Sokáig tartottam magam. Nagyon sokáig. Szerettem volna büszkének lenni magamra emiatt, de nem tudtam igazán átélni az érzést, mert én magam is tudtam, hogy csak elnyomom magamban a valódi gondolataimat; azt, amit ténylegesen szerettem volna tenni. Mindig is gyenge voltam, ha róla volt szó, ez már többször is bizonyítást nyert, amióta csak ismertem, de én tényleg azt hittem, hogy sikerült... megerősödnöm. Túltennem magam rajta. Elfelejtenem. Kizárni a fejemből, miután úgy döntött, végérvényesen magamra hagy.
Aztán elég volt az az egyetlen pillanat, az a bizonyos este, hogy tudjam: olcsó hazugságba ringattam magam mindvégig. Nem kellett volna segítenem neki, hiszen ha el is ütötte volna az az autó sem esett volna semmi baja, legfeljebb az embereknek kellett volna magyarázkodnia emiatt, amikor kórházba vitetik. Nem szabadott volna segítenem neki, hiszen évtizedekkel korábban eldöntöttem, hogy örökre kizárom az életemből. Mégis ösztönösen cselekedtem, és amikor a tekintetünk egy másodpercre összekapcsolódott, tudtam, hogy felismert.
Hosszú ideig kerültem kínosan még az ominózus kereszteződés környékét is. Nem volt erre semmilyen épkézláb indokom, hiszen naponta ezer és ezer ember fordult meg ott, nem diktálta azt a logika, hogy ő is többször fordulna meg ott, vagy hogy a múltkorihoz hasonlóan egymásba botolnánk, én viszont nem akartam kockáztatni. Képtelen lettem volna újra elsétálni és nem voltam biztos abban, hogy kibírnám, ha ő sétálna el. Újra.
Szükségem volt néhány napra, hogy meggyőzzem magam: nevetséges, amit csinálok. Nem választhattam állandóan a menekülést, nem bujkálhattam folyamatosan az irodámban, a lakásomban, vagy éppen az autó sötétített ablaka mögött. Furcsa érzés költözött a gyomromba az elhatározás okán, aznap késő délután mégis visszamondtam a sofőrt, és dolgom végeztével összepakoltam a táskámat, hogy gyalog induljak útnak. Ugyanazon az útvonalon, mint akkor este. A cipőm sarka pont olyan határozottan kopogott a járda kövein, mint amilyen határozottságot én hitettem el magamról bárkivel, aki csak rám nézett; sok időm volt ezt gyakorolni, gyerekjáték volt a többi embert meggyőzése. Nem sokan léteztek, akik átláttak volna ezen az álcán, látták volna a tekintetemben a valóságot. Freyja előtt sosem titkoltam semmit, Einar halott volt... ő pedig rég egyértelművé tette, hogy nem kíváncsi rám.
Talán ezért is döbbentem meg annyira, ahogy az egyik forgalmas kávézó közelébe értem. Nem tudtam volna megmondani, pontosan mi állított meg, egy furcsa ösztön, egy suttogás az elmém mélyén, vagy egy fájóan ismerős érzés, az, amikor az ő tekintete figyelt engem égetőn. Lépteim akaratlanul is megtorpantak, pedig sietve kellett volna távozóra fognom. Nem néztem oda azonnal, a levegő felém sodorta az ismerős illatot, körbetáncolta őt, finoman belesimított a hajába. Nyeltem egy nagyot, tekintetem csak lassan fordult a megfelelő irányba, hogy aztán találkozzon az ő pillantásával.
A teraszon ült, nem messze tőlem, mintha várt volna valakire, és valószínűleg így is volt, nekem viszont meg sem fordult a fejemben, hogy én lehetnék az a valaki. Ahogy sejtettem, a lábaim ezúttal képtelenek voltak megmozdulni, mintha gyökeret vertek volna a járdán, most nem tudtam ösztönből, hirtelen elmenekülni, mint aznap este, még csak a tekintetemet sem voltam képes levenni róla. Évtizedek óta nem láttam, ha nem számítjuk azt a néhány pillanatot, és ezt pontosan éreztem elnehezülő mellkasomon is.
Miért vagy itt, Gäbriel?