Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Szomb. Jan. 07, 2023 12:59 pm
Aviva & Katrine My heart was already broken.
Amikor a legrosszabb rémálmod egyike is valóra válik és úgy tűnik nincs semmi remény, akkor kell a leginkább erősnek lenned. Én próbálkoztam, de mégis túl sok minden kavargott bennem. Végtelenül szomorú voltam, amiért a fiam sorsa így alakult, hogy nem volt semmilyen más módja annak, hogy túlélje a lány megmenekítését. Ami megtörtént azt sajnos nem tudom megmásítani, akármennyire is szeretném, hogy a fiam köztünk legyen és akár most ebben a percben benyisson az ajtón mindkettőnket meglepve. Persze ez csak egy csodás álom, ami sosem lehet az életünk része, a halálból ugyanis tudtommal nincs visszaút és ez fáj a legjobban. Hogy nem kaphatjuk vissza őt, hogy nem lehetünk újra boldogok együtt, mint egy nagy család soha többé. Ez pedig minden egyes reményemet kezdi elemészteni, de ki kell tartanom, Aaron még életben van. Nem törhetek meg, miatta nem. Neki még szüksége van rám, nekem is rá. Nem tudom mi történne vele, hogyha én feladnám, vagyis vannak elképzeléseim, de sosem akarnám, hogy olyan rossz sorsra jusson. Így is sok gondunk volt vele, nem akarom, hogy a hátra lévő életét börtönben töltse, mert lázad, minden ellen. Nem lenne jó, ha senki nem figyelne rá. Szomorú voltam azért is, mert ennyire csökönyösen ragaszkodó vagyok és nem tudok megbékélni ezzel a helyzettel sehogy sem. Egyetértően bólogattam amikor azt mondta, hogy reméli Aegir legalább Aaron életében felbukkan, ha már Axelel képtelen volt találkozni amíg élt. - Én is remélem, hogy legalább Aaronnal találkozik. Csak azt nem értem, mire várhat még, ennyire… - ennyire nem neveltem el a fiainkat, hogy utálják őt és ne fogadják el, ha esetleg beállítana egy nap… - Nagy kár, hogy az istenek ennyire nem hajlandóak meghallani, ha szólítjuk őket. – lehet, hogy valamit én csináltam rosszul, mert azt vártam, hogy Aegir válaszoljon is vagy megjelenjen rögvest, akármilyen távol is van éppen. Sajnáltam, hogy nem ismerhette Axelt. Hiszem, hogy büszke lett volna rá. Egy darabig még nyomasztani fognak a történtek ez biztos, de addig is amíg késleltethetem ezt a szörnyű érzést, addig megpróbálom itt marasztalni Avivat. Rosszabb lenne, ha egyedül kellene ezzel megbirkóznom az fix, de így van még kibe kapaszkodnom. Az elengedés sosem volt az erősségem, nem tudtam sosem megválni attól a gondolattól sem, hogy Aegirt egyszer viszont látom. Ha ment volna minden máshogy alakul, de én iszonyat makacs voltam és kitartó. Kitartó amellett, hogy még van remény, hiába tűnik úgy, hogy minden már régen elveszett és csak egy emléket tartok életben mélyen magamban. Örültem, hogy meggondolta magát és végül mesélt a fiamról és a találkozásaikról. Végre egy kicsivel többet megtudhattam róluk, róla. Már nem volt annyira idegen a számomra, el akartam hinni, hogy tényleg az igazat mondja. Nem hazudhat ilyesmiről. Nem szóltam közbe amíg beszélt. Nem akartam, hogy miattam meg kelljen állnia. Hagytam neki, hogy nyugodtan meséljen arról, amiről szeretne szépen apránként a kezdetektől. Nem kellett volna csodálkoznom azon, hogy ismerte a fiúkat, akik az életüket vesztették abban a… balesetben, ami kínozta Axelt azután. Még mindig nem értem, hogy az hogyan történhetett. De az az egy dolog biztos, hogy most már a világ legnagyobb homálya lesz, amire nem kaphatok választ. - Én… sajnálom, hogy mindezt át kellett élned. – nem ment részletekbe nyilván, de megértem, hogy nem akart beszélni róla. Én sem tudom hogyan fogadnám, bár látva anno a vizet Aegirré válni, már semmin sem kellene meglepődnöm. A szívemnek sincs még semmi baja, nem szedek nyugtatókat, szóval nem értem miért vagy mitől féltett ennyire Axel, amikor el kellett volna hoznia hozzánk a lányt. Vajon elhozta és nem voltam itthon? Könnyen lehet, hogy megakartak lepni és éppen akkor az anyáméknál voltam. Vagy ki tudja. Az is lehet, hogy még csak most akarta bemutatni nekünk a lányt és a történtek miatt ez sosem fog megtörténni. - Szegénykém… - nem lehetett könnyű élete, de nem sajnálom tőle, hogy megismerte Axelt és kitartottak egymás mellett a végsőkig. - Ez a fiamra jellemző. – hogy akkor is kitart, amikor más már régen feladta volna és észreveszi az emberekben azt a kis csodát, ami miatt megéri szeretni őket. - Ne hibáztasd magad… Axel okkal választott téged és hiszek abban, hogy jól döntött. – ha más helyzetben ismerem őt meg, most bátrabban mosolyognék, de most csak egy halvány röpke mosolyra futotta tőlem. Nem tudtam mivel deríthetném jobb kedvre, talán nem is kellett, talán hagynom kellett, hogy kisírja ő is magát, hogy kimondja mindazt, ami kimondhatatlan, hogy rendbe jöjjön egy kicsit, legalább addig amíg itt van. Elvettem a zsebkendős dobozt és felé nyújtottam, hogyha szüksége volna rá vehessen belőle nyugodtan. Ez nagyon szívfacsaró volt. Tudom, hogy mondanom kellene most valami megnyugtatót, de még én magam sem tértem magamhoz ebből az egészből. - Elhiszem, most mindkettőnknek nagyon nehéz. – nem kértem, hogy engedje el ő is Axelt, én sem voltam képes rá, ezzel pedig szembe kell néznünk, így vagy úgy. - Hiszem, hogy ő még tovább fog élni bennünk, az emlékeinkben, amik meg fognak sebezni, most, hogy nincs köztünk, de erősnek kell lennünk… érte… Axelért. – a kezéért nyúltam, hogy megfoghassam. Most csak azért tűntem ilyen békésnek kívül, mert megpróbáltam egy felejthetetlen emléket felidézni, amire szívesen emlékszem vissza és Axelről szól. De sikeresen az ellenkezője történt, nem nyugodtam le tőle, csak újra elkezdtem könnyezni.
you might love the highs but you ain't seen the lows, you don't know the half of it and I pray you'll never know. wakin' up but wishin' that you don't, it's somethin' that I pray you'll never know
Egy szomorú, de hálás mosollyal pillantok Katrine-re, amiért még amiatt is egyfajta vigaszt próbál nekem kínálni, mert kevésnek érzem, amit Axel rohamaival szemben tehettem. Mélyen legbelül tudom, hogy igaza van; tudom, hogy Axelnek már az is rengeteget jelentett, amennyit segíteni tudtam neki. Hogy mellette voltam, hogy visszahoztam a valóságba, magamhoz, de ez nem változtat azon, hogy ha tehettem volna, legszívesebben egyszerűen csak átvettem volna tőle ezt a terhet. A fájdalmat, a rohamokat... A halált. Bármit megadtam volna ezért. Bármit megadnék, hogy most Axel üljön itt helyettem a kanapén; hogy elmesélje az édesanyjának, hogy végül ő is megismerte a szerelmet. Tudom, hogy őt is megrázta volna az én halálom, tudom, hogy ő is szomorúan ülne itt, de legalább élne. Talán ezek miatt a nehéz gondolatok miatt is esik jól a témaváltás; az apámról, de még az ő apjukról is könnyebb beszélni, mint Róla. Katrine szavai meglepnek, legalábbis a levelekre vonatkozó vallomás; az, hogy Aegir mindösszesen kétszer bukkant fel, sajnos egybevág mindazzal, amit Axeltol is hallottam. Nem kell matematikusnak lenni ahhoz, hogy a két felbukkanás és a két fiú között párhuzamot vonjon az ember, de ez nem jelenti azt, hogy ítélkeznék. Katrine felett pláne nem - bármikor várnék Axelre tizennyolc évet, ha hihetnék abban, hogy visszatér hozzám egyszer. Aegir döntéseit már kevésbé tudom megindokolni a fejemben, de ez továbbra sem egy olyan ellentét, amit nekem kellene feloldanom. – Remélem, hogy Aaron életében felbukkan, mielőtt még túl késő lenne – jegyzem meg inkább halkan, de őszintén. Azt nem teszem hozzá, hogy talán a másik fia halála jó emlékeztető lehet arra, hogy velük szemben mi nem vagyunk halhatatlanok, hogy felettünk igenis eljár az idő... nincs szükség rá, hogy hangot adjak ennek. Azt hiszem, Katrine magától is hasonló következtetésre juthat. A távozás gondolata hirtelen jött ugyan, de tekintve, hányszor kellett a semmiből összekaparnom magam, hogy ne omoljak össze Katrine előtt, talán mégsem volt annyira érthetetlen. Ennek ellenére sem sikerül viszont kitartanom mellette, ugyanis maradásra kér, szinte könyörög, hogy még ne menjek el, és én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy most lényegében én vagyok az utolsó kapocs közte és a fia között. Axel sem akarná, hogy magára hagyjam a fájdalmában. Axel is azt akarná, hogy legyen mellette valaki. Ez az, Ő az, aki maradásra bír, még ha az érintetlenül hagyott teát is nevezem meg indoknak Katrine előtt. Viszonzom az apró mosolyt, majd hátat fordítva a kabátomnak és a bakancsomnak visszaülök a kanapéra. A tea egyébként valóban jól esik, de még annál is jobb látnom Katrine-en egyfajta megnyugvást. Végül is ezért maradtam itt. Az ötlet, hogy meséljek... magunkról, némileg annak a folyománya, hogy afféle utolsó kapocsnak érzem magam köztük, de egyébként is sejtem, hogy Katrine szívesen hallana erről. Még ha nem is Axel mesélheti el neki személyesen. – Nem, egyáltalán nem gond – rázom meg a fejem, megnyugtatóan mosolyogva rá, mielőtt vennék egy nagy levegőt. Tudom, hogy ez most borzasztóan fájni fog, de azt is tudom, hogy egy bizonyos szűrőn átvezetve semmi akadálya annak, hogy elmondjam neki. Talán úgy is érteni fogja, ismerve Axelt. – Igazság szerint több mint három éve találkoztunk először – kezdek bele, a pillantásom pedig a bárka előtt felsorakozott vidám csoportosulás bekeretezett képére vándorol. – Volt szerencsém megismerni a fiúkat is, mielőtt még megtörtént a baleset. Elég... veszélyes körülmények között dolgoztam, viszonylag nagy slamasztikába kerültem, és ők mentették meg az életem. Axel volt a csapat élén, természetesen – mosolyodom el szomorúan, mégis egyfajta boldogsággal. Ha akarom, még most is fel tudom idézni, ahogy megpillantottam a tiszta kék szemeit abban a szíriai pöcegödörben, pedig akkor még fogalmam sem volt róla, hogy egyszer még mennyit fog jelenteni nekem. – Hazahoztak, így néhány napot együtt töltöttem velük a hajón, de aztán sokáig nem találkoztunk. – Nem teszek említést arról a tiltott, lopott csókról a kabinomban, aminek sosem szabadott volna megtörténnie, de visszaemlékszem rá, a szívem pedig nyugtalanul verdesve hasad meg milliomodjára is. Belekortyolok a teámba, hátha azzal lejjebb tudom küzdeni a torkomban növekvő gombócot. – Az apám miatt érkeztem Oslóba – folytatom aztán. – Meg akartam keresni, de megint... bajba kerültem. – Ködösen fogalmazok, de azt hiszem, nem is ezek a részletek érdeklik. Az arcomra újra ráköltözik az a szomorú mosoly. – Axel pedig természetesen ismét ott volt. Fogalma sem volt róla, hogy a városban, vagy egyáltalán az országban vagyok, ahogy én sem tudtam ezt róla, de egyszer csak ott volt, felismert és segített nekem – mondom ezt úgy, mintha ez annyira egyszerű lenne, pedig valójában csak Axel szemeiben volt az. – Én... nem akartam hagyni neki. Megpróbáltam elüldözni. Esküszöm, megpróbáltam ráijeszteni, de nem... – A mellkasom elnehezül, összeszorítom a szemeimet. Miért nem hagytad magad elüldözni, Axel?! Lassan megrázom a fejem. – Elfogadtam, hogy kimentsen abból a helyzetből. Az volt a tervem, hogy magyarázatot adok neki a helyzetemre, mert tartoztam neki ennyivel, aztán el akartam tűnni az életéből, ezúttal egyszer és mindenkorra, de én... én nem tudtam – halkul el a hangom. Lehajtom a fejem, a vállaim pedig előreesnek, mintha csak Axel elvesztésének terhe húzná őket le, egyre mélyebbre. – Annyira jó volt hozzám, Katrine... – emelem fel a fejem. A szemeim szúrnak és tudom, hogy könnyek ülnek bennük, de nem zavar, hogy látja a végtelen, gyógyíthatatlan, elevenen lüktető fájdalmat a tekintetemben. – Annyira önzetlen volt, annyira hatalmas volt a szíve, de közben annyira össze volt törve a fiúk elvesztése miatt... Nem akartam én lenni a következő, akit így vagy úgy, de elveszít. Nem tudtam elmenni. Nem tudtam magam mögött hagyni. És aztán már nem is akartam – vallom be a leghatalmasabb bűnömet mind közül. – Fogalmam sem volt róla, hogy van szívem, de ő megtalálta, és mire észbe kaptam, már ott volt a kezében. Soha nem volt még senki olyan fontos, mint ő. Egy egész életet éltem le önzőn, de Axel... érte eldobtam volna az életem és felégettem volna az egész világot – fejezem be halkan, le sem törölve az arcomon végiggördülő könnycseppeket. Csak azért teszem le a teát, hogy a könnyeim nem abba potyogjanak.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 28, 2022 11:10 am
Aviva & Katrine My heart was already broken.
Sajnáltam ezt az egész helyzetet. Nem így kellett volna megismerkednünk. De már nem tudom másképpen, így be kell érnem ezzel. Sokkal szívesebben beszélnék az örömömről, mintsem a körbe ölelő bánatomról, amit Axel halála miatt érzek. Ez a helyzet, egyikünk számára sem a legjobb pillanat. Nem akartam megnehezíteni Aviva helyzetét, de láttam rajta, hogy egy pár nyugtató szóra volna most szüksége ezért megpróbálkoztam, mint mindig, amikor Aaron is kezd kezelhetetlenné válni, de nála nem érek el sikereket. Szóval nem leszek meglepődve, hogyha ez most nem fog sikerülni. Egyszerűen fáj látni, hogy emiatt is emészti magát. - Ne emészd magad emiatt. Van olyan teher, ami életünk végéig elkísér és akármilyen boldogok is legyünk, senki sem tudja átvenni tőlünk. Talán csak az kellett Axelnek, hogy mellette légy ilyenkor. – próbálok derülátó lenni, megérteni a megérthetetlen helyzeteket, de az istenek és félistenek dolgaiba aligha láthattam volna bármit is, ami vigasztalni tudott most. Ezért nem esett annyira nehezemre, amikor témát váltottunk és egy kicsit eltereltük a témát és én megemlítettem neki Aegir leveleit. Nem volt sok belőlük, de mindre emlékszem szóról szóra. Túlságosan a szívembe és az emlékezetembe hatoltak, hogy csak úgy elfelejtsem mit írt le nekem. Ezért amikor Aviva rákérdez én igenlegesen bólintani kezdek, hogy valóban kaptam Aegirtől leveleket. - Igen. Ő maga nem jöhetett el, de van tőle három levelem. A fiúknak nem mutattam meg, nem tudtam mit gondolnának róla. Én csak… megakartam őrizni, hogy Aegir olyan… megfoghatatlan istenféle, aki csak nagyon kivételes alkalmakor ölt testet és dönt úgy, hogy idejön. Eddig ez csak kétszer fordult elő. – mindkettőnek az lett a vége, hogy… szóval Axel és Aaron. Nem kell példáznom azzal, hogy mi történhetett. Könnyű kitalálni, hogy amióta közel engedtem Aegirt a szívemhez, azóta bármi történjék nem tudok csak nagy nehezen haragudni rá, vagy kiverni őt a fejemből egyszer s, mindenkorra végleg. Nincs végleg. Az én számomra nincs. Ezért fogom az emlékeimben örökké megőrizni Axelt, de ahhoz, jobban kell ismernem őt. Úgy kell látnom őt, ahogy valaki más láthatta a fiamat. Ezért gondolom úgy, hogy még nem lenne helyes elengednem a lányt. Még szükségem van egy kis kapaszkodóra, mielőtt végleg egyedül maradnék a bajaimmal és a tudattal, hogy bizony magunkra maradtunk, én és Aaron. Próbáltam én is kitalálni valami kifogást, hogy mivel tarthassam itt őt, de Aviva megelőzött ezért halványan ugyan, de hálásan elmosolyodtam. Az már megnyugtató, hogy nem kell egyedül szembesülnöm ezzel a keserű érzéssel, ami egyre csak növekszik, amint egyre jobban tudatosul ez a szörnyű érzés, amit Axel halálhírének köszönhetek. - Pontosan. A tea jót fog tenni mindkettőnknek. – legalábbis remélem. Általában szokott, de hogy most is segít, az jó kérdés. Amikor látom, hogy leül és tényleg a teás bögréjéért nyúl, egy kicsit megnyugszom, mert ez azt jelenti, hogy még nem fog elmenni. Így én is elvettem az enyémet és visszaültem a kanapéra. A kérdésére csak hálásan bólintok először, de hogy hangot is adjak a beleegyezésemnek meg is szólalok végre. - Én… Igen. Csak ha nem gond. Annyit amennyit tudnom szabad. A megismerkedésetekről esetleg? – próbáltam nem túl tolakodó lenni. De tényleg érdekelt, hogy hogyan ismerték meg egymást. Nem vártam mesébe illő szerelmes sztorit, csak reménykedtem valami hasonlóban. Ez volt az én gyenge oldalam.
and how was I to know I'm not strong I should have saved you and oh I hope you know that you're my home but now I'm lost, so lost
Halványan elmosolyodom és biccentek egyet Katrine szavaira. Azt hiszem, egy kicsit tisztelem is őt azért, amiért ilyen nyugodtan tud erről beszélni; nem csepeg a méreg az ő szavaiból sem, pedig kétszer tizennyolc éven keresztül volt kénytelen egyedül nevelni a fiait. Az ember azt hinné, ő még dühösebb az apjukra, mint a fiúk lehetnének, de... nem. A szó Axel rohamaira terelődik, amikor pedig azt mondja, ő nem tudott azokon olyan hatásosan segíteni, nem lepődök meg. Nem azért, mert ne nézném ki belőle, nem ismerem az okokat, de Axel említette, hogy edsig egyedül volt kénytelen küzdeni ellenük. – Sokkal jobb lett volna, ha egyszerűen csak át tudom venni tőle ezt a terhet és a fájdalmat – sóhajtok fel halkan. Egyszerűen nem volt fair, hogy mindazon veszteség mellett, ami Őt sújtotta, még ezzel is nap mint nap meg kellett küzdenie. És még csak meg sem érhette azt a napot, amikor többé nem kell a rohamaitól félnie reggelente... Katrine szavaira a vállaim kissé előreestek, a légzésem pedig nehézkessé vált a mellkasomra ülő nyomás miatt. Nem haragudtam rá azért, amit mondott; pont azért szenvedtem mert annyira igaz volt. Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer olyan fontosnak tart valakit, hogy abban meglássa majd a jót és feltétlenül szeretni fogja. A kelleténél élesebben szívtam be a levegőt, ahogy mélyet próbáltam lélegezni. Eszembe jutott a pillanat, amikor színt vallottam Axelnek, rettegve a reakciójától, az ítélkezésétől, ő viszont rám mosolygott és azt mondta nem számít. Lehet, hogy már abban a pillanatban eldőlt a sorsom és ezzel az övé is. Már attól úgy éreztem, hogy belé tudnék szeretni. Lehet, hogy meg is tettem. Nem tudom, hogyan, de sikerül úgy-ahogy kivakarnom magam ebből a pillanatból anélkül, hogy összetörnék. Segít a helyzetemen, hogy elterelődik a szó rám, az apámra, a körülményekre... Ám amikor azt mondja, Aegir leveleket is küldött, nem tudom elrejteni a meglepetésemet. – Valóban? – kérdezek vissza önkéntelenül. Axel elbeszéléseiből teljesen azt hittem, hogy Aegir csak két alkalommal volt jelen az életükben: amikor egyikük, aztán a másikuk megfogant. Semmi több. Az előző épp csak átvészelt pillanathoz hozzáadódik Katrine végtelen törődése és szintén hatalmas szíve, ez az együttes pedig egyszerűen... menekülésre sarkall. Fel is állok, el is indulok a kabátom és a bakancsom felé egy gyors búcsút követően, már-már kétségbeesett kérdése azonban megállít. Lassan visszafordulok felé és nyelek egyet. Gyáva vagyok. – Én... – kezdem bizonytalanul, de mintha csak tudná, mire gondolok, biztosít róla, hogy nem azt akarja, hogy Axel öccsének is én mondjam el, mi történt. Azután viszont azt is hozzáteszi, hogy nem áll készen egyedül maradni ezzel, a fájdalmával, a veszteséggel, én pedig halkan, szomorúan sóhajtok fel. Nem tudok nemet mondani. Úgy tűnik, a hidegvérem végleg cserben hagyott, mert egyszerűen képtelen vagyok Katrine szemébe mondani, hogy nem, én most elmegyek, aztán hátat fordítani és elmenni. Az istenek látják a lelkem, hogy így terveztem, de... Axelnek nagyon fontos volt az édesanyja. Katrine-nek nagyon fontos volt Axel. Most te vagy köztük az utolsó kapocs. A szívem olyannyira fáj, hogy attól félek, ő is meghallja majd, ahogy meghasad. Nyelek egyet és Katrine törődő, esdeklő szemeibe nézve bólintok egy aprót. – Azt hiszem, még maradhatok egy kicsit – felelem lassan. A tekintetem megtalálja az asztalon álló bögréket, amelyek már nem gőzölögnek ugyan, valószínűleg még meleg bennük a tea. – Egyébként sem ittam meg a teámat – teszem hozzá. Nem tudom, melyikünknek keresem az indokot a maradásomra, neki vagy magamnak, de azért felkínálom szíves felhasználásra. Visszasétálok a kanapéhoz és lassan leereszkedem rá. Valóban a bögréért nyúlok, amit nekem készített oda, és belekortyolok a kellemesen meleg italba. Katrine-re pillantok és rámosolygok, megköszönve neki ezzel a teát, aztán mindkét kezem ujjait a langyos bögre köré fonva gondolkozom el egy kicsit. A tea felszínét figyelem néhány másodpercig, mielőtt lassan felnéznék rá. – Szeretnéd, ha... mesélnék róla? Rólunk? – kérdezem óvatosan. Persze nem mondhatok el neki bizonyos részleteket, de talán jól esne neki ha inkább erről beszélnénk, mint arról hogy Ő már... nincs többé. Előre érzem, hogy bele fogok pusztulni, ha beszélnem kell róla, de ha ezzel bármit is segítek a helyzeten, Katrine-en, akkor meg fogom tenni. Érted, Axel.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 17, 2022 10:56 pm
Aviva & Katrine My heart was already broken.
- Erre valahogy számíthattam volna. Nem hibáztatom őt, amiért haragudott az apjára és sosem bocsátotta meg neki, hogy ennyit húzta az időt. – nem akartam mentegetőzni és elmondani mennyi mindent kellett volna megtennie már Aegirnek, de ő csak várt. Persze, hogy elszorul a szívem ettől és hiába szeretem valamiért nem akarom elfogadni, hogy cserben hagyta a fiúnkat. Igazából meg sem kellene lepnie annak, hogy Axel miként érzett az apja iránt és nem tudta elfogadni, hogy ennyire húzta az időt a találkozással. Sosem erőltettem Aegirnek, hogy legalább mutatkozzon be nekik, ha nem is marad velünk legalább tudják milyen sok dolgot örököltek tőle. Például a csodás szemük színét és a mosolyukat, amitől sokkal kedvesebbnek tűnnek, mint általában és a makacsságukat, igen a makacsságukat is. Én is makacs vagyok ezt aláírom, de képes vagyok engedni, ha vesztésre állok velük szemben. Hogy pontosan mit örököltek tőlem, az nem is számít igazán. - Örülök, én úgy érzem mindig is kevés voltam ahhoz, hogy a rohamain segíteni tudjak. – ez persze nem jelenti azt, hogy nem próbálkoztam, csak valahogy sosem úgy alakult ahogyan szerettem volna. Az anyjuk vagyok, mindig azt nézem, ami nekik a legjobb. Ha el kell hallgatnom elölük dolgokat, ami mindannyiunk érdekeit szolgálja, akkor így teszek, de általában elég sok mindent megosztottam velük, még akkor is, ha ők csak hallgatással viszonozták ezt. Nem egészen nyitott könyv akartam lenni a számukra, de azt akartam, hogy ismerjenek, hogy ne féljenek tőlem, hogy tudják mindig mindenben számíthatnak rám. - Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer olyan fontosnak tart valakit, hogy abban meglássa majd a jót és feltétlenül szeretni fogja. Nem bánom, hogy te voltál az Aviva. - még meg is rázom a fejem, mert ha ott voltak egymásnak és tényleg mindenben segíteni tudtak egymásnak, akkor máris volt értelme mindennek, minden egyes döntésnek, amit hoztak, amit Axel hozott. Nem kérdőjelezhetem meg ezt. - Értem. Ez mindent megmagyaráz. – én se lettem volna másmilyen, ha apa magára hagyta volna az anyámat velem és csak… hitegeti őt, hogy mindent azért tesz mert… Mindegy is. Valójában olyan akartam lenni, mint amilyennek az apámnak lennie kellett volna miután Axel megszületett és nem elutasító mindennel szemben. Néha még most is rosszul esik visszagondolni azokra az időkre. De semmit sem bánok. Nem bántam meg, hogy bíztam Aegirben másodszor is és újra azzal kell szembe néznem, hogyha az egyik fiam már nem él többé, akkor újfent magamra maradtam. - Mindkettőjükről tudott. Küldött leveleket. – nem is tudom miért osztom ezt most meg vele, de valamivel magamnak akartam bizonyítani, hogy akkoriban nem feledkezett meg a fiainkról. Hogy boldog volt és örült amikor kivittem őket a partra. Valójában egy cseppet sem bántam, amikor Axel úgy döntött, hogy a tengert választja és ott akar dolgozni ahol, mert úgy éreztem és hittem is, hogyha a vízen van akkor Aegirre bízhatom őt és nem kell annyira féltenem. Aaron még kezelhetetlen tini, hála nekem. Egyre több a cseszd meg szava, mint az igen anya, ez pedig egyedül az én saram. Nem tudom, hogy mondjam el neki mi történt. Nyilván nem kérhetem meg Avivat, hogy maradjon még, legalább amíg Aaron hazajön, mert neki is látnia kell őt, tudni, hogy nem hazudok. Bár kétlem, hogy Aaron kedves lenne előtte, főleg, ha a bátyja halálhírét közli vele is. Szóval egyedül nekem kell szembenézni a hitetlenkedő, dühös és csalódott Aaronnal. Még nagyon sok dologra lettem volna kíváncsi. Ennek pedig fájón ugyan de szót akartam adni. Alig ismerem szegényt. Tudom, hogy fájó pont leszek az életében és valószínűleg nem akar közel engedni magához, mert Axelre fogom emlékeztetni őt, de egy próbát mindig megér. Ezért is kérdezek rá, hogy mihez fog magával kezdeni most. Amint megkapom a válaszát, meg kellene nyugodnom, de nem sikerül. - Maradnál még egy kicsit? – én is felállok és bár tudom, hogy hirtelen jött a kérdés, esetleg már nagyon menne, de még húzni akarom az időt, nem akarom elengedni őt, olyan, mintha újra le kellene mondanom a fiam szelleméről, akit nem én ismertem, hanem Aviva, de az emlékeiben még mindig ott van Axel. Az az Axel, akiről keveset tudok. - Nem kérem, hogy hazavárd Aaront. Ő túlságosan éli most a lázadó korszakát ahhoz, hogy nyugodtan tudjon viselkedni. – teszem hozzá, bár ez is csak miattam van. - Még nem állok készen arra, hogy egyedül legyek ezzel az egésszel. – kérlelőn nézek rá. Ha kell akkor még utána is megyek, hogy marasztaljam még egy kicsit. Ha neki is olyan nehéz, mint nekem, akkor most nem lehet egyedül. Nem hagyhatom magára.
and how was I to know I'm not strong I should have saved you and oh I hope you know that you're my home but now I'm lost, so lost
Noha én hoztam szóba Aegirt, a nyílt víz emlegetése egy pillanatra már-már zavarba hoz. Nem mondom el Katrine-nek a pontos körülményeket, sosem tennék ilyet; persze magam is csak találgathatom, de láttam, amit láttam, és nem akarom, hogy Axel édesanyja is arra gondoljon, mi történt. Az a tény, hogy a vízen voltunk, önmagában még nem nagy dolog, hiszen Axel tengerészgyalogos volt, természetes, hogy ott érezte igazán otthon magát a harcban, amit azonban Katrine mond... Óvatosan pillantok rá csupán, és fogalmam sincs, mit mondjak. Neki is tudni kellett volna. Ezzel nem tudnék vitatkozni, ugyanakkor arról sincs fogalmam, hogy ha nem tudott, akkor miért nem tudta. Ha tudta, akkor miért nem segített? – Én sem tudom – vallom be, lassan megrázva a fejem. Tanácstalanul túrok bele a hajamba, mert nem szeretném egyértelműen hibáztatni. Talán az a furcsa betegség, ami az apámnak is van...? Nem tudom, ezt viszont végképp nem akarom szóba hozni. Ez még az apámnak is túl érzékeny téma volt. – Nagyon sok haragot őriz vele kapcsolat, azt hiszem. Ezt én sem tudtam enyhíteni a szívében – sóhajtok fel halkan, amikor azt mondja, biztosan jó hatással voltam rá. Persze ez nem is olyasmi volt, amibe bele akartam volna szólni. Ezt nekik kellett volna megoldani... ha lett volna rá elég idő... és megint itt tartok.– A rohamaiban többet tudtam segíteni, azt hiszem. Bárcsak... – Nem folytatom, csak sóhajtok egyet és egy pillanatra lehunyom a szemem. Bárcsak láthattam volna egyszer a felhőtlen reggeli mosolyát... Amikor rákérdez az én megingathatatlan hitemre, nem esik nehezemre elmondani neki az egyszerű okot, és egyenesen büszkeséggel a szívemben mondom ki, hogy Tyr az apám. A szavaira halványan és szomorúan, de rámosolygok, kezemmel egy tétova mozdulattal az övéért nyúlva, hogy finoman megszorítsam a kézfejét. Nem tudom, mit mondhatnék erre, ami ne törne össze mindkettőnket még jobban. Hiszem, hogy Axel nagyon szerette volna, ha mi ketten megkedveljük egymást, de ha ő is kért meg arra, hogy jöjjek el ide, ha kell, amennyiben lett volna választása, soha nem így képzelte volna el az első találkozásunkat. – Axel így is rengeteget segített – szólalok meg halkan, amikor sajnálatát fejezi ki, hogy a továbbiakkal egyedül kell szembenéznem. Persze neki fogalma sincs róla, mi mással kell még szembenéznem, de ez így is van jól. – Olyan dolgokat látott bennem, amiket senki más. Olyan dolgokra ébresztett rá, amikre senki más. Ő... – A torkomban újranőtt gombóc elveszi a hangom, a szemeimbe visszagyűlő könnycseppek egyike pedig leszánkázik az arcomon, ezért gyorsan letörlöm azt. Megköszörülöm a torkom. – Bármivel könnyebb szembenéznem egyedül, mint a tudattal, hogy nincs többé – fejezem be végül halkan. – Igen, tudom – mosolygok de halványan, de cseppet sem bizonytalanul, amikor azt mondja, nem gyűlöletre nevelte a fiait. Persze a kisebbik fiát nem ismerem, de a nagyról pontosan tudom. – Nem hiszem, hogy gyűlölte volna az apját, de nagyon mély haragot és fájdalmat őrzött a szívében. Azt hiszem, főleg azért, mert magadra hagyott téged ebben a helyzetben, és mert sosem akarta megismerni őt – teszem hozzá óvatosan. Ez nem gyűlölet volt, hanem harag és fájdalom, annak is az a formája, amit meg tudtam érteni. Nagyon is. – Ezt én sem tudom – rázom meg a fejem. – Az én apám nem tudott a létezésemről, de hiszem, hogy ha tudott volna, nem hagyott volna egyedül. Aegir... ő tudott a fiúkról, igaz...? – nézek rá némi bizonytalansággal. Úgy értem, Axelről nyilván tudnia kellett, hiszen amikor Aaron megfogant, ő már szinte felnőtt volt, de... nem, ezt tényleg nem tudom megérteni. Persze nem is az én dolgom, hogy ítélkezzek. Egy kicsit a gondolataiba merül, amiben nem is szeretném megzavarni. Sőt, lehet, hogy... azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha magára hagynám. Hiszen... megtettem, amit meg kellett tennem. Épp csak egy percet engedélyezek még magamnak, hogy tekintetem befussa a képeket és elraktározzam magamban Axelt... mindenhogy. Ekkor ér utol a kérdése, ami mögött annyi törődés lapul, hogy szinte megszeppenve pillantok rá, a szívem pedig belesajdul egy kicsit. Tényleg anyára emlékeztet. – Én... – Hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Tudom, kik a felelősek Axel haláláért, ezért most megyek és addig nem nyugszom, ameddig végig nem hallgatom mindegyikük halálhörgését, hosszas szenvedést követően, kerül, amibe kerül. Az sem érdekel, ha közben én is odaveszek. Ez lenne az igazság, a helyes válasz, de ennek nyilván semmi keresnivalója nincs sem a beszélgetésünkben, sem Katrine fejében. – Igen – nyögöm ki végül nagy nehezen. – Az apám ott lesz nekem. Vigyázni fog rám – teszem hozzá aztán, ezt is mély hittel, hiszen ebben is biztos vagyok. Egy tétova mozdulattal állok fel a kanapéról. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – magyarázom meg a mozdulatot szavakkal is, de még nem tudok elindulni az ajtó felé. – Katrine... – nézek rá némi bizonytalansággal, mert mondani szeretnék még valamit, de nem tudom, hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy ne mondjak túl sokat. – Axel hozott egy döntést, amikor velem maradt, de szeretném, ha tudnád, hogy ti nem vagytok veszélyben. – Azt már nem teszem hozzá, hogy gondoskodni fogok arról, hogy ez így is maradjon. Ennyit pont elég tudnia. – Sajnálom, hogy... –Elvettem a fiadat? A halálba vittem Axelt? Miattam soha többé nem láthatjátok Axelt? Egyik sem tűnik bölcs választásnak, ezért lehajtom a fejem. – Sajnálom. Mindent. Még egy pillanatig ott maradok, még egy pillanatig felnézek a képekre, még egy pillanatig újraélem, amikor Axellel voltam itt és minden elkezdődött. Még egy pillanatig érzem őt. Újra könny gyűlik a szemembe, és én engedek a késztetésnek, hogy lehunyjam. Elképzelem az érzést, ahogy ujja puhán megsimítja az arcom. Elképzelem a hangját, ahogy a fülembe súgja: köszönöm. Elképzelem, ahogy még egyszer, utoljára magához ölel, a lelkem pedig újra és újra belehasad a gondolatba, hogy ez már soha nem fog megtörténni. Ahogy a könnycsepp legördül az arcomon, megfordulok és a kabátom felé indulok. Semmi keresnivalóm ennyi szeretet között, ebben a házban, miután ezt tettem az életükkel.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 05, 2022 4:29 pm
Aviva & Katrine My heart was already broken.
Szerettem volna azt hinni, hogy a félistenek túlélnek minket és annyira legyőzhetetlenek, mint Superman mondjuk. De ez persze nem így van. Mindenkinek van egy gyengepontja, így vagy úgy, de az ő életük is véges. Nincs egy erős pajzsréteg vagy aura körülöttük, ami golyóállóvá, sebezhetetlenné és elpusztíthatatlanná tennék őket, a halandó részük miatt ők is meghalhatnak és ezzel most már én is tisztában vagyok. Nem mondom, hogy nem félek mi lesz ezután, mi történik akkor, hogyha Aaronnak is hasonló vége lesz egy nap. Tudom, hogy sokat veszekszem vele, legutóbb is úgy ment el itthonról, hogy haragudtam rá vagy ő haragudott rám, már teljesen mindegy. Nem egy leányálom kihozni őt a sittről, maradjunk annyiban. Ezután meg pláne nem lesz az. Azzal, hogy Avivat nyugtattam, egy kicsit én is megnyugodtam. De csak egy kicsit. Úgy éreztem olyan, mintha visszakaptam volna egy olyan kis darabot Axelből, amit nem ismertem még és ezt az érzést nem tudom mihez hasonlítani, mert még sose tapasztaltam. Axel szerencsés lehetett, hogy ott volt neki Aviva és ennyire szereti őt, még most is, hogy már nem él. Megpróbálok nem elérzékenyülni, de nem megy, most már azért is könnyezem, mert nem lehetnek együtt, nem csak azért, mert Axel meghalt. Fáj, hogy mást is szenvedni látok. De együtt erősek vagyunk. Csak előtte még erőt kell gyűjtenünk, ki-ki a maga módján. Nekem túl sok ölelésre volt most szükségem, de ezt nem zúdíthattam rá Avivara, félek, hogy nem engedném el, hogy marasztalnám meséljen még és túlságosan… Még mindig azon filozofálok, hogy Axel miért nem beszélt a lányról. Nem lett volna semmi bajom belőle, hogy van valakije és tudok is róla. Így most olyan lehetett volna egy menyem végre, de végül mégse érzésem van. Behunytam a szemem egy pillanatig, hogy visszaemlékezhessek a szép időkre, amikor Axel még nagyon kicsi volt és nem volt más a világon, ami boldoggá tett volna, csak az ő létezése. Arra a napra gondolok, amikor szegényt beöltöztettem egy cápás-kezeslábasba és úgy totyogott a parton, a szüleim is elkísértek. Kivételesen olyan nap volt, amikor nem a nyomorúságos sorsomat dörgölték az orrom alá, hanem velem együtt örültek Axel egészségének. Ilyenkor közel éreztem magamhoz Aegirt is, noha teljes valójában nem volt velünk, valahol mélyen reménykedtem abban, hogy látja Axelt és büszke rá. Írt is egy levelet, hogy vigyem ki többször a partra a fiúnkat és ha időm engedte a munka mellett hát szabad időmben kint voltunk a parton és sétáltunk. Axel bizonyára nem értette, hogy miért nem a játszótérre megyünk, mint minden normális gyerekes szülő, akik azt szeretnék, hogy a gyerekük megismerkedjen másokkal. De a parton is voltak családok és homokvárat építő, kagylót gyűjtő és kavicsot dobáló kisgyerekek. Igaz nem annyi, mint egy játszótéren, de ez nem lényeges. Ha többet megtudhattam volna arról, hogy Aegir valójában hogyan érez és mit gondol a fiainkról, akkor most nem lennék ennyire magatehetetlen, amikor Aviva azt mondja, hogy a nyílt vízen voltak. Milyen kifogással fog majd jönni, ha egyáltalán jön, hogy miért nem segített a fiúnkon? Talán haragudott rá? Talán minden megváltozott azóta, hogy azt mondta szeret minket csak nem lehet velünk, mert nem akar veszélyt hozni ránk? - Ha nyílt vízen voltatok, akkor arról neki is tudnia kellett volna. Gondolom. Nem tudom, hogyan működik az istenek ereje. – sóhajtok végül egyet, ha tudnám most nem rágódnék kétségek között. Már az sem zavar, hogy a kijelentésem miatt Aviva esetleg bolondnak néz. - Az apja túlságosan ráérős és mindent túlgondol. Nem csodálkozom azon egyáltalán, hogy Axel nem akart hinni nekem és sokáig így érzett. De örülök, hogy végül megváltozott a véleménye. Biztosan jó hatással voltál rá te is Aviva. – mosolyodom el halványan. - Értem. Örülök neked Tyr lánya, még akkor is, ha ilyen szomorú időben kellett találkoznunk. – egy örömtelinek biztosan jobban örültünk volna mindketten. Az, hogy együtt tanultak és próbálták meg felfedezni az erejüket Axelel enyhe megnyugvással tölt el. Még akkor is, ha nem volt sok idejük kideríteni miben rejlik az erejük. Biztosan hasznos lenne egy félistenkiképzőtábor, bár az inkább céltáblát tenne mindegyikük fejére, mert tudnának róluk és bizony nincs rosszabb egy féltékeny istennél vagy istennőnél, aki mérges arra a halandóra, akire a szeretetük tárgya szemet vetett. - Sajnálom, hogy ezután egyedül kell szembe nézned és megtapasztalnod milyen erő lakozik benned. – tényleg sajnáltam, ha Axelel egymás támaszai voltak, akkor nincs min csodálkoznom, hogy ő is ennyire le van törve, mint én. - Ha hiszel az apádban, az jó. Néha nagy szükségük van a hitre és biztosan örül, hogy te így teszel. – a hit olyasmi, amit senki sem vehet el tőlünk, csak mi magunk kezdhetünk el kételkedni valamiben vagy valakiben. Ha gyakran kényelmetlenül is érintett az, hogy a fiaim nem hisznek az apjukban, akkor az nem az én hibám volt. - Nem a te hibád volt Aviva. Aegir hitte azt, hogy még van ideje halogatni a találkozást velük. Nem is tudom miért félt ennyire a fiainktól, sosem a gyűlöltre neveltem őket. – bár, hogy maguktól esetleg elfogyott volna a türelmük és haragudni kezdtek rá ösztönzés nélkül azon nem csodálkoznék. - Azt hiszem sosem fogom megérteni az isteneket, hogy miért hagyják magukra a gyermekeiket, ha egyszer ők is kivették a részüket a születésükből. - persze a veszély elkerülése és hasonlók mindig jó kifogások voltak, amikkel a halandókat magukra lehetett hagyni. De ha valahol meg is értettem, akkor sem akartam elfogadni. Nem tudtam. Túl makacs voltam. Most persze simán úgy tűnhet, hogy mérges vagyok Aegirre, de ez valami más volt. Inkább csalódott voltam és borongó. A mellkasomhoz értem, ahol a blúzom alatt annak a nyakláncnak is lennie kellett, amit tőle kaptam a kagylós medállal. Csak az anyagon keresztül megszorítottam azt a helyet, nem fogom letépni a nyakamról és kihajítani az udvarra nyilván, mert mindenek ellenére szeretem őt. Úgy is, hogy nincs itt és kevés időnk volt együtt. Avivara pillantok. Vajon mi lesz vele ezután? - Mihez fogsz ezután kezdeni? Van hová menned? Biztonságban leszel Axel nélkül? Mármint, hogyha nem titok. – tudom, hogy szegényre sikerült rázúdítanom az összes aggódó kérdésemet, ami nem rám tartozik, de mégis nem akartam, hogy szenvedjen, vagy ha szenved akkor ne egyedül tegye, mert itt vagyok, itt vagyunk mi is Aaronnal.
and how was I to know I'm not strong I should have saved you and oh I hope you know that you're my home but now I'm lost, so lost
Most mindkettőnknek erősnek kell lennünk. Csak némán bólintani voltam képes Katrine szavaira, miközben a torkomban növekvő gombóc lassan a fulladásos halál ígéretével kezdett fenyegetni. Megrebbentek az ujjaim a kedves, törődő, anyai érintéstől, ahogy megfogta a kezeimet, és bár pocsékul éreztem magam amiatt, hogy szinte ő vigasztal engem... nem volt elég erőm tenni ellene. Azt hittem, miután összetörtem az apám előtt, erősen tudok majd idejönni és Axel édesanyjának szemébe nézni, de borzasztó nagyot tévedtem. Katrine törődő kedvessége a saját anyámat juttatta eszembe, és egek, nagyon régen nem hiányzott már annyira anya ölelése, mint azóta az éjszaka óta. Szinte elkínzottan néztem fel rá, amikor az mondta, Axel sosem hoz rossz döntéseket, mert egyszerre akartam vitatkozni ezzel és közben nem akartam az ő hibájának betudni semmit. Pedig igenis rossz döntést hozott, amikor segíteni akart nekem, amikor nem küldött el, amikor beengedett az életébe, a szívébe... de végtére is, én hagytam neki. Nem az ő hibája volt. Már Indonéziában voltunk, mikor egyáltalán elmondtam neki, pontosan mivel állunk szemben. Én rontottam el. Én vittem őt magammal egyenesen a halál torkába, de aztán ő zuhant le rajta helyettem... – Igen, tudom – suttogtam végül magam elé halkan, elszoruló torokkal. Talán annak a bizonyos anyai ölelésnek a hiánya vett rá, hogy ne álljak ellen az ölelésnek. Az ilyesmi nem volt természetes számomra, ez alól eddig csak Axel és az apám képeztek kivételt, de most nem tűnt annyira idegennek. Hiába éreztem szánalmasan gyengének magam ettől, megpróbáltam azzal nyugtatni magam, hogy ezzel tulajdonképpen én is támaszt nyújtok neki. Reméltem, hogy így van. Legalább egy kicsit. Halk, reszketeg lélegzet távozott az ajkaimon át, amikor megszólalt, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy magam elé képzeljem Őt. – Nagyon szeretem őt – vallottam be neki halkan, szinte csak lehelve a szavakat, mintha attól féltem volna, hogy valaki más is meghallja. Még csak nem is múlt időben fogalmaztam - mi értelme lett volna? A szerelmem nem múlt el. Elveszítettem a legfontosabbat, amit csak embertől elvehetnek, kitépték a szívem a helyéről, kiszakítottak egy darabot belőlem, de az érzéseimet nem vehették el. Azok velem maradnak, ameddig még élek. Akármeddig tartson is még az... A bosszú égető tüze hirtelen lobbant fel bennem, ezért óvatosan kibontakoztam az ölelésből; nem akartam Katrine-t is megfertőzni ezzel. Nem néztem rá, mert nem tudtam volna kezelni a helyzetet és az érzéseket, így inkább a vitrin felé fordítottam a fejem, ahol ott állt a kép a bárkáról, a fiúkról és Axelről. Majdnem ugyanolyan volt, mint amit én is őriztem magunkról az éjjeliszekrényemben. A kép láttán elinduló gondolatfolyam pedig olyan szavak kimondására sarkallt, amit senki más társaságában nem mertem volna megfogalmazni egyelőre, de most úgy éreztem... Katrine-t talán megnyugtatná a tudat. A kérdése pedig annyira egyértelművé tette, hogy ő tényleg tudja, hogy ez egy apró mosolyt varázsol a szám sarkába, bár ez a gesztus is még tovább halványult és szomorúvá vált, ahogy felé fordultam. – A nyílt vízen voltunk – feleltem tömören, mert ennél többet nem szerettem volna, ha tud, és talán én sem szívesen gondoltam volna bele, hogy ha ott voltunk, és Aegir valóban az ő apja, akkor miért nem segített nekünk, mielőtt még... – Valóban sokáig ezt hitte – bólintottam a szavaira lassan. – Amikor először találkoztunk, még így mesélte el, de az már régen volt, és most... Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy pontosan mit és mennyire hitt el, de már tudta, hogy különleges. Hogy más, mint egy halandó ember – osztottam meg vele az igazságot. Amikor legutoljára beszéltünk erről, még nem tudtunk eleget ahhoz, hogy nevén nevezzük magunkat, az apáinkat, de nagyon sok mindent bizonyított már magának is a mélyben. Katrine következő kérdésére újra megjelent az arcomon az az apró mosoly, ahogy eszembe jutott az apám és a vele való találkozás. Furcsa érzés volt ez, ahogy az is, amikor szóra nyitottam a szám, mert tudtam, hogy bárki más bolondok házába záratott volna, ha ilyesmit mondok neki, de emlékeztettem magam, hogy azzal a nővel ülök szemben, aki a saját fiainak is elmondta az igazat az apjukról, nem törődve ezzel a stigmával. – Mert én Tyr lánya vagyok – néztem nyíltan Katrine szemeibe a sajátjaimmal, amelyeknek furcsa színét bár sokáig titkolni akartam, most már büszkén viseltem. – Axellel együtt kezdtük felfedezni ezt az egészet, de nem volt elég időnk... – Halkan sóhajtottam és lehunytam a szemem, távol tartva a gondolatoknak ezen irányát a fejemtől. – Nekem nincsenek annyira kézzel fogható adottságaim, így nem tudtunk bizonyítékokat szerezni, de néhány napja találkoztam az apámmal. Tudom, ki ő. Hiszek benne. Elnehezülő szívvel néztem le a kezeimre és vettem egy mély levegőt. – Sajnálom, hogy Axel nem találkozhatott az apjával. Sajnálom, hogy nem fedezhette fel magáról, hogy még annál is csodásabbnak született, mint amilyen ember volt – suttogtam halkan magam elé, és egy nagy nyeléssel próbáltam eltüntetni a torkomba hirtelen visszanőtt gombócot.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Szomb. Dec. 03, 2022 6:42 pm
Aviva & Katrine My heart was already broken.
Bármilyen hírt szívesebben fogadtam volna, mint mondjuk csak beteg és most nem tudott ő jönni, mintsem a halálhírét. Ez a legrosszabb, ami anyaként érhet. Most ugyanis kétségkívül gondoskodnom kell egy temetésről is. Nem fog menni. Nem vagyok felkészülve erre. De szembe kell néznem ezzel még ha a hideg is kiráz ettől. Rosszul éreztem magam, nagyon rosszul és elég erőt se sikerült összeszednem, hogy rendben legyek, legalább a lány előtt. Összetörtem. Teljesen. Ezzel azonban nem voltam egyedül, láttam rajta. Pontosan ezért nem akartam, hogy ő is egyedül legyen és hibásnak érezze magát, mert nem volt az. Lehet, hogy azt állítja, de hiszek abban, hogy Axel joggal védte őt, az élete árán is, ezzel pedig nem vitatkozhatok, mert az ő döntése volt és én hiszek benne, hogy helyesen cselekedett, még ha ilyen nagy árat is fizetett érte. Nem fogok tudni egyhamar felállni innen a kanapéról az biztos, ezért nagyon hálás voltam amiért letette közénk a papírzsebkendős dobozt. Kihúztam egy darabot a dobozból, de szokás szerint nem csak egy papír zsebkendő jött ki, hanem legalább három, de nem számított, mert most szükség volt ezekre, szóval nem háborogtam, hogy még most is mennyire szerencsétlen vagyok. Inkább csak csalódott voltam magamban. Fiatalkoromban nem igazán ragaszkodtam semmihez sem, megtanultam elengedni a dolgokat, amik ideiglenesen fontosak voltak a számomra, de most képtelen vagyok rá. Nem tudom nyugodtan elengedni Axel lelkét, pedig meg kell tennem, a nyugalom érdekében és talán azért is, hogy az ép eszem megmaradjon és ne a bánatos depresszió maradjon utána. Nem kis időbe fog telni mire ezt megemésztem ez tény, de most semmi sem fáj jobban, annál, hogy Axel nem fog hazatérni. Most legszívesebben Aaront is magam mellett tudtam volna, hogy megbizonyosodhassak arról, őt nem veszítettem még el, pedig amilyen bajkeverő tud lenni néha… Persze nem kezdtem el hisztérikusan viselkedni, az sosem volt az én műfajom, hogy miért nincs most itthon, inkább csak próbáltam arra gondolni, hogy ő legalább él, még él és akármennyit is veszekedjünk, de az egyetlen vigaszom ezen a világon. Mindig a gyermekeim voltak azok, akik miatt úgy éreztem megéri élni, akármilyen negatív hozzáállása volt az egészhez a családomnak, amikor eldöntöttem, hogy egyedül nevelem fel őket. Először Axelt, aztán most Aaront is. De arra nem számítottam, hogy ennyire keserű lesz szembe nézni az egyikük elvesztésével. A saját életemnél is jobban szeretem őket, még ha azt állították is – nyilván magukban, nekem sose mondták ki – hogy nem érdemlik meg, mert én csak a jó oldalukat nézem és túlságosan elvakult vagyok, ha róluk van szó. Talán nem ezt teszi minden szülő? Nem huny szemet a gyereke hibái felett, mert semmi sem fontosabb annál, hogy… tanuljon azokból a hibákból. Mindentől nem lehet óvni azokat, akik fejlődni akarnak, akik életeket akarnak menteni, akik arra születtek, hogy ne egyhelyben ácsorogjanak – mint én – hanem tovább lépjenek és pillanatról pillanatra éljenek. A jövőn kár keseregni, még nem jött el és a múlt felett sem éri meg virrasztani, ami elmúlt az nem tér vissza sosem. - Most mindkettőnknek erősnek kell lennünk. – megfogtam mindkét kezét, hogyha engedte, de ha nem akkor nem erőltettem a dolgot. Én nem haragudtam a lányra, amiért a fiam volt számára minden, amit ezen a világon szeretni tudott. Ha Axel egy kicsit is boldog volt mellette és a lány is boldog volt vele, akkor egyáltalán nem kár az az idő, amit egymásra áldoztak. Csak azt sajnálom, hogy erről nem tudtam. Ha tudtam volna róla, akkor nem rágom annyit a fülét, hogy keressen már valakit magának, mert jó lenne, hogyha egy mosolygós kisfiúcska vagy kislány, teljesen mindegy, csak lenne valaki, aki majd a nagymamájának szólít, ha elég idős lesz a beszédhez. Aaront nyilván még nem fogom ilyesmire buzdítani, ő még fiatal és nem akarom, hogy olyan fiatal legyen, mint amilyen én voltam, amikor szülővé váltam. - Axel sosem hozott rossz döntéseket. – vagy ha mégis akkor az más számára volt rossz döntés, mert a jó cél útjába állt. Axel nem volt gonosz, az én szememben meg végképp nem. Ha valamit tett azt mindig szeretetből tette, hogy azokat védje, akik megérdemlik a védelmet, az ő védelmét. Nekem ezért is kell tiszteletben tartanom az ő akaratát és döntését, még így is, hogy ilyen nagy árat kellett fizetnie érte. Miután Aviva megengedte, hogy megöleljem egy kicsit megnyugodtam. Tisztában voltam azzal, hogy mennyire nem szokás és nem is illik, de sose fogtam vissza magam, ha arról volt szó, hogy önmagamat adjam. Most különben sem vagyok egyedül Axel hiányával. - Ne is sajnáld, ha szeretted őt, akkor pláne ne… - semmi sem erősebb a szeretetnél, mert annak olyan felemelő hatalma van, amit a szeretetre képtelenek hamar megirigyelhetnek és mivel nem birtokolhatják, hát ezért gyengeségnek nevezik. Pedig nem az. Egyáltalán nem az. Nem engedem el az ölelésemből, csak ha azt nem érzékelem, hogy gyengül az ölelése ereje. Van, amikor figyelek az ilyesmire, mert ami nekem nem sok az másnak már túl sok. Aaron mellett könnyű tanulni az ilyesmiből. Jobb esetben meglepődnék azon, hogy valaki Aegirre utal és tisztában van azzal, hogy ő Axel és Aaron apja, – és elhiszi, nem néz bolondnak érte - de ez a lány már a megjelenésében elég különleges és így nincs is miért felkapnom a fejem azon, amit mondott. Axel tényleg nagyon bízhatott benne, hogyha ilyesmit elmondott neki, legalábbis én ennek a jeléül veszem, nem pedig azért, mert annyira bolondnak tartott volna, hogy ezt is közölje Avivaval. - Közel voltatok a nyílt vízhez? – kérdeztem, bár ennél sokkal többet akartam tudni. Például, hogy mikor történt és hogyan, de attól tartok, hogy van az az igazság, amivel nem akarok szembe nézni. De ha Aegir vele volt, ha egy kicsit segített a szenvedése könnyebbé tételében, akkor nem hibáztathatom őt. - Sose hitt igazán nekem, szerintem azt hitte, hogy kitalálom az egészet és csak a nyugalmuk kedvéért állítom azt, amit kitartóan állítok. – mély levegőt veszek és kifújom. Sajnáltam, hogy Aegir csak a halála pillanatában lehetett ott Axelnek. - Te hogyhogy hiszel nekem? – nem, egyáltalán nem bántott a dolog, csak eddig túl sok kételkedést kaptam a fiaimtól.
and how was I to know I'm not strong I should have saved you and oh I hope you know that you're my home but now I'm lost, so lost
Az, hogy látom összetörni Axel édesanyját is, olyan, mint egy újabb kés az amúgy is sebzett, vérző és elevenen lüktető szívembe. Tudtam, hogy mire vállalkozok; már akkor tudtam, amikor ígéretet tettem Axelnek aznap, az első éjszakánkon a yachton, de... de akkor még nem hittem el, hogy ez egyszer valósággá válhat. Beleringattam magam abba a tévképzetbe, ami miatt mindig, mindenkitől távol tartottam magam, ami miatt úgy kerültem a kötődést mint a pestist: elhittem, hogy ez majd örökké tarthat. Igen. Akármennyire is fáj ezt beismerni, akárhányszor is mondtuk azt egymásnak is, hogy tudjuk, ez nem tarthat majd örökké, én mégis elhittem. Mert el akartam hinni. Hagytam, hogy az eszem helyett a szívem diktáljon, mert azt szerettem volna, ha neki lesz igaza. Vagy legalább azt, hogy engem találjanak meg először, és akkor sosem kellett volna azzal a tudattal léteznem tovább, hogy ez már egy olyan világ, aminek Ő nem része... Talán ezért sem sétálok csak úgy el. Megtehetném, hiszen az ígéretemet teljesítettem, elmondtam, mi történt, de egyszerűen... nem érzem helyesnek. Katrine épp azt a végtelen fájdalmat érzi, ami az én lelkemet is hetek óta mardossa, ráadásul ő az a nő, akinek egyáltalán Axel létezését köszönhetem; ő az, aki olyan emberré nevelte a fiát, aki még az én szívemet is képes volt előcsalogatni és megszelídíteni. Tisztelem őt ezért, hálás vagyok neki - és borzalmasan utálom magam, amiért őt is megfosztottam Axeltől. Önző voltam és ennek most ők is megfizetik az árát. Lesegítem a nőt a kanapéra, mert attól félek, hogy össze fog csuklani, és én magam is leereszkedek vele, még akkor is, ha soha többé nem akartam arra a kanapéra ülni, ahol lényegében minden elkezdődött. Axelt látom abban, hogy azonnal tagadni kezd, hogy rögtön ellenkezik és azt mondja, nem az én hibám volt. Elszoruló torokkal figyelem Katrine könnyes szemeit és szörnyen érzem magam a tudattól, hogy valószínűleg tényleg így is hiszi, pedig nem ez az igazság. Az én hibám volt. Én rántottam magammal. Én kevertem bele. Én kényszerítettem bele abba a helyzetbe. Én nem mentem el időben. Én hagytam, hogy megöljék. Én nem mentem vissza előbb a kabinba. Én nem végeztem ki őket előbb odakint. Én nem cselekedtem időben. Ezeket viszont nem mondhatom el neki. Nem avathatom be az életembe, különben őt is veszélybe sodornám, azt pedig nem engedhetem meg magamnak, ezért inkább csak elfordítom a tekintetem és nagyot nyelve igyekszem eltüntetni a gombócot a torkomból. Kihasználva, hogy megpillantom a papírzsebkendős dobozt az asztalon, azért nyúlok, azzal a szándékkal, hogy odaadjam neki, de aztán meghallom a kérdését, a doboz pedig egy pillanatra megáll a levegőben. Elkínzottan engedem ki a bent tartott levegőt, a szemeim elhomályosodnak, és végül csak arra vagyok képes, hogy letegyem a dobozt kettőnk közé a kanapéra. Axel... sokat jelentett neked igaz? Az ujjaim reszketni kezdenek, azért elengedem a dobozt, hogy rájuk fogjak a másik kezemmel, miközben lassan felemelem a tekintetem Katrine-re. – Mindent – felelem alig hallható suttogással, egy könnycsepp pedig végiggördül az arcomon. – Ő volt nekem... minden. – Nem találok ennél jobb szót, ennél találóbb kifejezést, amivel leírhatnám az érzést. Ő volt az erőm, a menedékem, a békém, a támaszom. Biztos pont a bizonytalanságban, világítótorony a viharos tengeren, fényes csillag a sötét égbolton. Bármit feladtam volna érte, a saját életemet is; ha tehetném, ebben a szent pillanatban is önként és dalolva ajánlanám fel a lelkem magának az ördögnek, ha azzal vissza tudnám őt hozni. Nagyot nyelek, amikor azt mondja, hogy nem haragszik rám. Szeretném azt mondani neki, hogy pedig kellene, de nem bírálhatom felül az ő érzéseit, ráadásul... én eléggé haragszom magamra az egész világ helyett is. – A fiad csodálatos volt – suttogom inkább. – Megmentette az életem... többször, mint szerettem volna. Többször, mint megérdemeltem volna – sütöm le újra a tekintetem, de aztán meglátom az ölelésre nyúló karjait. Egy pillanatra zavartan pillantok fel rá, mert erre egyáltalán nem számítottam és kvázi idegen emberekkel egyáltalán nem vagyok otthon az ilyesféle interakciókban... mégis engedek egy belső késztetésnek, és óvatosan közelebb hajolva egy még óvatosabb mozdulattal magam is viszonzom a gesztust. Én ugyan messze nem érek fel Axellel és az ő ölelésével, de ha már az általa nyújtható támasztól megfosztottam, talán megpróbálhatom pótolni egy töredékét néhány pillanatig. – Én sem – ismerem be halkan. Én sem tudtam elengedni. Én sem tudtam szembenézni azzal, hogy nincs többé. A következő mondata félbe szakad, de azt hiszem, értem, mit szeretett volna mondani. Ismét felrémlik előttem a pillanat, amikor Axel azt mondta, az édesanyja kedvelne engem, a szívem pedig milliomodjára meghasad. Azt hiszem, igazad volt. Az anyádnak is pont olyan tiszta és hatalmas a szíve, mint a tiéd volt; olyan, amiben még a magamfajtának is lenne hely. Következő szavaira azonban határozottan megrázom a fejem. – Egyetlen pillanatát sem sajnálom. Ez volt a legcsodásabb ajándék, amit kaphattam tőle – jelentem ki fájdalommal a hangomban, de őszintén. Ha valamit nem sajnálok, az Axel szerelme. – Én csak szerettem volna, ha... – Ezúttal én vagyok az, aki nem tudom befejezni a mondatot. Szerettem volna, ha jól alakul. Szerettem volna, ha máshogy alakul. Szerettem volna, ha ennél sokkal több időnk van. Tekintetem akaratlanul is arra a képre vándorolt, aminek pontosan emlékeztem a helyére a nappaliban: amelyiken a fiúkkal álltak a bárka előtt. A mellkasomat mintha úja vaspántok szorították volna össze, hirtelen nehéz volt lélegzethez jutnom. Nem tudom, hol vagytok, de remélem, te jobban vigyázol majd rá ott, Leon. Vagy talán... – Nem tudom, hogyan működnek ezek a dolgok, de azt hiszem, ha ez lehetséges... akkor az apja vele volt a végén – hallom meg a saját halk, bizonytalan hangomat. Nem vagyok biztos benne, miért mondom ezt ki, egyszerűen csak eszembe jut, amit Axel mesélt: hogy Katrine sosem titkolta előlük az igazságot, épp csak nem hitték el neki, mert nem gondolták valóságosnak. Én viszont már tudom, hogy az. Márpedig akkor Aegirnek tudnia kellett. Nem tudom, miért nem segített nekünk, de... de ha legalább meg tudta neki könnyíteni, akkor...
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Csüt. Nov. 17, 2022 1:35 am
Aviva & Katrine My heart was already broken.
Először próbáltam rájönni, hogy mire fel ilyen csendes ez a lány, ennyire ijesztő én sem lehetek. Találkoztam már Aaron lány barátjával is, de ő nem riadt ennyire meg tőlem, ha beengedtem hozzánk és a fiam még késett valahonnan, mert szokása neki máshol járni, akárcsak most. Vele jól eltudtam beszélgetni addig, jó neki az a szerencséje, hogy a szomszédunkban lakik és nem azt hallja, hogyan ordibálok Aaronra, mert nem szoktam kiabálni. Nem vagyok olyan heves természetű, mint Aaron. Annyira mogorva ábrázatom meg szerintem nekem sincs. Ha így lenne… hát biztosan gyilkos pillantásokat kapnék a munkahelyeimen is. De most inkább hagytam, hogy esetleg összeszedje magát. Biztos meglepi, hogy velem kell beszélnie és nincs mellette valaki, aki segíthet szót érteni velem, mondjuk Aaron, ha kedvesebb hangulatában van. Talán a korom miatt viselkedik így? Nem akartam most megfejteni a lányt, hiszen az volt a legnagyobb vágyam, hogy Axelről haljak valami hírt. Ez igazán sokat jelentene nekem és meg is nyugtatna talán egy kicsikét. Ám valami mással kell szembesülnöm, az izgatottságom szerte foszlik, úgy érzem magam, mint akit leütöttek az imént. Próbálok levegőhöz jutni, nem engedni, hogy a hallottak eluralkodjanak felettem, de nem megy. Nem vagyok szívtelen anya, akit nem érint meg a fia halála, sőt éppen ellenkezőleg. Úgy kikészít, hogy már nem is bírok a könnyeimmel, nem tudom leplezni, hogy mennyire fáj ezt hallani és tudatában lenni azzal, hogy ez mit is jelent pontosan. Ezért, ha hozzám is ért, egyáltalán nem ellenkeztem, hogy leüljünk a kanapéra. Alig hallottam meg a szavait, de azt kivettem, hogy önmagát okolja a fiam haláláért. Próbáltam megtörölni az arcomat, hogy ne könnyes szemekkel nézek rá. Mégis, hogyan lehetne ő a hibás? Megpróbálok elcsendesedni, legalább addig amig beszél hozzám. Próbálkozom, de ez a maró érzés alig enged. Próbálom kivenni a szavaiból a lényeget, de egy kérdés nem enged nyugodni, amit biztosan feltettem volna gond nélkül, csak így… - Nem… - felsóhajtok és kitörlöm a szemeimből a könnyeimet, hogy lássam őt egy kicsit. – Nem a te hibád volt. – szipogok egy kicsit. - Nem te… nem te vetted őt el tőlem. – mély levegő és kifúj, csak szépen és nyugodtan. Nem tudtam mibe keveredett bele pontosan Axel, de volt egy olyan sejtésem, hogyha köze is volt ehhez a lányhoz, akkor azt nem pusztán szánalomból tette, hanem azért, mert kedvelte őt, vagy inkább szerette. Kezdem úgy érezni, hogy valamiről nagyon lemaradtam és lenne mit bepótolnom, de már hiába. Axel nem fog visszatérni csak úgy. - Axel… sokat jelentett neked igaz? – abban nem kételkedem, hogy a fiamnak is sokat jelentett a lány. Különben most, nem lenne itt és nem küzdenénk azon, hogy az elvesztését feldolgozzuk valahogyan. A fiaim nekem szánt utolsó szavaitól újra megtelik könnyel a szemem. Valahol mélyen legbelül büszke vagyok rá, mert olyasvalamiért adta az életét amiért tényleg nem kár. Erre neveltem, ezt próbáltam megtanítani neki. Hogy sose sajnálja, hogy mennyire szeret valakit. Ennél nincs is szebb dolog a világon. Én megértettem. Teljesen megértettem hogyan érezhetett és miért segített Avivának. Csak azt nem tudtam elfogadni, hogy ezért meg is kellett halnia. - Nem haragszom rád… A fiamnak mindig azt tanítottam, hogy hallgasson a szívére, bármi történjék is. – de előtte az eszével is fontolja meg mibe keveredik, ezt persze hangosan nem mondtam ki. Ha mindent megfontolt és úgy jutott erre a döntésre, akkor nem lehetek mérges. Egyszerűen csak fáj, hogy itt hagyott bennünket. Ölelésre nyújtottam a karjaim, ez most nem csak nekem nehéz, hanem neki is. - Én csak… Nem tudom elengedni őt. Nem tudok szembe nézni a halálával. – vallottam be végül azt, ami a szívemet nyomta. Pláne, hogy olyan sok időn keresztül mást sem tettem csak haza vártam őt. Fogalmam sincs ezt miképpen fogom elmondani Aaronnak. Jobb is, hogy most nincs itt. - Sajnálom, hogy… - nem ismertelek meg hamarabb lett volna a mondatom vége. De olyan nehéz volt a szívem és annyira égetett a szemem a sírástól. – Ne sajnáld, hogy a fiam szeretett téged. – mondtam ki végül, fájdalmasan határozottan. – Ha tudott segíteni rajtad, akkor nem volt értelmetlen a halála. – bármennyire is fáj most a hiánya. Erőt kell vennem magamon valahogy, mégsem megy.
and how was I to know I'm not strong I should have saved you and oh I hope you know that you're my home but now I'm lost, so lost
Minden bizonnyal úgy festhetek, mint valami büdös nagy bunkó, mert csak állok megkövülve a konyha és a nappali határán és nem válaszolok Katrine kérdéseire. Úgy bámulom a kanapét, mintha egy másik világból csöppentem volna ide, pedig csak elveszek az emlékeimben, és közben nem jut el hozzám semmilyen külső hang vagy inger. Látom Axelt ott ülni, miközben beszélgettünk. Szinte látom ott magunkat, amikor ismét megadtuk magunkat a vonzás törvényének, és egy pillanatra újra érzem a teste melegét a sajátomon, egy pillanatra újra érzem az illatát, pedig akármilyen szégyenletes is, mert nem tudom olyan könnyen felidézni, mint régen. Látom magam előtt, amikor a fürdőszobából kijőve odakísértem a kanapéhoz és leültettem rá, megjelenik a szemeim előtt a pillanat, ahogy fájdalommal a szemeiben ült a kád szélén, míg én kiszedtem a vállából a golyót, és ő mégis... ahelyett, hogy elzavart volna az életéből, átölelt. Én pedig hagytam. Akkor még fogalmam sem volt semmiről, még nem mertem bevallani magamnak azt, ami már akkor dolgozott bennünk... Akkor még csak majdnem veszítettem el. El kellett volna zavarnod, Axel. Miért nem zavartál el? Miért tanítottál meg szeretni, ha utána magamra hagytál? Mire felocsúdok, Katrine már ott áll a nappaliban és látszólag értetlenséggel vegyes várakozással néz rám. Megpróbálom megkeményíteni magam, de tudom, hogy nem fogok tudni bevezetőt adni annak, amiért idejöttem. Nem fogok tudni enyhíteni a fájdalmán, semmivel nem tudom szebbé tenni azt, hogy Axel... nincs többé. A torkomat szorító, fojtogató kín ellenére szólalok meg, és amikor azt mondja, szólítsam Katnek, kis híján megrándul az arcom a fájdalomtól. A halálba vittem a fiadat, kérlek, ne legyél velem kedves. Az igazság halkan fogalmazódik meg, a szavak mégis olyan élesen vágják át a nappali békéjét, mint a bakancsomban elrejtett tőrök pengéje. Axel meghalt. Axel... meghalt. Látok a nőn minden érzelmet végigfutni, amin magam is keresztülmentem Indonéziában, míg az óceán vizén kerestem Őt. A hitetlenség, a tehetetlen düh, ami miatt mindenki mást is megöltem, aki még életben volt... aztán a fájdalom. Az a szívet tépő, keserű, szűnni nem akaró, kegyetlen veszteségérzet. Amikor mintha a szívedet puszta kézzel tépnék ki a helyéről. Bocsánatot kér, én pedig gyűlölöm magam. A szemem láttára tör össze és kezd zokogni a kezdeti üvöltő csend után, és én újra szeretném megkérni, hogy mártsa belém az egyik tőrömet, hogy élje ki rajtam minden fájdalmát, mert ez a minimum, amit megérdemelnék. – Nem... én... én sajnálom – motyogom rekedten. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, de úgy érzem, Axel nem akarná, hogy hagyjam csak úgy magányosan zokogni az édesanyját. Nem csak azt kérte, hogy mondjam el neki a halálhírét, azt szerette volna, ha megpróbálom... megértetni vele. Még ha fogalmam sincs róla, hogy tehetném ezt meg. Tétován lépek oda hozzá, a torkomat szorító gombóctól alig kapok levegőt, de óvatosan kinyúlok felé. Úgy érintem meg a könyökét, mintha attól félnék, hogy még jobban összetörhetem, de ha hagyja, megpróbálom finoman a kanapé felé terelni, áthidalva azt a kis távolságot, hogy le tudjon ülni rá, mert még csak az hiányozna, hogy összeessen. – Sajnálom... annyira sajnálom... én nem... én nem tudtam segíteni neki... – suttogom közben halkan, bár azt sem tudom, elérnek-e hozzá a szavaim. – Az én hibám. Az én hibám volt... Segíteni akart nekem, és én hagytam, mert nem tudtam elengedni. Nem szabadott volna hagynom, de én nem... – Nyelek egy nagyot, tudom, hogy összefüggéstelenül beszélek, de nem mondhatok el neki mindent. Csak azt szeretném, ha tudná: Axel nem hibázott. Csak én, csakis én. Az ő egyetlen hibája az volt, hogy még az én szívemet is képes volt életre kelteni, hogy aztán az ott nyugvó sötétség őt is elragadja. – Axel volt a legszebb dolog az egész életemben. Nem érdemeltem meg őt. Sajnálom, hogy önző voltam, de nem tudtam elengedni... – vallom be halk, remegő hangon. Az én szemeim is szúrni kezdenek, pedig azt hittem, hogy már minden könnyemet elsírtam az apám vállán. Mégis megpróbálok erős maradni, mert ez nem rólam szól, egyáltalán nem. Nem a saját szemszögemet kellene hajtogatnom. Egész életedben vezekelhetsz, most Axel üzenetét próbáld meg átadni. Tartozol nekik ennyivel. – Megígértem neki, hogy eljövök ide, ha bármi történik. Azt akarta, hogy mondjam el... hogy egy olyan dologért adta az életét, amiért nem kár... – Kis híján elcsuklik a hangom, mert egyáltalán nem könnyű kimondani ezt. Axel szavait adom vissza, ahogy ő maga mondta, de nem tudom átérezni. Nem tudok hinni ebben. Hiszen róla van szó, hogy ne lehetne kár? Mi más lenne ez, ha nem borzalmas, pótolhatatlan veszteség?
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Pént. Nov. 11, 2022 11:21 pm
Aviva & Katrine My heart was already broken.
Igazából azt reméltem, hogy idebent egy kicsivel kellemesebb lesz a beszélgetésünk és nem kell odakint ácsorognunk. Itt legalább nyugodtan és kényelmesen le tudunk ülni a kanapéra és beszélgetni is tudunk, anélkül, hogy más kihallgatna minket. Nem arról van szó, hogy nem bízom a szomszédjaimban, de túl sok furcsaság van, amit ők nem értenének meg szerintem. Ezért nem kockáztathatok. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen mesélni valója van Axelről, mert a jelek szerint nem volt elbújva valahová, ezért egy kicsit csalódott is vagyok. De igyekszem nem kimutatni ezt és még nagyobb zavarba hozni a lányt. Biztosan nem tudja, hogy miként kellene bele kezdenie, szóval csak nyugodtan kivárom a végét. Amíg ő leveszi a kabátját és a bakancsát én neki is látok a teája kitöltésének. - Tehetek hozzá mézet vagy cukrot? Esetleg egy kis citromlevet? – mindenkinek megvannak a maga szokásai szóval mivel még nem tudom az övét ezért mindent végig kérdeztem, ahogy annak rendje és módja. Bár a biztonság kedvéért inkább csak előkészítem ezeket és hagyom, hogy majd ő ízesítse meg a teáját biztos, ami biztos alapon. Ha kér egy kis citromot akkor előkészítek egy citromkarikát is, de ha nem, akkor nem vágok le egy szeletet a teához. Leteszem a forróteás csészét a kis asztalra, mellé az édesítőket, hogyha szüksége volt rá, majd hellyel kínálnám, hogyha eddig nem foglalt helyet a kanapén. Egy kicsit odébb veszem a könyvemet és leteszem a pultra, majd, amikor visszafordulnék hozzá, akkor veszem csak észre, hogy még nem foglalt helyet, helyette inkább közelebb lép hozzám. Még nem tudom eldönteni miért lehet ilyen nehéz neki velem beszélnie. Nem vagyok én annyira ijesztő. Vagy igen? Miközben persze ezen aggódok, kezdem észrevenni a jeleket. A szemeibe nézek és próbálom megérteni, hogy vajon mi mehet végbe most benne, mert… - Jaj, nyugodtan szólítson Katnek. – ráeszmélek, hogy túl hivatalos voltam és talán nem kellett volna, talán ezért nem sikerül neki a fiamról beszélni, de… De aztán kiderül, hogy nem is erről volt szó. Először összezavarodottan nézek rá. A szavai alig jutnak el a tudatomig, vagyis inkább eljutnak, de nem akarom elhinni. Nem akarom elhinni, hogy Axel meghalt. Ezért igyekszem mély levegőt venni, majd kifújni. - Axel…meghalt? – nem akarok dühös lenni, nem akarom kimondani, hogy ez az egész ugye csak valami vicc, most csak szórakozik velem és be akar ugratni. De, amikor ránézek, nem azt látom az arcán, hogy mindjárt elkomolyodik és nevetésbe tör ki, mert elhittem, hanem azt, hogy… Nyelek egyet. Még vissza tudom fogni magam, még erősnek tudom tettetni magam, de már félek. Félek, hogy ez az egész bizony halál komoly. A lány nem egy színésznő, hanem tényleg az igazat mondja a fiammal kapcsolatban. Nem fogom tudni visszatartani. Már érzem, hogy ez az egész túl nagy falat nekem. Könny gyűlik a szemembe és egyre maróbban akar kicsordulni le az arcomon, még akkor is, ha próbálkozom visszatartani. De nem megy. Nem vagyok ahhoz elég erős. Fojtogatni kezd a torkom, a levegőt sem tudom rendesen venni már. Egyszerűen nem tudom mit tegyek. Nem tudom a fejemet rázni, hogy én ezt nem fogadom el, a fiam nem lehet halott, mert ő félisten és félig biztosan halhatatlan, de attól még nem szuperhős. Nem legyőzhetetlen. - Sajnálom… én… - próbálok erős maradni, de nem megy. Kimondhattam volna egyszerűen, a végét elsírva és közben érthetetlenül makogni, de nem ment. Ez nem játék volt, hanem a valóság. Már nem láttam rendesen a könnyektől, már nem is fogtam vissza a sírást, ugyan kinek akarnék hazudni azzal, hogy erős nő vagyok és nem sírok a fiam után… Senkinek. Ezen a világon a fiaim a mindeneim, ha valaki bántja őket, akkor engem is bánt. De ha meghalnak, még mielőtt én halnék meg és távoznék erről a világról, azzal egy részem velük tűnik el. Mintha kést forgatnának a gyomromban és a szívemben egyszerre. Szörnyű érzés. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Aaron… Aaron most nincs itthon, hogy lemondhassam neki. Nem is tudom, hogyan fogom elmondani neki. Ez szörnyen fáj. Tehetetlenségemben csak zokogok szegény lány előtt, aki biztos nem azzal a céllal jött ide, hogy engem sírni lásson és én próbálkozom nem kellemetlen helyzetbe hozni őt, de nincs elég erőm hozzá. Nem tudom lenyugtatni magam.
and how was I to know I'm not strong I should have saved you and oh I hope you know that you're my home but now I'm lost, so lost
Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a pillanatra, de a kötelességtudat, az ígéretem, a tény, hogy nem húzhatom ezt tovább, vitt előre. Ő vitt előre, ugyanúgy, mint ahogy a hiánya okán érzett fájdalomtól szerettem volna gyökeret ereszteni a járdán és egy lépéssel sem kerülni közelebb a házhoz. Az ajtó előtt találom magamat még akkor is, ha fogalmam sincs, hogyan fogom ezt túlélni. Hogyan önthetnék szavakba valamit, aminek a puszta tudata képes lenne megölni? Hogyan mondhatnám el egy anyának, hogy elvették tőle a fiát, ráadásul miattam, akinek az élete fabatkát sem ért az övével szemben? Hogyan magyarázhatnám el neki, hogy ez egyáltalán lehetséges volt? Kétségbeesetten keresem a válaszokat, de nem lelem őket, és mire felocsúdhatnék, az ajtó feltárul és ott áll velem szemben az édesanyja. Még csak meg sem kellene kérdeznem a nevét, mert felismerem őt; láttam odabent a családi fotókat, de enélkül is így lenne. Mégis rákérdezek, egyszerűen csak azért, mert így helyes, és mert még mindig nem tudom, hogyan fogom neki elmondani, mi történt. Katrine. Rájövök, hogy még a keresztnevét sem tudtam, és ettől újfent gyomorszájon vág a felismerés, hogy milyen kevés idő adatott meg nekünk, és mégis... és mégis ő adott értelmet mindennek. Alig tudom kiejteni a számon a nevét, mert már arra sem érzem méltónak magam, hogy megtegyem, és amikor Katrine úgy kémlel ki az utcára, mintha arra várna, hogy ő is itt legyen valahol, kis híján felnyögök a fájdalomtól. Bárcsak. Bárcsak itt lenne. Bárcsak én maradtam volna ott; bárcsak ő állna most itt helyettem, vigaszra várva, de élve. Nyelek egy nagyot, szinte vakon bólintok megerősítésként, de képtelen vagyok szavakat formálni. Beinvitál, forró teával akar kínálni, én pedig legszívesebben átnyújtanám neki a Berettámat és arra kérném, onnan kínálja meg egy ólomcsókkal a halántékomat. Még az is elviselhetőbb lenne, azt megérdemelném. – Köszönöm – hallom meg a saját halk és rekedt hangomat. A lábaim robotikusan visznek át a küszöbön, be a házba, hogy aztán odabent újra meghaljak egy kicsit. A tekintetem bejárja az ismerős teret, és mintha minden egyes pillanattal egyre nagyobb súly kerülne a vállamra, mintha minden egyes levegővétellel egyre kevesebb oxigén kerülne a tüdőmbe. Illedelmesen leveszem a bakancsomat az előszobában, és kihasználom azt a néhány másodpercet arra, hogy megpróbáljam lenyelni a gombócot a torkomban, de nem megy. Lassabban veszem le a kabátomat, mint kellene, és egy pillanatra még így is megakadok, mert eszembe jut, hogy Axel ugyanarról a fogasról akasztotta le azt, mielőtt elindultunk. Hogy aztán ő soha többé ne térjen vissza. Reszketeg lélegzet távozik az ajkaimon keresztül. Megpróbálok belekapaszkodni abba az erőbe, amit az apámtól éreztem néhány nappal ezelőtt, amikor rám talált. Igyekszem az ő szavaira koncentrálni, a biztatására, amit indulás előtt mondott. Tyr lánya vagy, Aviva, nem törhetsz össze ennyitől, mondom magamnak. miközben erőt veszek magamon, hogy kövessem Katrine-t a konyhába. Pedig a legrosszabb még csak akkor következik... A konyhapult felé pillantva szinte látom, hogyan könyökölt rá Axel, sóhajtva nyomva felsebzett arcához a hideg sörösüveget. A nappaliban ott az ablak, ami mellett állva elmondta, mi történt a fiúkkal, és én szinte érzem őt a karjaim között, mintha a csendes, de annál mélyebb fájdalommal átitatott könnyek most is a nyakamat áztatnák. Bárcsak ne követted volna őket, bárcsak itt maradtál volna. A tekintem aztán a kanapéra siklik, és az az a pillanat, amikor szinte a térdeim is megrogynak. Fel tudnám idézni a beszélgetésünk minden pillanatát. Szinte látom magam előtt, ahogy ott ült a kanapén. Szinte érzem az orromban az illatát, a testem mellett az ő teste melegét, arcomon az ujjai érintését, ajkamon az ajkát. Hallom a fülemben a hangját, magam elé idézem szemeinek csillogását, és úgy érzem megfulladok. Úgy érzem, belehalok a fájdalomba. Ha bármi történik velem melletted, megmondod a családomnak, hogy egy olyan dologért adtam az életem, amelyért nem kár? A mellkasomban a szívem helyén tátongó űr lüktetni és vérezni kezd. Hogy ne lett volna kár, Axel? Mikor értem én fel valaha a te értékedhez? – Mrs. Bergström... – A hangom először töri meg újra a csendet, mert még ha beszélt is hozzám az eddigi percekben, túlságosan mélyre süllyedtem az emlékeimben és a fájdalmamban ahhoz, hogy meghalljam. A tekintetem megkeresi a nőt, hogy megbizonyosodjak arról, épp nem tartja a kezében azt a bizonyos forró teát, és semmit, amivel esetleg árthatna magának. – Katrine... – Nem engedte meg, hogy a nevén szólítsam, de abban a helyzetben, amibe kerültünk, ez érződik helyesnek. Közelebb lépek hozzá, felkészülve arra, hogy annak súlya alatt, amit mondani készülök, talán ő is megtörik majd. – Axel... – kezdem, de a hangom ezúttal valóban elcsuklik. A lámpák fényébe lépve nem veszem fel az álarcomat; hagyom, hogy azt a valómat lássa a szemeimben, ami vagyok: azt, aki elveszítette a legfontosabb dolgot az életében. – Axel meghalt. – Az elkerülhetetlen igazság alig hallhatóan gördül le az ajkaimról, mégis mintha beleüvöltene a csendbe.
Kiskép : Rendeltetésem : - play by : ✦ Carla Gugino Posztok száma : 103 User neve : ✦ Avocado Csoport : ✦ Halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : ✦ Oslo, Grünerløkka Foglalkozás : ✦ titkárnő, táncoktató Előtörténet : ✦ Heart of the Ocean Keresem : ✦ ...to be Loved Kor : 58
Katrine Bergström —
Elküldésének ideje — Csüt. Nov. 10, 2022 5:38 pm
Aviva & Katrine My heart was already broken.
Egyedül voltam itthon, Aaron megint elcsavargott valahová és bármennyire szeretném mindkét fiamat a közelemben tudni és legalább vacsoraidőben az asztalnál tudni ez lehetetlen. Axeltől sem kaptam semmiféle hírt, még fel sem hívott engem. Én meg nem akartam zavarni őt. Aaron akkor is késő éjjel jönne haza, hogyha Axel itthon lenne és ez ellen kevés dolog van, amit tehetnék. Egyik fiam sem hajlandó hallgatni rám, mintha a falhoz beszélnék amikor arra kérem őket, hogy legyenek egy kicsivel óvatosabbak, ha nem is a saját kedvükért, akkor legalább az enyémért. Sok fejfájástól megkímélnének. De a jelenlegi példa is azt mutatja, hogy a fiam felnőttek és egyre kevesebb szükségük lesz rám, mert már köszönik szépen nem azok a védtelen kisgyerekek, akiknek életet adtam. Nehéz elfogadni, hogy így telik az idő, hiszen alig voltam fiatal. Még mindig feldereng egy-két emlék, hogy milyen kis vigyorgos voltam, lelkes és mindig izegtem-mozogtam, alig hagytam egy perc nyugtot a szüleimnek, mert mindenhová el akartam menni. A mindenhová pedig legtöbbször a kis boltot jelentette, ahol minden meg lehetett kapni, ami egy kislány álma volt. Kókuszos csokoládé, narancs, színes cukorkák és még ki tudja pontosan, hogy mi. A bolt már bezárt azóta, helyette egy nagyobbacska szupermarketet építettek, ahol néha napján bevásárolni szoktam. A nagy csend miatt teljesen elhagyatottnak hatott a ház, mégis próbáltam belakni és az élet mindenféle jelével bearanyozni a helyiséget. Sokkal boldogabb lettem volna, hogyha a fiaim is a segítségemre lettek volna, de amíg épségben hazajönnek élve, addig eltudom nézni nekik ezt. Én sem voltam az az otthonülős, nem várhatom, hogy ők azok legyenek. De nem csak az én természetemen múlott, hogy milyennek születtek vagy milyenné váltak végül. Az emberi részük, talán minden rosszat megörököltek tőlem, amit meg lehet és ez gyengévé teheti őket, de ellensúlynak ott van bennük az apjuk isteni része is. Bárcsak elfogadnák, hogy nem a mellébeszélés nagymestere vagyok és az apjuk tényleg nem egy hétköznapi jellenség. Akkor esetleg sokkal erősebbé válhatnának, mert már nem lenne harc a két részük között, nem őrlődnének, hogy miért is különböznek annyira a szomszédjainktól, vagy akár tőlem. Én sosem leszek olyan erős, mint ők. Az egyetlen, amit tehetek értük az az, hogy itt vagyok, amikor szükségük van rám és félre állok, amikor csak útban lennék. Amíg haza jönnek, addig is én itt leszek és egy biztos talajt őrzők a számukra, ahol mindig menedékre találnak, ha éppen arra van szükségük meg talán némi féltő tanácsra. Már nem tudom mivel motiválhatnám őket, ezért, ha kifogyok a szavakból egyszerűen csak elhallgatok és csendes társaságot nyújtok nekik. Főleg akkor, ha hangosak és hallatni akarják a hangjuk. Aláírom néha nem mindig olyasmit hallok vissza, amit szeretnék és nem úgy ahogy szeretném, de végső soron, nem ez határozza meg őket, hanem az egymás iránt érzett feltétlen szeretet. Mostanában egyre több időm van foglalkozni Aaronnal, így megállás nélkül kötekedünk egymással. Mindig felrovom neki, hogy tanulhatna többet és legalább fiatal korában szerezze meg az egyetemi diplomáját, ne idős korában, mint én. De még nem értem el ezzel kapcsolatban nagy sikert. Mindegy, addig fogom hajtogatni ezt amíg igazat nem ad nekem és kész. Rajtam nem múlik. Hogy lefoglaljam magam készítettem magamnak egy mézes teát és elő halásztam azt a könyvet, amit régóta olvasok már. A huszonnegyedik fejezetnél tartok és valahogy nem sikerül sehogy sem eljutni a huszonhetedik végére, ahol ott van az a bizonyos vége feliratocska. Nyugodtan belekortyolok a bögrémbe és kinyitom a könyvet ott, ahol legutóbb abba hagytam. Még mindig tudom, hogy miről szól és mennyire drukkoltam a szereplőknek, de ahogy az első bekezdést sikerült elolvasni, nem folytathattam tovább. Csengettek. Ha a fiaim lennének azok, akkor ők enélkül is bejöttek volna, tudják, hogy ha itthon vagyok nem zárom be az ajtót. Más vendégre nem igazán számítottam ezért kissé bizonytalanul mégis kíváncsian haladtam a bejárati ajtó felé. Most nem kukucskáltam ki a kis kukucskálón, hogy megnézzem ki lehet az, mert nem akartam megváratni az illetőt, az is lehet, hogy csak téves becsengetés volt és valójában nem hozzánk akartak becsengetni, hanem két házzal odébb. Gyorsan tisztázni is akartam a dolgot, úgyhogy kinyitottam az ajtót és szembe találtam magam egy fiatal lánnyal. - Igen, az vagyok. Katrine Bergstörm. – mire persze feltehetném, hogy az ő személyében kihez van szerencsém, már be is mutatkozik. Még nem tudom hová tenni őt, így nem az az első dolgom, hogy gyanakodni kezdek a szeme színe miatt. Az is lehet, hogy a lila a kedvenc színe és a mai világban… - Axel miatt van itt? – kicsit kikémleltem az utcára, hátha valamilyen bepótolatlan áprilisi tréfáról van szó és egyszer csak Axel előugrik valahonnan, hogy „meglepetés!” és én kellően meg is lepődőm. - Jöjjön csak beljebb, ha Axelről akar mesélni, akkor talán jobb odabent egy forró tea mellett, ha elfogadja. Épp mostanában készült el, pont jókor jött. – még jobban kitárom az ajtót, hogy bejöhessen és inkább idebent meséljen a fiamról. Már nagyon kíváncsi vagyok és nem tudom elképzelni, hogy mi olyan dolga lehet, amiért nem tudott személyesen jönni.
how can I put it down into words when it's almost too much for my soul alone?
Úgy érzem, megszakad a szívem. Vagy legalábbis az az űr, ami a szívem helyén tátong a mellkasomban, még mindig elevenen lüktetve és vérezve, mintha csak most tépték volna ki onnan Őt. Olyan hosszú ideig ülök az autó hátsó ülésén mozdulatlanul, hogy a sofőr már-már bizonytalanul pillant rám a visszapillantó tükörben, hátha meggondoltam magam és inkább mégsem szállok ki. El is játszom a gondolattal, de épp elég ideig voltam már gyáva, épp elég hosszú ideje húzom-halasztom már ezt a pillanatot, és tudom, hogy minden további nappal csak egyre nehezebbé válik majd, ha most sem leszek képes erőt venni magamon. Soha nem lenne könnyebb odaállni az édesanyja elé és a szemébe mondani a megmásíthatatlant. Soha nem lenne könnyebb visszatérni abba a házba. Hosszú, mély lélegzetet veszek, aztán megköszönöm a férfinek, hogy elhozott idáig, és kiszállok az autóból. Az apámnak köszönhettem őket, aki kész volt nekem segíteni ebben az egészben, amennyire csak tudott. Amióta visszajöttem a városba, minden nap figyeltem a házat a távolból, mert meg kellett bizonyosodnom arról, hogy biztonságban vannak. Tudtam, hogy nem figyelik őket, ahogy azt is, hogy az édesanyja itthon van, de fényes nappal éppen ezért nem kockáztathattam, hogy bárki is kövessen idáig. Biztosra kellett mennünk. A lábaimon mintha több tonnás ólomsúlyok lennének, ahogy elindulok. Néhány háztömbbel arrébb álltunk meg a kelleténél, mert nem szerettem volna feltűnést kelteni, és így legalább van esélyem... levegőhöz jutni. Felkészülni arra, amire tulajdonképpen nem is lehet felkészülni. A mellkasomat mintha vaspántok szorítanák össze, akárcsak a torkomat, mégis megküzdök az érzéssel, egyik lábamat a másik elé téve, gépies mozdulatokkal. Ez egészen odáig működik is, amíg el nem érek a kocsibejáróig. Elég egyetlen pillantást vetnem rá, meglátnom a garázsajtót, hogy belegondoljak: amikor először itt voltunk, azért hozott ide magával, mert meghozta azt a döntést, amit soha nem szabadott volna. Elhatározta, hogy nem hagy engem hátra. Amikor pedig legutoljára voltunk itt, én tolattam ki onnan Axel autójával és én vittem magammal egyenesen a végzetébe. Szaggatottá válik a lélegzetem, ezért meg kell állnom egy pillanatra, de nem merem lehunyni a szemem, mert tudom, hogy azzal csak sokkal rosszabb lenne. Akkor tisztán látnám őt magam előtt, és azt nem tudnám elviselni. Most különösen nem. Mintha egy örökkévalóságba telne eljutni az ajtóig, megküzdve az érzéseimmel és az ezernyi, milliónyi rám törő emlékkel. Szinte érzem a vállamon a karját, a súlyát, ahogy végigtámogattam a járdán ehhez az ajtóhoz azon az estén... amikor csak majdnem veszítettem el. Amikor, azt hiszem, végleg elvesztem. Amikor nem hoztam meg azt a döntést, amit meg kellett volna, amikor visszajöttem ide ahelyett, hogy örökre, nyomtalanul eltűntem volna az életéből, mielőtt még túl késő lett volna. De most már túl késő. Képtelen voltam elengedni őt, mert már akkor is sokkal fontosabb volt, mint kellett volna lennie, mint szabadott volna lennie. Képtelen voltam elengedni őt, mert szerettem. És ez az életébe került. Az ígéretemről viszont nem feledkeztem meg, még akkor sem, ha tudtam, hogy ezek a percek pusztítóak lesznek számomra. Hogy elevenen fogják feltépni a még gyógyulásnak sem indult sebeket és újakat tesznek majd mellé. Az ujjaim remegnek egy kissé, ahogy felemelem őket, mégis sikerül határozottan kopognom az ajtón. Felsejlik előttem egy emlékkép, az az este, amikor igazán el tudtuk hinni, hogy az életünk akár normális is lehetne és én részt vehettem életem első és utolsó igazi randevúján. Eszembe jut, milyen szeretettel beszélt róla, az édesanyjáról. Hogy azt akartam mondani, szívesen megismerném, ő pedig azt mondta, szerinte bírna engem. Most pedig azért állok itt, az ajtaja előtt, hogy közöljem vele a hírt, amit soha nem akart hallani. Amikor az ajtó kinyílik, minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne essek szét. Próbáltam magamból embert varázsolni, de a Malthe által okozott sérülés még mindig nem gyógyult be a jobb szemöldököm felett; a mindenféle színű foltokat el tudtam tüntetni alapozóval, de a bőröm hosszabban szakadt fel, mintsem nyomtalanul elmúlt volna néhány nap alatt. Nem viselek kontaktlencsét sem, még akkor sem, ha a szemeim lila színe talán meghökkenti majd; Avivaként szerettem volna eljönni hozzá, nem valami hazugság képében. Én mégis úgy érzem magam, mintha nyakig véres lennék, mintha mindenemet bemocskolná az, amit közvetve, de én tettem a fiával. Ezen pedig nem segít, amikor meglátom a nőt. Pontosan emlékszem a képekre a házból, de ha nem emlékeznék is felismerném Axelt a vonásaiban, a tekintete mélységében és tisztaságában, ettől pedig egy pillanatra úgy érzem, nem kapok levegőt. – Mrs. Bergström? – Hálás vagyok az égieknek, vagy talán az apámtól örökölt erőmnek, de a hangom nem csuklik el, amikor végre képes vagyok megszólalni. Még mindig próbálom egyben tartani magam, de muszáj nyelnem egyet. – A nevem Aviva – mutatkozom be, ami bár feltűnően szűkszavú, még véletlenül sem szeretném, ha rá tudna keresni a teljes nevemre, hazudni pedig képtelen lennék neki. – A fia... – Mielőtt még elcsuklana a hangom, megköszörülöm a torkom, hogy képes legyek hangosan kimondani a nevét. – Axel miatt vagyok itt. Szinte félek látni az arcát, a szemeit, mégsem fordítom el a pillantásomat. Nem tudom, mióta nem hallott Axelről, és egyébként is azt mondják, hogy az anyák... megérzik az ilyesmit. Fogalmam sincs, mire számíthatok, de megígértem Axelnek, hogy elmondom neki. Hogy nem hagyom őt kétségek között.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.