Már előre láttam a holnapi napomat, a gyomromban pedig máris éreztem a furcsa megbánást. Nem véletlenül próbáltam elrejtőzni előle, megragadva minden alkalmat arra, hogy úgy istenesen megbántsam. Sokáig ez tűnt az egyetlen járható útnak, mert valljuk be, neki nem lett volna köszönet abban, ha netán... közelebb kerülök hozzá. De talán ezen már késő volt aggódni. Itt állt előttem, a sebeket tisztította, közben olyan törődést mutatva, amit talán a tulajdon anyám sem mutatott felém soha. Kitárulkoztam előtte, láthatta rajtam az érzéseimet, a szemem elárult, pedig annyira el akartam rejteni őket. Sebezhetővé váltam. Elvesztettem a legfőbb fegyveremet a szemében.
Nem mondtam semmit, igyekeztem lezárni magamban minden gondolatot, ami Nikolaihoz kötött, de nehéz volt csak úgy elfelejteni vagy tárgyilagosan kezelni egy több mint egy évtizedes barátságot. Folyamatosan az járt a fejemben, mit tett volna a Papa, ha a helyemben állt volna. Talán ott és akkor úgy viselkedett volna, ahogyan én is tettem: mentettem, ami menthető. Felemelt fejjel, mert az élet nem állt meg, csak éppen megremegett a lábunk alatt a talaj. Nekünk talpon kellett maradnunk. Hogy az apám mit csinált az ilyen tragédiák után... Örök rejtély. Néha azt is megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán vannak-e érzelmek a kemény, orosz álarc mögött, mert nem tudtam nem észrevenni a folyamatos büntetést, és azt, hogy feláldozott az egyik új üzletének oltárán. De ha ez nincs, soha nem lép be az életembe Iris. Ezt pedig már aligha tudtam tárgyilagosan kezelni, mert... nem vakított már el a tiltakozó és dacos düh.
Akartam mondani valamit a szavaira. Arra, hogy nem voltam olyan erős, mint azt ő sejtette vagy gondolta. De egyelőre nem szóltam, csak kapaszkodtam, először az asztal szélébe, majd utána már a derekába. Nem volt erős a szorításom, tekintve, hogy szinte teljesen lemerültem, de ez nem is arról szólt, hogy szorosan magamhoz rántsam. Ahogy a fejem a mellkasára simult, lassabban kezdtem venni a levegőt, azt is úgy, hogy közben halljam a szívének zörejét. Magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért, de megnyugtatott, a félelem azonban csak akkor tűnt el belőlem teljesen, mikor egyik keze a hátamra, a másik pedig a hajamba simult. Talán köszönetet kellett volna mondanom, de nem jöttek a szavak. Egy pillanatra megtapasztaltam a valódi, földi békét ebben a pokolban, és nem akartam kiszakadni belőle.
- És mire elég az erő? - kérdeztem aztán, visszautalva az iménti szavakra. - Még azt sem tudtam vele elérni, hogy elüldözzelek - suttogtam egész csendesen, lassan felemelve a fejem, hogy megkeressem a tekintetét. Nem mondtam túl nagy újdonságot, mert ha eddig nem is mondtam ki soha, végső soron ez volt a célom. Hogy elmenjen, amikor el kell majd mennie, és ne is akarjon majd visszanézni.
Továbbra sem engedtem el, bár abban egyetérthettünk, hogy talán soha nem érintettem ennyire ártalmatlanul, és a jól megszokott vágy helyét is egészen más érzelmek uralták. Egyedül egy halvány mosollyal jeleztem, hogy eljutottak hozzám a szavak. Örült, hogy megúsztam. - Túl fiatal vagy még az özvegységhez, bébi - reagáltam lassan, komótosan, az utolsó szót szándékosan téve oda, hogy tudja, azért még mindig Dimitriy Smolenskyvel van dolga, aki imádta őt bosszantani, még ha jelenleg ennél többre nem is futotta. - Talán le kellene feküdnöm. Annyira... Fáradt vagyok - sóhajtottam, majd ahogy megpróbáltam elhúzni tőle a fejem, némi szédülés ütött meg. - És részeg - tettem hozzá egy fejrázás után, mintha ezzel a mozdulattal akartam volna kitisztítani az agyam. - Nem kell megszegned a ki nem mondott fogadalmad, megoldom... Megoldom egyedül is - magyaráztam, közben megpróbáltam felállni a székről, de feszített a bőr a sérülésem körül.

 Nem tűnt olyannak, mint aki könnyen feladta volna, még ha voltak is ismeretbéli hiányosságai. Eddig alig látott bele az életem ezen részébe, meg amúgy is, okkal gondolhatta, hogy soha nem lesz része ilyesmiben. Én sem így terveztem, nem akartam, hogy neki kelljen letisztítania, majd fertőtlenítenie a sebet, aztán még le is fednie. Próbáltam lazára venni, ezt javarészt az alkohol hatásának köszönhettem, de egyértelműen átlátott a szitán, és tudta, hogy nem végezhet félmunkát. Pedig neki jelentené a legnagyobb megkönnyebbülést, ha nemes egyszerűséggel elvéreznék, mert habár fiatal volt még az özvegységhez, de talán nem is bánta volna. Ha nem lenne egy szaros megegyezés a háttérben, soha még csak rám sem nézett volna, ez pedig fordítva is igaz.
Túlságosan elfoglaltak az üres gondolatok, a furcsa múltba révedés, talán ezért nem éreztem semmit a sebem tisztításából - a vodka is megtette a hatását -, de annak ellenére, hogy nem minden nap csinált ilyet, elég ügyes volt a kivitelezés. Annak ellenére, hogy általában elnyomni próbáltam őt, tudtam róla, hogy egy okos, tanult nő, kicsit sem olyan, mint amihez szokva voltam, és valószínűleg ezért idegesített annyira az elején. És nyilván nem véletlenül volt elég sütnivalója ahhoz, hogy tudja, mit hogyan csináljon, minimális elsősegély ismeretekkel. Közben tekintetemmel néha megkerestem az arcát, de nem szóltam, nem szakítottam félbe, amúgy sem volt hozzá kellő fizikai jelenlétem, csak hagytam, hogy törődjön velem, pedig még mindig szentül hittem, hogy egy szemernyit sem szolgáltam rá a jóindulatára. Azok után, ahogy sokszor bántam vele, joggal érezhette, hogy csak játszadozom, elveszem, amit akarok, majd otthagyom, mint egy kurvát, aki jól végezte a dolgát. Bár tényleg így tudtam volna tekinteni rá, fele ennyi gondom nem lett volna az egésszel.
A gézlap már elfedte a sérülést, éreztem a teste melegét, mikor közelebb hajolt és kötszerrel rögzített. Kiült az arcára, hogy nem számított a szavaimra, én sem akartam kimondani őket, talán ha nem küldtem volna le egy tucat emberre elegendő vodkát, nem is tettem volna. Kiterítettem előtte az életemet, és habár a szavaim által még mindig csak egy apró szeletet kapott az újdonságból, és magam sem tudom, miért, de azt hittem, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy elborzadjon és ismét rám aggassa a szörnyeteg jelzőt. Az voltam, és bármit próbált belém látni, soha nem tudtam szabadulni a marcangoló fenevadtól, amit bennem neveltek, és ami felkészített a rám váró életre, ha az apám meghal, de jelenleg nagyon távol álltam az apám elvárásaitól. - Pedig... nem vagyok rá érdemes - Nem is akartam tovább ragozni a témát, nem tudott rólam semmit, vagyis de, a lényeget nagyvonalakban tudta, éppen ezért kellett volna tudnia azt is, hogy egy mocskos féreg vagyok a legrosszabb fajtából. Még őt is megfenyegettem, hogy bántani fogom, mikor annyira eldurvult az a vita, mit gondolt, milyen lehetek a hétköznapokban, mikor nem lát engem?
Nem ragoztam tovább, ismét a padló felé fordítottam a tekintetem, így fogadva a részvétnyilvánítását. Nem tudtam, mit mondjak. Annyi életet láttam már elmúlni, a szemükben kihunyó fény a legsötétebb álmaimban kísértett, és el kellett kezdenem hozzászokni a gondolathoz, hogy immáron Nikolai tekintete is ezekben a lidérces álmokban köszön majd vissza. A pohárra néztem, amit elém tolt, az ujjaim közé fogtam, kissé erőtlenül összekoccintottam az övével, majd egy hatalmas sóhaj után leküldtem a kortyot. - Nikolai-ra - mondtam én is, de a sóhajtól megfeszültek a bordáim, mintha csak ezzel akarta volna a testem a tudtomra hozni, hogy nem minden sérülés látszódik meg a felszínen. Egy bordatörés még fokozta volna az izgalmakat, de inkább nem tettem említést róla, annak ellenére, hogy talán ki is ült a fájdalom az arcomra.
A nedves rongy végigsimított a testemen, mindenhonnan eltüntetve a vérfoltokat, majd mikor az arcomat kezdte tisztítani, megkerestem a tekintetét. Egy vékony könnyfátyol telepedett a szemeimre, de még időben összeszedtem magam és az érzéseim. Még csak az hiányzott volna, hogy elbőgjem magam, mint valami nyápic gengszter. - Ez rosszabb, mint a halál. Te itt maradsz, és cipeled a hátadon a keresztet minden egyes barátod halálakor... ki tudja meddig - nyeltem egyet, még mindig a tekintetét fürkészve, majd magam sem tudom, milyen ösztön szülte a mozdulatot, de felemeltem a kezem, hogy a hátára simítsak. Nem volt nehéz küldetés így, hogy fölöttem állt és éppen a vért takarította rólam. Még közelebb húztam, majd előredőlve a mellkasára hajtottam a fejem, a karjaimat pedig átfontam a derekán. Még tisztán élt bennem a kép, mikor legutóbb eltoltam magamtól, mikor megölelt, így annyira nem lepődtem volna meg, ha válaszként most ő is ezt tette volna.

 Úgy viselkedtem, mintha csak egy kopott utánzata volnék saját magamnak, egy sima árnyék, ami üres, de talán úgy is éreztem magam. Idejét sem tudtam, mikor sikerült ennyire félre egy akció utoljára, talán nem is ezen kellett volna most gondolkodnom, de valamivel le kellett kötnöm a zakatoló fejem. A sebeim mellé pedig más sem hiányzott volna, mint egy igazán erőteljes fejfájás. Kinek volt erre szüksége?
A keze remegett, amit betudtam annak, hogy valószínűleg soha nem csinált még hasonlót, éppen ezért eszem ágában sem volt  kritizálni érte. Inkább meg kellett volna köszönnöm, de az ilyen gesztusok annyira távol álltak tőlem, és ezt pont ő ne tudta volna? Fogalmam sem volt arról, hogyan mutathatnám ki a hálámat, vagy azt, hogy nem hagyott csak úgy elvonulni. Mintha... gondoskodni akart volna rólam, pedig nem érdemeltem meg. Nem is szolgáltam rá a jóindulatára. - Tudtommal nincs - válaszoltam lassan, közben nagy levegőt véve. A lőtt sebet valószínűleg már észrevette volna, ráadásul ha valahol egy golyó fúródott volna belém, nem ő ápolgatott volna éppen, hanem a doktor. A testem megfeszült, mikor a bőrömhöz ért a ronggyal, így próbálva meg eltüntetni a vért, én pedig csak egy pillantást vetettem a vágásra. - Elég, ha... bekötöd - tettem aztán hozzá, bár így egy pillantás alapján nem tudtam megsaccolni, vajon mennyire mély a seb. Bár annyira nem is érdekelt, a fizikai fájdalmat talán a vodka jótékony hatása miatt nem éreztem, ez pedig valószínűleg neki is feltűnt. Nem nyögtem kínlódva, csak tűrtem, mindahányszor a sérülést érintette, majd lassan letoltam az asztalra a vodkás üveget. Alig maradt benne valamennyi, és egyre erősebb volt a sejtésem azt illetően, hogy az alkohol miatt nem fogtam fel a helyzet és a seb súlyosságát. - Nem olyan vészes. Csak egy karcolás - reagáltam a szavaira, mikor megkérdezte, hogy így akartam-e lefeküdni. Elég egyértelmű volt, elvégre rajtakapott, ahogy a szobám felé igyekeztem, bár magam sem tudom, mi várt volna rám az éjszaka maradék részében, vagy éppen kora reggel. Nem kellett volna ennyire félvállról vennem az egészet. - Csak... ki kell tisztítanod, aztán... - kezdtem el fél kézzel matatni a kis ládában, keresve egy jóval méretesebb gézlapot, hogy kipakoljam az asztalra. Nem volt annyi erő a kezemben, mint általában, szóval szinte rögtön vissza is csúsztattam magam mellé. - Ez nem az én vérem - utaltam a testem több pontján felfedezhető vörös anyagra, de ekkor már ismét tökéletes pontossággal kerülve el a tekintetét. Azt figyeltem, hogy a fény hogyan törik meg a padló kövén, mintha lett volna ott bármi, de csak én voltam és a nyomorom. - Az egyik barátomé - fűztem tovább, bár nem kérdezte. Talán nem is akarta tudni, én mégis beszélni kezdtem, pedig soha nem avattam be ilyenekbe. Furcsa érzés volt, ahogy elszorult a torkom, az arcom pedig eltorzult a néma kétségbeeséstől. Nem az voltam, akit eddig megismert vagy látott belőlem. Tényleg, csak egy árnyék. - Csak annyit hallottam, hogy... a közvetlen közelemben eldördül egy fegyver. Nikolai pedig felfogta a golyót.. amit nekem szántak - beszéltem tovább, a végére viszont szinte teljesen elcsendesedtem. Még láttam magam előtt, ahogy Nikolai testébe fúródik a töltény, hogy a másik oldalon kiszakadjon belőle, a vér pedig megállíthatatlanul ömlött a mellkasából. Ha szíven lőnek, nem sok esélyed volt a túlélésre. Azt a golyót pedig... nekem szánták.

 Nem tudtam volna előre megjósolni, hogy mire számítottam tőle. Azon kívül, hogy bíztam benne, hogy már nem találom ébren, mert nem volt kellő erőm ahhoz, hogy bármit is megmagyarázzak. Vagy hogy felidézzem az este bármely kényelmetlen momentumát. Már ha az ilyesmit lehetett kényelmetlennek nevezni, én jelenleg felesleges mészárlásnak tartottam.
A tekintete elidőzött rajtam, végigmért, majd mintha aggodalom költözött volna belé. Ezt nem is volt rest a tudtomra hozni szavakkal, mire egy hülye bájvigyort erőltettem magamra. - Páratlan a megfigyelőképességed - biccentettem, de szokatlanul normális volt a hangom. Normál helyzetben egy ilyen mondatot valószínűleg maró gúnnyal és szemforgatással mondtam volna neki, de most csak... egyszerűen kibukott, egyszerűen, normál hangon, mielőtt újabbat kortyoltam volna a vodkából. Eddig fel sem tűnt, hogy már ennyit vedeltem, az üveg már félig sem volt.
Követtem az alakját, ahogy felvett egy köntöst, mintha csak védekezni akarna a szemeim elől, pedig jelenleg nem volt bennem motiváció arra nézve, hogy a csupasz vállait vagy a sokat nem takaró trikóját fürkésszem. Ritka alkalmak egyike, mikor a vágy legkisebb szikrája sem munkálkodott bennem, de valószínűleg az este történései voltak rám ilyen lohasztó hatással. Nem kezdtem beszélni, nem jegyeztem meg, hogy a vér többsége nem tőlem származott, azt sem firtattam, hogy teljesen jól vagyok, nem kell sem az ő, sem más segítsége, de ezt a már jól ismert dac szülte. Vennem kellett egy mély levegőt, hogy el tudjam nyomni az ördögöt, ami a vállamra telepedett, mert nem vezethettem le rajta. Most nem. Talán ez volt az első próbája annak a bizonyos... változásnak.
Követtem őt, bár a lépéseim nem voltak sokkal lelkesebbek lefelé menet sem, majd mikor a konyhába értünk, leültem az általa kihúzott székre. Hallottam, hogy keres valamit, de nem követtem figyelemmel, inkább csak bámultam magam elé, miközben az ingem gombjaival kezdtem vacakolni, bár néhány ponton már amúgy sem sok anyag maradt benne. Ez valószínűleg a kés nyoma lehetett, ami egyszerre hasította fel az anyagot, majd azt követően a bőrömet.
Ledobva az anyagot újra megfogtam az üveg nyakát, újabb kortyot küld le belőle, mert a belső fertőtlenítés is fontos, nem? - Elbasztam - Ennyit mormogtam az orrom alatt, továbbra is rendkívül vonzónak tartva az asztal lapját, olyannyira, hogy nem is tudtam elszakítani onnan a tekintetem. - Nem vigyáztam eléggé - nyeltem egyet, mintha feltörő érzések ellen küzdenék, de ezeket a vodkával próbáltam lefojtani. - Most mit csinálsz? - kérdeztem végül, mint aki egy álomból ébredt, és keresni kezdtem az alakját, de túl erős volt a lámpa fénye, mikor felnéztem.

 Minden tervnél fennállt annak a lehetősége, hogy valami elbaszódik. Ilyenkor jött a rögtönzés, ami vagy jól sült el vagy nem, én pedig arra általában büszke voltam, hogy még felfokozott helyzetben is megvolt a képességem döntések meghozatalára, de nem én voltam az egyedüli tényező ezeknél. Ez pedig elég volt a totális katasztrófához. Semmi nem a számításaim szerint alakult.
A karomra fektettem a kabátomat, miután kiszálltam az autóból, csapzottan a hajamba túrtam, mit sem törődve azzal, hogy több ujjamra is rászáradt a vér. Rögtönzött pillantást vetettem magamra a bejárati ajtó tükröződésében, így tudtam, hogy az arcomra is foltokban tapadt a vörös anyagból, a fehér felsőm pedig már csak emlékeiben emlékeztettek erre a színre, mert ahogy a vér beitta magát az szövetbe, inkább mozgott valahol a rózsaszín és a vörös árnyalatok között.
A nappaliba érve megálltam, pár másodpercig nem is mozdultam, csak próbáltam elfojtani a feltörni készülő haragot. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a saját életemet rendszerint kockáztatnom kellett, annak idején megtette az apám is, nem véletlenül díszítette ugyanannyi heg a testét, mint az enyémet. Mi nem féltünk kockáztatni, az embereinkkel együtt terepre menni, vagy éppen vállalni a döntéseink következményeit. Felesleges lett volna elkezdeni sorolni, hányszor és hogyan lőttek meg, vagy éppen támadtak hátba egy késsel vagy kalapáccsal, nem változtatott volna semmin. Most nem.
Lassan fordítottam körbe a fejemet, valami fénysugarat keresve, de a földszinten sehol nem égtek a lámpák. Annyira nem is volt meglepő, hisz elmúlt éjfél, a lány jó szokásához híven amúgy is inkább akkor mozdult ki a szobájából, mikor nem voltam itthon. De most még rá sem akartam gondolni. Elég volt ma estére egy kudarc, nem hiányzott egy újabb.
Nem vetkőztem le, és nem is tisztítottam meg az arcom, átvonultam a dolgozószobába, hogy felmarkoljak egy vodkás üveget, majd az emelet felé vettem az irányt. A lépéseim elnehezedtek, csakúgy, mint a mellkasom. Nem akartam emlékezni az este történéseire, de akaratlanul kúsztak a szemeim elé a pillanatképek. Láttam magam előtt Nikolai tekintetét, a vére borította be a testemet és a ruhámat, olyannyira, hogy a saját sérüléseim, a saját vérem mind eltörpültek mellette. Nem voltam felkészülve arra, hogy elveszítem, még nem. Mintha letépték volna az egyik karomat, megcsonkítottak volna. Az egyik legjobb emberem. A barátom. Ez olyan volt, mint a szerelem. A mi köreinkben nem ajánlják.
Többször is meghúztam az üveget, míg haladtam felfelé a lépcsőn, és habár alapvetően jól bírtam az alkoholt, de az nem segített rajtam, hogy szinte egész nap egy falat nélkül voltam. A saját szobám magányába akartam burkolózni, egyedül lenni, kidühöngeni magam, de alig értem fel az emeletre, a lány ajtaja még ha csak résnyire is, de kinyílt, mintha ellenőrizni akarta volna, hogy egy csorda vonul-e végig a lépcsőkön, vagy csak én. Megálltam előtte, de mielőtt szóltam volna bármit, csak megragadtam a tekintetét, és ismét a számhoz rántottam az üveget. Az érzések egyvelege szinte feldolgozhatatlan gyorsasággal váltakozott bennem, és nem véletlenül igyekeztem volna annyira egyedül maradni. - A királylányoknak ilyenkor már aludnia kell, nem? - kérdeztem komótosan, nem tolva magamtól túl messzire az üveget. Nem akartam most még őt is magammal rántani a mocskomba, a lelki világom bugyraiba, főleg miután megígértem magamnak, hogy mielőtt újra próbálkoznék vele, összeszedem magam. De nem így terveztem a ma estét, és titkon bármit megadtam volna azért, hogy úgy öleljen át, mint legutóbb, mikor nem akartam hagyni neki.