Azt mondják, hogy az ember akkor él igazán, amikor tapasztal. Nos, talán nem efféle tapasztalatszerző akciókra vágytam, mint amilyenbe most keveredtem, mert sosem éreztem késztetést arra, hogy meg legyek kötözve, a mozgásom korlátozva legyen és úgy viselkedjenek velem, mint valami pótolható babával, akinek sem érzései, sem szabadságvágya nem lehet. Ódzkodtam a közelségétől és nem is akartam, hogy halljam  lélegzetvételeinek csendes zajait, nem akartam látni, ahogy a mellkasában a tüdeje megtelik levegővel. Nem akartam érezni a magára kent és fújt illatokat. Leginkább csak távol akartam volna maradni az idegentől, de mint tudjuk, ez jelen pillanatban igencsak korlátozottan valósulhatott volna meg. A kezdeti sokkot felváltotta az értetlenség, hogy mégis mit kereshetek itt és miért is vagyok ennyire kiszolgáltatott helyzetben, amikor semmit sem követtem el azon túl, hogy otthon akartam volna lenni. Úgy igazán, egyedül, a forró teám társaságában.
Minden egyes eltelt perccel a feszültség egyszerre bénított meg és burjánzott végig a testemben dühvel párosulva, míg végül képtelen voltam befogni a számat és a szitokáradat helyett félig-meddig kioktatóvá váltam, hisztissé, egy cseppnyi drámával megfűszerezve az egészet. Gyűlöltem ilyen lenni, ennyire elengedni az érzelmeimet, a kételyeimet, mert ilyenkor nem voltam teljesen logikus, de könyörgöm, mégis ki nézte volna végig rezignáltan azt, hogy kikötözik? A férfi támadó szavaira azért mégis csak sikerült elcsendesednem egy egészen hosszú pillanatra, ameddig a hajamnál fogva nem rántott egyet a fejemen. A fájdalom csak lassan kúszott végig a tarkómon, a gerincemen, a kényelmetlen helyzet pedig állandósulni látszott. Ahogy a dühöm is a férfi felé, mégis csak egészen hosszan fújtam ki a bent rekedt levegőt, elkerülve a férfivel a szemkontaktus minden lehetőségét is. Attól, mert egy szobában voltam vele, még nem feltétlenül kellett őt néznem.
- Beteges, hogy mikre buknak egyesek, nem igaz? - bukott ki belőlem csak ez a pár szó, ignorálva azt az apró részletet, hogy a férfi zsigereiben ott rejlett a fájdalom okozása. Elhittem? Mint a huzat. Élveztem volna? Egy cseppet sem. Érdekelte volna mindez? Kötve hiszem. Okosabb lett volna olyat is megígérni neki, amihez közöm nem volt, de mégsem hagyta valami.. Még akkor sem, ha a bőrömön végigszánkázott a lúdbőr, az érintésével a torkomon pedig ténylegesen is fázni kezdtem. Voltak azok az érintések, amikre vágytam és voltak azok, amik elől menekülni akartam. A mostani az utóbbiak közül került ki, ezért is vártam meg azt, hogy eltávolodjon tőlem és csak akkor osztottam meg vele a saját véleményemet és okaimat az épülettel kapcsolatban, amikor már kellő távolságba került. Jon híresen imádta a megmagyarázhatatlant, de túlságosan is beszari volt ahhoz, hogy egyedül szálljon szembe az ismeretlennel. Nos, a másodhegedűs szerepét a mai (?) estére én nyertem meg. Nem mondanám, hogy élveztem akár csak egyetlen percét is. Az, hogy nem hittek nekem most sem, már meg sem kellett volna lepnie. Mégis belém forrasztotta a szavakat a férfi, ahogy a mondandója támadó volt és kételkedő.
- Tud esetleg jobb szellemjárta helyet Osloban? Igazán nyitott lennék minden ötletre, ha már nem hiszi el egy szavamat sem - ráncolva a homlokomat pillantottam el oldalra, az ágy felé röpke másodpercre. Ám mielőtt folytathattam volna azt, hogy miért is volt rossz ötlet az újságírói dolgokkal jönnie, már megint ott cirkált körülöttem, mint egy eltévedt tengeralattjáró, minden mozdulatát árgus szemekkel figyelve. - Hé! Eszébe se jusson, az istenért, mégis mit csinál? - ellenkeztem volna, ha valóban tudok is. De a foglyaként úgy tűnt, nem volt beleszólásom abba, milyen vallatási technikákat alkalmaz rajtam. A szavait csendesen hallgatva végig, csakis magamban fortyogva igyekeztem utána fordulni, hogy mégis mire készült. Nem tagadom, egy kissé lesápadtam azokra az újabbnál újabb kötelekre, amiket mindenféle megtorpanás nélkül laza könnyedséggel hurkolt és bújtatott át ott, ahol kellett. A torkomnak feszült a nyakam köré csúsztatott hurok, ahogy kínomban nyeltem, és mielőtt még újra tiltakozhattam volna, már fent is találtam magam a kis sámlin. Csak egyetlen pillanatra váltam szabaddá, amikor megfordult a fejemben az a matek, amit még gimnázium során tanítottak. Kötéllel a nyakamon vajon előbb érem-e el az ajtót, minthogy meghalnék? Nos, lehet fogadni... a hátrakötözött kezeim nem voltak annyira nagy segítség jelen pillanatban. Hasznos a futás, főleg, ha tud is valaki.
Megrezzentem, és meg is inogtam, ahogy kibillentett az egyensúlyomból, épp időben nyelve el a feltörni vágyó nyikkanásomat, azt az idegesítő nőies sikolyt... Dühösen villantak a szemeim rá, mégis elvontam róla, kényszerítve magam a pillantásom.
- Most mégis mit akar elérni ezzel? - ideges volt a hangom. Nem is kicsit. - Olyan vallomásra akar rábírni, amit nem követtem el és eszemben sem volt ott lenni. - araszoltam pár centit a sámli széle felé én magamtól is, szívesen segítek neki én is. - Nem tudom, hogy mit akar ezzel az újságírói vonallal, de ha már ennyire képben van, akkor azt is tudhatná, hogy egy percig nem  dolgoztam abban a szakmában. Nem érdekel a szalagcím hajkurászás, az a fajta szarkavarás, mert a legtöbben a mai napig csak a hangzatos címekre adnak, ahelyett, hogy valódi kutatómunkát végeznének. Mindig naprakésznek kell lenni, és emberközpontúságot követel, rengeteg kapcsolattal. Ha elhiszi, ha nem, a legtöbb estémet otthon egy csésze tea mellett töltöm, egyedül. Még csak bizonyítékom sincs rá, szemtanú pedig végképp. Nem kell hinnie nekem, hogy semmi közöm sem volt ahhoz az épülethez, elég ha én tudom - néztem le rá, mert a sámli miatt egy kicsivel magasabb voltam nála, ami azért valljuk be, elég jó dolog volt. Csak a körülmények nem. - Fogalmam sincs, hogy mi zajlott abban az épületben, de nem is akarom tudni. Nem akartam ott lenni - rántottam meg a vállaimat. - Lökjön egyet rajtam.. csak egészen nyugodtan - bátorítottam, egészen csendesen, beletörődőn. - Úgyis rég volt már a boszorkányüldözés időszaka - nyaltam végig az alsó ajkamon lassan, meg is köszörülve a torkomat halkan.

Voltak álmaim és vágyaim, de az nem tartozott közéjük, hogy a plafonról fellógatva, teljesen kiszolgáltatottan, fájó fejjel, a szédülés kellős közepén azzal kelljen megbirkóznom, hogy szeretnék-e vajon öklendezni, vagy éppen képes vagyok-e visszatartani. A vízért való epekedésemnél a hangom karcos és borzasztóan esendő, olyan, amilyen soha nem szerettem lenni. Arról még voltak emlékeim, hogy Jonnal abban a hatalmas épületben voltunk, hogy én iszkolni vágytam onnan, ő pedig szokásához híven megint csak bénázott, de mintha leomlott volna az a képzeletbeli színházi függöny.. az én emlékeim sem jutottak tovább annál, mint hogy ugyanazt a kék szempárt lássam, mint ami most is figyelt engem. Akkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget, most pedig nem akartam. Mégis elérte azt, hogy csendesen, kínlódva végignézzem azt, ahogy megvált a zakótól, ahogy az ingének ujját feltűrte és egyéb esetben még talán élveztem is volna a látványt. Most viszont csak egy hatalmasat nyeltem, részben, hogy a fel-feltörő epe ízét elnyomjam magamban. A pillantásom nem azokat a kék íriszeket kereste, nem az izmos test lenyomatait, hanem kényszerítve magamat a helyiségben néztem körbe, talán egy kicsit fordulva is, hogy felmérjem, hol is vagyok. Hogy legalább térben el tudjam magam helyezni, ha időben fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi idő eshetett ki és arra meg végképp nem voltam kíváncsi, hogy addig pontosan mi is történt velem. Az ágy vonalait sóvárgón követtem végig, azt latolgatva, hogy a párnák és a paplan mennyire lehet puha, de az álomkép csak addig élt bennem, ameddig a csuklómat a béklyója ismét és megint végig nem dörzsölte a mocorgásomnak hála.
Megrezzentem akkor újra, ahogy elém kerülve a férfi az ujjai a számba varázsolták a jeget, miközben kényszerítettem magam, hogy a szemeit figyeljem. A szívem hevesebb ritmusú dobogása nem tetszett, ahogy az sem, ahogy végül a férfi a hajamhoz érve - tulajdonképpen segített. A vödör közelségétől felfordult a gyomrom, miközben a jég felolvadt a nyelvem forróságától, lassan nyelve le a folyadékot igyekeztem nem hangot is kiadva, hogy mennyire is élveztem, hogy végre mást is érzek a számban, mint azt a kesernyés sürgetést. Próbáltam a távolságot növelni a férfitől a néma vívódásommal, mire a fejemet is oldalra fordítottam, azon igyekezve és azt a mantrát ismételgetve, hogy csak ne hányjak, csak ne hányjak. A férfi mozgását figyeltem, ahogy végül megvált a vödörtől, amikor már biztos voltam én is abban, hogy sikerült legyűrnöm az ingert és fel sem tűnt az, ahogy megszólított.
- Eden.. Fletcher - mutatkoztam be neki még mindig bizonytalansággal a hangomban. Ezen túl nem tudtam, mit is adhatnék neki magamból, amikor azt sem tudtam, mire volt kíváncsi. Nekem is lettek volna kérdéseim, de nem voltam abban a pozícióban, hogy fel is tegyem őket. Szó szerint. Helyette a folytatásra idegesen rebbent meg a szemem, kényelmetlen volt és borzasztóan nem az én viselkedésemet tükröző információ. Minden egyes megmozdulását árgus szemekkel figyeltem, mert nem tudtam, hova akart kilyukadni, hogy mégis mit tervezett. Megrémülhettem volna, úgy igazán, de magamra kényszerítettem a nem létező nyugalmamat, hogy aztán lassan, mély lélegzetet vegyek. Minden egyes alkalommal. Amikor felkerült az ujjaira a kesztyű. Amikor a pálca a kezébe került. Amikor rám nézett, nekem pedig csak annyi dolgom volt, hogy ott maradjak, egy helyben, anélkül, hogy bármit is tudtam volna tenni a saját sorsom ellen. Mindaddig, ameddig a ruháimat nem célozta meg.
- Mégis mit csinál?! Fejezze be! - ellenkeztem vele, az sem érdekelt, hogy a kötél végighorzsolta a bőrömet. Próbáltam megfordulni, vele szembekerülni, hogy ne maradjon a hátam mögött, feszélyezve engem, ahol nem láthattam. Mégis csak egyetlen érintésébe került, hogy lenyugtasson. A tenyere a bőrömön hűvös volt. Ha abba is maradt a ficánkolásom, az eddigi megadásomat felpaprikázva idegessé és felháborodottá váltam. Mérgesen haraptam be az alsó ajkamat is, ahelyett, hogy elszidtam volna őt minden egyes felmenőjével együtt. Ha elém lépett, a dühömet nem csak a szemeim villanásából láthatta, hanem a mimikámon is. Azok a kék szemek nem vonzottak most, hanem idegesítettek. Az a kéz, ami érintett, nem izgatott fel, hanem undort váltott ki belőlem. Újra ugyanaz a megjegyzés.
- Eden! Én sem hívom önt Zsiráfnak - eredt meg a nyelvem, kerülve mégis a pillantásommal az ő látványát. Egészen addig sikerült mindezt, ameddig az ujjaival maga felé nem fordította az arcomat. Próbáltam ellenkezni, elhidegülni és eltávolodni tőle, kevesebb, mint több sikerrel. Hallottam a kérdését. Azt is, ahogy még mindig az angol várossal titulált, de most meg már túl feszült voltam, hogy megint észrevegyem. A kérdése is ott függött a levegőben köztünk, tudtam, hogy válaszolnom kellene, de ehelyett muszáj voltam kiadni magamból mindazt, amit éreztem. - Szeret megalázni nőket? Csak mert ha nem tudná EZ, amit most csinált, az az. Mi van akkor, ha mondjuk testképzavarban szenvedek és én magam is hányni tudnék a saját testemtől? - támadtam neki a szavaimmal, mert mást úgysem tehettem volna. Újra megmozdultam. Újra belém vájt a kötél forró fájdalmat. - Gondolt egyáltalán ilyenre? Vagy mindig csak elvesz ahelyett, hogy kérdezne is valami normálisat? - még mindig dühös voltam. Ráadásul nem is túl okosan efféle kérdéseket tettem fel ahelyett, hogy megérdeklődtem, hol is vagyok. Hogy ki mellett szívtam egyelőre még oxigént, és ha jobban belegondolok... akár még alapja is lehetne a következő könyvemnek egy ilyen szituáció, feltéve, ha élve jutok ki innen. - Ha már ennyire a BDSM híve, akkor értékelném, ha ön is nekikezdene a vetkőzésnek, legalább legyen nekem is jó - morcosan vágtam hozzá a szavakat, felpaprikázott hangulatban. Sosem szerettem, ha sarokba szorítanak, most meg ráadásul kényelmetlen, fájdalmas pozícióba is kényszerítettek anélkül, hogy beleegyeztem volna. - Egy szexhintának mondjuk jobban örülnék.. - jegyeztem meg, miközben a pillantásom végigvándorolt a férfi ruhába bújtatott testén. Hatalmasat sóhajtottam, mielőtt a tüdőmbe szívtam volna az egész helyiségből az összes oxigént.
- Egyébként meg.. fogalmam sincs, mit kerestem abban a parkolóban. Én is ezt kérdeztem magamtól az egész odavezető úton, mert bárhol és mindenhol máshol akartam lenni, csak ott nem - ráztam meg a fejem is, kerülve a férfi kék, vizslató szemeit. - Elméletileg kísértet járta hely, amiért teljesen odáig van Jon és minden efféle helyet fel akart keresni, én meg vele mentem, hogy megvédjem a szellemektől, mert hiába akkora, mint egy jól megtermett mamut, hallottam már sikítani egy patkányt meglátva.. Szóval Casper... hívhatom így önt? - ha már a szellemeknél tartottunk. Nyomorult kékszemű Caspereknél.
- Miért vagyok egy légtérben önnel? - talán az első, tényleg fontos kérdés a részemről. A hangom is sokkalta nyugodtabban csengett, még ha a bennem burjánzó idegesség lenyomata is hallatszott egy picit.

Nem egyszer kaptam meg, hogy antiszociálisnak tűnök, de szerintem nem volt ebben igazság. Egyszerűen csak érdekesebbeknek tartottam némely karakteremet, mint a valóságban mellettem elfutkosó emberek zömét. Ameddig a mellettem zajló beszélgetések arról szóltak, hogy melyik üzletbe kellene menni elverni a pénzünket, hogy vajon melyik körömlakkot illik a tavaszvárással egybekötni, addig a karakterek az oldalon mindig versenyt futottak az idővel, kerültek élet-halál harcba és nevettek, amikor éppen boldogok voltak, akik felett akkor és ott játszottam Kaszást, amikor nem szégyelltem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem sírtam a saját magam vonalvezetésén, ne szidtam volna a lapra vetett furcsa gondolatokat, a konokságot és makacsságot, de tudtam, hogy nem szippanthat be az a valóság. Mert az nem az enyém volt, ott, azokon a lapokon csakis a karakterek éltek.
És milyen bosszantó volt az, ahogy Jon magyarázta el a történeteit. Bosszantott, mégis vele tartottam, mert két kívülálló személy össze is tarthatna akár, azt a tényt pedig, hogy néha bizarr módon még fel is akart szedni, mereven elutasítottam - gondolatban elsősorban, mert csak a tetteivel adott ennek jelet, túlságosan is beszari volt ahhoz, hogy valaha is elhívjon egy reggeli kávéra, vagy egy csokis süteményre, amitől persze egészen biztosan rosszul lettem volna, de legalább találtam volna valami ürügyet arra, hogy ne vele akarjak hazamenni. Most pedig egy olyan helyre hozott el, ami korántsem nevezhető átlagos "á, dehogy randi ez" helyszínnek. Nem fagyott meg az ereimben a vér, tényleg, amikor magamra hagyott. Amikor az idegesen kifújt lélegzetvétele fehér pamacsként jelent meg előttem. Vagy amikor hevesen verő szívdobbanással álltam meg mellette, nyúzva őt, hogy ideje lenne mennünk.
Nem rettentem meg tényleg, amikor egy idegen, zsiráf nagyságú ember jelent meg mellettünk a semmiből, hogy aztán a jégvirágos rettenettel találjam magam szembe, ahol megmozdulni sem mertem.
- Jon.. Jon! Az istenért, ne játssz velem! - suttogtam, szinte kiabáltam hang nélkül, és a fene essen bele az intő szavakba, hirtelen mozdultam meg, hogy mielőtt még észbe kaphattam volna, elsötétült minden egyetlen pillanat alatt.

Be és ki. Be és ki.. Egyenletesen, érezd, ahogy a tüdőd megtelik levegővel. Érezd a fájdalmat, ami a halántékodon fut végig és rezzenj össze akkor, amikor a ruha anyaga elé azt a fájdalmas pontot a homlokodon... Csakis a saját légzésemet hallgattam hosszú másodpercekig, ameddig meg nem bizonyosodtam arról, hogy valóban én voltam az, aki képes volt levegőt venni. A kezeim kényelmetlen mivolta, a megfeszített testem görcsössége sajgó végtagokat és gerincet eredményezett, s nem voltam előrébb azzal, hogy a testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem. Nem lett kényelmesebb. Hosszan, reszketegen fújtam ki a tüdőmből a levegőt, amivel párhuzamosan a szemeimet is kinyitva pillantottam el a föld felé, miközben a hajtincseim elszabadulva félig-meddig az arcom elé libbentek. Legalább rúzs nem volt rajtam, hogy az összes hajszálam belemásszon abba a ragacsba.
Megköszörültem a torkom. Kényelmetlenségemet elűzve igyekeztem megmozdulni, enyhíteni a csuklómra nehezedő fájdalmon, de az érzés nem szűnt meg.. ezért ahogy felpillantottam volna a padlóról, hogy megnézzem, mi is történik konkrétan velem, a nem is annyira messze ülő alak sziluettjére ijedten rándultam össze, a felfüggesztésnek hála pedig a csuklómon a bőrt sikerült még jobban végigdörzsölnöm. Nem sikerült csendben elátkoznom ŐT, helyette felszisszentem halkan, be is harapva az alsó ajkam nyomtam el a további hangokat. Megköszörültem a torkom. Mégis csak elpillantva a férfiről igyekeztem felnézni arra a börtönbe, amitől mozdulni sem tudtam.. a kezeimre.
- Kérhetnék.. egy kis vizet? - hangom csendes volt, szánalmasan vékony. Bele sem mertem gondolni, hogy mégis milyen sors várhat rám, mert a magam részéről, nem adtam kegyelmet a kikötözött karaktereknek, akik a könyveim lapjain várták a végzetüket. A hajamat igyekeztem kivakarni a felkaromnak dörzsölve az arcomból, hogy legalább az ne legyen zavaró, de újból felszisszentem, ahogy a fejemen végigfutó fájdalmat felerősítettem a mozdulattal. Könnyek szöktek a szemembe, miközben megköszörültem a torkomat, többször is. - Azt hiszem, hányni fogok - tudattam az ismeretlennel, és csak reméltem, hogy megszán annyira, hogy ne magamon sétáltassam végig a rókákat. Annál undorítóbb érzést elképzelni sem tudtam.

Íratlan szabály, hogy azt a zenét hallgattam az autóban, amit a sofőr állított be, csak mert az ő autójában ültem. Csak mert az ő felségterülete volt ez, ahova beengedett. Akkor is, ha a lábamat nem tehettem le a földre, mert csak három hónapos gyorskaja maradványok hevertek odalent a szőnyegen, isten tudja, milyen ragadványokkal körülvéve. Az arcomra kiülő érzelmek leginkább az undort hivatottak jelezni, és ha lehet, akkor a harmadik hajtűkanyarnak vélt fordulást már szinte az életemért könyörögve kapaszkodtam meg a saját biztonsági övemben. Azt mondják, hogy a nők a borzalmas sofőrök, de akkor még nem ültek be Jon mellé. Annak ellenére, hogy egy ogréra hasonlít és úgy amőbázta be magát az Audi E-tronjába, nem volt biztonságosabb, mintha Frédi és Béni kőkorszaki járgányának utasa lettem volna. Jon író volt, a maga borzalmasan sötét módján, valamiféle King-replikaként - számomra - ugyanolyan élvezhetetlen, melankolikus és vontatott cselekményszálakat alkalmazott az írásaiban. Nem sokkal az ide költözésem előtt ismertem meg őt, ám ahogy átléptem az országhatárt azzal a három bőröndömmel, amivel új életet kezdtem, úgy döntött, ő lesz az idegenvezetőm, ha akartam, ha nem.
Hiába tiltakoztam úgy egy órája, hiába jeleztem, hogy randevúm van (a laptopommal és egy csésze forró teával otthon), mintha meg sem hallotta volna. Hitt a paranormális jelenségekben, a szellemidézésekben és akkor döntöttem el végleg, hogy még egyszer be nem teszem a lábamat a lakásába, amikor az egyik szeánszára érkeztem meg a Quija tábla főszereplésével. Úgy rezzentem össze, amikor megérintette a karomat az egyik pirosnál, miközben arra vártunk, hogy zöldre váltson a lámpa és tovább csoroghassunk.
- Mit gondolsz? - érdeklődött lázas pillantással.
- Hmm? - néztem rá egy pillanatra, mintha nem értettem volna a kérdését. Az az igazság, hogy hiába ment a Rammstein a rádióban, hiába beszélt mellettem, nem voltam képes követni a logikai felvezetését az újabb ötletéről, az újabb remekművéről.
- Csak arra voltam kíváncsi, hogy szerinted jó ötlet-e - valójában fogalmam sem volt, mire gondolhatott, mégis bólintottam. - Oké. Csak mert nincs kedvem egyedül bemenni oda, ki tudja, milyen undorító dolgok vannak ott. Mostanában egyre több a hajléktalan is, szóval nem szeretnék velük összefutni - összehúzott, gyanakvó pillantással méregettem. Most meg mi a fenéről beszél?
- És úgy gondolod, hogy majd egy feleakkora nő megvéd téged a gonosztól? Komolyan? - hitetlen él csendült fel a hangomban. Kínosan fészkelődve megmozdult a kormány mögött, az ujjaival ritmustalan ritmust dobolt hirtelen a kormánykerékre.
- Khm.. - inkább a gázba taposott bele, ahogy végre megindulhattunk a csak lámpafényekkel megvilágított szurokfekete sötétségben. Rajtunk kívül senki nem volt az utakon, legalábbis ekkor még így gondoltam. - Ha szeretnéd, meggondolhatod magad és nem kell bemennünk - értsem ezt úgy, hogy ő volt ahhoz beszari, hogy még csak meg se kelljen állni. Mondtam én, hogy inkább randiznék otthon a takaróm alatt a laptopommal!
- Ne idegesíts fel, oké? - csak ennyi. A hanghordozásomban megjelent a hirtelen fellobbanó düh, de aztán felsóhajtottam hangosan, lehunyva egy pillanatnál hosszabb időre a szemeimet. Hetek óta tervezett ide eljönni - igaz, napfényben fürdő percekben, a vaksötét most csak egy szerencsétlen plusz volt az életünkben, amit le kellett gyűrnünk a nem félünk a gonosztól jeligét skandálva. A tömbház elhagyatottan ácsorgott egymagában, arra várva, hogy ledózerolják, ám a városvezetésnek még nem sikerült összeszedni a megfelelő summát arra, hogy kivitelezzék a projektet. Itt-ott hallani lehetett helyi történeteket, hogy szellem-szállta helyről volt szó és a könyvtári archívumok közt kutakodva Jon talált is pár cikket az épületről, aminek nem túl boldog története volt, öngyilkosságokkal fűszerezve. Valójában tényleg hátborzongató esetek voltak, olyan, ami nem csak misét ért volna meg, de lehetett volna rá alapozni a következő könyvemet is. Azt hinné az ember, hogy ilyen és ehhez hasonló rémtörténetek és esetek csak az USA-ban történnek meg, a skandináv országok pedig nem csak biztonságosak, gazdagok, hanem boldogok is. Mekkora tévedés!
Öt perccel később a talpam alatt a hideg, márvány keménységűre fagyott fű roppant meg, mellettem Jon nehézlégzése idegesítően karcosnak hatott. A keze lázasan remegett a teste mellett, de minden bátorságát összeszedve tolta előre a csukott ajtót, aminek pátjai sikítva adták meg magukat, mintha T-Rexek érkeztek volna az épületbe.
- Sssshhh - dermedt meg egy pillanatra, de aztán előrefurakodva belépett a sötétbe, én pedig sóvárogva pillantottam vissza a hátrahagyott Audi felé. A filmekben is ilyenkor halnak meg az emberek, de legalább nekem több esélyem lesz. A filmes statisztikára alapozva, persze. A csend helyett, amire vágytam és a sötét helyett, amire vártam, távoli zajok hangja kúszott be a hallójáratomba és ahelyett, hogy tényleg elinaltunk volna, Jon megindult a zajok felé.
- Jon - semmi reakció. - Jon! - inkább lépett kettőt előre. - Az istenért! - eltűnt a lekanyarodó folyosórésznél jobbra, a léptei pedig csak egy elefántcsordányi hanggal jártak. Most fogok meghalni! De hogy ne egyedül tegyem, csak utána kellett sietnem. Hangtalan lépteim alatt mintha a por lágyan kígyózott volna fel a bokám köré, sürgetőn nyaltam meg az alsó ajkam, Jont pedig csak az alagsori parkolónál értem utol, ahol inkább kevesebb, mint több sikerrel bújt el egy oszlop mögött, kikandikálva az előttünk lezajló események felé. Az a hatalmas, akár kamionnak is beillő monstrum épp csak befért a mennyezet alá, a nyitott hátsó ajtajai pedig egy embert rejtettek a raktérben, türelmetlenül magyarázva mindenről három másik tagnak, akik szintén nem voltak túl nyugodtak. Értenem kellett volna miről beszélnek? Valószínűleg igen, de csak Jon zihálása jutott el a füleimbe. Komolyan aggódni kezdtem érte.
- Jon, szerintem el kellene mennünk innen. Most! - fogtam rá a csuklójára, hogy elvonjam az oszloptól és feltűnésmentesen elinduljunk elfussunk, de a hirtelen mozdulatomtól véletlenül rossz helyre nyúlva lesodortam a kezében tartott, már kikapcsolt elemlámpát, ami szinte úgy robbant be az alattunk lévő csupasz, porzó és kavicsokat magából kihányó betonozásba. Nem csak, hogy vígan pattogva próbálta megtalálni az egyensúlyát, de menet közben még olyan szerencsétlenül is esett, hogy a lámpa diszkógömbként ontotta magából a fényeket. Lassított felvételként láttam magam előtt a jelenetet.
- Ó, baszdmeg! - így Jon. Szerinted halk volt? Naná, hogy nem.
- Fussatok, bolondok! - ez volt az első, ami eszembe jutott. Ó, Tolkien, te zseni!