Vladimir & Andrej

Sosem vallotta volna magát szentimentálisnak, most azonban a gondolatok mellé villámsebességgel társult rengeteg érzelem is a fejében, amit ezúttal könnyedén rejtett a vigyora, meg a szélesedő fesztávjába kódolt ölelés mögé. Vladimir apja volt az a nagykutya, akitől maga Andrej az érzelmek megfelelő palástolását tanulta – sokkal inkább, mint a sajátjától tudta volna valamiért -, éppen ezért hamar megértette, hogy ebben itt erő van.
Megölelnie és őszintén örülnie a másiknak egyáltalán nem gyengeség, hiszen ők ketten az erőt képviselték mindig, jelentsen ez akárkinek, és bármit. Andrej mindig őszintén hitte, hogy Vladimirrel ők ketten elpusztíthatatlanok, és ezt ugyan így gondolták az ellenségeik is, éppen ezért szenvedett vereséget végül úgy, hogy a családját használták fel ellene. Andrej ugyanis sosem tört volna meg pusztán attól, hogy őt kínozzák közvetlenül. Közvetetten azonban még mindig a bőrén érzi a pillanatot, amikor Sofia élettelen testét a karjába vette annyi évvel ezelőtt, és megértette, hogy ott a vége.
Hiába hiányzott neki hosszú évek óta már ez az élet, akkor olyan apró darabokra szaggatták szét a lelkét, hogy nagy valószínűséggel sosem tért volna vissza. Ebben a világban nincsen helye félelemnek, a legkisebb jelének sem, ő pedig, ha magát nem is féltette volna – hiszen akkor nem rendezett volna az utolsó napjaiban vérfürdőt -, de mindenki mást igen. Ha bárki csak közel került volna hozzá, már nem lett volna biztonságban, mert az ellenségeik tudták azt, amivel ez a két férfi már születésük óta tisztában volt; a szeretteiken keresztül lehet a tökükre markolni egyes egyedül
De a hűség már csak ilyen; sokarcú szörnyeteg néha, ami egy felnőtt férfi összes elképzelését eltiporja pillanatok alatt, és Andrejjel is ez történt. Amint a tudomására jutott az információ, ami miatt most itt van ismét, egyetlen kérdés sem merült fel benne ezzel kapcsolatban. Küldhetett volna levelet, ahol óvatosságra inti régi barátját, és sok sikerült kíván Maximhoz, de az nem ő lett volna, hiszen ő sosem köpne a barátságukba ilyen módon. Itt van, mert az ő vére, az ő felelőssége, az ő fattya, és az ő legjobb barátja, akinek ez a fattyú a hatalmára pályázik.
- Túl sok. Túl sok éve már.. – Vigyorog barátja képébe, mielőtt eltávolodna egészséges módon, és bár a szeme még mindig mosolyog, a vonásai kezdik szépen lassan felvenni a téma komolyságát, amiről Vladimir mit sem tud még. – Milyen ostobák voltak. Mi mindent túléltünk, és ezt is túl fogjuk. – Teszi egyik kezét a másik vállára, és közelebb lép kicsit, hogy a kietlen táj ellenére se hallja őket senki más. – Figyelned kell rám, moy drug, ez most kibaszott komoly. – Emlékszik még, hogy mindig így fejezték ki magukat, amikor a fiatal hév közepette néha nem tudták eldönteni, mi a vicc tárgya, és mi életé és halálé. Andrej szerint ez most az utóbbi, ezért erősít rá szavakkal. – Megtudtam, hogy ki a fasz akarja a helyedet. – És ekkor már a szeme sem mosolyog egyáltalán, sőt, a ráncok közepette megül az arcába az a fiatal tűz, amit a hűsége mindig is képviselt; Vladimirért az egész várost porrá égetné, ha arra van szükség.

Andrej & Vladimir

Néha fájóan hasított belém a felismerés, hogy talán tehettem volna valamit, bármit annak érdekében, hogy Andrej elkerülje élete nagy tragédiáját. Orosz vér csörgedezett az ereinkben, soha nem voltunk igazán jók abban, hogy kifejezzük az érzéseinket; mindenki azt gondolta rólunk, hogy az erőszak és az agresszió a legfőbb betevőnk, és nem is mondhattuk azt, hogy nagyot tévednének. A gyász azonban talán még egy magunkfajtát is könnyedén bekebelezett, és erre nem volt a tarsolyomban egy bevált recept. Talán biztosíthattam volna nekik nagyobb védelmet, állandó felügyeletet. Talán... egyetlen döntésemmel átírhattam volna a történelmet.
Még emlékszem, Andrej milyen szeretettel tekintett Sofia-ra; még soha nem véltem látni annyi érzelmet a barátom tekintetében. Talán én is így néztem Nadia-ra. Csúfolhatott minket bárki bárminek, valahol mélyen mindkettőnk szíve a helyén volt, csak soha nem választottuk a könnyebbik utat.
A kavicsok neszére lassan hátrafordítottam a fejem, és felálltam, hogy immáron szembefordulva várjak rá. Alakját ezer közül is könnyedén felismerném, a vigyora pedig arra késztet, hogy valami hasonlóval reagáljak én is. - Andrej. - Amikor széttárta a karjait, én is igyekeztem redukálni a kettőnk közötti kis távolságot, hogy megöleljem. Mintha a mentsváram lépett volna ki a homályból, jelezvén, hogy még mindig velem van, és soha nem szégyelli majd bizonyítani a hűségét. Pedig ezt nem vártam el tőle azok után, hogy hagytam elmenni.
Az idő, mint olyan, megszűnt; mintha soha nem ment volna el, mintha soha nem veszítettem volna el a legjobb barátom. Igaz, a szó szoros értelmében soha nem vesztettem el. A szavaira végül nem tudtam nem elnevetni magam, majd gyermeteg módon megpaskoltam az arcát. - Mindig mondtam, hogy az ősz a mi színünk lesz egyszer. - A hangom ahhoz képest, hogy tudom, nehéz este elé nézünk, könnyed volt, mintha ismét visszarepültem volna az időben, és megint húsz éves lettem volna. - Hány éve, barátom... - Be sem fejeztem a gondolatot, tekintetemmel az arcvonásait vizslattam, mintha tényleg azt számoltam volna, hány ránccal lett gazdagabb az utolsó találkozásunk óta. - Bár még annál is többen mondták, hogy nem fogjuk megélni az őszülést. - Károgókból és rosszakarókból mindig is akadt. De ő ne tudta volna?

Vladimir & Andrej

Az utolsó pillanatban, amikor már látja régi barátja sziluettjét a ködben, és csikorognak a kavicsok minden lépte után a lába alatt, akkor árasztják el a gondolatok, szinte megállíthatatlanul.
A lánya hamar megértette az apja kapcsán, mennyire nehéz Andrejnek meglepetést okozni, mert mintha egész életében az lett volna a vonásaiba kódolva, mennyi mindent látott már. Nem csak a borzalmakat, de a szépet is, ezért Sofia kicsiként közös játékot talált ki vele, ahol minden héten igyekezett neki valami teljesen újat mutatni, vagy mondani, Andrej pedig eljátszotta a kedvéért, mennyire meglepő, és valahol csodálatos az egész.
Akkor még az is volt.
A nem várt meglepés így, hatvan éves korára akár a szívét is kikezdhette volna, még sem így történt; van már annyi tapasztalat a bőrére olvadva, hogy látszólag a lehető legnyugodtabban fogadta az információt, az pedig már másik kérdés, hogyan verte szét a házának egy bizonyos részét órákkal később. Amint ismét látott a mérhetetlen haragot követően, az első dolga az volt, hogy a megfelelő csatornákon keresztül felvegye a kapcsolatot a barátjával, megbeszélje vele ezt a találkozót, hogy megoszthasson vele mindent, ami a tudomására jutott.
Most már csak árnyékként sétál a barátja felé, és bár a félelem legkisebb szikrája sem pattog a szeméből, valami egészen más mégis; határtalan gyűlölet, mellette pedig végtelen szeretet és hűség, hiszen mindegy, mi lesz a szavait követően, ezt nem hallgathatja el előle. Nem, előle soha.
- Moy drug. – Mondja most még vigyorogva, mikor már csak lépések választják el a másiktól, és szélesre tárja mindkét karját, hogy át tudja őt ölelni. Ha egy valami nagyon hiányzott neki ebből az életből – bár ezt elmondani talán sohasem fogja -, az éppen ez a személy. A személy, akit most a saját vérétől kell majd megvédenie. – Ez csak a fény, vagy tényleg ilyen kibaszott öreg lettél? – Vigyorog a képébe, amikor már engedtek mindketten az ölelésből, és meghagyja maguknak ezt a pár percet még, mielőtt ledobná a bombát az újratalálkozás szépségébe.

Andrej & Vladimir

Ritkán kerültem szentimentális állapotba - és még ritkábban engedhettem meg magamnak, hogy akár egy másodpercre is, de eluralkodjanak rajtam a nosztalgikus gondolatok. Pedig ez történt, mikor megkaptam az üzenetet; amint láttam a helyet és az időt, nem is kellett gondolkodnom, hogy ki küldte. Az pedig, hogy ennyi év után ismét üzent, sokkal mélyebb üzenetet hordozott magában, mint ami a tényleges üzenetben állt; egyszer már kiszállt, továbbállt, én pedig támogattam abban, hogy új életet tudjon kezdeni. Valahol mélyen bántott, hogy mégsem lelt nyugalomra a lelke azok után, ami vele és a családjával történt. Soha nem tudtam elképzelni, nem is akartam elképzelni, hogy milyen fájdalmat élhet át egy apa, ha elveszíti a gyerekeit. De ő is ismerte a világunkat, a játékszabályokat. Aki egyszer beleszületett, az általában örökre benne is marad, mert ez a mocsok úgy ragaszkodott az emberhez, mint a legmakacsabb parazita.
Azt akartam, hogy Ő kivétel legyen.
Az emlékeim között kutatva eszembe jutott egy forró nyári este; alig múltunk húsz évesek, és ugyanezen a parton iszogattuk a legmárkásabb orosz vodkát. Akkor és ott a miénk volt a világ, meg tudtuk fogni, a tenyerünkben tudtuk tartani,  és csak nevettünk az apáink újabb és újabb prédikációin.
Talán a korral együtt némileg nagyobb felelősség is költözött belénk, de soha nem tudtam igazán elfelejteni azt a Vladimirt, aki mellette lehettem; nem egyszer lett rossz vége a mi kettőnk csínytevéseinek, és nem egyszer vittem el a balhét helyette, de akkoriban ezek voltunk mi. Fiatalok és bolondok. Aztán a Papa meghalt. Az első igazi lépést jelentette a felnőtté válásban, pedig már nem voltam fiatal. Andrej is egyre komolyabb feladatokat kapott, nagyobb felelősség hárult rá, és sokkal többet tudott, mint bárki más. A hűségét még ennyi év távlatából is szentnek éreztem, mert hiába mondták, hogy üzletben nincs barátság, úgy tűnt, mi megtaláltuk azt a kiskaput. Még ha rengeteg vér és könny száradt is az út mentén. Mégis idegesség őrölte a gyomrom. Ennyi idő után nem jöhet csak úgy vissza; kell, hogy legyen oka.