Hel  & Bjørn

To: Fenrir

Do you call yourself a fucking hurricane like me?

Elég volt egyetlen pillantást vetnem Fenrir alakjára, feszült vállizmaira ahhoz, hogy tudjam, milyen gondolatok cikázhattak a fejében – valószínűleg egészen hasonlók ahhoz, amik az én fejemen is átfutottak. Kedvem lett volna tombolni, még jobban szétverni a már egyébként is vihartépett berendezési tárgyakat, de nem tettem semmit, ez az önuralom pedig még engem is meglepett. Ez azonban nemcsak amiatt volt, mert szívesebben hagytam meg Fenrirnek a székdobálási produkciót, hanem sokkal inkább amiatt, hogy megpróbáltam egy dobozba zárni a bennem fortyogó dühöt annak érdekében, hogy amikor a kezeim közé kaparintom a tetteseket, rájuk zúdíthassak mindent. Azt pedig megígérhettem már most, hogy az lesz az a pillanat, amikor megbánják még születésük pillanatát is. Nem voltam ugyan kifejezetten a heves, mindenért is bosszút álló típus, ám ha valami olyannak ártottak, ami vagy aki fontos volt a számomra, akkor gondolkodás nélkül képes voltam még a poklot is elhozni a tettesek számára. Legnagyobb sajnálatukra pedig, ha valaki felkerült a radaromra, akkor bizony egy örökkévalóságig tartó kínoknak terveztem alávetni őket.
Amíg Fenrir a rendőrökkel beszélt, addig én elhagytam az irodáját, és ismét az emberáldozatokat kezdtem jobban szemügyre venni. Nem éreztem egyetlen élő jelenlétét sem a helyiségben, mindent a halál ölelt körbe – draugrok, halandók, más természetfelettiek, mindannyian halottak voltak. Az egész olyan volt, mintha senkinek még csak ideje se lett volna arra, hogy felocsúdva a döbbenetből ellentámadásba lendülhessenek. Ennek biztosan köze volt ahhoz, hogy az alkohol és drogoktól lelassult a reakcióidejük, de valami nekem mégis bűzlött az egészben. Túlságosan szervezett támadásnak tűnt, olyan volt, mintha az elkövetők pontosan tudták volna, hogy nemcsak emberek tartózkodtak a bárban, hanem más képességgel rendelkező egyének is – mindenre fel voltak készülve. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy valaki, aki bejáratos volt ide és talán még a belső körömhöz is tartozott, megpróbált elárulni engem. Ezt pedig soha nem díjaztam – az árulóknak a büntetése már ősidők óta a halál volt, én pedig nem szoktam eltérni ettől a hagyománytól.
Csak egyetértően hümmögtem, amikor Fenrir a bárpultos fickóról beszélt, mert gondolataim teljesen máshol jártak. Mielőtt azonban benézhettem volna akár a saját irodámba, hogy felmérjem az ottani károkat, szirének zaja ütötte meg fülünket. Egy kelletlen sóhaj kíséretében álltam fel, és léptem én is a bejárat elé. Nekem sem volt sokkal több kedvem a halandókkal bajlódni, mint Fenrirnek, de ha az emberek között éltünk, bizonyos mértékig kénytelenek voltunk az ő szabályaik szerint játszani, ha nem akartunk felesleges figyelmet magunkra vonni.
- Ha azt mondom nekik, hogy gyorsan vegyék fel a jegyzőkönyvet és könyveljék el a támadást terrorizmusnak, szerinted az melyiknek számít? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben egy mosoly játszott ajkaim sarkában. Valójában persze szavaimnak a fele sem volt vicc, mert pontosan ez a forgatókönyv szerint terveztem játszani. Azt azért meg akartam várni, hogy kiderüljön, a nyomozók milyen információkat tudnak kiszedni a tetthelyszínből, de nem hittem volna, hogy nálam és Fenrirnél jobbak lettek volna – néhány évszázadnyi előnnyel rendelkeztünk azért.
Amikor a rendőrök odaértek hozzánk leengedtem az eddig karba font kezeimet, és egy lépéssel előreléptem, hogy ezáltal jelezzem, én voltam a főnök itt.
- Jó estét, nyomozó úr – szólaltam meg komoly hangon, ügyelve arra, hogy semmit ne áruljak el. Nem akartam, hogy a végén minket is kihallgatásnak vessenek alá, ezért igyekeztem úgy tenni, mintha mi is csak nemrég értünk volna ide, és mintha még nem jártunk volna bent. Küldtem Fenrir felé is egy pillantást, jelezve a számára, hogy tartsa ő is magát ehhez. Nem mintha nehezemre esett volna módosítani az emberek emlékezetét, de azért ha nem volt muszáj, nem turkáltam mások fejében.
Gyorsan felvázoltam a rendőrnek, hogy mi történt, hogy mi is csak nemrég értünk ide, és egyáltalán fogalmunk sincs, hogy miért vagy kik támadhattak a bárra. Ő egy kis jegyzetfüzetbe felírt egy-két dolgot, majd közölte, hogy amíg a nyomozás tart, ne hagyjuk el a várost. Nem mintha ez eszem ágában lett volna, de azért biztosítottam a nyomozót együttműködésünkről, majd hagytam, hogy a társaival együtt felderíthessék a benti pusztítást.
Mikor a nyomozók hallótávolságon kívülre kerültek, kissé félrevontam Fenrirt, hogy ne legyünk a nyomozás útjában, de közben mi is nyugodtan tudjunk cseverészni.
- Nekem valami nagyon bűzlik ebben az egészben, és itt nem a rothadó hullákra gondolok – szólaltam meg, miközben ismét karba font kezekkel kezdtem el gondolkodni. Legyőztem azt a kísértést, hogy fel-alá sétálgassak, ezért inkább csak idegesen doboltam mutatóujjammal a felkaromon. – Szerinted lehetséges, hogy egy belsős ember árult el minket? Valaki olyan, aki tisztában volt azzal, ki mikor dolgozik, és hogy nemcsak emberek vannak a Vortexben… Túlságosan tiszta munkát végeztek ahhoz, hogy véletlenről legyen szó – magyaráztam Fenrirnek a korábbi megállapításaimat is. Lehet csak a paranoia beszélt belőlem, éppen ezért lettem volna kíváncsi bátyám véleményére is. Mégis csak ő volt a biztonsági főnök, az ilyen dolgokhoz talán jobban értett, mint én.

767 words ◆ Gasoline

Hel  & Bjørn

To: Fenrir

Do you call yourself a fucking hurricane like me?

Belépni a lerombolt Vortexbe igen csak szívfacsaró volt, elvégre egészen más volt egy látomáson keresztül figyelni mindent, mint a saját bőrömön tapasztalni. Ahogy végig hordoztam a tekintetem a bár helyiségén, eszembe jutott az, amikor először vásároltam meg ezt az épületet Jörmungandr közbenjárásával. Egy félig beomlott, rég elhagyatott épület volt, én azonban egyből beleszerettem. Sok szempontból ugyanolyannak éreztem, mint saját magamat, amikor Midgardra jöttem. Voltak ugyan céljaim, terveim, de az évszázadok alatt könnyű volt megfeledkezni arról, hogy ki voltál, hogy miért léteztél – némileg én is üresnek éreztem létezésemet, kevés dolog volt, ami örömöt tudott volna nyújtani. Úgy éreztem azonban, hogy ha rendbe hozom a Vortexet, azzal valahogyan a saját sebeimet is össze tudom ölteni, épp ezért minden energiámat abba fektettem, hogy újjá alakítsam a helyet. És lám, most megint itt volt, lerombolva, elhagyatottan, én pedig nem tudtam nem észrevenni a sors keserű iróniáját. Mintha azt próbálta volna mondani nekem, hogy én sem menekülhetek a múltam, a végzetem elől, mert épp úgy utol fog érni előbb vagy utóbb, mint ahogy most a pusztulás elérte a Vortexet is.
- Ebben egyetértek – feleltem végül Fenrirnek, elszakítva gyászos pillantásomat a darabjaira tört berendezésről, és inkább a halottak arcát kezdtem el tanulmányozni, hátha köztük találok valamit, ami nyomra vezet bennünket. – Nem egy hirtelen ötlettől vezérelt támadás volt. Valaki tudta, hogy kiket kell elkerülni ahhoz, hogy a terv sikeresen végbe mehessen – beszéltem tovább, miközben a szomorúság helyét ismét elkezdte átvenni a düh. Kezemet olyan erővel szorítottam ökölbe, hogy körmöm nyomán vér serkent ki, de a vörös ködön keresztül nem tudott áthatolni a fájdalom.
- Tudtommal az élők között nincsen jelenleg ellenségem – morogtam mérgesen, miközben Fenrir után indultam az irodájába. Pontosan ez volt az, ami engem is a legjobban zavart: hogy ötletem sem volt arról, hogy mégis ki rendezhette el ezt az egész incidenst. Ha nem halt volna meg egy tucatnyi ember is, akkor még azt mondtam volna, hogy biztosan Odin vagy valamelyik másik nagy kópé isten próbált ezzel rendre teremteni, de mivel ártatlanok is meghaltak, ezért biztosan nem ők voltak. Nekik túlságosan is fontos volt az, hogy az emberek tiszteljék és szeressék őket – nem volt okuk arra, hogy megutaltassák magukat velük, pláne nem az átok tombolása közepette.
Fenrir irodájába beérve sem fogadott különb látvány. Itt is minden berendezési tárgy szét volt zúzva, és még szerencsés fordulatnak mondhattuk, hogy valamelyik elektromos eszköz nem kapott lángra a nagy pusztítás közepette, mert akkor tényleg semmi sem maradt volna a Vortexből. Dühösen fújtattam, és már én is majdnem a falhoz vágtam valamit, amikor Fenrir szinte a gondolataimban olvasva így tett. Ezt látva én inkább csak csípőre tettem a kezem, és tekintetemmel próbáltam verni azt a személyt, aki mindezt okozta, még ha nem is volt itt jelenleg.
- Ezt pont ilyen sorrendben fogjuk tenni – sóhajtottam fel, megpróbálva valamennyit elengedni a dühömből, mert úgy éreztem, tényleg felrobbanok, ha nem engedem ki valahogy a gőzt. – Mivel van egy tucat emberáldozat is, muszáj jelentenünk a hatóságoknak is. Amíg viszont ideérnek, jobb, ha alaposabban körülnézünk, nehogy a rendőrök tönkretegyenek valamilyen bizonyítékot – magyaráztam, majd mondandóm befejeztével várakozón pillantottam Fenrirre, tekintetemmel azt üzenve, hogy ő telefonáljon. Mégis csak ő volt a biztonsági főnök, tudjátok.
Csendben megvártam, amíg Fenrir lerendezi a beszélgetést a rendőrökkel, eközben pedig azon agyaltam, hogy hogyan tudnék bármilyen módon információhoz jutni. Persze, mindig opció volt, hogy a megöltek szelleméhez fordulok, az egyszerű halandók azonban feltehetően ugyanannyit láttak és fogtak fel a történésekből mint én, ezért ennyitől nem sikerült volna egyről a kettőre lépni.
- Most jut eszembe – kaptam hirtelen észhez, miután Fenrir letette a telefont. – Egészen biztos vagyok benne, hogy draugrok dolgoztak ma este. Keressük meg őket, hátha valamelyikük még életben van, és tud nekünk mondani valamit – közöltem Fenrirrel az ötletemet, majd gyorsan sarkon is fordultam, és ismét a bár helyiség felé vettem az irányt, annak reményében, hogy ha ezúttal elég gyorsak vagyunk, sikerül még legalább némi információmorzsára szert tennünk.

635 words ◆ Gasoline

Hel  & Bjørn

To: Fenrir

Do you call yourself a fucking hurricane like me?

Chopin zongorajátékának lágy dallama töltötte ki a fürdőszoba csendjét, miközben a vízzel csordultig töltött kádban élveztem a habfürdőmet. Ajkaimhoz emeltem a vörösbort tartalmazó üvegpoharat, hogy egy aprót kortyoljak belőle, majd vissza is tegyem a korábbi helyére. Hátradöntve fejemet lehunytam szemeimet, és egy kicsit lejjebb is csúsztam a kádban, hogy kényelmesebb pozícióban legyek. Így adtam át magam a relaxációnak, élvezve a zene és melegvíz nyújtotta kényeztetést. Izmaim teljesen elernyedtek, és elmémben sem kergették egymást a különféle gondolatok - tényleg egy tökéletesen pihentető pillanat volt ez.
Az óra már lassan este kilenc órát ütött, engem pedig megkönnyebbülés járt át, amiért ma nem kellett semmilyen ügy végett a Vortexbe mennem, és végre foglalkozhattam kicsit saját magammal is. A pultos pozíció végre nem okozott fejfájást, és nem kellett attól sem tartanom, hogy megint el kell tüntetni egy hullát – még ha sok munkatapasztalata nem is volt Sifnek, legalább a vendégeim nem tudták megölni, ami valljuk be, azért sokat nyomott a latba. Az egyéb ügyek intézését nyugodt szívvel bízhattam Fredrikre, a bár biztonságával pedig Fenrir foglalkozott. Így rám már nem is hárult semmilyen feladat, ami miatt ma este a Vortexbe kellett volna látogassak. Nem is terveztem az estére semmit, csak testem és lelkem kényeztetését egy jól kiérdemelt pihenés formájában. Legalábbis, ez állt szándékomban még néhány másodpercig.
A következő pillanatban ugyanis mintha villám csapott volna belém – fejemben hasító fájdalmat éreztem, mintha két részre próbálta volna meg az a koponyámat szakítani, miközben gerincem ívben megfeszült. Ujjaimmal olyan erősen szorítottam meg a kád szélét, hogy a körömlakkom biztosan undorítóan lepattogzott. Mindenből azonban szinte alig vettem észre bármit is, mert szemeim előtt megjelent egy most zajló történés, melyet csak visszatartott lélegzettel tudtam figyelni. A Vortex belsejét láttam, villódzó neonfények töltötték be látóterem, vérem pedig a zene basszusára dübörgött fülemben. Minden normálisnak tűnt első pillantásra, ám ez nem tartott sokáig, a következőben ugyanis kivágódott a bejárati ajtó, és egy csapat sötét ruhás, maszkos alak jelent meg, kezükben mindenféle fegyverrel. Az emberek kábultak voltak az alkohol és egyéb drogok hatásától, így nem érzékelték a veszélyt.  Egészen addig, amíg az idegenek lövöldözni nem kezdtek. Bárkit megöltek, aki a szemük elé került, a Vortex pedig egy másodperc törtrésze alatt mészárszékké változott. Bármerre néztem, csak szökőkútként spriccelő vérfolyamokat láttam, furcsa szögben kicsavarodott testrészeket, és golyóval szitává lőtt testhalmokat. Nem volt szokatlan számomra ez az egyébként igencsak gyomorforgató látvány, és őszintén szólva, nem is érdekeltek a hullák. Az elkövetők arcát igyekeztem kivenni a maszkuk alól, vagy bármi más olyan részletet felfedezni, ami kilétükre utalt volna, ám bármennyire is próbáltam meg a figyelmemet rájuk összpontosítani a gyilkolás és halál helyett, a látomás olyan erős volt, hogy nem engedte, kedvemre barangoljak a jelenésben.  A vendégek hulltak, mint a legyek – ez volt a legtalálóbb kifejezés arra, ami ott zajlott -, miközben a drága berendezési tárgyak darabjaira törtek, a szélrózsa minden irányába repülve, néhány élesebb darab pedig újabb áldozatokat szedett, ahogy a menekülni próbáló vendégek testének különböző részeibe fúródtak.
A halál és szenvedés, amely mindent körbevett, olyan tömény és sűrű volt, hogy egy pillanatra még engem is letaglózott.
Végül minden akaraterőmet összeszedve sikerült kiszakítanom magamat a látomásból. Nem volt szükség arra, hogy átgondoljam a látottakat – ismertem már a képességeim működését kívülről-belülről, s habár régen volt már az, hogy ennyire hívatlanul rám tört volna egy látomás valakinek a haláláról, egyáltalán nem zavart össze. Ha lehetséges volt, inkább csak feldühített. Ó, de még mennyire, hogy feldühített!
Egyetlen másodperc gondolkodás nélkül pattantam ki a kádból, még azzal se foglalkoztam, hogy rendesen megszárítkozzak (vagy azzal, hogy sikeresen feldöntöttem a boros poharat, aminek épp a fehér szőnyegemre kellett kiömlenie), csak magamra kaptam az első ruhát, ami kezem ügyébe került, miközben már tárcsáztam is Fenrir számát. Úgy rémlett, hogy azt mondta, ő sem dolgozik ma – ami megmagyarázta azt is, hogy miért eshetett meg ilyesmi a Vortexben. Fenrirt holmi gyerekpisztollyal megállítani nem igen lehetett, nem számított hányan szegezték azokat felé. Küldtem hát a neki egy SMS-t, amiben utasítottam arra, hogy azonnal induljon a Vortexbe, miközben én magam is odakészültem. Az odáig vezető utat szinte futólépésben tettem meg. Persze nem a vendégek iránt érzett aggodalmam vagy bosszúvágyam késztetett sietségre. Abban reménykedtem, hogy ha elég gyors vagyok, még sikerül valakit elcsípnem az elkövetők közül, elmémben már el is képzelve azt, ahogyan megkínzom őket.
Jaj bizony annak, aki hozzá mert érni a drágalátos báromhoz, mert nem terveztem könyörületes lenni.
Fenrirrel pont ugyanakkor értünk a Vortex elé. Vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást, tekintetemmel azt sugallva, hogy nagy baj van, ennél többet azonban mondani sem kellett, mert a bár jelenlegi állapota ékesebb volt minden szónál. A bejárati ajtó a zsanérjain lógott, az ablakok ki voltak törve, és mindenhonnan a vér és halál orrfacsaró bűze terjengett. Reménykedtem abban, hogy valakit még sikerül elcsípnem az elkövetők közül, ha gyorsan ideérek, a Vortexen azonban síri csend uralkodott. Egyetlen légyzümmögés vagy pisszenés sem hallatszódott. Mindenki halott volt, ezt még csak mondani sem kellett.
- Mielőtt küldtem az SMS-t, láttam a halálukat – szólaltam meg, megtörve a feszült csendet, miközben megfontolt léptekkel megindultam a bejárat felé. – Egy csapat fegyveres alak jelent meg a semmiből. Maszk volt rajtuk, és egyszerű, mindenféle mintázat vagy lógó nélküli fekete ruha. Nem sikerült semmit kivennem a személyazonosságukból – sóhajtottam fel. Nem mondtam volna, hogy a dühöm elpárolgott, még mindig ott fortyogott a felszín alatt, de mivel nem úgy tűnt, hogy a felelősek közül bárki is itt maradt volna, tudjátok, kis mészárlás utáni teapartira, ezért inkább félretettem későbbre minden haragomat, hogy majd kétszeresen tudjam a megfelelő személy nyakába zúdítani azt. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy kiderítsük, mi is történt pontosan itt (a nyilvánvalót leszámítva, természetesen, mert gondolom senki sem szeretett volna részletes beszámolót kapni arról, hogy ki milyen módon halt meg).

927 words ◆ Gasoline