Talán nem tűnt fel neki, de minden egyes szót, amit hozzám vágott, jól megjegyeztem, mi több, átgondoltam. Talán éppen ezért tűnt fel az a kis már szócska, mintha azt gondolta volna, tényleg volt esélye labdába rúgni közöttünk. Talán én segíthettem volna neki, talán elviselhetőbbé tudtam volna tenni számára a világomat, talán... lett volna esélye velem. De a jelenlegi ábra azt mutatta, hogy éppen kidobtuk az ablakon mindazt, amit közösen eddig elértünk egymásnál. Én visszaalacsonyodtam a saját szintemre, ahol nem uralkodott a gondolataim fölött se nő, se férfi, csak és kizárólag én.
Az előretörő mozdulatokkal és a neki támaszkodó homlokommal megleptem, éreztem a levegőben, hogy egy pillanatra lefagyott, a tekintete pedig szinte már helyette köpte felém a szavakat. Úgy nézett rám, mintha én okoztam volna eddigi élete során a legnagyobb csalódást, pedig biztos voltam abban, hogy szép számmal akadt más jelentkező is erre a megtisztelő szerepre. Kezdve a szüleivel. Mégis összekaparta a tökösségét, mert nem fordította el a fejét, továbbra is állta a jeges és átható pillantást, ez pedig még ilyen keretek között is lenyűgözött. Megvolt benne, ami csak kevesekben, de ugyebár, mit számított ez már? - Mintha nem egy igazi, kemény férfira vágynál te is - fordítottam ellene a saját szavait, még mindig odaszorítva magam a homlokához. A lelki szemeim előtt még mindig láttam a mámoros tekintetét, ahogyan a gyönyörtől megsemmisülve rám nézett, és ezek tükrében nem mondhatta, hogy nem tudom, mire vágyott, vagy hogy mire volt szüksége. A teste minden porcikáját ismertem, hallottam minden néma kiáltást, mikor a testem foglyul ejtette az övét, majd szinte teljesen eggyé vált vele, de ennyi idő elteltével mintha minden eltörpült volna a szemében. Mára már csak holmi dugások voltak - szerinte -, dugások, amiknek nincs jelentősége, mert nyilván csak az én ádáz ostromlásom művei voltak. Pedig talán jobban ismertem a vágyait, mint ő maga. Ez is én voltam. Csak én.
A kezei a mellkasomra csúsztak, de nem a jól megszokott módon, el akart tolni magától, én pedig egy ideig tartottam magam, csak azt követően engedtem, hogy némi távolságot alakítson ki ezzel a mozdulattal. A fenyegetőzése minden más helyzetben erőtlennek hatott volna, és valljuk be, ő is tudta, hogy kevés esélye van annak, hogy megnyerje ezt a csatát. Akár ellenem, akár az apám ellen. - Mert mit fogsz csinálni? - suttogtam felé a kérdést. - Bepanaszolsz apucinak? Elszöksz? A tengerbe veted magad? - sorjáztam az újabb ingerült szavakat, bár tudtam, hogy az utóbbihoz nem lenne kellő bátorsága, legalábbis jelenleg. Közben újra és újra átsuhant az agyamon a gondolat, hogy most kellene leállnom, eleget mondtam, ez már elegendő volt ahhoz, hogy tudja, hol a helye, és hogy ne keressen bennem semmi jót, csak a nyers valóságot lássa, ami nem illik azokhoz a bizonyos tündérmesékhez. - Befejeztük - engedtem el ki végül a testi rabságból, ellépve tőle, majd feszülten a hajamba túrtam. - Menj és csinálj, amit akarsz. Azzal, akivel akarsz - tettem még hozzá, ekkor már háttal állva neki. Tényleg el kellett volna mennie, mert jelenleg még a tetteim tudatában voltam. Ki tudja, később mi vár rá, ha tovább húzgálja az oroszlán bajszát.

Próbáltam rájönni, hogy mivel lett neki jobb ettől az egész kialakított helyzettől. Nem hiszem, hogy ő jobban érezte volna magát ettől a vitától, a kivívott haragomtól, az ocsmány szavaktól vagy tettektől. És hiába próbálta azt a látszatot kelteni, valószínűleg azt a bizonyos pofont sem akarta megkapni, én pedig nem szándékoztam megajándékozni vele. Inkább haraptam szét a saját nyelvemet dühömben, de nem engedtem, hogy kiharcoljon bármi olyat, amit még én is megbánnék.
Nem válaszoltam, mikor szóba hozta az escort lányokat, és azt, hogy részéről innentől szabad a vásár, oda és ahhoz megyek, ahová akarok. Ez viszonylag megnyugtatott, mert azt jelentette, hogy az apám legalább nem közölte vele az egyezségünk második felét. Vagy inkább paktumunkat, amiből nekem maximum annyi hasznom származott, hogy ha egyszer elteszik láb alól az öreget, nagyobb hatalom üti a markomat. De valószínűleg Irisnál az utolsó idegszál is elpattant volna, ha megtudja, hogy csak azért nem jártam másokhoz, mert ez is egy kikötés volt az apámtól, és amúgy - feleség ide vagy oda -, eszem ágában sem lett volna szent életet élni.
Egyszerűen megvontam a vállamat, mintha ezzel akarnám alátámasztani az összes szót, ami elhagyta a száját. Elég egyértelmű játékszabályokat diktált, és habár több kellett ahhoz, hogy úgy igazán meg tudjon sérteni, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy megpróbálta. Talán önmagát akarta megnyugtatni, talán egész más célok vezérelték, de a kimondott szavakat már nem tudta visszaszívni, és én sem. Mondjuk én nem is akartam. Kiosztotta a szerepemet a történetben, nekem pedig nem esett nehezemre idomulni hozzá. Annyi előnyöm mégis volt, hogy vele ellentétben rezzenéstelen tekintettel tudtam feldolgozni a hallottakat, míg az ő szemei már jóval több érzelemről árulkodtak. Neki nem volt három évtizede jégheggyé fagyni. - Kinek akarsz itt számítani? Egy kegyetlen, lelketlen maffiózónak? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, de a hangomban egy újabb jéghegy kezdett körvonalazódni. Utoljára talán akkor beszéltem vele ilyen rideg stílusban, mikor Kirill miatt jött vagdalkozni. Akkor még tényleg nem jelentett... nem jelentett semmit. És most sem akartam, hogy többet jelentsen annál, mint ami: egy báb a nagyok sakktábláján. Mégis foggal-körömmel küzdöttem magam ellen legbelül, hogy ne kezdjek bele a magyarázkodásba, hogy ez az egész nem az, aminek tűnik, és hogy több vagyok, mióta itt van velem. De én soha nem magyarázkodom, túl büszke voltam hozzá.
Mikor szinte lábujjhegyre állt, hogy úgy mondja a szemembe a következőket, még inkább kihúztam magam. Nehezen fogtam vissza, hogy ne mozduljak, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy a teste a szavaival ellentétben egészen mást üzent. Ha egy hétköznapi escort lány állt volna előttem, egyértelmű lett volna a dolgok végkifejlete, de Iris... ő már régen túlszárnyalta az escortok szintjét. És nemcsak a furcsa egyezségek miatt, amik apámhoz kötöttek. Hiába nem tudta elhinni rólam, én sem hazudtam neki, mikor azt mondtam, hogy ő a feleségem. Mégsem akartam magamhoz láncolni, belerántani a saját mocskos világomba, és ez tűnt a legutolsó olyan alkalomnak, mikor szembesíthettem azzal, hogy nincs itt keresnivalója. - És ki mondta, hogy engedélyt kérek, ha élvezni akarom? - tettem fel a kérdést fojtott hangon, fenyegetően, azzal a szándékkal, hogy lehervasszam az arcáról azt a rideg mosolyt. Egy pillanat alatt szegtem meg a saját ígéretemet, hogy nem teremtek vele fizikai kontaktust, a homlokomat az övének szorítottam, de a mozdulatban nem volt semmi kedvesség vagy gyengédség. Nem nyúltam utána, nem csináltam semmit, de a fenyegetettség érzése szinte megtestesült kettőnk között. - Elfutsz? Vagy azt hiszed, hogy Kirill tőlem is megvéd? - hangzottak el az újabb kérdések, ezzel nyomatékosítva, hogy ő itt tényleg a legkisebb láncszem. És ugyan eszem ágában sem volt beváltani a fenyegetésemet, de neki ezt nem kellett tudnia.

A viselkedésével cseppet sem érte el azt, hogy kicsit is vonzóbb legyen a házasság intézménye. Csak ráerősített arra, amiben egész életemben hittem, itt nem létezett szerelem, nem létezett valódi házasság, és nem volt működőképes egy ilyen kapcsolat. Ki szorult rá arra, hogy egész életében ilyen tekintettel méregessék az elkövetett bűnök miatt? Iris tudta, hogy egy gyilkos vagyok, és még ez volt a legenyhébb jelző, amit rám tudott volna aggatni. Ő pedig... máshová tartozott. Nem az én világomba.
Mondjuk ezek után szerettem volna, ha szó szerint máshová tartozott volna, legalább áttrappolhatott volna egy másik helyiségbe vagy a kibaszott plázába, vagy tulajdonképpen bárhova, csak el előlem és a haragom elől. De nem erre játszott, egészen mást tűzött ki célul, és már egész jól körvonalazódott előttem, mire pályázik, viszont nem voltam hajlandó neki megadni ezt az örömöt. Mindennek ellenére ő továbbra is mosolygott, bár nem jókedvében, én azonban meg sem próbáltam megjátszani magamat. Ez voltam én, a lehető legnyersebb valómban, lecsupaszítva előtte, fortyogva a méregtől. - Én csak ez vagyok - ismételtem a szavait, de az állkapcsom még mindig nehezen akart együttműködni velem. Végigsorolt minden létező jelzőt, ami eszébe jutott, nem riadva vissza a legocsmányabbaktól sem, és talán még soha ennyire őszintén nem vágta a képembe, mit is gondolt rólam. Itt érzékeltem először igazán, hogy mindaz, ami kettőnk között történt, valószínűleg már csak a múlt egy azon része lesz, amire a magányos időkben némi jó érzéssel tekinthetek vissza, mert az emlékeket legalább nem tudta elvenni semmi. Még ő sem, hiába próbálta a saját fejében meg nem történtté tenni mindazt, ami kettőnk között történt.
Nem tudtam tovább tartani magam, megszegtem a saját ígéretemet, és egyenesen elé sétáltam, fölé magasodva fürkésztem a szemeit. Szavait hallva habár nem árult el magáról sokat a dühön kívül, a tekintete ennél jóval többet beszélt, de még az ott felfedezett mély érzelmek sem riasztottak el attól, hogy azt adjam, amit ki akart hozni belőlem. Önmagamat. Minden sértéssel, kegyetlen bánásmóddal, mocsokkal együtt. - Csak elvettem, amit az a buta kislány hagyott elvenni - válaszoltam, ezt azonban már normális hangerőn, habár csöppet sem csökkent az intenzitásom. Attól, hogy viszonylag csendesebben beszéltem, még mindig zúgolódtam, dühös voltam, és szívem szerint azonnal eltüntettem volna a házamból. - Mert én csak ez vagyok - ismételtem el az előbbi szavakat szemrebbenés nélkül, folyamatosan tartva a tekintetét. Talán a düh mindkettőnket abba a hitbe ringatott, hogy nyeregben vagyunk, de jelenleg még nem láttam, melyikünk fog nagyobbat esni arról a bizonyos lóról. Tekintve, hogy nem tudtam veszíteni, és bármit beáldoztam a győzelemért, nem nézett túl szép remények elé. Én nem próbáltam megvédeni magam. Hagytam, hadd higgye el rólam mindazt, amit most bebeszélt magának. Nem kellett tudnia arról, amit gondoltam vagy amit éreztem. Hogy nekem ő nemcsak egy buta kislány volt egy bugyival, de ezt a hajót már láttam elúszni, ezzel együtt pedig az egyetlen - halvány - reménysugarat is arra, hogy egyszer talán még lesz esélyem megtalálni a jó utat. - Vagy így utólag te már nem is akartad azokat a dugásokat? - kérdeztem, lefogva a saját kezem, hogy ne ragadjam meg az állánál fogva, így kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen. Más helyzetben, más nővel azt tettem volna. Csak más nővel soha nem jutottam el erre a bizonyos szintre. Emlékezhetett másképpen az együttléteinkre, de azt egyikre sem mondhatta, hogy erőszakkal kényszerítettem. Vagy hogy nem adtam meg neki mindent, amire vágyott.

Tisztán emlékeztem egy pillanatra, mikor egy hajszál választotta el attól a bizonyos ütéstől. Mikor Kirill miatt bejött hisztizni az irodámba, már rögtön egyértelmű dühről árulkodtak a szavak, majd a hergelése után tényleg egyetlen pillanaton múlt, hogy máshogy döntöttem. Az egész dolog szépsége az volt, hogy ezen kívül egyszer sem jutott eszembe, hogy bántsam, és azon a hisztin túl nem is adott rá okot, hogy megtegyem. Betudhattam volna az egyszerű tiltásnak, amit az apám nyomatékosított.
Most mégis úgy köpködte a szavakat, mintha bármikor is látta volna rajtam, hogy meg akarom ütni. És mintha azt tűzte volna ki célul, hogy megerősíti a rólam kialakított képét, és kivívja azt a bizonyos pofont. A tehetsége kétségen kívül meglett volna hozzá, mégsem mozdultam. Az arcom rezzenéstelenre fagyott, miközben hagytam, hogy súlyos szavakkal dobálózzon, mégsem tettem semmit, nem fűztem szavakat a vádakhoz, nem csináltam semmit. Csak nagy levegőt vettem. Mégis mit mondhattam volna? Hogy az apám megtiltotta, hogy bántsam, de amúgy nem is éreztem szükségét? Vagy már ismertem annyira, hogy tudjam, nem is akarnám bántani? Elég meredek magyarázatok lettek volna, már-már nevetségesek. - Szart se tudsz rólam - fűztem hozzá csak ennyit, miután kifejtette a véleményét arról, szerinte hogyan is szeretem én a nőket. Állítása szerint verve. A szavai végül is elérték a kellő hatást, mert egyre intenzívebb lett az ideg a gyomromban, egyre kevésbé éreztem, hogy ura lennék a saját testemnek és a saját indulataimnak, éppen ezért tűnt jó ötletnek tartani azt a bizonyos két méteres távolságot. Addig nem is lehetett túl nagy baj, míg tudtam tartani magam ehhez. A dühöm egy része egyenesen az apámra irányult, mert kurvára utáltam, ha beleszólt a dolgaimba. Eddig semmi baja nem volt ennek a hisztis libának, és mint jó szomszéd, elintézte a napi két szem nyugtatómat. Iris-ról nem is beszélve. Pedig már... azt hittem, lassan képes lesz elfogadni engem. Egy olyan oldalamat csalogatta elő, amiről nem tudtam, hogy létezik, és ugyan féltem tőle, mégis... mindegy. Mindegy, mit gondoltam. Talán a legjobbkor jött ez az egész. Még éppen időben.
Az utolsó szavaira azonban hirtelen összekoccantak a fogaim. Éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom, a tekintetem pedig megtelt azzal a bizonyos dühvel, amit minden bizonnyal elő akart csalogatni. Mégsem mozdultam felé egy lépést se. - Most tényleg fel akarsz dühíteni, hogy megtegyem? - kérdeztem, a hangom pedig megtelt ingerültséggel. Már leplezni sem tudtam volna, hogy a munkálkodása elérte a kívánt hatást, de még így is meglepően jól bírtam, kerülve a fizikai kontaktus minden formáját. - Hogy értéktelen vagy-e? Azt gondoltad, itt bárkit is érdekel, hogy te mit akarsz? Vagy hogy egyáltalán számítasz? - tettem fel végül az örök érvényű kérdést, de rögtön folytattam. - Csak egy buta kislány vagy, akit belehajszoltak ebbe a szarba, és ha rajtam múlna, már kurvára nem itt lennél - mutattam körbe felemelt hanggal, ekkor már szinte teljesen begyulladva. - Tégy egy szívességet, drágám. És játszd el máshol a primadonnát - vágtam hozzá, ekkor már ingerülten megnyalva az alsó ajkam, mint akinél teljesen elszakadt a gépszíj.

Kicsit sem nyerte el a tetszésemet az, hogy Kirill ezúttal nem árulta el, hová ment a lány. Pedig a szokásos bevásárlótúrákban nem volt semmi titkolnivaló, mondhatni, már megszoktam, hogy annyi táskával állítottak haza, mintha megjárták volna fél Európát. De amíg a saját pénzét költötte, annyira nem érdekelt, hogy mit vett vagy mit nem vett. A saját kis privát lakosztályába nem volt bejárásom, és ott azt csinált, amit akart. Azt vitt be, amit akart, bizonyos keretek közé szorítva. Kirill már ismert engem annyira, hogy el tudja dönteni helyettem, mi az, amitől eldobom az agyamat, és inkább ne próbálkozzon vele, még dacból sem. Ki tudja, meg akarta-e egyáltalán próbálni.
Éppen a dolgozószobából léptem ki a nappaliba, mikor nyílt a bejárati ajtó, a szokatlan mosolyában pedig érdekes élt véltem felfedezni. A tekintete szinte egy karóra nyársalt, bár már maga a kisugárzása is egészen másképp hatott, mint eddig bármikor. Hirtelen az jutott eszembe, mikor becsörtetett a dolgozószobámba, hogy hisztizzen egyet Kirill miatt. De ez valamiért mégis másként hatott. Sokkal veszélyesebbnek ahhoz, hogy a minapi újabb kis kalandunk váltsa ki belőle.
Kitöltött magának egy adag vodkát, majd belekortyolt, és szembefordulva velem közölte azt, amire amúgy nem készültem fel. Hirtelen összeállt a kép, hogy Kirill miért nem mondta el, hová mennek, nyilván utasítást kapott arra, hogy ne közölje. Erre a feladatra itt volt a feleségem, aki szemmel láthatóan elfelejtette, hogy hányas cipőt is hord. Próbáltam nem tudomást venni arról a gócról a gyomromban, ami lassan éledezni kezdett, mert leginkább egy okot sejtettem Iris viselkedése mögött. Megtudott valamit az apámtól, amit nem kellett volna, és elég érdekes módját találta ki annak, hogy levezesse a mérgét. Vagy még nem érte el a robbanáspontját. És mivel a sérüléséről kezdett el beszélni, szinte rögtön kristályosodott, hogy melyik egyezségünket tárgyalták ki ennyire részletesen. - Amire elmondtad, hogy baleseted volt - utaltam a homlokán található hegre, majd összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, bár a lelki szemeim előtt megjelent egy sokkal baljósabb forgatókönyv is. Még akár hazudhatott is az apámnak erről az egészről, ha éppen úgy hozta a csalódott kedve, ez pedig egy egészen új szintre emelt minden kibaszott egyezséget, amit az apám rám erőszakolt. Azon viszont majdnem elnevettem magamat, mikor szimpatikusnak nevezte az öreget. Hazug dög. - Akkor talán neki kellett volna elvennie téged - tártam szét a karjaimat könnyedén, ekkor más nagyjából észlelve, hogy úgyis mindegy. Bármit is mondtam vagy tettem volna, már nem törölhettem ki a fejéből, amit megtudott. A tekintetét viszont ugyanúgy álltam, ahogy eddig bármikor, a bűntudat egy halvány szikráját sem mutatva amiatt, hogy hazudtam.