Meg sem lepődtem az okokon, mikor szavakba öntötte, mi baja a bébizéssel, az escort lányok újbóli felemlegetése pedig szinte már a beszélgetéseink részévé vált, bár ezen a téren a diplomatikus hallgatást választottam inkább. Amúgy sem tudtam volna mit hozzáfűzni, bizonyára gondolt valamit rólam és azokról a lányokról, amiben vagy hitt vagy legalább hinni akart, én meg hülye lennék megnyitni pont most egy másik csatateret. A mosolyom viszont nem szünetelt, még akkor sem, mikor megforgatta szemeit. Már Irina jelenlétében is egyértelművé vált, hogy lakozik benne egy zöld szemű szörnyeteg, én viszont aligha ismertem ezt az érzést. Hacsak nem számít az, hogy néha féltékeny voltam a saját húgomra, amiért apám benne jobban megbízott. Amikor Igor hozzáért, nem féltékenységet éreztem, hanem dühöt, őrjöngő és bestiális haragot, amiért megpróbálta rá emelni a kezét, és tudtuk, hogy nem állt volna meg ennyinél. És habár azzal fogadtam a házamban, hogy azzal és azt csinál, amit akar, és ezt a mostani pillanatig nem is másítottam meg, egy ilyen esetben minden bizonnyal megnézném magamnak, milyen tejfölös szájú senkiházival múlatja az idejét. - Hát ezzel nem vitatkozom - dőltem hátra vigyorogva, mikor szóvá tette, hogy szerinte most is jól szórakozom. - De ha visszakapom a gyeplőt, még jobban fogok - vált a vigyorom szemtelenné, bár nyilván nem érte váratlanul a kijelentés. Nem fognak minden este lelőni vagy épp felnyársalni, vagy bárkimet megölni, hogy alkoholba meneküljek, amiről mint kiderült, elviselhető társaságot csinált belőlem. Nekem valószínűleg ugyanolyan jólesett ez a mostani, mint neki, csak míg ő ki tudta fejezni az ilyesmit, én nehézségekbe ütköztem.
Az, hogy bomladozni kezdett az alkohol mámora, szinte rögtön éket is vert kettőnk közé, és ezt valószínűleg semmilyen magyarázattal nem tudtam volna visszaszívni. Nem is akartam, mert nem mondtam olyat, ami ne lenne igaz, de ez az egész túlmutatott azon, hogy éppen jól érezte-e magát velem és viszont. Nekem börtön volt, ami hétköznapi embereknek egy normális életvitel, és valószínűleg azok a hétköznapi emberek is börtönnek élték volna meg az én életemet, mert annyira távol állt attól, amit a normális erkölcsűek el tudtak volna viselni. Nekik tényleg olyan lett volna mint egy börtön. És annak ellenére, hogy nem akartam visszaszívni, nem akartam megmásítani senki kedvéért a véleményemet, a keze után nyúlva húztam tenyerét a mellkasomra, pár pillanat erejéig még fogolyként tartva az ujjait az enyéimmel. A mozdulat inkább volt ösztönös, mint tudatos, a szavaimról nem is beszélve. Ilyesmi még soha nem hagyta el a számat, de a tudat, hogy itt van velem egy szobában, egy ágyban, és még csak hozzá sem érhetek... elvégre néha még akkor is kerestem vele a fizikai kontaktus minden létező formáját, mikor dühös voltam rá, hát még mikor nem. Magam sem tudtam volna szavakba önteni, hogy miért, de megnyugtatott. - Arra biztosan emlékeznék - válaszoltam, hátrahajtva a fejem, majd mikor a vállam felé közelített, felemeltem a karom, hogy akadály nélkül tudja a vállamra hajtani a fejét. Soha senkivel nem szoktam együtt aludni. Én az a fajta voltam, aki megkapta amit akart, aztán összeszedte magát és továbbállt. Az pedig, hogy valaki hozzám bújjon, és közben a mellkasomon időzzenek az ujjai... most túl jó volt. Már-már idilli, amiről eddig amúgy sem volt sok fogalmam, egy pillanatra pedig átsuhant a fejemen, hogy képes leszek-e egyáltalán valaha elengedni majd ezt a lányt. Szinte rögtön eszembe jutott a szüleim házassága, és az, hogyan is végződött. - Talán - mosolyodtam el, fél szemmel rásandítva, majd egy mély levegőt véve próbáltam ellazítani a megtépázott idegeimet, az izmaimról nem is beszélve. Azt azonban már nem öntöttem szavakba, hogy a megnyugváson túl érintése nyomán a vágy sem csillapodott. Mégis, ma estére mintha ismét tiltott gyümölccsé vált volna, azzal kellett beérnem, amiben hajlandó volt részesíteni, és irigyeltem a kitartását és az önfegyelmét, miközben lehunytam a szemeimet, várva a megváltást ígérő álmot.

 Elvigyorodtam, mikor ismét szavakkal nehezményezte a bébizést. Már máskor is megtette, én pedig már akkor is az orrára kötöttem, hogy direkt szívatom vele. Nem kellett volna ilyen fegyvert a kezembe adnia, és ez mindig bevált, mikor cukkolni akartam. Ráadásul ezzel is csak azt tudtam demonstrálni, hogy az oldottabb légkör ellenére én még mindig ugyanaz a Dimitriy vagyok, akivel azért szép számmal akadtak negatív tapasztalatai is, és akinek néhány napja adott egy ultimátumot, nekem pedig eltökélt szándékom volt minél későbbre tolni a mérlegelését. Talán azt sem tudtam, hogy kezdjek neki. Soha senki nem mert még ilyen nyíltan válaszút elé állítani, és hirtelenjében ezzel nem is tudtam mit kezdeni. - Ennyi az eszköztáram becenevek terén - vontam egyet a vállaimon, mintha mellékes információt közöltem volna vele. Sejthette, hogy nem becézgetek senkit, nem is volt olyan nő az életemben soha, akivel eljutottam volna erre a szintre, és amúgy is, a bébi mindenkire tökéletesen ráaggatható volt. Főleg mikor elfelejtettem a nevüket. Az ilyen jellegű sztorikat inkább megtartottam magamnak, de eléggé megcsorbítva érezném a férfiasságom, ha holnaptól nyuszifülnek kéne szólítanom.
Félrebillentettem a fejemet, majd megforgattam a szemeimet, mikor ismét egy pimasz vigyorral az arcán kezdett beszélni. - Jól van, csináld csak - dőltem hátra, újra megkeresve a tekintetét, és ugyan az arcom több-kevesebb sikerrel mozdulatlan maradt, de a hangomban felfedezhette a játékos élt is. - Húzogasd csak az oroszlán bajszát. Én fogok jobban szórakozni, mikor visszakapod - sóhajtottam fel, mintha már fejben elképzeltem volna, hogyan is fog zajlani a méltó revans ezért a rengeteg pimaszkodásért, de legalább már nem úgy pislogott rám, mint az előbb. Félsikernek könyveltem el, és inkább legyen pimasz, mint aggódó. Az utóbbit tényleg nem tudtam megemészteni, de még nem álltam készen arra, hogy beavassam, miért ez a merev elzárkózás mindentől, ami akár egy kicsiny emberi érzelmet is kelthetne bennem.
Valószínűleg érzékeny pontra tapintottam, mikor mindkettőnket rabnak neveztem. Ő valószínűleg viccelni próbált, belőlem viszont előtört a jeges racionalizmusom, amit ezidáig sikerült kizárni. Talán azért is érezte jól magát, mert nem lógott ki a seggemből egy fél jéghegy. Pedig tényleg nem megbántani akartam, mégis úgy mászott mellém, mintha kötelező lett volna. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd én is magam elé kezdtem pislogni, mintha olyasmi történt volna, amit vissza akarnék szívni. De minek akartam volna? Ez volt az igazság. Ahhoz az élethez képest, amit előtte éltem, ez egy börtön volt. És nem mondhattam el neki, hogy miért, különben talán ő állítaná belém ma este a második kést. Volt annyira magabiztos a keze, hogy ne tévesszen célt. - Te nem úgy érzed magad? - kérdeztem vissza, de tudtam, hogy ez ide kevés lesz. Én is megkerestem a tekintetét, egy ideig nem szóltam semmit, csak egy sóhaj távozott belőlem. Ha őszinte lettem volna, rögtön elsőre kimondom, hogy nekem a házasság felért egy börtönbüntetéssel, nem véletlenül kerültem negyven éven keresztül ezt az egészet. De nem mondtam ki, néma csendben ültem, a tekintetét fürkészve. - Nem miattad - jött ki belőlem végül, mintha csak magyarázkodni akartam volna, de amúgy két ujján meg tudta volna számolni, amúgy is hányszor hazudtam neki. Éppen ez volt a baj, általában túl őszinte voltam, ezzel pedig rendszerint vérig tudtam sérteni. Nem folytattam tovább a gondolatot, csak hagytam, hogy megtapogassa a homlokomat, de ahogy hozzám ért a tenyere, én magam is megállapítottam, hogy nagyjából ugyanaz a testhőnk. Talán mégsem lesz akkora baj, mint azt eddig gondolta. Én meg amúgy is lazán kezeltem az ilyesmit. - Hát jól vagyok. De ezt már mondtam. Mutattam - tettem hozzá, mintha ezúttal én akartam volna elérni a közöttünk kialakuló jéghegy olvadási pontját. Ez általában az ő asztala volt, és valószínűleg hozzá is szokhatott a kudarcokhoz.
Talán ezért nyúltam a karjai felé, amiket időközben már összefont a mellkasa előtt, és egy viszonylag gyengéd, mégis határozott mozdulattal bomlasztottam ki ebből a testtartásból, megfogva az egyik csuklóját és közelebb húzva magamhoz. - Nem tudok úgy aludni, hogy itt vagy mellettem, de nem érinthetlek - suttogtam, a mellkasomra vonva az ujjait, de továbbra sem engedtem a kezét, közben úgy fürkészve a tekintetét, mintha szavak helyett a tekintetével akarna majd válaszolni. Pedig akár el is ránthatta volna a kezét. Magamra hagyhatott volna. Megsaccolni sem tudtam volna, mi lesz a válaszlépése arra, amit mondtam, és ahogyan mondtam. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy még soha nem mondtam neki hasonlót.

 Jó ideig bámulhattam magam elé, elmélyülve a saját gondolataimban arról, mit is jelent ez az egész, miért vágyódom utána ennyire kínzó görccsel a gyomromban, és miért akarom minden egyes pillanatban érinteni, ahányszor csak a közelemben van, de elég hamar rájöttem, hogy ezt még józan keretek között sem tudtam felmérni és megválaszolni, nem még spicces állapotban, éppen egy jó mély sebbel a mellkasomon. Amiről Iris miatt próbáltam nem tudomást venni, vagy legalábbis kisebb jelentőséget tulajdonítani neki, de megvolt az esély arra, hogy nem úszom meg a doktor holnapi látogatását.
Amikor visszatért, mégsem mutattam leghalványabb jelét sem, hogy éppen min agyaltam annyira, mellém térdelve, egy pohár vízzel a kezemben akarta, hogy bevegyem a kis bogyót. Ismert már eléggé ahhoz, hogy tudja, az ilyen helyzeteket amúgy sem hagyom csak úgy szó nélkül, de miután elnevette magát, az én arcomra is kiült egy mosoly. - Miért ne? - kérdeztem széttárt karokkal, már amennyire meg tudtam valósítani ezt a mozdulatot. - Van egy olyan sejtésem, hogy nagyon hasonlóak a kiélnivaló vágyaink - tettem még hozzá pimasz éllel a hangomban. Gondolati síkon mondjuk vicces volt elképzelni a partidrogos verziót is, de egy pillanatig sem tudtam komolyan venni, főleg azért, mert ő is, én is tudtam, hogy nem kellene túl nagy kényszert alkalmaznia ahhoz, hogy megkapja tőlem, amire vágyik. Fordított helyzetben azonban már nem voltam annyira biztos a sikeremben, talán éppen ezért nem kezdtem bele a gyomorfeszítő erőlködésbe. Újabb szavai azonban további szemtelenség formájában ültek ki az arcomra, majd én magam is felnevettem, de csak röviden, és lazán megrántottam a vállaimat. - Bébi, én már az előbb is hadba álltam - kerestem meg a tekintetét futólag. Elég jól belejött a pimaszkodásba, talán nyeregben is érezte magát most, hogy elég elesett állapotba keveredtem, de néha-néha kikacsintott a hétköznapi felem.
Az viszont, ahogy rám nézett, szinte fizikai viszketést okozott a bőrömön, és nem is bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg. Az, hogy aggódott értem... miért? Semmi oka nem volt rá, ahogyan arra sem, hogy bizalmat szavazzon nekem. Minden alkalommal, mikor közelebb került volna, elzárkóztam, elutasítottam, és talán pontosan azért, hogy ez a jelenlegi pillanat soha ne történjen meg, és soha még csak eszébe se jusson úgy nézni rám, mint ahogyan most. - Nézz rám úgy, ahogy szoktál - bukott ki belőlem, bár magam sem tudtam volna megfogalmazni, mire is gondoltam pontosan. Azt sem tudtam volna megnevezni, milyen pillantásokkal szokott jutalmazni, mert elég széles volt az a bizonyos skála. De mind közül talán ez volt a legrosszabb, az aggódás.
Újra megkerestem a tekintetét, szinte már rögtön szóra nyitva a számat, aztán amilyen hirtelen mondtam volna ki a szavakat, úgy döntöttem inkább a hallgatás mellett. Mintha a saját szörnyetegem még ennyi vodkától sem feküdt volna ki igazán, hozni akarta a megszokott formát, el akarta taszítani, csak hogy az aggodalom helyét valami más vegye át: legyen az akár gyűlölet, akár undor. Az utolsó pillanatban mégis útját álltam, mert ha hangosan kimondva nem is, de megígértem magamnak, hogy... megpróbálom. Megpróbálok dolgozni magamon, és talán nem lenne rossz első lépésként, hogy amint érzelmeket mutat felém, nem töröm össze a szívét és a lelkét azzal, hogy én viszont mekkora szívtelen fasz vagyok.
Így végül csak nagy levegőt vettem, majd biccentettem, mikor egy újabb pohár vízről beszélt. A megjegyzését hallva azonban egy pillanatra megmerevedett minden izmom, lassan keresve meg ismét a tekintetét, de talán most jött el az a pillanat, amikor kifogytam a szavakból. Én. Életemben először nem tudtam, hogy erre mégis mit kellene mondanom. Próbáltam nem többet látni a gondolatmenetébe, mint amit valójában jelenteni akart, de nehéz volt elvonatkoztatnom. - Mindketten rabok vagyunk - suttogtam aztán, kézbe véve az újabb adag vizet, de közben a másik kezemmel magam mellé paskolva, hogy ne fölöttem térdepeljen, hanem hogy másszon vissza az ágy egy kényelmesebb pontjára. Bár majdnem mindegy volt, az ágy melyik pontján időzik, minden lehetőségnél túl közel volt hozzám, és mindahányszor beszívtam az illatát, hadakoznom kellett a vágyódás új szintjeivel.

 Gondolhattam volna azt, hogy rossz ötlet volt csókot kérni tőle, legalább olyan formába öntve, mintha ez lenne az utolsó kívánságom. Tény, hogy testileg és lelkileg is kifacsartak a ma esti történések, a gyászt pedig amúgy sem tudtam soha a helyén kezelni, de még nem készültem temettetni magam, és annyira nem is lehettem rossz bőrben. Táncoltam már a halál peremén, és az nem ilyen érzés volt. Neki viszont amúgy sem kellett mindenről tudnia.
Ennél egyértelműbben már nem is tudtam volna átadni neki az irányítást, a csók minden apró momentumát ő határozta meg, ő pedig nem volt rest kihasználni a lehetőséget, ha már egyszer megkapta. Az, hogy hatással volt rám, nem is lehetett vitás, a testem nem a láztól kezdett forrósodni, és jó ideig úgy tűnt, talán nem is fog leállni. Nem szakad el tőlem, átadja magát az érzésnek, a remélt gyönyörnek, amiben eddig még soha nem volt csalódása. A gondolattól még én magam is bizseregni kezdtem, de mikor elhúzódott, tudomásul kellett vennem a döntését. Még akkor is, ha a lélegzetem csak egy idő után kezdett szabályossá válni ismét, a testem pedig, mint az este egyetlen árulója, már régen jelezte, hogy bármi is lesz a következő lépése, bennem nem fog csalódni. Bebizonyosodott, hogy hiába a fájdalom vagy éppen a dorbézolás, ugyanúgy férfi maradtam, és ebben másfél perccel ezelőtt még nem voltam teljesen biztos.
Egy ideig fürkésztem a tekintetét, majd hogy megtörjem a helyzet okozta furcsa csendet, és oldjam a saját feszültségemet, amit a felébredt, de kielégítetlen vágy okozott, inkább csak vizet kértem.
- Jó a mentes - biccentettem, és magamban összegeztem, hogy nagyjából eddig élvezhette a könnyed, parancsolgatás-mentes életet, mert ugyan nem a szokásos modoromban utasítgattam, de mégis egyértelmű volt, hogy vagy ő hoz nekem vizet vagy kitikkadok. Ez pedig neki is, nekem is tökéletes lehetőséget nyitott arra, hogy kihasználva a magányt, nagy levegőket vegyek. Valószínűleg ha rám bízza a döntést, nemhogy vízért nem ment volna ki, de ma este nagyon másért sem. A teste csillapította volna a feléledő és éppen ezerrel munkálkodó vágyat, ő maga pedig szívvel-lélekkel pótolta volna az ürességet, ami jelenleg űrként telepedett a mellkasomra. Furcsa volt eljutni egyik végletből a másikra, mikor már nemcsak a teste számított, hanem Ő maga.
A gondolatokból a visszaérkező alakja zökkentett ki, lepakolt mindent mellém, majd egy pohár víz kíséretében valami bogyót tartott az arcom elé. - Ez valami... partidrog? - kérdeztem tőle fintorogva. Idejét sem tudtam, mikor kaptam utoljára bárkitől is gyógyszert, gondolom vagy fájdalmat vagy lázat akart vele csillapítani, és ez elég előrelátó volt tőle. Mint egy gondoskodó feleség. Pedig talán azt érdemeltem volna, hogy lelökjön az ágyból és még meg is taposson. - Bár ha esetleg azon töröd a fejed, hogy megerőszakolsz - vettem ki a kezéből a pirulát, majd a vizet is, és mint egy jó beteg, lehúztam. -, csak mondom, nem kell hozzá elkábítanod - vigyorodtam el aztán, közölve vele a nyilvánvalót, bár volt bennem egy erőteljes cukkoló szándék is. Ismét a számhoz emeltem a poharat, hogy a maradék folyadékot is kiigyam belőle, ez pedig kellően friss hatást adott. A vodka már-már égette a gyomromat, a torkom kiszáradt, talán nem is egy pohárnyit, hanem egy egész üvegnyit kellett volna magamba öntenem. Végül sikerült rendeznem a pimaszkodó vonásaimat, mert ő egyértelműen aggódással pislog rám. A fejem is egyre tisztább lett, az alkohol hatása valamelyest tompult, talán már nem folytak össze a szavak, amiket mondtam. - Ne nézz így rám - csóváltam meg aztán a fejem, ekkor már inkább azzal kísérletezve, hogy le tudom-e tenni a poharat az éjjeli szekrényre anélkül, hogy összetörne. Az, hogy valaki aggódott értem, újdonságnak számított az életemben, és nem tudtam megemészteni, vagy mit kezdeni vele. Féltem minden olyan érzéstől, amivel kapcsolatban egyszer már megégettem magam.

 Amíg mások önként mondták a boldogító igent, a mi esetünkben majdnem a szó szoros értelmében fegyvert nyomtak a fejünkhöz, hogy kikényszeríthessék ezt az egy kis szócskát. Valahol titkon soha nem hibáztattam érte, hogy utána másképp döntött, és megpróbálta a lehetetlennek tűnőt. Sikerült is, még ha csak ideig-óráig is tartott, mégis megvolt benne a bátorság, hogy meghozzon egy ilyen súlyos döntést, kockáztatva ezzel mindent. Beleértve az életét is, amit talán ilyen fiatalon még nem akart csak úgy odadobni a hiénáknak. - Melyik része volt unalmas? Csak nem a félpucér strandoló pasik? - vontam fel a szemöldököm, pimasz éllel a hangomban. Egyszer régen már a tudtára hoztam, hogy ha rajtam múlott volna, a mai napig ott lehetne, vagy bárhol, ahová a szíve húzta volna. Dühömben talán olyat is mondtam, hogy szökjön meg újra, én nem fogom keresni, és legalább nyugtom lesz, de valljuk be, ha kivételesen szót fogadott volna, most egyedül tengődnék itt, valószínűleg már kárt tettem volna mindenben, amit csak érek. De még mindig annyira távolinak tűnt a gondolat, hogy egyszer megköszönjem, az ilyen gesztusok mindig próbára tettek, bár volt, amit szavak nélkül is a tudtára hozhattam. Talán ezt is sikerül majd egyszer.
Nem fűztem további gondolatokat az éppen megosztott titkomhoz, a tekintete elárulta, hogy képes helyén kezelni az elhangzottakat. És bár tény, hogy tettem vagy mondtam neki dolgokat, legutóbb már tényleg túlléptem mindent határt a fenyegetésemmel, de talán ennek ellenére a halálomat nem kívánta. Ezer alkalma lett volna rá, hogy tegyen érte valamit, ma este is kínálkoztak a lehetőségek, ő mégis inkább azt választotta, hogy segít. És a vodkámba sem tett semmit, mert ő is abból ivott, szóval az egyetlen gyanús mozzanatot is kipipálhattuk.  
Volt bennem kétely, mikor arra kértem, hogy csókoljon meg. Szerettem utasításokat osztogatni, ő már elég közelről ismerte ezt a berögződést, most viszont akkor se tudtam volna tenni semmit, ha azt mondja, álmodjak tovább. Jelenleg azzal sem szívesen próbálkoztam volna, hogy kikeljek az ágyból, nem még veszekedjek vele vagy erőt demonstráljak. Voltaképpen a legerősebb fegyvereim váltak köddé akkor, mikor felkaszabolták a fél mellkasomat és legurítottam rá egy majdnem egész üvegnyi vodkát. Neki pedig tökéletes lehetősége nyílt arra, hogy kihasználja a fegyvertelenségemet, akár azzal, hogy megtagadja tőlem a csókját. Nem is sokat tettem érte, hogy megkapjam. Mégsem suhant át rajta egy másodpercre sem az ellenkezés legapróbb szikrája sem. Nem voltunk szokványos házasok, az élet majd' minden területén különböztünk, de mégis találtunk egy olyan pontot, ahol tökéletesen passzoltunk, és ezt talán még a legdacosabb órámban sem vitattam volna. Ajkai játékosan találtak rá az enyémre, nem kapkodóan, mintha minden pillanatot ki akart volna élvezni, de ez most nekem sem volt ellenemre. Valószínűleg a tompult érzékeimet akartam próbára tenni, hogy milyen hatást gyakorol rám egy ilyen esetben helyzetben, de a testem nem tudta meghazudtolni magát. Pár szóval törte meg a pillanatot, de talán még ő sem gondolta komolyan, mikor pihenésre akart fogni, mert nyelve szinte rögtön rátalált az enyémre, az érzés pedig szinte azonnal átvette felettem az uralmat. Még így, az alkohol tompító fátylán keresztül is tombolni kezdett bennem a vágy, ami néha fájdalmasan rámarkolt a gyomromra. Szinte teljesen átadtam neki az irányítást, ő maga varázsolta izzóvá a pillanatot, elkapta a hév, és az ujjaim alatt éreztem, hogy a teste éppen olyan áruló, mint az enyém.
Hirtelen ért véget a pillanat, mikor résnyire elhúzódott, a homloka az enyémhez ért, és újra elhangoztak ugyanazok a szavak, mint az előbb. Tekintetem az övét kutatta, az arcomon még mindig az iménti csók utóhatásai ültek, mire megadóan sóhajtottam egyet. Nem is a fizikai állapotom miatt fújtam visszavonulót, mert a fájdalomnál sokkal intenzívebb élményt ígért minden porcikája. És egy ilyen élményért minden fájdalmat bevállaltam volna. Az alkoholmámor azonban már egy olyan pontra sodort, ahol inkább már nem próbálkoztam meg bejutni a pizsamaalsójába. Pedig már a gondolat is... Nagyot nyeltem, majd megadóan biccentettem. - Szükségem lenne vízre. Jó sokra - törtem meg a csendet pár másodpercnyi hallgatás után. Kezdett fojtogatni a szomjúság, kiszáradt a torkom, közben visszafészkelődtem a helyemre, próbálva úgy helyezkedni, hogy ne legyen annyira egyértelmű, hogyan reagált a testem az ébredező vágyra. - De ezen kívül asszem, megmaradok - hajtottam hátra a fejem, pár másodpercig a mennyezetet fürkészve.

 Nem vette komolyan a szavaimat, pedig jobban tette volna. Talán nem holnap lesz napja annak, hogy revansot vegyek, de abban biztos lehetett, hogy nem felejtem el, és amúgy sem volt izgalmas úgy támadni, hogy közben a másik tudott róla. Ma este olyat kapott tőlem, amit eddig talán még soha, lehetőséget az irányításra, és habár általában amúgy sem félt tőlem a szó szoros értelmében, azért meg tudtam lepni. Addig úgysem nyugodott volna az önbecsülésem, míg nem nyomatékosítja, hogy az irányítás újfent az enyém, és erről valószínűleg soha nem tudtam volna csak úgy lemondani. Ez voltam én.
Ahogy az ő saját Papushka-járól beszélt, be kellett ismernem, hogy habár különböző életviteleket folytattunk, ennek ellenére a szüleink mindent elkövettek, hogy beleszóljanak az életünkbe. - De már nem függsz tőle, nem? - kérdeztem vissza, mintha éppen arra készültem volna, hogy életvezetési tanácsokat adjak. Az tőlem kifejezetten vicces lett volna, maximum annyit tudtam volna felajánlani neki, hogy csak szólnia kell, ha egy golyót akar látni az apja fejében. Nagyjából erre a szintre korlátozódott az, amit tenni tudtam volna az ügyben. - Bár abból kiindulva, hogy most itt vagy... talán az előbbit visszaszívom - vigyorodtam el. Az apja ezek szerint még mindig rendelkezett felette, pedig már nem egy problémás kamasz volt, sokkal inkább egy problémás felnőtt. Feleség. Az apámhoz képest még én is kishalnak számítottam, ennek legjobb bizonyítéka volt, hogy hozzá hasonlóan én is ebben az ágyban feküdtem. Az újabb szavak azonban kibillentettek az elmélkedésből, mikor a nászútról tett említést, és normális keretek között valószínűleg erre valami epés megjegyzést kapott volna. Most azonban csak tovább vigyorogtam, és megráztam a fejem. - Nem panaszkodhatsz, te elmentél egy egyszemélyes nászútra a Riviérára - emlékeztettem, bár csak oldani akartam a feszültséget, mert láttam az arcán, hogy talán ezt a kérdést neki sem kellett volna firtatnia. - Vagy hova - vontam egyet a vállamon, úgy téve, mintha nem emlékeznék arra, honnan is cipelték haza. Nehezen felejtettem volna el az igazán részletes kutatómunka után. Meg amúgy is. Arra soha nem kérdeztem rá, mit csinált ott, azon kívül, hogy valószínűleg süttette a hasát. Talán férfi szíveket tört össze, én a helyében valószínűleg azt csináltam volna. De aligha tudtam női aggyal gondolkodni, főleg nem telepumpálva vodkával.
Az, hogy beavattam valamibe, amit eddig senki nem tudott rólam - a másik maffiózón kívül -, talán más helyzetben soha nem történt volna meg. Kellett hozzá egy nagy adag fizikai fájdalom, megspékelve gyásszal és önmarcangolással, a vodka pedig csak a ráadás volt abban, hogy elkezdjek dalolni, mint egy hülye amatőr. - Talán igen - válaszoltam aztán, nyelve egyet, miközben lesütöttem a tekintetem. Nem mondtam ki azt, hogy bizonyára megbántam volna, ha akkoriban másképp döntök és elhagyom a családomat. Főleg azok után, ahogy alakult a kapcsolatom a másik maffiózóval. És belőlük nem sok akadt a városban rajtunk kívül.
Nem akartam tovább erről beszélgetni, már volt is bennem megbánás, hogy belekezdtem, és mintha csak a tarsolyomban lett volna a B terv, úgy váltottam hangszínt és témát is. Az, ahogyan a tenyerem az arcára simult, a jól ismert érzést idézte, amiről úgy gondoltam, többé nem lesz benne részem. Talán az egész a sajnálatról szólt részéről, mindenesetre nem húzódott el, helyette közelebb hajolt. - Megválaszolom neked. Nem, nem fér bele - súgtam ugyanolyan csendben, mint ő. - De ez mikor érdekelt utoljára?- vigyorodtam el szemtelenül, miközben tekintete az enyémet kutatta, mintha egy igazi rejtvényt adtam volna neki. A helyében talán én is megvívódtam volna egy ilyen döntéssel, mert még jelenleg is az ereimben égett a harag érzése, amit néhány napja kiváltott belőlem. A homlokomon éreztem a homlokát, ahogyan mint egy bika, szinte fel tudtam volna öklelni, csak hogy végre megijedjen és befogja a száját. Mennyire más volt akkor, mint most. De az ő kezébe adtam az irányítást és a döntés lehetőségét. El is húzódhatott volna, mégsem tette. Helyette megszakította a távolságot, azt a pár millimétert, ami eddig szétválasztotta az ajkainkat, és úgy csókolt, ahogyan én soha nem csókoltam őt. Én mindig birtoklóan vetettem rá magam, szinte rögtön egyértelműsítve, hogy az enyém az irányítás. Ő egy egészen más utat választott, játszott, lassan kiélvezte a mozdulatokat, az izgalmat, amit ez az egész okozott, és meglepő módon még a türelmemet sem tette próbára vele. A csók is ugyanezt sugallta, én pedig nem törtem meg a ritmusát, életemben először hagyva, hadd irányítson egy nő, mintha soha többé nem adna rá lehetőséget, hogy meghajoljak előtte. Talán nem is adna. Ujjaim az arcáról a hajtömegébe vándoroltak, ott markolva rá a tarkójára, ezzel jelezve felé, hogy eszébe ne jusson kihátrálni innen.

 A megjegyzésével előcsalogatott belőlem egy mosolyt. Nem volt összehasonlítási alapom abban, milyen egy jó feleség, bár talán nem is kellett sok háttérismeret ahhoz, hogy tudjam, a valódi házasságban élők együtt vészelik át az ilyen történéseket. De kettőnk házassága akkor sem lenne egyszerűbb, ha önszántunkból húztuk volna fel azokat a gyűrűket egymás ujjaira. Néha szembesült azzal, hogy mennyire nem egyszerű ez az élet, de ez a ma esti minden eddigin túlmutatott. Szóval fogalmam sem volt, milyen egy jó feleség, azt azonban sejtettem, hogy nem mindegyik ült volna itt. Akaratlanul is az anyám jutott eszembe. Az, ahonnan indult és ahová jutott, az apám mellett letöltött évek pedig a legrosszabbat hozták ki belőle. Bár alapból nem lehetett túl sok szeretet abban a fagyos orosz szívben. Iris-t ismeretlen okok miatt nem akartam ugyanerre a sorsra juttatni. Ez az egész pedig úgy futott végig az agyamon, mintha velem maradna még negyven évig. Pedig nem fog.
Nem gondolkodott túl sokáig, bebújt mellém az ágyba, de még így is kialakítva egy tisztességes távolságot tőlem. A gesztussal kiváltott egy széles vigyort, de nem fűztem hozzá semmit. Hiába szerettem volna hozzáérni, akár csak egy pillanatra is megérinteni - bár általában nemcsak megérinteni akartam -, az elfogyasztott alkohol teljesen blokkra vágta az érzékeimet. Jelenleg örültem, hogy nem kettőt látok belőle. Végignézte azt is, hogy megküzdök a párnával, mint egy házsártos vénember, nem is bírta ki, hogy ne mondjon rá valamit. És még ki is nevetett. - Jól van, megjegyzem - figyelmeztettem egy sóhaj kíséretében, a hangom legmélyén azonban bujkált valami, amiből tudhatta, hogy amúgy én is viccelni próbálok. - Kinevet és szemtelenkedik... vigyázz, hogy mit mondasz és csinálsz, bébi, holnap már nem leszek részeg, és nem szeretek tartozni - közöltem könnyedén, amennyire tudtam, megnyomtam a bébi szót, emlékeztetve, hogy ezt a kását nem eszik olyan forrón. Mintha csak egy közös ebédre invitáltam volna, bár elég kevés esélyt láttam arra, hogy akár egy másodpercre is elhagyjam a szobámat holnap.
Nem sokat vehetett észre belőle, de ahogy telt az idő, egyre erősebb volt az érzés a mellkasomban, a fájdalom lassan új irányt vett. Ez is olyasmi volt, amit nem akartam vele megosztani, amúgy is nehezen viseltem, ha bárki aggódott értem vagy épp törődött velem. De ezt bizonyára ő is észrevette már. Inkább kínlódtam csendben, minthogy akár egy pillanatra is kimondjam, milyen fájdalom kezdett kibontakozni. Közben hagytam neki, hogy elhúzza tőlem a takaró egyik felét, magára húzta, akárcsak én. - Óh - bukott ki belőlem első reakcióként, valahogy féloldalra küzdve magam, hogy könnyebben lássam őt, de talán ezt a mozdulatot nem kellett volna erőltetnem. - Kitalálom. A te saját Papushka-d nem engedte - vigyorodtam el szemtelenül, bár valójában kicsit sem volt vicces. Ezt a cipőt ismertem, és utáltam benne járni már gyerekként is. - De még láthatsz világot - tettem aztán hozzá, még jól meggondolva, hogy mit és hogyan mondok. Láthatott volna velem is. De talán ezt csak az alkohol okozta szentimentalizmus mondatta volna. Talán...
A kérdése visszakalauzolt a valóságba, én ostoba, nem gondoltam, hogy ezt a kérdést könnyűszerrel vissza is fordíthatja. Más körülmények között soha nem válaszoltam volna a szavaira, még csak elméleti szinten sem igyekeztem volna kielégíteni a kíváncsiságát. Minden ilyen információval csak közelebb engedem, és annyira küzdöttem ellene, hogy az a küzdelem szinte ugyanannyira fájt, mint a sérülésem. Most mégis az az átkozott vodka borított fel mindent. Ezért nem szerettem ennyit inni társaságban. - Tudsz titkot tartani? - kérdeztem aztán, szokatlanul komolyan beszélve ahhoz képest, hogy eddig az alkohol minden szavamat átitatta. - Soha nem akartam más életet élni. Én erre születtem. Nem gondolkodtam más életen, vagy hogy mi válhatna belőlem, ha más ember lenne az apám - szólaltam meg végül, de csak a levegővétel miatt álltam meg, és hogy megnyaljam az ajkaimat, mielőtt túlzottan kiszáradtak volna. - De egyszer közel álltam ahhoz, hogy eláruljam - kerestem meg ismét Iris tekintetét. Szinte soha senkinek nem beszéltem erről, de próbáltam hinni abban, hogy nála biztonságban lesz a titkom. - Megismertem valakit. Egy másik maffiózót. Tudta, mit kell ígérnie ahhoz, hogy megingassa a családomba vetett hitemet. Viszont akkor már tudtam, milyen sorsra jutnak a családunkban az árulók, úgyhogy - vigyorodtam el. Azóta már sokat komolyodtam, megváltozott a gondolkodásom a családról. - Mára már csak egy kívánságom maradt - változtattam meg a témát szinte egy gombnyomással, majd amennyire tudtam, átszeltem a közöttünk kialakított távolságot. A mászás még elég jól ment.
Felemeltem a kezem, hogy az arcára simítsam, elmélyültem a szemeiben, mintha onnan kaphatnék választ minden jelenlegi kérdésemre. De csak több kérdést szültek a kék íriszek. - Csókolj meg - suttogtam aztán, ujjaimmal gyengéden végigsimítva az arcán. Magam sem tudom, miért vágytam rá ennyire, de napok óta még csak hozzá sem értem, és hiányzott minden, amivel egy kicsit is emlékeztethetett arra, hogy jelenleg ő a nagybetűs nő az életemben.

 Annak még kimondatlanul is örültem, hogy nem ha nem is a megszokott emberi módszerekkel, de mellettem volt, mielőtt túl mélyre süllyedtem volna az önmarcangolásban és a gyászban. Kétségem sem volt afelől, hogy ha nem dugja ki a fejét az ajtón, én egymagamban olyan pusztítást tudtam volna véghezvinni, hogy a holnapi napom új bútorok vásárlásával telt volna el. Mindenki máshogy emésztette meg a rá nehezedő terheket, én pedig nem a csendes gyászolók táborát erősítettem. És nemcsak a gyász volt rám ilyen agresszív hatással. Rúgtam, ütöttem, törtem, zúztam, mintha nem lenne más kiút, csak a végeláthatatlan pusztítás. És neki fogalma sem volt arról, mitől óvott meg ma este valójában. Lényegében önmagam legrosszabb verziójától.
Nem akartam több szót elpazarolni a szőke ruszki dívára, és ő sem kérdezett vissza a kitérő válaszomra. Csak mosolygott, de már sokkal nyugodtabban, mintha megszabadítottam volna valami tehertől azzal a ténnyel, hogy amúgy nem nyúltam a nőhöz, ezt még az alkohol vastag fátylán keresztül is tökéletesen láttam. Mondtam én, hogy féltékeny, bár annyira nem is tiltakozott ellene akkor sem, ez pedig szavak nélkül is ugyanolyan pimasz és szemtelen vigyort hoz az arcomra, mintha szín józan lennék. Valamihez nem lehetett eléggé beseggelni. - Nem akarom, hogy lássanak - válaszoltam a szavaira lassan, de szinte közömbösen, mintha éppen egy bevásárlólistát mondtam volna vissza. - Érzelmekhez vezet - Én pedig nem tudok mit kezdeni velük, tettem hozzá gondolatban, bár magam sem tudtam, honnan szedtem össze elég erőt ahhoz, hogy ne mondjam ki hangosan. Volt valami igazság abban, hogy a részeg ember a legőszintébb, én most mégis próbáltam ellentmondani ennek az ösztönnek. Azzal már nem is akartam színesíteni a történetet, hogy vajmi kevés idejük lett volna arra, hogy elkezdjenek meglátni engem. Nem mindegyikük volt olyan, mint Irina, hogy ilyen nyíltan akart levadászni. De ezt talán jobb, ha megtartom magamnak, különben megint jönne az érzéketlen, agresszív és erőszaktevő jelzők sorolása. Túl jót éreztem ahhoz, hogy most csak úgy... veszekedjek valakivel. Arról nem is beszélve, hogy az állóképességem meg sem közelítette a normális szintet. Nem tudtam volna hozni a megszokott fenyegető imázsomat.
Nagy nehezen eltüntettem az útból a nadrágot, majd némi egy helyben álldogálás után visszaültem, tenyeremmel végigsimítva a mellkasom azon részét, ami nem sérült meg. Habár elég nagy volt a sérülés vonala, de nem ment túl mélyre. Talán ezzel Iris vitatkozott volna, de én tudtam, hogy lehetett volna sokkal rosszabb. Volt is már, de ezt múltkor már megtárgyaltuk, mikor a sérüléseimet vette sorba a mellkasomon. Felemeltem a fejem, tekintetemmel újra megkeresve az alakját. Most, hogy ültem, mintha tisztább lett volna a kép, de közben elvigyorodtam a szavain. - Ezt úgy mondod, mintha lenne választásom - jegyeztem meg az egyértelműt. Az, ahogyan ott állt vagy ahogy nézett rám, egyértelművé tette, hogy igazából nem érdekli, hogy amúgy mit akarok jelenleg, valami ilyesmit érezhettem én is fordított helyzetben, mikor én irányítottam. Elég gyakran előfordult.
Vettem egy kisebb sóhajt, majd hátradőltem a párnára, közben félrelökve mellettem a takarót, ezzel jelezve, hogy ha akar, felőlem ide is jöhet, nem kell összekuporgatnia magát azon a kis heverőn. Ráadásul ha onnan figyelt volna, ismét tíz évesnek éreztem volna magam, nyakamon egy pesztonkával. Vajon mit csináltak ilyen helyzetben a valódi házasok? Ezt a gondolatmenetet talán elhalasztom egy másik napra. - Bár ha attól félsz, hogy harapok, felőlem ott is ülhetsz - tettem aztán hozzá, legyintve egyet a heverőre, ezzel jelezve, hogy nem erőszak itt semmi, és ha máskor nem is, de most biztos lehetett benne, hogy egy rossz mozdulatom nem lenne felé. - Úgy érzem magam, mint egy... kibaszott nyugdíjas, aki nem tud felülni rendesen a rohadt hátfájástól - mormogtam az orrom alatt némi bosszúsággal a hangomban, ismét előre dőlve, hogy egy idétlen mozdulattal igazgassam a hátam mögött a párnát. Maga az elképzelés mondjuk elég vicces volt, mert ebben az életben nem úgy rendezkedtünk be, hogy megéljük azokat a bizonyos nyugdíjas éveket. Magamra húztam a takaró egyik felét, bár az alkohol már magában is elég jól melegített. - Hogyan képzelted el az életed, mikor gyerek voltál? Gondolom nem a helyi maffiában - kérdeztem aztán, jó nagy szünetet hagyva az előbbi morgolódásom után, a kérdés pedig még engem is meglepett. Szinte soha semmi személyeset nem kérdeztem tőle, nyilván nem véletlenül. Nem akartam többet tudni a kelleténél.

  - Hát nem tudom, ahhoz egyszer látnod kellene úgy - sóhajtottam fel, utalva a gyászruhára. Bár ebben az életben minden lehetőség adott egy jó kis temetéshez, és nem is egy életbiztosítás ezt az életformát folytatni. Fiatal fejjel még egészen máshogy láttam a halált, mint most, bár ennek köze lehetett ahhoz, hogy azóta már képes voltam felelősséget vállalni.
Az, hogy hogyan jutottunk el egy lépcsőig, valószínűleg örök rejtély marad, úgy koncentráltam a lépéseimre, hogy közben észre sem vettem, hol járunk, arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy mennyi idő volt megtenni ezt a távot. Közben továbbra is igyekeztem nem mázsás súlyként ránehezedni, mert oké, én könnyűszerrel vittem fel őt az emeletre, minden erőfeszítés nélkül, de lássuk be, megvoltak az adottságbéli különbségeink. A szavakat nem gondoltam meg előre, csak úgy kibuggyantak belőlem, ezzel adva neki egy tökéletes tippet, hogy mit kell csinálnia, ha arra vágyik, hogy őszinte gondolatokat halljon tőlem. Csak egy üveg vodka kell éhgyomorra, és a siker garantált. Mégsem láttam rajta, hogy hasznot akart volna húzni a helyzeten, minden gondolatom magamtól tört felszínre, ő nem kérdezett, csak reagált. - Ez bonyolult - vágtam rá szavaira szinte zsigerből. Nem akartam elkezdeni boncolgatni, hogy miért óvtam, vagy hogy ennek mi volt a fő indíttatása. Már azon kívül, hogy amíg mellettem van, nem eshet baja, különben összedől apám gondosan felépítgetett kártyavára. De ahhoz már túl tunya volt az agyam, hogy elkezdjek töprengeni, vajon mik az egyezség részletei. Mindenesetre arra nem lehetett panasza, hogy én... annak ellenére, hogy minden eszközt megragadtam azért, hogy bántsam, leginkább csak szavakkal döngölve a földbe, mindig ott voltam, mikor szüksége volt rám. Vagyis, nem rám, hanem segítségre.
Amikor megtettük az első pár lépcsőfokot, kedvem támadt volna megtanulni repülni. A hazaérkezésemkor nem tűnt úgy, hogy ennyire keskenyek ezek a fokok, de tény, hogy akkor még nem is lángoltam vodkagőztől. Szavain elvigyorodtam. - Te sem dugtad meg? - kérdeztem vissza homlokráncolva, majd halkan felnevettem, de közben kitartóan ugrottam neki az újabb és újabb lépcsőfokoknak. Az újabb kérdése azonban már ennél komolyabban csengett, mire egy másodperc erejéig megkerestem a tekintetét. Belekezdhettem volna abba, hogy egész életemben ilyen nők mellett tengettem a napjaimat, mint Irina. Vagy Sienna. Csak két név volt a széles palettáról, és soha nem utasítottam el annak lehetőségét, hogy megkapjam őket, főleg akkor nem, ha ők maguk kínálták tálcán magukat. - Hát én sem gondoltam, hooogy... egyszer elutasítok majd egy szép nőt - sóhajtottam fel könnyedén, és legyintettem volna, ha nem lett volna foglalt mindkét kezem. Az egyik általa, a másik pedig a korlát szorításával. Még csak nem is a másik apámmal kötött egyezség miatt tettem, egyszerűen nem vágytam Irina-ra, talán túl dühös voltam Igor műsora miatt. Talán... a kérdésére lényegében nem válaszoltam, még annyi józan eszem maradt, hogy ne sodorjam magam még nagyobb slamasztikába azzal, hogy megindoklom, miért nem akartam megdugni egy top kategóriás nőt. - De ezek a nők nem engem látnak, hanem a nevemet - fűztem még hozzá, ezzel egyidejűleg pedig felértünk az emeletre, és próbáltam egy megkönnyebbült sóhajt kiengedni magamból, de még ezt is óvatosan. Nem akartam, hogy újabb nyilalló érzés üsse fel a fejét a bordáim körül.
Habár próbálta leplezni, szinte éreztem a karom alatt, hogy idegesség és furcsa kíváncsiság költözött belé, mikor belökte a szoba ajtaját. Általában nem itt fogadtam vendégeket, nagyjából azt jelentette nekem ez a helyiség, mint neki a saját kis tornya. Menedéket, amit aligha akartam bárkivel is megosztani. - Ezt jó tudni - fordultam felé vigyorogva, miközben lassan leereszkedtem az ágy szélére. - Szóval nem mindig gondolsz erőszaktevő kegyetlen gyilkosnak, csak... néha - mondtam, bár inkább tréfának szántam. Nem mintha annyira vicces lett volna, mert míg ő talán nem is gondolta teljesen komolyan, de a valóság nagyjából így festett. Kivéve mióta itt van. Azóta egy-két rossz szokást talán levetkőztem. - Óóóó, igenis - válaszoltam nagyra nyílt szemekkel a szavaira, mikor konkrétan ágyba parancsolt, de ez csak megjátszott szolgalelkűség volt, értem én a viccet néha. Most amúgy sem volt oka félni, a vodka hatása miatt kettőig nem láttam, a nyelvem is hajlamos lett volna összeakadni, úgyhogy igazából minden fegyverem hatástalannak tűnt jelenleg.
Ismét felálltam az ágyról, csak hogy megszabaduljak a koszos nadrágomtól, aminek az anyagába szintén beitta magát a vér, majd az övet kicsatolva és a gombot meglazítva hagytam lecsúszni az anyagot némi rásegítéssel. Kívülről talán úgy néztem ki, mint egy tizenéves, aki először karcolt be úgy istenesen, és úgy küzdött a nadráglevétellel, mint egy fizika vizsgával. Végül siker koronázta a próbálkozást, és megálltam előtte egy szál bokszerben, közben fókuszálva a tekintetére, amihez mondjuk most jó pár másodperc kellett. Minden hasonló szituációban elüldöztem eddig, meg sem közelítettük azt, hogy akár egy fél éjszakát is egymás mellett töltsünk, így ötletem sem volt, hogy itt akar-e maradni vagy a saját ágyába megy lefeküdni, vagy hogy én egyáltalán miért agyalok ezen.

 Mindahányszor betekintést nyert az életembe, tudtam, hogy nem fog neki tetszeni. Nem volt idevaló, és nem is akartam belekényszeríteni ebbe az életbe. Nem is kellett... megvolt a döntési joga ahhoz, hogy kihátráljon, ha érvényét veszti az a bizonyos szerződés, én pedig kicsit sem könnyítettem meg a dolgát. Nem hozhattam meg helyette döntéseket - bár megpróbáltam -, csak rávezethettem arra, hogy higgye el, nem akar ilyen életet magának. A filmekben talán izgalmasnak tűnik, ha mögötted áll egy egész maffiahálózat, a valóság ennél jóval ijesztőbb volt. Nem volt benne keresnivalója, és talán azért gondoltam így, mert óvni akartam ettől. Ebbe már egész jól belejöttem... a kérdését hallva végül mégis nyeltem egyet, és a tekintetemet inkább a véres rongy felé fordítottam. Mintha nem tudta volna, hogy el akarom, akartam üldözni. Néha már nem is tudtam eldönteni, hogy ez múlt, vagy jelen, talán ehhez azt kellett volna tudnom, valójában mit is akarok. - Ha eljön az ideje, el kell majd menned - válaszoltam szinte suttogva, kikerülve a kérdés valódi lényegét: hogy én akartam-e, hogy elmenjen. Kurvára nem akartam, de nem hagyhattam, hogy veszélybe sodorja az életét. Láthatja, a bőrén tapasztalta, hogy milyen kockázatokat hordozott ez az élet, majdnem meghalt, aztán majdnem megerőszakolták, most pedig... ezek után is... mi oka lett volna maradni?
Alig húzta el a kezét, már hiányzott az érintése a hátamról, a bújó ujjai a hajamból, de nem tettem róluk említést. - Én ezzel vitatkoznék - emeltem fel - majdnem sikeresen - a mutatóujjamat, mintha csak fel akartam volna hívni valamire a figyelmét. Példának okáért arra, hogy amikor én választottam neki azt a fekete ruhát arra az estére, minden kívánt hatását megtette. Sőt, annál jóval többet is, ez pedig egy halvány, de pajzán vigyort varázsolt az arcomra. Olyan volt, mintha néha a valódi Dimitriy is tiszteletét akarta volna tenni, jelezve, hogy nem halt meg, csak szabadságot vett ki erre az estére, de talán neki annyira nem is hiányzott. Vagy... erre nem is tudtam volna igazán válaszolni. - Mit tudom én - próbáltam aztán vállat vonni, de azt sem koronázta páratlan siker. - Ti, nők, annyi mindent megfogadtok... és én... szóval igencsak csúnya dolgokat mondtam, mikor összevesztünk - csóváltam meg a fejem, majd nyeltem egyet. Holnap ha erre emlékezni fogok, kurvára nem leszek büszke magamra. Tényleg beismertem, hogy egy bunkó voltam akkor? Ezt nem kalkuláltam be, így próbáltam minél előbb kikecmeregni a szituációból. Felálltam a székről a segítségével, mert még mindig itt volt, nem tántorított, és mintha megfogadta volna magának, hogy mondjak vagy tegyek bármit, ő ma este végig ügyel majd rám. Nem tudtam kibogozni az érzéseket, amik szorították a mellkasomat, de csak akkor éreztem őket, mikor vele voltam.
- A saját ágyamban akarok aludni - adtam egyértelmű választ, még ha hülyének is titulál majd érte, hogy ilyen állapotomban még lépcsőzni is akarok. Az előbb is egész jól boldogultam, bár némileg kevesebb alkohol volt bennem. De így, hogy a karom alá nyúlt, mintha ő lenne az én személyre szabott mankóm, nagy baj nem érhet. Hacsak nem azt tűzte ki célul, hogy lelök a lépcsőn, ezzel pedig balesetnek álcázva tudott volna eltenni láb alól. El is indultam, közben ügyelve arra, hogy ne nehezedjek rá teljesen, annyi férfiasság még szorult belém. Nem akartam teljesen lebőgni előtte, bántotta volna a becsületemet és a hiúságomat, ha csetlek-botlok előtte. Márpedig a vodka megtette a kívánt hatást. - Megkedveltél itt... - ismételtem a szavait, miközben botorkálva a lépcsőhöz érkeztünk, én pedig egy pillanatra megálltam, mintha erőt gyűjtöttem volna. A fájdalom és az alkohol nem volt a legjobb kombo, ezt legközelebb szem előtt tartom majd. Egyelőre nem tettem meg az első lépést, csak felé fordítottam a fejem, szabad kezemmel pedig a lépcső korlátjára markoltam. - Szörnyű dolgokat mondtam... de ugye tudod, hogy soha nem bántanálak? - kérdeztem mintha feloldozást vártam volna azért, amit egy elvadult pillanatban mondtam. Azóta sem volt egyértelmű, hogy vajon elhitte-e a fenyegetéseimet.
- Mindazonáltal - kezdtem rögtön új gondolatba, ekkor már megtéve az első pár lépést felfelé. - Tájékoztatásul közlöm, hogy - Be vagyok baszva. Nem, nem ezt, ez azért elég nyilvánvaló. - Nem dugtam meg Irina-t - sóhajtottam fel, mintha valami nagy vallomást tettem volna meg éppen. Mondjuk mondhatta, hogy nem érdekli, de úgysem hittem volna el neki.