Elkezdhettem volna ecsetelni, hogy mégis milyen nőkre gondoltam, de végül jobbnak tűnt csak egy vállrándítással elengedni a témát. Ők nem az én feleségeim voltak, ezáltal nem is az én gondjaim. Nekem csak ezzel az eggyel kellett törődnöm, aki éppen itt állt előttem, én pedig úgy próbáltam őt megérinteni, mintha nem szégyellném. Nem is szégyelltem. - Miért, nem tetszik? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mikor sérelmezte a fenekére simuló mozdulatot, majd el is távolodott, én pedig felsóhajtottam. Nem próbáltam visszahúzni vagy megakadályozni a távolság megteremtésében, mert ha így tartotta jónak... ez még nekem is hasznomra válhatott, volt lehetőségem ízlelgetni az önkontroll nemes intézményét, amit mintha teljesen elfelejtettem volna a közelében.
Szembefordult velem, a szavaival pedig mintha szándékosan akart volna hadat üzenni, ez pedig ki is ült az arcomra. - Aucs - suttogtam grimaszolva, de nem eresztettem a tekintetét. - Én azt hittem, boldoggá tettelek - mondtam, ezt már tőlem is szokatlanul kimért stílusban, ekkor már nem is bánva, hogy megteremtette azt a bizonyos távolságot. Eddig tőlem szokatlan módon próbáltam... kicsit közeledni felé. Ismert annyira, hogy tudja rólam, mennyire nem remekeltem a szóbeli kommunikációban, ha kettőnkről volt szó, éppen ezért inkább fizikai kontaktust akartam teremteni. Amire ő úgy reagált, hogy elhúzódott. Elég egyértelmű jelzést küldött vele.
Nyilván mindketten tudtuk, hogy egy normális házasságot nem csak a szex köti össze, bár tény, hogy a kiemelt helyet foglalt el a fontossági sorrendben. Nekünk pedig aligha akadt más, mert már az alapokból is elégtelenre vizsgáztunk. Kivéve ami a testiséget illette. Ott minden kétséget kizáróan teljes volt az összhang.
Már nem is követtem a tekintetemmel, mikor először kabátért ment, majd a cipőjéért, és mikor újra megállt felém fordulva, már el is indultam az ajtó felé. A kérdésére nem számítottam, és talán még soha nem is kérdezett rá ennyire nyíltan a más nőkhöz kötődő viszonyomra. Vagy viselkedésemre, egyre megy. - Nem úgy, ahogy veled. Higgy a pletykáknak a maffiózókról és választ kapsz minden ilyen kérdésedre - tártam szét a karjaimat egyszerűen, még mindig az ajtó felé lépkedve, nem tulajdonítva túl nagy jelentőséget a további témaboncolgatásnak. Értse, ahogy akarja, valószínűleg eddig is egy erőszaktevőnek és pofonosztónak gondolt, legalább most ha kimondani nem is mondtam, de utalást tettem rá, hogy nem tévedt. - Mehetünk? - kérdeztem, miután megálltam az ajtóban és kinyitottam előtte. - Vagy akarsz még kérdezni valamit?

Hát igen, csak a legközvetlenebb ismerősök tudták rólunk, miféle színjátékot játszatnak velünk a szüleink, de ez lesz az első olyan alkalom, mikor nekem is úgy kell majd bánnom vele, mintha tényleg a feleségem lenne. Ezzel pedig nekem is akadtak problémáim, mert nem tudtam, hogyan kell. És ezt még nem is szégyelltem volna bevallani. Nem volt előttem egy jó példa erre, a szüleim kötelékét nem neveztem volna annak az idilli házastársi kapcsolatnak, amit amúgy ez szimbolizálni akart volna. Annyi előnyünk viszont volt, hogy legalább működött kettőnk között a kémia, ha már minden más téren halálra voltunk ítélve egymás mellett.
Mikor a háta mögé léptem, a kezeim pedig szinte rögtön életre keltek, mintha megingott volna a tökéletesre formált álarc, amit eddig viselni próbált. Nem kerülte el a figyelmemet az erőlködése, hogy azt a látszatot keltse, mintha amúgy semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Normál esetben ez még meg is mosolyogtatott volna, de addig tudta uralni a testét, amíg hozzá nem értem, a libabőr pedig minden megjátszott mozdulatot és arckifejezést felülírt. Ez volt a vágy, így működött, mi pedig frusztrálva próbáltuk elnyomni és csírájában elfojtani. Ezidáig eredménytelenül. - Fogalmam sincs, milyen egy maffiózó felesége - szólaltam meg aztán, az előző kérdésére először nem is válaszolva. Közelebb hajoltam hozzá, az orrom szinte elbújt a hajában, csak hogy beszívjam a gyengéden tolakodó virágillatát. Persze kicsit sem lepett volna meg, ha a mozdulattal egyszerre ellépett volna, csak hogy ellökhesse magáról a kezeimet. - Akiket én ismerek, azok még szajhának sem kellenének - tettem még hozzá, de érzékelve, hogy a hangja rideg és távolságtartó. A burkolt fenyegetéseket annyira viselte jól, mint én, ennek ellenére továbbra sem léptem el tőle. - De te nem vagy szolgalelkű, nem? - kérdeztem, ekkor azonban ahelyett, hogy magam felé fordítottam volna, a tükörben kerestem meg a tekintetét. - Ahogy szerelmes csitri sem. Az aranykalitkába zárt fogoly pedig jelenleg nem is opció - mosolyodtam el szemtelenül, majd ha időközben nem húzódott még el, a hátán nyugvó kezem lesimított a fenekére. A testbeszédem elég egyértelmű vallomást tett helyettem, hogy eszem ágában sem volt egyszeri numeraként tekinteni rá, más kérdés volt az, hogy a legutóbbi alkalom után egyáltalán nem-e elkezdi majd bezárni a szobája ajtaját, csak hogy véletlenül se akarjak visszatérni. Nem mintha egy ajtó csak úgy megállíthatott volna. - Azt hiszem, rád kell bíznom, hogy megálmodd a tökéletes és boldog feleség szerepét. Menni fog? - Biztos voltam benne, hogy nem fog menni. Nem tettem szóvá, de rossz érzés kezdett bontakozni a gyomromban, és ugyan nem vettem volna mérget rá, hogy ő lesz érte a hibás, de az egész katasztrófára volt ítélve.

Valahol mélyen igazán hálás voltam neki, amiért megkönnyítette a dolgomat, még ha csak egy ígéret miatt is tette, amit még a legelső alkalommal szögeztünk le. Nem mondtam ki hangosan, de pontosan emiatt az ígéret miatt reméltem, hogy nem a nehezebb utat választja, mert akkor életében először talán tényleg szembesült volna azzal, milyen megalázottnak lenni. Márpedig én is tettem egy ígéretet erre vonatkozóan, amit hullámvölgyekkel, de tudtam teljesíteni eddig. A rezzenéstelen maszkomat azonban semmi áron nem akartam levetkőzni. A legutóbbi alkalommal túl sokat látott belőlem, vagy ami ennél is rosszabb lenne, túl sokat látott belém. Nem éltem álarcok mögött, mindenki tudta, hogy milyen vagyok, és amit neki mutattam magamból, még engem is meglepett, ráadásul komoly aggályokat eredményezett. Tényleg létezett bennem egy olyan alak is, aki képes volt törődni másokkal, sőt, egyenesen gyengédnek lenni? A gondolattól is kirázott a hideg.
Még mindig a háta mögött állva figyeltem, ahogy elkezdett vetkőzni, a karjaimat viszont ugyanúgy a mellkasom előtt tartottam. Olyan lehettem, mint egy nagy rezzenéstelen kőtömb, amit nem lehet arrébb terelni. A szemeim azonban nem maradtak tétlenek, minden ruhanemű útját szorgalmasan követtem, majd tekintetemmel végigpásztáztam a fedetlenné váló bőrfelületet, amit nem is olyan régen még csókokkal borítottam. Túl élénk volt az emlék, a gondolattól újra összeszorult a gyomrom, mert valami olyasmit lobbantott bennem lángra, amit eddig még senki. Újra vágytam rá, a teste forróságára, és már egészen előreszaladtak a gondolataim, mikor meghallottam a szavait. - Ápoljuk az üzleti kapcsolatainkat - mondtam ki először egy elég nyilvánvaló választ, majd tovább folytattam. - A Papa egyik üzlettársával és néhány sznob társával - tettem még hozzá, de a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla. Nem kezdtem el neki sorolni a vendéglistát, a nevek alapján amúgy sem tudta volna hová tenni őket, és nem is azért jön velem, hogy tudja, ki kicsoda. Mire megtanulná, talán már úgyis mindegy lesz.
Követtem a szemeimmel, mikor a tükör elé lépett, majd felvitte a sminket, az egész gyorsabbnak tűnt, mint amire számítottam, majd mikor felvette a ruhát, a mélyen dekoltált darab szinte rabul ejtette a tekintetemet. Bár gondolom ez - is - volt a célja a választásának.
Szavakkal nem válaszoltam, helyette elindultam a tükör irányába, hogy mögé lépjek. Továbbra is hatással volt rám, ezt titkolni sem tudtam volna, talán ezért esett annyira jól a rezzenéstelen, parancsokat osztogató álarc mögé rejtőzni. Mégis, valahogy tudatni akartam, hogy ami történt, nemcsak egy önző húzásom volt, és nemcsak kihasználni akartam. Csak nem tudtam hozzá a megfelelő szavakat. Talán nem is szerepeltek a szótáramban.
Felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak a csupasz vállán, majd a hajához nyúltam, és ujjaim egy pillanat alatt vesztek el a szőke hajtömegben, ezzel gondoskodva arról, hogy ne tudjon csak úgy ellépni tőlem. Másik kezem a hátára simult, és hacsak nem lépett el tőlem, meg is tartottam ezt a pozíciót. Még mindig nem tudtam kimondani, vagy bocsánatot kérni. Talán jobb lett volna megmaradni abban az állapotban, egyszer megtörtént, és többé nem kell, hogy megtörténjen, de minden porcikámban éreztem, hogy amíg a közelemben van, minduntalan birtokolni akarom majd. De nem hagyott nyugodni a düh, amit a tekintetében véltem látni. - Nem akarom megszegni a neked tett ígéretemet, úgyhogy viselkedj úgy, hogy ne is kelljen. Kérlek - mondtam, és azt hiszem, még soha nem mondtam neki ezt a szót, mégis talán ennyire egyértelmű utasítást még soha nem osztottam ki neki. Ötletem sem volt, hogy mit tud még kihozni belőle a dac, vagy maga a maffia-élet undor. Vagy az éppen aktuális gyűlölete, amit akár felém is érezhetett.

- Azt látom - mormogtam válaszként, még ha tudtam is, hogy éppen gúnyolódott ezekkel a szavakkal. Mindenesetre pár másodperc elteltével inkább a szekrény felé fordultam, és nem néztem tovább ezt az idegesítő baromságot. Sosem értettem azokat, akik ilyesmivel irtották az agysejtjeiket, bár talán Irisnak minden szüksége megvolt arra, hogy visszanyerje a hitét bizonyos dolgok kapcsán, ezt viszont inkább nem mondtam ki hangosan, mert esélyes, hogy gyorsan egy pofon gazdája lettem volna.
Csak egy grimasszal válaszoltam felé, mikor megismételte az én iménti szavaimat. Azt csináltam, amit ő szemmel láthatóan nem csinált, mert inkább feküdt az ágyban egy nagy tál kukoricával, ahelyett, hogy azt csinálta volna, amit kértem tőle. Ezt kellett volna mondanom, és a nyelvem hegyén volt, de végül visszaszívtam. Még én sem tudtam megindokolni, hogy miért. Helyette a ruhák kiválasztására koncentráltam, találtam is egy pár igazán ígéretes darabot, amiket aztán oda is vittem az ágy szélére, és mikor megkerestem a tekintetét, álnok dög módjára halványan elmosolyodott, míg szemei szinte szúrtak. Élvezte, hogy táncolhatott az idegeimen, de nem szándékoztam neki sokáig megadni ezt az örömet. Mintha nem tudta volna, hogy kettőnk közül neki nagyobb esélye volt a rövidebbet húzni, ha felbassza az agyamat. Aztán már egészen mást véltem felfedezni a mosolyában. Pimasszá vált, én viszont továbbra is rezzenéstelen pofával bámultam rá, várva, hogy eldöntse, akkor végül is melyik utat szeretné járni: a könnyebbet vagy a nehezebbet.
Még én is meglepődtem, hogy nem kellett további unszolásba kezdenem, felkelt az ágyról, és megállt előttem. Hozzá hasonlóan én is összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, így néztem le rá. - Ne tégy próbára - szólaltam meg viszonylag halkan, mert minek ordítanék, ha ott állt tőlem harminc centire? Biztosan meglepődött volna, hogy milyen jó módszerrel tudtam volna én magam elvinni, de úgy tűnt, inkább a józan eszére hallgat, és nem húzogatja tovább az oroszlán bajszát. Nekem is több kedvem volt az egyszerűbb utat járni, de a következő pillanatban tényleg egyértelművé vált, hogy döntött a kérdésben. Legalábbis elkezdte mustrálni a ruhákat, ez gondolom jót jelentett. Egy ideig nézegettem a ruhát, amit kiválasztott magának, már a vállfán is elég vadító darabnak tűnt, hát még ha felveszi... elkalandoztak a gondolataim, és ugyan csak a hátát láttam, de szinte rögtön elképzeltem magam előtt csupaszon. Szerencsére már volt hozzá szerencsém meztelenül, így a fantáziám minden erőlködést kizárva szárnyalhatott. Ettől pedig megmozdult a vérem. Gondolatban már régen mögé léptem, az ágyra borítottam, és... megálltam a gondolatban, mert félő volt, hogy egyértelmű jele lesz a vágyamnak. - Ha már úgyis a feleségemként viselkedsz, inkább itt várok - válaszoltam ugyanúgy az ágy mellett megállva, az arcom rezzenéstelenségét pedig egy pimasz vigyor írta felül. Valószínűleg belepirult volna, ha tudt volna, mi jár a fejemben.

Nem számítottam rövid várakozásra, kiindulva abból, hogy egy nő mennyit tudott tollászkodni, de mikor Kirill alakja megjelent a lépcsőn, meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam, milyen választ kapott. Voltak rossz szokásaim, és valahol az első háromban szerepelt, hogy rosszul viseltem, ha ellenszegülnek nekem, ezt pedig jelen forma szerint most sem tudtam levetkőzni, bár egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy a dac pontosan minek is szólt. Az egész helyzetnek, vagy nekem a múltkor történtek után. Ezt a terepet még nem sikerült felfedeznem, mert egész életem során nagyjából öt percet foglalkoztam a női lélek rejtelmeivel, vagy éppen annak a megértésével. El tudtam képzelni, hogy mi jár a fejében rólam, a kettőnk kis kitérőjéről, és arról, hogy csak kihasználtam a felkínálkozó lehetőséget, majd mikor megkaptam, otthagytam.
Egy enyhe fintor kíséretében, elnéző mosolyt villantottam Kirill felé, miközben hátba veregettem, majd ledobtam a kocsikulcsot az egyik komód tetejére. - Mondd meg, miért élvezi, ha feldühít - kérdeztem, bár ez egyaránt szólt Kirillnek és közben magamnak is, bár nem vártam rá választ. Helyette megindultam a lépcsőfokok felé, kettesével szedve őket, hogy mikor felérjek az emeletre, az ajtaja elé lépjek. Csak azt nem értettem, hogy miért van a gyomromban egy góc az idegtől. Persze tisztában voltam a bűneimmel, azzal, hogy egy paraszt voltam, de mielőtt az lettem volna, úgy törődtem vele, mint még soha egyetlen nővel sem az életemben. De honnan is tudhatná? Akkor legyek paraszt.
Nem kopogtam, csak hogy hű maradhassak a rólam kialakult képhez, és a szobába belépve rögtön megakadt a tekintetem az ágyban fekvő alakján, ahogy éppen popcornt gyömöszöl a szájába és mellé valami hangos szart néz a tv-n. - Te mégis mit csinálsz? - kérdeztem felvont szemöldökökkel, miközben becsuktam magam mögött a szobaajtót. Arra számítottam, hogy legalább ennél nyomósabb okot talált arra, hogy ne kelljen kidugnia innen az orrát, bár talán tényleg nem számított arra, hogy beváltom a fenyegetésemet és én is feljövök, ha Kirill szavaira nem hallgat. Bár az eltitkolt nyomós ok valószínűleg az volt, hogy csak velem ne kelljen találkoznia. De ezt akár a szemembe is mondhatta, és talán megértettem volna. Bár így jobban belegondolva, ez nem valószínű.
Megkerestem a tekintetét, bár kicsit sem úgy nézett rám ezúttal, mint legutóbb, de erre azt hiszem, rászolgáltam. Megcsóváltam a fejemet, majd az ágy mellé léptem, és pár másodpercig a képernyőre meredtem, közben elvéve előle pár darabot a kukoricából. - Miért néztek ennyi nyálas szart? - kérdeztem hitetlenkedve, bár talán azért nem tudtam értékelni az ilyesmit, mert nullán volt a romantika-méterem már úgy lassan húsz éve.
Elindultam a szekrénye felé, hogy kinyissam az ajtókat. Még nekem sem volt teljesen tiszta, hogy pontosan mennyi ruhával érkezett, vagy hogy mennyit tudott vásárolni, mióta itt élt - mert azért szép számmal járt el vásárolni -, de bizonyára akad itt olyan darab, ami illik egy félig hivatalos, félig  baráti meghíváshoz. - Választhatod a könnyebb, de a nehezebb utat is - fordultam felé, kivéve három vagy négy ruhadarabot vállfával együtt, majd felé fordultam, visszaindultam az ágy felé, majd ledobtam őket a matracra, ekkor már ismét rabláncra verve a tekintetét. - Jöhetsz önként vagy jöhetsz úgy, hogy én viszlek, de ma a feleségemmel hagyom el ezt a házat - mondtam neki ellentmondást nem tűrve. De nézhette volna a jó oldalát is, mehettem volna ezer másik nővel, is, úgysem látta vagy tudta volna. Én mégis vele akartam.

A kocsikulccsal játszottak az ujjaim, miközben beléptem a ház ajtaján. Azonnal megcsapott a már elég közelről ismert illat, pedig biztos voltam benne, hogy alig dugta ki az orrát a saját kis tornyából, mégis minden átvette már itt a parfümje illatát. Amikor néhány nappal ezelőtt becsukta előttem a fürdőszoba ajtaját, tökéletesen érzékeltette, hogy nemcsak a szobából vagyok kirúgva, de úgy egy ideig mindenhonnan, én pedig életemben először vettem a lapot, legalábbis próbáltam tisztes távolságot biztosítani neki, és elég sok időt töltöttem azóta házon kívül. Bár az Iris-szal történtek csak félig képezték az igazság szövetét, mert amint elhagytam a szobáját és rendbe tettem magamat, Kirill már jött is a jelentéseivel. Valamiért rám mosolyogtak az istenek, mert még Nadia is épségben előkerült, ez pedig lekötött az elmúlt két napban, olyannyira, hogy haza sem jöttem.
- Szólnál a ház asszonyának, hogy vegyen fel valami normális és szexi göncöt, és jöjjön le? Elmegyünk - fordultam Kirill felé, aki mint mindig, most is teljesítette a rá bízott feladatot. Habár nem találkoztam Iris-szal azóta, Kirill jelentései alapján teljes képet kaptam az állapotáról, és arról, hogy a lábának már kutya baja. Nem mintha legutóbb annyira sokat foglalkoztam volna azzal, hogy fáj-e a lába... mással voltam elfoglalva. - Ha neked nem jön, mondd meg, hogy én megyek fel érte - tettem még hozzá egy elnyúló sóhaj mellett, majd megigazítottam a ritkán hordott bőrdzsekimet.
Habár jó ideig még nem akartam megtörni ezt a tökéletesen kialakított ritmust közte és köztem, a mai délután meghiúsította minden eddigi tervemet. Nem terveztem menni sehová, főleg nem Iris-szal, aki nyilván a háta közepére sem kívánt sem engem, sem az életet, amit éltem, de egy meghívást nem utasíthattam el. Az ilyen alkalmakra rendszerint Sienna-t vittem magammal, mint kísérőt, de ezt a lehetőséget már csírájában kellett elfojtanom. Szokatlan volt megtapasztalni, hogy annyira nem hiányzott, mint amire számítottam, de néha eszembe jutott, hogy mi lehet vele. Mégis csak én takarítottam fel a mocsokból. És már amúgy is házas embernek számítottam, milyen lett volna más nővel megjelenni? Ha kényszerházasság, ha nem, tartani akartam magamat az ígéretemhez, hogy nem alázom meg soha ilyen módon. És amúgy is, ez az alkalom tökéletesnek ígérkezett arra, hogy kiugrasszam a nyuszit a bokorból, már ha nem utasítja el élből a Kirillnek mondottakat. Bár akkor tényleg azt kockáztatta, hogy én megyek utána, és elég erélyesen tudtam kérni.