Axel & Aviva

A helyzet talán nem olyan volt, mint amit még azon a bizonyos hűvös oslói éjszakán kellett megélnünk, bennem mégis hasonló érzéseket kelt. Akkor egészen más okokból kellett aggódnom érte, és nem igazán tudom, képes lennék-e még egyszer átvészelni egy igazán hasonlót, most, hogy már nagyon is tisztán látom, mit jelent nekem. Mit jelentünk egymásnak. Semmivel nem érzem viszont könnyebbnek azt, hogy így lássam szenvedni, és ezt bármilyen eszközzel kész vagyok elűzni, ami csak rendelkezésemre áll.
Ahogy magához ölel, hagyom magam elveszni a pillanatban és az érzésben, azt kívánom, bárcsak pusztán ennyivel megvédhetném és megkímélhetnél mindentől. Ezzel az érzéssel a szívemben. Amikor viszont felteszi a kérdését, hiába nem szűnik az érzés, beköltözik mellé a fájdalom is, és tudom, hogy látja a szememben. Mégsem kell gondolkoznom a válaszon. Minden egyes szavával és tettével mélyebbre ásta magát a szívemben, minden egyes érintésével mintha a lelkemet is érintené, és ezek a napok, a tegnapi hétköznapi esténk, minden együtt töltött pillanat csak erősíteni tudta az érzéseimet. Nem tudnám elképzelni nélküle az életemet és nem is akarom. Ígéretem hallatán pedig ugyanezt látom meg az ő szemeiben is.
Helyesbít a szavaimon, egyetlen szóval igazít ki, de ez többet mond mindennél. Elmosolyodom, hüvelykujjam finoman megsimítja arcbőrét, ígérete egyszerre tölt el az iránta érzett mély szerelemmel és a zsigeri félelemmel, hogy ennek az ígéretnek milyen ára lehet.
– Ahogy én sem neked – felelem, és ezeket a szavakat még akkor is komolyan gondolom, ha tudom, mit jelent ez ránézve. Lehetnék én az erősebb, megpróbálhatnék kisétálni az életéből, magam után húzva minden veszedelmet, amit ráhoztam, de tudom, hogy képtelen lennék rá. Amikor az embernek nincs veszítenivalója, sokkal könnyebb. Most viszont, hogy megtaláltam Őt... úgy érzem, megtaláltam mindent, amiről nem is álmodtam, és ha Őt elveszíteném, azzal mindent elveszítenék.
Pedig éppen én lennék a veszedelem okozója. Ez a gondolat pedig olyan súlyosan ül a mellkasomra, hogy el kell fordítanom róla a tekintetem. Szeretnék a kedvéért valaki más, valaki jobb lenni, éppen ezért amikor megfogja a kezem és azt mondja, ő nem akarná ezt, a hurok csak tovább szorul a nyakam körül. Akarnia kellene. Nem ezt érdemelné, ami velem együtt jár. Mégis hagyom, hogy felemelje a fejem és a tekintetünk újra megtalálja egymást, mert tudom, hogy a szemei kék óceánja mindig el tudja hozni nekem a békét, amiről azt hittem, soha nem találom majd meg.
Tekintetem ellágyul a szavaira, érzem, hogy űzi el a fájdalmat a mellkasomból azzal, hogy ennyire szeret és így fogad el. Nem érzem magam méltóbbnak hozzá, de tudom, hogy nem kérdőjelezhetem meg az érzéseit, mert azok az övéi. Tudja, hogy ki vagyok, hogy ki voltam, mégis... mégis kész lenne bármit feláldozni értem.
– Megfojt a gondolat, hogy egyszer elveszítelek és az én hibám lesz – csúsznak ki a számon a szavak halkan, szinte esendően, miközben közelebb von magához. Most én érzem magam gyengének, és tudom, hogy igaz is, mert azzal, hogy belépett az életembe, nem csak erős lettem, de egyben súlyos támadási felületet is kaptam. Egy olyan gyenge pontot, amit nagyon sokáig kerestek rajtam hiába.
Ahogy a mellkasára helyezi a másik kezem, ujjaival a bőrére szorítva a tenyerem, érzem, milyen hevesen ver a szíve, akárcsak az enyém. Ujjbegyeim finoman a bőrébe mélyednek, nem fájdalmasan és nem is úgy, mint a szenvedélyes pillanataink hevében, hanem úgy, mintha az ott dobogó szív lenne a legdrágább kincs, amit az életem árán is meg kell védenem. És így is van.
Hagyom magam elveszni a szemeiben, minden egyes szavát érzem a saját szívemben, és még ha nem is tudok egyetérteni azzal, hogy érdemes lennék minderre, magamra szívom a gondolatot, hogy szerinte az vagyok. Csak akkor hunyom le a szemem, amikor ajkai az enyémekhez érnek, szabad kezemet újra az arcára simítom, miközben viszonzom a csókját. Ajkam ragaszkodón, de finoman keresi az övét, úgy tartom magamnál az arcát, mintha attól félnék, hogy eltűnhet, pedig tudom, hogy magától nem menne sehová, és ettől az én szívem is olyan nyugtalanul ver a mellkasomban, mint ahogy az övét érzem a tenyerem alatt.
Akkor sem engedem messzire, amikor ajkaink elengedik egymást, homlokom egy pillanatra újra az övének döntöm, aztán csak azért húzom el a kezem a mellkasáról, hogy mindkét kezem a nyaka köré fonva szorosan magamhoz ölelhessem. Egyik kezem ujjai elvesznek nedves hajában a tarkóján, arcomat a nyakába rejtem, és lehunyt szemekkel hagyom, hogy a közelsége elűzze belőlem a fájdalmat és a sötét gondolatokat, nem hagyva helyet másnak, csak az iránta érzett szerelmemnek és annak a reménykedő érzésnek, amivel eddig is viseltettem az itt töltött idő iránt. Nem akarok engedni ezeknek a sötét felhőknek, mert sajnos pontosan tudom, hogy a nyugodt napok meg vannak számlálva, és komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, minden egyes pillanatot ki akarok használni vele.
Elhúzódom tőle, ajkam még egyszer, finoman az övéhez ér, aztán ahogy ránézek, már ő is láthatja, hogy a pillantásom sokkal tisztább, mint az imént volt. Ajkaimra mosoly költözik, ujjaim megsimítják az állát.
– Na, milyen vagyok figyelemelterelésben? – pillantok rá, a hangomba visszatér a játékosság, amivel bár nem csinálok viccet az előző pillanatokból, de a feszültségüket megpróbálom elűzni egy kicsit.

Axel & Aviva

Fáj, hogy így kell őt látnom, hogy ezt kell hallanom tőle, hogy keresztül kell mennie mindezen. Azt kívánom, bárcsak lenne még egy furcsa képességem, valami, amivel elszívhatom tőle ezeket az emlékeket, ezt a fájdalmat, vagy legalább a vállát nyomó teher egy részét, de erre sajnos nem vagyok képes. Egyedül a szavaimra, az érintéseimre, a jelenlétemre támaszkodhatok, ahogy eddig is. Elmondom neki, hogy én milyennek látom őt, hogyan fest az én szememben ez a helyzet, és látom a szemein, hogy figyel rám, elhiszi, hogy őszinte minden szavam, még akkor is, ha nem tűnik el a tekintetéből az a sötétség, ami összeszorítja a mellkasom. Csodát persze nem vártam a szavaimtól, a küzdelem ettől még ott van és lesz is benne, de nekem már az is elég, ha elhiszi: én itt vagyok és leszek, és hiszek benne.
Ahogy a homlokunk összeér, néhány pillanatig hallgatok, de érzem, hogyan szorítja meg finoman az ujjaimat, és tudom, hogy érti. Másik keze a hátamra simít, és amikor elhúzódok tőle, hogy újra a szemeibe nézhessek, ígéretet teszek neki. Olyan ígéretet, amit nagyon is komolyan gondolok, még akkor is, ha hamarosan minden napunk bizonytalanná válhat. Magához húz, én pedig kezemet a tarkójáról a vállára simítom, hogy át tudjam ölelni. Magamba szívom az illatát, hagyom, hogy átjárjon az ismerős érzés a mellkasomban és egy pillanatra a szememet is lehunyom, hogy csak ez a pillanat maradjon.
Aztán meghallom a kérdését, és a torkom akaratlanul is újra elszorul. Mindig. Szeretem őt, tiszta szívemből, a saját életemnél is jobban, ezt pontosan tudom, ha akarnám, sem tudnám tagadni. Azt is tudom, hogy tisztában van a helyzetünkkel, így ez a mindig sem teljesen fedi le teljesen azt a fogalmat, amit bárki más értene alatta, de éppen ezért költözik tompa fájdalom a mellkasomba. Szeretném, ha mi is úgy érthetnénk. Szeretném, ha olyasvalaki lehetnék, aki nem sodorta veszélybe az életét a puszta létezésével, valaki, aki teljesen hétköznapi, aki megérdemli őt és azt a rengeteg jóságot a szívében.
Elhúzódik tőlem, hogy találkozhasson a tekintetünk, szavaira először csak bólogatni vagyok képes, és bár megtehetném, nem rejtem el előle az érzéseimet, hagyom, hogy kiolvassa őket a szememből. A mellkasomban egyszerre ül fájdalom és az a mély, lángoló érzés, amitől hevesebben dobog a szívem. Pillantása komoly és mély, mintha ezeknek a másodperceknek még annál is nagyobb súlya lenne, mint amikor szinte ugyanitt először megvallottuk egymásnak az érzéseinket.
– Mindig – felelem halkan, de egy cseppet sem bizonytalanul. Kezemet újra az arcára simítom, mintha nem tudnám elviselni, ha nem érek hozzá. – Most már csak egyetlen dolog vehet el tőled. – Nem akarom kiejteni a számon a halál szót, tudom, hogy pontosan érti, mire gondolok, ahogy azt is tudom, hogy mások akkor szoktak ilyesmit mondani, amikor gyűrűt húznak egymás ujjára, de esetünkben ez az ígéret... sajnos sokkal komolyabb ennél. Egyelőre biztonságban vagyunk, úgy-ahogy, sikerült elbújnunk a világ elől, de ez csak ideiglenes menedék, mielőtt újra belekerülnénk abba az ördögi körbe, ami sajnos nagyon is tartogathat magában végzetes kimeneteleket. Ezt ő is tudja és én is.
– A te kedvedért más ember lennék – vallom be suttogva, hangot adva annak a fájdalomnak is, ami a mellkasomon ül. Érte nem csak egy bizonyos értelemben adnám fel az életemet, de megpróbálkoznék hétköznapi lenni, még akkor is, ha már fogalmam sincs, hogyan kell azt csinálni, pedig tudom, nem lehet. Ha el is jönne az a pillanat, amikor leszámolok ezzel a hajtóvadászattal és leveszik a fejemről a vérdíjat, túl sok van a számlámon ahhoz, hogy egyáltalán csak eljátszhassak ezzel a gondolattal.
– Sajnálom, hogy nem valaki más vagyok – fordítom el a tekintetem róla, leengedve a kezem is. – Szeretném, ha igazán megérdemelhetnélek – engedek ki egy nehéz sóhajt a mellkasomból.

Axel & Aviva

Nem voltam felkészülve rá, hogy akár ilyen értelemben is elveszítsem Axelt, még akkor sem, ha már láttam rajta a jeleket. Éreztem, hogy hasonlít a helyzet a reggelekre, de akkor kis idő múltán eddig mindig visszatért hozzám, most viszont a szemeim előtt tűnik el a valóság talajáról. A teste megmerevedik, abban sem vagyok biztos, hogy vesz-e levegőt, tekintete vakon, tompán mered maga elé, és amikor magam felé fordítom, csak kitágult pupilláit látom. A hangom nem jut el hozzá, és az sem elég, amikor megrázom, ezért... el kell szánnom magam egy szélsőségesebb megoldásra, mielőtt még a pánik teljesen magába tudná szippantani. Még akkor is, ha nekem jobban fáj, amit teszek, mint amit ő hirtelen felfog belőle.
Sziklák gördülnek le a mellkasomról, amikor látom, hogy a pillantása elkezd kitisztulni, szeme megrebben, aztán pislog is egyet, és ebből már tudom, sikerült. Ez enyhít egy kicsit a lelkiismeretemen, amikor látom, hogyan nyúl az arcához, de aztán muszáj magamhoz ölelnem néhány pillanatra, hogy magamban is leküzdjem azt a féltést és aggodalmat, aminek eddig nem hagytam utat. Elhúzódom tőle, kezem az arcára simul, finoman, bocsánatkérően simítva végig a bőrfelületen, amit az előbb kénytelen voltam megütni. Látom, hogy a tekintete már tiszta, de hirtelen nehéz eldöntenem, melyik a rosszabb: az előző tompaság, vagy az a rengeteg érzés, ami most a szemeibe költözött, és amik mintha egyesével akarnák összetörni a szívem.
Ostoba a kérdés, amit felteszek, hiszen látom, hogy nincs jól, ő mégis megválaszolja, és attól a "nem"-től valahogy még valóságosabbá válik az egész. Még nehezebbé. Összeszorul a mellkasom, de egyelőre nem szólalok meg, hagyom, hogy beszéljen, pedig a szívem tényleg összetörik a szavaira, különösen akkor, amikor gyengének nevezi magát. Nyelnem kell egyet, és amikor lehunyja a szemeit, közelebb hajolva hosszan megcsókolom a halántékát, mert egyelőre nekem is nehéz megszólalnom. Az én érzéseim semmik ahhoz a teherhez képest, amit neki kell cipelnie, és még így is azt érzem, hogy képes lenne megfojtani a tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni rajta. Akkor mit érezhet ő?
Rám emeli a szemeit, szinte kiráz a hideg a bennük ülő érzésektől, de amikor megszólal, rögtön megrázom a fejem.
– Nem vagy gyenge – jelentem ki határozottan, hangom bár légy, szemernyi kétség sincs benne. Szemeimmel az övéit kutatom, kezem is megtalálja az ő kézfejét, hogy ujjaimat az övéi köré fonhassam. – Időt kell adnod magadnak. Egy év semmi ahhoz képest, amit át kellett élned, ráadásul ebben az egy évben el is voltál tiltva a tengertől. Most tértél vissza először, ez pedig újult erővel hozta vissza az emlékeidet is, azt hiszem. A legtöbben összeroppantak volna az alatt a teher alatt, amivel te megküzdöttél, Axel, még akkor is, a ez a harc még nem ért véget – simítok végig szabad kezemmel az arcán újra. Nem engedem el a tekintetét, mert szeretném, ha figyelne rám és legalább megpróbálna hinni nekem, még akkor is, ha nem könnyű.
– Nem vagy gyenge. Az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek – folytatom. – Rengeteget veszítettél, és most mégis itt vagy, már önmagában ez is bizonyítja, hogy nem lehetsz gyenge. Meg fogsz küzdeni ezzel is, tudom. Akkor is, ha még időre van szükséged. – Homlokomat az övének döntöm egy pillanatra. – Hiszek benned – suttogom aztán újra azt a két szót, ami számomra ezeket a pillanatokat is meghatározza. Egyetlen pillanatig sem lennék képes gyengének látni őt. Ha nem lenne az, ami - nevezzük ezt akárminek is, most nem ez a lényeg -, ő sem élte volna túl azt a szerencsétlenséget, és bár a szenvedésének egyetlen pillanatát sem kívánom neki, itt és most képtelen vagyok belegondolni abba, hogy ő is odaveszhetett volna, én pedig talán soha nem tudtam volna meg. Soha nem találhattam volna rá újra.
Elhúzódom tőle, hogy újra a szemeibe tudjak nézni, hátrasimítom a haját, de ujjaimat nem húzom el a tarkójáról, finom érintéssel pihentetem ott őket.
– Én itt leszek melletted – ígérem halkan, de annál komolyabban. – Amikor úgy érzed, képes vagy rá, újra szembenézünk vele, addig pedig annyiszor tartalak a felszínen vagy hozlak vissza, ahányszor csak kell. Rendben? – Nem ha, hanem amikor. És ahogy ezeket a szavakat kimondom, mintha újra tudatosulna bennem, hogy ő lett az egész világom.

Axel & Aviva

Végig szinte érzem és látom azt a furcsa érzést rajta, attól kezdve, hogy el kell indulnunk fölfelé. Talán figyelhettem volna jobban az arca űzöttségére, akkor nem értettem volna félre a dolgot, de tekintve, hogy én magam csalódottságot érzek, amiért bizonyos tekintetben én vagyok az akadálya annak, hogy nem tudtunk tovább menni, egy kicsit elvisznek a gondolataim egy egészen másik irányba. Sikerül feljutnunk a felszínre, és én rögtön meg is osztom vele a sajnálatom - ekkor lesz először gyanús a dolog, amikor megnyugtató szavai után még valamit hozzáfűz. A szavak megragadnak a fejemben, de egyelőre arra koncentrálunk, hogy mindketten visszajussunk a fedélzetre, aztán pedig arra, hogy megszabadítsunk a felszerelésről.
Ahogy utána leül, a szívem egy pillanatra összeszorul és egyetlen pillanatot sem késlekedve ülök le szorosan mellé. Érzem, hogy valami történik, de nem tudom megfogni, mi az, ezért szavakra és érintésekre támaszkodom. Halkan és lágyan beszélek hozzá, szinte csak puhatolózom, mert nem vagyok biztos benne, hogy készen áll a beszédre. Az arca feszült, kezem érintésére pedig lehunyja a szemeit, de nem válaszol azonnal, és én nem is siettetem.
Amikor végül mégis megszólal, kinyitja a szemeit is, de azok nem rám néznek, hanem a vizet szemlélik. Szavaira oldalra billentem egy kicsit a fejem, ujjaim újra végigsimítanak a haján, de egyelőre nem kérdezek vissza. Reszketeg sóhaját hallva mintha az én mellkasomra is ráülne valami, a pillanat a reggeli ébredéseire emlékeztet, amikor az emlékek beköltöznek a fejébe és csak nagyon nehezen akarnak kijönni onnan. A következő szavai már inkább csak motyogások, és nekem megszólal a fejemben egy vészcsengő.
– Axel... – szólítom meg, ujjaim átköltöznek a vállára, de szinte tudom, hogy a szavaim már nem jutnak el hozzá. Maga elé mered, aztán újra meghallom a hangját, de ezek a szavak már nem szólnak semminek és senkinek.
– Axel – szólok hozzá erélyesebben és hangosabban, pedig érzem a tenyerem alatt pattanásig feszülő izmokat és látom, hogy meg sem rezdül, sem az érintésemre, sem a hangomra. Félelem szorítja össze a torkomat, de nem hagyom magam pánikba esni, szerencsére elég jó vagyok abban, hogy kizárjam a fejemből az érzéseket éles helyzetekben.
Átnyúlok előtte, hogy meg tudjam fogni a másik vállát is, határozott mozdulattal fordítom magam felé, megpróbálom megkeresni a tekintetét, de nem néz rám. Arcát a kezeim közé fogom, viszont hiába sikerül a szemébe nézni, látom, hogy nincs velem, a tekintete üres és tompa.
– Axel! – ragadom meg újra a vállát, rázva egyet rajta, hátha szó szerint vissza tudom rántani a valóságba, de amikor ez sem sikerül, tudom, hogy egy kicsit szélsőségesebb módszerhez kell folyamodnom. Összeszorítom az állkapcsom, mert nem igazán szerepelt a terveim között, hogy valaha is ilyen módon érjek hozzá, de arra kell koncentrálnom, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Egyik kezemmel továbbra is a vállát fogom, a másikat azonban elhúzom róla, hogy aztán felemeljem a kezem. Visszafogom magam, amennyire csak tudom, próbálom megtalálni azt a pontot, ami már hatásos, de még nem sok... aztán én vagyok az, aki elfintorodik a hangtól, ahogy a tenyerem az arcán csattan. Bassza meg, ez nem esett jól. Még mindig kizárom viszont a saját érzéseimet, csak rá koncentrálok, és csak akkor könnyebbülök meg, ha látom, hogy a szemei újra képesek fókuszálni és lát engem.
– Itt vagy velem? – kérdezem most már halkabban, tekintetem aggódva kutatja az övét, de ha jelét adja valamilyen módon, akár csak egy meglepett pislogással, hogy visszatért, kiszakad belőlem egy mély sóhaj, az előzőleg elfojtott féltő aggodalommal együtt. Magamhoz ölelem, azt hiszem, inkább a saját megnyugtatásomra, mint az övére.
– Megijesztettél – suttogom, és még egy kicsit nem tudom rávenni magam, hogy elengedjem, de aztán elhúzódom tőle és tenyeremet az arcára simítom.
– Jól vagy? – kérdezem halkan.

Axel & Aviva

A merülést én magam is egy csodának fogom fel. Persze nem feledkezem meg arról, miért vagyunk itt, figyelek Axelre és saját magamra is, szemmel tartom a műszereket, koncentrálok az egyenletes légzésre, de vagy vaknak, vagy teljesen hülyének - vagy még inkább mindkettőnek - kéne lennem ahhoz, hogy ne éljem át mindazt, amit odalent találunk. Csodálatos világ tárult a szemünk elé, és nem tudom nem azt érezni, hogy mintha befogadna és magához ölelne minket. Axel olyan idelent, mintha mindig is ide tartozott volna, de én sem érzem kirekesztve vagy elutasítva. A víz simogatja az arcom, a halak velem is barátkoznak és játszanak, a ragadozók csak távolról szemlélnek minket, a színek és az élővilág szépsége engem is ugyanúgy lenyűgöz.
Ahogy a világ elkezd sötétülni körülöttünk a napfény hiánya miatt, én is egyre inkább kezdem megérezni a testemre nehezedő nyomást. Ez a mélység már nem átlagos embernek való vidék, de aztán eszembe jut, hogy elvileg én sem vagyok átlagos ember. Talán ezért is nem éreztem eddig különösebben a mélység hatását. Hiába bírom viszont jobban ezeket a hatásokat, ha az oxigénszint azt mondja, ideje elindulni felfelé, ha mindennemű halálos veszély faktort szeretnénk megelőzni. Axel épp nem rám figyel, az alattunk elterülő mélységet figyeli meredten, ezért a kötéllel hívom fel magamra a figyelmét. Nem látom tisztán a félhomályban, de az arca egy kicsit... mintha űzöttnek tűnne. Ennek ellenére azonnal bólint és egy pillanatnyi bizonytalanság nélkül el is indul felfelé, ami egy egészen kicsit meglep, de magamban arra fogom a dolgot, hogy ha már odafent is aggódott, nem akar kockáztatni, és azt is tudja, hogy nem jeleztem volna, ha nem muszáj.
Emelkedés közben figyelek a pihenőkre, hogy ne csökkentsük túl gyorsan a nyomást, de a fél szemem rajta tartom. Mintha érezném, hogyan változott meg a hangulata, még akkor is, ha nem ellenkezett, hogy induljunk el felfelé, én pedig, mivel magam is csalódott vagyok egy kicsit, azt hiszem, ő is az. Nem veszem magamra a dolgot, de ettől még tényleg én is sajnálom, hogy nem tudtunk ennél messzebbre menni, így a tényleges bizonyítás egyelőre biztosan elmarad.
Ezt vele is megosztom, amint mindketten a felszínre értünk, és bár a szemeiben ott ül egy furcsa érzés, tudom, hogy őszinte, amikor közelebb úszva az arcomra simítja a tenyerét és rám mosolyog. A szavai meglepnek, de egyelőre nem mondok semmit, csak a szemöldököm vonom fel; egyébként is feltolja magát a fedélzetre, hogy aztán nekem is segítsen. Hálás is vagyok érte, hiába lenne meg a testi erőm gond nélkül, ha a nitrogén szó szerint a fejembe szállt, bár tény, hogy még ebben a furcsa kótyagos állapotban is képes vagyok megállni, hogy megjegyzést tegyek a begyógyult hátára. Egyelőre, legalábbis.
Megszabadulok a terheimtől, egyelőre csak annyira, hogy szépen egymás mellé tegyem őket a földön, úgyis meg kell száradniuk, mielőtt bevisszük őket. Mikor már csak a fürdőruha van rajtam, hátrasimítom az arcomból vizes hajamat, aztán leülök mellé, ugyanabban a helyzetben, a vízbe lógatva a lábaimat, de a figyelmemet teljes mértékben rá hegyezve ki.
– Akkor legalább van időnk beszélni róla – mosolyodom el halványan, a szavaira reflektálva, aztán felé eső kezemet felemelem és gyengéd mozdulattal hátrasimítom vizes tincseit a halántékáról. – Mi történt? – kérdezem lágyan, szemeimmel az arcát fürkészve. Azt mondta, nem tudott volna lejjebb menni, és ha ezt összevetem a belőle sugárzó negatív érzésekkel, egy egészen más kép rajzolódik ki előttem, mint amire korábban gondoltam. – Az emlékek...? – Hangom halk és puhatolózó, nem tudom, egyáltalán szeretne-e beszélni róla, de azt akarom, hogy érezze: itt vagyok és meghallgatom, de csak akkor, ha hajlandó beszélni róla, erőltetni nem fogom. Élénken él még bennem a kép a reggeleinkről, arról a pánikról, ami ott ült a szemeiben, és bár nagyjából bármit megtennék azért, hogy meg tudjam ezt könnyíteni neki, nem fogom kényszeríteni arra, hogy beszéljen róla.

Axel & Aviva

Egyértelmű, hogy értem jobban aggódik, mint saját magáért, pedig ő készül felszerelés nélkül ki tudja milyen mélyre merülni. Ezzel mosolyt csal az arcomra, nem azért, mert ne érteném meg, hanem azért, mert ennyire törődik velem. Tudom, hogy ha onnan nézzük, nagyon is igaza lehet; én magam is hiszek benne és abban, hogy sikerülni fog, hogy meg tudja majd csinálni, de egy egészséges mértékű aggodalom akkor is van bennem. Ugyanez lehet a helyzet nála is, hiába a felszerelés, az ösztöneim, és bármi más, ha valami váratlan történik.
Ettől függetlenül próbálom megnyugtatni, nem szeretném, hogy emiatt feszült legyen, mély sóhaja viszont azt sugallja, egyelőre nem sikerült a hadművelet, ezért utolsó kapaszkodóként megpróbálkozom Aquamannel. Amikor végre elneveti magát egy kicsit, én is mosolygok, és magamhoz húzom egy csókra, mintha csak ezzel akarnám lepecsételni a minden rendben lesz vonalat. Kihívó kérdésemre és mosolyomra az ő mosolya is kiszélesedik, és amikor jelzi, hogy indulhatunk, én sem húzom az időt.
Mindketten a vízbe ugrunk, és én a felszínen maradva még egyszer Axelre pillantok, de amikor jelzi, hogy indulhatunk, vissza is teszem a légzőkészüléket, készen a merülésre. Egy kicsit még mindig furcsa érzés látni, hogy ő épp egy kis levegőt vesz, de ezzel kapcsolatban már nem gyötör aggodalom, hiszen tegnap alaposan leteszteltük. Ha pedig mégis lenne valami baj nagyobb mélységben - elvégre ennek a függését most tudjuk csak tesztelni -, az én levegőmet ő is tudja használni.
Látom rajta az izgalmat, már szinte abban a pillanatban, ahogy a vízbe értünk, és ez mintha csak fokozódna. Ez az én mellkasomat is melegséggel tölti el, mintha csak az ő öröme az enyém is lenne, de azért nem feledkezem meg teljesen magamról. Tartjuk magunkat ahhoz, hogy az én tempómban merüljünk, és én is beváltom azt az ígéretek, hogy folyamatosan szemmel tartom a fontos értékeket, de azért nehéz lenne visszafogni magam attól, hogy közben én is adózzak a minket körülvevő csodálatos élővilágnak.
Még ha ez inkább Axelnek otthon, mint nekem, a szépsége engem sem nyűgöz le kevésbé. A víz kristálytiszta és olyan ragyogó kék, mint Axel szemei, a napsugarak finoman törnek át a víz felszínén, megvilágítva korallokat, vízi növényeket és a legkülönbözőbb színű és méretű halakat. A tekintetem találkozik Axelével, látom, hogy mosolyog, és még ha az én mimikám nehezen is vehető ki a felszerelés takarásában, tudom, hogy a tekintetemben látni fogja a mosolyomat és a szemeim csillogását. Ugyan azért vagyunk most itt, mert dolgunk van, mindketten adózunk a minket körülvevő életnek.
A merülésnél nem sietünk, de nem is kell nagyon lassúnak lennünk, tulajdonképpen csak a nyomás kiegyenlítődésére kell odafigyelnem, tudom, hogy inkább visszafelé kell majd résen lennünk és pihenőket beiktatnunk. Az oxigén mennyisége miatt olyan szempontból nem aggódom, hogy nem az időre, hanem a mélységre megyünk első sorban, de azért szemmel tartom a szintmérőt, mert a visszaútra éppen emiatt rá kell számolnunk, hogy maradjon elég levegő a palackban.
Axel néha elkalandozik egy kicsit a halakkal vagy a korallok csodálásával, de egyáltalán nem zavar, a kötél úgyis összeköt minket. Én sem ellenkezek, amikor néha egy-egy hal vagy egy kisebb raj úgy dönt, hogy szeretne összebarátkozni velem, még sajnálom is, hogy nem tudjuk megörökíteni, amikor egy nagyobbacska példány úgy dörgölőzik a homlokomhoz, mint valami macska. Olyan érzés az egész, mintha az óceán és annak minden lakója magukhoz ölelne minket - nem csak Axelt, engem is.
Amikor ránézek a műszerre és leolvasom az aktuális értékeket, Axelre pillantok, és ha éppen találkozik a pillantásunk, neki is mutatom a víz alatt hogy minden rendben, aztán az aktuális mélységet is, hogy ő is számon tudja tartani. Ahogy haladunk lefelé, a napfény szinte fokozatosan csökken, a színvilág pedig veszít élénkségéből. Készenlétben tartom a lámpát, és amikor elérünk egy bizonyos sötétségi szintre, használatba is veszem, hogy ne legyünk teljesen vakon odalent. A testem 150 méter környékén jelzi először, hogy most már kezdi érezni a mélységet. Nem panaszos jelzés ez, inkább csak egyfajta figyelmeztetés, hogy legyek résen, de egyelőre oxigénnel is viszonylag jól állok, ezért nem ítélem meg problémának a dolgot.
Amikor viszont 210 méteren ránézek az oxigénszintre, tudom, hogy bármennyire is szeretném, nem húzhatom tovább a dolgot. Nem tölt el jó érzéssel, mert még nagyon messze vagyunk attól, amire Axelnek szüksége lenne a bizonyításhoz, még csak félúton vagyunk, de azt is tudom, hogy nem az én életem árán akarná ezt a bizonyítást bevégezni - márpedig ha nem indulunk el felfelé, idő előtt el fog fogyni az oxigén. Megkeresem Axel tekintetét, ha épp nem néz rám, akkor a kötéllel jelzek neki, mielőtt mutatnám, hogy meg kell kezdenünk az emelkedést az oxigén miatt.
Ha jelzi, hogy értette és mehetünk, nem is totojázok sokáig, a pihenők miatt lehet, hogy így is ki lesz maxolva a palackban lévő mennyiség. Emelkedés közben már több figyelemmel adózok a mélység és az idő figyelésének, nem szabad túl gyorsan csökkennie a nyomásnak, mert egy embólián még Axel sem tudna segíteni; a felszínen sem, nemhogy a mélyben. Szemmel tartom az oxigénszintet is, bár a fejemben már erősebben érzem azt a hatást, amit eddig csak hírből hallottam a sűrített levegőbe kevert nitrogén bódításáról. Még mindig nem túl erőteljes az érzés, de azért ott van, mint egy kellemes spicces állapot.
Az oxigén szintje tényleg ki lett számolva, de azért sikerül izgulás nélkül a felszínre bukkannom. Kiveszem a számból a légzőkészüléket és a maszkot is lehúzom az arcomról, aztán egy kicsit megrázom a fejem, hogy megpróbáljam elűzni belőle a bódulatot. Amikor Axel is felbukkan, szemeimben őszinte csalódottsággal nézek rá.
– Sajnálom – ingatom a fejem, és tényleg így van. Persze már ez is előrelépés, hiszen láttuk, hogy minden felszerelés nélkül úgy lubickolt a vízben több mint 200 méter mélyen, mint a többi vízi élőlény, de tudom, hogy nem ez volt a célja. – Kifogytam volna, ha nem jövünk fel.

Axel & Aviva

Szavaira sokatmondóan elmosolyodom és megcsillannak a szemeim, de csak ezzel teszek neki egyfajta ígéretet, mert félek, ha még sokat beszélünk erről, akkor már most rá akarok majd erősíteni azokra a csíkokra és azzal még tovább tolnánk a mai napi terveinket. Egyébként is eltereli a figyelmem sima bőre és az ennek hatására az elmémbe toluló emlékképek, amit csak tetéz az a finom csók, amit kapok tőle. Persze, annak idején a kabinban nem tudtunk ilyen visszafogottak lenni, de ugye jobb is, ha most nem merülünk el nagyon az emlékekben. Mosolyogva konstatálom, hogy pont úgy reagál az érintésemre, mint én szoktam az övéire, ez pedig melegséggel tölti el a mellkasom.
Csakúgy, mint a szavai, miután megköszöntem, hogy rám is gondolt. Ellágyuló tekintettel, szerelmes mosollyal döntöm fejem a gyengéd érintésbe az arcomon, és csak élvezem ezt az érzést, ami mintha újfent szét akarná feszíteni a mellkasom, és amitől úgy érzem, talán az egész univerzum súlya elférne a vállamon, amíg ő itt van velem. Amikor megpillantottam azon az estén Oslóban, azt hittem, egy csúnyán félresikerült terv kezdődik meg a felbukkanásával, de most már úgy érzem, ennek pontosan így kellett történnie. Senkiért és semmiért nem adnám azt az ajándékot, amit ő jelent nekem, és tökéletesen igaza van abban, hogy azóta csak egyre jobban és jobban összefonódik az életünk.
Amikor említést tesz a merülésről, megosztom vele azt az elhatározást, amivel ma felkeltem, és mivel kihallok a hangjából némi érthető feszültséget, megpróbálom egy kicsit bátorítani is. Még csak lódítanom sem kell hozzá, ma az összes gondolatom rá van kihegyezve, nem gondolok istenekre, csak arra, hogy végleg be kell bizonyítanunk számára is, hogy nem az elméje játszadozik vele. Persze van bennem egy kis egészséges aggodalom, hiszen mégis felszerelés nélküli merülésre készül, de az sem hazugság, amikor azt mondom, hiszek benne. Mert így van. És amikor tekintete ellágyul, gyönyörű szemeibe beköltözik minden érzés, aztán megcsókol, mindent értek, amit értenem kell. Arcán pihenő ujjaim gyengéden simogatják meg, hogy ezt tudtára is adjam.

Körülbelül egy órát várunk még, addig ő is felfrissíti magát. Én is odafigyelek a hidratálásra a merülés miatt és közben rendszerezem egy kicsit a gondolataimat, de amikor azt mondja, itt az idő, bizonytalanság nélkül mosolygok rá. Látom a szemeiben az izgalmat, ami csak szélesíti a mosolyom, aztán közösen kihordjuk a búvárfelszerelést a kabinból. Fürdőruhára vetkőzök, aztán az ő segítségével veszek magamra mindent, szép sorban. Miután közös erővel mindent rám aggattunk és rögzítettünk, még visszamegy a kabinba egy vékonyabb kötélért. Elmosolyodom, mikor elém térdel, és csak azért nem csinálok viccet a helyzetből, mert nem akarom elterelni a figyelmét. Én is inkább arra figyelek, ahogy a csuklómra köti a madzagot, az agyam már tekeri is vissza a csomókról tanultakat, pedig még nem is kérdezett semmit. Elmosolyodom, amikor hableánynak hív, pont ő engem, de aztán felteszi a kérdést, és bár nem vagyok annyira magabiztos, mint szeretnék lenni, elmondom a tippemet.
– Vizes gassza? – pillantok rá, és az arcán elterülő büszke mosolyból tudom, hogy rátrafáltam, ami engem is büszkeséggel tölt el. Ennek ellenére hálás vagyok, hogy megmutatja, hogyan lehet könnyen kikötni a csomót, nem lehet elégszer ismételni; kérdésére megerősítően bólintok.
A saját csuklójára is ráköti a kötelet, aztán a tekintete elkomolyodik, és ezt látva én is figyelmesen nézek a szemeibe, ahogy beszélni kezd. Miközben hallgatom, lassan rá kell jönnöm, hogy mintha inkább miattam aggódna, mint saját maga miatt, ez pedig mosolyt csal az arcomra. Örülök annak, hogy kezdi elhinni, hogy képes lesz rá, de a szívemet akkor is megmelengeti az aggodalma, még ha furcsa érzés is számomra, hogy valaki aggódjon értem. Ennek ellenére is figyelmesen hallgatom, bólintok a megfelelő részeknél, és bár emlékeztethetném, hogy képzett gyilkos vagyok, akire nehéz frászt hozni - még víz alatt is -, inkább nem teszem, mert valahol értem is az aggodalmát és nem akarok belőle viccet csinálni.
– Rendben leszek – mosolygok rá, egyik kezem felemelve végigsimítok az arcán. – Egyébként is itt van ez, emlékszel? – ütögetem meg a halántékomat a mutatóujjammal. – A megérzésem nem koncentrálódik a szárazföldre, tudni fogom, ha valami készül, lesz időnk reagálni. – Ekkor hagyom először, hogy egy szélesebb mosoly kússzon az arcomra, hogy oldhassam egy kicsit a feszültségét vele. – Amúgy meg ha te vagy Aquaman, majd megbeszéled a halakkal, hogy hagyjanak békén – kacsintok rá, felidézve egy korábbi tippjét a képességeit illetően.
Újra az arcára simítom a kezem, magamhoz húzom egy csókra, amíg még lehetséges, aztán belenézek abba az elképesztően kék szemeibe és rámosolygok.
– Most magadra is koncentrálj egy kicsit – simogatom meg hüvelykujjammal az arcbőrét, mielőtt elengedném. – Felkészültél? – vonom fel a szemöldököm kihívó mosollyal.
Ha jelét adja, hogy mehetünk, akkor felkészülök a merülésre, de ha még valami eszébe jut, akkor előbb megvárom, csak utána látok hozzá. A lámpát a csuklószíjjal a kezemre erősítem, még egyszer ellenőrzöm, hogy minden megvan és megfelelően rögzítve is van, a búvárkomputer is megfelelően működik a bal csuklómon. Még egyszer Axelre mosolygok, aztán az arcomra húzom a maszkot, a számba veszem a légzőkészüléket, aztán a hajó széléhez lépve, a maszkot a fejemen tartva beugrok a vízbe, de aztán még a felszínre jőve megvárom Axelt is, egyelőre kivéve és a víz felett tartva a légzőkészüléket, ha esetleg eszébe jutott még valami. Ha viszont nem, úgy meg tudjuk kezdeni a merülést.