• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Látom rajta, hogy megsértettem, akármennyire is igyekszik a fájdalmat elrejteni előllem. Egy anya mindig tudja… Természetesen nem az volt az eredeti tervem ezzel az egésszel, hogy megbántsam. Még megszégyenítőbb a gondolat, hogy nem is igazán gondoltam Thrúdra – azon kívül, hogy teljes mértékben ki kell őt hagynom ebből -, amióta lejöttem ide az emberek közé. Az első és legfontosabb dolog az volt, hogy lássam Thort és megtudjam mégis mi volt ilyen fontos, ami miatt lehívott Heimdall. Amikor pedig kiderült számomra, hogy a férjem ismét nemzett egy gyermeket… nélkülem, az elmém elborult. Az utána következő napokra szinte nem is emlékszem, egészen idáig, amíg lányommal itt nem állunk az ajtóban. Egybefolynak az események. Csak a megannyi klubot és szórakozóhelyet látom, ahol eddig próbáltam lefojtani keserűségemet. Az arcok összemosódnak előttem. Fogalmam sincs, hogy mennyi helyen és kézben fordultam meg az elmúlt időben, de nem is igazán akarok rá gondolni. Ez volt az egésznek a lényege: ne gondoljak semmire és akkor nem érzek semmit. Az egyetlen kitűnő dolog a partizás és az emberek csodálatában való fürdőzés közepette Sigrun. A valkűrrel való találkozás vezetett egy kis fényt a sötét, átkozott napjaimba ezen az ostoba Földön.
Most azonban nem menekülhetek tovább és szembe kell néznem azzal, hogy mit is mondok, mennyire is vonom bele ebbe az egészbe Thrúdot. Biztos vagyok továbbra is elhatározásomban, hogy nem sokat. Kérdés, hogy figyelő szemei alatt ez mennyire fog sikerülni. Megijeszt a gondolat, hogy még több fájdalmat okozzak neki, és kétségbeesettségem cselekvésre ösztökél, hogy kitaláljak valamit, amivel mégis megmenthetem… megvédhetem… Akármennyire is megvetem azt a… semmirekellő tuskót, aki tönkre tette az életemet, nem akarom, hogy a lányom szemében összetörjön a kép a nagy és erős Thorról. Ha magától fog hasonló következtetésre jutni nem fogom megállítani benne, de nem is én leszek, aki rávezeti.
Amikor felajánlja, hogy menjünk valahová, ahol kettesben lehetünk egyszerre vagyok boldog és ideges… Félek, hogyan is fog alakulni ez a beszélgetés, azonban örülök bármilyen időnek, amit együtt tölthetünk.
A hangulat megint kicsit kellemetlenre fordul, amikor felhozza, hogy ideje lenne kicsit rendbe szednem magam. Nem sok minden hoz zavarba mostanra már, sőt, fiatalabb koromban sem mondhatnám, hogy kifejezetten szégyenlős voltam… Most mégis érzem az arcomat felforrósodni, hogy a lányom esetleg szégyellné a jelenlétemet. Ez az egyetlen oka annak, hogy csendesen bólintok egyet és visszalépek a lakásba, hogy megfogadjam tanácsát. Az emberek egyáltalán nem érdekelnek, úgy is tudom, hogy már akkor imádnak, amikor rám néznek és egyetlen kérésembe kerül, hogy megtegyenek nekem bármit. A hatás, amit gyakorolok rájuk néha már szinte szórakoztató, ha érdekelne. De nem érdekel… semmi nem érdekel. Kivéve Thrúd.
Úgyhogy fogom magam és visszasietek a hálóba, hogy megkeressem a fehérneműmet. Amint sikerül összeszednem azt a férfi farmerjának zsebéből gyorsan magamra húzom. A fürdőbe betérve megmosakszom amilyen gyorsan lehetséges, és igyekszem kezdeni a hajammal is valamit, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy szénakazal. Amint prezentálhatónak érzem magam, aki mellett talán a lányom sem fogja kellemetlenül érezni magát, felveszem a csávó bakancsát, mert nem találom a saját cipőmet… már ha egyáltalán volt rajtam, amikor megérkeztem, aztán felveszem a kabátomat. Arról sincs fogalmam ezt hol szereztem, lehetséges valamelyik lány ajánlotta fel nekem, kint egy klub mellett, amikor éppen a hidegben ontottam ki az éppen elfogyasztott szereket magamból… de az emlék homályos, mint minden más bennem.
Rámosolygok Thrúdra, amikor leérek hozzá és a kocsijához lépek.
- Biztos vagy benne, hogy nem gond, hogy velem töltsd az időt? – kérdezem bizonytalanul, ahogy szorosabbra fogom magamon a kabátot az egyik kezemmel, a másikat pedig az autó tetejére helyezem. Tekintetem összekapcsolom a lányoméval. – Nem akarok problémát okozni neked.
Csak miután megbizonyosodtam róla, hogy nem zavarja őt, hogy miattam kell kihagynia a munkát a mai napon – még ha csak kis időre is – azután szállok be az ülésre. Mosolyogva bólintok egyet, amikor felhozza a kávézót. Fogalmam sincs, hogy voltam-e olyanban eddig és arra sem emlékszem – ébredek rá, amikor megjegyzést tesz arra, hogy ő tudna harapni valamit -, hogy mikor ettem utoljára. Talán még nem is kóstoltam semmit a midgardi étkekből. Legalábbis, ami a „normális” ételt jelenti. Lelkiszemeim előtt csak azok a szerek és töménytelen mennyiségű alkohol van, amit a partik alatt szoktam elfogyasztani. Mintha a gyomrom csak a gondolatra, hogy végre értelmes kaja is kerülhet bele, összeszedné magát és ezt a pillanatot választja arra, hogy korduljon egyet.
- Azt hiszem… én is tudnék enni – mondom neki egy reszketeg félmosollyal.
Az út csendesen telik, bár én nem egyszer lopok pillantást felé. Nézem őt, ahogy az utat figyeli, ahogy a kormányt irányítja. Olyan hihetetlenül furcsa számomra, hogy mennyire egyszerűen látom benne a tüzes lányomat, a harcost, a valkűrt, de közben mégis látom, hogy mennyire beilleszkedett az itteni életbe. Látszik rajta a kényelem, amivel ezt a világot fogadja… Én magam soha nem tudnám elképzelni, hogy ilyen mértékkel öleljem magamhoz a halandó létet, de… lehetséges, hogy az ő kedvéért megpróbálnám meglátni mi olyan érdekes Midgardban.
Ezzel a gondolattal szállok ki és nézek fel a kávézó lógójára az épület elején. Elegánsnak tűnik, de egyszerre barátságosnak. Nem egy családot pillantok meg belépni és ettől rögtön kissé idegesebb leszek, mint eddig. Megint attól félek, hogy Thrúd szégyellni fogja, ha meglátják velem, vagy esetleg elkezd összehasonlítgatni az itteni anyukákkal. Soha nem gondoltam volna, hogy majd halandó nőkre leszek féltékeny. Most mégis zavartan húzogatom le rövid ruhámnak a szoknyarészét, közben próbálok olyan természetesnek tűnni, amennyire csak lehet. Nem segít, hogy lányomon továbbra sem látom, hogy ő zavarban lenne. Mindent olyan könnyedén kezel és én csak próbálok lépést tartani.
Óvatosan helyezkedem el a székben, ahhoz az asztalhoz, amit ő nézett ki nekünk. Közben a környezetet nézem, próbálva a körülöttünk lévő embereket nem túlságosan megbámulni. Levetem a kabátomat és egy pillanatnyi bizonytalanság után a székem háttámlájára terítem. Elkapom egy férfi pillantását, aki éppen valami süteménnyel eteti a gyerekét. Összevonom a szemöldököm, amikor megbámulja a combjaimat, majd sóhajtva visszafordulok Thrúd felé.
- Gyakran jársz ide? – kérdezem kelletlenül, ahogy próbálok valamilyen beszélgetést beindítani.
Amikor elém teszi a lapokat, amin gondolom felsorakoznak a választási lehetőségeink, akkor csak meredek rájuk egy ideig. A szavak fele, vagy inkább nagyrésze teljesen érthetetlen számomra, fogalmam sincs mit jelent egy ’latte machiato’, így végül csak egy mosollyal visszatolom őket neki.
- Lepj meg – mondom melegen, és a gondolat, hogy ő válasszon nekem valamit még egy kis izgatottsággal is tölt el. Kíváncsi vagyok mit fog gondolni, hogy mi tetszik nekem. Bármilyen kotyvalék kerül is elém, azonban, biztosan azt fogom mondani, hogy finom.
Kezeimet összekulcsolom az ölemben és picit félredöntve a fejemet figyelem őt. Tekintetem végigfut sötét mézszínű haján, halandó ruhákba bujtatott alakján. Majd visszasiklik az arcára, hogy koncentráló arckifejezését fürkésszem. Azonban nem sokáig hagyja, hogy a csend húzódjon közöttünk, mert hamarosan leteszi a fényes lapokat és rám szegezi a kérdést, amitől egész végig féltem.
Nyelek egyet és ruhám szélével kezdek babrálni, amit nem láthat a műanyag asztal alatt.
- Üzentek, hogy jöjjek le, mert látnom kell valamit – kezdek bele csendesen. Pillantásommal kerülöm az arcát, legfőképpen a szemeit, és közben próbálom könnyed mosolyomat az arcomon tartani. – Sokáig gondolkoztam rajta, mert nyilván tudod, hogy a jelenlegi… - elhallgatok és szürke szemeimet körbefutattom a helyiségen, majd kicsit előrébb hajolva, lehalkítva a hangom folytatom: - helyzet miatt az átjárás a világok között nem megengedett. Tudtam, hogy ha lejövök Midgardra, akkor Odin nem fogja engedni, hogy visszamenjek. – Sóhajtok egy nagyot, megemelve vállaimat, majd visszadőlök. – Mégsem tudtam annyiban hagyni, hogy megtudjam mi az, amit akarnak, hogy lássak. Úgyhogy megtettem, lejöttem… Gondoltam majd itt veled és… Thorral, talán el leszünk egy ideig – mosolygok rá ismét, de nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy a fájdalom ne szivárogjon ki belőlem minden pórusomon. – Egy családként. Úgyhogy amint megérkeztem felkerestem őt.
Elhallgatok, mert nem tudom hogy hogyan folytassam tovább. Tekintetem ide-oda ugrándozik a helyiségben, valami kapaszkodót keresve, ami talán segítene abban, hogy még tovább odázzam ezt a pillanatot.
Végül a segítség a kiszolgáló formájában érkezik, ahogy meghallom mögüllem a hangját:
- Jó napot! – mosolyog ránk egy tökéletes fogsorral. – Szeretnének már rendelni?
Én csendben maradok, még ha lehet kissé látványosan le is engedek feltünésére. Szürke íriszeimet aztán lányomra vetem és kíváncsian várom, hogy mit fog rendelni nekünk.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Látom megrökönyödését visszatükröződni arcán. Valójában én magam is pontosan ilyen ledöbbentnek, vagy inkább leforrázottnak érzem magam. Igazán nem gondoltam, hogy majd itt és… így fogunk újra találkozni. Abban sem vagyok biztos mikor jutottam volna el arra a pontra, hogy felkeressem őt. Túlságosan el voltam foglalva a saját fájdalmam dagonyázásában ahhoz, hogy bármi másra tudjak koncentrálni… Az érzelmeim olyanok voltak, mint falra hányt festék, ami örökké csak olvadozik lefelé, ahelyett, hogy megszáradva leperegne rólam.
Most is, itt állva előtte, úgy érzem, hogy maga alá fojt megannyi érzelmem, de igyekszem kievickélni alóluk mielőtt még igazán magával sodornának. Helyette próbálok egy kis bátorságot húzni magamra és szembe nézni a sorsommal, ami lányom képében érkezett el hozzám.
Bevonom magam mögött az ajtót, ahogy kilépek hozzá a folyosóra. Nem mintha annyi diszkréciót szeretnék adni a férfinak, aki odabent hangosan horkolva még azóta sem tért magához. Inkább szeretném saját magunkat elszegregálni. Bár erre lehetséges nem éppen egy lakóház közlekedője lenne a legjobb hely.
Ez nem tántorít el attól, hogy halkan, de határozottan számonkérjem Thrúdot mit keres itt. Ő egyenesen és gyorsan lerendezi a válaszadást, aminek majdnem sikerül egy mosolyt csalnia az arcomra. Annyira érződik rajta, hogy pontosan milyen hivatást is választott magának. Meglepő gondolat számomra, de az jut eszembe, hogy egészen illik hozzá.
Azzal viszont várok még, hogy én is megválaszoljam az ő kérdését. Nem is tudom pontosan mit mondjak, vagy inkább, hogy hogyan mondjam el. A válasz valójában nagyon egyszerű és nem szeretek hazugságokkal kertelni, most azonban az igazság túl terhes ahhoz, hogy egyszerűen megosszam. Izzadni kezd a hátam már csak a gondolatra is, hogy ebbe igazán belemenjek Thrúddal, miután annyira szerettem volna megvédeni őt mindettől a… rothadó keserűségtől.
Szerencsére megkímél attól, hogy rögtön felelnem kelljen feltett kérdésére. Helyette a férfiről kezd beszélni, aki éjszakai szórakozásomat nyújtotta az elmúlt éjjel. Hirtelen annyira elmerültem a beszélgetésünkben, hogy teljesen elfelejtkeztem róla, hogy miért is vagyok itt. Ahogy, úgy néz ki, hogy a lányom is.
- Bent van, ha gondolod bemehetsz hozzá – mondom, intve a kezemmel az ajtó felé, majd kissé védekező pozíciót fölvéve, összefonom karjaimat mellkasomon. – De ne várj tőle sokat… valószínűleg eléggé kiütötte magát – teszem hozzá próbálva elrejteni az érzelmeket az arcomon, az unottságon kívül és megrántom a vállamat.
Ezek után csend telepszik ránk. Látom lányomon, hogy nagyon gondolkozik valamin. Jár az agya valószínűleg az egész helyzeten, amibe keveredtünk. Gondolom millió kérdés kavarog most a fejében, amire választ szeretne… ám én nem vagyok olyan hajlandó ezeket megválaszolni, főleg nem magamtól felajánlani. Ez szégyennel tölt el, mert nagyon rosszul esik nekem, hogy nincs annyira jóban a kapcsolatunk, hogy könnyedén megoszthassunk olyan dolgokat is egymással, ami nehéz. Azt is tudom, hogy ez az én hibám, mégsem tennék semmit másképp, ha előre tudom, hogy ez lesz a vége. Nem akartam az elejétől kezdve belekeverni Thrúdot ebbe… és ezt továbbra sem szeretném, így a továbbiakban is igyekszem majd minél kímélőbben szembesíteni a tényekkel. Ha hagyja…
Végül egy egyszerűbb témát ragad magához. Feszengő alakját nézem mielőtt válaszolnék. Látom rajta, hogy szinte fél megtudni az igazságot és ez csak még jobban megerősíti bennem az elhatározást, hogy csak annyira legyek őszinte, amennyire szükséges.
- Nem régóta – válaszolok sokadik kérdésére homályosan. Pillantásomat az ajtóra vezetem mögöttem, majd csupán fejemet fordítom vissza hozzá. – Egy pár hete…
Meglepődötten pislogok rá, amikor felajánlja, hogy menjünk el együtt valahová. Nem gondoltam volna, hogy az oly fontos emberi munkáját feláldozná annak oltárán, hogy összeszedje a másnapos anyját, akivel kitudja mióta nem beszéltek. Bár nyilván lenne mit megbeszélnünk és bepótolnunk az elmaradt időben történteket.
Ezt ő is megemlíti végül, igaz nem tűnik úgy, mint aki örülne a felvetésnek. Ám tudom, hogy most már ez végképp elkerülhetetlen… nem is akarom, akartam őt elkerülni igazából, csak ezt az egész beszélgetést, ami majd következik. Próbálom szilárdan tartani védőfalaimat és szívemet megerősíteni, hogy ne tűnjek úgy, mint aki teljesen össze van törve, majd vetek felé egy bíztató mosolyt, amennyire tőlem kitelik.
- Legyen úgy – egyezem bele és óvatosan kinyúlva finoman megérintem az arcát. Egy pillanatot töltök azzal, hogy igazán magamba szívjam a látványát, újonnan eszembe véssem vonásait, tekintetünket összekapcsoljam. Aztán leengedem kezemet és hátrább lépek egy picit. – Vezesd az utat, megyek utánad!

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Kopogásra ébredek. A fejem pedig úgy hasogat, mint még talán soha. Úgy néz ki az éjszaka sikerült töménytelen mennyiségű alkohollal és kitudja még milyen szerekkel teljesen taccsra vágni magam, ami istenivalómat tekintve azért szerintem nem kis teljesítmény… Nem mintha büszke lennék rá.
Semmit nem érzek.
Talán egy enyhe bosszúságot, ahogy a fejemre húzom a párnát, amikor valahol messzebb ismét felhangzik a kopogás. Érzek magam mellett mocorogni egy másik testet, de egyelőre nem adok neki túl sok figyelmet. Helyette próbálok saját magamra koncentrálni, hogy ne legyek teljesen rosszul. Talán ennyi értelme van annak, ha isten valaki… hamar végigmennek ezek a halandók által készített tudatmódosító anyagok a szervezetemben, így nem okozva túl nagy kárt. Biztos vagyok benne, hogy egy kis víz, esetleg egy kis józanító friss levegő, és némi idő múlva már újra a toppon leszek.
Azaz ismét a gödörben.
Erre azonban még nem engedem, hogy elkóboroljanak a gondolataim, akármennyire is szeretnének maguk alá temetni a depresszív érzelmek. Igyekszem kizárni a fejemből minden mást a mérhetetlen hangos és fájdalmas dübögésen kívül.
Azonban nem telik bele pár percbe csupán, mire újabb dörömbölés csatlakozik hozzá. Nem tudom ki lehet az ajtónál és mit akarhat, de nagyon kitartó személy. Sóhajtok egyet, ahogy ráébredek, hogy éjszakai partnerem még vidáman húzza a lóbőrt – annak ellenére, hogy jó párszor megrugdostam már, jelzésértékkel – és nem fog kimenni, hogy elküldje a ránk törő személy.
Egy nyögéssel felnyomom magam az ágyban, majd fáradtan, valószínűleg véreres szemeimmel körbe pillantok a lepukkant lakásban. Olyan, mintha most látnám először, mert… valójában így van. Amikor tegnap este bebotladoztunk ide, hogy gyorsan – a halandó férfiak nem éppen az állóképességükről híresek – lerendezzük vágyainkat, majd kidőljünk az elfogyasztott dolgok hatása alatt. Ám amennyire akkor nem érdekelt, most sem igazán hoz lázba, hogy körül nézzek. Helyette csak magamra kapom az első dolgot, ami a kezembe kerül – ami a tegnapi kiruccanásra felöltött ruhám – és fej vakarva kicaplatok a hálószobából.
Itt-ott beleütközöm dolgokba, amit ősi nyelvünk káromkodásával illetek, mert még nem ismerem a járást ebben a lakásban. Azonban, ha rajtam múlik, akkor nem is fogom. Amint lerendeztem a türelmetlen látogatót, azonnal el is húzok innen én is. Egy pillanatra a nappali ablakára esik a tekintetem, miközben megragadom a bejárati ajtó kilincsét. Aztán elvetem az ötletemet, hogy kimásszak rajta. Túlságosan macerás lenne, és az emberek még ebben a nyúzott állapotomban is képesek elalélni tőlem, így a jobb választás ha tényleg amilyen gyorsan csak lehet megszabadulok az ajtó túloldalán álló személytől.
Elforgatva a zárat kitárom az ajtót és pillantásomat az előttem álló nőre vetem.
- Jó napot…! – kezdeném, de megakadok nyájas köszöntésemben, amint felismerem lányom határozott vonásait. – Thrúd! Te… mit… - Egy pillanatra elhal a hangom és visszanézek a lakásba, bár innen nem láthatok be a hálószobába, ahol az ember, akivel az éjszakát töltöttem, fekszik. Szám vonalába keménység költözik, és kihúzom a vállaimat, ahogy visszafordulok a valkűr felé. – Mi dolgod erre? A férfihoz jöttél, aki itt lakik? – érdeklődöm, mert nagyon más dolgot nem tudok elképzelni.
Tudom, hogy nyomozóként dolgozik most éppen, szóval ez az egy elfogadható válasz létezik most számomra, amiért itt áll előttem. Amíg én magam nem tértem le Midgardra, Asgardból figyeltem lányom tevékenységeit, és követtem nyomon haladását a ranglétrán. Nem értettem miért olyan fontos számára, hogy beilleszkedjen az emberek közé, de az is tény, hogy erről nem volt lehetőségem megkérdezni a véleményét. Egy jó ideje nem beszéltünk már, és ez nem csak feltétlenül a távolságunkból adódott. Amióta Thor… amióta nem állnak olyan jól a dolgok, igyekeztem fájdalmamat és szenvedésemet befelé fordítani, hogy az én önérzetes lányom ne aggódjon vagy lásson túl sokat az egészből.
Most viszont nincs hová menekülnöm és azt is tudom, hogy mennyire makacs és hajthatatlan tud lenni, ha akar. Nem látok sok esélyt rá, hogy kérdéseimet ne fordítaná azon nyomban ellenem.