M E T A N O I A
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


Act like we are a team, for once - Alvis & Thrúd


Siri.Rasmussen
Kiskép :
Act like we are a team, for once - Alvis & Thrúd MMv6kJp
Rendeltetésem :
Thrúd valkűr vagyok
play by :
Alicia Vikander
Posztok száma :
30
User neve :
Maze
Csoport :
Valkűr
Pontgyűjtő :
19
Lakhely :
Sentrum
Foglalkozás :
nyomozó
Előtörténet :
Look Me in the Eye,
Tell me, what you see.



Siri.Rasmussen
Elküldésének ideje — Kedd Márc. 01, 2022 8:15 pm


Alvis & Thrúd

Act like we are a team, for once

Legalább egymilliószor imádkoztam már azért, hogy képes legyek Őt őszintén, tiszta szívemből gyűlölni, undorodni tőle vagy akár a halálára vágyni, de csak harag és sértettség van bennem iránta, amiért elárult. Az, amit iránta éreztem, egyáltalán nem múlt el, csak elástam mélyen magamba, így amikor hirtelen közelebb lép hozzám, aggasztóan közel és nekem szegez egy különös kérdést, a testem akaratlanul is reagál. Régen vágytam arra, hogy minél közelebb lépjen hozzám, kerestem is a lehetőséget arra, hogy "véletlenül" egymáshoz érjünk még, ha csak a vállaink is találkoztak, de most inkább...rettegek ettől, mert nem tudom, hogy meddig tudnék magamon uralkodni. Az pedig, ahogy bámul rám, amit a tekintetében vélek látni, egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat, mint ahogy az sem, amikor tekintete ajkaimra siklik. Libabőrös leszek, de szerencsére a ruházatom takarja, nem veheti észre, íriszeimet azonban, úgyse tudom elrejteni előle. Levegőt is alig merek venni, mert ilyen közelről semmi mást nem érzek, csak az illatát, az Ő illatát, amiről évekig azt hittem, hogy talán már meg is feledkeztem róla, milyen bódítóan tud hatni rám, de tévedtem. Most is ugyanúgy letaglóz, ugyanúgy megrészegít, mint amikor képes voltam egy ilyen alattomos alak házassági ajánlatára igent mondani. Talán, jót is tett velem azzal, hogy végül mégsem vett el, hanem szó nélkül elsétált, mert minden bizonnyal, már tönkre tett volna a hosszú évek alatt. De mégsem tudom mindezt a képébe vágni, elmondani neki, hogy milyen is Ő valójában, hogy egy számító, aljas rohadék, aki úgy gázolt át rajtam, mintha egy kicseszett járda volnék.
Hálát adok az égnek, mikor végre odébb lép, veszek is egy mély lélegzetet, hogy aztán egy hosszú sóhaj kíséretében eresszem ki magamból a levegőt, majd anélkül, hogy bármit is fűznék a mutatványához, az épület felé indulok. Magam sem tudom, hogy a helyzet vagy Alvis miatt vagyok-e feszültebb, amikor besétálunk az ajtón, de minden idegszálam kiéleződik és az adrenalin dolgozni kezd bennem.
Akárki is járt az épületben, nem igazán ügyelt arra, hogy eltüntesse a nyomait, gyorsan rájuk is bukkanunk és próbálunk belőlük kikövetkeztetni némi információt, bár arra azért felhívom Alvis figyelmét, hogy sokszor nem minden olyan egyértelmű, mint először látszik. Vicces, de ugyanakkor az is igaz néha, hogy a legegyszerűbb megoldás a helyes. Csak arra kell rájönni, hogy melyik az.
Arra számítok, hogy vitatkozni kezd velem, győzköd majd az igazáról, de meglepő módon inkább igazat ad nekem, mire vétek is rá egy furcsáló pillantást. -Ugyan, miért akarnék neked minden áron ellentmondani? - kérdezem bújkáló mosollyal, de magam sem tudom, hogy az incselkedő kérdésem vagy az általa kapott elismerés okán van-e ott, de mindenképpen jól esik, hogy még Ő is belátja, hogy az ilyesmiben, valószínűleg nagyobb a gyakorlatom. Ez persze nem azt jelenti, hogy igazam van, de sosem kezdek el úgy egy ügyet, hogy bármit is kizárnék bizonyíték nélkül. Ha elém kerül az illető, majd rájövünk, hogy egy nő vagy egy férfi hátsóját kell-e szétrúgnunk.
Lassan,figyelmesen kezdtük felmérni a terepet és leszámítva egy patkány okozta erőteljes csörömpölést, néma csend uralkodott az épületben, bár részemről ez talán frusztrálóbb volt, mintha veszedelmes morgásokat hallottam volna minden irányból. Rühellem ezt a fajta csendet, amikor úgy érzed, hogy még a falak is visszatartják a lélegzetüket, mert nem tudni, hogy mi fog történni, de ettől függetlenül haladtunk tovább.
Már, amikor benyitok abba a kis iroda szerű helyiségbe Alvisszal a nyomomban tudom, érzem, hogy valami nem klappol, az előttünk heverő ékszer pedig egyértelműen ugyanezt jelzi, de ennek ellenére úgy döntök, hogy nem toporoghatok az ajtóban, valamit tennem kell. El is indulok az ékszer felé, miközben érzékeimmel a lehetséges csapdákra figyelek, amik csak eszembe jutnak, de az éppenséggel meg sem fordul a fejemben, hogy majd a padló nyílik szét alattam.
Alvis hangja eljut hozzám, ahogy figyelmeztetni próbál, de akkor már késő. Az egyetlen, amit tehetek, hogy elkapom a kezét és megkapaszkodok a padlóban, már töprengek is, miként mászhatunk ki ebből, már ha egyáltalán az lesz a jó döntés, hiszen az is lehet, hogy csak úgy derülhet ki, ki áll a háttérben, ha belesétálunk ebbe a nyamvadt csapdába.
Mielőtt, még eldönthetném, hogy mi is lenne a jó döntés, már késő, mert egy pár bakancs és egy vascső kerül a látóterembe, ami iszonyú erős ütéssel csapódik a fejemnek. Valószínűleg egy pillanatra el is ájulok, bár mintha halványan derengne, hogy Alvis körül ölel, de utólag az egész annyira zavaros és homályos, hogy inkább nem is tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, mert már a gondolattól is, hogy védeni, óvni próbált, furcsa melegség tölti el a szívem. Biztosan nem így történt.
Nem tudom, mennyi ideig vagyok öntudatlan állapotban, de mire legközelebb érzékelni kezdem magam körül a világot, az első és legbiztosabb dolog az, hogy nem vagyok szabad. Vastag, erős láncok csüngnek a bokáimon -ez az első, amit meglátok-, kezeim pedig a hátam mögött szintén béklyóba vannak zárva és a kabátom már nincs rajtam, mint ahogy valószínűleg a fegyvereim sincsenek a helyükön. Mégis az első, ami miatt felemelem sajgó fejemet az az, hogy megtaláljam Alvist. Mérhetetlen megnyugvással tölt el, amikor megpillantom pár méterrel odébb szintén egy székhez kötözve és bár nincs még eszméleténél, de életben van. Most már, csak azt kell kitalálnom, hogy másszunk ki ebből, neki is állnék a tervezgetésnek meg a hely felmérésének, ha nem hallanék felém közeledő lépéseket a hátam mögül. Forróság éri a bőröm, mintha parazsat tartana magánál az illető, hogy azzal közelítsen felém, de amikor elém lép rá kell jöjjek, hogy minden bizonnyal egy álfról van szó, aki tűz mágiát használ. Jelen esetben egy tűzgömböt tart a tenyerében és azzal szórakozik. -Nocsak, nocsak. Micsoda meglepetés. Fogtam egy valkűrt is, pedig csak egy törpöt akartam. - biccenti oldalra a fejét egész közel hajolva, mint ahogy egy ragadozó méregeti áldozatát, miközben a valkűr tetoválásomra bámul, majd az ébredező Alvis felé sandít. Másodszorra könnyebbülök meg, mert akármilyen pocsékul is néz ki a seb a fején, egyértelműen észhez tér legalább, bár az, amilyen vehemensen védelmezni kezd és amilyen agresszívan próbál szabadulni, egészen meglep. Aggódva pillantok felé, nem is értem az egészet, hogy mire megy ki a játék, miféle szerepet játszik már megint, mégis a dühe őszintének tűnik és ez jobban letaglóz, mint az a vascső. Lehetséges lenne, hogy mindannak ellenére, amit tett velem, mégis érdekli azért a sorsom? -A hős lovag, valkűr. Biztosan, a törp fog téged kimenteni ebből a szorult helyzetből.- jegyzi meg gúnyosan az álf, de én le sem veszem pillantásom Alvisról, ha pedig végre összeszedi magát valamennyire, apró, biztató mosolyt küldök felé, mintha csak azt sugallnám "Minden rendben lesz". Nagyon remélem, hogy így is lesz, bár tekintve, hogy még nem nagyon sikerült kitalálnom semmit és ez az álf meglehetősen veszélyesnek tűnik, azt azért mégsem ígérném meg, hogy mi is rendben leszünk. -Ki a kis barátnőd, Alvis? Igazán bemutathatnál neki.- érinti vállamhoz mutatóujját, de amilyen szelídnek tűnhet egy ilyen mozdulat, ez annyira durva, mivel az érintése úgy éget, mintha tényleg parazsat húzna végig a karomon felső részén, másik kezében továbbra is tartva azt a tűzgolyót. Én pedig sziszegek, mint egy kígyó, összeszorított fogakkal, összepréselt szemekkel és próbálom nem megadni neki azt az örömet, hogy hallja a fájdalmam. Végül egy részen egész sokáig ott hagyja az ujját, érzem, ahogy égeti a bőrömet, talán még a sistergést is hallom, mikor elüvöltöm magam, lábaimmal olyasmi mozdulatot teszek, mintha meg akarnám rúgni és dühös pillantásom az álfra szegezem. -Ne szórakozz velem, te rohadék, csak mondd meg, hogy mit akarsz!- sziszegen dühösen, lihegve a fájdalomtól, miközben homlokomon izzadtságcseppek kezdenek gyöngyöződni. Rohadt gyorsan ki kell innen jutnunk.
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


Thrúd & Alvis

So you wanna start a war in the age of icons. So you wanna be immortal with a loaded gun

-Valahol a lelkem mélyén arra vágytam, hogy Thrúd dühös legyen rám, hogy kiabáljon velem, hogy kifejezze akár szavakkal, akár tettekkel, hogy mennyire utált. Úgy éreztem, hogy ha ezt hallom újból és újból tőle, akkor egyszer majd én is képes leszek ugyanígy viszonyulni hozzá: hogy képes leszek meggyűlölni őt. Akkor legalább megszűnt volna minden gyengepontom, és ténylegesen azzá a személlyé válhattam volna, akivé elhatároztam az az eset után, hogy válni fogok. Ezen okból kifolyólag kötekedtem vele, próbáltam bántó szavakkal felhergelni, oda-oda szúrni neki, és ez általában be is jött. Ilyen szempontból Thrúd igencsak kiszámítható volt: könnyen felkapta a vizet és nem tudta megállni, hogy ne szóljon vissza. Mikor azonban a munkásságomra tett megjegyzésemet nem egy epés kommentár követte, meglepődtem. Nagyon is. Az, hogy minden ellenére továbbra is pozitívan viszonyult legalább a munkáimhoz, sokat jelentett nekem. Szívemben furcsa érzés kezdett el terjedni, bensőm pedig egy pillanatra lángra lobbant. Újból eszembe jutott, hogy régen miért akartam őt annyira megszerezni, ezzel együtt pedig az erőteljes vágyakozás is visszatért. Egy gyors mozdulattal olyan közel léptem Thrúdhoz, hogy csak néhány centi választotta el testünket egymástól, orrunk is szinte már majdnem összeért.
- Milyen vagyok, Thrúd? – kérdeztem szuggesztívan, miközben szemeimmel fogva tartottam íriszeit, majd szinte kínzó lassúsággal lejjebb vándorolt pillantásom, ezúttal már az ajkait szuggerálva. Elképzeltem, hogy milyen lett volna megcsókolni telt ajkait, hogy milyen érzés lett volna, ahogy bőre a bőrömhöz ér, miközben testünk úgy simul össze, mintha mindig is összetartozott volna. Szemeimben tűzként éghetett a vágy, annyira kívántam őt. Az sem érdekelt, hogy hol voltunk most, hogy milyen feladat állt előttünk: ha ő is azt akarta volna, mint én, akkor habozás nélkül itt helyben a magamévá tettem volna. Csakhogy már egyszer elutasított – hasított belém a felismerés. Kétségtelen volt, hogy még egyszer megtette volna, az önérzetem pedig több elutasítást nem tudott volna elviselni. Ezért legyőztem minden vágyamat, minden érzelmemet, és arrébb léptem, hogy utat engedjek neki előre, bármennyire is volt nehéz így tennem.
Végül megindultunk az egyik épület felé, ahová belépve egyből terepfelderítésbe kezdtünk. Minden nagyon poros és elhagyatott volt, pontosan azt a benyomást keltette, hogy senki nem járt errefelé már legalább ezer éve. Thrúd azonban hamar kiszúrt néhány friss lábnyomot, amit hozzá hasonlóan én is jobban szemügyre vettem.
- Más körülmények között azt mondanám, hogy csak szándékosan akarsz ellentmondani nekem, de jelen helyzetben talán jogosan feltételezhetem azt, hogy tapasztalatból beszélsz – válaszoltam, szándékosan felemelve a hangsúlyt a mondandóm végén, hiszen félig kérdésnek szántam azt. Nem mintha most lett volna a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy megvitassuk korábbi ügyeit, de azért kíváncsi lettem volna rájuk. Vagyis… a régi Alvis kíváncsi lett volna rájuk, az, akinek lánykérését nem utasította el a valkűr.
Mindketten egyetértettünk abban, hogy valami nagyon stimmelt ezzel a hellyel, ezzel a szituációval, ezért még óvatosabbnak kellett lennünk. Kezem folyton a pisztolyom ügyében volt, amely az általam és Dvalin által feltalált varázslövedékeket tartalmazó tárral volt tele: ezek olyan golyók voltak, amelyek képesek voltak a természetfelettinek is sérülést okozni – talán még az isteneknek is, bár rajtuk még nem volt szerencsém kipróbálni.
A raktárépület hatalmas volt és több mellékhelyiséggel is rendelkezett, ahhoz pedig, hogy mindent alaposan átfésülhessünk nyomok után kutatva, muszáj volt mindenhova benézni. Az egyik legközelebbi ajtóhoz lépve egy pillanatra megálltunk, én pedig nyugtatóan megszorítottam Thrúd vállát. Borzongás futott végig a gerincem mentén attól a pillantástól, amit válla felett felém küldött. Lehet csak képzeltem, lehet csak a fény játéka volt, de egy pillanatra esküdni mertem volna, hogy az ő íriszeiben is fellobbant a vágy halványan. Ezt látva pedig ismét emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy biztosan csak tévedtem (még ha nem is volt szokásom). Mert vagy erről volt szó, vagy arról, hogy a közelében tényleg teljesen elveszítettem ép eszemet.
Inkább gyorsan el is engedtem Thrúd vállát, mielőtt olyasmit tettem volna, amit mindketten megbántunk volna, és figyelmemet ismét az előttünk álló feladatra összpontosítottam. Az előttünk feltáruló helyiségen teljes sötétség uralkodott, addig semmit nem is lehetett kivenni, amíg Thrúd egy zseblámpát elővéve be nem világította a helyiséget. Mégis, ahogy beléptünk a terembe, ismét rossz érzésem támadt. Minden idegem azt súgta, hogy itt valami nem stimmel, hogy nekünk nem kellene itt lennünk.
A lámpafényben megcsillant egy ékkő, ami még Thrúd előtt magára vonta a figyelmemet. Nem kellett közelebbről megvizsgálnom ahhoz, hogy tudjam, az a nyaklánc volt, amit elloptak tőlem – azonban az, hogy ez most itt hevert teljesen védtelenül az asztalon, csak egy dolgot jelentett: ez egy csapda volt.
- Thrúd, ne! – kiáltottam fel, ahogy belém hasított a felismerés, és már nyúltam is volna, hogy megragadjam Thrúd karját annak érdekében, hogy kimeneküljünk innen, ám ekkor kinyílt a padló a lábunk alatt. A levegő a tüdőmben rekedt, és ösztönösen ragadtam meg Thrúd felém nyújtott karját, hogy ne zuhanjak a mélybe. A valkűr kénytelen volt eldobni a zseblámpát annak érdekében, hogy engem is tartani tudjon, és kapaszkodni is tudjon a csapóajtó szélébe. Már épp megpróbáltam volna meglendíteni a testem, hogy én is megragadhassak valami kapaszkodót, amikor felettünk egy pár bakancsos láb jelent meg. Láttam, ahogy meglendült a vascső, láttam, ahogy eltalálta az Thrúd fejét, még sem tudtam tenni ellene semmit. Sok mindent képes lettem volna legyőzni érte, ám a gravitációval még én sem vehettem fel a versenyt, bármennyire is szerettem volna ebben a pillanatban.
Az ütés hatására Thrúd elveszítette az eszméletét egyből, ezáltal pedig az ujjai is lecsúsztak a csapóajtó széléről. Mindketten zuhanásnak indultunk, mielőtt azonban a kemény földnek csapódtunk volna, ösztönös mozdulattal zártam ölelésembe Thrúd eszméletlen és védtelen alakját, hogy a becsapódástól saját testemmel védjem meg. Ahogy pedig az megtörtént, éles fájdalom szaladt végig az egész testemen. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy eltört valamelyik csontom, időm azonban már nem volt arra, hogy felmérjem a sérüléseimet, ugyanis előttem is elsötétült a világ, ahogy koponyám hangos csattanással ért földet. Egy dolgot tudtam csak: hogy Thrúd nem ereszthetem el, még az életem árán sem.
Amikor legközelebb magamhoz tértem, hirtelen fogalmam sem volt arról, hogy mi történt, hogy hol voltam. Fájdalom hasított a fejembe, mintha valaki egy bunkós bottal jól fejbe kólintott volna. Megpróbáltam megmozdítani a kezemet, hogy megdörzsölhessem halántékomat, a végtagom azonban nem mozdult akaratom szerint, miközben azt éreztem, hogy valami kemény dörzsöli húsomat. Ekkor jöttem rá, hogy mi történt ki tudja, mennyi idővel ezelőtt: hogy Thrúddal kinyílt alattunk a csapóajtó, és mindketten eszméletünket veszítettük. Bárki is állítottunk nekünk csapdát, sikeresen belesétáltunk abba, és most fogságban voltunk.
Óvatosan nyitottam ki szemeimet, az éles fény bántotta ugyanis íriszeimet, és a fejfájásomnak sem igazán segített. Szükségem volt néhány pillanatra, hogy látásom hozzászokjon a fényviszonyokhoz, ahogy azonban kitisztult a kép, hirtelen elöntött a méreg. Thrúdot láttam magam előtt, aki hozzám hasonlóan egy székhez volt kötözve, miközben az a szemét hajolt felé. Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, ki volt az, az alakját bárhol felismertem volna: Stig egy nem túl kedves régi „ismerősöm”, egy tűz álf.
- Azonnal hagyd békén őt! – kiáltottam fel, miközben mérges fújtatások közepette kezdtem el bilincseimet rángatni, majdnem eszelős módon, mintha ezáltal közelebb tudtam volna kerülni a szabaduláshoz. Talán, ha képes lettem volna nyugodt maradni, és hidegvérrel felmérni a helyzetet, találtam volna valami kiútat is, az agyamat azonban olyan féktelen düh öntötte el, hogy képtelen voltam a racionális gondolkodásra. 

1165 szó ◆ Start a war

Vissza az elejére Go down
Siri.Rasmussen
Kiskép :
Act like we are a team, for once - Alvis & Thrúd MMv6kJp
Rendeltetésem :
Thrúd valkűr vagyok
play by :
Alicia Vikander
Posztok száma :
30
User neve :
Maze
Csoport :
Valkűr
Pontgyűjtő :
19
Lakhely :
Sentrum
Foglalkozás :
nyomozó
Előtörténet :
Look Me in the Eye,
Tell me, what you see.



Siri.Rasmussen
Elküldésének ideje — Vas. Feb. 13, 2022 6:11 pm


Alvis & Thrúd

Act like we are a team, for once

Szívesen mondanám, hogy ezt a folyamatos csipkelődést még élvezem is, de tekintve, hogy ez nem valami elfajzult flörtölés, hanem inkább a sértettségünk bizonyítéka, így nem élvezem. Azt mondjuk egyáltalán nem értem, hogy ő miért viselkedik úgy, mintha én árultam volna el Őt, de betudom inkább annak, hogy így akarja a tudtomra adni, mennyire nem volt igaz semmi abból, ami a múltban történt. Talán, arra számított, hogy én azóta is futok utána, mint valami szerelmes csitri és róla álmodozom? Hogy nem értettem meg kristály tisztán a visszautasítását? Az egészet nem értem igazából, de ha rajtam múlik ez így is marad, mert bizony nem fogok leülni vele és azt kérni, hogy beszéljük meg azt, ami történt vagy, hogy adjon magyarázatot, hogy miért döntött így. Senkinek sem könyörögnék, nem még neki. Annyi büszkeség még bennem is van, hiába is vágytam arra egykor, hogy az élete részévé válhassak.
Ettől függetlenül azt sosem tagadnám, hogy mennyire tisztelem azt, amit csinál és ezt annak ellenére, hogy egyébként iszonyúan haragszok rá, a tudtára is adom. Kellőképpen meg is lepem Vele, ezt egyértelműen szóvá is teszi, mire csak fejet csóválok és szemeimet forgatom. -Akármilyen is vagy, azt sosem tagadtam, hogy tisztelem a munkásságod. Most sem tagadom. - közlöm végül halkan, bár nem vagyok elragadtatva attól, hogy egy ilyen hasznos eszköz nincs még a kezemben, mert igen csak megnyugtatna, ha legalább azt tudhatnám, hogy mire készüljek fel. A körülöttünk lévő épületek olyan kihaltak és csendesek, természetellenes a némaság, amibe burkolóznak, a szőr feláll tőlük a hátamon, de magabiztosan indulok el végül az egyik felé. Azt mondjuk sosem gondoltam volna, hogy valaha is Alvis fog mögöttem sétálni, amikor majd egy ilyen helyzetbe kerülök, hogy akár még harcba is torkollhat, de valahol nyugtat is a jelenléte, az a határozottság, ami belőle árad. Ez is a régi időket idézi számomra, hiszen mindig is Ő volt kettőnk közül a nyugodt, kiegyensúlyozott fél, míg én a lobbanékony, aki a harc hevét élvezi. Olyanok vagyunk, mint tűz és víz. Valószínűleg épp emiatt éreztem úgy régen, hogy tökéletesek lehetnénk együtt, bár a végén rá kellett döbbennem, hogy ez csak egy irányú dolog volt, csak én vágytam arra igazán, hogy kiegészítsük egymást. Számára inkább, csak egy játékszer voltam.
Az épületbe lépve azonnal feltűnik, hogy mindent vastag porréteg lep be, azonban pár lábnyom látszódik, meglehetősen frissnek is tűnik, Alvis pedig leszűri a méretéből, hogy valószínűleg férfi lehet az illető. Somolyogva pillantok rá. -Meglepődnél, egyes bűnözők milyen rafináltak tudnak lenni. Nem zárnám ki a lehetőséget, hogy ettől még nő is lehet az illető. - közlöm halkan, pimasz mosollyal, majd újfent a körülöttünk lévő helyet kezdem vizslatni.
A csendet zaj veri fel, melyre mindketten hasonlóan reagálunk, bár én ösztönösen Alvis elé lépek, bár ez leginkább annak köszönhető, hogy a harcok során már megszoktam, hogy az enyéimmel összezárjak. Na jó, talán egy kicsit az is munkálkodik bennem, hogy ne hagyjam, hogy baja esik, mert míg én remekül tudok harcolni, Ő inkább az, aki készíti a fegyvereket, nem pedig forgatja. Ettől függetlenül persze nem veszélytelen ő sem, keze az oldalán lévő fegyverre fog, de vannak olyan erők, amik ellen nem sokra menne azzal. Egy patkány ellen azonban, mindenképpen hatásos lenne, így végül halkan fújtatok egyet, és szavaira bólintok. -Igen. Én is ezt érzem. Óvatosnak kell lennünk.- válaszolom halkan, felé is sandítok, majd tovább indulok és az egyik ajtó felé veszem az irányt. Dübörög bennem az adrenalin, a feszültségemet pedig bizonyára Ő is megérzi, mert pillanatokkal később megérzem kezét a vállamon, amitől minden izmom megfeszül és ledermedek. Nem tudnám megmondani, mikor érintett meg utoljára vagy, hogy mikor szólt hozzám olyan...kedvesen, mint most, amikor nyugtatni próbál, de a testem emlékszik rá, mert érintése nyomán felforrósodik a bőröm. Aztán emlékeztetem magam, hogy kiről is van szó, hogy mit tett velem, megköszörülöm a torkom és biccentek egyet. -Tudom.- válaszolom halkan, miközben vállam felett rápillantok, közben kezem pedig, már a kilincsért nyúl és pattanásig feszült idegekkel benyitok. A néma csendben, szinte fülsiketítőnek tűnik az ajtó nyikorgása, amit egy újabb szitkozódás követ részemről, hátam mögé pillantok sietve, mielőtt belépnék a sötét helyre, kezem pedig előhalássza zsebemből az elemlámpát, hogy körbe tudjak vele világítani.
Az aprócska szobában pár polc, régi, poros könyvek, egy rozoga íróasztal és egy még rozogább szék van csupán, melyek szintén olyan porosak, mint a hely nagy része. Az asztalon azonban, egy nyakék lapul, minek láttán homlokráncolva pillantok Alvisra. -Az a Te ékszered?- kérdezem halkan, kezem közben a fegyveremre csúszik, minden érzékem kiélezve figyeli a környezetünket, de a váratlanul szétnyíló padlóra és a tátongó mélységre alattunk, még én sem számítok. Kezemmel sikerül ugyan a csapóajtó szélét elkapni -szándékosan elejtve a zseblámpát-, míg másikkal Alvis keze után nyúlok, de ahogy felpillantok újfent a szoba sötétjébe, egy vascsővel találom szembe magam. Aztán mindent elborít a sötétség.
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


Thrúd & Alvis

So you wanna start a war in the age of icons. So you wanna be immortal with a loaded gun

- Ennek a kijelentésnek a tartalmával vitába szállhatnék ugyan, de nem fogok – jelentettem ki, miközben jelentőségteljes pillantást vetettem a valkűrre, szemeimben pedig némi felsőbbrendűség is csillogott. Azt a benyomást keltettem, hogy nem tudott dühbe gurítani, hogy történt bármi is akkor, azon az estén, számomra az már a múlté volt. Tovább léptem, így pedig már Thrúd sem bánthatott epés megjegyzéseivel. Ő sem jelentett számomra semmit, aminek következtében kettőnk közül most én voltam az, aki értelmes felnőtt módjára kezelni tudta a helyzetet.
Legnagyobb sajnálatomra azonban mindez csak a látszat volt, a kép, amiről azt akartam, hogy a valkűr is elhiggye. Valójában még mindig ő volt az egyetlen, aki a gyengepontomat jelentette, aki akkor is olyan érzelmeket hozott elő belőlem, amelyekről azt hittem, már rég kiirtották belőlem. Düh, vágyakozás, birtoklási vágy, védelmező ösztön… Mindezt azonban gondosan lepleztem, és a Thrúd szemeiben csillogó állandó düh és sértettség azt jelentette, hogy elhitte, amit látott. Pillanatnyilag legalábbis mindenképp, nekem pedig ennyi elég is volt. Csak azt az időt kellett valahogy átvészelnem, amíg együtt voltunk – csak addig kellett úgy tennem, mintha teljesen közömbös lett volna a számomra. Amint visszaszereztük a tőlem ellopott nyakláncot, minden vissza fog térni a megszokott kerékvágásba. Hogy mindaz után, ami történt – a sok feltépett seb, dühösen elmondott vád, megválaszolatlan kérdés után lehetséges volt-e ez még egyáltalán, abban egyáltalán nem voltam biztos, ám nem hagytam, hogy gondolataim jelenleg e körül forogjanak.
A következő szavait hallva már a nyelvem hegyén is volt a válasz, miszerint még az a tőr is közelebb volt hozzá, mint én bármikor akartam volna lenni, de inkább lenyeltem véleményemet. Nem volt szükségünk arra, hogy magunkra hívjük a figyelmet azáltal, hogy egymással civódtunk. Egyébként sem vezetett sehova, és a legutóbbi találkozóval ellentétben, ahol – meg kell jegyezzem – egyébként is váratlanul ért a valkűr betoppanása, most komoly tétek forogtak kockán. Akár az életünk is. Nem tudtuk, kivel álltunk szemben, azt sem, hogy egyáltalán egy személy volt-e az ellenség vagy több. Egyedül annyit feltételezhettünk, hogy természetfelettiről volt szó – ez pedig mindenképp megduplázta a veszély faktort is.
- Nocsak – vontam fel szemöldökömet meglepetten, miközben Thrúd arcvonásait figyeltem. – Nem hittem volna, hogy valaha hallani fogom még ezt a szádból – jegyeztem meg. Régen, amikor még partnerként dolgoztunk egymás mellett, természetesen nem maradtak el a dicsérő szavak egy-egy mestermunkámat látva, azóta azonban már sok minden megváltozott. Leginkább közöttünk. Ez az egyetlen mondata Thrúdnak azonban mutatta, hogy mégsem felejtette el teljesen, hogy ki is voltam valójában, hogy milyen voltam. Ezt megállapítva pedig azon kezdtem el elmélkedni, hogy vajon most valamilyen speciálisan a valkűrökre jellemző fázison ment-e keresztül, ami miatt ennyire kicsavarodva emlékezett vissza bizonyos történésekre.
Szerencsére Thrúd nem akadékoskodott azon, hogy még nem készült el az iránytű, hanem igencsak egyszerűen elfogadta ezt a tényállást. Hangjában ugyan felfedeztem a kétség apró csíráját, és a testtartása is feszültségről árulkodott, de nem tettem rá megjegyzést. Vele ellentétben én teljesen nyugodt voltam – a veszély valahogy nem tudott kibillenteni egyensúlyomból. Bíztam az elmémben és a gyors reagálóképességemben, így nem tartottam lehetségesnek, hogy Thrúddal az oldalamon ne tudtam, ne tudtuk volna kiverekedni magunkat bármilyen szituációból.
Végül megindultunk a raktárépület felé. Egy fél lépéssel lemaradva követtem Thrúdot, aki mint egy felhúzott rugó, vagy egy bármelyik percben ugrásra készen álló tigris pásztázta a környezetünket. Éreztem a belőle áradó feszültséget, szinte késsel lehetett volna azt vágni a levegőben. Ezzel szemben én nyugodt, ám magabiztos léptekkel haladtam, egyenes háttal, és fejemet sem mozgattam látványosan, szemeim azonban lassan és alaposan pásztázták a környéket. Minden árnyékot, minden lehetséges búvóhelyet alaposan megvizsgáltam, nehogy bárki váratlanul ránk támadhasson hátulról.
Az épületbe belépve egy másodpercnyi ideig mindketten csendben várakoztunk egymás mellett mozdulatlanul, amíg szemünk hozzá szokott a bent uralkodó sötétséghez. A helyiség egyértelműen elhagyatottnak tűnt, ám ahogy arra Thrúd is felhívta a figyelmet, valaki járt errefelé. Az általa mutatott lábnyomok mellé csak azután guggoltam, hogy Thrúd félrelépett onnan, helyet adva nekem is.
- A lábnyomból ítélve férfi lehet az illető – tettem hozzá, miután megállapítottam, hogy a hatalmas bakancs nem tartozhatott nőhöz. A mostanában viszont nem volt elég pontos megfogalmazás. A lábnyom annyira friss volt, hogy nem vonta be ismét vékony porréteg sem. Ez pedig annyit jelentett, hogy valaki biztosan járt ma itt. Akár még most is itt lehetett – nekem pedig valami azt súgta, ez utóbbiról volt szó. Már éppen szóvá is tettem volna ezt a megállapításomat Thrúdnak is, amikor hirtelen csörrenés zaja ütötte meg a fülünket. Ösztönösen egyből talpra ugrottam, ujjaimat pedig a pisztoly markolat köré kulcsoltam, készen állva bármikor előrántani azt.
Thrúd is egyből védelmezőn elém ugrott, amit értékeltem ugyan, de egy kicsit túlzónak ítéltem a kettőnk közötti jelenlegi állást tekintve. Egy rövid feszültséggel teli másodpercet követően egy patkány rohant el előttünk, ami minden bizonnyal a korábbi csörgést is okozta. Óvatosan fújtam ki a levegőt a tüdőmből, miközben hagytam, hogy a hirtelen jött adrenalin löket is távozzon vele együtt. Kezemet lassú mozdulattal emeltem el a fegyveremtől, és engedtem ismét testem mellé.
- Biztos vagyok benne, hogy valaki van itt – közöltem olyan halkan, hogy csak Thrúd hallhassa a szavaimat. Ez a kísérteties csend volt a legárulkodóbb az egészben. Csak egy törpe voltam, nem voltak kifinomult érzékeim, sem mesteri fokig fejlesztett harci ösztöneim, mégis éreztem, mintha minden lélegzet visszafojtva várt volna valamire, hogy történjen. Tekintetem arra az ajtóra szegeztem, amit Thrúd ki akart nyitni, mintha képes lettem volna átnézni a vason, feltárva a mögötte rejlő helyiség tartalmát.
- – csúsztattam kezem Thrúd vállára, mikor ő hátranézett rám, megerősítést kérve abban, hogy mehetünk-e. Igaz, hogy nem voltunk már leginkább semmilyen kapcsolatban, nem bírtam ki, hogy egy kézzel ne masszírozzam meg a feszült izmait, megpróbálva a saját nyugodtságomból, a saját magabiztosságomból átsugározni belé is. – Minden rendben lesz – közöltem, mint aki teljesen biztos volt igazában. Ez pedig nem is állt messze a valóságtól. Hiába nem tudtam, hogy mi fog történni itt, bíztam a képességeinkben, és abban, hogy történjék bármi, meg fogjuk védeni önmagunkat és egymást.
Végül egy aprót bólintva jeleztem a számára, hogy nyithatja az ajtót, eközben én ismét megragadtam a pisztolyomat, készen állva bármelyik pillanatban előrántani azt és elsütni, ha a körülmények ezt indokolttá tették.  

987 szó ◆ Start a war

Vissza az elejére Go down
Siri.Rasmussen
Kiskép :
Act like we are a team, for once - Alvis & Thrúd MMv6kJp
Rendeltetésem :
Thrúd valkűr vagyok
play by :
Alicia Vikander
Posztok száma :
30
User neve :
Maze
Csoport :
Valkűr
Pontgyűjtő :
19
Lakhely :
Sentrum
Foglalkozás :
nyomozó
Előtörténet :
Look Me in the Eye,
Tell me, what you see.



Siri.Rasmussen
Elküldésének ideje — Kedd Feb. 08, 2022 7:38 pm


Alvis & Thrúd

Act like we are a team, for once

Valahol mélyen még nekem is rossz, hogy ilyen vagyok Vele, hogy így kell viselkednem azzal a férfival, akitől elég volt egyetlen csókot kapnom ahhoz, hogy egy életre rabigába hajtsa a szívem, de másképp nem tudok ellene védekezni. Nem akarom, hogy a történelem megismételje önmagát és esetleg olyan hiú ábrándokba taszítsam magam, mint amiben régen voltam, hogy aztán, már akkor kapják észbe, mikor már késő és a szívem újra ripityára törik. Igazából, azóta is darabokban van, akármennyire is próbáltam megerősíteni, rendbe tenni, megjavítani, nem ment. Egy életre megtanította nekem, hogy soha, senkiben sem bízhatok és nem hihetem el senkinek, ha azt mondja, hogy össze akarja velem kötni az életet. Egyébként sem ez a dolgom. Nem az a létezésem értelme, hogy ilyen baromságokra fecséreljem az energiám, mint szerelem meg romantika. Akkor régen, erről valahogy megfeledkeztem.
-Hogyne. Aztán az orrom alá dörgölted volna, hogy átvertelek. Megígértem, hogy ezt együtt csináljuk és Nekem nem szokásom megszegni a szavam. - közlöm vele továbbra is bájosan mosolyogva, és tessék, már megint témánál vagyunk, amiről meg is fogadom gyorsan, hogy ma nem ejtek több szót. El kell engedni a múltat, Őt meg a kislányos érzelmeket is, mert itt most amúgy is több forog kockán, mint az én büszkeségem. -Ne is álmodozz. Pont annyira hiányoztál, mint egy kés a hátamból.- legyintek hanyagul végül, ahogy elrugaszkodok a kocsi oldalától, aztán inkább arra kezdek koncentrálni, amiért most itt vagyunk, mielőtt még olyasmit is kimondok, amit nem kellene. Pedig, millió meg egy dolgot tudnék a fejéhez vágni, hiszen akkor rég nem volt alkalmam az arcába üvölteni a fájdalmam. Most meg már azért nem akarom, mert akkor egyértelműen a tudtára adnám, hogy mennyire tökéletesen összejött a terve, aminek az volt a lényege, hogy hülyét csináljon belőlem, ráadásul még azt is gondolhatná, hogy még érdekel. Nem érdekel. Semmit nem akarok már tőle, csak minél előbb végezni a melóval és örökre elfelejteni, hogy valaha is érdekelt. Hogy szerettem.
-Ha nem tudnám, hogy tökéletes munkát szoktál végezni, most biztosan tennék valami epés megjegyzést. - közlöm őszintén, ahogy rátér váratlanul az irányítűre és talán, most először vallom be, mióta újra találkoztunk, hogy a munkáját mindig is elismertem. El is kapom róla gyorsan a pillantásom és érdeklődve figyelem inkább a környéket magam is. -Megoldjuk anélkül is.- bólintok végül, mintha egyben magamat is meg akarnám erről győzni, de aztán ismét kedvet kapok arra, hogy piszkáljam kicsit. Egyszerűen kényszert érzek rá, mert látom rajta ezt a mérhetetlen magabiztosságot, ami zavar, mert ezzel szemben engem csupa kétely gyötör a közelében és ez nem fair. Rohadtul igazságtalan, hogy tönkre tett, Őt meg hidegen hagyja azóta is, hogy átgázolt rajtam. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Hogy tudott így félrevezetni? Legszívesebben felpofoznám és az arcába üvöltenék, de újfent elnyomom a kényszert. -Szuper.- morgom végül az öltözéke kapcsán, aztán vázolom neki gyorsan, mit is várok el tőle a jelen helyzetben, ő pedig meglepő módon se nem akadékoskodik, se nem ellenkezik, egyszerűen csak...belemegy. Mármint, azert azt a "főnök" szót úgy ejti ki, hogy érezzem belőle, mennyire nem tetszik neki a felállás, de ettől függetlenül nem adja más jelét, hogy ellenére lenne. Valószínűleg, még ő is képes belátni, hogy míg Ő az ékszerekhez ért profin, én ehhez.
Ennek ellenére a fegyvere és a kések láttán azért elismerő pillantást vetek rá, mert legalább ez is mutatja, hogy ő is felkészült és tudja, hogy ez az egész akár veszélyes is lehet, amitől megint nő a szememben egy picit. Nem, mintha valaha is hülyének néztem volna, sőt. Az a baj vele, hogy túlságosan okos és rafinált. Így sikerült ugye engem is megvezetnie...
Hátra nyúltam a bőrdzsekim alá, hogy ellenőrizzem, nálam vannak-e még a gondosan elrejtett sai-k, de nem veszem elő őket, mert nem igazán szokványos fegyverek errefelé és az oldalamon amúgy is ott díszeleg a szolgálati fegyverem. Mondjuk azokat a pengéket jobban kedvelem, mint bármilyen másik fegyvert, de lehet, hogy egyszerű civilekkel lesz dolgunk, és akkor a fegyver hatásosabb lehet.
Lassan indulok el végül az épület felé, közben tekintetem ide-oda járatom, megfigyelek minden apró részletet, próbálok észrevenni bármit, ami gyanús lehet, miközben azért a hátam mögé is fülelek, ahol Alvis sétál. Na nem azért, mert tőle várnék valami sunyi húzást, mert attól azért nem félek, hogy annyira bolond lenne, hogy megpróbáljon megölni, meg arra szerintem egyébként sem szolgáltam rá, hanem hogy inkább Rá is vigyázzak. Reflexből, akaratlanul is óvni akarom Őt is, ami egyszerűen nevetséges. Nem érdemli meg még azt sem, hogy ilyen rohadt sokat gondoljak rá, nem még, hogy érdekeljen is az épsége.
Az épületbe lépve pár pillanatig megállok, hogy a szemem megszokja az odabent honoló sötétséget, majd a poros, egyértelműen régóta nem lakott helyen végig pillantok. Jó pár ajtó nyílik jobbra is és balra is, nekünk pedig nagy eséllyel végig kell nézni mindet. -Az már biztos, hogy valaki járt itt mostanában.- súgom halkan a padlóra pillantva, ahol a porrétegen felsejlik pár lábnyom, majd kezem a fegyveremen tartva indulok tovább. Valahol nyikordul egy ajtó, de mivel a szél hangja is hallatszik, annak tulajdonítom a zajt, kivéve a következő csörrenést, amitől egyből hátrébb lépek Alvis felé, és úgy állok meg előtte, hogy szükség esetén védjem. Aztán elszalad előttünk egy patkány, én meg szitkozódva fújok egyet. -Rohadtul nem tetszik ez a hely...- jegyzem meg halkan, szinte morgom, hogy aztán neki lássak az előttünk álló helyek átvizsgálásának. Az első, balra nyíló ajtó kilincsére csúsztatom a kezem, vetek egy kérdő pillantást Alvisra és, ha egyetért velem, lassan benyitok.
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


Thrúd & Alvis

So you wanna start a war in the age of icons. So you wanna be immortal with a loaded gun

Nem számítottam sok kedvességre Thrúdtól, a korábbi találkozónk alkalmával épp elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy gyűlöl és megvet. Nem mintha ezt ne tudtam volna eddig is, inkább csak azért fájt a viselkedése, mert még ennyi idő után is olyan hevességgel izzott utálata, mintha soha egyetlen másodpercig se jöttünk volna jól ki egymással a múltban. Kénytelen voltam azonban lassan elfogadni azt a tényt, hogy amit egykor hinni véltem Thrúd személyiségéről, csak káprázat volt. Egy illúzió, amivel engem akart behálózni, elhitetni velem, hogy ő másképp tekint rám, mint a többiek. De ő sem volt különb Gunhildtől. Az egészben a legfájdalmasabb azonban mégis csak az volt, hogy még mindig vonzódtam hozzá, hogy még mindig vágytam rá, ez pedig egy olyan hiba volt, egy olyan gyengeség, amit sürgősen orvosolni szándékoztam.
- Ha nem akartad, hogy jöjjek, nem kellett volna elküldened azt az SMS-t – közöltem ridegen, mert egyáltalán nem hatottak meg már bántó szavai. Sértegethetett, amennyire csak akart, egy-két témát leszámítva nem volt olyan, amitől dühbe jöttem volna. – Még a végén azt fogom hinni, hogy hiányoztam – szúrtam azért neki én is oda, annak tudatában, hogy velem ellentétben ő valószínűleg fel fogja kapni a vizet, és vehemensen tagadni fogja az egészet. Pedig tagadhatatlanul paradoxon volt a viselkedése.
Miután megtettük a már-már kötelezővé váló szúrkálódós körünket, ismét áttértünk az egész mai találkozó lényegére. Figyelmesen hallgattam a valkűr szavait, és egyetértésem jeléül még bólintottam is egy aprót. Értettem, hogy Thrúd miért figyelt fel erre a helyre és arra a furgonra, a helyében én is ki akartam volna vizsgálni, még akkor is, ha az egész valójában nem kapcsolódott az én ügyemhez.
- Egy kicsit körbenéztem az előbb a környéken, de abszolút nem tapasztaltam semmilyen életjelet, ami mindenképp gyanússá teszi a helyet – válaszoltam. – Az iránytű egyébként még nincs kész – tettem még hozzá, mielőtt a valkűr számon kérte volna rajtam a tárgy meglétét, de nem bonyolódtam magyarázkodásba. Nem volt okom arra, hogy pont Thrúdnak kezdjek el szabadkozni vagy éppen panaszkodni arról, hogy az alapanyag kiszállításában késedelmek léptek fel. A jó munkához egyébként is idő kellett, én pedig csak a tökéleteset voltam hajlandó kiadni kezeim közül.
- Ebben az öltözékben is tökéletesen tudok mozogni, ha ez érdekel – válaszoltam, miközben kabátomat enyhén félrehajtottam, hogy Thrúd is megpillanthassa az övembe tűzött pisztolyt. Nem érkeztem védtelenül, mivel a legutolsó lett volna, hogy majd pont tőle várjak védelmet. Egykor talán megtettem volna, amikor a párosunk még tökéletesen működött úgy, hogy én a műhelyből támogattam őt, ő maga pedig kint volt a csatamezőn és végezte a valkűrös kötelezettségeit. Egyébként is jobb szerettem a hátvédben lenni, a támogatók között, mintsem az éltűzben, de képes voltam megvédeni magam szükség esetén.
Mikor bizalmatlanul közölte, hogy reméli, követni fogom az utasításait, csak megcsóváltam a fejem. Thrúd úgy viselkedett, mintha tényleg abszolút nem ismert volna, és mintha nem lett volna egyértelmű, hogy nem fogok okoskodni, amikor ez az egész szituáció az ő terepe volt. Több volt a tapasztalata, a tudása és a képzettsége is jobb volt ahhoz, hogy az ilyen helyzeteket kezelje. És persze nem utolsó sorban, fontos volt a saját életem a számomra, amit semmiképp sem vittem volna vásárra, feleslegesen. De még Thrúd halálát sem kívántam, mindannak ellenére, ami kettőnk között történt.
- Csak utánad, főnök – mutattam előre a kezemmel, s ugyan hangom alapvetően érzelemmentes volt, némi gúny is fellelhető volt benne, ahogy kiejtettem az őt megcímző szót. Hiába nem most volt itt az ideje annak, hogy egymás torkának essünk, hozzá hasonlóan én sem bírtam ki olykor, hogy ne gúnyolódjak vele. Szinte már ösztönösen, zsigerből jöttek a vissza- és beszólások.
Mindenesetre, megvártam, hogy előbb Thrúd induljon meg a raktár felé, én csak ezt követően mozdultam meg, ám szándékosan egy fél lépéssel lemaradtam mögötte, hogy megadjam neki a távolságot és lehetőséget arra, hogy mindent elsőként felmérjem. Ez persze nem jelentette azt, hogy én közben lazsáltam volna, mert ugyanúgy figyelmesen pásztáztam környezetünket bármi gyanús vagy bármi váratlan mozgás után kutatva.

638 szó ◆ Start a war

Vissza az elejére Go down
Siri.Rasmussen
Kiskép :
Act like we are a team, for once - Alvis & Thrúd MMv6kJp
Rendeltetésem :
Thrúd valkűr vagyok
play by :
Alicia Vikander
Posztok száma :
30
User neve :
Maze
Csoport :
Valkűr
Pontgyűjtő :
19
Lakhely :
Sentrum
Foglalkozás :
nyomozó
Előtörténet :
Look Me in the Eye,
Tell me, what you see.



Siri.Rasmussen
Elküldésének ideje — Szomb. Feb. 05, 2022 10:44 am


Alvis & Thrúd

Act like we are a team, for once

Újra és újra emlékeztetem magam arra, hogy most inkább felderíteni akarom a terepet, nem pedig harcolni, tehát csendben és óvatosan kell majd kivitelezni ezt az egészet, de azért fel vagyok én készülve arra is, ha harcra kerülne sor. Alvis mondjuk nem biztos, hogy hasonló elveket vall, valószínűleg nem akarja összekenni a tökéletes öltönyét meg úgy általában a finom kezecskéjét, de azért nagyon remélem, hogy szükség esetén nem csak állna mellettem, mint valami farok. Már, ha egyáltalán mellettem maradna és nem kezdene el inkább rohanni a másik irányba, bár akármilyen sunyi rohadék is, azért az szerintem méltóságán aluli lenne, hogy elfusson. Az is lehet, hogy tévedek és még mindig túl sokat gondolok róla, hiszen egykor azt sem feltételeztem volna, hogy végül visszatáncol az esküvőtől.
Hallom a lépteit, az órámra pillantok, elismerő arckifejezéssel nyugtázom, hogy halálosan pontosan érkezik, majd felé pillantok a kocsi mellől. Nem tehetek róla, hogy de még úgy is, hogy borzasztóan haragszok rá, elképesztően jóképűnek látom. Olyasfajta sötétség lengi körbe, ami egyszerre teszi őt szexivé és tiltottá, mert az agyad egy része tudja, hogy ezt a pasit messziről el kellene kerülnöd. Én meg már másodjára vagyok kénytelen huzamosabb időt eltölteni vele, holott arra sem érdemes, hogy fél percet szánjak rá. Emlékeztetem is magam, hogy ez most nem róla vagy rólam szól, hanem egy ékszerről, ami talán még nagy galibát okozhat, ha olyan személy kezébe került, akihez nem kellett volna, biccentésére pedig, csak egy túlságosan bájos mosollyal válaszolok.-Valamiért abban reménykedtem, hogy nem jössz el...- sóhajtom halkan, ellökve magam a kocsi oldalától, bár egy kissé talán még tőlem is bunkó dolog, hogy ezt ilyen nyíltan az arcába vágom, de vagy gúnyos vagyok vele és távolságtartó, vagy azon kapom magam a következő pillanatban, hogy az ajkai ízét próbálom magamban felidézni. A kettő között nincs semmi. Nem tudok vele normális és semleges lenni, amikor a régi vonzalom még ott él bennem még, ha be is van temetve több tonnányi sértettséggel és dühvel. De akkor is ott van. Még ennyi idő elteltével sem tudtam kitépni, kiölni magamból, mintha az agyam képtelen lenne felfogni és tudatosítani magában, hogy nem kellettem neki.
A kérdése hallatán az egyik szemöldököm fentebb emelkedik, mintha így akarnám a tudtára adni, mennyire furán hangzanak ezek a szavak, végül karba tett kezekkel felé fordulok és megköszörülöm a torkom. -Nos, Én azt tudom, hogy az egyik utcai felvételen látszott egy furgon, aminek a rendszáma nem vezetett sehova, nem szerepelt a rendszerben és amivel igen sietősen távoztak.- kezdek bele nyugodt hangon, le nem véve róla pillantásomat, majd egy nagyobb lélegzetvétel után folytatom. -Végül, több órányi felvétel végig nézése után  sikerült lekövetni, hogy valahol ezen a környéken tűnt el, tehát vagy elnyelte a föld, vagy beálltak vele valamelyik garázsba.- vonom le végül a végső következtetést, miközben tekintetem újra végigpásztázza a környező épületeket, de leginkább csak azért pillantok róla, mert ha túl sokáig bámulom, kedvem támad vagy felpofozni vagy megcsókolni. A múltkori "beszélgetésünk" nyomai még mindig nem tűntek el. A viselkedése, mintha én árultam volna el Őt, mintha Ő lenne az, akinek oka van haragudni. Iszonyúan bosszant azóta is, hogy úgy csinál, mintha nem is az történt volna, ami. Lehet, hogy idő közben elment a józan esze?
-Ez a játszós ruhád egyébként? Kényelmesebb nem volt?- pillantok aztán végig rajta tetőtől talpig, mert szó se róla, ő már megint úgy fest, mint aki egy kibaszott bálba készül, én meg a terepzöld nadrágomban meg a bőrdzsekimben inkább tűnök G. I. Jane kishúgának. -Mindegy. Szeretném, ha odabent azt és úgy csinálnál, amit mondok, mert az életünkbe is kerülhet, ha hibázunk.- közlöm végül immár jóval komolyabban, tekintetem fogva is tartja az övét pár pillanat erejéig, mert ha valamit, hát azt nem szeretném, ha ma bármelyikünk is meghalna. Még Őt sem akarnám holtan látni, pedig tényleg nem haragudtam még senkire annyira, mint Rá, de ugye a több tonnányi cucc alatt ott lappang az a valami, amin az imént töprengtem.

Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


Thrúd & Alvis

So you wanna start a war in the age of icons. So you wanna be immortal with a loaded gun

Azután a bizonyos találkozó után én sem tétlenkedtem, hanem egyből neki láttam az iránytű elkészítésének. Persze, ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Először fel kellett mérnem, hogy mely alapanyagok voltak a legideálisabbak ehhez a szerkezethez. Ezt követően piackutatást kellett végeznem és ki kellett találnom, honnan tudnám a leggyorsabban beszerezni azt, ami nekem kellett, a legkedvezőbb áron. Végül néhány napi kutatómunka után sikerült döntésre jutnom, és le is adtam a rendelést. A feladataim sora ennyiben azonban nem állt meg, mert ezt követően tervrajzot kellett készítenem az iránytűhöz, elvégre nem úgy működött a törpék mestersége sem, hogy csak ráütöttünk egy forró vasra és már kész is volt a kért eszköz. Minden elkészült tárgyunk precíz, átgondolt és jól megfontolt munka eredménye volt – egészen hasonlóan ahhoz, ahogy a mérnökök dolgoztak, annyi különbséggel, hogy bármi, amit mi, törpék készítettünk, akarva-akaratlanul is különleges képességekkel rendelkezett.
Az eredeti terveimben az állt, hogy legfeljebb öt napon belül végzek az iránytűvel. Nem akartam túl sokáig húzni én sem ezt a nyomozást, mert tisztában voltam azzal, hogy minél több idő telik el, annál kevesebb nyom fog a rendelkezésünkre állni, és annál kisebb lesz a valószínűsége annak, hogy a tettes nyomára bukkanunk – pláne, ha az illető tényleg nem akart mást, csak azt a nyakláncot. Ezért is igyekeztem én is minden időmet a rám kiosztott feladatra áldozni, ám az eredeti terveim akadályba ütköztek, amikor a megrendelt alapanyag nem érkezett meg a megígért időpontban. Természetesen nem örültem ennek, ám nem okozott volna egy kis késés túl sok gondot, ha Thrúd nem pont ekkor küldött volna egy SMS-t, amiben közölte, hogy nyomra bukkant. Én is tisztában voltam azzal, hogy az iránytű hatalmas segítséget nyújtott volna mindkettőnk számára, de nem volt mit tenni, nem az én hibám volt, hogy a rendelés nem érkezett meg időben. A nyomot pedig, amit Thrúd talált, nem hagyhattuk kihűlni. Ezért nem is késlekedtem az elküldött cím felé indulni, miután magamhoz vettem egy pisztolyt és néhány kést is elrejtettem a kabátom belső zsebeiben, biztos, ami biztos alapon. Nem mertem volna ugyanis mérget venni arra, hogy ha megsérülök, Thrúd nem fog hagyni helyben elvérezni. Persze a kettőnk között történtek után nem is vártam volna el tőle olyanokat, hogy megvédjen. Volt hétszáz évem megtanulni, hogy a világon mindig csak önmagára számíthat az ember.
Pár perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem meg abba az utcába, amit Thrúd mondott. Valójában már fél órával ezelőtt is itt voltam, ám muszáj volt némi terepfelderítést végeznem egyedül, mielőtt találkoztam volna a valkűrrel. Nem mentem a raktárépületnek a közelébe sem, csak a környező épületeket és utcákat próbáltam átfésülni, hátha az ad valami nyomot. Legnagyobb sajnálatomra azonban minden elég elhagyatott volt, ami miatt egyrészt ez a helyszín tökéletes búvóhely volt bűnözök számára, másrészt hagyott bennem egyfajta nyugtalan érzést. Mintha hibát terveznénk elkövetni azáltal, hogy idejöttünk. Thrúd megérzéseit és professzionalizmusát azonban nem akartam kétségbe vonni, ezért megbíztam az ítélőképességében.
Zsebre tett kezekkel, nyugodt léptekkel közelítettem meg a valkűrt, aki már a kocsijának dőlve várakozott. Mivel rajtunk kívül senki más nem járt errefelé, biztos egyből észrevette Thrúd is a jelenlétemet. Ezért amikor a pillantásunk összetalálkozott, csak egy apró fejbiccentéssel üdvözöltem őt.
- Nos? Mit tudunk erről a helyről? – kérdeztem nyugodt hangon, miután Thrúd mellé érve megálltam, és gyorsan végigmértem őt is. Látszott rajta, hogy égett a tettvágytól, s habár én nem osztoztam ezen vágyán, én is szerettem volna minél előbb ez az ügy végére járni.

553 szó ◆ Start a war

Vissza az elejére Go down
Siri.Rasmussen
Kiskép :
Act like we are a team, for once - Alvis & Thrúd MMv6kJp
Rendeltetésem :
Thrúd valkűr vagyok
play by :
Alicia Vikander
Posztok száma :
30
User neve :
Maze
Csoport :
Valkűr
Pontgyűjtő :
19
Lakhely :
Sentrum
Foglalkozás :
nyomozó
Előtörténet :
Look Me in the Eye,
Tell me, what you see.



Siri.Rasmussen
Elküldésének ideje — Vas. Jan. 23, 2022 4:12 pm


Alvis & Thrúd

Act like we are a team, for once

Nem akartam Alvist tényleg, igazából bevonni ebbe az egészbe, mégis küldtem neki egy üzenetet, amikor valami nyomra akadtam. Magam sem értem, miért tettem. Talán, mert nem akartam teljesen egyedül belevágni olyasmibe, ami igazából ellene irányult, amiről talán többet tud, mint állította, mert azóta is meggyőződésem, hogy azért mégis csak lenne tippje, hogy ki lophatta el tőle azt a láncot. Nehéz elhinnem, hogy valakivel, akihez egykor kész lettem volna hozzámenni, most ennyire bizalmatlan vagyok, de sok minden meg is változott azóta. Átvert és félrevezetett, ami alapból nyomós indok, hogy ne bízzak benne, ráadásul azóta jó pár év eltelt. Ki tudja, mennyit változott? Mennyivel lett rosszabb avagy veszélyesebb?
Talán, épp emiatt nem akartam, hogy szövetséges helyett ellenséggé váljon és emiatt küldtem el neki a címet, ahol találkoznunk kell. Az istenek közül sokan lenézik őket, a törpök népét, de én tisztában vagyok vele, miféle hatalom van a kezükben és, hogy ha egyszer ellenünk indulnának, ott bizony lenne miért aggódni.
Ezért ücsörgök most a kocsimban az órámat lesegetve és várva, hogy Alvis feltűnjön valahol. A raktárépület egy saroknyival odébb van, nem akarzam közvetlenül oda állni, nehogy valakinek szemet szúrjon, meg mert előtte fel kell majd világosítanom Alvist is, hogy ez nem csak egy légből kapott tipp. Komoly nyomozás áll a háttérben, mert nem igazán volt könnyű idetalálnom. Sőt. Egyáltalán nem volt könnyű és persze, jócskán megkönnyítené a dolgomat, ha készen lenne az az ékszert, amiről beszéltünk. Akkor már most érezném, hogy van-e a környéken valami olyan, ami nem emberi, nem halandó. De ezt ráérek majd akkor a fejéhez vágni, ha megérkezik, addig pedig a kormányon dobolok izgatottságomban. Imádom ezt az érzést, hogy nyomon vagyok, hogy talán előkerülhet a kirakós egy újabb darabja. Azt hiszem, emiatt is álltam nyomozónak a halandók világában, mert a harcba induláshoz hasonló élményt nyújtja az, amikor elkaphatok egy bűnözőt. Élvezem ezt. Sosem voltam az az egy helyben ücsörgős fajta.
Pár pillanattal később végül nem bírom már tovább. Kiszállok a kocsiból és az oldalának dőlve kémlelem a környéket, várom Alvist, aki mondjuk még nem késett el, még van pár perc addig, mire annyit üt az óra, mint amikorra hívtam, de azért azt reméltem, hogy előbb itt lesz. Égek a tettvágytól, fülön akarom csípni a tettest és talán, egy picit neki is bizonyítani akarok. Magam sem értem, hogy miért.

Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom —
Vissza az elejére Go down
 
Act like we are a team, for once - Alvis & Thrúd
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Alvis & Thrúd
» thrúd & alvis - teamwork begins by building trust
» Sif & Thrúd - Hy Mom
» Alvis & Gullveig | The road to Amaranthine
» Alvis & Bjørn

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
M E T A N O I A :: Valhalla csarnokai ;;-
Ugrás: