Az egész csak egy egyszerű fegyver- és lőszervásárlásnak indult, most mégis itt állunk egymással szemben, az asztal két oldalán, az említett fegyver- és lőszeradag felett, és azt hiszem, kölcsönösen okozunk egymásnak egyszerre nehéz és rokonszenves pillanatokat. Nincs ebben a gyanútlanul feltárt közös vonásunkban semmi szép vagy örömteli, nincs mögötte más, csak gyász és rengeteg fájdalom, de amikor az ember tudja, hogy van valaki, aki pontosan megérti, min megy keresztül, akkor a veszteségérzet mellé beköltözik valami más is. Az érzés, hogy ebben sem vagy feltétlenül egyedül. Hogy van még más is, aki járt már ezekben a cipőkben, aki most is bennük jár, de elég szarrágóba mártotta már bele a cipőtalpát ahhoz, hogy az ne törje a lábát a nap minden egyes másodpercében. Hálás vagyok az őszinteségéért, és tulajdonképpen azért is, mert szándékolatlanul bár, de feltárta ezt a bizonyos közös pontot. Eljátszom még egy gondolattal, amiben magam sem vagyok biztos, válaszára pedig értőn bólintok, mert ez mintha csak megerősítene abban, hogy gondolkozzak még ezen a vonalon, mielőtt döntést hozok, esélyt adva egy tökéletesebb megoldásnak. Szóhasználata ugyanakkor mosolyt csal az arcomra, és bár nem mondok semmit, ebből láthatja, hogy alighanem helyesen sugallta azt, hogy ha rajtam múlik, talán nem utoljára járok itt. Az pedig, hogy a ha helyett az amikor szót használja, ismét egyfajta hálát ébreszt a szívemben. Kifizetem neki a fegyvert és a lőszereket, aztán az új szerzeményeimmel felszerelkezve kisétálok a raktárból azon az útvonalon, ahol be is jöttünk. Joe kikísér, és bár ilyenkor be szoktam érni egy egy gyors elköszönéssel, vagy néha a nagy semmivel, most egy pillanatra megállok a garázs ajtajában és felé fordulok. Megszólal, szavai értő és egyetértő mosolyt varázsolnak az arcomra. – Én is örülök – felelem őszintén. – Köszönök mindent. A legjobbakat – biccentek búcsúzóul, mielőtt sarkon fordulnék és kisétálnék az utcára. Rutinosan járatom körbe a tekintetem a környéken és már épp nyúlnék a kapucnimért, hogy a fejembe húzzam, amikor alig néhány lépés után Joe hangja megállít. Egy kicsit meglepve fordulok meg, vissza a laktanya felé, de a reflexeim azonnal működésbe lépnek a felém repülő tárgy láttán, és elkapom azt a levegőben. A meglepetésem csak fokozódik, amikor a tenyerembe pillantva egy kulcsot találok benne, az utcalámpák fényében felismerem a Ducati logóját, éppen abban a pillanatban, amikor ismét felharsan Joe hangja a vezetéssel kapcsolatban. Felnézek rá, a mellkasomba a hála egy egészen új formája költözik be, és ez az arcomra kiülő mosolyon is látszik, miközben ő rám kacsint. Nem csak a gesztus miatt, hanem azért is, mert szó szerint hozzám vágta a megoldást, amit én még ki sem találtam fejben. A garázsból előkerülő matt fekete Ducati Streetfighter nem csak gyönyörű és tökéletes, hanem azonnal felvesz a fejemben egyfajta értéket, és ezt sem azért, mert kölcsönbe kapom. Nyílt hála ül a tekintetemben, ahogy átveszem a bukósisakot és Joe-ra pillantok. Felülök a motorra, elindítom, hallgatom tökéletes morgását, de mielőtt a fejembe húznám a bukósisakot, Joe felé fordulok. Elmosolyodom és megcsillan a szemeimben még valami. – Grazie mille – köszönöm meg tökéletes olasszal, aztán jóformán ott sem vagyok, de nem csak a motor miatt nem felejtem el ezt a kis vásárlást.
Fogalmam sincs, hogy mire készül a fiatal nő, de azt azért mégis csak sejtem, hogy semmi jóra – az emberek nem szambáznak be csak úgy, ilyen helyekre, és vásárolgatnak lőszereket, meg, ha már erre járnak, fegyvert is. Nem. Igazából azt sem sokan tudják, hogy itt vagyunk, és azzal foglalkozunk, amivel: sefteléssel. Olaszországban más volt, ott elég hamar tisztává-, és világossá vált, hogy ki vagyok – nem csak Dario nője, hanem a társa. Még emlékszem rá, milyen érzés volt először végigmenni Catanzaro utcáin, Dario oldalán, akkor még nem tudtam, hogy mivel foglalkozik a családja is, meg ezáltal ő is. Valószínűleg kezdetben azt hitték – az utca embere, a sarki kisboltos, az étterem pincérnője, de még az utcaseprő is -, hogy csak a kurvája vagyok, de aztán, amikor egyre többször, egyre gyakrabban tűntünk fel egymás mellett, azért már sejteni lehetett, hogy voltaképpen mi dolgunk van egymással. Akkor viszont már azt nem értettem, hogy miért viselkednek olyan hirtelen, olyan természetellenesen. Túl tisztelettudóak voltak, volt valami a tekintetükben, a hangjukban, a mozdulataikban, ami arra a következtetésre sarkallt, hogy tartanak valamitől. Mintha kétszer is meggondolták volna, hogy mit mondanak, hogy hogy néznek rám. Mintha csak valamiféle elbaszott, alternatív univerzumba csöppentem volna, és nem vagyok hülye, húsz évvel ezelőtt sem voltam az, és ezt Dario is pontosan tudta. Nem rendeztem jelenetet, nem kiabáltam, nem vágtam volna hozzá egyetlen, szépen metszett hamutálat-, vagy toszkán porcelánvázát sem. De kérdőre vontam. Érdekelt, hogy honnan a Chevy, hogy hogyan kerülhet minőségi, kubai szivar-, és még minőségibb bor az asztalra, nem beszélve a kokainról, meg a többiről. Nem magyarázkodott, nem kertelt, mindent elmondott, töviről-hegyire, az elejétől a végéig, és nyitva hagyta azt a képzeletbeli ajtót előttem, mert nem akarta, hogy egy szép kalitkába zárt vadállat módjára vergődjek egy olyan életben, ami nem sok jót tud ígérni a jövőre – a közös jövőnkre - nézve. S, mintha csak a próféta szólt volna belőle. Nem akart belerángatni, magamtól mentem vele. Azt folytatom, amit közösen kezdtünk el, most éppen Oslóban. Fogalmam sincs, hogy ez után hová mehetnénk, mert vissza Olaszországba egy ideig még biztosan nem, bármennyire is húz vissza oda a szívem. A maffia nem nézné jó szemmel, ha visszatérnénk oda, el tudom képzelni, hogy mennyire boldoggá tettem őket, hogy egy maréknyi emberüket küldtem át a másvilágra, és ki tudja még hányan haltak velük, akik épp rosszkor voltak rossz helyen, és már akkor, abban a pillanatban kilőnének, amikor átlépjük a határt Triesztnél, még mielőtt annyit mondhatnánk, rámoljuk ki a Castello di Miramare-t. Persze, a kétségeimről és a kételyeimről nem beszélek, nem tehetem, elég, ha csak engem tartanak ébren-, vagy éber álomban éjszakánkét, és ugrasztanak ki már kora hajnalban az ágyból és a bőrömből. Sokszor gondolok arra, hogy fel kellene oszlatnom ezt az egészet, a falkát, a csapatot, el kellene küldenem őket, mert nem akarom magammal rántani őket, soha nem akartam ezt, soha nem tennék ilyesmit. Ugyanakkor önző módon szeretem őket, és már a puszta gondolata annak, hogy nélkülük kell élnem, megijeszt, elkeserít és rettentően magányos érzéssel telíti szívemet. Elvégre az ember – és még inkább a farkas – társas lény, erre lettünk teremtve. De nem minden áron, nem igaz, Joe? Egy szó, mint száz, elképzelésem sincs, hogy mi lesz akkor, ha megtaláltam az apámat, és, ha ő minden feltett kérdésemre válaszol, ha megtudom, hogy ki vagyok – tényleg -, hogy honnan jöttem, honnan erednek a gyökereim, hogy mi ez az egész, hogy miért épp Oslo, hogy miért nem jött az anyám után, hogy miért nem kereste őt soha, hogy miért nem ismertem őt egészen idáig. Mert, ha mindez megtörténik, ha megkapom azt, amit akarok, amihez foggal-körömmel ragaszkodom, akkor... akkor mi lesz? És ezért is szorul össze a szívem, amikor kiderül, hogy Aviva mire készül, hogy mi történt vele, meg a szerelmével, és éppen azért, mert a története kísértetiesen hasonlít a miénkre, az enyémre, elfog valami igazán, nagyon-nagyon kegyetlenül rossz érzés. Elképzelésem sincs, hogy hogyan fogok, fogunk tovább élni egy ilyen kaliberű fájdalommal, ha már nem lesz, mi mozgasson, ami előre vigyen. Még én sem találtam meg a válaszokat az élet nagy kérdéseire, ami azt illeti, de azt kívánom, bár tudnám őket, bár mindenre meglenne a válaszom. Akkor talán könnyebb lenne – és egyben nehezebb is, minden bizonnyal. És ezt az érzést, ezt a monoton körforgásban való sínylődést, a feltett és fel nem tett kérdésekre meg nem kapott válaszokat, az értelmetlen miérteket, a beletörődést, hogy az életben rengeteg kérdésre nincs válasz, nem kívánom senkinek sem. Ennek a nőnek, itt, velem szemben, Avivának meg végképp nem. Az még mindig nem tiszta, hogy miért érzek így, de az ösztöneim azt súgják, amikor a szemeibe nézek, hogy nem ezt érdemli – akkor sem, ha a másik sejtés, hogy az ő kezéhez nem kevesebb vér tapad, mint az enyémhez, igaznak bizonyulna. Senki nem érdemli ezt. Figyelem, ahogy lehunyja a szemeit, és egyszerre tűnik távolinak, és rettentően közelinek. Csak akkor pislantok, amikor megszólal, tekintetem ellágyul, és röviden biccentek. - Rendben – újabb bólintás kíséri szavaimat, aztán elrakom a lőszereket tartó dobozokat, amikből neki is elővettem a megadott számban. Felkapom a fejem, és felé fordítom az arcomat, ahogy a hangja újra felcsendül. – Nem – válaszolok. – Azok kellenek a munkánkhoz. Ha tudsz szerezni egy jobb autót, azt át tudjuk alakítani, meg feltuningolni, de ez minden. És van egy olyan érzésem, hogy erre is később kellene visszatérnünk, amikor több időd lesz – mert vissza fog jönni, tudom, ezt is a szemeiből olvastam ki. Miután rendeztük a mocskos anyagiakat, és, ha nincs egyéb kérése, vagy kérdése, kikísérem a raktárból. - Sajnálom, hogy így kellett találkoznunk, de örülök, hogy megismerhettelek – halovány mosolyra görbül ajkam szeglete, miközben búcsúzom tőle, és figyelem a távolodó alakját, ahogy maga mögött hagyja a laktanyát. - Hé, Aviva – rikkantok utána, és ez idő alatt le is kaptam a kulcsot az akasztóról, és, amikor felém fordul, ívesen felé is dobom azt. – Remélem, tudod vezetni – mármint a matt fekete Ducatit, aminek a kulcsát a kezében tartja, és, amit eredendően én szerettem volna használni, de neki most nagyobb szüksége van rá. – De vigyázz rá, mert csak kölcsönbe adom oda – mosolyogva kacsintok rá, aztán kitolom a vasparipát a laktanya elé, és odaadom a bukósisakomat is. La sicurezza prima, ugyebár.
Azt hiszem, az első perctől szimpatikus a nő és az a légkör, amit teremt, vagy ami talán állandóan körüllengi őt, de talán az egész helyet. Még az is lehet, hogy önmagában a beceneve miatt - és azért, mert meglepett vele - szimpatizálni tudnék vele, vagy ott van a tény, hogy rögtön szembesülök vele: ő is az a fajta nő, aki nem fél bemocskolni a kezét. Az autószerelés persze nem az a fajta mocsok, amit én ismerek, de valami azt súgja - és ezt megerősíti a tény, hogy fegyverekkel (is) kereskedik -, hogy más téren sem lehet elveszve, ha a szükség úgy hozza. Ebből pedig kérdése sem tud elvenni, még akkor sem, ha váratlanul és egyfajta pofonként ér. Az ember nem járkál felmatricázva, piros betűkkel jelezve magán, hogy témák, amiket jobb, ha kerülsz, ezért felesleges is lenne hibáztatnom érte. Hiszen én is értem a kérdés mögött megbúvó viccet, egy másik életben, vagy mondjuk fél évvel ezelőtt valószínűleg nevettem volna, vagy továbbfűzök belőle valamiféle öniróniát, magamról és a kapcsolatokról, de ezúttal képtelen vagyok rá. Még akkor is, ha számomra Axel nem a múlt, és úgy érzem, soha nem is lesz igazán az. Ez is egyfajta megérzés, és ha arra gondolok, mire készülök, nagyon is megalapozottnak tűnik - nincs rá garancia, hogy élve kijutok a bosszú fullasztó örvényéből, de az a helyzet, hogy nem érdekel igazán. Ez valószínűleg szomorú, főleg azt tekintve, hogy végül mégis megtaláltam az apámat. Lehetne ő a kapaszkodóm. Sírhatnék minden este a vállán ahelyett, hogy nekivágok ennek a hosszú és véres hadjáratnak, aminek a végén talán én is azokkal a nyomorultakkal együtt halok majd, de az nem én lennék. Gyengének és semmirekellőnek érezném magam tőle, mintha nem számítana eléggé, mintha nem szerettem volna, nem szeretném eléggé, mintha az emléke ne fájna eléggé, mintha nem érne annyit az egész, hogy megtoroljam a halálát. Mindenkin, akinek csak köze volt hozzá. Tudom, hogy ő sem ezt akarná. Tudom, hogy ő azt szeretné, ha élnék, de én képtelen lennék azzal a tudattal felkelni reggelente, hogy a gyilkosai szabadon járnak-kelnek és én nem tettem semmit. Fogalmuk sincs, mit vettek el tőlem. Fogalmuk sincs, mit hoztak ezzel a fejükre. Azt akarom, hogy szenvedjenek, hogy tudják, miért kapják ezt, hogy arra gondoljanak, bár inkább jelentették volna Uzit a Cégnek, bár ne teljesítették volna soha, egyetlen parancsát sem. És valamiért, amikor Joe azt mondja, tulajdonképpen ő már meg is tette, úgy érzem, ugyanerre gondol. Ez eszembe juttatja az egyetlen bizonytalanságomat is; nem a bosszúban, abban nem is lehetnék biztosabb, a hatása viszont még az én fejemben is kérdéses. Ha én túlélem, mi marad nekem a pillanatnyi elégedett örömön kívül? Ott lesz a tény, hogy a bosszúm bevégeztetett, de ettől még nem kapom vissza Őt egyetlen pillanatra sem. Olaszul szólal meg, majd gyorsan lefordítja a saját szavait, amire finoman megrándul a szám sarka, de nem osztom meg vele, hogy ismerem és beszélem a nyelvet, mert nem ez a lényeg. Szavai beigazolják azt, amit sejtettem, és azt is, hogy valóban pontosan és nagyon jól ismeri az érzést, ami most tombol bennem. Ennél jobban már csak akkor akarnám felégetni a világot, ha tudnám, hogy azzal visszahozhatom valahogyan Axelt, pedig tudom, lehetetlen. – Remélem, hogy szenvedtek is – jegyzem meg. Nézem őt, ahogy szenvtelenül beszél, de engem az sem zavarna, ha részletesen leírná minden egyes nyomorult halálát, aki közrejátszott a férje halálában. Tudom, érzem, látom rajta, hogy megérdemelték. Az irigység egy lágyabb változatát érzem, amikor azt mondja, ő megkapott mindent a bosszújától, amire szüksége volt, de ez csak annak szól, hogy ő már megélte azt a pillanatot; de aztán rám néz, egyenesen a szemeibe, szavai pedig elevenen tépnek a húsomba. Elveszítettem azt, akit a legjobban szerettem. A hangsúlyában már ott van a folytatás, és amikor kimondja, hogy ettől még nem kapta vissza őt, vele együtt kell pislognom egyet és egy pillanatra elfordítom a tekintetem. Kész lennék eladni a lelkemet magának az ördögnek, ha ezzel visszahozhatnám Axelt, de csak a bosszúmat tudom megvalósítani, többre nem vagyok képes. Az pedig nyilvánvalóan nem lesz erre elég. Nincs a kezemben semmi, amivel enyhíthetnék ezen, amivel jobbá tehetném, amivel elviselhetőbbé tehetném. Amikor ismét megszólal, ráemelem a tekintetem, szavai valamiért hálát ébresztenek bennem, még ha valahol furcsa is a gondolat, hogy miért és hogyan akarna megállítani egy vadidegent bármiben is. Még akkor is, ha ezek után a pillanatok után valamiért kevésbé érzem vadidegennek. A béke fogalmát nehéz a magaménak éreznem, még a bosszú tekintetében is, ugyanis nem igazán tudok hinni abban, hogy ettől békére lelnék. Az életemben eddig mindösszesen egyszer talált meg ez az érzés, és az Axel mellett volt, az ölelésében, a szemeiben, a mosolyában. Mégis biccentek, mégis hálás vagyok ezekért a szavakért. Tudom, hogy lenne, aki megállítana, elvégre ezért is vagyok most itt. Az apám nem értené meg, miért rohanok fejjel a falnak, és, sajnos, pontosan tudom, miért nem, mégis meg kell tennem. Joe tudja, érzem. A kifejezés, az így vagy úgy szavak pontosan elárulják, hogy őt sem az érdekelte, belehal-e a bosszú folyamatába, hanem az, hogy véghezviszi-e. A levegő nehézzé válik, vagy talán csak a légzés az, ami hirtelen kihívást jelent, mégsem érzem azt, hogy meg akarnék fulladni. Nem sejtettem, hogy itt nem csupán a szükséges munícióra fogok rálelni, hanem egy olyan szintű megértésre, együttérzésre is, amit senkitől sem várnék. Amit senkinek nem kívánnék. Sem a fájdalmat, sem a következményeit. Amikor Joe visszatér és én felpillantok rá, feltéve a kérdésemet, ami akár költői is lehetne, átható acélszín szemei lassan néznek az enyémekbe, de annál nyíltabban és őszintébbek. Megrázza a fejét, ami már önmagában is elég válasz lenne, igazolva azt, amit most is látok a tekintetében. Nem lehet. Legfeljebb megtanulhatsz együttélni a tudattal. A válasza ugyanúgy kérlelhetetlenül őszinte, de nem is szerettem volna, hogy másképp álljon a kérdéshez. Minden egyes szavát érzem a lelkem mélyén, a mellkasomban tátongó űrt semmi nem volt képes betemetni eddig sem, és ezután sem hiszem, hogy képes lesz rá bármi. Nem mondja azt, hogy majd jön valaki más, nem süt el olyan közhelyeket, mint hogy ne gondolj rá, vagy hogy majd túlteszed magad rajta. Pontosan azt mondja, amit én is érzek magamban: a pótolhatatlan veszteséget, amit nem lehet visszanöveszteni, leragasztani, betömni, betemetni, helyettesíteni, elfelejteni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hosszan, kissé reszketegen fújom ki a levegőt. Már rég nem próbálom elnyomni a fájdalmat, mert tudom, hogy nincs értelme, inkább hagyom, hogy átjárjon. Még most is érzem a robbanás hőjét az arcomon, még most is képes vagyok visszamenni oda gondolatban, keresve őt, úgy ölve meg mindenkit, aki az utamba kerül, hogy szinte fel sem fogom, mit és hogyan teszek. Keresve őt és soha nem találva meg. Az érzés, a tudat ráül a mellkasomra és nem ereszt, én mégis megküzdök vele és újra veszek levegőt. Az egyetlen célom miatt, amit még tisztán látok magam előtt. Tudom, hogy a szemeim gyanúsan csilloghatnak, mikor újra kinyitom őket, de nem szégyellem magam, néhány pislogással eltüntetem ezt a tekintetemből, hagyva, hogy egy kicsit visszatérjek a jelenbe, a valóságba. A lényeghez. – Köszönöm – öntöm egyetlen halk, de határozott, hálás szóba az érzéseimet. Köszönöm, hogy megértesz, köszönöm, hogy elmondtad, köszönöm, hogy őszinte voltál. Megköszörülöm a torkomat, veszek egy mély levegőt, rendezve a gondolataimat, majd végigpillantok az asztal tartalmán, hiszen végső soron ez az, amiért idejöttem, és amire szükségem is lesz nemsokára. – Azt hiszem, ez minden – összegzem a fejemben a számokat, összevetve a terveimmel, és elégedett vagyok az eredménnyel. Szöget üt viszont a fejemben egy gondolat, ami eredetileg nem volt a tervem része, de a kinti garázs látványa megihletett valamelyest. – Illetve, talán lenne még valami – pillantok fel rá érdeklődve. – Az autókkal is kereskedtek? – kérdezem. Még magam sem tudom, mit akarok, az autó túl nagy és túl feltűnő és sokkal kevésbé mobilis, mint szükségem lenne rá, de információnak jó lesz; ha mégis így döntenék, még visszajöhetek.
Ha ilyen életet élsz, néha azért befogod a pofád, nem kérdezel semmit, csak kussolsz, figyelsz és megfigyelsz. Rengeteg fejfájástól, baszakodástól meg bonyodalomtól megkíméli magát az ember, de tényleg. Nem kell mindent megkérdezni, nem kell mindent tudni, még akkor sem, ha már ott van a nyelved hegyén a kérdés. Csak várni kell, egészen addig, amíg oda nem alvad, mint a vér, elfelejted, és többé már nem lesz fontos. Vagy azért, mert nem jön vissza többé a másik üzletelni, vagy azért, mert hozzászoksz és már nem is igazán fog érdekelni, vagy pedig azért, mert meghal, mire megkérdezhetnéd végre. Valahol a szívem mélyén mégis azt remélem, és abban bízom, hogy Avivától lesz alkalmam még megkérdezni dolgokat. Persze, rizikós lehet bízni az emberekben, főleg az olyanokban, akik azért keresnek meg, mert valamit akarnak, ami nekem van, és, ami másnak nincs, vagy nem olyan jó, mint az enyém. Néha nem akarnak fizetni, ez tény, de érdekes módon még sosem szambázott be a házamba az adóhivatal egyik embere, sőt, valószínű a rendőrök sem igazán kérdezősködtek, hogy honnan vannak bizonyos holmik. Itt sem, tehát a betyárbecsület minden országban élő fogalom, ezek szerint. Nyilván nem volt túl bizalomgerjesztő a Smolensky-k felbukkanása és audienciája, sőt, sokáig nyugtot sem igazán hagyott a gondolata annak, hogy, ha tudnak róla, miket tehetnek a falkával, és arról naphosszat vitatkozhatnánk, hogy melyik alternatíva a legrosszabb: a halál, a lassú halál, kínzással megelőzve, az, hogy a rendőrség kezére játszanak minket, és életünk hátralévő részét egy, az isten háta mögötti-, börtönként funkcionáló jégveremben töltjük? Egyre megy. Ha akarnak, bele tudnak szarni a palacsintába. Mindkettőnk, és a családjaink érdekében, remélem, hogy erre nem kerül sor. Ösztönszerűen-, megmagyarázhatatlan módon, zsigeri szinten érzem, hogy Avivától ilyen téren nem kell tartanom. Leírhatatlan az érzés, valószínűleg nem is én érzem, hanem sokkal inkább a farkasom, és, ha másban nem is-, ebben a részemben vakon megbízom, mert ez a bennem feszülő, isteni szikra olyan, mintha mindent egy kicsit jobban tudna, jobban érezne, jobban látna-, és átlátna. Minden ilyen jellegű találkozó általában semlegességben telik: elmondják, hogy mit akarnak, ha tudok, segítek, terítem a cuccot, kiválasztanak egyet, kicsengetik az árát, és könnyes búcsút veszünk egymástól. Vagy egyszerűen nem tudok segíteni, hiszen a mi fegyver-, drog-, gépjármű arzenálunk sem kifogyhatatlan. Ez ennyi. Ennyinek kellene lennie. Hagyom kibontakozni. Nem kellene megbíznom benne vakon, hiszen, mit tudok róla, a nevén-, és azon kívül, hogy mit szeretne, és hogy mégis konyít mindehhez valamelyest, de valahogy mégsem igazán zavartatom magamat, amíg ő nézelődik, én előszedem azokat a lőszereket, amiket odakint kért az imént, hogy aztán oda is vigyem őket egy egyszerű, fekete dobozban. Rögtön tudom, hogy valami olyasmibe sikerült belenyúlnom, amihez nem csak közöm nincs-, de ráadásul még fájdalmat is okozok ezzel neki. Nem állt szándékomban. A vonásaim szinte azonnal ellágyulnak, míg a pillantását keresem, amikor kimondta a terhes szavakat, hogy mi történt. Nem kellenek hozzá hosszú percek, hogy összerakjam a képet, már csak azért sem, mert nem is olyan régen még én is ebben a csónakban eveztem a magány, és az elhagyatottság végtelen, szomorú óceánján, kilátástalanul és céltalanul. Aztán a delíriumból ébredezve, farkassá lényegülve az erdőket jártam egy ideig. Fogalmam sem volt, hogy meddig. Az idő teljesen más értelmet nyer, amikor felveszem a hófehér bundát. És az érzések is. Minden egy kicsit tompa volt, de a fájdalom akkor is a hangomban ordított, amikor a Holdat üvöltöttem. Nesztelen, puha léptű, egyszerű lény lettem, egyszerű képekkel, és egy kicsit minden a helyére került. Mire visszaváltoztam, egy kicsit elfelejtettem, milyen embernek lenni, és az érzések mindent elsöprő tájfunként csaptak le rám, és nem hagytak nyugtot sem nappal, sem éjszaka. Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat írmagja. Hangja visszaránt az itt és most esszenciájába, és biccentek, ezzel is kifejezve, hogy tudom, hogy tudom, hogy érzi, hogy tudom, hogy komolyan így érzi. Megfeszült állkapoccsal vonom keserédes mosolyra ajkam szegletét. - Per un pezzo. Ideig-óráig – teszem hozzá, mert vannak dolgok, amiket nem tudok levetkőzni, és nem tudhatom, hogy beszéli-e a nyelvet. Amikor eszembe jut a kivégzésük, soha nem szégyellem el magam, pedig egészen mostruoso dolgokat tettem, és magam is az voltam akkoriban. Elvakított a düh és a bosszúvágy mocskos elegye, úgy meneteltem előre, mint egy kibaszott gép, és nem volt sem ember, sem isten, aki megállíthatott volna. Nem érdekelt, hogy hány golyót kapok, nem érdekelt, ha beledöglök, nem érdekelt, hogy hány életet kell még elvennem, hogy megnyugvásra leljek, hogy Dario is békére leljen. Nem takaróztam soha vele – ez az én döntésem volt. – Fel akartam égetni az egész világot – teszem hozzá. – Azt akartam, hogy a gyilkosai szenvedjenek – oh, és szenvedtek is. Az első és az utolsó a legjobban – mindent beleadtam, és mindent kiadtam. Volt olyan, amelyikért a ragadozó képében mentem el, és kísértem át a túlvilágra, volt olyan, amelyiknek eltörtem a nyakát, de olyan is, amelyik hasonlóképp végezte, mint, ahogyan Dario (és, ahogy nekem is kellett volna). – Azt akartam, hogy a vérük elöntse az utcákat. Hát... megkaptam mindent, amit akartam, miután elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem – a szemeibe nézek, és nem pislogok. – Egy ideig elég volt, kielégítő, szinte kéjes örömmel töltött el – szégyenérzet nélkül beszélek a történtekről, még, ha nem is részletekbe menően; a hangom olyan, akár a jégszilánkokra csorgatott méz. – De a férjemet nem hozta vissza, soha nem fogom visszakapni őt – csak most pislogok. – Ettől függetlenül nem foglak megállítani. Úgy gondolom, hogy így, vagy úgy, megérdemled, hogy békére lelj – és, ha az csak így végezhető be, akkor így kell végét venni. Csak most lépek el tőle, hogy idehozzam az M4-eshez a lőszert, amit végül választott. A csend hirtelen egyszerre fullasztó és terhes, az emlékektől, a közelmúlt eseményeitől, és komfortos, mert a másik érzi és tudja, hogy mi megy végbe a másikban, hogy mi az a zsibbasztó, mélyről jövő, burjánzó szepszis, ami nem hagy nyugtot, hogy mi az az állatias ösztön, ami hajt előre, ami értelmet ad az életnek, amikor már értelmetlenné vált minden. Amikor visszamegyek, és felpillantok az asztalról, a lőszerekről, a fegyverről, a kezéről, lekövetve a vonalait, a rezdüléseit, újra a viola lélektükrökbe nézek. Megingatom a fejem, és finoman megvonom az egyik vállamat. - Néha úgy érzem, hogy egy részem vele halt. Mintha csak egy végtagomtól-, vagy létfontosságú szervemtől fosztottak volna meg. Nincs egzakt megoldás, vagy gyógyír erre az érzésre, és, azt hiszem, hogy egy életen át fog kísérni és kísérteni az a nap, az a pillanat – az a végzetes, mindent eldöntő, minden továbbit szignózó momentum. Dobálózhatnék olyasmivel, hogy új értelmet kell nyernie az életének, és, valószínű, lesz is, de az emlék-, és a fájdalom, amit hordoznak magukban ezek a képek – a rosszak kiváltképp, de a jók is -, soha nem fogja elfelejteni, vagy túltenni magát rajta. Soha.
there's no going back in time it's a darkness you can't fight
Érzem magamon a nő kutató pillantását, és szinte azt is megsúgják a zsigereim, hogy próbál megfejteni, de nem igazán ejt kétségbe ez a gondolat, és titkon hálás vagyok érte, amiért mindennek ellenére sem kérdez semmit. Nem mintha egyébként a lelkemre venném, de határozottan szimpatikus, hogy csak úgy belibbent ide egy másik nő, közölte a szándékait, ő pedig olyan természetesen fogadja ezt, mintha a piacon lennénk. Persze, sejtettem, hogy jó helyre jövök, biztos forrásból kaptam a nevet és a címet, máskülönben nem is nagyon vesződtem volna. Megtudtam, hogy viszonylag újnak számítanak itt, de nekem nem ez számított, hanem az, amit adni tudott. Az oroszok például vaskalaposnak számítottak már, de előbb haraptam volna le a kisujjam, mint hogy hozzájuk forduljak; van elég bajom nélkülük is, kösz szépen. Újra mosolyt csal az arcomra a szavaival, no meg azzal az arckifejezéssel és a kacsintással, ahogy hátranéz rám a válla felett. Ezzel is azt üzeni, hogy bár egyértelműen nem tud pontosan hová tenni, ettől még mindig egy amolyan elbaszott kereskedő-vásárló párosként sorakoztunk fel ebben a helyzetben, ahol neki ki kell szolgálnia a vevő igényeit. Nekem pedig tetszik, hogy bár nem kérdez semmit, nem fenyeget meg semmi olyasmivel mint hogy rajtad tartom a szemem, kisanyám, vigyázz, hova nyúlsz, egyszerűen csak elvezet a megfelelő helyre, és úgy mutatja be a portékáját, mintha tényleg csak a sarki zöldségeshez tértem volna be. Megkönnyebbülés számomra ez a természetesség, az ellenkezője sem tántorítana el, de azért lényegesen könnyebb így, mintha belekezdenénk egyfajta faszméregetésbe, hogy ha mondjuk rá akarnám fogni valamelyik gépkarabélyt, akkor melyikünk járna rosszabbul. Találkoztam már olyannal, akivel szemben nem kellett fenyegetően viselkedni hasonló reakció kiváltásához és rohadtul fárasztó volt úgy a végére járni mindennek. Joe viszont még azt is könnyed reakcióval fogadja, amit a mesterlövész-puskáról mondok, és ettől ismét felfelé kunkorodik a szám sarka. Valamiért úgy érzem, még csak nem is kételkedik a szavaimban. Tagadhatatlanul az M4-es vonz magához, olyasféle szentimentalitás lehet ez, mint ami a Berettához köt. Hiába átkozom el minden egyes pillanatát annak, ami időt a Cég soraiban töltöttem, hiába szeretném rájuk robbantani az egész kibaszott épületet - aztán mondjuk a világot is -, ami egyszer hozzánőtt az emberhez, az ott is marad. A Beretta mintha a kezem meghosszabbítása lenne a mai napig, talán kár is lenne mással próbálkozni. Kivéve, ha valami nagyobbra van szükség. Mielőtt még azonban hangot adhatnék ennek, ő az, aki mellém lépve megszólal, és bár az első kérdése ártalmatlan, a második mégis úgy ér, mint egy kellemes gyomorszájon rúgás, pedig még csak nem is tudok exként gondolni Rá. Számomra Axel még mindig a jelen, és tudom, hogy az is fog maradni; annak idején megígértem neki valamit, megfogadtam, hogy örökre, hogy csak a halál választhat majd el minket egymástól, de akkor még azt hittem, az az enyém lesz előbb vagy utóbb. Nem gondoltam bele ebbe, nem tudtam belegondolni, hogy esetleg az övé is lehet az a bizonyos elválasztó, de már egyébként is tisztában vagyok vele, hogy az nem is volt semmiféle elválasztó. Elveszítettem, elvették tőlem, de amíg élek, nem fogom elfelejteni. Soha. Végső soron mégis nekem kell majd meghalnom ehhez. Felsejlik előttem az arca, hallom a fülemben a hangját, a fájdalom szinte összezúz belülről, de nem érzek haragot a kérdés miatt, hiszen nincs is rá okom. Nem tudhatta, nincs a homlokomra írva. Még a választ is megadom neki, pedig szinte érzem, hogy még mielőtt megszólalok, mintha ő sem venne levegőt, mintha érezné. A szavai viszont meglepnek, és nem csak azért, mert nem intézett el könnyedén egy amolyan szar ügy megjegyzéssel, hanem mert a bocsánatkérése mélységesen őszinte, a hangjába pedig olyan mértékű megbánás és fájdalom költözik, hogy megilletődve fordítom felé a fejem. Tekintetünk találkozik, és én látom benne ugyanazt, ami engem is marcangol belülről, amiből azonnal tudom, hogy nem is tévedhettem volna nagyobbat, amikor azt gondoltam, nem fogja érteni. Mégis, mennyi volt az esély erre? Honnan sejthette volna ő, vagy akár én, hogy osztozunk egy ilyen súlyos teherben? Csak hallgatom őt, erős, mégis nehéz szavait és figyelem a szemeiben ülő fájdalmat, ami annyira ismerős, hogy végigfut rajtam a hideg. – Sajnálom – szólalok meg halkan, és hiába egyetlen szóval fejezem ezt ki, a hangomban és a tekintetemben is ott ül, hogy mennyire. Hogy pontosan tudom. Egy pillanatra a gébkarabélyokra pillantok, magam elé képzelem, amit már olyan sokszor, a perceket, amikor végre bosszút állok érte, de Joe szavai, a hangja és a tekintete megerősítették azt, amit már egyébként is sejtettem. – Segített? – kérdezem, visszafordítva felé a pillantásomat, pedig azt hiszem, magam is tudom a választ. – A bosszúd. – Látom a szemeiben, hogy nem. Talán adhat egy pillanatnyi elégedettséget, egy kis örömöt, hogy végre megkapták, amit megérdemeltek, de ez nem hozza vissza Őt. Őket. A bosszú gondolata éltet és visz előre, erőt ad, hogy felkeljek reggelente, vagy épp a rémálmaimból - ahol rendszerint újra és újra magam előtt látom a robbanás pillanatát, aztán végtelen ideig keresem őt, és soha nem találom meg -, ezért hajszolom még az életet, de mi lesz, amikor bevégzem? Semmi. Pár percnyi elégedettség, de ettől még nem sétál vissza az életembe, nem fog rám nézni az óceánkék szemeivel, nem fog rám mosolyogni, nem fogom hallani a hangját, a nevetését, soha többé nem fog megérinteni, magához ölelni, a karjaiba zárni, hogy elrejtsen a világ elől. Reszketegen fújom ki a levegőt, ismét el kell fordítanom a tekintetem, mert az érzések és az emlékek súlya képes lenne összeroppantani. Afféle figyelemelterelőként lépek az M4-eshez, és miután Joe biccent, megpróbálok abba kapaszkodni, de nem tudom elengedni az előző perceket, nem tudok megszabadulni a gondolataimtól és az érzéseimtől. A szavaimra adott válaszát ráadásul többféleképpen tudom értelmezni, csak úgy, mint a mosolyát. A lelkem még mindig ólomnehéznek érződik, miközben leteszem az M4-est a széles asztalra, a kért lőszerek mellé, és amikor a nő visszatér, biztos vagyok benne, hogy látja rajtam: most nem egészen azon jár az eszem, amiért betoppantam az ajtaján. Nem tudom, miért; talán csak furcsa érzés a tudat, hogy olyasvalaki útjába sodort az élet, akinek semmit nem kell mondanom vagy magyaráznom ahhoz, hogy pontosan értse. – Hogyan lehet túlélni? – nézek fel rá az asztalról, és életemben azt hiszem harmadjára veszek le magamról egy álarcot, utat adva az igazi érzéseimnek, a fájdalomnak. Nem tudom, ő mikor veszítette el a férjét, és azt sem, hogy megkérdezhetem-e, de ő már bevégezte a bosszúját és itt áll előttem, amit azt jelenti, hogy túl lehet. Nekem viszont még túl élénken él a fejemben minden ahhoz, hogy el tudjam képzelni az életet nélküle.
Hogy a hölgyemény szemszíne-, vagy az, hogy nem akar kapásból megölni, vagy elhurcolni – ki tudja, hová – lep-e meg jobban, arról órákig folytathatnánk diskurzust. Nem kellene meglepőnek lennie, mert, végül is, már elkezdtük kialakítani-, és kiépíteni a vevőkörünket, de abból kiindulva, hogy az ő arcára nem emlékszem – oh, pedig igazán emlékezetes, első találkozás lett volna, mint, ahogyan így is az, már, ha csak a szivárványhártyájának violáját is nézzük, amit, valószínűleg egy életre meg fogok jegyezni magamnak -, nem feltétlenül arra számítok, hogy egy új vevőm tér be. Csak úgy. A semmiből. Nem szokásuk. Mindig ismer valaki, valakit, akinek van egy haverja, akinek van egy ismerőse, akinek a dílerének a főnöke állította arccal előre, és küldte ide ezért, vagy amazért. Na, hát, Aviva se nem kartellvezérnek, se nem ruszkinak, de még csak dílernek sem néz ki. Azon a képzeletbeli síkon, valahol, a lelkem mezsgyéjén a farkasom érdeklődve fordítja az idegen felé füleit, farkát leereszti, busa fejét kissé lehajtja, úgy int figyelemre és óvatosságra. Noha ugyanez az ösztön azt súgja, hogy nem kell félnem tőle és azt is, hogy félhetnék is, ha azt akarná, és, ha még emlékeznék a félelem fogalmára, vagy fel tudnám idézni, hogy milyen volt, amikor még tényleg, komolyan éreztem, és rettegtem. Na, jó. Lehet, hogy mégis kartellvezér – villámként cikázik át az agyamon a gondolat, amikor nem csak a fegyverekről érdeklődik, hanem egészen konkrétan megnevez két lőszertípust is. Az igazat megvallva, tetszik nekem ennek a nőnek a magabiztossága és a karakán stílusa, kevesekben van meg ez a fajta passionalità, és én szeretem az ilyen embereket. És az ember azt gondolná, hogy itt majd csak fagyott halat szopogató, dermedt alakokba fog botlani, akiknek fagyos vér folyik az ereikben. Hát, nem, baszd meg. - Bármikor, Aviva – sandítok hátra vállam fölött, ajkam szegletében kétes mosollyal és még rá is kacsintok. Miféle kereskedő lennék, ha nem szolgálnám ki a kedves vevőimet, nem igaz? Bárhol, bármikor, az év bármely napján, bármelyik napszakban. Igen, ez így működik, kisebb-nagyobb túlzással. Kivéve talán június másodikát, ami az olaszok július negyedikéje (vagy valami ahhoz rettentően hasonló horderejű ünnepnap). Úgyhogy már vezetem is tovább az ajtó mögé, ami egy másik ajtót rejt. Roppantul frappáns, nem igaz? Alapvetően nem feltűnő darab, meg amúgy zárni is lehet, de csak kulccsal, és igazából úgyis az számít, ami mögötte van: a páncélszekrénnyé átalakított, egyébként nem túl nagy helyiség. Amíg én a lőszereket veszem elő, nagyvonalakban bemutatom a választékot is, és hagyom, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket. Talán hiba bíznom benne, talán nem, majd bebizonyítja, hogy melyik oldalra billenjen a mérleg nyelve. Egy külső szemlélőnek furcsa lehet, hogy úgy beszélgetünk a fegyverekről, mintha ennél természetesebb dologgal nem is üzletelhetnénk, mintha csak egy piaci kofa értékesítené a teljesen hétköznapi portékáját – egy kiló alma, egy csokor répa, egy fej saláta, vagy egy karabély, egyre megy. - Sejtettem – dorombolom, orrom alatt bazsalyogva a szavai hallatán. Roppantul érdekes nőszemély, ez nem is vitás, ő a legfinomabb és legcsinosabb üzletfelem – és a legkisebb, a legkevésbé tetováltnak tűnő, a legkevésbé börtönviseltebb, meg a legkevésbé rosszarcú basszájba is. A természet furcsa játéka ez; minden ragadozó szép. Még elcsípem, hogy mondani akar valamit, látom az arcán megfeszülő izmokon, talán éppen elnyílnának ajkai, de megelőzöm. Bár ne tettem volna! Észreveszem. Látom a pillanatnyi elsötétülést, és én rengeteg elsötétülést láttam már, de ilyet nagyon keveset. Az én ajkaimról is szinte azonnal lefagy a mosoly, és az arcomra valami egészen más érzelem ül ki, amikor megszólal: mérhetetlen szomorúság és mélységes együttérzés elegye. Pontosan tudom, hogy milyen érzések kavaroghatnak most benne, és, hogy mennyi önuralomra van szüksége ahhoz, hogy itt legyen, és ezeket elmondja nekem, és szavakba öntse a történteket, és, noha nem mondja ki, tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy mennyi fájdalommal jár. - Nem akartalak megbántani, vagy feltépni a sebeket. Ne haragudj, kérlek – pillantását keresem, és remélem, hogy összeakad a viola-, és az acél szempár. – Én is ezt tenném. Tulajdonképpen én már meg is tettem – fűzöm hozzá, és nyelek egyet. Hiába telt el majd’ két év, a fájdalom, a veszteség fájdalma, még most is jeges marokként fog a szívemre, és vájja belé pengeéles karmait. – Az én férjemet is megölték – bököm ki végre, és nem hiszem, hogy mostanában egyszerűbb lesz majd róla, vagy az értelmetlen haláláról beszélnem. Néha még mindig róla álmodok, vele álmodok. Olykor szörnyűségeseket, a haláláról, időnként szépeket. Aztán, amikor a fegyverekhez lép, és kérdőn pillant rám, biccentek, hogy a kezébe veheti, bármelyiket is szeretné, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy egy cseppet sem lep meg, hogy milyen szakavatottan fogja meg a puskát. - Köszönöm a bizalmat – haloványan elmosolyodok, és a hozzá való töltényekért megyek.
there's no going back in time it's a darkness you can't fight
A megadott címre érve tűzoltó laktanyát találok, de ahogy belépek az ajtón, inkább érzem magam szerelőműhelyben, ez a többrétegűség pedig elnyeri a tetszésem. Magamban gyakran adózom az ilyesféle módszereknek, talán ezért is értettem meg magam jól ezen a szinten is; pedig amikor igazán ehhez hasonlóval foglalkoztam, az a hivatalos, legálisnak mondott munkám volt. Odabent egy hirtelenszőke hajú, metsző kék szemű nőt találok, aki hozzám hasonlóan érdeklődve, de nem ellenségesen méreget, még ha az első pillanatban láttam is némi gyanakvást a tekintetében. Nem tudom, végül mi alapján dönti el, hogy nem kell fenyegetésre számítania részemről, de nem is ez a fontos - tényleg nem fenyegető céllal érkeztem. Miután világossá válik, hogy az a bizonyos Joe mégiscsak ő, Joanne, nem is igazán kertelek tovább, hiszen nem teadélutánra jöttem, és belőle sem nézném ki, hogy gyakorta tart ilyesmit. Tisztán és érthetően közlöm a célomat, ő pedig felvonja az egyik szemöldökét és visszakérdez, némi hitetlen éllel a hangjában. Elmosolyodom, valamiért szórakoztat a gondolat, hogy nem nézi ki belőlem mindazt, amivel egész életemben foglalkoztam, de nem fűzök hozzá megjegyzést, inkább bővebben és pontosabban kifejtem, mire van szükségem, ez talán őt is meggyőzi majd, hogy nem csak úgy betévedtem azon az ajtón. Valószínűleg így is van, elismerő biccentésére és szavaira én is bólintok, nem szeretem a felesleges köröket, inkább a célirányos fajta vagyok. Megmossa a kezét és megtörli egy tisztább rongyban. – Köszönöm – biccentek, amikor azt mondja, kövessem és megnézzük azt a bizonyos választékot. Egy lépéssel lemaradva követem a balra lévő ajtóhoz, ami egy másik ajtót rejt, de nem figyelem meg, hogyan oldja fel a mellette levő falon elhelyezett számkódos, ránézésre érintőképernyővel is ellátott zárat, hiszen én most csak vásárló vagyok. Ahogy átlépünk ezen az ajtón is, egy kisebb fegyverraktárban találom magam, aminek a látványa eltölt egy bizonyos fokú otthon-érzéssel, de csak akkor lépek közelebb a gépkarabélyokat tartalmazó szekrényhez, amikor szavaival és keze intésével irányba igazít és engedélyt ad rá. Miközben ő - valószínűleg - a töltényeket veszi elő, én pontosan olyan sorrendben futtatom át a tekintetemet a fegyvereken, ahogy ő is megnevezi őket. A mesterlövész-puska látványa ambivalens érzelmekkel tölt el, szavaira azonban felfelé kunkorodik a szám sarka. – Most nem lenne alkalmas, de talán később visszatérek érte – felelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga; mondjuk, valahol az is. Használtam már nem egyszer és nem kétszer, nem egy és nem két típust, de amire most készülök, az nem ilyen megközelítést kíván. Tekintetem visszatér az M4-esekre, nem azért, mert ő is azt javasolta, hanem azért, mert az én szívemhez is ez a választás állna legközelebb, jó néhányszor volt már hozzá szerencsém. Odalép mellém, de mielőtt még megszólalhatnék, az ő hangja töri meg a rövid csendet, hogy feltegye a nem túl indiszkrét kérdést. Kis híján elnevetem magam a csinos, fiatal hölgy kifejezésen, de aztán a kérdést egy másik követi, én pedig egy pillanatra megmerevedek. A mellkasom elnehezül, kissé élesebben szívom be a levegőt a szükségesnél, de annyiban képes vagyok magamon uralkodni, hogy a kezem ne szoruljon ökölbe, mielőtt még fenyegetésnek venné. Nem tudhatja. – Nem volt zűrös – felelem végül lassan, a hangomba beköltözik egyfajta mélység, bár nem feltételezem, hogy pontosan ismerné az okát. – Meghalt. Megölték – pontosítok. A mellkasomat újra összepréseli az a jól ismert érzés, de a következő szavaimnál a hangom bár nyugodt, már hidegebben és élesebben vág, mint a norvég tél odakint. – Szeretném megadni a gyilkosainak, ami jár. – Ugyan nem sok köze van hozzá, hiszen csak fegyverért és lőszerért jöttem, talán nem is érdekli, de az is lehet, hogy ezzel egy kicsit eloszlatom a csinos, fiatal hölgy képét. Odalépek az egyik M4-eshez, de egyelőre nem érek hozzá, Joe-ra pillantok, hogy leemelhetem-e egyáltalán a tartóról, de ha nem ellenkezik, a kezembe veszem a gépkarabélyt, a csövet végig szigorúan a föld felé irányítva, tőle és magamtól is elmutatva. A mozdulataim látszódhat, hogy tudom, mit csinálok, hogy nem először fogok hasonló fegyvert a kezemben, de nem teszek vele sok mindent, csak ellenőrzöm a súlyát és a fogását. – Azt hiszem, elfogadom az ajánlást – pillantok aztán újra a nőre. – És elvinnék hozzá néhány tár lőszert is.
Megelégedhetnék az apró-, de annál sokkal lényegesebb dolgokkal is: megbosszultam a férjemet, a falkám egyben van, megmaradtunk egymásnak, és, ha Olaszországban nem is, a tengeren túlon is folytathattuk volna az életünket. Los Angelesben, mondjuk, az közel van Vegashoz, meg Mexikóhoz is. Pláne, ha azt vesszük alapul, hogy egy kicsit úgy érzem magamat, mintha egy kísértet nyomában lennék, azt üldözném, én meg már csak olyan vagyok, hogyha valamit egyszer a fejembe veszek, akkor azt nem engedem el olyan könnyen. És, ha tudtam volna, hogy majd ez vár ránk (mert, hát, honnan is tudhattam volna, hogy a ruszkik is itt ténykednek? (oké, valahol biztosan utána tudtam volna nézni, de bevallom, a skandi vígság, vidámság, vidorság, a cuki-muki házak, meg a színpompás, édes utcák mellé nem feltétlenül tudtam elképzelni a vodka vedelőket, ahogy Kalasnyikovval hadonászva rohangálnak fel, s alá)), akkor valószínűleg rájuk kötöm az útilaput. Abba sem akartam őket belevonni, hogy levadásszuk, és egytől-egyig kilőjük Dario gyilkosait, de ők is éppúgy küldetésüknek tekintették, mint én. Szeretem őket, mindig is szerettem őket, de nem annyira, hogy mindenáron magamhoz láncoljam őket. Az persze tény és való, hogy az életem nem lenne teljes nélkülük, de annyira önző még én sem vagyok, hogy mindenképp magam mellett akarjam tudni őket. Nem valamiféle király, vagy királynő vagyok, még alfának is csak csupa jóindulattal lehetne nevezni. Hiszen most sincs itt egyikük sem, és fogalmam sincs, hogy hova mehettek, ma az autóval akartam foglalkozni, így nekik is szabadfoglalkozás van, ha az apám negyvenhat évig várhatott, még egy nap ide, vagy oda mit számít, nem igaz? Úgyhogy egyedül vagyok, a szívszerelmemmel, a Chevy-vel, ami hajszálpontosan ugyanúgy néz ki, mint egykor Darióé. Sajnos, amikor felrobbant az étterem, az autó is totálkáros lett, előbb a törmelékek zúzták szét, aztán felrobbant a hőtől, de akkor is, amikor ezt vezetem, ami csupán hasonlít az eredetire, néha egy kicsit olyan, mintha Dario egy része is velem lenne, mintha soha nem hagyott volna el, mintha ketten együtt mennénk a világ ellen, mint régen. De Dario elment – és nem jön vissza többé. Egészen eddig a pillanatig egyedül voltam: nyílik, és záródik az ajtó, de cseppet sem zavartatom magamat. Mint mondtam, elkopott a fékbetétem. Az apám várhat egy napot, ez nem. Hanyag eleganciával emelkedek fel félig guggoló, félig térdelő pozíciómból, hogy szemügyre vehessem a vendégemet. Nem lennék meglepve, ha ő is az irhám miatt jött volna, azonban hamar rá kell jönnöm, hogy valószínűleg nem így van. Nem a termete, és nem is a kora miatt – mennyivel lehet nálam fiatalabb, tíz-tizenöt évvel? -, egyszerűen zsigeri szinten érzem, a farkas ösztönei súgják, hogy nem kell tartanom tőle. Amikor válaszol a kérdésemre, felemelkedik egyik szép ívű szemöldököm. - Csakugyan? – kérdezek vissza, némi éllel a hangomban, miközben újra végigmérem. Egészen pontosan meg is mondja, hogy mire van szüksége, amire elismerően biccentek. – Felkészülten jöttél, ezt szeretem – ellépek mellette, hogy megmossam mocskos mancsaimat, és megtöröljem egy valamivel tisztább rongyba, mint ami a nadrágom derekába van bújtatva. – Gyere, meglátjuk, mit tehetek érted – balra van egy ajtó, ami arra hivatott, hogy egy másikat elrejtsen. A másik ajtó mellett egy apró szerkezet van a falra erősítve, rajta számok, meg egy panel. Kóddal-, vagy ujjlenyomattal működik, de, ha nagyon akarom, akkor az egész kócerájt is a levegőbe repíthetem, amihez szintén az én egyik ujjamra van szükség – nem fogom elárulni, hogy melyikre -, de azt csak akkor fogja bárki is ilyen célokra használni, ha megszabadít az adott testrészemtől. Azonban nem adom magam olyan könnyen (meg az ujjaimat sem). Tehát ezen az ajtón belépve tárul a fiatal nő elé az aprócska fegyverraktárunk. - Mindjárt előveszem a töltényeket, a fegyvereket ott találod. Van ott pár M4A1, én egy olyat vinnék, ha te lennék. De van Thompson is, MP5, MP40, a sniper, gondolom, nem a te ízlésvilágod – tűnődök hangosan, abból kiindulva, amiket az imént említett, és, miközben beszéltem, elővettem a lőszereket, úgy állok meg mellette, a szekrény előtt, ahol a fegyvereket tartjuk. – Ha nem túl indiszkrét kérdés – meg akkor is, ha igen-, egy ilyen csinos, fiatal hölgynek mi szüksége lehet fegyverre? Csak nem egy zűrös ex? – nyilvánvalóan utóbbi csak költői kérdés, mi több, viccnek szánom, de az első kérdésre adott válasza komolyan érdekel.
there's no going back in time it's a darkness you can't fight
Talán csak egy egészen kis lelkiismeretfurdalást érzek, míg a célom felé tartok; egyelőre. A terveimnek csak egy kisebbik részét jelenti az, hogy beszerezzek néhány elengedhetetlen kelléket azok bevégzéséhez, ez még nem számítana főbenjáró bűnnek akkor sem, ha lebuknék, de én már tudom, mi lesz a folytatás. Egy ideje felfedeztem, hogy ismét a környéken vannak, viszont nem szóltam róla az apámnak sem, mert bár egyelőre nem engedtem, hogy megtaláljanak, tudom, hogy el fog jönni az a pillanat is. Egyenesen a karjaikba fogok sétálni, hogy aztán ők elvigyenek magukkal ahhoz, aki erről az egészről tehet. És akkor meg fognak halni. Ez az, amiből sosem engednék. Nem akarok ejnyebejnyét, nem akarok törvényes büntetést, nem akarok elnézést, csak és kizárólag a keserves kínhalált szánom mindannyiuknak, amiért elvették Őt tőlem. Ezen pedig még az sem tudott enyhíteni, hogy végre megtaláltam az apámat; erről az ő kedvéért sem lennék hajlandó lemondani. Ahhoz túl mély a seb. A régi laktanyához érve a szokásos módon mérem fel a környezetet, de nem vagyok ideges. Mozogtam már eleget ezekben a körökben ahhoz, hogy tudjam, megbízható forrásból kaptam a nevet és a címet, és itt senki nem fog a torkomnak esni addig, amíg nem adok rá okot, márpedig nem ezért vagyok itt. A kopogásom határozott, és hasonló elszántsággal lépek be az ajtón akkor is, amikor nem érkezik válasz. Behúzom az ajtót, hátratolom a kapucnimat, majd körbepillantok, tekintetem kíváncsian futtatva körbe a garázsban, ahol találom magam. Benzin- és olajszag jellegzetes elegye csapja meg az orromat, ami talán nem is csoda, ha azt nézzük, hogy első benyomás alapján mintha egy szervizműhelybe léptem volna. Az egyik autó mellől felegyenesedik egy szőke hajú nő, tekintetét rám függesztve. A fülében fülhallgató, ruházatán és a kezén is látszik, hogy nem csak afféle asszisztens ezen a helyen, amitől számomra máris szimpatikussá válik, még ha nem is barátkozni jöttem ide. Megtörli a kezét, kiveszi a fülhallgatót a füléből, én pedig bemutatkozom, ahogy azt a jó modor diktálja. Azt nem találnám ki elsőre, hogy ő Joe, de az ő arcán is látom a meglepetést, ahogy rám pillant. Nem veszem magamra, nem volt kedvem színezett kontaktlencsével vesződni, és ez általában ezzel jár; inkább elmondom, kit keresek, ő pedig elmosolyodik, mintha tudna valamit, amit én nem. Közelebb lép, aztán karcos hangján megszólal, és ahogy ő is bemutatkozik, az én szám sarka is felfelé görbül a felismeréstől, hogy minden szempontból jó helyen járok. Joe. Már értem. – Fegyverekre és lőszerre van szükségem – szólalok meg, nem kerülgetve a forró kását, hiszen nem trécselni jöttem, és ő sem tűnik annak a kifejezetten csacsogós típusnak. – Kilenc milliméteres és .40 S&W kaliberből legalább 50-50 darabra – folytatom, hiszen a Berettát és a Glockot is mindig meg kell etetni valamivel –, fegyverek tekintetében viszont szívesen megnézném vagy -hallgatnám a választékot. – Oldalra billentem kissé a fejem, úgy figyelve tovább a nő - Joe - átható pillantását. Határozott elképzelésekkel érkeztem, és csak valami furcsa sejtésből adódóan döntöttem úgy, hogy arra az ominózus alkalomra a Berettát ideiglenes ki kellene váltanom valami mással. A valami más egyelőre kérdéses, és nagyban függ attól is, mivel rendelkeznek ők itt.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mit várok ettől az egésztől. Átbumliztam fél Európán, csak azért, hogy találkozzak az apámmal, akinek a létezéséről – legalábbis ebben a formában – még csak nem is tudtam. És szerintem ő sem tud rólam. És az is lehet, legalábbis én úgy gondolom, hogy mégiscsak jobb lenne, ha bizonyos titkok azok maradnának, amik: titkok. Az anyám megcsalta az apámat – az igazit, nem a biológiait -, aki negyvenhat éven keresztül abban a tudatban-, és hitben élt, és él, mind a mai napig, hogy a lánya vagyok; és, ha rajtam múlik, ez így is fog maradni valamelyikünk halálának a napjáig. Ettől függetlenül meg akarom nézni magamnak azt a férfit, a farkast, látni akarom, teljes valójában, még, ha csak egyszer is ebben az életben, tudni akarom, hogy ki ő, válaszokat akarok, ismerni akarom a gyökereimet. Egészen idáig magasról szartam ugyan rá – mármint a gyökereimre, meg a család nevű intézmény azon részére, amelyben olyan dolgokat kellett vállalnom és tennem, amit nem szerettem volna -, ami eddig csak a családi bizniszből – haha! – való kilépésemmel nyilvánult meg, de Dario halálával új értelmet kellett keresnem az életemnek. Eltartott egy ideig, mire kiiktattuk azokat a faszkallantyúkat, akik felrobbantották őt-, és majdnem engem is. Ez egy ideig még éppen elég is volt, egy szívdobbanás erejéig kielégítő, de végül a szívemben tátongó repedéseket nem töltötte ki. Aztán azt a célt tűztem ki magam elé, hogy rájöjjek, ki a vérszerinti apám és, hogy hol keressem. Nem fogok hazudni, nem kevés időbe telt, mire átnyálaztam anyám összes fotóját, újságból kivágott, fényképes cikkeit, levetíteni a filmtekercseket. És hiába matekoztam ki, hogy mikor eshetett teherbe, ennél többet aligha sikerült kihámozni a fényképekből, azt leszámítva, értelemszerűen, hogy Oslóban történt az eset. Aztán nem kevésbé volt egyszerű berendezkedni a városban, nem beszélve a helyi erőkről, akik több-kevesebb szeretettel fogadtak. Abban sem vagyok biztos, hogy ennek az egésznek egyáltalán van-e értelme. Berendezkedni általában csak egy életre szokás, és most olybá tűnik, hogy letelepedtünk itt – azt azért be kell vallanom, hogy az első pár hónapban rendszeresen-, sőt folyamatosan befagyott a seggem, amikor kitettem a lábamat a központból, de, per fortuna, egészen adaptív lettem Dario mellett. A fiatal nő felbukkanása félig-meddig váratlanul ér. Nem számítok látogatóra, úgyhogy egy pillanatra megfordul a fejemben az is, hogy a Smolensky család továbbra sem nézi jó szemmel a jelenlétemet a városukban. Kár, hogy nem vagyok az a menekülős fajta. Az autómat bütykölöm, elkopott az egyik fékbetét, és nem maradhat így, a fülemben dübörög a zene, tényleg, komolyan ki akarom zárni a világot, és mindent és mindenkit. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem támaszkodhatok a szaglásomra, amit még a benzin illata sem tud lépre csalni. Akkor állok meg egy pillanatra a mozdulatban, amikor meghallom a határozott kopogást – kétszer -, de nem reagálok rá. Nem, egészen addig, amíg meg nem érzem a hűvös levegőt beszökni a kinyíló ajtón. Csak ekkor egyenesedek fel a kerék mellől, és fordulok a nő felé, nadrágom derekába csúsztatott rongyba törlöm a kezeimet, majd kiveszem a fülhallgatókat a fülemből, hanyagul a zsebembe gyűrve. Az én arcom sem lehet kevésbé meglepett, mint az övé, ami első sorban nem a megjelenésének szól, hanem a rám függesztett, violaszínű szempárnak. Végül elmosolyodok, mert mintha nem egészen rám számított volna. Szenvtelenül lépek közelebb hozzá, annak ellenére is, hogy a farkas ösztöneim azt súgják, hogy Aviva nem csak egy divat maca, színes kontaktlencsével, aki azért jött, hogy megjavítsam az autója – amit apuci vett neki - futóművét. - Joanne Harrison – gondolom, így már érthető lesz. – Csupa fül vagyok.
there's no going back in time it's a darkness you can't fight
Még mindig furcsa a gondolat; az apád nem lenne büszke rád. Nem vagyok biztos benne, hogy mekkora részét és mennyire sikerült feldolgoznom annak, hogy megtaláltam, vagyis inkább ő talált meg engem... és bár az érzés határozottan olyasmi volt, amit örömmel tudtam üdvözölni, ez sem tudta enyhíteni azt a konstans fájdalmat a mellkasomban, ami már körülbelül két hónapja, hogy beköltözött oda. Még mindig olyan érzés, mintha feltépték volna a szegycsontomat és úgy is hagyták volna, hagyva, hadd tátongjon üresen, hadd vérezzen, amíg csak lehet. Amíg csak élek. Tudom, hogy az apám is segített volna, segíthetett volna, de nem akartam tájékoztatni a terveimről. Borítékoltam volna a válaszát, és nem csak azt, hanem a tényt is, hogy minden erejével megpróbált volna megakadályozni, márpedig azt már leteszteltük, hogy ha akar, ő meg tud állítani. Nem is olyan meglepő, ha egyszer tőle örököltem mindent, ami megkülönböztetett egy átlagos halandótól. Én viszont, éppen ezért, csak egyetlen dolgot osztottam meg vele arról, mi hozott vissza Oslóba, a másikról mélyen hallgattam a figyelmét pedig eltereltem azzal, hogy az első ponttal kapcsolatban a segítségét kértem. Nem engedhettem, hogy akár véletlenül is elvezessek bárkit Axel családjához, és ezt a segítségével sikerült kivédenünk. Most pedig, hogy az elsőt, az Axelnek tett ígéretemet sikerült teljesítenem - bár a maró fájdalom még mindig ott ült a gyomromban a beszélgetés emlékétől -, rátérhettem a következő fázisra. A bosszúmra. Az apám egyébként is különös módon izgatottnak tűnt az utóbbi időben és elég elfoglaltnak is tűnt, de amikor rákérdeztem, a munkájára fogta, én pedig nem faggatóztam, hiszen éppen kapóra jött, hogy valami más is leköti a figyelmét. Megmozgattam az alvilági kapcsolataimat - amire nem volt nehéz szert tenni már akkor, amikor először a városba jöttem, hiszen nekem is ez volt a túlélésem kulcsa, márpedig a hasonlóak kiszagolják egymást -, aztán kaptam is egy nevet és egy címet. Az odajutáshoz előveszem a jó öreg megfigyeléselhárítási módszereimet, először erős akcentussal elvitetem magam taxival egy semleges helyszínre, aztán átszállok a másikba, ahol tökéletes angolsággal adom elő a helyi turistát. Másik címet mondok neki, aztán váratlanul állítom meg és szállok ki az autóból, hogy a maradék utat gyalog tegyem meg a tényleges helyszínig. Kerülővel megyek, a környezetemet figyelve, és csak akkor tolom hátrébb egy kicsit a fejemen a kapucnit, amikor elérek a megadott címre. Szemeim figyelmesen mérik fel a régi tűzoltó laktanya épületét. Az biztos, hogy már nem eredeti céljára használják, de a legkevésbé sem tűnik elhagyatottnak. Még egyszer hátrapillantok a vállam felett, de a környék csendes, nincs társaságom. Tekintve, hogy nem kaptam külön instrukciókat, a hatalmas, lehúzott garázsajtók egyikébe vágott ajtóhoz lépek, öklöm kétszer, határozottan koppan a fémen, majd egy kis várakozást követően lenyomom a kilincset, és ha enged, benyitok az ajtón; ha nem, odakint várom meg, ajtót nyit-e valaki. Ha sikerül bejutnom, figyelek arra, hogy be is zárjam azt magam mögött, aztán hátralököm a fejemről a kapucnit, de nem teszek meg odabent több lépést a szükségesnél; ha rögtön megpillantom a szőke hajú nőt, már meg is állok, szemeimet ráfüggesztve, kezeimet a testem mellett lógatva nyugodtan, jelezve, hogy nem fenyegetésként érkeztem. Ha az ajtó nem nyílik, mindezt odakint teszem meg, amikor kinyitja az ajtót. – Aviva vagyok – mutatkozom be nyugodt, de határozott hangon. – Azt mondták, itt találom Joe-t. – Félrebillentett fejjel tanulmányozom a nőt, kíváncsian. A Joe név alapján még csak nem is feltételezem, hogy éppen vele állok szemben.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Az egész csak egy egyszerű fegyver- és lőszervásárlásnak indult, most mégis itt állunk egymással szemben, az asztal két oldalán, az említett fegyver- és lőszeradag felett, és azt hiszem, kölcsönösen okozunk egymásnak egyszerre nehéz és rokonszenves pillanatokat. Nincs ebben a gyanútlanul feltárt közös vonásunkban semmi szép vagy örömteli, nincs mögötte más, csak gyász és rengeteg fájdalom, de amikor az ember tudja, hogy van valaki, aki pontosan megérti, min megy keresztül, akkor a veszteségérzet mellé beköltözik valami más is. Az érzés, hogy ebben sem vagy feltétlenül egyedül. Hogy van még más is, aki járt már ezekben a cipőkben, aki most is bennük jár, de elég szarrágóba mártotta már bele a cipőtalpát ahhoz, hogy az ne törje a lábát a nap minden egyes másodpercében. Hálás vagyok az őszinteségéért, és tulajdonképpen azért is, mert szándékolatlanul bár, de feltárta ezt a bizonyos közös pontot.
Érzem magamon a nő kutató pillantását, és szinte azt is megsúgják a zsigereim, hogy próbál megfejteni, de nem igazán ejt kétségbe ez a gondolat, és titkon hálás vagyok érte, amiért mindennek ellenére sem kérdez semmit. Nem mintha egyébként a lelkemre venném, de határozottan szimpatikus, hogy csak úgy belibbent ide egy másik nő, közölte a szándékait, ő pedig olyan természetesen fogadja ezt, mintha a piacon lennénk. Persze, sejtettem, hogy jó helyre jövök, biztos forrásból kaptam a nevet és a címet, máskülönben nem is nagyon vesződtem volna. Megtudtam, hogy viszonylag újnak számítanak itt, de nekem nem ez számított, hanem az, amit adni tudott. Az oroszok például vaskalaposnak számítottak már, de előbb haraptam volna le a kisujjam, mint hogy hozzájuk forduljak; van elég bajom nélkülük is, kösz szépen.