Dimitriy & Ruth

Mint minden nap zárás előtt még hosszasan molyoltam apró-cseprő, mondhatni jelentéktelen dolgokkal. Alapvetően ki nem állhatom az ilyen lassú, vontatott folyamatokat. Sőt, kifejezetten irritálnak az olyan embereket, akik még a reggelijükön is képesek egy teljes órán keresztül rágódni, mintha a világ összes ideje az övék lenne. Felvetődik a kérdés, hogy akkor én miért pakolom a pékségben ma összegyűlt bankkártyás fizetésekről szóló számlákat tizenötödjére is a másik oldalamra? Egyszerű a válasz, mert fizikális valójában állt előttem keresztbe tett kézzel. Lars még pár percig nézte, ahogyan gondosan elolvastam minden egyes blokkon minden egyes tételt, mintha csak ilyen gondosan leltároznám az elfogyott pékárukat. Valójában azt se tudtam volna megmondani, hogy ma reggel hány darab skolebrød-ot sütöttünk, pedig ennek a fogyása jelenti általában a mérvadó bevételt. Csak az időt akartam alaposan elhúzni, hogy Lars rám unjon, mint minden egyes nap. Szinte percre pontosan 17:50 perckor mélyen a zsebébe nyúlt, és addig kergette az E. T.-s kulcstartóval ellátott kulcsomót a nadrágjában, míg végül a sok lom között meg nem találta, és elém nem rakta a pultra.
- Zárj majd be, húzd le a rolókat, a székeket tedd fel az asztalra, fordítsd meg a nyitva táblát és ne felejts beriasztani – minden egyes tételesen felsorolt feladatra bólintottam, és oda nyögtem egy okét. – Mennem kell elkések! Imádlak, majd otthon találkozunk. Kérdezd meg Hermant mit akar vacsira, aztán bevásárlok hazafelé – oké, oké csak menj már. Gondoltam magamban, miközben apai gondoskodásából fakadó teendőlistáját hallgattam. Végül csak nyomott egy búcsú puszit a homlokomra, és elköszönt. Bár az ajtóban még biztos, ami biztos alapon elismételte újra, hogy mit kell tennem zárás után, mintha nem én zártam volna a pékséget minden egyes nap végén.
Miután kilépett és az árnyéka villám sebességgel elsuhant a kirakat előtt, fellélegeztem, és odébb söpörtem az összes vackot, amivel eddig szerencsétlenkedtem. Az ajtóhoz lépve, pedig átfordítottam a táblát, hogy csak azok tudják, hogy nyitva vanyunk, akiknek tudni kell. Lars sportszeretete éppen kapóra jött nekem, ugyanis minden nap eljárt pár órára a barátaival rugni a bőrt csak úgy hobbiból. Viszont kifejezetten utált késni, én meg kifejezetten lassú és komótos tudtam lenni az ő sürgető perceiben. Ebből kifolyólag mindig megmaradt az a rövid kis idő, amit a pult alatt tárolt füves sütik maradékának kiosztásával tudtam tölteni. Minden kuncsaftom pontosan tudta, hogy hatkor jöhetnek nagyjából fél hétig. Többnyire inkább ennek az időintervallumnak a második felében érkeztek. Úgyhogy az elsőfelében jellemzően azzal ütöttem el az időt, hogy az Instagramon fikáztam azokat az influenszereket, akik a személyes környezetemben mozogtak. Az utálattal mindig szalad az idő.
Ugyan ezt a tartalmas tevékenységet folytattam, mikor nyílni kezdett az ajtó. Először az órára pillantottam, aminek mutatói öt perccel jártak hat után, ami nagyon korai időpontnak tűnt. Az egyetlen égve lévő sárgás árnyalatú lámpa gyér fényénél próbáltam kivenni a homályból a belépő alakot. Nem igazán rémlettek a vonásai, sőt, teljesen idegen volt számomra. Gyorsan végig futtattam fejemben az emlékeimet, hogy vajon átfordítottam-e a nyitva táblát zárvára. De egészen biztosan megtettem ezt. Mivel egyre népszerűbb volt a város alterebb köreiben, hogy a pékségünkben isteni füvessüti kapható, egyre többen jártak hozzánk. Feltételeztem, hogy ő is egy ilyen arc, minden esetre először csak úgy kezeltem, mint egy normál vendéget. Ha sütit akar, úgyis tudja, hogy mit kell mondania.
- Hello, bocsi zárva vagyunk, már vagy öt perce – mutattam a falon ketyegő órára. Ami egyébként kattogásával az agyamra tudott menni a síri csendben.