Axel & Aviva

Végül egészen izgalmasnak ígérkezik ez a másfajta ismerkedés is. Nem tudok megfeledkezni arról, hogy ki áll velem szemben, és azt hiszem, ő sem, de ez a lényegen nem változtat; nem az a cél, hogy ténylegesen péppé verjük egymást - sőt, ezt célszerű lenne elkerülni -, hanem az, hogy megismerjük a másik technikáját, módszereit.
Ezért sem húzom sokáig az időt a védekezéssel, leviszem magunkat a földre még akkor is, ha ezzel elveszítem a távolság előnyét. Egyébként sem valószínű, hogy ha puszta kézzel akarnának az életére törni, beérik majd az ökölharccal. Tökéletesen reagál a helyzetre, és bár én sem maradok elveszett, mivel az oldalam védtelen marad és az egyik kezem lefogja, engednem kell neki. Nem tud a hasamra kényszeríteni és kivédem a további fogási kísérleteit is, amikor pedig elterelés céljából felé ütök, lefogja azt a kezemet is. Ekkor jönnek a lábaim, a módszer pedig működik, a pillanatnyi figyelemelterelést kihasználva sikerül elkapnom a nyakát. Erősen tart ellen, nem tudnám átfordítani, de a végcél egyébként is a szabadulás. Elmosolyodom, amikor az oldalamba csíp, de nem tud kizökkenteni. Megcsavarom a testem, kifordulok alóla, szó szerint félrelökve a kezemmel és a lábammal, de ismét gyorsan reagál, így nem tudok távolságot állítani közénk.
Érzem, hogy el fog kapni, ezért ahogy ujjai elérik a lábam, én már lököm el magam a földtől, hogy megfordulja lendületből rávessem magam. Ő pedig nevet, hiába csapódik neki az asztalnak, majd esünk a földre együtt. Nem tudok nem mosolyogni, de nem hagyom, hogy elterelje a figyelmem; ha már azzal nem sikerült, hogy ezúttal nem egyéb céllal birkózunk, nem dőlhetek be ennek az édes hangnak sem. Az ösztönöm dolgozik, érzem, hogy ő is fókuszban van még, de mielőtt a lábai elérhetnék a nyakam, lebukok, hogy ne érhessen el. Ez a helyzet már tényleg próbára tesz egy kicsit, hiszen szorosan hozzá kell simulnom, hogy biztosra menjek, épp lefogva tartja a kezeimet, és valahogy az egész szituáció lehetne sokkal erotikusabb, ha nem kellene komolyan venni. Pedig kellene. Egy pillanatra így is kizökkenek, de ez a pillanat pont elég neki ahhoz, hogy ki is használja. Büszkeséggel tölt el, hogy még tovább is gondolja a helyzetet, nem csak arra képes, hogy fölém kerekedjen, de közben még fordít is egyet rajtam, hogy a hátam möge kerüljön. A hasamon találom magam, csak arra van esélyem, hogy a fogásváltás miatt felszabaduló kezeimet szabadon is tartsam, és bár becsülettel próbálkozom távol tartani magam a földtől, az erő- és méretfölény nála van, így hamarosan csapdába esve találom magam a teste és a föld között. Igyekszem szabadon hagyni a lábaimat, hogy azzal próbáljam elrúgni magam a földtől, hátha meg tudom fordítani magunkat, és közben jobb könyökömet hátrafelé lendítem a bordái felé. Ha lefogja a kezem, akkor rögtön a bal következik, miközben folyamatosan próbálom eltolni magunkat a földtől, hogy legalább a súlyával ne tudjon leszorítva tartani.

Axel & Aviva

A szívem a vidámság mellett újra megtelik szerelemmel, abban a néhány pillanatban egy kicsit ismét megfeledkezek minden másról, csak azt az imádnivaló kisfiús zavart nézem az arcán. A nevetése elnyújtja ezt a pillanatot, a hang és a látvány megmelengeti a mellkasom, és az, ahogy rögtön elneveti magát a szavaimra, egyben azt is elárulja, hogy neki is eszébe jutottak azok a percek az autóban.

Odalent, miután átrendeztük egy kicsit a terepet és tisztáztuk a szabályok nemlétezőségét, belekezdünk az egészen másfajta ismerkedésbe. Átadom neki a kezdés lehetőségét, és ő nem is habozik, vagy éppen cicázik, ahogy ígérte is. Ennek kifejezetten örülök, mert nem is várnám el tőle, hogy kíméljen, és azt hiszem, ő is tudja, hogy nem fogok összetörni, ha esetleg mégis sikerül bevinnie egy-egy ütést. Sőt.
Kezdetben a védekezést választom, én nem támadok, csak figyelem a mozdulatait, hogy hogyan lép, hogyan lendül a keze, milyen erővel és szögben, és közben koncentrálok, hogy soha ne tudjon elég közel kerülni hozzám. Úgy tűnik, egyelőre ő is megelégszik ezzel a felállással, de aztán eljön az a pont, amikor már nem pusztán a védekezésre használom az ösztönömet, hanem ötvözöm egy támadással is. Az öklöm találkozik a bordáival, de azért nem teljes erőből; nem az a cél, hogy igazán fájdalmat okozzak neki, és azt hiszem, azt nem is tudnám megtenni. Ahogy újra beállítom köztünk a kellő távolságot, látom az arcán a kis mosolyt, és ez azt súgja, hogy hasonlóan vélekednünk erről a helyzetről. Azt hiszem, itt minden bevitt ütés inkább egyfajta büszkeséget vált majd ki, mintsem könnyeket.
Nem akarom megvárni azt a pillanatot, amikor neki sikerül úgy terelnie a kabinban, hogy előnyére váljon, inkább én lendülök újra támadásba. Elkapom a karját, előrébb rántom, aztán fellendítem magam, de a mozdulataiból látom, hogy ő is tudja, mi következik. A felemelt karja nem zavar meg a mozdulatsorban, gyorsan improvizálok, nekem az is elég, hogy a vállait el tudom kapni, a többit megoldom a lendületemből és a teste köré fonódó lábaimmal, így is sikerül lerántanom magammal a földre. Azonnal reagál, a hátára fordul, így a teste és a padló köré kerülök, megfeszülő izmaiból és abból, hogy nem tudom kimozdítani, azt is tudom, hogy tökéletesen ideragasztott minket egy kicsit. Feldereng bennem az a bizonyos büszkeség, talán még felfelé is görbül a szám sarka, de nem zökkenek ki. Megfeszíti a testét, hogy ellenálljon, de én ettől még szorosabbra fogom a lábaim bilincsét rajta, összekulcsolva a bokáimat a hasánál, hogy ha nem is tudom megfosztani a levegőtől, a további mozgást megnehezítsem számára kissé. Jobb kezem a nyaka felé indul, de mielőtt még köré tudnám kulcsolni az alkarom, ujjai elkapják az enyémet és azzal a jól ismert erővel tartják, amivel az enyém nem tud vetekedni. Másik keze mozgásából pontosan tudom, mi következik. Megfeszítem magam, felkészülten üdvözlöm a könyökét a bordáim között, de az agyam tudatosan zárja ki a fájdalmat és egyetlen nyikkanást sem hallatok, pedig a mozdulat hatásossága ismételten büszkévé tesz.
Érzem, hogy szabadulni próbál, és bár meg tudnám még tartani, az agyam gyorsan újabb tervet sző, mert így csak patthelyzetbe kerülnénk. A lábaim bilincse csak ezért lazul a teste körül, hagyva, hogy megforduljon. Számítok rá, hogy mi lesz a következő mozdulata, de egyrészt ki tudom zárni a kezemben jelentkező feszítő fájdalmat, ellenállva a késztetésnek, hogy utánamozduljak a testemmel, így megadva magam. Inkább arra koncentrálok, hogy megpróbáljam kizökkenteni ebből, bal kezem az arc felé lendítem, bár én magam sem szeretném megütni, inkább arra számítok, hogy kivédi az ütést, vagy egyenesen lefogja azt a kezemet is. Látom, érzem, hogy ő sem akar igazán fájdalmat okozni nekem, és ebben - sajnos vagy nem sajnos - osztoznom kell vele, még ha ez el is vesz egy kicsit a küzdelem éléből. Fogást vált, megpróbál végleg fölém kerekedni, de én nem hagyom magam, és ő nem használja ki az összes kínálkozó lehetőséget, pedig nem mennék a falnak attól sem, ha megpróbálna lefojtani. Nem hagyom, hogy fogást vegyen rajtam, karjaimat kifordítom az ujjai közül, még mielőtt igazán megragadhatná őket, de feltűnik, hogy tényleg nem használ ki minden lehetőséget, amin mosolyogni támadna kedvem, különösen, amikor az ökle helyett csípést érzek meg a hasamnál. A lényegen ez persze nem változtat, üresen hagytam egy felületet és ő ki tudta volna használni a helyzetet, vettem. Ez viszont szándékos volt, mert míg ő újra fogást keresett rajtam és ezúttal talán sikerült is neki elkapni a bal kezem a másik kezével, én egy lépéssel már előrébb járok fejben. A hajlékonyságomat kihasználva húzom fel a lábaimat, erőből préselve azokat magunk közé, és számítok rá, hogy ezt azért nem fogja csak úgy hagyni. Ha megpróbálja őket távol tartani, ahhoz a kezeire lesz szüksége, mert magasra húztam őket, és ha a kezét ez foglalja le, akkor kicsit csavarva a testemen megpróbálom a karomat ellenkező oldalról a nyaka köré fonni, azzal a tiszta céllal, hogy a fejét a hónom alá szorítva kimozdítsam és fölé tudjak kerekedni. Amennyiben pedig erre is számít, jön a valódi tervem: amint nem a lábaimra figyel egy pillanatra, ahelyett, hogy mondjuk szó szerint lerúgnám magamról, a testem egy macska ügyességével csavarodik a másik oldalra, egészen az oldalamra, lábaimat még mindig felhúzva tartva a testemnél. Ezzel egyidejűleg a felül lévő lábam hátralendül, és bár normál esetben a gyomorszáját céloznám, a talpam a csípőcsontján támaszkodik meg, nem is igazán megrúgva őt, inkább csak eltolva a másik irányba a testét, miközben az ugyanazon az oldalon lévő kezemmel jókorát taszítok a vállán, rásegítve erre a mozdulatra. Ha sikerül elmozdítanom, egyetlen fürge mozdulattal lököm fel magam a földről, mielőtt utánam tudna kapni, de a szám sarkában annak ellenére is büszke mosoly ül, hogy sikerült kiszabadítanom magam. Ha nem tudom elmozdítani, mert utánam kap, abból nyerek lendületet, hogy az oldalamon fekve ellököm magam a földről és ezt kihasználva teljes erőmből szemből vetem rá magam, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy a vállainál fogva a hátára kényszerítsem és én kerüljek fölénybe.