Azt nem tudom, hogy a férfit mi-, vagy ki hajtja, hogy isten-, avagy ember áll-e a hátterében annak, hogy itt van, hogy mindig ott van, ahol én, a nyomomban van, és nem tágít. Ha találgatnom kellene, valamiféle megmagyarázhatatlan okból nem istenre gyanakodnék, hiszen eléggé régen eljöttem Asgardból, hogy ne érdekelje őket a ténykedésem. Azt persze nem tudhatom, hogy a háború irányítói, a hadurak, a miniszterek nem csupán bábok-e egy náluknál sokkal nagyobb hatalom kezében, de, ami azt illeti, nem is érdekel. Engem csak az mozgat, hogy véget vessek ennek az egésznek, így, vagy úgy, minél előbb, ha egy mód van rá. Az apám-, és a nővéreim most biztosan nem túl büszkék rám. Az elkorcsosult valkűrre, aki előbb vetne véget a háborúnak, semmint, hogy felszívja magát erővel, a haldoklók utolsó, elhaló lélegzetvételéből.
Az agonizáló férfi csalt ide, ő, aki ott fekszik az árnyak között, a mocsokban, az ismeretlen-ismeretlen pillantású üldözőm lábainál, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy éppen itt, és éppen most fogunk újra találkozni. Ezúttal szemtől-szemben, teljes életnagyságban. Innen már nincs visszaút, nincs kihátrálás. És, bevallom, egy kicsit én is bízok benne, hogy pontot tudunk tenni kettőnk dolgának a végére, alakuljon bárhogy is.
A kérdése költőinek hangzik, éppen ezért finoman megvonom a vállamat és nem is válaszolok azonnal. Tehát van híre, szűröm le a nyilvánvalót, bizonyos körökben biztosan, ezek szerint, és nem én vagyok az első ügye.
- Egy idő után biztosan – felelem végül, azt sugallva, hogy nem fogom könnyen adni magam, mert én meg nem az a megadós fajta vagyok. Patthelyzet.
Látványosan nem reagálok akkor sem, amikor közelebb lép; résen vagyok, de nem kapkodok, ahogy az ő mozdulatai is kimértek és higgadtak, ha eddig nem lettem volna benne biztos, hogy egy ideje ezt, vagy ehhez rettentően hasonló hivatást űz, akkor mostanra ez a kételyem megszűnt volna.
Kérdését hallva megütközve nézek rá, és megingatom a fejemet.
- A felkelők, az ellenállók és a szövetségesek oldala nem feltétlenül a nagyobbik rossz ebben a háborúban – felelem. Azt azért nem kötöm az orrára, hogy a célom az, hogy véget érjen a világégés, azt meg végképp nem, hogy egészen pontosan miért vagyok most Berlinben. Még a végén hű kutya módjára a führer és közém állna, ki tudja. Szótlanul figyelem, ahogy a földön fekvőhöz lép, le sem veszem róla átható, brandy színű íriszeimet. – Vagy hagyd, hogy elvigyem a kórházi sátorba. Neki semmi köze a kettőnk játszmájához – hiszen eredendően is ezért vettem erre az utam: hogy segítsek a szerencsétlen párán. A sors fintora, hogy éppen az üldözőmbe botlottam. – Hagyd békén, és hagyd ki ebből az egészből – a hangom nem kérlelő, hanem erélyes és ellentmondást nem tűrő, de fel vagyok készülve rá, hogy nem fog tetszeni neki. Micsoda szerencse, hogy épp nálam van a kardom és a pajzsom is, nem igaz?

Húsköd – így hívják azokat a katonákat, és civileket, akik a bombázás során rosszkor voltak, rossz helyen. Az égett bőr, haj és hús szaga terjeng a német fővárosban tegnap éjszaka óta, hajnalban a helyi lakosok a hozzátartozóikat keresik, halottaikat siratják, amikor kimerészkednek az óvóhelyek-, és a pincék adta oltalomból. Világos és tiszta céllal érkeztem a brit haderővel: meg akarom keresni a vezérüket és véget vetni ennek az egésznek. Az államfő nem fog fejet hajtani sem most, sem az utolsó perceiben; vakon menetel előre, és a saját eszméjét harsogja, annak nyomán követ el-, vagy ad parancsba lelketlen, mocskos dolgokat. Nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, hogy Berlin bombázása nem az ő műve, hanem a szövetségeseké, és nem kevésbé ítélem el őket e miatt.
Tudom, hogy nem lesz egyszerű a Führer közelébe jutnom, mert annak ellenére, hogy a szövetségesek oldalán harcolok, és nekik segítek, manapság már nem olyan egyszerű csak úgy, első ránézésre civilként, a katonaság embereinek közelébe férkőzni, pláne nem információkat szerezni, vagy beleszólni a vezetőség terveibe és döntéseibe, mint mondjuk száz évvel ezelőtt.
Ezért is jöttem ide személyesen, rövid úton, sokkal, sokkal kevesebb élet árán akarom a dolog végét venni. Arra persze én sem számítottam, hogy a férfi majd itt is lekövet. Legutóbb Londonban találkoztunk, már, ha találkozásnak lehet nevezni azt, hogy míg én az embereket menekítettem egy leomlott emeletes ház törmelékei alól, ő azért figyelt engem, hogy utána a nyomomba szegődhessen, és végezhessen velem.
Napközben próbáltam elvegyülni, még egy fehér alapon, vörös keresztes karszalagot is szereztem, csak, hogy a mentőcsapat egyik emberének nézzenek – kérdezősködésre amúgy sem volt idő, vagy alkalom. A sebtében felállított kórházi sátrakban pedig abban a reményben töltöttem a kelleténél egy kicsivel több időt, hátha megtudok valamit a berobogó katonáktól, vagy az orvosoktól.
A Nap már lemenőben volt, amikor lehúztam a kabátomról a karszalagot, és a zsebembe süllyesztettem, hogy útnak eredjek a városban és valamiféle menedék után nézzek. Berlin utcái kihaltak voltak, és nagyon-nagyon csendesek. Éppen csak az a távolabbról jövő halálhörgés szakította át a csend fátylát; az adott irányba fordultam, és sietős léptekkel közelíteni kezdtem. Ha egy aprócska esély is van arra, hogy megmenthetem, miért ne próbálnék meg minden követ megmozgatni?
Arra nem számítottam, hogy ott majd a sebesült haldoklón kívül másba is botlok majd. A vonásokat a gyér fényben is, ezer közül is felismerném. Elégszer láttam, néha meglehetősen közelről, máskor csak a távolból, mielőtt a tömegbe veszett volna az alakja. Máskor én szöktem el előle, mert csak egy hátráltató tényezőnek tartottam, akit nyilvánvaló okokból küldtek a nyakamra. Eleinte nem vettem annyira komolyan, azt gondoltam, csak meg akarnak rémiszteni, el akarnak hallgattatni – talán, ha halandó volnék, sikerült is volna nekik. De számtalanszor bizonyította már, hogy nem szabad alábecsülni.
- Igazán kitartó vagy – köpöm ki a szavakat. – De te is tudod, hogy nem fogsz tudni félreállítani, vagy leállítani – Hitlerért jöttem, és nem tágítok.