Egyelőre minden annyira másnak tűnt, békésnek, és ebből a békéből elég kevés jutott az elmúlt években. Végül is, erre esküdtem fel, még ha sokan nem is értették a motivációimat, és nem egyszer hallgattam végig anyám baljós mondókáit életről és halálról, arról, hogy ezek nem is a mi háborúink, és ő nem akarja elveszíteni a gyerekét mások elbaszott döntései miatt. A sors keserű fintora volt, hogy ehhez nem is kellett háború. Én ugyan itt voltam és éltem, de Jan elment, ez pedig egészen új megvilágításba helyezte anyám furcsa elméleteit arról a bizonyos életről és a kiszámíthatatlan elmúlásról. Míg ő magának követelt minden figyelmet, minden gyászt és részvétet, megfeledkezett rólunk, akik szintén szerettük, és azt hiszem, soha nem dolgoztam fel valójában az öcsém elvesztését. Feloldozás volt visszatérni Keletre a temetés után. - Hála az égnek - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, egy elég szétcsúszott mosolyt villantva, mikor közölte, hogy valószínűleg még nem értesítették a szüleimet, ami valljuk be, a protokoll szempontjából több, mint valószínű. Alig éreztem az arcom izmait, a mosolyom is nagyjából azt a hatást kelthette, mintha átment volna rajtam egy úthenger, és abban bizonyára egyetértettünk volna, hogy ment ez jobban is, de az altató még dolgozott bennem, tompította az érzékeimet, a fájdalomcsillapító bódító hatásáról már nem is beszélve. Fogalmam sincs, hogy nézhettem ki, szerencsére nem tettek be mellém egy tükröt, hogy megcsodálhassam a leharcolt valómat, bár a külcsín éppen nem szerepelt a legfontosabb elintéznivalóim között. - Hát, ha megtennéd... - biccentettem, jelezve, hogy igencsak örömömre szolgálna, ha szólna a szüleim érkezésekor. Vagy értesítésekor, majdnem egyre megy. Neki sem származna hátránya belőle, tekintve, hogy ha az anyám megjelenik itt, neki jobb lesz valahol máshol. Bárhol, ami távol van ettől a kórteremtől. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy villámhárítót játsszak anyám kíméletlen és aljas háborújában, ami évek óta mérgezte a lelkét. Amennyire tellett tőlem, próbáltam megkönnyíteni a dolgát, mikor odajött mellém, hogy segítsen felülni, de csak ekkor tudatosult leginkább, hogy mennyire nem vagyok topon. Ahogy közelebb hajolt, megéreztem a már jól ismert, kicsit sem tolakodó illatát, ami pár másodperc erejéig visszarántott a múltba, azokba az időkbe, mikor Jan még élt, ez pedig ólomsúlyként nehezedett a mellkasomra. - Köszönöm - szólaltam meg újra, ez pedig egyszerre szólt a segítő mozdulatának és annak, hogy elém tartotta a poharat. Jólesett végre kortyolni a friss vízből, a torkom szinte teljesen kiszáradt, azt sem tudtam, hogy mikor ittam utoljára így, saját elhatározásból, majd mikor úgy éreztem, hogy elég, egy jóleső sóhajjal hajoltam odébb. Talán hirtelen volt a mozdulat, némileg megszédültem, de pár másodperc után ismét tisztulni kezdett a kép. - Meddig kell itt maradnom? - kérdeztem az esélytelenek nyugalmával. Mások tapasztalatai mentén tudtam, hogy nem két perc lesz a folyamat, ráadásul jól ismertem a szabályzatot is, de csak bízni tudtam abban, hogy én más leszek. Begyógyszerezett fejjel mindenki ezt gondolta volna. - Te jól vagy? Nem hallottam rólad, mióta... - utaltam vissza arra a jelenetre, mikor kis híján rosszul sült el az egyik műszakja itt, ebben a kórházban. Talán nem kellett volna csak úgy elsétálnom, vagy megszakítanom vele minden kapcsolatot, de az öcsém volt a közös pont közöttünk. Az ő elvesztése pedig majdnem minden kapcsolatot átrendezett az életünkben.
when nothing feels real anymore you know you can say I'm not ok
Egyikünknek sem volt egyszerű a helyzet és igazság szerint később sem ígérkezett annak. Ezt már akkor tudtam, amikor felkeresett az a nő és nagyjából felvázolta a helyzetet, mégsem volt számomra kérdés, mit fogok válaszolni. Nem voltam tisztában a pontos történésekkel, de nem is ez számított, úgy gondoltam, Ole maga is el tudja majd mondani nekem, ha akarja, amikor készen áll rá. Annyit is elég volt tudnom, hogy nagyjából mi történt, így össze tudtam rakni a fejemben a képet és egyben az okokat is, hogy miért kerestek fel engem; nem csak a sérüléseivel kell majd megküzdenie. Súlyos trauma lesz számára az egész, és bár a képesítésem nem a pszichiátria területére köt, ilyenkor már egy ismerős arc önmagában is segítség lehet. Nem tudtam, ez számunkra mennyiben lesz igaz, de én a magam részéről készen álltam kideríteni. Ez azonban nem kizárólag az én döntésem volt, erre pedig hamarabb rákanyarodtunk, mint szerettem volna. Nem hibáztattam a kérdésért, tulajdonképpen teljesen jogos és érthető volt, hiszen alapvetően sem a helyzet, sem a köztünk lévő kapcsolat nem indokolta volna mindezt. Más nővér is elláthatta volna és az, aki annak idején összekötött minket, már nem volt velünk. Az én hibám volt, hogy mögé láttam a saját kényszerképzeteimet is, de ezen nehéz lett volna változtatni. Elmondtam neki az igazat a megkeresésemmel kapcsolatban, a sereg empátiájára vonatkozó megjegyzésére pedig halványan elmosolyodtam, mert bár én nem voltam tapasztalt az ő ügyeikben, kihallottam a hangjából a súlyos iróniát. Ezután viszont kifejtettem neki a dolog kényesebbik részét is, jelezve, hogy ha nem szeretné, nem muszáj, hogy én is maradjak itt. Bárki mást is a kórlapjához tudtam volna rendelni, ha akarta, jó szívvel ajánlottam volna neki valakit, ha kéri, nem haragudtam volna érte. Nem az ő hibájának könyveltem volna el. Ő mégis eloszlatta bennem ezt az érzést, azt mondta, félreértem a kérdést, és bár láttam rajta is valamiféle feszültséget, külön rá is erősített arra, hogy nem kell változtatnunk ezen a felálláson. – Rendben – mosolyogtam rá egy kicsit meggyőzőbben, mint eddig. Nem vontam kétségbe a szavait, nem lett volna oka puszta kedvességből ezt mondani nekem, ha tálcán kínáltam elé az azonnali kibúvót. Aztán feltett egy újabb kérdést, és a hangjában mintha most bujkált volna igazán a feszültség, amit meg is tudtam érteni. Keserédes mosoly költözött ajkaim szegletébe, ahogy rápillantottam, de megráztam a fejem. – Nem, egyelőre nem engedélyezett a látogatásod – feleltem. – Mondjuk nem tudom, ez mennyi ideig tartaná vissza valójában, de ha jól tudom, még nem értesítették a szüleidet, hogy megérkeztél Oslóba. – Ezzel nyerhetett magának egy kis időt, de ezt nem szerettem volna hangosan is kimondani, mert rosszindulatúnak tűnhettem volna tőle, pedig én nem őriztem haragot az édesanyja irányában sem. Inkább csak első kézből tapasztaltam, hogy milyen is, amikor átmegy valódi anyatigrisbe, ha a fiáról van szó. – Én előbb fogom látni a rendszerben, ha itt lesznek. Figyelmeztethetlek, ha szeretnéd – tettem hozzá egy kis, bátorító mosollyal. Egyébként sem lehetett egyszerű helyzet, ha majdnem a biztos halálból hoznak haza és szembe kell nézned az anyáddal, akkor is megértettem volna, hogy fel akar rá készülni, ha nem ismertem volna az érintettet. – Valószínűleg jobb, ha én akkor nem leszek itt – ráztam aztán meg a fejem egy kis sóhajjal. Szerencsétlen esetben megláthatják a nevem a kórlapon, de talán eléggé el lesznek vele foglalva ahhoz, hogy ez ne szúrjon szemet nekik. Következő kérdésére rápillantottam, de közben már hevesen bólogattam is. – Persze! – fejeztem ki szóval is a választ, és már oda is léptem a kicsit távolabb elhelyezett asztalhoz, amire rá volt készítve egy nagy pohár friss víz, benne egy szívószállal, hogy könnyebben és óvatosabban tudja adagolni magának a folyadékot, miközben iszik. A poharat az ágy melletti szekrényre helyeztem, aztán közelebb léptem hozzá. – Segítek felülni egy kicsit – magyaráztam közben. Tudtam, hogy még le van gyengülve az altatás hatásai miatt, de ez nekem természetes volt; az már egy kicsit kevésbé, hogy éppen ő volt az, akinek a válla alá nyúlva segítettem megtartani a testsúlyát és kicsit feljebb tornázni magát az ágyon, miközben másik kezemmel gyakorlott mozdulattal igazítottam be a párnát, hogy megtámassza a hátát, amikor felül. Más volt ez, mint amikor vadidegenekkel játszottam el hasonló mozdulatsorokat, már csak azért is, mert valószínűleg soha nem kerültünk fizikailag ilyen közel egymáshoz, de hát abból kellett főznünk, amink van. – Jó így? – pillantottam rá aztán, amikor már fel tudott ülni egy kicsit. Csak akkor engedtem el és léptem hátra, ha jelezte, hogy semmi baja, aztán a pohárért nyúltam és az arcához emeltem, hogy elérje a szívószálat. – Csak lassan – pillantottam rá óvón, szemeim figyelték minden mozdulatát és résen voltam, hogy közbe tudjak lépni, ha véletlenül félrenyel.
Nem így képzeltem el a viszontlátást, már amennyit egyáltalán láttam belőle, mert jelenleg minden csak körvonalakban rajzolódott ki. Mikor legutóbb láttam, szintén itt találkoztunk, ő pedig bajban volt. Akkor még egészen friss élmény volt az öcsém halála, de míg a családom többi tagja sortűzzel akarták Őt a földdel egyenlővé tenni, én inkább a tárgyilagosságot választottam. Nem azért, mert haragudtam volna rá, hisz nem követte el azokat a bűnöket, amikkel az anyám megvádolta vagy legalábbis próbálta nyugtatni magát, hogy feloldozást kapjon a fia elvesztése alól. Ha meghalt a gyereked, muszáj volt vádolnod valakit, meg kellett találnod a bűnbakot, anyám pedig a legkézenfekvőbbet találta meg. Pedig nem ő volt a hibás, és aznap éjszaka nemcsak mi veszítettünk, de Ő is. Soha senki nem vitathatta el egy anyától a fia elvesztését, de mégis kinek volt tisztje eldönteni, kinek fájt jobban? Ő a férjét veszítette el. Én pedig nem voltam Isten, hogy ítélkezzek felette. Anyám fölött már annál inkább, mert azóta is elborzasztott a viselkedése. Egy biccentéssel jeleztem, hogy tudomásul vettem a szavait, ezzel is egyértelműsítve, hogy habár szétmegy a fejem és kótyagos vagyok, de kezdett teljesen visszatérni a tudatom, neki pedig minden bizonnyal tudnia kellett erről. Hallottam és észleltem a mozdulatait magam körül, ahogy ellenőrizte a gépeket, ekkora már viszonylag egész jól átláttam a homályon és a furcsa ködön, ami eddig uralta a szemeimet. Talán nem is kezdhettem volna ennél aljasabb megjegyzéssel, mert konkrétan megkérdeztem tőle, miért Ő van velem. Nem így kellett volna fogalmaznom, mert nem a jelenlétét bántam, csak meglepődtem, de talán el tudta nézni nekem, hogy így féléber állapotomban még mindig voltam a szavak mestere. - Milyen empatikusak a seregnél - reagáltam először a szavaira egy nagyon halvány vigyorral, mert ő talán nem, de én tudtam, hogy nem ez volt a fő jellemzőjük. Félig meg kellett halnod ahhoz, hogy emberszámba vegyenek és hirtelen már az is fontossá vált, hogy ki van mellettem a rehabilitációm során. Megköszörültem a torkomat, lassan kidugtam a takaró alól az egyik karomat, de még alig éreztem az izmaimat. Így viszont alapból kudarcra volt ítélve a mozdulat, amivel feljebb akartam volna tornázni magamat a párnán. - Félreérted, én... szóval nem bánom, ha te vagy mellettem - magyaráztam meg aztán az iménti félresikerült mondatomat, majd körülnéztem magam mellett. - Nem kell más nővér - tettem hozzá, mintegy ráerősítve, hogy ezen ne gondolkodjon, és még a helyzet komolysága ellenére is jóval lazábban kezeltem ezt a kérdést, mint ő. Nem kellett mondania, láttam rajta, hogy nem érzi magát jól ebben a szituációban. - Az anyám még nem áll vigyázzban az ajtó előtt? - kérdeztem aztán, és valójában ez szülte inkább a félelmemet. Nem hiszem, hogy amíg a Közel-Keleten voltam, békét kötöttek volna. - Kérhetek valamit... inni? - kerestem meg újra a tekintetét, mikor éreztem, hogy kezd kiszáradni a torkom.
when nothing feels real anymore you know you can say I'm not ok
Ahogy ott ültem a kórházi ágy mellett, hallgatva a műszerek halk, monoton zúgását ás ismerős csipogását, még mindig voltak bennem kétségek. Nem magam miatt - én meghoztam a saját döntésemet és készen voltam tartani is magam hozzá, de az, hogy én szívesen segítettem neki, még nem jelentett semmit. Ez is olyasmi, ami kétszereplős játék, és tudtam, hogy ha ő nem kér a segítségemből, nem fogom ráerőltetni magam. Nem volt kérdés, hogy én igent mondok-e a nőnek, amikor megkeresett, de nem hiszem, hogy ezt vele is megbeszélték volna. Mindig is hálás voltam neki azért, amiért úgy tűnt, úgy elfogadott a családban, de talán az is csak Jan miatt volt, és nem tudhattam, ő is engem hibáztat-e a haláláért. Ha így volt, én sem szívesen láttam volna magam nap mint nap a helyében. Szemeim rögvest kiszúrták az első jeleit annak, hogy kezd magához térni. Először az ujjai rebbentek meg, aztán légzése kiesett az eddigi egyenletes, gépies ritmusból, szinte érződött rajta, hogyan próbálja feldolgozni az új helyzetet, a gondolatain ülő ködöt, amit a mélyaltatás okozott. Kinyíltak a szemei, pislogott néhányat, végignézett magán, aztán még többet pislogott, mielőtt lassan felém fordult volna, de a szemei még nem fókuszáltak rendesen. Ekkor már meg mertem szólalni, még ha egyelőre nem is volt teljesen képben. Láttam, hogy sikerül ezzel tovább fokoznom a zavart a fejében, de türelmesen vártam, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és amikor rekedt hangján a nevemen szólított, halványan elmosolyodtam. Arcom aztán elkomolyodott kissé, amikor megkérdeztem, hogy érzi magát, szemeim aggódón figyelték a mozdulatot, ahogy a halántékához emelte a kezét. Hallottam a hangjában a kínt, a mellkasom pedig elnehezült kissé. Noha a fejfájás és a kábaság az altatás számlájára volt írható, nem volt könnyű így látni őt, sebekkel tarkítva, fájdalmak között. Hozzá voltam már szokva a látványhoz, láttam már sokkal csúnyábbat is, de mindig nehezebb volt, ha ismerted, aki az ágyon feküdt. – Az altatás miatt valószínűleg egész nap fájni fog a fejed – árultam el neki kelletlenül, aztán felálltam ültemből, hogy ellenőrizzem a monitoron a morfium mennyiségét. Egyelőre nem emeltem az adagon, meg akartam várni, hogy egy kicsit jobban kitisztuljon a feje, utána is ráértünk még tökéletesíteni az arányokon, ha nem szűnnek a fájdalmai. A kérdése egyébként is elterelte a figyelmemet egy kissé, a szám sarka felfelé görbült, ahogy rápillantottam. – Igen, amennyire én tudom – feleltem. – Bár bevallom, a lábujjaidat nem számoltam meg. Ellenőriztem a többi monitort is, megigazítottam az infúziós tasakokat, de aztán ahogy visszahúztam volna a kezem, az megállt a levegőben egy pillanatra félúton, amikor meghallottam a kérdését. Próbáltam nem belelátni a hangjába a vádat, nem belehallani a hangjába az élt, de valószínűleg akkor is odaképzeltem volna, ha nem volt ott. Nyeltem egyet, megigazítottam az állványt, bár erre semmi szükség nem volt, de így legalább nem kellett ránéznem. – Megkerestek a hadseregtől – árultam el neki. – Még mielőtt hazahoztak, megkeresett egy nő, mert a helyzetre és a rokoni kapcsolatra való tekintettel szerették volna, ha én vagyok melletted a felépülésed alatt. Persze csak addig, ameddig itt vagy nálunk – tettem hozzá, mielőtt még azt hitte volna, hogy akkor is az én feladatom lesz a róla való gondoskodás, miután kiengedték a kórházból. Nem mintha ez kötelező lett volna. Csak ekkor fordultam felé és vettem egy nagy levegőt. – Én eleget tettem a kérésüknek, mert szeretnék neked segíteni, de te vagy a beteg. Ha te nem szeretnéd, hogy én legyek melletted, választhatsz mást – próbáltam madárnyelven megfogalmazni, hogy ha nem tudja elviselni a jelenlétem, nyugodtan megmondhatja. – Ismerem a helyi nővéreket, szívesen ajánlok neked valakit, ha szeretnéd – öltöttem egy mosolyt az arcomra, mögé rejtve a feszültségemet.
Amikor közölték velem azt, hogy hazatérhetek, talán meg kellett volna lepődnöm, de igazából számítottam rá. Csak nem ilyen korán, mert egy ideje már ébren voltam, a sebeimet ellátták, és úgy tűnt, hogy életben maradok - amit egyenesen csodának véltek -, mégsem tudtam, hogy készen állok-e egy repülőútra. Nem tudtam velük osztozni az örömben, hogy engem meg tudtak menteni, és nem is tekintettem magamra hősként, mert nem tudtam megmenteni egyik srácot sem, pedig felelős voltam az életükért. Együtt harcoltunk, és az utolsó lélegzetvételükig küzdöttek azért a közös nagy ügyért, amit több éves munka volt belenevelni a fejükbe. Többen a kezeim között haltak meg, a szemükben kialvó fény éjszakákon át kísértett, és néha csak az altatóval kombinált nyugtató tudott igazi, álomtalan álomra bírni. Amikor tisztulni kezdett a szemeim előtt a homály, szinte nem is kellett igazán látnom semmit, hogy tudjam, már egészen máshol vagyok. Más volt az oxigén, és egy civilizált kórház illata nagyban eltért egy Közel-Keletitől. Ugyanúgy feküdtem, mint amire utoljára emlékeztem, és először, amit észrevettem magamon, az a kellemes tapintású kórházi takaró volt. Kába voltam, komótos pislogások után sem tudtam kilátni a fejemből tökéletesen, és mikor csigatempóban oldalra fordítottam a fejemet, még a nővér hajszínét sem tudtam megállapítani első nekifutásra. Erős cuccal üthettek ki, mintha máris gyökeret vert volna a fejemben valami, ami hasonlított a fejfájásra, de még nem éreztem annyira intenzívnek. Újra pislogtam egy párat, hátha eltűnik a homály a szemeim elől, de ekkor már hallottam szavakat. Szerintem nem képzelődtem, de először azt hittem. Túl ismerősen csengett, és kételkedtem abban, hogy egy Oslo-i kórházban bárminek is ismerősnek kellene lennie. Hacsak... - Sofia? - kérdeztem rekedt, nyúzott hangon, mint akit hat hónapnyi masszív alvásból ébresztettek, és az újabb pislogásoknak hála már nagyjából ki tudtam venni az alakját. Lassan felemeltem a jobb kezemet, hogy a halántékomhoz érintsem, mert ott kezdett valami gyökeres fájdalom bontakozni. - Úgy érzem, mintha... fejbe rúgott volna egy egész csorda - mondtam kínlódással a hangomban, teljesen megfeledkezve magamról. Amúgy egész jól tűrtem a fájdalmat, de ez most kifogott rajtam. - Minden testrészem megvan? - kérdeztem aztán, ekkor már halvány mosollyal próbálkozva, mert mintha ő is valami ilyesmit akart volna összehozni. Már amennyit láttam belőle. Szinte semmit nem változott azóta, hogy utoljára itt jártam. Akkor nem tűnt úgy, hogy ura a helyzetnek a fegyveres fickóval szemben, és miután elrendeztük az ügyet, nem ültem le vele kávézgatni. Még csak vissza sem mentem, hogy megnézzem, tényleg jól van-e. Pedig talán egy sógor megtette volna. - Miért te vagy itt?
when nothing feels real anymore you know you can say I'm not ok
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy fel vagyok-e készülve erre a helyzetre, és nem annyira magam miatt, mint inkább miatta. Ezen a helyzeten cseppet sem segített, hogy miközben a közös helyiségben fel-alá járkálva tördeltem a kezem, többen is odajöttem hozzám – sokan tudtak az érkezéséről és a nevünk alapján gyorsan összekötöttek minket. Igyekeztem mindenkit lehűteni, a véletlennel magyarázva az egybeesést, hogy őt se hozzam kellemetlen helyzetbe a későbbiekben emiatt, bár voltak, akik egészséges kétségeket támasztottak ezzel szemben, miután a kórlapján is az én nevem szerepelt felelős nővérként. Amikor felkeresett az a nő, egy percet sem kellett gondolkodnom a válaszomon. Előre rettegtem a pillanattól, amikor megjelenik majd az anyja a kórház folyosóján, de számomra nem ez volt a lényeg. Ő Jan bátyja, talán az egyetlen ember a családban, aki nyíltan elfogadott annak idején, és aki ráadásul egyszer majdnem biztosan megmentette az életem, most viszont ő volt az, aki kis híján meghalt. Én is ott voltam, amikor megérkeztek a kórházba; a repülőút és a repülőtérről idevezető, mentőautóban megtett távolság alatt mélyaltatásban tartották a biztonság kedvéért, de én is hallottam, amikor az addigi kezelőorvosa ismertette az állapotát. És a történteket. Hősként és csodaként tartották számon egyszerre, az orvosok is értetlenül álltak a kérdés előtt, hogy mégis hogyan élhette túl a sérüléseit. Az órámra pillantottam és tudtam, hogy nem húzhatom tovább az időt. Az altató hatása hamarosan kimegy a szervezetéből és ott akartam lenni, amikor felébred, hogy lássam, hogy van, ezért mély levegőt vettem és elindultam a kórterem felé. Az úgynevezett VIP szárnyban helyezték őt el, érthető módon a hadsereg finanszírozta a teljes ellátását, és nem igazán sajnálták a pénzt arra, hogy megfelelő körülmények között gyógyulhasson. Így legalább nem kellett semmi másra figyelnem, amikor besétáltam a tágas szobába, hiszen egyedül volt odabent. Tekintetem mozdulatlan, nyugodt alakjára esett az ágyon, a szívem pedig összeszorult a látványtól. A testét szinte mindenhol kisebb-nagyobb sebek és öltések tarkítják ott, amit nem fed a takaró és a kórházi köpeny anyaga, még az arca is sebzett, bár az ellátott és megtisztított sebek biztosan kevésbé ijesztőek így, mint friss állapotukban lehettek. Bele sem mertem gondolni, mi történhetett pontosan, bár amikor a kezelőorvos repeszekről beszélt, tudtam, hogy semmi jó. A mellkasán lévő vastag kötés pláne nem erre utalt. Nem tudom, mennyi idő telhetett el attól, hogy csak csendben leültem az ágy mellett elhelyezett ülőalkalmatosságra, addig, míg meg nem láttam, hogy az ujjai mintha megmozdultak volna. Felegyenesedtem ültemben, szemeim figyelmesen nézték őt, várva a pillanatot, hogy magához térjen. Egyelőre nem tartottam hirtelen ébredéstől, a mélyaltatás mindig üres feketeségbe taszítja az embert, nem engedve utat a rémképeknek sem... ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez számít majd a kivételes alkalomnak. Türelmesen vártam, hogy kinyíljanak a szemei, de egyelőre nem szólítottam meg, nem akartam ráijeszteni, megvártam, hogy ténylegesen magához is térjen és a tekintete megtaláljon engem. Szerettem volna bátorítóan rámosolyogni, de valahogy nem igazán akart sikerülni. – Szia – köszöntem neki halkan, lágyan. – Üdv itthon – próbálkoztam meg aztán még egyszer a mosollyal, és ezúttal valamennyire sikerrel is jártam. – Hogy érzed magad? – kérdeztem aztán egy kicsit komolyabban, aggódva figyelve az arcát.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 114 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 114 vendég :: 2 Bots és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
Egyikünknek sem volt egyszerű a helyzet és igazság szerint később sem ígérkezett annak. Ezt már akkor tudtam, amikor felkeresett az a nő és nagyjából felvázolta a helyzetet, mégsem volt számomra kérdés, mit fogok válaszolni. Nem voltam tisztában a pontos történésekkel, de nem is ez számított, úgy gondoltam, Ole maga is el tudja majd mondani nekem, ha akarja, amikor készen áll rá. Annyit is elég volt tudnom, hogy nagyjából mi történt, így össze tudtam rakni a fejemben a képet és egyben az okokat is, hogy miért kerestek fel engem; nem csak a sérüléseivel kell majd megküzdenie. Súlyos trauma lesz számára az egész, és bár a képesítésem nem a pszichiátria területére köt, ilyenkor már egy ismerős arc önmagában is segítség lehet. Nem tudtam, ez számunkra mennyiben lesz igaz, de én a magam részéről készen álltam kideríteni.