A bátyám sem ostoba, de a húgom még annyira sem. Tudja, hogy sántikálok valamiben, de nem fogom a terveimbe beavatni, főleg mert azok nincsenek még kiélezve, kialakítva, elsimítva, és főleg nincs szerepe benne. Egyelőre. Fenrirnek több jutott ebből a szereplésből, és ez zavarja is a húgom, de hamar megtudom magyarázni az indokokat és okokat, és nem is hazudok vele. Azt azért elmondom neki, hogy mit akarok Fenrirrel együtt, és hogy miért hívtam fel a figyelmét a dolgokra. Kérdésére elmerengek. - Nem igazán tudok válogatni közülük, lévén a legtöbb hozzám se szól. De még sem tartózkodik sokuk Midgardon, így ezen választási lehetőségek is korlátozottak. - teszem fel a kérdést visszafordítva rá, úgy fogalmazva, hogy túl sok dolgot ne áruljak el, hiszen semmi kedvem azzal szembesülni a törpéknél, hogy hirtelen megjelenik ő is, vagy kérdezősködni kezd, hogy mi a francot műveltünk ott Fenrirrel. Az átokról beszélve aztán kifejtem róla a gondolataimat, és furcsa módon kifejezetten egyetértek a húgommal azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán nem természetes a megjelenése ennek, és semmiképpen sem nevezném betegségnek, amely terjed. A véletlenszerűséget említve, bólintok. - Ráadásul azok sem "fertőződnek meg", akik találkoznak ezekkel. Fenrirnek sincs semmi baja. - pedig tudtommal azért találkozott a háború istenével. Ezen találkozások számát nem tudom, de nyilván minél több, annál nyilvánvalóbb, hogy nem szó szerinti fertőzésről beszélünk. Amikor a családom bizalmáról beszélünk és rosszallóan rám tekint, kissé félre biccentett fejjel figyelem. - Sajnos a Ragnarök megszervezése azzal jár, hogy nem avatok be mindenkit mindenbe. Mindig bizalmatlanok voltatok velem szemben emiatt, pedig figyelmem és haragom az ázok felé irányul. - mondom ki az egyértelműt, húgom jeges szemeit fürkészve. - A veszekedéseink zöme szintén ilyen ostobaságokon múlt, pedig tudod jól, hogy nincs veled különösebb bajom, csak keresem a lehetőségeket, hogy módszeresen meggyilkolhassam az isteneket a Ragnarök alatt. - fejtem ki a gondolataimat, de azt hiszem, ennyi elég is belőlük, így is többet beszéltem ebben az elmúlt pár percben vele, mint az elmúlt 5 ciklus alatt összesen. A családi érzelgősség meg aztán főleg távol áll tőlem, főleg, hogy a lelkem olyan hideg, mint az óriások földje. Az átokra visszaterelve a szót közlöm, hogy lehetne jobb is, gúnyos megjegyzését nem veszem magamra, csak az italomba kortyolok. Ennyi idő alatt igyekeztem tökéletesre fejleszteni a technikát, amivel mások alatt vághatom a fát. Az, hogy ennyi hibát találok ebben az egészben, arra utal, hogy valaki olyan kezdeményezte az egészet, aki nem ért hozzá, és új ebben a témában. Vagy legalább is, kevésbé tapasztalt, mert maga a gondolat és ötlet nem rossz. Csak a kivitelezés és a lefolyás az, amely idegölően lassú, és ez esélyt ad arra, hogy az ellenség gondolkodjon, és esélyt ad a megoldás keresésére is. Nekem pedig erre nincs szükségem, sőt. Jó volna ezt megakadályozni. Amikor hozzáteszi, hogy irányító szerepként máshogy gondolnám, elmerengek. - Nem feltétlenül. Ha valami mágikusak megalkottak, azon nehéz változtatni. - egy mágikus átok módosítása valószínűleg közel lehetetlen, de erről nem érdemes teóriákat felállítanom, mert nem tudom az eredetét, se azt, hogy miként osztogatják. Amikor Hel elkezd a saját véleményéről beszélni, rá pillantok, és figyelmesen hallgatom. - Tisztában vagyok vele, ezért is szerveztem meg egy találkozót anyánkkal. - ennyivel is épp elég elhintenem a dolgot, hogy szerintem Loki keze van a dologban, Helnek egyből le fog esni a tantusz, tehát nem is fejtegetem a gondolatot. Illik ez az egész apánkra, és a legnevetségesebb az egészben, hogy ez Odinnak szöget sem üt a fejébe egy vérszerződés miatt. Ostoba, és vak, a másik szemére is egyértelműen. De nem panaszkodom, mert amíg eltereli a sajátjai figyelmét, addig lesz időm kideríteni, hogy valóban van-e köze atyánknak ehhez az egészhez. Amikor elmondom neki, hogy nem lenne olyan feladat, amelyet rábíznék, először azt hiszem, hogy megsértődik majd ezen, mert hát alkalmatlannak tartom az ilyen dolgokra, de úgy tűnik, mintha megkönnyebbülne, nevetésétől cseng a szoba. Szavaira csak fürkészem az arcát, és figyelem a mimikáját, mintha csak azt fejtegetném, vajon a valódi érzéseit mutatja felém. Ha valaki, hát ő tudja, hogy mikor melyik arcát mutassa másoknak, és épp ezért én is nehezebben ismertem ki őt régen. Ma már könnyebb dolgom van, ismerem a trükkjeit, ahogy ő is az enyémeket. - Nem tudom, miért teszel úgy, mintha nem akarnál bele keveredni, miközben mást sem próbálsz, mióta itt vagy, mint információt nyerni tőlem ez ügyben. Mondd csak, húgom. Minek neked tudni dolgokat, ha utána úgy sem kezdesz vele semmit? - kérdezem színtelen hangon, őt figyelve.
Vendég —
To: Jörmungandr
What you gon' do when there's blood in the water?
Egy apró, beletörődő sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor Jörmungandr azt mondta, nem volt tisztában a Fenrir és Tyr között húzódó kapcsolattal. Ezen egy pillanatra ugyan meglepődtem (elvégre Jörmungandr mindig szeretett úgy viselkedni, mint aki mindent tud és aki mindent irányít is), de jobban belegondolva, teljesen logikus volt. Én magam sem tudtam ép ésszel felfogni, hogy Fenrir miért ragaszkodott még mindig Tyrhez, amikor ő is ugyanúgy cserben hagyta, mint a többiek. Sőt, az én szememben az ő árulása még nagyobb is volt – barátok voltak, ám amikor igazán számított volna, akkor ő sem állt ki Fenrir mellett. Épp ezért nem is kellett volna azzal számolnom, hogy majd pont az érzéketlen és apatikus bátyám fel fogja tudni fogni az egésznek a jelentőségét. Persze, ez még nem jelentette azt, hogy függetlenül nem manipuláció volt az egész beszélgetés a részéről. Hazugnak azonban azért nem neveztem volna Jörmungandrt. Ebben képes voltam kételyek nélkül hinni, így némileg kelletlenül el kellett fogadnom azt is, hogy talán feleslegesen rohantam ide olyan nagy sietősen. Ezúttal én reagáltam túl a helyzetet (nem mintha bármiért is bocsánatot kellett volna kérnem). Ha már azonban itt voltam, szándékomban állt mindent kideríteni. - És pontosan melyik törpét tervezed meglátogatni? – érdeklődtem tovább, hátha ki tudok húzni több információt a bátyámból. Ezt követően arról kezdett el részletesen magyarázni, hogy szerinte az átok máshogyan terjedt, mint azt sokan gondolták. Erre a felvetésre csak egyetértően bólintottam. – Ha engem kérdezel, akkor én azt mondanám, hogy itt valami nagyon mesterséges dologról van szó. Egyáltalán nem betegségszerű, amit csak úgy útjára eresztettek. Ezt igazolhatja az is, hogy mennyire véletlenszerű az, ki átkozódik meg, és ki nem – jegyeztem meg egy apró vállvonás kíséretében. Nem igazán fordítottam túl sok időt arra, hogy ilyesmiken elmélkedjek, de ha tippelnem kellett volna, akkor ez az álláspont tűnt a legvalószínűbbnek. - Azért ne tegyél úgy, mintha véletlen lenne ez – küldtem felé ismét egy helytelenítő pillantást a szemem sarkából, amikor közölte egy elfojtott sóhaj kíséretében nagy bánatát, miszerint mindenki gyanúsítgatja őt. Elvégre, kiérdemelte ezt a viselkedést a részünkről, és mára már képtelenség volt nem feltételezni bármi hátsószándékot szavai és tettei mögé. Senki nem volt elég hülye vagy naiv ehhez, még Fenrir sem. - Persze, nem tökéletes, elvégre téged kihagytak a buliból – válaszoltam maró gúnnyal a hangomban, amikor Jörmungandr sorolni kezdte, hogy mi minden hibádzott az átokkal kapcsolatban. – De gondolom, ha kaphatnál irányító szerepet, ez másképp lenne – tettem még hozzá, mert ismertem már a bátyámat. Az, hogy ennyire kielemezte az Átok jelenlegi állását, is csak azt mutatta, mennyire komolyan elgondolkodott azon, hogy társuljon az egész bizniszhez. – Ha érdekel a véleményem – amit függetlenül egyébként is közöltem volna –, akkor én mindenképp előbb a saját soraink között néznék szét. Úgy értve, hogy egyértelmű, bárki is találta ki az átkot, az istenek bukását akarja. Szerintem pedig rajtad kívül kevesen vannak, akik jobban tudnák, kik azok a személyek, akik ebbe a kategóriába tartoznak. – A lehetséges szövetségesek összegyűjtése az elkövetkező Ragnarökhöz mindig szoros részét képezte Jörmungandr terveinek. - Ó, köszönöm a bókot, drága bátyám, igazán kedves tőled – húztam széles mosolyra az ajkaimat, miközben poharamat is felemeltem koccintásra, mintegy ezzel is köszönetet mondva a szép szavakért. Nem mintha dicséretnek szánta volna válaszát, de én mindenképp annak vettem, mert így legalább nyugodtan tehettem a saját dolgomat. – Legalább így nem kell állandóan a hátam mögé tekintgetnem, hogy ellenőrizzem, nem akarsz-e ezúttal engem megkörnyékezni a kis terveiddel – nevettem fel jóízűen.
Hel szemei csak úgy villognak, mintha villámokat zárt volna a kék lélektükrei mögé. Ha nem tudnám, hogy nem így van, még Thor rokonának is képzelhetném, a vérmérsékletük legalább is azonos, illetve az, hogy folyamatosan csak a gyanúsítgatást kapom tőlük. Alaptalanul? Nem mindig. Most? Talán. A mosolya és a következő szavai arra engednek következtetni, hogy talán Fenrir is manipulálásnak élte meg azt, hogy rávilágítottam, a megoldás talán az ellenségei kezében rejlik. - Megemlítettem az istent, igen, de nem mondtam neki újdonságot. Mivel én nem vagyok tisztában a Tyrhez fűződő viszonyával, nem lett volna bölcs dolog erre alapoznom a mondandómat. - ez egyébként igaz. Amikor találkoztam Fenrirrel, tényleg nem tudtam pontosan, miben rejlik a kapcsolatuk. Tudtam, hogy kevésbé gyűlöli, mint a többieket, de a reakciói elárulták nekem, hogy azért ennél jóval jobb a közöttük húzódó viszony. - A Háború Istenét azért hoztam fel, mert míg mások csak beszélnek róla, én kutatom az átkot. Ha valóban úgy terjedne, mint azt hiszik, akkor már a bátyánk is fertőzött lenne, és még kitudja hányan, akik érintkeztek vele. Azonban Fenrir memóriája elég tökéletes ahhoz, hogy ne gondoljam átkozottnak. - felelem nyugodtan, miközben szinte pislogás nélkül figyelem az arcát. - Mondhatnál olyan személyt, aki nem hiszi rólam, hogy kihasználni akarnám, legalább meglepődnék. - fojtok el egy sóhajtást. Talán anyánk az egyetlen, aki ebben kivétel, de egyébként nem tudnék senki mást mondani, még családon belül se, aki ne eleve úgy fordulna hozzám, hogy akarok tőle valamit. Nem mondom, hogy ez - mára - már ne lenne igaz, vagy legalább részben. Tekintve, hogy én vagyok az, akinek az egész élete a tervekből és a lépések kivitelezéséből áll, akinek egyetlen célja, hogy bevégezze a Ragnarököt. Amikor húgom előrébb hajol, felteszi azt a kérdést, amelyet érdekes módon mások soha. Ő tényleg ismer engem. Szemeim tartják a szemkontaktust, de azok továbbra is érdektelenül csillognak. - Megfordult a fejemben, azonban vannak dolgok, amelyek nem tetszenek. Se a lefolyása, se az, hogy nem én irányítom azt, ki, mikor, hol kapja meg, hogy meggondolhatják magukat, félbe maradhat az egész, és hogy kihagytak belőle. Még is csak az én dolgom volna a Ragnarök elhozása. Valahol jól esik látni az istenek félelmét, elégtétellel tölt el, de nem tudom, hogy képes leszek-e ennyire hosszú távon elviselni őket, és a panaszos vinnyogásukat. Túl sok kockázat van ebben az egészben ahhoz, hogy társulni akarjak hozzá. - egyelőre, legalább is túl sok buktatót látok ebben az egészben. De ki tudja, ki áll mind emögött? Ha megtalálom a forrást, kiderül majd, mennyire szavatartó, mennyire alkuképes, mennyire szólhatok bele. Ha nem, akkor az átok talán a legkisebb probléma lesz. Végül megragadtam az alkalmat, hogy rá kérdezzek húgomnál, ő mit tud erről, de sajnos a válasz pont olyan, mint amilyenre számítottam. Semmit nem tud ő sem, ahogy a bátyám sem. A kérdésére már majdnem elnevetném magamat, de csak egy köhintésszerű hang jön fel belőlem. - Túl vad és önfejű vagy ahhoz. - mondom ki őszintén a dolgot. Hel olyan mint a lángok a világában. Felemésztenek mindent, és nem nehéz őket fellobbantani. Épp ezért csak olyan dolgokat bízok rá, amely csak az emberi tevékenységeimet fedik le. Ott nem baj, ha káoszt okoz, mert a halandók élete rövid, és gyorsan felejtenek, könnyen megingathatóak.
Vendég —
To: Jörmungandr
What you gon' do when there's blood in the water?
- Ó, valóban? – kérdeztem vissza mindentudó hangnemben, majd ismét beleittam az italomba, miközben Jörmungandr hosszas magyarázását hallgattam azt illetően, hogy miért nem szegte meg az egyezségünket. Persze, könnyen lehetett, hogy jelen pillanatban én voltam az, aki túlreagálta az egészet, és valóban csak annyiról volt szó, mint amit a bátyám is mondott. De őszintén szólva, ki hibáztatna azért, amiért bizalmatlan voltam Jörmungandrral? Volt néhány évszázadunk arra, hogy kívül-belül jól meg- és kiismerjük egymást. Épp ezért voltam teljesen biztos abban is, hogy még mindig nem árult el mindent a szándékait illetően. És addig bizony nem voltam hajlandó elmozdulni erről a kanapéról, amíg fényt nem derítettem cselszövésének minden apró mozzanatára. - Szóval ezzel azt is akarod mondani, hogy egy kicsit sem manipuláltad bele a dologba azáltal, hogy… nem is tudom, felemlegetted a Háború istenét? – kérdeztem felvont szemöldökkel, oldalra billentett fejjel fürkészve a bátyám arcvonásait, miközben ismét hátradőltem a kanapé támlájának. – A problémám nem azzal van, hogy a segítségét kérted a törpékkel való társalgáshoz, inkább azzal, hogy úgy érzem, kihasználod őt, Jörmungandr – küldtem felé egy helytelenítő, szúrós pillantást. Fenrir valóban őszintén segíteni akart Tyrnek, ezért neki nyilván érdeke volt az, hogy találjon valami megoldást az Átok ellen. Igaz, megígértem neki, hogy segítek ez ügyben, de igazság szerint, engem már fele ennyire se érdekelt ez az egész Átok ügy. Nyilván nem lett volna kellemes, ha hirtelen én is elkezdtem volna elveszíteni az emlékeimet (pedig volt jó néhány dolog, amire én sem szívesen emlékeztem volna vissza), de nekem alapvetően a fő célom az istenek elleni bosszú volt. Azt akartam, hogy megfizessenek azért, amit velünk tettek; amiért tönkretették az életünket, és olyan szerepkörbe kényszerítettek minket, amit mi nem kértünk. És mindezt miért? Egy ostoba jóslat miatt, ami azt mondta, hogy majd mi hozzuk el a Ragnarököt? Hát, van egy jó hírem: pont emiatt fogjuk elhozni azt. Az Átok megjelenésére nem számítottam ugyan, de úgy voltam vele, hogy ha ez képes valóban elhozni az istenek számára a pusztulást, akkor én nem szándékozok az útjába állni, sőt, akár velük együtt is pusztultam volna mindaddig, amíg a végeredmény nem változik meg. - Mondd csak – dőltem ismét kicsit előre, combomra könyökölve, mélyen Jörmungandr szemeibe nézve, hátha sikerül valamit kiolvasnom rezzenéstelen maszkja mögül – , valóban az Átok megszüntetése lenne a célod? Vagy csak azért keresed a forrását, hogy – a helyzettől függően – te is társulj az elkövetőkhöz? – vontam fel szépen ívelt szemöldököm, miközben egy félmosoly táncolt ajkaimon. Nem igazán vártam egyébként feleletet a kérdésemre, mert volt egy nagyon erős megérzésem a választ illetően. S ha már így témánál voltunk, természetesen Jörmungandr megragadta a lehetőséget arra, hogy engem is kifaggasson az átokkal kapcsolatos tudásomról. Erre csak látványosan megforgattam a szemeimet, miközben ismét hátamat a kanapé támlájának vetettem, és nagyokat kortyoltam a whiskyből. Szándékosan nem feleltem rögtön, azt a benyomást keltve, mintha annyira gondolkodnék azon, mit is osszak meg a bátyámmal, de valójában csak nem volt kedvem válaszolni, mert nem igazán volt mit mondanom. Olyan sok mindennel el voltam foglalva a Földön, hogy teljesen meg is feledkeztem arról, hogy a kis elátkozott isteneket körbeugrálva megpróbáljak valamilyen információmorzsára szert tenni. Bár bevallom, néha azért engem is kíváncsi tett, hogy vajon milyen lehet az az érzés, hogy valamit nem tudsz saját magaddal kapcsolatban, hogy vannak dolgok, amikre emlékezned kellene, de képtelen vagy rá - hogy a helyükön nem találsz semmi mást, csak ürességet… Düh? Kétségbeesés? Zavarodottság? Egyáltalán feltűnik nekik mindebből bármi is? - Annál többet semmiképp sem tudok, mint te – feleltem végül diplomatikusan, miközben a poharamat jobbra-balra döntögetve a benne levő jégkockák mozgatásával szórakoztattam magam. – Persze, megértem, hogy számodra igencsak bosszantó lehet az, ha valami nem úgy történik, ahogyan te azt eltervezted, de engem már fele annyira se foglalkoztat ez az egész helyzet. Persze, azért van egy-két dolog, ami engem is kíváncsivá tett ezt illetően, de ennyi – rántottam egy aprót a vállaimon, majd ismét bátyám arcára tekintettem. – Miért? Csaknem van valamilyen terved a számomra is? – kérdeztem felvont szemöldökkel, kihívón pillantva bátyám arcára.
Habár látom rajta, hogy úgy tér be a társalgóba, mint egy királynő, nem különösebben foglalkoztat, hogy magáénak érzi-e a helyet, vagy sem. Érdektelen számomra, hogy viszonyul a helyhez, mert különösebben én sem kötődök hozzá. Kitöltöm a húgomnak az italt a jéggel, közben szemem sarkából feltűnik, ahogy körbe néz, a megjegyzése pedig nem lep meg. Nekem sem ízlésem ez a ház, de az emberek felé kell mutatnom egy olyan arcot, amelyhez szükség van erre a fényűzésre. Oda lépve leteszem neki az italt, majd helyet foglalok. Első kérdésére nyugodtan válaszolok, és látom, hogy miként ül ki rá a düh. Ugyan szereti nyugodtnak előadni magát, a megfeszülő áll, a repedés a poháron és a szemei még egy halandó számára is kiolvashatóvá tennék őt. Közönyösen figyelem, ahogy leengedi a kezét, és végre neki kezd. Felhozza az "egyezségünket", és gyakorlatilag számon kéri rajtam a találkozásom okát a bátyánkkal. Szavai alatt nyugodtan iszok a magam poharába, aztán leteszem azt az asztalra és rá emelem hűvös, nyugodt pillantásom, az ő dühös, égő íriszeibe. - Fenrir tudja, hogy miért kértem a segítségét, így nem nevezném cselszövésnek, és ezért az "egyezségünket" se szegtem meg, Hel. Nem kértem olyasmire, amit ne utasíthatna el ha akarna, sőt a végén még ő volt az, aki rá repült az ötletre. Megakarjuk tudni, hogy van-e eszköz a törpék tarsolyában, ami megállítja, vagy lelassítja az átok folyamatát, esetleg megvéd tőle. Ez egy olyan dolog, amely még számodra is hasznos lehet később. - válaszolok a kérdésére összefoglalva a dolgokat. - De ha már témánál vagyunk, te is elmesélhetnéd, mit tudsz erről az átokról? Még mindig a forrását keresem. Nem szeretem, ha a levesembe köpnek. - teszek fel most én egy kérdést, rá fordítva a figyelmet, majd újabbat iszok az italomból.
Vendég —
To: Jörmungandr
What you gon' do when there's blood in the water?
Összességében elmondható volt Jörmungandrról, hogy az évszázadok elteltével nagyon érzéketlenné és érdektelenné vált nagyon sok dolog kapcsán. Igaz, hogy a mi kapcsolatunk soha nem volt olyan közeli mint Fenrirrel, de azért mégis csak vér voltunk, egy család, ezért úgy gondoltam, hogy legalább tettethetné azt, hogy örül a látogatásomnak, még ha egyértelmű is volt az, hogy nem látott szívesen. Ezt mutatta az is, hogy nem invitált önmagától beljebb és kínált hellyel, bár engem ez a legkevésbé sem érdekelt. Részemről akár egy kupac hulla fölött is beszélgethettünk volna, az sem tudott volna zavarni vagy kizökkenteni mondanivalómból. Miután azonban szóvá tettem mézédes hangon neheztelésemet, tudtára adva bátyámnak, hogy nem egy rövid eszmecsere miatt fáradtam ide a város másik feléről, úgy döntött, hogy mégis csak a társalgóba kísér. Tőmondatos felszólítására csak kiszélesítettem elégedett mosolyomat, és úgy követtem őt az említett helyiség felé, mintha én lettem volna a ház úrnője és nem a vendége. Amikor az ajtóban félreállt, hogy előre engedjen, meglepett, ám hálás mosolyt küldtem felé. Mindez persze csak a színjáték része volt, mert addig is, amíg így tettem, egy kicsit el tudtam gondolataimat terelni a bennem fortyogó dühről. A felkínált helyek közül a kanapét választottam, aminek közepén foglaltam helyet keresztbe tett lábakkal és kihúzott háttal, úgy helyezkedve, mintha az egész az enyém lett volna. Valószínűleg az aurámmal is igyekeztem dominálni, miközben továbbra is az ajkaimon tartottam a mosolyt – habár ez egyre inkább kezdett egy ragadozó vicsorítására hasonlítani. - Whiskyt, jéggel – feleltem, miközben látványosan néztem körbe a helyiségben, jól szemügyre véve minden bútort, keresve a nem létező porcicákat és repedezett vakolatot. De természetesen, minden tökéletesen rendben volt, még a bútorok is a legmárkásabb darabok voltak. Már-már hányinger keltő volt ez a tisztaság és luxus, ami itt mindent körbevett. Nem éreztem otthonosnak, mindennek épp olyan rideg kisugárzása volt mint Jörmungandrnak. Ami nem is volt meglepő, elvégre ő lakott itt, ő rendeztette be az egészet – feltételezhetően. - Nem is igazán lenne kár ezért a lakásért… - szólaltam meg elgondolkodva, eljátszva azzal a képpel, ahogy mindent a lángok mardosnak. Meglepően kielégítőnek éreztem ezt a jelenetet, de csak azért, mert úgy éreztem, ezzel egy kicsit ártani tudok annak a tökéletességnek és érzelemmentességnek, ami a bátyámból sugárzott állandóan. Az asztalról elvettem a nekem elkészített poharat, és aprót kortyoltam az alkoholból, miközben Jörmungandr válaszát hallgattam. Továbbra is igyekeztem gondosan leplezni a bennem kavargó düh lángjait, a bátyám semleges és érzelemmentes hangsúlyától azonban egy pillanatra majdnem elpattant bennem valami. Ezt mutatta az is, hogy olyan erővel szorítottam meg a poharat, hogy egy apró repedés futott végig annak oldalán, de szerencsére még azelőtt sikerült visszafognom indulataimat, hogy apró szilánkokként végezte volna a szerencsétlen tárgy. - Jörmungandr, feltételezem, még emlékszel arra az egyezségre, amit kötöttünk – szólaltam meg fojtott dühvel a hangomban, miközben a poharat elemeltem a számtól, és az ölembe ejtettem az azt tartó karomat. Hangommal éles ellentétben állt fagyos pillantásom, amit a bátyámra szegeztem. – Megegyeztünk arról, hogy Fenrirt kihagyod a kis cselszövéseidből – magyaráztam tovább lassan artikulálva, ezáltal is kihangsúlyozva mondanivalómat. – Áruld el, hogy ezúttal milyen „nagyszabású” tervedbe akarod belekeverni őt – feleltem felszólító hangnemben. Nem egy kérdés volt. Válaszokért jöttem, és meg is fogom kapni azokat, mert addig nem megyek el. – És ne mondd nekem azt, hogy nincs semmi ilyen. Mindketten tudjuk, hogy soha nem mondasz el mindent a szándékaidról – sziszegtem halk, fenyegető hangon, miközben némileg előre dőltem, ezáltal próbálva lecsökkenteni a kettőnk közötti teret.
Rufio számára nem ismeretlen az ajtón belépő határozott nő. Ismeri már Helt, hiszen 15 éve az árnyékom és figyeli a ténykedésemet. Ettől függetlenül persze lehet dühös, amiért kolléganőjét fel kell takarítania a padlóról, de szólni egy szót sem szól, még akkor sem, amikor Hel biztosítja, hogy nem látja még a halálát a halandónak. Amikor oda érek, és jelzek neki, hogy vigye el a fájdalmasan nyöszörgő nőt az útból, és közben a húgomra tekintek a tőlem megszokott nyugodt, érdektelen pillantásommal. Viselkedése 180°-os fordulatot vesz, de ismerem már őt, és azt, hogy ez csak a vihar előszele, kifejezéstelen arccal szólok hozzá. Kérdésemre mintha csak Laufeyt hallanám, mézédes szavai csepegnek a méregtől. Behívatja magát, ami azt jelenti, hogy ez egy hosszas vita lesz. Elnyomok egy sóhajtást, és megfordulva biccentek a fejemmel. - Kövess. - mondom nyugodtan, és kivéve kezeimet a zsebeimből átvezetem őt a társalgóba. A kétszárnyú ajtót kitárom és nyitva hagyom, kissé félre állok az útjából, kezemmel a kényelmes kanapékra, fotelekre intek. - Foglalj helyet. Italt? - kérdezem színtelen hangon, hogyha belép mellettem. Ha kér valamit a bárpultból, akkor oda lépve némán töltök neki egy pohárba. Rövid italhoz jeget teszek, a borok egyébként is hűtve vannak itt a borhűtőben. Bármit kér, abból magamnak is töltök egyet. Ha nem kért semmit, akkor csak magamnak töltök egy whiskeyt. Végül ha leült, ahogy kívánta, csatlakozom hozzá az egyik fotelbe, a poharat/poharakat az asztalra szolgálva fel. Kényelmesen elhelyezkedek, otthon érzem magam, és az ő robbanásig feszült aurája sem képes arra kényszeríteni, hogy feszélyezve érezzem magam. A kérdésére rá emelem érzelmektől mentes tekintetem az ő dühös pillantásába, és pár pillanatig fürkészem őket. Tűz és jég találkozása ez. Ő temperamentumos és meggondolatlan, én pedig türelmes és érzelemmentes vagyok. Azonban legyek bármennyire is élettelen mások szemében, nem vagyok ostoba. Az elme játékokban mindig is jobb voltam egy bizonyos szintig a testvéreimnél, bár Hel a sarkamban áll ebben. - Úgy tűnik, nagyon is tudod a választ a kérdésedre. Máskülönben nem lennél itt, és törted volna össze a szolgámat. Miért nem kérdezel olyat, amelyre még nem tudod a választ? - kérdezek vissza, és előre hajolva felveszem a poharat az asztalról, hogy annak tartalmába kortyolhassak, de szemeimet nem veszem le róla.
Vendég —
To: Jörmungandr
What you gon' do when there's blood in the water?
Számításaimba egy aprócska hiba csúszott (ami annak volt köszönhető, hogy igencsak feldúlt állapotban állítottam be a bátyám villájába). Megfeledkeztem arról, hogy Jörmungandr sehova nem járt a kis lakájai nélkül, még otthon is szüksége volt rájuk, hogy lesve minden kívánságát, kiskirályként élhessen. Az ajtót tehát nem Jörmungandr nyitotta ki, hanem valami szőke hajú liba, akinek a nevére valószínűleg emlékeznem kellene, és így ő kapta telibe az ütésemet, amit valljuk be, nem egy halandónak terveztem. A törékeny embernő pedig a váratlan támadás hatására sikoltva el is terült a padlón, feje pedig akkorát koppant, hogy egy agyrázkódást elkönyvelhettem neki. - Nem rád számítottam – sóhajtottam fel csalódottan ugyan, de egyetlen másodpercig sem zavartattam magam. Beléptem a lakásba, ha már ajtót nyitottak nekem, és épp közelebb hajolva a nőhöz vetettem volna rá egy pillantást, tudjátok, ellenőrizve, nem törte-e be a koponyáját is véletlen. Ezek a márványpadlók igencsak életveszélyesek tudtak lenni, én mondom! Mielőtt azonban túlságosan közel érhettem volna az eszméletlen nőhöz, megjelent a bátyám másik lakája is, ezúttal egy férfi, és nem túl barátságosan méregetett, miközben a földön pihenő nőhöz lépett. Tekintetével valószínűleg gyilkolni szeretett volna, csak hát, még egy kicsit gyakorolnia kellett ahhoz, hogy az Alvilág királynőjére bármilyen hatást gyakoroljon. De igazán aranyos próbálkozás volt, tényleg. - Ha ez vígasztal, akkor még jó ideig nem látom a halálát. Túlfogja élni ezt a kis… balesetet – mosolyogtam elbűvölően a férfira, aki szavaimat hallva csak még furcsábban nézett rám, én azonban több figyelmet nem is szenteltem nekik, mert Jörmungandr végre méltóztatott lefáradni az emeletről és fogadni engem. - Hát végre itt vagy, Jörmungandr! – tártam szét karjaimat, hogy ezáltal azt a benyomást keltsem, mennyire boldog voltam attól, hogy újra láthattam őt. – Ne haragudj, elfelejtettem, hogy ha veled találkozni akarok, akkor úgy kell kifüstöljelek az odúdból. De legközelebb nem felejtem el, ne aggódj – mosolyogtam rá ártatlanul. Legnagyobb sajnálatomra nagyon nem úgy tűnt, hogy Jörmungandr beljebb szeretett volna invitálni vagy esetleg közelebb jönni hozzám. Nos, legalább ez hízelgett némileg hiúságomat. - Hát nem is hívod beljebb, legdrágább, legkedvesebb húgocskádat? – kérdeztem, miközben csalódottan biggyesztettem le ajkaimat. – Legalább hellyel megkínálhatnál, ha már itt vagyok. Elég nagy ez a villa ahhoz, hogy ülve is meg tudd tartani a két méter távolságot tőlem – jegyeztem meg felvont szemöldökkel, miközben mellem alatt összefontam karjaimat. Persze ha Jörmungandr nem akart kényelmesebb helyzetben beszélni velem, részemről az is rendben volt. Elvégre, mégis csak azzal a célzattal jöttem, hogy felgyújtom a villáját… Vagyis hogy civilizált módon számon kérem őt egy bizonyos dolog kapcsán. - Miért találkoztál Fenrirrel? – kérdeztem hát végre rá arra, amit megtudni jöttem, s talán most először lehetett tökéletesen kivenni íriszeimből, hogy mennyire pipa voltam.
Az ajtó nyílik. Alig jelenik meg mögötte a személy, már kapja is az arcába az első ütést. Azután a rúgást. Sandra fájdalmas kiáltása, és vékony testének csattanása a márványpadlón olyan hangos, hogy még hozzám, az emeletre is elér. Felemelem a pillantásom a Forbesből. Tudom, hogy mire lesétálok a lépcsőn, Rufio már ott lesz, de az az érzésem, hogy engem keresnek. Ebben csak biztos leszek, ahogy a levegőben megérzem a Halál szagát, marja a nyelvemet keserű íze. Amikor leérek a lépcsőn, Rufio már ott van, amikor meghallom húgom feszültségtől terhes, de megbánástól mentes hangját. - Az azért zavarba ejtő, hogy azt hiszed, én nyitok majd ajtót. Ismerhetnél már ennyire, a királyhoz könnyebb audienciát kérni, mint engem elérni. - mondom, lelépve az utolsó lépcsőfokot. Kezeim zsebembe teszem, és nyugodt testtartásban állok meg. Rufioval egymásra pillantunk, és ő szavak nélkül is megérti, hogy most jobb, ha elmennek. - Minek köszönhetem a látogatásod, Hel? - kérdezem, míg a nyöszörgő, nőt a férfi arrébb viszi. A vér összepiszkolja a padlót, de azt majd feltakarítják a takarítók később. Persze, a távolságot megtartom hevesvérű nővéremtől, eszem ágában sincs úgy járni, mint a szerencsétlen halandó. Sandra örülhet is, hogy drága testvérem nem használt túl nagy erőt. Így maximum csak pár hét, és felépül. Lehetett volna rosszabb, bár gondolom őt ez most nem fogja vigasztalni.
Vendég —
To: Jörmungandr
What you gon' do when there's blood in the water?
Az agyamat abban a pillanatban elöntötte az úgy nevezett vörös köd, amint meghallottam, hogy Fenrir találkozott Jörmungandrral. Nem is lett volna ezzel alapvetően semmi baj, ha azt mondhattam volna róla, hogy biztosan csak kiugrottak egyet sörözni, vagy csajozni, vagy valami férfias tevékenységet folytatni, amivel elmélyíthetnék testvéri kötelékeiket. Csakhogy ez nem volt így. Ismertem már őket, mint a rosszpénzt, főleg Jörmungandrt. Ő senkivel nem találkozott csak úgy, minden ok nélkül. Ő mindig akart valamit, mindig forgatott valamit abban az álnok kis fejében, pont úgy, mint az apánk, Loki. Én pedig pontosan emiatt lettem rendkívül dühös. Fenrir mindig nagyon egyenes volt, ő nem értett úgy a manipulációkhoz, mint Jörmungandr, és nem is látott keresztül olyan jól a kis trükkjein, mint én. Arról pedig ne is beszéljünk akkor, hogy amikor megérkeztünk Midgardra Fenrirrel, megegyeztem Jörmungandrral, és ennek az alkunak részét képezte, hogy Fenrirt kihagyja a cselszövéseiből. Ha pedig valami igazán fel tudott dühíteni még ennyi évezred után is, az az volt, ha valaki megpróbálta kijátszani az alkut, amit velem kötött. Jelenleg pedig úgy éreztem, Jörmungandr pontosan ezt tette, nekem pedig nem állt szándékomban megtorlatlanul hagyni ezt. Gondolkodás nélkül pattantam be az autómba, amelynek csomagtartójában mindig tároltam néhány kanna benzint, csak arra az esetre, ha egy váratlan esemény folytán el kellene tüntetnem egy hullát nyomtalanul. Nem állt szándékomban egyelőre porig égetni drágalátos bátyám csicsás villáját, de mindketten tudtuk, hogy képes lettem volna rá. Nem véletlen, hogy egyszer régen világokat égettünk fel egyik veszekedésünk közben. A Nesheim villáig vezető utat úgy tettem meg, hogy végig azon töprengtem, hogyan öljem meg a bátyámat ezúttal. Vagy ezer opciót átgondoltam és megvitattam magamban, ám végül egyik sem bizonyult elég fájdalmasnak a számára. Az se érdekelt közben, hogy százötvennel száguldottam keresztül Oslo utcáin, és hogy valószínűleg jó pár kamera rögzítette gyorshajtásomat, amit feltételezhetően követni fog egy méreg drága csekk is. Ha így lesz, majd szépen Jörmungandr orra alá vágom az egész köteget, elvégre az ő hibája volt ez is, mint ahogy általában minden az szokott lenni... Hangos fémcsikorgás törte meg az esti csend idilljét, ahogy a százötvenről hirtelen nullára váltott a km/óra, amikor beletapostam a fékbe, hogy megálljak a villa előtt. Amint megállt az autó, már ki is ugrottam a járműből, és szinte futva tettem meg az utat a bejárati ajtóig. Mikor odaértem, természetesen nem lihegtem a kimerültségtől, és arcom is csak annyiban árulkodott dühömről, hogy szemeim fenyegetően csillogtak. Ezt leszámítva, megjelenésem makulátlan volt mint mindig. Egy mosolyt varázsoltam az ajkaimra, miközben megnyomtam a bejárati ajtó melletti csengőt. Türelmesen vártam arra, hogy megjelenjen a bátyám ebben a késő esti órában, és ajtót nyisson nekem. Amint meghallottam a bentről kiszűrődő léptek neszét, már be is feszítettem az izmaimat, készen állva az üdvözlésre. S bizony, amint nyílt az ajtó, már lendült is öklöm, hogy betörjem drága bátyám orrát. Ha kivédte az ütésemet, akkor a térdemet emeltem, hogy egy övön aluli ütést vigyek be a számára. - Kellemes estét, drága bátyám! – köszöntöttem Jörmungandrot, elégedetten mosolyogva, ha bármelyik az ütéseim közül betalált, és én megpillanthattam fájdalomtól eltorzult arcát az álnok kígyónak. Ha véletlenül sikerült mindkét támadásomat kivédenie, akkor ártatlanul mosolyogtam, mintha semmi rosszban nem sántikáltam volna, pedig belül már majd felrobbantam a méregtől, és egyre jobban viszketett a tenyerem azután, hogy felgyújtsam az egész kóceráját visszavágásképp.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Egy apró, beletörődő sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor Jörmungandr azt mondta, nem volt tisztában a Fenrir és Tyr között húzódó kapcsolattal. Ezen egy pillanatra ugyan meglepődtem (elvégre Jörmungandr mindig szeretett úgy viselkedni, mint aki mindent tud és aki mindent irányít is), de jobban belegondolva, teljesen logikus volt. Én magam sem tudtam ép ésszel felfogni, hogy Fenrir miért ragaszkodott még mindig Tyrhez, amikor ő is ugyanúgy cserben hagyta, mint a többiek. Sőt, az én szememben az ő árulása még nagyobb is volt – barátok voltak, ám amikor igazán számított volna, akkor ő sem állt ki Fenrir mellett. Épp ezért nem is kellett volna azzal számolnom, hogy majd pont az érzéketlen és apatikus bátyám fel fogja tudni fogni az egésznek a jelentőségét. Persze, ez még nem jelentette azt, hogy függetlenül nem manipuláció volt az egész beszélgetés a részéről. Hazugnak azonban azért nem neveztem volna Jörmungandrt. Ebben képes voltam kételyek nélkül hinni, így némileg kelletlenül el kellett fogadnom azt is, hogy talán feleslegesen rohantam ide olyan nagy sietősen. Ezúttal én reagáltam túl a helyzetet (nem mintha bármiért is bocsánatot kellett volna kérnem). Ha már azonban itt voltam, szándékomban állt mindent kideríteni.