Axel & Katrine

The Lost Ship

Egy családtag elvesztésére egyszerűen nem lehet felkészülni, elfogadni meg pláne nem, ha egyszer valaki beállít és közli, hogy nincs többé. Bár nem akartam beleképzelni magam milyen érzése lesz majd szegény Danishanak megtudni, hogy Leon nincs többé, volt egy olyan érzésem, hogy a fiamnak nagy szerencséje volt és akár én is lehetnék a barátja feleségének a helyében, csak én az anyjaként.
- Szólj, ha tudok valamiben segíteni. – persze még nem tudom hogyan tudnám őt támogatni, talán nem is kell erőlködnöm, mert elég, ha önmagamat adom és vigyázom rá, úgy ahogy régen is tettem. Csak oda kell figyelnem arra, hogy ne sértsem meg túlságosan őt a kíváncsiságommal, mert a kíváncsiság éles penge tud lenni, főleg egy szerettünk kezében és én néha meggondolatlanul olyasmit kérdezek, amit még nem lenne szabad, mert nem jött el az ideje.
Előhoztam neki egy kicsivel erősebb italt és magnak poharat, amikor töltött nekem, csak nyugodtan megemeltem kifejezve a tiszteletemet a gyásza előtt és belekortyoltam a pohárba. Nekem ennyi elég is volt mára. A következőkben megemlíti, hogy Aaron most a tizenhat éves korszakát éli és ezt szem előtt kellene tartanom. De bezzeg amikor ő volt ennyi, sokkal kevesebb gondom volt vele. Vagy legalábbis szemet tudok hunyni előtte, mert Axel amilyen jó gyerek volt, azt Aarontól duplán, sőt akár triplán megkapom.
- Te tizenhat évesen akkor sem voltál ilyen… kezelhetetlen. – jó, persze tisztában vagyok azzal, hogy az egész az én hibám, mert én voltam az, aki elkényeztette őt, ezzel tisztában vagyok nagyon jól. Ha jobban utána járok akkor valószínűleg… Nem, akkor is ilyen lenne. Őt nem lehet beskatulyázni a négy fal közé, akkor szabad, ha nincs itthon és el van a barátaival.
- Rémes, ha arra kell gondolnom, hogy akár rosszabb is lehet. – sóhajtok halkan, valójában bele se merek gondolni, hogy mire lenne képes Aaron részegen.
A zugevésre pedig csak mentegetőzni kezdek, hogy miért nem látszik rajtam az a sok édesség, pedig, ha tudná, hogy két kilóval kövérebb vagyok, mint legútóbb… Na mindegy. Az Axelnek úgyis csak két kiló, hiába a világvége nekem.
- Csak a napi teendőim teszik, hogy ne látszódjon meg. Tudod reggeliben az egyetem körüli szokásos séták az irodák között, délután pedig a táncórák miatt van ez így. – ez volt annak is az oka, hogy nem szenteltem annyi időt Aaronra, mert azt hittem, hogy bízhatok benne annyira, hogy egy kicsit önálló lehet, csak egy nagyon kicsit. De tévedtem.
Amikor beszélni kezd arról, hogy mi történt, hogy mit látott és mit kellett átélnie, összeszorul a torkom. Ezt senkinek sem kívánom, hogy átélje.
- Sajnálom… - fogalmam sincs milyen lehetett neki átélni mindezt és látni azt a pánikot, ami eluralkodott a társain és rajta. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben, a levegőt sem úgy veszi ahogy általában.
Nem kellett volna felbolygatnom ezt az emléket benne. Teljesen tisztában vagyok ezzel, de arra gondoltam, hogyha beszél róla sokkal könnyebb lesz. De a jelek szerint csak rontottam a helyzetén. Ezt pedig csak akkor láttam meg igazán, amikor a földre került és pánikba esett. Gondolkodás nélkül térdeltem le hozzá és igyekeztem a magam módján visszahúzni őt a jelenbe.
- Axel, itt vagyok, itthon vagy. – én és a nyugtató szavak, ma valahogy nem vagyok barátságban velük. De próbálkozom, több kevesebb sikerrel. Vele ellentétben azonban én meg tudom most őrizni a hidegvérem és nem hagyom őt magára. Szólítgatom még egy kicsit, akár újra elismétlem, hogy itthon van és megpróbálok nem pánikba esni. Ha én is elkezdek pánikolni, akkor azzal nem tudok segíteni neki. Persze mégsem tudtam tétlenül ülni csak úgy, kerestem egy törölközőt, megvizeztem és a homlokára szorítottam, arra gondoltam, hogy ez most segíthet. A hűtőből egy fél literes ásványvizet is hoztam és készen álltam odaadni neki, ha esetleg kérheti. Így tértem vissza hozzá és térdeltem újra le mellé, de most még a kezét is megfogtam és igyekeztem csendben maradni, addig amíg újra vissza nem kapom őt.  

Axel & Katrine

The Lost Ship

Elgondolkodtam mielőtt megszólaltam volna, mert valami hasznosat szerettem volna mondani neki, ami egy kicsit is segíthet neki.
- Próbáld meg beleélni vagy gondolni magad az ő helyzetébe, csak mondjuk neked nem a férjedről lenne szó, hanem a feleségedről. Te mit hallanál szívesen és szerinted Danisha ugyanazt hallaná tőled vagy valami mást? Nem ismerem annyira, mint te, de ha az segít akkor mondd el neki is, hogy nem oszthatsz meg vele túl sok mindent, talán megfogja érteni, talán nem. De ha elfogadja, hogy Leon nem fog hazajönni… Kezdetben lehet, hogy segítségre lesz szüksége. Nem tudom, talán felajánlhatod neki, hogy megpróbálsz segíteni, átvészelni ezt az egészet, de ne akard pótolni Leont. Egy feleségnek, aki még anya is mellé nincs nagyobb fájdalom a világon, hogyha elveszíti a férjét és egyedül kell nevelnie a gyerekeit. – tudom, hogy túl sokat beszéltem és valószínűleg nem a legjobb tanácsokat adtam neki, mert semmi használható sem volt benne, csak azt akartam mondani, hogy gondolja át mit mond. Mérlegeljen. Ő is fogadja el, hogy mi történt. Nyugodjon le. Csak persze ez mind olyasmi, ami az ilyen helyzetben nehéz. Én is fel lennék háborodva, ha hasonló történne.
- Nem hiszem, hogy a gyerekeknél bejönne az apátok fentről vigyáz rátok duma, de megpróbálkozhatsz vele, vagy bármi mással, ami egy kicsit is szebb a valóságnál. – mondom végül, bár, ha arra gondolok én milyen voltam és ha ezt mondta volna nekem apám legjobb barátja…hát nem tudom. Gyerekként képtelenség átérezni egy szülő elvesztését, én sem nagyon értettem mit jelent ez, amikor nagyi meghalt hat éves koromban és anya szörnyen szomorú volt miatta. Vigasztalhatatlan. Felakartam vidítani, bohóckodtam is egy csomót, de amikor láttam, hogy ezzel nem segítek akkor vele együtt sírtam. Még nem igazán tudtam, hogy valaki halála mit jelent pontosan, ezért csak anyával akartam együtt érezni a sírásommal, de felnőttként már tisztában vagyok azzal, hogy mit is jelent valaki halála. De mára már elfogadtam a nagyi halálát is. Sokat gondolkoztam ugyan azon, hogy milyen lett volna, hogyha ő még él egy kicsit. Talán anyámmal is kevesebb gond lett volna. Persze ezt már nem tudhatom meg.
- Semmiség. – már meg sem próbálom nyomatékosítani, hogy nem kell megköszönnie, mert természetes, hogy befogadom és vigyázok rá még így is, hogy már elég szépen felnőtt.
Kihozom neki az üveget, amit kért és oda is adom.
- Az igazság az, hogy egy részeg Aaronra még nem vagyok teljesen felkészülve. – vallottam be végül. Neki józanul is vannak olyan pillanatai amikor nem lehet vele mit kezdeni, hát, ha még inna is rá valamit. Az nem lenne leányálom és ez olyan biztos, hogy itt állok. Lezárom a tűzhelyt, hogy még véltelenül se égjen oda semmi.
- Talán csak egy nagyon kicsit, hogy ne egyedül kelljen innod, de tényleg csak egy ujjhegynyi legyen. – hozok egy kisebb poharat magamnak, és megmutatom neki, hogy meddig töltse. Nem sokat, csak annyi, hogy egy kortyra elég legyen vagy kettőre, de ne többre.
- A zugevést bevállalom, mert a felhalmozott édességmennyiséget nem lehet csak Aaronra kenni. – normál esetben most nevetnék ezen, de nem tettem így. Inkább csak leültem mellé és itt maradtam.
- Ráérsz azzal holnap is foglalkozni. Most inkább gyászolj nyugodtan. Itt nem fog senki sem elítélni miatta. Semmi sem fogja visszahozni őket, de most az a fontos, hogy te jobban legyél és feldolgozd a történteket. Ha kell elmondhatod mi bánt még, én meghallgatlak és nem mondom el senkinek sem. – amúgy sem volt kinek és nem is voltam pletykás vénasszony. De ha mindentől meg is akart kímélni engem, akkor nem tudom miben és hogyan segítsek neki. Lehet, hogy türelmetlen vagyok és mindent meg akarok oldani egyből, de most nem fogom siettetni őt. A gyászhoz idő kell. Sok idő. Nekem meg türelmet kell tanulnom.

Axel & Katrine

The Lost Ship

Fájt így látni őt ezt aláírom, senkinek sem kívánom, hogy ilyet kelljen átélnie. Nem tudtam, vagyis nem voltam biztos abban, hogy melyik kérdésemmel árthatok neki, ezért megpróbáltam visszafogni magam. Inkább csak Axel mellett maradok, amíg kell és próbálok itt lenni neki. Néha ez is elég, nem kellenek a nagy szavak vagy tettek, csak támasznak kell lenni, egy biztos pontnak, amibe kapaszkodni lehet, azt hiszem, én pont ilyen vagyok.
- Ez nem lehet normális eset. – egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez így történt. Legalábbis nem hiszem el, hogy ne legyen benne valaki keze az egészben, aki sokkal, de sokkal erősebb nálunk. Persze megint csak megszólalt bennem az összeesküvés-elméletes nő vagy férfi a tévéből, de akkor is.
- Már meg sem lepődőm. – tipikus, úgy viselkednek, mint a struccok, akik a fejüket a homokba dugják az ilyen eset történtekor. Amiről nincs bizonyíték az nem létezik, nem volt és nem is lesz alapon eltussolnak mindent vagy szemet hunynak felette, mert nem képesek szembe nézni a köteleségeikkel. Ez nagyon elszomorító és kiábrándító is egyben. Az ember tőlük várná a legnagyobb segítséget és tisztességet, nem pedig az ilyesmit. Nem csodálkozom, hogy ő ennyire mérges az eset miatt, én is fel lennék háborodva.
- A feleségének nem lesz könnyű elmondani, nem irigyellek ezért. – nem tudtam, hogy miben lehetnék a segítségére, milyen tanácsokkal láthatnám el, mert ilyesmire én sem voltam felkészülve. Sose szerettem rossz híreket közölni, ilyesmit meg pláne nem. De azért megpróbálkozom nem túlságosan lelombozni őt amiért ezzel a feladattal kell szembe néznie a közeljövőben.
Egy egész pillanatig azért meglepődőm amikor ő ölel meg, nem pedig én őt, de persze mindig is sejtettem, hogy bár már hiába a nagyfiam, az anyai ölelésektől még nem kapott elég iszonyodást, mint Aaron, aki utál ölelkezni, mert szerinte ez a gyengeség jele. Szerintem pedig ez a szeretet jele, de még nincs kinek erről beszélnem. Majd, ha felnő megérti.
- Sosem zavarsz, mindig szívesen látlak itthon, ezt ne felejtsd el sose. Még akkor is, ha már felnőttél és külön élsz tőlünk, ez mindig a te otthonod is marad. – őszintén szólva nem tudom mivel nyomatékosíthatnám ezt még meg ennél is jobban, hogy tényleg elhiggye így van. Egyszerűen csak nem engedem el az ölelésemből csak ha azt nem érzem, hogy ő szabadulni nem akar vagy el nem enged. Tudnia kell, hogy amíg élek addig neki is lesz helye a szívemben, akármennyire felnőtt már és nem olyan kicsi, mint régen, az anyai szeretet örökké tart, nem lehet kiradírozni csak úgy.
Aztán foglalkozom egy kicsit a saját dolgommal, amíg ő rágyújt. Gondolom így próbálja oldani a stresszt, jobb, ha most nem kommentálom a füsteregetését semmilyen formában sem.
- Csak nyugodtan, a társaid megérdemlik. Azt hiszem van valami a kamrában, Aaronnak ne szólj róla, jobb, ha még nem tudja hol találja az ilyesmit. – vele anélkül is van elég baj, nem kell hozzá még egy kis alkohol is. Elmentem a kamráig, kinyitottam az ajtót beléptem és keresgélni kezdtem a befőttesüvegek között. Igen, jól el van rejtve, telepakoltam savanyusággal és kompóttal, amihez tudom, hogy Aaron magától úgyse nyúlna, mert fúj undi és neki jobban esik a húsféle. Meg is találtam amit kerestem, majd szépen visszapakoltam az üvegeket a helyére. Majd odamentem vele Axelhez. Letettem elé és hoztam egy poharat is neki utána.
- Ne kérdezd miért van itthon ilyesmi, nem szoktam bánatomban egyedül inni, csak egyszerűen jó, ha van itthon valami erős is az ünnepekre vagy nem mindennapi eseményekre. – nyilván nem a fiamnak kellene magyarázkodnom ilyesmiről, mert ciki, de azért jónak éreztem, hogyha tud róla. Előttük elég kevés titkom van és ami van, az azért van, mert tényleg nem tartozik rájuk és amúgy sem lényeges.

Axel & Katrine

The Lost Ship

Axel volt az én nagy és erős fiam, akire mindig felnéztem mert olyan sok türelme volt Aaronhoz mindig is, amit nem tőle várna az ember, hanem az apjuktól. Sajnáltam, hogy Aegir nem volt mellettünk, ő tudta volna, hogy hogyan kell nevelni két fiút, de én túlságosan szerettem őket ahhoz, hogy folyton folyvást szidjam őket. Van, amihez nekem sem volt energiám. Inkább az az anya voltam, aki próbál ott lenni hogyha kell és igyekszik megnyugtatni őket, több kevesebb sikerrel. Aaronhoz túl kevés vagyok, ezt beismerem. Axel azonban, ő mindig is más volt. A szememben önálló és kitartó gyermek, akit már nem kell annyira féltenem, mert megtudja védeni magát és nyugodtan tudta élni a saját életét. „Nyugodtan” már amennyire a körülmények megengedték. Néztem ahogy sír, de nem tágítottam mellőle és ha úgy éreztem szüksége van rá, akkor megsimogattam a hátát. Legszívesebben magamhoz húztam volna, megöleltem volna, hogy inkább az én karjaimban sírjon, csak azt nem tudom mennyire engedte volna meg nekem. Ezért nem erőltettem a dolgot. Ő az én nagy fiam, már az is csoda, hogy nem fél sírni előttem.
- Egy hatalmas hullám… - amit rajta kívül még csak ketten éltek túl. Mi ez az egész? Én azt hittem… Az apjuk nem gyűlölheti őt ennyire, hogy ártani akarjon neki. Sosem olyanra neveltem a fiaimat, hogy gyűlöljék őt és ne tiszteljék az emlékét vagy bármit, amit őrizgettem magamban Aegirrel kapcsolatban és azt próbáltam megosztani a fiaimmal is.
- Én… Sajnálom a társaidat. – lebiggyesztettem a szám, azon a hajon rengetegen voltak. Ennél is több családtaggal. Amikor a barátja Leon nevét is meghallom egyszerűen nem tudom figyelmen kívül hagyni a veszteséget. Ilyen sok élet jelentene semmit? De miért? Miért akarják ezt eltitkolni? Nem akarnak pánikot kelteni a civilekben? Hiszen ez hatalmas gyászt jelent azok számára, akik nem kapják vissza az elhunyt hozzátartozóikat.
- Miért? Miért teszik ezt? – sosem értettem meg a hatalmasok döntését és a problémakezelési módszerüket, amivel mindent elsöpörnek, ami ronthat a hírnevükben.
- Leon családja már tudja, hogy… hogy mi történt vele? – gondolom nem az igazat mondanák el a feleségének, de annyival tartoznak neki, hogy megmondják meghalt és nem mehetnek részletekbe, de hős volt.
- Maradj amíg szeretnél jó? Nem kell elmenned innen. Majd beszélek az öcséddel, hogy viselkedjen és ne zavarjon téged. – aggódtam Axelért és ha hagyta megsimogattam a feje búbját, mint kiskorában, csak azzal a különbséggel, hogy most nem volt kicsi, de a szeretetre és törődésre ugyanúgy szüksége volt és ezt nem kell megtagadnom tőle.
- Hogyha szeretnéd. – tettem hozzá a biztonság kedvéért. Nem akartam erőltetni a maradást, hogyha nem akart velünk lenni és jobb szeretett volna egyedül lenni. De azt nehezen fogadtam volna a történtek után. Most szüksége van ránk.

Axel & Katrine

The Lost Ship

Kénytelen vagyok elengedni az evéssel kapcsolatos unszolásomat Axelel szemben. Nyilván nem azért jött ide, hogy az idegein táncoljak és próbára tegyem őt. Szóval nem is teszek így. Inkább lefoglalom magam a hátra lévő simításokkal a levesen.
- Pedig nagyon le vagy soványodva, én nem így engedtelek el itthonról. – tudom, hogy nála nem válna be a tettetett sértődöttség, ezért csak inkább elmosolyodtam. Olyan régen láttam őt viszont, hogy szinte megkönnyebbültem amikor megpillantottam az imént. Felbecsülhetetlen érzés, hogyha az ember nagy fia végre hazatér, mindegy, hogy hogyan és milyen állapotban, csak itthon legyen.
- Ne köszönd, ide bármikor haza jöhetsz, hogyha szükségét érzed fiam. – valószínűleg a nagy veszekedések Aaronnal kevésbé hiányoznak neki, de ettől eltekintve szerinte enélkül is tudja, hogy én mindig hazavárom őt, bármeddig is maradjon éppen. Mindkettőjüket szeretem, semmi szükség nincs arra, hogy úgy érezze attól, hogy már felnőtt és neki is gyerekei lehetnének már, attól nem tudok eltekinteni és nem jöhet haza. Ő elég független ahhoz, hogy tudjam megtud állni a saját lábán, de ha segítség kellene se félek itt lenni neki. Persze a büszkeségén nem javítana semmit sem, hogy neki kell rám támaszkodnia, nem pedig fordítva, de mit tehetnék én ezellen? Inkább nem viszem túlzásba az aggódás.
Talán pontosan emiatt nem veszem észre, hogy a kíváncsiságom olyasmire vezetett amire pont nem kellett volna. Elmondta, hogy mi történt és én nem tudtam elképzelni vajon ez miként lehetséges, hiszen mennyit fejlődött már az emberiség. De úgy látszik mégsem eleget és van még, amit meg kell oldani, vagy fejleszteni kell.
Nem tudom mi történhetett, de az bizonyos, hogy megváltoztatta a fiamat. Nem is tudom, nem így viselkedett. Nem volt ennyire… elkeseredett? Nem tudnám megmondani mi a jó szó arra, amit rajta láttam, de egyáltalán nem tetszett.
- Ne haragudj, nekem nem kellett volna… - közelebb lépek hozzá, amikor látom rajta, hogy küszködni kezd. Nagyon-nagyon régen láttam őt ilyen törékenynek, valamikor kiskorában talán, de nem felnőttként az bizonyos.
- Tudok valamivel segíteni neked? – nem léptem el tőle, jobbnak láttam, hogyha itt maradok. Most nekem kellett erősnek lennem. Óvatosan megérintettem a hátát is, hogy érezze nincs egyedül, itt vagyok. Ha sírnia kell, akkor tudja itt vagyok és sírjon nyugodtan, ha ettől könnyebb lesz s, jobban lenyugszik, addig én pedig elrejtem őt a világ elől, hogy senki se láthassa a gyengeségét. Vagy legalábbis eléggé útban leszek ahhoz, hogy ő biztonságban lehessen.
- Melletted maradok, hogyha az kell. – úgy sajnáltam őt, mert látszott rajta, hogy valami nagyon nincs rendben és más kevésbé fájdalmas módon kellene megtudnom a történteket. De még nem jöttem rá miként.

Axel & Katrine

The Lost Ship

Szeretek főzni, néha leköt annyira, hogy megfeledkezzem az idő múlásáról és arról, hogy történetesen egyedül lennék. Amíg lefoglalom magam, addig nem érzem üresnek a házat, mert észre sem veszem. De most, hogy Axel hazajött egyszerűen úgy elfogott az öröm legszívesebben el sem engedtem volna őt a karjaimból. Aggódtam érte, ez természetes, de most, hogy itthon van és úgy ahogy törött karral haza jött, már nem fog el az idegeskedés, legalábbis miatta biztos, hogy nem. Most már látom, hogy erős fiú és valószínűleg a karja is meggyógyul. Szóval vigyázok vele, persze, még csak az kéne, hogy miattam még jobban fájjon. Ezért elhúzódom tőle amikor úgy érzem, hogy az anyai szeretetből kezd túl sok lenni.
- Nincs étvágyad? – persze, hogy nincs, hogyha valami olyasmit főzök, amiért Aaron van teljesen oda. Azt nem kérdeztem meg, hogyha nem a kórházban tartott idáig akkor hol volt, mert biztos voltam benne, hogyha rám tartozik akkor elmondja magától. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ha valami titkos és nem rám tartozó dologról van szó, akkor afelől hiába is kérdezném nem mondaná el. Egyrészt biztos nem akarja, hogy aggódjak, másrészt pedig keveset értek én az ő szakmájához, hogy igazán megértsem miért nem tudhatok erről vagy arról.
- Nyugodtan maradhatsz. A szobád mindig csak rád vár. Kitakarítottam. – nem olyan régen. Szóval remélhetőleg, ha felmegy nem a por fogja fogadni őt odafent. Elég rossz anya lennék, hogyha takarítanék a ház körül.
Amíg ő felvitte a csomagját, addig én megpróbáltam kitalálni, hogy vajon nagyon gyorsan mi lenne az, amivel megtudnám kínálni őt, hátha meggondolja magát. Nem kérdeztem meg tőle, hogy mikor evett utoljára, valószínűleg úgyis valami hasonlót fog mondani, hogy nem éhes vagy evett már valahol, ne fáradjak miatta, mert nem kell. Ismerem én már a legtöbb kifogást, amivel elő állhatnak a fiaim. Körül néztem az alapanyagok után a hűtőben és miután meggyőződtem arról, hogy bármit eltudnék készíteni, ha szükséges és esetleg Axel meggondolná magát…majd vissza is léptem a leveshez.
- Kell lennie a hűtőben valaminek, nézd csak meg nyugodtan. – épp időben, így nem vette észre, hogy miben mesterkedem, ha mesterkednék.
- Valami szendvicset sem kérsz? – kérdezem azért meg, hátha nem csak sörön akar most élni. Én megértem, hogy a sör finom és ha inni kell valamit, akkor inkább azt igyon az ember, mint vizet, de akkor sem pótolja az ételt, amit meg lehet enni és még energiát is ad, ideig óráig. Kicsivel kisebb hőfokra húztam a leves alatt a melegítést, kavartam egyet rajta, majd lefedtem. Hadd főjön nyugodtan még egy kicsit. Ezzel pedig odafordultam Axelhez.
Egy kicsit meglepődtem, amikor azt mondta, hogy a hajó, amin szolgált elsüllyedt.
- Elsüllyedt? De hiszen… Hogyan? – nem akartam túl sok kérdést feltenni és azt sem akartam, hogy lássa mennyire nem tudom elképzelni egy olyan nagy hajó elsüllyedését, mint amin ő is szolgált. Világéletemben azt hittem, hogy manapság a hajók nem süllyednek csak úgy el, mint a Titanic és jobban fel vannak szerelkezve, de úgy látszik ez semmit sem jelent már a tengeren.
- Elakarod mondani vagy inkább nem? – valószínűleg nem kellett volna bolygatnom a dolgokat és be kellett volna érnem annyival, amennyit mondott, azzal a rövid tőmondatocskával.

Axel & Katrine

The Lost Ship

Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Aaron nem volt itthon, biztosan valahol a barátaival csavargott megint. Nem szólt, de sejtettem, hogy ez lehet a dolog hátterében, különben már itthon lett volna. Persze hiába mondom, hogy jöjjön haza és csinálja meg a háziját, egyszerűen nincs kinek. A szülői értekezleten úgysem neki kell szégyenkeznie majd, hanem nekem amikor újra megemlítik, hogy milyen magaviselettel rendelkezik. Jó lenne, hogyha egy kicsivel engedelmesebb gyerek lenne, mint amilyen Axel is volt. Persze neki is megvoltak a maga hibái és rosszalkodót ő is, de nem ennyit és így. Vagy ha mégis akkor nagyon jól titkolta és nem jutott az én fülembe el.
Az elmúlt hónapokban keveset hallottam róla, amikor elmondták, hogy történt vele valami aggódni kezdtem, de megígérték, hogyha felépül akkor haza engedik. De pontos időt nem közöltek velem. Aggódtam, mint minden normális anya, aki félti a fiát ilyenkor, mégis reménykedtem abban, hogy egyszer felépül annyira, hogy haza engedjék. Gondolom, hogy jó gondját viselik csak mégis jobban érezném magam, ha itthon lenne. Bár ahogy a helyzetet elnézem, túl nagy kérés itthon ápolni a fiam, mert nem vagyok ápoló és nem is vagyok biztos abban, hogy eleget tennének a kérésemnek. Biztosan bolondnak gondolnának. Ezért nem is faggatóztam a megengedettnél tovább. Nem tudom mire fel ez a nagy titkolózás. Na de mindegy.
Nyugodtan neki fogtam a napi teendőimnek. Ebédet készítettem holnapra, hogy amig munkában leszek és Aaron haza jönne, akkor ne kelljen rám várnia. Most is a kedvencét készítem el, hogy lehessen valami öröme a nap során. Ha ez készül, akkor biztosan jobb kedvre derül, vagy legalábbis remélem, hogy a változásnak örülni fog. Nem lehet mindig az, amit én szeretnék enni és ahelyett, hogy meghallgatnám a fújolását, inkább teszek ellene, hogy ne tegyen igy.
Épp a konyhában tevékenykedtem, amikor a haza érkezésére lettem figyelmes. Vagy legalábbis azt hittem, hogy az ő érkezésére vagyok az, ezért nem is zavartattam magam, majdcsak betéved ide is és ha így lesz, akkor majd jól kikérdezem őt a mai napról. Valószínűleg nem lesz kedve mesélni, de azért egy próbát csak megér.
Felé is fordultam amikor meghallottam a táska huppanást a padlón, de a köszönését nem. Egyáltalán nem erre tanítottam őt és már készültem is arra, hogy ezt szóvá tegyem, amikor megpillantottam a nagyobbik fiamat.
- Axel? – odaléptem hozzá, léptem, áh dehogy inkább hagytam csapot papot és odarohantam hozzá.
- Csak, hogy végre itthon vagy! – magamhoz öleltem és csókot is nyomtam mindkét arcára üdvözlésképpen. El sem hiszem, hogy itthon van.
- Azt hittem örök életedre a kórházban akarnak tartani téged. – nem nevettem el magam, ez még viccnek is rossz volt, de ettől függetlenül örültem, hogy itthon van.
- Éhes vagy? Éppen… - Aaron kedvencét főzöm, - húsos, tésztás, gombás leves egyvelegét - sajnos nem a tiédet, de remélem attól még te is szeretni fogod a főztömet, lett volna a vége de szerintem az illatokból ítélve magától is rájöhetett, hogy valami más készül, mint amit ő várt volna.