Thor & Malin

Reidar kedves szavakkal igazolta Alex megállapítását és érzéseit velem kapcsolatban, amiért nagyon hálás voltam, még ha ő nem is tudhatta, néha mekkora szükségem volt ilyesféle megerősítésre. Szerettem volna jó anya lenni, még akkor is, ha egyedül voltam, és tudtam, hogy minden igyekezetem ellenére sem pótolhatom teljesen soha az apa-figurát Alex életében. Nem próbáltam soha az apja lenni, inkább azon voltam, hogy betöltsem az űrt, amit a hiánya okozott, amennyire csak lehetséges volt.
- Nálunk otthon az a szokás, hogy ha valaki butaságot csinál, utána bocsánatot kér, igaz, anya? Így nem is szoktunk haragudni egymásra - érkezik a következő bölcselet a fiatalúrtól, én pedig mosolyogva bólogatok, a visszapillantóba nézve néhány másodpercre, hogy lássam Alex okos, büszke arcocskáját.  
Megérkeztünk a folyópartra, és ezeket a témákat is magunk mögött hagytuk, miközben ők játszani kezdtek. Elkövettem azt a hibát, hogy mégis részben erre tereltem volna vissza a szót, amikor Alex elment a kacsázáshoz megfelelő köveket keresni a parton, de miután világossá vált, hogy rossz témákat feszegetek, rögtön vettem a lapot és visszavonulót fújtam. Inkább hagytam őket kibontakozni, csak csendesen figyelve a játékukat, miután megegyeztünk Alexszel, hogy még nyugodtan dobhatnak néhányat. Meghallottam Reidar kérdését is, és az orrom alatt somolyogva, kíváncsian vártam a választ.
- Szeretnék megtanulni biciklizni, de egyelőre csak egy háromkerekű rollert kértem, hogy meg tudjam mutatni, nem fogok elesni - felelte Alex komolyan és megfontoltan. Elrejtettem a mosolyomat; a kis, pótkerekes bicikli természetesen már ott volt elrejtve a garázsban; tudtam, hogy azzal sem fog elesni, egyébként is ügyes fiú volt.
Amikor lement az öt-öt dobás, Reidar sem erőltette tovább a játékot, mintegy megerősítve az egyezséget, amit korábban kötöttünk Alexszel. Leereszkedett a fiam magasságába, úgy nyújtott neki kezet, amit Alex mosolyogva, vidáman el is fogadott, ez a kép pedig engem is megmosolyogtatott.
– Én köszönöm! Máskor is eljössz majd? – csicseregte boldogan.
Ha esetleg rám vetült a világ szeme, hogy én mit szólok ehhez, csak elmosolyodtam és széttártam a kezeimet, jelezve, hogy rajtam nem fog múlni a dolog.
– Amit csak az urak szeretnének – viccelődtem egy kicsit.
Odaléptem hozzájuk, amikor Reidar is felegyenesedett, tenyeremet szeretettel simítottam Alex szőke üstökére, ugyanilyen szeretettel mosolyogtam is le rá, aztán Reidarra pillantottam.
– Elvigyük egy darabon? Autóval vagyunk, nem akadály. Ha már idáig elhoztuk magunkkal, akkor meg főleg – mosolyogtam rá kedvesen. Nem vettem volna a lelkemre, ha miattunk fázott volna meg Oslo csípős hidegében. Ha elfogadta az invitálást, akkor vele együtt indultunk el az autó felé, ha viszont elutasította, akkor csak udvariasan elköszöntem, majd Alex kezét megfogva búcsút intettek a rejtélyes nem-annyira-idegennek. Csak tudtam volna, miért fájt a fejem.

Thor & Malin

A hátsó ülésen kibontakozó beszélgetés számomra sem volt igazán könnyű, de én csendben maradtam, amíg nem éreztem szükségét ismét közbeszólni. Reidar ugyan jelezte, hogy nem tolakodóak számára Alex kérdései, de én azért figyeltem, nehogy véletlenül is túl messzire menjen valamivel. A férfi szavai fájdalmas feszültséget okoztak a mellkasomban, amikor arra gondoltam, hogy talán az én hibám volt, hogy én üldöztem el Alex apját az életünkből, de még ennél is rosszabb a gondolat, hogy mi van, ha ő is engem hibáztat ezért? Csak egy pillanatra néztem a visszapillantóba, de ez is elég volt ahhoz, hogy megtaláljam a fiam hihetetlenül kék szemeit, és még csak rá sem kellett mosolyognom, vagy a pillantásommal üzennem valamit, hogy a következő pillanatban magától szólaljon meg.
- Szerintem anya nem csinált semmi rosszat. Én nagyon szeretem. - Olyan végtelen komolysággal ejtette ki ezeket a szavakat, annyira ott volt a hangjában az a gyermeki őszinteség, hogy egyszerre éreztem elnehezülni a szívem és egyben olyan melegség árasztotta el a mellkasom, amilyet csak ő okozhat.
Nem mondtam semmit, mert nem tudtam volna megszólalni, hálás voltam, hogy Alex újabb kérdéssel fordult Reidarhoz, ő pedig válaszolt, így legalább halkan meg tudtam köszörülni a torkomat, mert úgy éreztem, muszáj.
- Akkor a gyerekekhez visszamennél? - érkezett a következő kérdés Alextől.
A visszapillantóba nézve láttam, hogy milyen figyelmesen nézi a férfit, mintha tőle várná a választ bizonyos nagy kérdésekre, amiket én nem tudtam megválaszolni neki. Ez apró mosolyt csalt a szám sarkába, még akkor is, ha a téma egyébként olyan sebeket tépett fel bennem, amire nem feltétlenül voltam felkészülve, főleg nem a mai napon. Az sem kerülte ugyan el a figyelmemet, hogy mintha Reidar számára sem lett volna kényelmes a téma, ezért különösen figyeltem Alexre, de ezek után már csak azért sem tudta volna őt újabb kérdésekkel bombázni, mert időközben odaértünk a parkolóba.
Miután a férfi megnyugtatott, hogy nem nyűg neki itt lenni, aztán lejutottunk a partra, hagytam őket kibontakozni a kavicsokkal és a vízzel, csak csendben figyeltem őket a háttérből, arcomon egy kis mosollyal. Alex a kacsázás tökéletesítésére koncentrált, aztán nagy hévvel elindult megkeresni a tökéletes követ Reidar útmutatása alapján. Csak ekkor léptem előre, hogy addig is szóval tartsam a férfit, és bár a szavaimat kedvesnek és érdeklődőnek szántam, meglehetősen elutasító reakciót kaptam rájuk. Ezt nem vettem magamra, ha felidéztem a kocsiban zajlott beszélgetést, már sejteni kezdtem, hogy valami bujkálhat a háttérben, de éppen ezért nem is erőltettem a témát - nem akartam, hogy előbújjon belőlem a terapeuta és azt higgye, elemezni próbálom, vagy ilyesmi.
– Értem – mosolyogtam inkább rá megértőn.
Alex közben visszatért a szerzeményével, ezért ismét a háttérbe húzódtam, figyelve, ahogy tovább tökéletesítik a kacsázási technikáját. Nem szóltam vagy avatkoztam közbe, akkor sem, amikor közelebb mentek a vízhez, mert valami zsigeri megérzésem azt súgta, Reidar mellett biztonságban van. Ennek semmi értelme nem volt, ha onnan néztem, hogy lényegében most találkoztam vele először, de valamiért mégis... bizalmat szavaztam neki. Mosolyogva figyeltem őket, és csak egyszer jöttem zavarba, amikor egy idős úr elsétált mögöttem és bár nem szólalt meg, rám mosolygott, a mosolyának pedig az volt az üzenete, hogy szép családja van. Amikor már Alex is nagyon jókat dobott, boldogan nézett rám hátra, és én minden egyes alkalommal megtapsoltam őt, vele örülve, megdicsérve, hogy milyen ügyes.
- Anya! - lépdelt aztán oda hozzám. Mosolyogva guggoltam le vele szemben. - Még hármat dobunk, aztán mehetünk ebédelni, jó?
Felnevettem a komolyságán, majd játékosan tisztelegtem egyet, mielőtt bólintottam volna.
– Legyen öt – kacsintottam rá.
Boldog mosollyal ügetett vissza Reidarhoz, én pedig újra felegyenesedtem, figyelve, ahogy folytatják a játékot. Tudtam, hogy Alex be fogja tartani az öt dobást, és egyben azt is, hogy az indulásunk tökéletes kibúvó lesz a férfi számára, ha esetleg el akar menni. Fenntartottam, hogy elvihetjük magunkkal, hazafuvarozhatom, hogy ne fázzon meg, ha már idáig elcsaltuk, de nem tartottam valószínűnek, hogy velünk akarna majd tartani.

Thor & Malin

Egészen... furcsa érzés volt, ahogy már hárman ültünk az autóban. Nem igazán tudtam hová tenni azt, hogy a fejemben mintha néha félbeszakadtak volna a gondolatok, olyan volt, mintha elkezdenék valamit érezni, de magát az érzést sem tudnám befejezni. Nem tudtam magyarázatot találni a fel-felsejlő tompa nyomásra sem, a halántékomnál, különösen úgy, hogy közben mintha valami azt súgta volna, ez így helyes. Aminek nyilvánvalóan semmi értelme nem volt.
Alex szerencsére szórakoztatta is a vendégünket, ha már elcsalta magával, és bár résen voltam, eleinte nem avatkoztam közbe, még akkor sem, ha én jól sejtettem, hová fogunk kilyukadni. Reidar kedvesen válaszolt a kérdéseire, még a másodikra is, és miután egyértelművé tette, hogy ő nem érzi tolakodónak Alex érdeklődését, én nem fojtottam a fiamba a szót, amikor ismét megszólalt, pedig mintha kést forgatott volna a szívemben.
- De apukája is, nem? - kérdezte okosan, a visszapillantóból láttam, hogyan mereszti nagy, kék szemeit a férfire. - Te elmennél otthonról, ha nem akarnál többet apuka lenni? - A kérdés hallatán még kiélezettebben figyeltem hátra, mert bár Reidar azt mondta, nem zavarják Alex kérdései, nem szerettem volna kényelmetlen helyzetbe hozni. Alex számára ez olyan téma volt, amit érthetően nehezen emésztett meg, de sokat beszélgettünk már róla, ezért tudtam, nem fog jelenetet rendezni, ha finoman jeleznem kell neki, hogy elég lesz a nyaggatásból.
Ahogy megérkeztünk és Alex kiszabadult az autóból, már szaladt is előre, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy kibúvót kínáljak Reidarnak, ha szüksége volt rá. A válaszát őszintének láttam, és amikor majdnem ő ajánlotta fel, hogy távozik, gyorsan megráztam a fejem és zavartan elnevettem magam.
– Ó, nem, kérem, ne értsen félre – szabadkoztam gyorsan. – Alex ritkán ilyen oldott másik társaságában, ezért én nagyon hálás vagyok, hogy eljött velünk. Csak nem szerettem volna, hogy... kötelességének érezze a maradást. – Bocsánatkérően pillantottam rá, amiért félreérthetően fogalmaztam, aztán finoman elmosolyodtam. – Tudom, milyen hatásosan tud nézni... – tettem hozzá szeretettel teli hangon, ahogy Alex irányába pillantottam, aztán visszafodultam a férfi felé. – Tényleg örülök, hogy itt van, egyáltalán nem zavar – mosolyogtam rá őszintén. Mielőtt még megfogalmazódhatott volna bennem, hogy mennyire hasonló a szeme színe Alexéhez, a jól ismert tompa fájdalom megjelent a halántékomnál és elnyomta a gondolatot.
Mosolyogva néztem az előttem kibontakozó jelenetet, Alex boldogan kacagott a kis mutatványon, és persze azonnal szerette volna ő is utánacsinálni. Nem akartam megtagadni tőle az örömöt, de szigorúan csak úgy utánozhatta le a mozdulatsort, hogy felülettem a korlátra és tulajdonképpen én csúsztattam végig azon, biztosan tartva őt, a végén pedig kissé felemelve, mielőtt a talpára helyeztem volna. A boldogsága az én boldogságom is, ez mindig is így volt. Utána hagytam, hadd bontakozzanak ki a férfiak egymás között, Alex lelkesen bólogatva vette el a követ a férfitől, de megvárta, hogy ő dobjon előbb. Mosolyogva figyeltem őket, és bár mögöttük álltam, szinte magam elé tudtam képzelni Alex erősen koncentráló arcát, miközben számolta, mennyit pattan a kő  a vízen. Ezután ő következett, noha a kő csak négyet pattant. Elmosolyodtam, közelebb léptem hozzájuk és leguggoltam Alex másik oldalán, de nem szóltam közbe, hagytam.
- Erősebben kellett volna dobnom? - nézett homlokráncolva Reidarra, láthatóan minden erejével azon volt hogy megfejtse a kő tökéletes eldobásának titkát. - Milyen követ kell keresnem? - kérdezte aztán szilárd elhatározással, és ha Reidar esetleg segíteni akart neki sem hagyta, maga akarta megtalálni a tökéletes követ. Fél szemem rajta tartottam, ahogy a kavicsok között lépdelt, de nem bandukolt túl messzire tőlünk.
– A felesége nagyon szerencsés, hogy ilyen jól bánik a gyerekekkel – fordultam közben a férfi felé egy őszinte mosollyal az ajkaimon. Szavaim mögött nem volt sem rejtett kérdés, sem hátsó szándékú utalás, nem igazán tudtam őt más helyzetbe képzelni egy idilli családnál. – Milyen idős gyermekeik vannak? Persze csak ha nem tolakodó a kérdésem. – Igyekeztem fenntartani egy kedves, udvarias társalgást, ha már az előbb azt az érzést keltettem benne, hogy ellenemre van a társasága. Szerettem volna, ha ő is érzi, hogy ez egyáltalán nincs így, még ha a meghívás nem is tőlem érkezett.

Thor & Malin

Amikor Reidar rávilágított, hogy honnan is ismerheti a nevem, önkéntelenül is zavarba jöttem egy kicsit, hiszen így már világos volt minden, már azt leszámítva, hogy én nem emlékeztem rá olyan tisztán. Kedves mosolyát és enyhítő szavait egy hálás mosollyal köszöntem meg, igazán figyelmes volt tőle, hogy igyekezett nem tetézni a zavaromat.
Újra elmosolyodtam, amikor azt mondta, Alex is osztotta az álláspontomat. Gyengéd tekintettel nézett a fiamra, én pedig önkéntelenül is elgondolkoztam rajta, hogy biztosan neki is lehet hasonló korú gyermeke, ami erre ösztönzi, de nem kérdeztem rá, hiszen nem akartam a magánéletében vájkálni. Nem szerettem volna feltartóztatni sem, de mielőtt még megköszönhettem volna a kedvességét, amiért Alex mellett maradt, az érintett úgy döntött, ismét saját kezébe veszi egy kicsit az irányítást.
Kérdése hallatán bocsánatkérőn pillantottam Reidar irányába, a tekintetünk egy pillanatra találkozott, de aztán ismét Alex felé fordítottam a figyelmem, készen arra, hogy finoman lebeszéljem az ötletéről. Nem akartam nagyon kiábrándítani, hiszen az ő szemében a férfi nem volt más, mint valaki, akit meglepő módon az ő gyermeki, de annál hatalmasabb szívébe zárt, én viszont tudtam, hogy nem kérhetünk tőle ilyesmit. De aztán, mielőtt még megszólalhattam volna, feltett még egy kérdést, amire még az én szívem is elnehezült, de az nem változtatott azon, hogy le akarjam beszélni róla. Talán ezért is lepett meg annyira, amikor Reidar letérdelt hozzá és elfogadta a meghívást.
A szívem elszorult egy kicsit a látványra, hogy Alex milyen boldog nevetéssel nézett fel rám, nagy, kék szemei örömmel csillogtak, és még ha meg is próbáltam volna ellentmondani, ez a látvány nem engedte. Elmosolyodtam és megráztam a fejem.
– Igazán figyelmes öntől – pillantottam rá hálásan.
Ahogy lepillantottam rájuk, egy pillanatra szembetűnt a hasonlóságuk, de aztán újra éreztem azt a furcsa fájdalmat a bal halántékomnál és a gondolat olyan gyorsan tovatűnt, ahogy érkezett. Inkább elindultam és célba vettem az autót, amit nem messze parkoltam le.
- Kocsival - felelte a kérdésre Alex jókedvűen, miközben szinte boldogan ugrándozva haladt köztünk, a kezembe kapaszkodva. - Szeretek autózni és anya ilyenkor mindig a kedvemben akar járni - csacsogott tovább, én pedig csak halk nevetéssel megráztam a fejem, konstatálva, hogy milyen könnyed kiad a saját kisfiam.
Az autóhoz érve kinyitottam azt, majd a járda felőli hátsó ajtót is, és a megszokott mozdulatokkal felemeltem Alexet, hogy beültessem a magasítóülésbe, aztán be is kapcsoljam a biztonsági övét, közben nyomva az arcára egy puszit. Reidarra bíztam, hogy hová ül, és amikor az Alex melletti helyet választotta, elfojtottam egy mosolyt. Beültem a kormány mögé, aztán a motort beindítva kisoroltam a forgalomra. Nem voltak sokan az úton, viszonylag korán volt még, így nem néztünk elébe hosszú útnak.
- Te is apuka vagy? - hallottam meg út közben Alex kíváncsiskodását, mire elmosolyodtam, de egyelőre hagytam kibontakozni. Ha viszont Reidar esetleg elárulta, hogy neki is van gyermeke, már jött is a következő kérdés. - És a te gyerekeidnek van anyukája?
Az ujjaim egy kicsit erősebben szorították a kormányt, a visszapillantóba néztem és elkaptam Alex pillantását.
– Alex – szóltam rá egy egészen kis feddéssel a hangomban, de nem túl szigorúan. Ebben a kérdésben sosem tudtam vele igazán az lenni, hiszen nem érthette még meg teljesen a helyzetet, de azt már megtanultuk, hogy nem illik ilyen kérdéseket feltenni másoknak. Ezt ő is tudta, és értette is, ezért ha Reidar nem akart válaszolni a kérdésre, ő sem kérdezett rá ismét.
A Tenerife melletti parkoló szinte üres volt, ezért könnyedén találtam helyet. Kiszabadítottam Alexet az ülésből, majd a talpaira helyeztem és mosolyogva figyeltem, ahogy odasétál a járdához a kocsi orránál. Csak addig szaladt előre, ameddig szabadott neki, a néhány méterre levő lépcső tetejéig, én viszont kihasználtam az alkalmat, hogy Reidar mellé lépjek, miután bezártam az autót.
– Sajnálom a kis érzelmi zsarolást – pillantottam rá egy bocsánatkérő mosollyal. – Tényleg nagyon kedves, hogy igent mondott, de ki tudom menteni, ha szeretné. Akár el is vihetjük haza, ha messze lakik – ajánlottam fel két opciót is. Nem szerettem volna ráerőltetni magunkat, csak azért, mert Alex ügyesen előhozakodott a születésnapjával.

Thor & Malin

Hazudnék, ha azt mondanám, számítottam a dolgok ilyen irányú alakulására. Átlagos hétvégi napnak indultunk, épp csak be akartam térni egy kisebb ajándékért Alexnek, de mire kijöttem, már nem volt egyedül - és valami furcsa megérzés azt súgta, emiatt nem is kell aggódnom. Ez pedig tényleg szokatlan érzés volt, akárcsak az, hogy Alex is nagyon oldottnak tűnt. Nem volt túl bizalmatlan kisfiú, de azt észrevettem, hogy általában megválogatja, kiket ajándékot meg ennivaló mosolyával, és ez az idegen férfi határozottan közéjük tartozott.
Idegen. Nem tudtam hová tenni a gondolatot, hogy álmaimban már nem is egyszer láttam őt, aminek nyilvánvalóan semmi értelme nem volt... és az a furcsa, tompa fejfájás? Különös volt az egész, azt sem értettem, honnan tudhatja a nevem, valamiért mégsem voltam túl gyanakvó. Pedig még az erejét is éreztem, nem tudtam volna pontosan megfogni, hogy mi volt az, biztosan nem közülünk volt egy, de éreztem, hogy nem is egyszerű halandó.
Láttam az arcán felbukkanó zavart, amikor rákérdeztem, ismerjük-e egymást, de mielőtt még ennek okát szóvá tehette volna, Alex a saját kezébe vette az irányítást. A férfi - ezek szerint Reidar - elmosolyodott, és olyan tekintettel nézett Alexre, amitől egy pillanatra megmozdult bennem valami, amit gyorsan el is nyomtam magamban. Az az érzés, hogy bárcsak az apja is így nézne rá; de ki tudja, ő hol volt már.
Alex a rávezetést követően rögtön megköszönte a pogácsát, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy megmosolyogjam az ökölpacsi-jelenetet. Újfent eszembe jutott, hogy talán hiányzik a fiam életéből egy igazi férfialak, de ha eddig nem sikerült ilyesmit találnom, nem most kezdtem el reménykedni.
Ezután végre nekünk is volt lehetőségünk bemutatkozni, amit én is megtettem, felé nyújtva a jobb kezem, még ha látszólag ismerte is már a nevem valahonnan. Elmosolyodtam, mikor valóban Reidarként mutatkozott be, de ahogy ujjai a kézfejem köré fonódtak, eltöltött egy furcsa érzés. Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot, a bal halántékomnál újra éreztem a tompa lüktetést. Furcsa.
De aztán, mintha csak meg akarta volna válaszolni a kimondatlan kérdéseimet, beszélni kezdett, és ahogy felemlegette az incidenst, azonnal megvilágosodtam.
– Egek, tényleg! – kaptam a homlokomhoz a kezem. Valóban, meg voltam csúszva az ajándékokkal, az utolsó pillanatra hagytam mindent, a teljes fejetlenségemben pedig elhagytam a pénztárcámat is. – Sajnálom, most nagyon hálátlannak tűnhetek– tettem hozzá zavart nevetéssel. Hiszen segített nekem, és még csak nem is emlékeztem rá. Így már az is érthetőbbé vált, miért álmodhattam vele.
A zavara megmosolyogtatott, bocsánatkérésére pedig megráztam a fejem.
– Ugyan, szóra sem érdemes. Azt hiszem, értem – mosolyodtam el, hogy érezze, nem vettem rossz néven a szóhasználatát sem. – Becsületemre szóljon, hogy Alexet szándékosan hagytam el, és csak erre az öt percre – próbáltam egy kis viccelődéssel oldani mindkettőnk zavarát.
Alex megszorította egy kicsit az ujjamat, mire ránéztem.
- Anya, szerinted Reidar eljön velünk a folyóhoz? - kérdezte izgatottan, mire egy pillanatra újra zavarba jöttem. Szólásra nyitottam a szám, de mintha érezte volna, mit akarok mondani, folytatta. - És ha elmondom neki, hogy mindjárt születésnapom van?
Zavart mosollyal ráztam meg a fejem, bocsánatkérőn pillantva a férfire.
– Nem hiszem, hogy fel kéne tartanunk őt, kicsim. Biztosan várják otthon. – Közben Reidar irányába pillantottam, ezúttal hosszabban is kepes voltam rá. Nem akartam, hogy úgy érezze, el akarom üldözni vagy menekülnék előle, a tekintetemben ült egyfajta kérdés, de a világért sem erőltettem volna rá semmi ilyesmit. Nehéz volt elképzelni, hogy ne várná senki.

Thor & Malin

Egy újabb békés reggelnek néztünk elébe Alex-szel. Hétvége lévén ráérősre tudtuk venni a reggelt, hiszen nem kellett beérnünk az óvodába és nekem sem voltak pácienseim előjegyezve mára. Egész reggel nevettünk, és ő le sem tagadhatta volna az izgatottságát, ami nem is csoda, hiszen két nap múlva van a születésnapja. Teljes mértékben koncentráltam, még a ruháját is ő választhatta ki, bár minden ellenkezése ellenére is bakancsot és kabátot kellett húznia a csípős tél miatt. Megígértem neki, hogy aznap nem otthon ebédelünk, hanem egy olyan étteremben, amit ő választhat ki, előtte pedig egy sétát terveztünk a folyóparton.
Alex mosolya ragadósnak bizonyult, én is mosolyogtam, miközben elindulunk, aztán az egyik játékbolt közelébe érve eszembe jutott valami.
– Figyelj csak, kicsim – álltam meg az egyik padnál, ami az üzlet ajtajával szemben, a járda túloldalán helyezkedett el. Leguggoltam mellé, mosolyogva, de figyelmesen nézve rá. – Anya most beszalad ebbe a boltba, de rögtön visszajön, rendben?
- De anya, most nem akarok ajándékot, menjünk a folyóhoz! - biggyesztette le a száját, én pedig halkan elnevettem magam. Túl okos volt ahhoz, hogy igaz legyen.
– Hidd el, hogy örülni fogsz – nyomtam egy puszit durcás arcára. – Addig is tudod a szabályokat, igaz? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva, de azért kellő komolysággal.
- Nem mozdulok el innen, nem állok szóba igenekkel, nem fogadok el csak úgy semmit, ha baj van, kiabálok - sorolta fújtatva, én pedig büszke mosollyal öleltem magamhoz.
– Te vagy a legokosabb kisfiú az egész világon – borzoltam össze a haját a feje tetején, mire morcosan próbált rám nézni, de én láttam a szemei csillanásából, hogy nagyon is hallotta, amit mondtam. Megcsókoltam a homlokát, aztán felegyenesedve elengedtem a kezét. – Mindjárt jövök – mosolyogtam rá.
Az üzletben szerencsére nem voltak sokan, így tudtam, hogy tényleg gyorsan végezni is fogok. Amiatt nem aggódtam, hogy Alex dacból megszegné a szabályokat, okos volt, értettem hogy azok nem ellene, hanem érte vannak. Kiválasztottam a polcról azt a kis, hosszú kötéllel ellátott hajót, amit néhány hete kiszúrt ebben a boltban, és be is csomagoltattam a dobozt, mielőtt besüllyesztették volna egy zacskóba. Fizettem, aztán a zacskóval a kezemben kisétáltam az üzletből, tekintetemmel azonnal Alexet keresve.
Az első meglepetés akkor ért, amikor felfedeztem, hogy már nem a pad előtt ácsorgott, hanem azon ült, ráadásul nem egyedül, és éppen majszolt valamit. A második pedig akkor, amikor a mellette ülő férfire pillantottam; egy pillanatra teljesen megzavarodtam.
Amikor az ember „álmai férfiját” emlegeti, nem egészen arra számít, hogy szó szerint megpillantsa a titokzatos férfit, akiről álmodni szokott, velem mégis ez történt. A férfi enélkül is egy jelenség lett volna, de ugye ezt az ember lánya nyilvánvalóan csak gondolatban, ceruzával jegyzi fel a margóra... mégsem tudtam magamhoz térni hosszú pillanatokig, főleg, miután a padról felállva a nevemen szólított. Esküdni mertem volna, hogy még a gondolataimban is fekete pontok keletkeztek, a fejem pedig furcsán fájni kezdett a bal halántékom tájékán.
Egy kicsit megráztam a fejem, hogy észhez térítsem magam, aztán kedves, de kissé feszült mosolyt varázsoltam az arcomra és megköszörültem kissé a torkomat. Mégis csak egy ismeretlen férfi volt, aki valahonnan ismerte a nevem, ráadásul furcsán meggyőző hatást gyakorolt a fiamra.
– Elnézést, de ismerjük egymást? – kérdeztem vissza kissé homlokráncolva, miközben közelebb léptem. A hangom nem volt undok vagy elutasító, inkább őszintén kíváncsi és értetlen. – Azt hiszem, nem igazán emlékszem... – kezdtem, de aztán Alex úgy gondolta, lelkesen a kezébe veszi az irányítást.
- Anya, ő Reidar - végezte el mosolyogva a bemutatást a férfi helyett, mire muszáj volt elmosolyodnom. Ő is leszállt a padról, egyik kezében még ott volt egy fél pogácsa, de a másik kezével megragadta az ujjaimat. Én közben a férfi felé néztem, amolyan megerősítésért, hogy valóban így szólíthatom-e, bár megszólalni egyikünknek sem volt lehetősége, mert Alex tovább beszélt. - Bemutatkozott nekem, így szóba állhattam vele. Azt mondta, hogy testőr, és hogy megvárja velem, míg végzel odabent. Adott pogácsát, de ő evett belőle először. - Halkan elnevettem magam az információáradat hallatán, szeretettel pillantva le a szőke üstökre.
Egy kicsit furcsa volt, hogy mennyire oldott egy idegen társaságában, és az is különösnek érződött, hogy én sem éreztem feszélyezve magam, pedig általában erős gyanakvással viseltettem mindenki irányában, aki a fiam közelébe próbált férkőzni.
– És megköszönted Reidarnak a kedvességét és a pogácsát? – kérdeztem, finoman megszorítva a belém kapaszkodó kis ujjakat.
- Köszönöm, Reidar - pislogott fel a férfire egy aranyos mosollyal.
Én is elmosolyodtam, aztán a zacskót átügyeskedtem az Alex kezét fogó kézfejem egyik ujjára, hogy az így felszabaduló jobb kezem a férfi felé nyújthassam.
– Örvendek. Malin Nielsen... bár ezt már mintha tudta volna – tettem hozzá, nem is leplezve a kíváncsiságomat. Biztosan emlékeztem volna rá, ha a páciensem lett volna valamikor, de talán csak egyikük rokona vagy ismerőse volt.