M E T A N O I A
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


I'll find my home - Mika & Liam


Anonymous


Vendég —


Annak dacára, hogy voltak ismerőseim, kalandjaim, bajtársaim, és netalántán még barátaim is ebben a cseppet sem rövidnek nevezhető életben, amit birtoklok, ezen a planétán, ahol már ötszáz éve tengődök, valahol a magány érzése mindig ott bujkált, kúszott-mászott a szívemben, az árnyékos részeken, időről-időre azt suttogva-, sziszegve a fülembe: a végén úgyis egyedül maradsz. A testvéreim-, az istenek-, és más entitások között sem igazán leltem sem otthonra, sem feltétel nélküli barátságra, vagy szeretetre. Egészen addig a pontig, amíg meg nem pillantottam Liamet a hóviharban, ahogy az apró hópelyhek bronzszínű hajába telepszenek, ahogy az arca élét megvilágította a hóról visszaverődő, kékes visszfény, amikor a pillantásunk összevillant, úgy gondoltam, hogy az életem erre lett kárhoztatva: magányra, és soha véget nem érő búcsúzásokra. Már akkor, abban is volt valami igazán szokatlan, nálamnál is nagyobb dolog, rajtunk túlmutató, égi erő, hogy éppen akkor és ott voltunk, és a felismerésben... milyen felismerés is? Láttam már valahol. Olyan ismerős. Mintha láttam már volna ezt a tisztán szikrázó szempárt. És a hangja sem tűnik olyan idegennek, mint kellene. Ilyen-, és ehhez rettentően hasonló gondolatok-, és érzések játszódtak le bennem. De nem is az arca volt annyira nagyon az emlékeim része, hanem valami egészen más, valami megmagyarázhatatlan, amire azóta sem találom sem a megfelelő szót, a magyarázatot pedig végképp nem.
Mindettől eltekintve annyira magától értetődő, annyira természetes a mozdulat, már-már ösztönös, ahogyan kezem a kezébe siklik, finoman megszorítva, és nem. Nem cikázik végig a bőrömön valamiféle jóleső villámcsapásként a bizsergés, ahogy szikrákkal borítja irhám minden egyes négyzet-milliméterét a gesztus, aminek meglepőnek-, és az újdonság hatásával kellene érnie, egészen könnyeden borul rám. Nem megszokottként, azt azért mégsem mondhatom, de valami különös érzés lesz rajtam úrrá. Az ezerszer, százezerszer megtett, helyes, csodálatos dolgok érzésével. Mint egy napfelkelte, mint a telihold ezüstös korongjának látványa, mint, ahogyan csendesen hull a hó a tájra, ahogyan a kandallóban ropog a barátságos tűz, egy lepke, rebbenő szárnya, a csillagok meghitt pislogása a tinta kék boltozaton. Mint, amikor a hétköznapi dolgokat e megszokott-, de soha meg nem unott csodájuk lengi körbe, ami az értelmüket adja, a szépségüket. Valami ilyesmi érzés hozzáérni Liamhez, megfogni a kezét – ilyen a közelében lenni.
Hamar fel kell ocsúdnom, és kilépni a komfortos érzések alkotta masszából – meg a liftből is -, amikor megérkezünk az épület legmagasabban fekvő pontjához, és a pincér, miután lesegítette rólunk a felesleges ruhákat, az asztalunkhoz kísér bennünket, ahol helyet foglalunk. Csak nézem, nézem őt, úgy iszom a látványát, mint egy szomjazó vándor, aki megjárta a Núbiai-sivatagot, széltében, meg hosszában is.
- Kérlek, ne mondd ezt – és valóban, a hangom kérlelőn cseng, ajkamról egy szívdobbanás erejéig lehervad még az a zavart mosolyom is -, nem vagy bűnös semmiben sem – mondom ezt úgy, hogy nem csupán érzem-, hanem biztosan tudom, hogy soha, senkinek sem ártott-, vagy ártott volna, annak dacára is, hogy azt is tudom, hogy a törvény melyik oldalát képviseli. Ő nem bűnös, de az, aki ezt tette velünk, annál inkább, mert az, ahogyan rá nézek, ahogy érzek iránta, az nem normális, és kettőnk közül én biztosan tudom, hogy természetfeletti események állnak a háttérben. És bárcsak tudnám, hogy mégis... kinek volna érdeke ez az egész? Varázslat, szemfényvesztés, vagy szerelmi rontás? Miért?
De akarom-e, hogy megszűnjön létezni?
Aztán figyelmesen hallgatom, és az, amiket ő mond, nagyon is megegyezik azokkal az érzésekkel és benyomásokkal, amiknek én is részese voltam az utóbbi időszakban – egészen pontosan azóta, hogy először találkoztunk.
- Mit álmodtál? – kérdezem, miután a pincér újra magunkra hagyott minket az italainkkal, és nem csak a puszta kíváncsiság, vagy érdeklődés vezérel. – Ne haragudj, nem akarok tolakodó lenni – teszem hozzá, lesütött pillákkal. Ha tudná, hogy mi vagyok, akkor talán értené ezt a hevességet, ezt a vehemenciát. – Csak arra gondoltam, hogy talán... én is emlékszema francba is; hirtelen hallgatok el, és pillantok ki a hatalmas ablakon újra, a város fényeiben gyönyörködve -, láttam már a mostani álmodhoz hasonlót – visszavezetem rá a pillantásomat, és halványan elmosolyodom, aztán én is belekortyolok a kólába.
Amikor újra megszólal, a szívem kihagy egy dobbanást, a torkom összeszorul, és a gyomrom öklömnyire zsugorodik. Persze. Ki szeretné? Ki szerethetne valakit, akit nem is ismer, akivel abban az egy, adott, szentségtelen pillanatban találkozott? Biztosan senki sem így képzeli a mindent elsöprő szerelmet, amiről a romantikus versek, meg ponyvák szólnak. Nem lennék meglepve, ha ő mindezt teherként élné meg, és bármennyire is szeretném, én sem tudom hova tenni az egészet, és hogyan-, vagy éppen jól kezelni a dolgot. Végtére is, több, mint érthető. Talán okosabb lett volna távol maradnom tőle, annak ellenére is, hogy éppen itt és most, ez tűnik helyénvalónak.
- Az igazat megvallva, már eléggé régóta nem éreztem még csak hasonlót sem – nem untatom az évszázados részletekkel -, senki iránt. Eszembe sem jutna bántani téged, és, bármennyire is felfoghatatlannak tűnik ez az egész, nem telefonáltam be egy telejósdába sem, hogy hókuszpókuszoljnak valamit, hogy ez az egész így alakuljon – lehet, hogy az elképzelés miatt, lehet, hogy a tragikomikus helyzeten, lehet, hogy egy kicsit mindkettőn elmosolyodom. – Én is ezt a megmagyarázhatatlan forrásból eredő dolgot érzem – vallom be. – Olyan, mintha hazaértem volna, Liam – suttogom, mintha csak titok volna, pedig valójában csupán attól félek, ha hangosan kimondom, az egész szertefoszlik, mintha nem is létezett volna soha sem. Persze, vele ellentétben én sejtem, hogy ennek egy nap vége szakad, ha valóban valamiféle isteni színjáték részesei vagyunk, de... még mindig nem értem, hogyan illik bele ez a nagy egészbe, hogy miért volt fontos. Nem vagyok annyira jelentőségteljes, hogy bármiről is így-, vagy, hogy úgy egyáltalán el kelljen terelni a figyelmemet. Azonban abban, önző módon, nem vagyok biztos, hogy azt akarom, hogy valaha véget érjen. – És bármennyire is tűnik idegennek – és nem az érzés, maga, és ezt szerintem ő is tudja, hanem annak ilyen hirtelen és mindent elsöprő felbukkanása -, annyira ismerős – ingatom meg a fejemet lemondóan -, megnyugtató, bizalomgerjesztő, hogy itt lehetek, hogy itt vagyok veled – mert felőlem aztán lőhetnék is a várost, momentán az sem érdekelne.


never enough ▲ 966
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —



Ahogy Liam elméje működik, az egy olyan folyamat, ami nem engedné ezt a kézfogást csak úgy megtörténni; sok tényezős egyveleg szükséges ahhoz, hogy ez a férfi bárki társaságában ennyire biztonságban és kényelmesen érezze magát, de az összes alkotóelem közül a legmeghatározóbb, az mindig is az idő volt. Liam mindig és mindenkivel kedves, és bár nem álcának használja ezt, a belőle áradó melegséget, de mélyen belül minden egyes emberrel szemben ezer kérdése van, amik, amíg nem kerülnek megválaszolásra, nem jelentheti ki biztosan, hogy az adott személy nem veszélyes, és maximálisan tud már benne bízni. A munkájából adódóan állandóan megfigyel, az egész világot kirakósnak tekinti, és csak akkor tud fellélegezni, és nem tűkön ülve várni a bajt, amikor minden egyes darabka már a helyén, az ő kemény munkája által.
Amikor megszorítja kissé a másik kezét a liftben, ott már tudja, hogy az ő munkájára – valamilyen érthetetlen, felfoghatatlan, egyelőre nem eviláginak tűnő okból -, egyáltalán nincsen szükség. Nem csak engedi a gesztust, de akarja is, megélni és érezni, azzal pedig az adott pillanatban már nehezen tud foglalkozni, hogy egyáltalán végiggondolja; soha semmi nem volt még talán ennél természetesebb, sőt, a nő bőrének érintése annyira ismerős, mintha minden nap megtennék ezt a gesztust. Nem új, nincsenek tőle pillangók a gyomrában, inkább csak olyan, mintha nagyon, nagyon fontos volna, akkor is, ha egyelőre ez a gondolat felér némi képtelenséggel.
Az asztalnál ülve a fontosság érzése fokozódik a férfiben, mert mintha mindez már lejátszódott volna benne. Ő ezen a helyen ülve úgy érzi, már megtalálta a bizalomhoz szükséges, megannyi választ, és amikor a nő gyönyörű vonásait kémleli, semmi, de semmi nem ötlik fel a fejében vele kapcsolatban azon kívül, hogy mindez helyes. Ami pedig Liam számára helyes, annak az életében a helye, bármilyen formában, csak a közelében legyen. Csendesen ülve hallgatja a nő oldalát, az ő gondolatait, hiszen mindez olyan érzés, mintha nem is az ajkaikkal formálnák meg a szavakat, egyszerűen csak a gondolatokat öltené valami mondatokba, aztán egy kerek történetbe, megkönnyítve a dolgukat, amíg megtalálják itt az igazságot kettejükkel kapcsolatban. Érez ő mindent közben; büszke, rettenetesen büszke, de nem önmagára, és nem azért, mert egy ilyen csodálatos nő róla álmodik, de valahogy kettejükre, amiért annyira könnyedén ejtik ki ezeket a vallomásokat, mintha csak a napjukról beszélgetnének; verőfényes napsütésre ébredtem ma, pedig a tél közepén járunk – olyan vagy, mint a fény az életemben. Jó hangulatban telt a munkanapom – érzem, bármikor meg tudnál nevettetni, a legrosszabb pillanatokban is. Ezernyi hasonló jut még a férfi eszébe, mielőtt úgy érezné, muszáj megszólalnia, és engedve valami felsőbb, ismeretlen erőnek, ő sem tart vissza semmit abból, amit megélt az elmúlt két hétben.
- Mika, ha mindez őrültség, akkor én is bűnös vagyok benne. – Mosolyodik el hirtelen, és van valamiféle él a gesztusban ezúttal, mintha ténylegesen beismerné valaki előtt, hogy megőrült, és a maradék tudatosság teszi vele, hogy szinte fintorog rajta, csak nem jön ki az arcvonásain ez teljesen. Aztán eltűnik az él, mert a büszkeség erősebb ennél, erősebb mindennél, és belőle vízárként akarnak kitörni olyan vallomások, amiket olyan, mintha hosszú évek óta őrizgetne.
- Ma éjszaka én is veled álmodtam, de őszinte leszek, nem ez volt az első. Furcsa volt az egész, nem azért, mert te szerepeltél benne, hanem mert annyira valóságosnak tűnt, hogy inkább érződött emléknek. – Közben egy pillanatra elhallgat, amíg a pincér leteszi az italokat az asztalra, és közben finom pillantással nézi a másikat, még mindig elkerülve mindenféle vizslatást és megfigyelést; ezeket a vonásokat ő már úgy ismeri, mint egy könyvet, amit átlapozott ezerszer, csak nem tudja, hogy miért.
Aztán kortyol a tonikból, és halvány mosollyal folytatja. - Egyelőre én sem tudom, mi ez az egész, és nem is szoktam az ismeretlen dolgokat túlságosan szeretni. Értenem kell a körülettem lélegző világot, mielőtt közel engedem magamhoz, de.. – Mindig az az egyetlen de, ami megváltoztat mindent. Mintha az emberiség szándékosan úgy alakította volna ki a kommunikációját, hogy elmondhassa az őszinte véleményét, hogy aztán a drámai hatással eltörölje ezzel a szócskával az egészet, hiszen Liam lényege nem itt lapul, hanem abban, amit ezután mond. - Veled annyira más az egész, hogy megfogalmazni sem tudnám valami jól, úgy érzem. És ez az igazán őrült szerintem, mert azt hiszem, melletted a helyem. – Direkt fogalmazott így, és nem fordítva. Mondhatta volna egészen nyugodtan azt is, hogy a nő helye van őmellette, de ő mindig és szinte mindenkit maga elé helyez; nem önmagát érzi fontosnak ebben az egész történetben, hanem Mikát, de őt, ha fogalmazhat így, nagyon.

yours ▲ 731

Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


Nyughatatlan lelkem megpihen Liam mellett, az ő jelenlétében a világnak más értelme lesz, és egy kicsit olyan, mintha minden a helyére kerülne. Mintha én kerültem volna a helyemre. Ötszáz évvel ezelőtt, amikor Midgardra érkeztem, a magány és a gyász keserű érzése elegyedett a kétségbeejtő elveszettségével. Mióta itt vagyok, hiába találtam meg a helyemet ilyen-olyan frontokon harcolva a halandókkal, a nagyobb jó-, a béke érdekében, hiába voltak ők a harcostársaim, esetleg a barátaim, és egyben átmeneti családom, sosem támaszkodhattam rájuk igazán, mert mind megrogytak volna a lelkem súlyától. Sokáig kerestem a helyemet, nagyon igyekeztem beilleszkedni, és úgy tenni, mintha én is egy lennék közülük, de egy kicsit mindig megtört-, és eltört bennem valami, amikor láttam őket elesni a harcban, vagy az egyre mélyülő barázdáik térképén idéztem vissza a régmúlt napokat. Bármennyire is szerettem volna, nem maradhattak örökre, és én mindig, újra, és újra, és újra egyedül maradtam, a kérdéseimmel, a kételyeimmel, a dühömmel, a haragommal – saját magammal. Sokszor úgy tűnik, mintha még most is csak egy magányosan keringő, pályátlan kisbolygó lennék, a sötét, éteri térben keringve, válaszok után kutatva, amiket sokszor magamnak is félek feltenni. Vajon jól teszem-e, vajon van-e értelme, vajon meddig tudok kitartani, meddig bírom, meddig húzom?
Erre, a lehető legváratlanabb pillanatban, kiszámíthatatlan módon tűnt fel Liam az életemben, és egyszerre olyan volt, mint, amikor hatalmas robbanással megszületik egy új csillag, egy naprendszer közepe, és a pályámra állított. Mert, amikor ránézek, amikor a szemeiben meglátom azt a csillanást, amely bármikor képes lenne megrogyasztani-, és térdre kényszeríteni, mégis tudom, hogy sosem tenne ilyet, amikor a mosolyában ott van egy közös élet ígérete, akkor azt a jövőt látom, amiben élni akarok, amiért harcoltam egészen eddig, és fogok is, az utolsó szívdobbanásomig, az utolsó, elhaló lélegzetvételemig. A béke-, és nyugalom nem túl ismerős elegyébe süppedek.
- Elképesztő, hogy ilyen mértékben látsz engem – somolygok rá az orrom alatt, egy kicsit még elidőzve arcán, de aztán én is visszavezetem a pillantásomat az útra. Mert ő engem lát. Nem a harcost, nem a valkűrt, nem a gyilkost, de még csak nem is a szentet. Nem. Ő mindezek kaotikus kavalkádját látja, valószínűleg, ezeknél sokkal többet, komplexebbet, lehet, hogy most még csak azt a jót, amit az emberek az első találkozások alkalmával mutatnak magukból. De Liam azt a valakit látja, és láttatja velem, az ablak üvegéről visszaverődő tükörképemről, aki lenni szeretnék, aki talán mindig is voltam a páncél meg a jég alatt. Az persze még mindig rengeteg kérdést vet fel, hogy mégis... hogyan képes erre? Hogy képes ezt kiváltani belőlem, elhitetni velem, hogy tényleg ismer, hogy talán lehetek, vagy lehetnék normális, élhetnék normális életet? És én hinnék neki, ha ezt mondaná.
Valami nagyon frappánsat kellene mondanom, romantikus könyvekbe-, meg filmekbe illőt, de csak elmosolyodok.
- Tudom – felelem, mintha én tényleg mindent tudnék, ezt is, de tulajdonképpen ezt csupán érzem, ahogy azt is, hogy rá fog, ha hagyom, ha nem menekülök el a saját érzelmeim és gondolataim elől, amiket Liam ébreszt bennem.
Aztán más impresszió kezd bennem működni, amikor belépünk az épületbe, valósággal letaglózó ismerősségé, és ez csak fokozódik a liftben. A gyomrom ugrik egyet, és ez sem azért van, mert a kapszula megindul fölfelé, vagy, mert klausztrofóbiában szenvednék, és a kezét sem a magasság miatt fogom meg. Olyan, mintha valami kaparna, és utat akarna törni magának a koponyám hátsó feléből, mintha tudatni akarna velem valamit az intuícióm, a megérzésem, de hiába keresek és kutatok, egyszerűen ott ragadnak a mélyben. Nem fenyegető veszélyre utal a bensőmben működő ösztön, hanem valami egészen másra... és mennyivel egyszerűbb volna, ha tudnám, mi az!
Amikor megszólal, amúgy is öklömnyire szorult gyomrom mintha még pördülne is egyet, ajkaim elnyílnak egymástól, de, mielőtt bármit is mondhatnék, vagy kérdezhetnék, a lift ajtaja kitárul előttünk. A kabátokat hamar lesegítik rólunk, és elviszik, hogy kényelmesen tudjuk elfoglalni helyünket, egészen hátra vezet minket a hölgy, én pedig magamba iszom a város látványát, és Liam közelségét.
- Cherry Coke-ot kérek, köszönöm – mosolygok a pincérre, aztán Liamre nézek, és már itt van a nyelvem hegyén, hogy az úrnak pedig tonikot, de még épp időben megelőz ezzel a férfi. Lesütöm pillantásomat, és elmosolyodok, aztán a pincér magunkra hagy minket, és a virág is méltó helyére kerül pillanatokkal később. Csak ekkor nézek fel rá, arcát kémlelem a fények játékában, hallgatom és figyelek rá. Vajon akkor is vonzónak tartanád ezt az egészet, vagy engem, ha tudnád, miféle katona vagyok, Liam? A kérdést persze egy másik alkalomra tartogatom, csak magamnak teszem fel egyelőre, mert talán félek a válaszától.
- Nem tudok nem rád gondolni – bököm ki végül az igazságot, és most rajtam a sor, hogy egy pillantást vessek a város fényeire. – Néha még veled is álmodom – nevetségesnek hangozhatok, és annak is érzem magam, zavaromban röviden el is nevetem magam. Hiszen ezek az álmok olyan valóságosak, mintha nem is azok lennének, amik, hanem emlékek, de az, értelemszerűen, ki van zárva. – Tudom, hogy őrültség – ingatom meg a fejemet, a tekintetét keresve, most egy kicsit komolyabban, a szívem hevesen kalapál bordáim alkotta ketrecében, és az ujjaim valósággal bizseregnek – hogy ettől az egésztől, a saját szavaimtól, Liam jelenlététől, vagy csupán azért, mert hozzá akarok érni a kezéhez, az asztal túlfelén, ami most olyan rettentően közel van, és mégis annyira távolinak tűnik, arról napokig vitatkozhatnánk. – És, kérlek, hidd el nekem, ha tudnám, hogy mi ez az egész, elmondanám neked – fűzöm hozzá. – Most már egy kicsit többnek tűnik, mint puszta sorsszerűség.


never enough ▲ 872
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —



A szerelem Liam számára egy nagyon érdekes kérdés, amin élete nagyobb részében emlékei szerint inkább elmélkedett, mint mondjuk megélte. A felesége és a kislánya halálát követően őszintén hitte, ahogy talán a legtöbb gyászoló, magára maradt özvegy tenné, hogy ennyi volt és nincsen tovább, mert mindez feldolgozhatatlan, és bár holnap lesz, az ő teste és lelke majd a múltban ragad, odatapasztva ebbe a gyászba, sohasem eresztve. Néhány évvel ezelőtt űrt kezdett el érezni, ami elemi erővel rántotta magával, és a mai napig nem érti, mibe süppedt ott bele, hiszen nem vesztett el újra senkit sem, a múlt pedig már elég messzinek tűnt ahhoz, hogy ne tudja arra fogni az érzéseit. Ezt az űrt pedig Mika a puszta jelenlétével fedi el, vagy takarja el a szemek elől, ő pedig úgy érzi, újra él és lélegzik, ami, nos..
Azok után, amin keresztül ment élete során, egészen csodálatosnak tűnik, ha messziről vizsgálja.
Közelebb merészkedve már megjelenik az a rengeteg kérdőjel, ami csak akkor nem zavarja az elméjét, amikor a nővel lehet; a szavaik mintha egy régen elfeledett történetnek adnának értelmet, kiegészítik egymást, és talán minden más esetben tenyérbe mászóan nyomulós lenne ez az egész, de nem kettejük között. A természetesség az, amit a legjobban szeret benne, de ez tűnik a legfurcsább aspektusnak is, hiszen harmadik alkalommal látja csak, de elhiszi neki, amikor azt mondja, ő képes ráhibázni minderre. Nem érti Liam sem, miért lehet ez, és milyen csillagállás hozta őket el ide ma este, de lát valamiféle utat kettejük előtt, ami mindent jelenthet egyszerre, ha jól csinálják. Egyelőre pedig az az érzése, ezt nem lehet másképpen tenni, és neki van önbizalma, de nem feltétlenül ennyi, és nem mindig ilyen formában jelentkezik nála. - Meglehet, de, hogy te váltod ki belőlem, az egészen biztos. – Vonja el a tekintetét egy pillanatra a fénypöttyökkel áztatott város panorámájáról, hogy csak futólag, de érzékeljen valamennyit a nő sziluettjéből mellette, de ezt követően máris az utat látja ismét a kékjeivel, mert a biztonság számára mindig fontosabb lesz lopott pillanatoknál. Türelemjáték az egész; gondolja, hiszen mindjárt odaérnek, és egész este pásztázhatja a furcsán ismerős vonásokat anélkül, hogy bárki megfedné majd érte, hiszen nem tiltott, különben a másik nem lenne most itt vele.
Mondhatná azt is, hogy ugrik a gyomra Mika szavaitól, de az túlságosan egyszerű reakció volna arra, amit valójában érez. A mosolyán jelentkezik először minden, aztán úgy tűnhet egy pillanatra, nem is fog erre szavakban reagálni, mikor éppen kanyarodik, aztán a kékjei már a parkolót keresik, hiszen máris megérkeznek a meglepetés helyére.- Igyekszem rászolgálni erre, Mika. – Ejti ki teljesen őszintén a szavakat, és lop még egy pillantást a másiktól, mielőtt már mozdulna is, hogy ajtót nyisson neki, ami az előbb kimaradt, és amit egyébként bán, mert Liam igyekszik minden helyzetben azzá az úriemberré válni, akinek az édesapja is szánta annyi évvel ezelőtt.
Az ismerős érzést a liftben először betudja annyival, hogy ő bizony már járt itt korábban, és ami azt illeti, nem is egyszer, azonban az út felénél már piszkálja valami görcs a gyomra felső részét, mindez pedig azt súgja, ez nem csak erről szól. Mintha Mika ezt már mondta volna neki, nagyon hasonló felállásban, és ő a látvány mellett ezért is mosolyog ennyire, mert a szemei és teste a jelent érzékelik, az elméje pedig mintha álomból ébredne, és nem ez az első alkalom a nő társaságában számára. - Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Ejti ki a szavakat szinte suttogva a másik szemeibe nézve, mielőtt nyílna a lift ajtaja, és ő a karjával intene a másiknak, hogy menjen csak előre nyugodtan, fedezze fel a helyet, annak ellenére, hogy nem teljesen hiszi, ez szükséges Mika részéről, jelentsen ez igazán, és bármit.
Pincér köszönti őket néhány lépés múlva, a kabátokat hamar leemelik a vállaikról, a virágot kiveszik Liam kezéből, hogy vázában hozzák majd néhány perc múlva az asztalukhoz, egy másik hölgy pedig arra kéri őket, kövessék az étterem egy hátsó, eldugott, de a kilátás szempontjából mondhatni legjobb helyére. - Egy tonikot kérek, köszönöm. – Válaszolja a kérdésre, miszerint mit innának, de csak szigorúan azt követően, hogy Mika már megválaszolta a kérdést, közben pedig leül a másikkal szemben, és mielőtt még bármit is mondana, a csokor virág mellettük landol egy vázában az asztalon, a tekintete pedig a várost kémleli, válaszokat keresve. - Ugyan azt érzem még mindig, amit a baleset estéjén mondtam neked, csak sokkal erősebben. Mintha mindig is ismertelek volna, pedig csak néhány hete láttalak először, és ez még mindig legalább annyira furcsa, mint amennyire vonzó. – Válaszolja végül meg a nő kérdését, amikor egyedül maradnak az asztalnál, és örül annak, hogy a nagy csokor virág az asztal külső részén pihenve elszeparálja, és a kilátásba zárja őket szinte.

yours ▲ 764



Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


Először a színeket pillantom meg – a lélektükreiét. Már messziről úgy fürdőzök a pillantásában, mint egy sima tükrű tóban, aztán szép lassan iszom magamba a látványát: az apró, sekély barázdákat a bőrén, a szemöldöke-, és az orra ívét, az álla kanyarulatát, a haja vonalát, tincsei aranyló barnáját, mosolyra vont ajkait. A hangja utat tör a szívemig, amitől az az alig pár karátos kődarab nagyobbat-, és erősebben dobban. Mélyen belélegzem illatát, lénye minden rezdülését, mert egy kicsinyes, gonosz érzés mindig, mindig szikraként pattan szerte a szívemben: olyan rövid, olyan véges ez az élet, és valósággal öklömnyire szorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ennek a pillanatnak-, és az összes többi közös pillanatunknak valaha vége szakadhat. Pedig már most úgy gondolom, hogy lesz holnapunk, úgy gondolok Liamre, mint, aki akár az életem része is lehetne, valakit, aki elől talán nem kellene rejtegetnem semmit sem, aki elől nem kellene elmenekülnöm, vagy, akiért ezúttal mindent eldobhatok – végérvényesen és visszafordíthatatlanul.
Egy pillanatig még levegőt is elfelejtek venni.
Talán ezért szakítom el, erővel, a pillantásomat róla, ezért cselekszem, ezért lépek: egyrészt így-, és ilyennek teremtettek, másrészt pedig az ő idejét féltem, minden vele töltött perc-, és másodperc ajándék, amit nekem ad, pedig, ha tudná, nekem mennyi van, hogy bennem hány év-, évszázad-, és ezred él a csontjaimban, az idegeimben, az emlékeim között...
- Csak te tudsz így ráhibázni – fűzöm hozzá, leemelve pillantásomat az útról, és az azt beborító, utcai lámpák-, meg az autó reflektorainak fénypászmáiról, hogy Liamre nézzek. Furcsán kellene magamat éreznem mellette. Nagyon-nagyon régen voltam egyszer szerelmes, talán mostanra már el is felejtettem, hogy hogyan kell igazán, teljes szívből, bátran és odaadón szeretni. Azt gondoltam, egészen mostanáig, hogy képtelen vagyok rá, hogy kiölték belőlem – az apám, a nővéreim, az a sok vér, a mocsok, a haldoklók látványa, és a halál szaga a levegőben, ami egész eddigi utamon kísért, és kísértett. Most sem szabadna még csak ehhez hasonlót sem éreznem, de van valami ebben az egészben, a találkozásunkban, az összefonódó pillantásokban, a megértésben, a tudásban, a természetességben, ami valami-, a feltétlen szeretethez rettentően hasonlít. Furcsán kellene magamat éreznem, mert még soha nem tapasztaltam hosszú életem során ilyesmit. Egyszerre tölt el végtelen megnyugvással, és borzongató rettegéssel; itt és most, az autóban, Oslo belvárosában, a fények játékában, Liam profilját figyelve fogadom meg, hogy a titkom marad, a legféltettebb, és ezúttal nem hagyom, hogy bárki – legyen az isten, vagy ember – elvegye tőlem ezt az egészet, és őt. El fogom engedni, ha fény derül mindarra, ami velünk történik, és kiderül, hogy miért történik ez velünk. Nem fogom magam mellé láncolni, bármennyire is érzem úgy, mintha csak megpihenhetnék, mert hazaértem. El fogom engedni, mert halálos ítélet a magamfajtát szeretni.
Összevonom a szemöldökömet a válaszára, ajkam szegletében mosoly játszadozik, mert úgy hiszem, az élményt nem lehet majd pénzben mérni.
- Bízok benned – és, bár ez úgy hangozhat, hogy csak a hely kiválasztására értem ezt, valójában tényleg, komolyan így gondolom, és ezt érzem. Megnyugvást, és olyan békét és békességet, amiben szintén nem gyakran volt részem korábban. Ebbe az ismeretlennek ható, újfajta érzésbe süppedve érnek szavai, csak most nézek ki az ablakon, de az épület olyan magas, hogy innen és ebből a pozícióból nem is látom a tetejét, s mire felocsúdva nyúlnék az ajtó nyitójáért, addigra ő már meg is kerülte a járművet. Fejemet hátra vetve nézek fel a felhőkarcolókat megszégyenítő magasságú épületre, kínosan ügyelve, hogy ennek ellenére se essek hasra a hosszú ruha szegélyére lépve. Az utca, a fények, a csillagok az égen-, és, ahogy a nagy, kétszárnyú ajtóra réved pillantásom, még az is régi ismerősként fogad. Liam érintése ránt vissza a tér-, és idő e fázisába, ujjaimat a kezére-, ujjai közé fonom, mintha már százszor-, ezerszer megtettük volna ezt. A márvány járólapok, a faborítás-, és a Monet a falon, a színek kavalkádja és összhangja, a hangok foszlányai, a folyosók helyzete, de még a szőnyeg színe is azt sejteti, hogy voltam itt, pedig még soha nem tettem be a lábamat ez előtt ide. A lift csengése bizonyítja, hogy ez nem csak valami álombéli álom, hanem maga a valóság. A személyfelvonó hátsó fala tükörnek tűnik, de az agyam hátsó felében egy kép rajzolódik ki előttem: amikor itt jártam, ez nem tükör volt. Biztosan összekeverem egy másik hellyel – gondolom, de aztán, amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, már hátat fordítottam az ablaknak hitt tükörfalnak, és Liamre pillantok. A szívem hevesen kalapál.
Amikor Oslo látképe elénk tárul, akkor fogom meg újra a férfi kezét, szorosan, mintha soha nem akarnám elengedni, mintha az életem függene tőle – és, talán, így is van. Nem vagyok tériszonyos, nem ez az oka sem ennek, sem annak, hogy a térdeim valósággal remegnek, hanem a gondolat a földszinten, ami most virágként bontja szirmait előttem.
- Lélegzetelállító – szinte suttogom, és nem tudom, hogy a látványra gondolok-, és értem, vagy pedig Liamre. – Te nem... érzel semmit? – kérdezem, és nagyon igyekszem, hogy ne remegjen meg a hangom, ahogy kiejtem a szavakat.
A lift finoman döccenve áll meg a legfelső emeleten, melynek falait szintén üveg alkotja, mint a liftét, ami idáig hozott minket, és elképesztő panoráma nyílik az egész városra, és minden apró fényre közel, s távol. Egy kicsit olyan érzésem van, hogy itt, ebben a mindentől védőn óvó üvegburában nem árthat nekünk senki és semmi, idefent senki sem hall-, vagy lát minket.
Csak ő van és én.


never enough ▲ 864
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —



Olyan a konyakszínű szempár, akár egy erős lakat, gondolja némán; amint Mika a szemeibe néz, Liam máris úgy érzi, nincsen menekvés. Ha olyan férfi lenne, aki az utolsó pillanatban keresne kifogásokat, kiskapukat és menekülő utat, akkor is meg lenne lőve, mert ez a szempár talán a leggyávábbakat is odaragasztja, ahol éppen állnak, vagy azért, hogy számon kérje őket, vagy azért, hogy maradásra bírja a lelket. Szerencsére Liam inkább viseli minden helyzetért a megaláztatást, de ha egy dolgot nagyon megtanult az életében, akkor az éppen ez; jobb önmagának lenni, mint előadni valami olyasmit, amit hosszútávon amúgy sem lenne képes fenntartani.
Ezért sem palástolja különösebben, hogy a másik lénye képes az ő férfiagyát is úgy megkavarni, hogy alig képes tartani vele néhanapján a lépést. Pedig egyszerű lenne a történet, csak mozdulnia kellene Mikával együtt, amikor beszáll az autóba, sőt, akár az ajtót is megtarthatta volna neki, de egyelőre még lassú, mint egy megigézett kisgyermek, aki először látja élete csodáját; de végül bekerül ő is az autóba, és vigyorog, valószínűleg a saját szerencsétlenségén, és a tényen, hogy ennek ellenére Mikának van kedve vele időzni, és rászánni az idejét. Kristine mindig azt mondta Liamnek, ez a legfontosabb eszköz vagy jutalom egész életükben, hiszen bármit csináljanak, vagy bármi történjen, az idő az, amiből sosem lesz több, és amit sosem fognak tudni megállítani. Liam ezért végtelenül tiszteli nem csak a sajátját, de másokét is, és nem veszi félvállról emiatt azt sem, hogy Mika a sajátjából ma neki adott egy keveset.
Apró gázzal és finom kormánymozdulatokkal indul el végül a parkolt helyről, és csak akkor kapcsol, illetve éri utol a saját agyát, amikor a virágokra pillant a másik ölében. - Nálad egyszerű ráhibázni ezekre az apróságokra. – Mondja őszintén, amit újabb vigyor követ, mert ugyan kenyere az őszinteség, azzal azért tisztában van, hogyan szokott az első néhány randi működni. Mindenki előveszi a legszebb énjét, mindenki igyekszik életben tartani a varázst, és titokzatosan nyilvánul meg a legtöbb, életet érintő eseményről, mint mondjuk erről is lehetett volna. Ez volt az önfényezés helye, de ő úgy döntött, nem kertel, és azt fogja mondani, amit éppen gondol. Nem csak azért, mert a kérdéseikre így fognak a leghamarabb választ találni, hanem azért, mert kettejük varázsát ebben találta meg már az első alkalommal is; az őszinteség természetességében.
- Az a hely minden pénzt megér, Mika. – És bár magyarázhatná, mennyire nem az anyagiakat érti ezalatt, valamiért úgy érzi, erre semmi szükség, mert egyszer talán, egy másik életben már elmagyarázta a másiknak. Liam gyakran fejezi ki magát ilyen módon, és ilyenkor éppen az ellenkezőjére gondol, mert élménnyel, és nem megvásárolható tárgyakkal fognak hazamenni, amiket ő sokkal többre értékel, mint bárki gondolná róla. Szép az autója, szépen fel is öltözött a mai estén, de ennek ellenére egyáltalán nem tárgyias, vagy anyagias a lelke mélyén. Mika közelsége pedig csak erősíti ezt benne, mert az együtt töltött percek úgy töltik fel, ahogy haladnak az étterem felé, mint talán egy tárgy sohasem lenne képes.
- Itt is vagyunk. – Mondja, és most már sokkal inkább képben van az előzőekhez képest, éppen ezért szinte kiugrik izgalmában az autóból, és már Mika oldalán is van, hogy ajtót nyisson neki. - Majd én hozom. – Teszi hozzá, és elveszi a csokrot is tőle, hogy szabadon és kényelmesen tudja majd magába szívni a látványt, amit az egyelőre magas, szinte felhőkarcolónak ható épület látványa nyújt majd, csak éppen a legtetejéről. - Gyere. – Invitálja izgatott hangon a másikat, és megfogja Mika kezét, hogy finoman húzni tudja, és valamiért ezt az egészet nem érzi soknak, csak ismerősnek, pedig legjobb tudomása szerint senkit sem hozott még magával erre a helyre a családján kívül. Belépve az épület egy sok csillagos hotel benyomását kelti, Liam azonban azonnal a lifthez igyekszik, és amikor az hangjelzéssel közli, hogy megérkezett, előre engedi a másikat, és vigyorogva nyomja meg a legfelső emelet gombját.
- Én nem hagynám ki a helyedben. – Mondja sejtelmesen, aztán finoman fogja meg a másik hátát, hogy így irányítsa a lift belső fala felé, ami tiszta üvegből van, és így az egész város fényjátéka tárul mindkettejük szeme elé a hosszú liftúton, amíg felérnek az utolsó emeletre.

yours ▲ 673



Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —


Finoman simította az arcomat az álmomban, egy kósza tinccsel játszadozott, a csupasz vállamon pihent meg a tenyere. Olyan valóságosnak tűnt, ahogy kinyitottam a szememet és megpillantottam Liamet – aztán persze a valóság ridegen vágott arcon, amikor reggel valóban kinyitottam a szememet, és ő nem volt sem mellettem, az ágyban, sem pedig a lakásban, pedig az érzéseim-, és a megérzéseim azt súgták, hogy itt volna a helye. Naiv elgondolás, nem igaz? És őrültség. Egy vadidegen a lakásomban – nonszensz. Ám mégis: az álom túlságosan valósnak hatott ahhoz, hogy csupán egy álom legyen.
Mint a legtöbb reggel, ma is futással kezdtem a napot, mint a legtöbb esetben, ma is a parkba mentem, és, mint manapság mindig, úgy kerestem a férfit, számítok a felbukkanására, mintha bármelyik pillanatban találkozhatnánk. Ez persze alapvetően nem lenne elképzelhetetlen, de a tény maga, hogy keresem őt, az. Normális esetben nem tennék ilyet, nem lennék ilyen... megszállottan romantikus. De ez az egész, attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk azon az elhagyatott, erdei úton, közel a városhatárhoz, már nem normális, és nem a szó pejoratív értelmében; nem, ez az egész a lehető legtávolabb áll az átlagostól, a mindennapitól, a megszokottól, és sokkal közelebb áll a csodálatoshoz, az andersenihez, az egyszer egy életben jellegű dolgokhoz. Minél tovább rágom magamban az egészet, és veszem sorra újra, és újra, és újra az összes, élettől lopott pillanatot, és annak minden varázsát, annál kevésbé tudom logikusan megmagyarázni ezt az egészet.
De vajon mindent meg kell magyarázni az életben? A csodákra van szó, van magyarázat? Nem hiszem.
A délelőttöt a vásárban töltöm, megígértem, hogy így lesz, és én tartom a szavam, tízből tizenegyszer. Az órák, és a percek kínzó, monoton lassúsággal peregnek tovább, annak ellenére is, hogy jól érzem magam a számomra új társasággal, és, hogy van, mit tenni, hiszen sokan ellátogatnak ide ma is, a szórakozás és a jókedv mellett pedig igazán jól elfér az önzetlen adakozás öröme is. Délután persze már egészen más ütemben ketyegnek a percek: mire összedobok egy gyors ebédet, addigra már hármat üt az óra, és voltaképpen felütötte fejemben a minden nőt kínzó gondolat. Mit vegyek fel? Nem gondolkozok sokat, mire kilépek a fürdőből, már pontosan tudom, hogy melyikhez fogok nyúlni, és, miután nem igazán szeretek sminkelni, vagy a hajammal babrálni, nem is tart soká a procedúra, rögtön fel is tudom venni. Szikrázóan fehér, egyszerű, letisztult szabású ruhára esett a választásom, melynek az eleje zárt, csónaknyakú, a háta azonban aránylag mélyen kivágott. Karcsú üvegcsébe zárt, szép gondolatokba süppedős, finoman hívogató, üde frissességű, kifinomult nő illatát fújom magamra.
Éppen bebújtatom a gombot az apró zárjába, amikor megcsörren a telefonom, és a vonal túlfelén meghallom a férfi hangját, amelyre úgy vágytam, mint valamiféle vándor a sivatagban, egyetlen korty vízre. Tulajdonképpen csak most kezdek el jobban izgulni, a számomra alig ismert érzés csordultig önti el a szívemet, amely úgy verdes bordáim alkotta ketrecében, mint egy kismadár, a gyomrom ugrik egyet, és a fejemben zsibongva kergetik egymást a gondolatok, az ötletek, az álmok szövedékének szövevényes hálója között lavírozva, bele-belegabalyodva az ezüstös szálakba. Még egyszer, utoljára belenézek a tükörbe, és két dolgot kell megállapítanom: az egyik, hogy Liam ennél csak lezserebb verziómban látott, úgyhogy annyira csak nem foghatok mellé, a másik pedig, hogy valósággal ragyognak a lélektükreim. Olyan boldogság lett úrrá rajtam, amilyet már nagyon-nagyon régóta nem éreztem.
E tudattal a fejemben, mosollyal az ajkamon bújok bele a cipőmbe, és, amikor húzom a hosszú, fekete szövetkabátot, érkezik meg az üzenet, miszerint a hintó előállt. Időzíteni tudni kell – mosolygom meg a tényét annak, hogy milyen különös összhangban működünk. Bezárom magam mögött az ajtót, és lesietek a lépcsőn, meg sem próbálva véka alá rejteni önnön örömömet, vagy boldogságomat.
- Szia – nagy levegőt veszek, magamba szippantom az illatát, hagyom, hogy az orromban robbanjon, és még egy ideig akkor is kísérjen, amikor nem lesz velem, hogy mindig emlékezzek rá. – Te is igazán fess vagy ma este, Liam – igazából a ruhára futólag pillantok, mert felőlem krumpliszsákban is mehetnénk, Oslo legelitebb helyére, az sem érdekelne, e helyett az arcát fürkészem, és rettentően nagy önuralomra van szükségem, hogy ne érintsem meg. – Liliom – összevonom a szemöldökömet, amikor megpillantom a csokrot, és az azt alkotó, hófehér virágokat. – Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? – sok mindenről szó esett, de virágokról épp nem. – Köszönöm szépen, gyönyörű – függesztem rá a pillantásomat, aztán beülünk az autóba. – Nagyon titokzatos voltál tegnap azt illetően, hová viszel – nézek rá, kissé felé fordítva arcomat, szüntelen mosolyogva, miközben becsatolom magam. Sikerült elérnie, hogy gyermeteg lelkesedéssel, és izgatottsággal várjam ezt az alkalmat. – Úgyhogy mostanra a kíváncsiság valósággal szurkálja az oldalamat.


never enough ▲ 742
Vissza az elejére Go down
Anonymous


Vendég —



Az előző este ismét a nővel álmodott, és reggel felriadván az volt az érzése, mennyire specifikusan jelenik meg Mika a fejében éjszakánként. Sosem gondolta volna magát ennyire kreatívnak, ebből kifolyólag pedig az elméjét sem, hiszen volt olyan este, amikor együtt futottak a hűvös, szinte fagyott folyó mellett, máskor pedig azt álmodta, ahogy mellette ébred egy szombat reggelen, a csipogója hangjára, és Mika alig akarja elengedni a helyszíni munkára, aztán végül megadja magát ő is annak a kötelességnek, ami Liam szinte egész életét vezéreli.
Izgatott, de emelett rendesen izgul is, mert a kérdések már hatalmas csomót okoztak eddig a fejében, és ahogy a tükör előtt gombolja be a fehér inget, amit a mai vacsorához választott, valahogy olyan érzés keríti hatalmába, rá fog jönni mindenre, és Mikával együtt remélhetőleg. Nem akar a mai randinak ilyen szájízt, vagy furcsa felhangot adni, elvárásai sincsenek különösebben, mert jobban akar a másik társaságában lenni jelenleg, mint bármi más. Most még kínozzák az érthetetlen pontok, hely nélküli vesszők és túlságosan görbe kérdőjelek, de ez mindig csak addig fennálló állapot, hogy Mika közelébe kerül. Onnan a világ kérdései már kevésbé akarnak értelmet nyerni, és ő is megnyugszik valamelyest, mindegy, mennyire háborog a lelke azután, hogy értse.
A haját igazítva már az jár a fejében, hogy ha rá is jönnek majd mindenre, talán együtt fognak nevetni rajta, mert jelentéktelen, szinte szemet verő igazság lesz csak, amit észre kellett volna venniük, csak éppen valami mással voltak elfoglalva. Aztán lehet, olyan súlyt kapnak a vállukra, amit elcipelni sem bírnak, de Liam most még úgy gondolja, ő mindenre készen áll, csak legyen annyira kerek egész a történet, mint amilyennek érződik. Két alkalommal találkozott vele csak, de mintha az orrában ragadt volna az illata, minden hajszálának elhelyezkedése, és a szája körülötti apró ráncok, ahogy rámosolyog, annyira természetesen, mintha ezzel született volna meg a szó jelentése.
Kicsit elkezd sietni, mert annyira elveszett a gondolataiban, hogy szinte már késésben van, és ő olyan, aki minden percet előre kiszámol, így ha három perccel később veszi fel a cipőjét, az még bár nem megbocsájthatatlan, de olyasmi, amit valahol be kell hoznia. Amint az autóban ül, már tárcsázza is kihangosítón Mika számát, így már a házból való kitolatáskor is tudnak egyeztetni. A címét még a délelőtt folyamán, üzenet formájában elkérte, mert a részletekkel ilyenkor már nem szeret foglalkozni; ott van a szemei előtt a cél, így pedig sokkal könnyebben lendül át mindenen, ami esetleg zavarhatná, bármilyen jelleggel.
Csak néhány másodpercet jelez a telefon kijelzője, amikor bontja a vonalat. Nem mondott túl sokat, hiszen nem is volt rá szükség, csak annyi hangzott el tőle, hogy elindult, és várhatóan mikor érkezik. A fülében még mindig ott cseng a másik hangja, szinte egész úton, amit a fekete éjszakában kivilágított városon keresztül megtesz. Nem feltétlenül érti azt a széles vigyort, ami nem akar mozdulni az arcáról szinte végig az úton, ahogy vezet, és rá kell jönnie, régóta érezte magát ennyire jól. Mintha nem számítana, hogyan alakul az este, mert rosszul nem alakulhat, és mivel szereti az új kezdeteket általában, feldobja az érzés, amit a randi magában tartogat mindkettejük számára.
Aztán leparkol az épület előtt, ír egy üzenetet Mikának, hogy megérkezett, és kiszáll a fekete autóból, hogy köszönteni tudja rögtön, amint leér a másik. Egyetlen egyszer állt meg útközben, és ezt nem tervezte előre, de valahogy semmi sem tudta megállítani benne, ezért most kiveszi a hátsó ülésről a csokor virágot, és leengedett kezében fogva várja Mikát a kocsi oldalának dőlve.
A jókedve csak tovább fokozódik, amint meglátja; sokszor látta mostanában, csak nem így, nem ennyire valóságosan, és legalább ennyire örült neki tegnap is, de valahogy ez a helyzet már sokkal jobban tetszik neki. Nem azért, mert kiöltöztek az alkalomhoz illően, nem azért, mert ezt most bárki fogja tudni irányítani, hanem mert minden lehetőség adott számukra mostantól, ha úgy akarják. - Szia. – Mondja izgatottan, de a hangjából ez annyira nem cseng vissza, inkább az arcvonásain látszódik meg leginkább. - Nagyon csinos vagy. Ezt neked hoztam. – És óvatosan nyújtja a csokrot a másik felé, mert észre sem vette, mennyire közel lettek megint a semmiből egymáshoz, és nem akarja megzavarni a mozdulataival a pillanatot.

yours ▲ 678




Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom —
Vissza az elejére Go down
 
I'll find my home - Mika & Liam
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» a new beginning - Mika & Liam
» Mika & Malthe - darkest hours
» Anneke & Aaron - pressure home
»  Aaron & Magnus Let's find a diary!
» Tyr&Sirona - Welcome home

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
M E T A N O I A :: Valhalla csarnokai ;;-
Ugrás: