Axel & Aviva

Nem jön álom a szememre, és tudom, hallom, érzem, hogy neki sem. Túl sok minden történt ma, túlságosan nyomasztó a tudat, hogy a nyakunkon vannak, hogy innentől kezdve számolnunk kell a napokat, aztán az órákat, majd a perceket is. Mondhatnám, hogy túl kevés idő adatott meg nekünk nyugalomban, de azt hiszem, egy egész élet sem lett volna elég vele abban a békés, törékeny boldogságban, amiről tudtuk, hogy múlandó lesz, mégis kincsként dédelgettük minden percét. Nyomaszt az a gondolat is, hogy emészti magát, de nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, nem tudom átvenni tőle ezt - nem is hagyta volna.
Ahogy a nevét suttogom, felém fordítja a fejét, szemeinek kékje még a sötétben is kivehető, akárcsak a gondterhelt árnyékok a homlokán. Felemelem a kezem, amivel addig átöleltem, végigsimítok az arcán, és bárcsak ez elég lenne ahhoz, hogy elsimítsam a sötét gondolatokat is a fejéből. Kérdésemre mocorogni kezd, halvány mosolyt csal az arcomra, ahogy gondosan elhelyezi magunkat az ágyon, és cseppet sem bánom, hogy így még kényelmesebben láthatom őt anélkül, hogy el kellene húzódnom tőle. Lábam átöleli a testét, készséggel simulok hozzá szorosan, alul levő kezem tenyere a mellkasára simul, míg másikat feljebb emelve az állát, arcát érintem lágyan.
Néhány pillanatig hallgat, és én akkor sem erőltetnék többet, ha nem szólalna meg, de örülök, amikor végül mégis így tesz. Figyelem őt, az arcán játszó érzéseket, csillogó szemeit, és hallgatom. Önmagát emészti, és bár nem a ma történtek miatt, összeszorul a szívem. Amikor beismeri, hogy fél, ez csak fokozódik, mert azt hiszem, értem, mire gondol. Ahogy lesüti a pillantását és fejét közelebb dönti az enyémhez, én az arcára simítom a tenyerem, hátrébb billentem a fejem és kinyújtom a nyakam, hogy hosszan megcsókoljam a homlokát, mielőtt visszatenném az arcom a karjára. Következő szavaival csak részben igazolja a sejtésem, szemeiben aggodalom csillan, ahogy újra kinyitja őket. Homlokom finom ráncba szalad, hüvelykujjam az arcát simogatja, miközben én is elgondolkozom. Ebből a szemszögből még nem vizsgáltam a dolgokat, pedig a gondolat nagyon is jogos és megalapozott.
Hirtelen nem is tudom, mit mondjak neki erre. Nem szeretnék hazudni, nem mondhatom azt, hogy erre nincs semmi esély, hiszen ha elég embert küld ellenünk, sikerrel járhat. Engem még mindig sokkal jobban aggaszt az, hogy vele mi történhet, de értem, ő miért gondol erre. Azt is tudom, hogy ha ez bekövetkezne, igaza lenne; ha Uzi nem akarná, hogy megtaláljanak, nem is találnának meg, ráadásul rögtön visszavitetne Izraelbe, ott pedig végképp sok kéz meg van kötve.
– Nem tudom, pontosan hová vinne – vallom be halkan. Azt nem teszem hozzá, hogy ha rajtam múlik, sehová, mert előbb ölök meg mindenkit vagy öletem meg magam, mint hogy odajussunk, mert ettől nem hiszem,  hogy jobban érezné magát, de szeretnék neki legalább valamit mondani, amire stabilabb kapaszkodóként tekinthet a semminél. – Az biztos, hogy visszavinne Izraelbe, hiszen az az ő felségterülete, de ha ezt már valóban a Cégtől függetlenül csinálja, előlük is el kell rejtenie. Így is minden kockázatos, amit csinál, ha nem a Cég felhatalmazásából ügyködik idegen országokban. – Megpróbálkozom egy halvány mosollyal miközben újra megsimítom az arcát. – De ne gondold, hogy csak úgy hagynám magam kitépni a karodból – ingatom meg a fejem egy kicsit.
– Kérlek, ne gondold azt, hogy nem vagy elég – komolyodom aztán vissza, figyelmesen nézve a szemeit. – Soha, senki nem tett még annyit értem, mint te. Soha, senki nem áldozott még fel annyit értem, mint te. Hiszen annyiszor mondtad már, hogy az életedet is adnád értem, hát mi lenne neked az elég? – sóhajtok fel. Én belegondolni sem tudok ebbe, ő mégis kész lenne rá, és közben azt hiszi, kívánhatnék nála többet. – Egy csapat vagyunk, igaz? Akkor itt senki nem lesz elég, vagy kevés. Együtt győzünk, vagy együtt bukunk el. – Bárcsak én is jobban el tudnám ezt hinni. Bárcsak ne tudnám, hogy ha bármi történik vele, azt a saját hibámnak fogom tekinteni.
– Most még van időnk – szólalok meg aztán halkan. Ujjaim megsimítják az állát, szemeim az övéit kutatják a sötétben. – Jelenteniük kellett, hogy elvesztettek minket, vissza kell menniük, az erősítésnek ide kell érnie – sorolom az időt növelni képes tényezőket. – Van pár napunk, fel fogunk tudni készülni. Holnap mindent kitalálunk, rendben? – nézem figyelmesen.
– Ma éjjel viszont senki nem fog elvinni innen – jelentem ki. Arcán nyugvó kezemmel közelebb húzom egy kicsit, miközben én is hozzá hajolok, hogy hosszan megcsókolhassam.

Axel & Aviva

Amikor kienged az öleléséből és ránézek, mindent le tudok olvasni az arcáról és mindent látok a szemeiben. Már egyébként is tudtam, hogy nem fogom ráhagyni a takarítást, de ez csak végképp megerősít abban, hogy nem hagyhatom egyedül. A lelkiismeretem még mindig nehezen bír el a tudattal, hogy erre kényszerítettem őt a helyzetemmel, ha tehetném, kitörölnék a fejéből minden egyes percet, minden emléket, amit abban a kabinban szerzett. Tudom, hogy erős, de én soha nem akartam, hogy ilyesmivel kelljen megküzdenie. Nehéz nem intenzíven érezni, mintha csak még több bajt hoztam volna az életébe, pedig már egy éve nincs egyszerű helyzetben.
Amikor a tenyerébe csókolok, a tekintete még jobban elsötétül, láthatóan teljesen másképp gondolkodunk arról, amit tett, mégis hagyom elmenni, mert minél hamarabb végzünk, annál jobb. Nem kérdés, hogy segítek-e neki, és amikor megszólít, hogy megpróbáljon erről lebeszélni, egyetlen pillantással üzenem neki, hogy bele se kezdjen. Nem megyek sehová. Ha egyszer egy csapat vagyunk, ezt is együtt fogjuk csinálni; és ő végül nem is száll vitába velem.

Miután mindennel végeztünk, látom az arcán az elveszettséget, amitől még jobban összetörik a szívem. Szeretném kiűzni a fejéből ezeket a gondolatokat, az emlékeket, a rossz érzéseket, de ehhez sajnos kevés vagyok. Csak annyit tudok tenni, hogy magammal vonom a fürdőbe, megszabadítom a véres ruháktól, aztán a saját kezemmel mosok le róla mindent. Még akkor is, ha a víz és a szappan sajnos csak a vért képes eltávolítani a testéről, az elméjét, a lelkét az sem tudja megtisztítani.
Nem néz rám, amikor tenyereim az arcára simulnak is csak nehézkesen teszi ezt meg, amitől még nehezebbé válik számomra ez az egész. A szívem minden érzésével vallok neki szerelmet, és bár látom a tekintetén, érzem az ölelésén, hogy ez sokat jelent neki, nem érzem elégnek. Szörnyetegnek érzem magam, amiért ezt tettem vele, amiért belerángattam abba a mocsokba, amiről az életem szól. Mintha beszennyeztem volna a lelkét és az ő életét.
Megannyi tényleges bűnt követtem már el, parancsot teljesítve vagy szükségből, de soha nem éreztem magam igazán bűnösnek. Eddig a pillanatig. Talán a sors iróniája, hogy éppen most nem én mocskoltam be a kezem.

Az ágyba fekve szorosan bújok az oldalához, fejem a vállán pihen, élvezem azt a finom érintést, amivel a bőröm simítja, és nem értemy hogy tud ugyanerre a kézre úgy tekinteni, ahogy. Egyik kezem átkarolja a felsőtestét, lágyan simítva az oldalát, de még az ő gyengéd érintése sem képes álomba ringatni. Túl sok minden történt, túl rosszul érzem magam, túlságosan elkeseredtem a tudattól, hogy a napjaink meg vannak számlálva. Rajta is érzem a feszültséget, a légzése sem válik egyenletessé.
– Axel – suttogom a nevét, épp csak annyira hajtva hátra a fejem, hogy ha rám néz, láthassam az arcát. Ha nem néz rám, felemelem azt a kezem, ami eddig a felsőtestét ölelte, ujjaimat arcára simítva késztetem array hogy forduljon felém. – Nézz rám! – kérem közben finoman.
Hiába van sötét a szobában, a szemem már eléggé hozzászokott ahhoz, hogy ne okozzon problémát kivenni a vonásait. Hüvelykujjam gyengéden simít végig az arccsontján.
– Pihenned kellene – nézek rá figyelmesen, annak ellenére, hogy én sem alszom. Nem tudom, őt mi tartja ébren, a mai nap súlya vagy a következő időszak sötét ígéretei. Én nem tudnék választani, pedig tudom, hogy idő kell majd nekik, mire ismét össze tudják szedni magukat. Az erősítést is ide kell mozgatniuk és meg kell minket találniuk a nyílt vízen, az idő nekünk dolgozik. Ettől viszont nem lesz könnyebb.
– Elmondod, mi jár a fejedben? – kérdezem halkan. Szeretném, ha beszélne róla, ha elmondaná, mi dolgozik benne, de ha nem akarja megosztani velem, nem fogom erőltetni.

Axel & Aviva

Ahogy ott állunk a konyhában egymást ölelve, átáztatva és összemaszatolva az én ruháimat is, semmi mást nem fogad be az elmém rajta kívül. Lehunyom a szemem, szorosan ölelem magamhoz, miközben az ő keze is a derekamra fonódik, és bár igyekszem elűzni a sötét gondolatokat és megnyugtatni háborgó lelkemet, nagyon nehéz. Tudom, mi vár ránk. Tudom, hogy a poklot is a nyakunkra hozhatják, mi pedig csak ketten vagyunk - még ha valóban többek is vagyunk egyszerű embereknél, akkor is csak ketten leszünk. Bár kimondtam a gondolataimat, én is érzem, hogy nem kérhetek tőle ilyesmit, nem várhatom el tőle, hogy a háttérbe húzódjon és csak kivárja a végét. Én sem lennék képes rá fordított helyzetben. Pedig legszívesebben elbújtatnám, a víz alatt még csak el sem tudnák érni, azt sem tudnák, hogy ott van, és ő órákig, talán napokig rejtőzhetne ott... de nem tenné meg, tudom. Addig nem, amíg én nem tudok vele menni.
Egy részem belehalna, ha elveszíteném, ezt nem is érezhetném jobban és biztosabban, mint amikor rám néz és látom kék szemeiben ugyanazokat az érzéseket, amik engem is kétségbe ejtenek. Talán az egész lényem belehalna; az biztosan, akit ő keltett életre, pedig csak ő él igazán. Axel nélkül vissza kellene térnem ahhoz az élethez, amit eddig éltem, de utána már minden sokkal üresebb lenne. Ezért olyan nehéz kimondani, amit mégis szavakba öntök: hogy bár megkérném, nem teszem meg. Ezt pedig ő is megerősíti, ő sem tudna ilyet ígérni nekem.
A csók fájdalmas keveréke az érzéseinknek; ott van benne a ragaszkodás, a másik iránt érzett szerelem, a féltés, az aggodalom, a félelem, a kétségbeesés... Érzem, hogy ujjai belekapaszkodnak a ruhámba, az ölelésünk még szorosabbá válik, és ez akkor sem változik, amikor ajkaink elengedik egymást. Magához von, arcomat szorosan simítom a bőréhez, magamba szívom az illatát, az érzést, mindent, ami ő. A fejbőröm finoman bizsereg, ahogy ujjai a hajamba bújnak, és én lehunyom a szemem, hogy minden mást kizárjak a fejemből rajta kívül. Ujjbegyeim a bőrébe mélyednek, nem fájdalmasan, de eléggé ahhoz, hogy kifejezzem a ragaszkodásomat. Hihetetlen, hogy korábban el sem tudtam képzelni, hogy szeressek valakit, most pedig azt nem tudom elképzelni, hogy ne szeressem őt. Hogyan válhat valaki ilyen fontossá? Hogyan lehetséges, hogy már a puszta gondolat is apró darabokra töri a lelked, hogy történhet vele valami? Mi lenne akkor, ha tényleg történne valami? Megborzongok a gondolatra, összeszorítom a szemem és csak még szorosabban ölelem magamhoz.
Amikor megszólal, nehéz sóhaj szakad ki belőlem, de tudom, hogy igaza van. Ahogy felnézek rá, látom újra elsötétülni a szemeit, látom, hogyan rándul meg az arca, és bár csak egyesszámban beszél és tudom, hogy nem akar engem is belevonni engem, én már régen eldöntöttem magamban, hogy nem hagyom ezzel egyedül szembenézni. Végigsimít az arcomon, én pedig finoman megfogom a kézfejét és belecsókolok a tenyerébe, mielőtt elengedném. Szeretném, ha tudná, ha érezné, hogy engem nem riaszt el, ijeszt meg, vagy undorít az, amit tett. Én is megtenném érte, akárhányszor, ezerszer rosszabbat, ezerszer szörnyűbbet is tennék érte.
Nem osztom meg vele a döntésemet, mert tudom, hogy ellent mondana, mert bár tudja, hogy gyakorlott vagyok az ilyesféle takarításban, ezt most ő csinálta, és azt hiszem, nem szeretné, hogy lássam. Hagyom, hogy elmenjen, azután viszont odalépek az egyik szekrényhez, ahová a tisztítószereket és a takarítófelszerelést tették. A felmosóvödör ugyan foglalt, de találok egy másik, mély lavórt, amibe össze tudok gyűjteni minden szükséges dolgot. Nem válogatok, a legerősebb kefét és a legerősebb tisztítószereket szedem össze, és amikor a szekrény alján találok egy átlátszó fóliát is - ami összehajtott méretéből ítélve elég nagynak tűnik -, azt sem hagyom ott. A konyhában előkeresem a vastag ragasztószalagot, amit még korábban láttam az egyik fiókban, azt is a lavórba dobom, aztán Axel után megyek.
Nem szólok semmit, amikor belépek a kabinba, legfeljebb akkor, ha megpróbál elküldeni onnan, de akkor is csak határozottan jelzem neki, hogy kár a gőzért. A látvány nem ráz meg, láttam már hasonlót, és más helyzetben még adóznék is a profizmusnak, amit a kabinban elém táruló kép sugall, de még mindig az az egyetlen aggasztó gondolat a fejemben, hogy neki nem kell-e majd emiatt megküzdenie saját magával, ezért inkább nem szólok semmit. Leteszem a lavórt az ágyra, kiterítem a kabin nem, vagy legkevésbé véres részén, és amikor látom, hogy valóban elég nagy lesz, egyelőre félreteszem egy tiszta részre, hiszen épp azt a célt szolgálná, hogy ne hordjuk szét jobban a vért a kabinból, mint kellene. Kiürítem a lavórt, az aljába öntök a tisztítószerből - nem spórolva a mennyiséggel -, aztán kimegyek, hogy felhígítsam meleg vízzel.
Először azt a részt súrolom fel, ami a folyosó és a szék közé esik, ott van elég helyünk kiteríteni a fóliát és rátenni a testet, hogy aztán el is tudjuk innen távolítani, mielőtt mindent feltakarítanánk. Nem is várok arra, hogy bármi megszáradjon, ha már viszonylag tisztának tűnik a padlószőnyeg, el is megyek a fóliáért. Valószínűleg Axellel együtt teszem rá a testet, úgy, hogy jól be lehessen csavarni és le is lehessen ragasztani a végeket, így nem tud tovább mocskolni. Ha szeretné, rábízom, hogy megszabaduljon a testtől odakint, és akkor én a takarítással folytatom, de azzal sincs bajom, ha nekem kell tőle megszabadulni. Nem ez lenne az első... és azt hiszem, nem is az utolsó.

Mire mindent sikerül visszavarázsolnunk egy elfogadható állapotba, már éjfél körül járhat az idő. Megtisztítottuk a kabint, a folyosót, minden eszközt, és mindent, amit tudtunk, vissza is helyeztünk oda, ahol volt, de a kabin ajtaját bezártuk és ez azt hiszem így is van jól. Megfogom Axel kezét és magammal vonom a fürdőszobába - a miénkbe, távol minden mástól. Ezúttal nem próbálom meg szexualitással felfűteni a mozdulatokat, miközben megszabadítom magunkat a véres-nedves ruháktól, hogy aztán betegyek őket egy odakészített zsákba, mielőtt beterelném a zuhany alá. Ha hagyja - és remélem, hagyja - én magam mosom le róla a ma este mocskát, ujjaim alapos, de finom és gondoskodó mozdulatokkal tisztítják meg a kezét, a karját, a nyakát, az arcát és öblítik át a haját. Aztán a két kezem közé fogom az arcát és mélyen a szemébe nézek.
– Szeretlek, Axel – jelentem ki a tekintetét fürkészve, ujjaimmal az arcát simítva, és ebben a két szóban megint több minden bújik meg. Szeretem, bármi is történt vagy fog történni. Szeretem, bármit is tett vagy fog tenni. Egyszer azt mondtam neki, hogy az én szememben soha nem tudna szörnyeteggé válni, és ez így is van. Szeretném, ha ő is tudná.

Axel & Aviva

Látok a szemében minden érzést és gondolatot. Valószínűleg már akkor nem szimpatizált Uzival, amikor egyáltalán előkerült a neve abban a kabinban, és látom, hogyan mélyül el ez az érzés, amikor még csak a hírnevét említem. Aztán elmondom neki a másik részt is, és ez az a pont, amikor a tekintetében egyetlen érzésnek marad helye: a színtiszta gyűlöletnek. Nem hibáztatom érte, én sem érzek másképp, sőt, én sem éreztem másképp, amikor az az ostoba liba ráerőltette magát Oslóban. Pedig akkor még magam előtt is tagadtam, mit kezdtem érezni iránta. Ha mindazt most kellene látnom, valószínűleg nem úszná meg a nő egy kis hideg fenyegetőzéssel. Sőt.
Amikor kifejezem, hogy érte minden, minden megérte és megéri, látom visszatérni a szemeibe a gyengédséget, ami egy egészen kicsit az én lelkemen is könnyít. Nézem, ahogy elmegy megtisztítani a kezeit, aztán odasétálok mögé és hátulról átölelem. Érzem meleg bőrét az enyémen, ahogy lélegzik, ahogy dobog a szíve. Lehunyom a szemem és csak elveszek ebben a pillanatban egy kicsit, hátha megnyugszik a lelkem. Legalább valamennyire. Érzem az izmai mozgásán, ahogy a pultra támaszkodik, és aztán azt is, hogyan feszül meg a szavaimra. A sóhajából pedig már biztosan tudom, mi lesz a válasza... mondjuk eddig is sejtettem.
Megfordul a karjaimban, de nem is engedném ennél távolabb. Felnézek rá, szemeim összekapcsolódnak gyönyörű íriszeivel, amelyekben felvillan a fájdalom a kérdésére. Tudom, mit érez. Én is ugyanazt érzem, ha arra gondolok, hogy elveszíthetem őt.
– Ha ezzel biztosíthatom azt, hogy ne essen bajod, igen – felelem halkan, de határozottan, még ha tudom is, hogy tudja a választ. – Érted bármire képes lennék.
Csak nézem őt, hallgatom a szavait, és tudom, hogy megint abban az ördögi körben vagyunk, amiből soha nem tudunk és nem is fogunk tudni kikecmeregni: kinek az élete fontosabb. Szerinte az enyém, szerintem az övé. Mégsem tudok vitatkozni azzal, amit mond, mert tudom, hogy igaza van, én sem tudnám tétlenül végignézni fordított esetben.
– Tudom, hogy mindent megteszel – súgom, szándékosan véve el a szavaiból a feltételes módot, hiszen már így is túl sok mindent áldozott fel értem. Egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy homlokát az enyémnek dönti, egyszerre járnak át az iránta érzett érzéseim és a félelem, hogy akár el is veszíthetem. Amikor pedig ő is ugyanezt fejezi ki a szavaival, még közelebb húzom magamhoz, szorosan átölelve őt. Nem érdekel a vér, a víz, nem érdekel semmi, csak érezni akarom, hogy itt van. Pólót tudok venni másikat, de belőle egyetlen egy létezik, akit őriznem kell, mint a legdrágább kincset.
– Megmutattál nekem egy teljesen új világot – suttogom, a hangomban egyszerre van ott a kín és a szerelem. – Ahol szeretnek, úgy, ahogy vagyok, azért, aki vagyok, és ahol én is képes vagyok a szeretetre. A szerelemre. – Nem engedem el, pláne nem engedem távolabb magamtól, csak annyira, hogy láthassam az arcát, a szemeit. – Tudom, hogy ezt a kérdést soha nem fogjuk tudni eldönteni, de ezek után nem akarok, nem tudnék visszatérni egy olyan életbe, amiben te nem vagy velem. Amiben egyáltalán nem vagy. – Már a puszta gondolat is elég ahhoz, hogy sajogni kezdjen a mellkasom, mintha nem kapnék levegőt. Csak nézem az arcát, a szemeit, a szeretett vonásokat, amik úgy ivódtak be az emlékeimbe ezer különféle módon, hogy semmi nem tudná kitörölni őket onnan. – Annyira szeretnélek arra kérni, hogy ne akarj mindent feláldozni értem, de tudom, hogy nem tehetem – fűzöm hozzá halkan. Nem tehetem, mert én sem tennék neki ilyen ígéretet. Ezért inkább bezárom a köztünk lévő távolságot, hogy ajkaim egy gyengéd, szinte kétségbeesett csókkal az övéire forrjanak, mintha csak ezzel akarnám elmondani neki, milyen érzések kavarognak bennem.

Axel & Aviva

Nem tetszik, amit látok a szemeiben. Egyáltalán nem. Ott van benne az a határozott csillogás is, ami akkor jelent meg először, amikor megszólalt a rádió, de én látom a tekintete mélyén az elmúlt órák nyomát és ez feldúlja a lelkem. Nem akartam őt ilyen mélységekbe taszítani, még akkor sem, ha ő saját akaratából volt képes megtenni mindezt értem. Ettől a gondolattól csak még erősebben érzem, mennyire szeretem őt, hiszen ennél egyértelműbbé nem is tehette volna, milyen fontos vagyok számára, mégis... ugyanez a szerelem okozza bennem az aggodalmat is érte.
Amikor leültet és előbb ő kérdez, tudom, hogy nem sok jóra számíthatok, ez pedig beigazolódik, amikor kimondja annak a rohadéknak a nevét. Tudom, hogy a reakcióm elárul, de egyébként sem titkolnék el előle semmit, ezért nem zavar. A falnak dőlve, összefont karokkal hallgat figyelmesen, miközben beszélek, és szinte látom, hogyan jár az agya mindazon, amit elmondtam, valószínűleg próbálva ezt összekapcsolni mindazzal, amit ő tudott meg. Csak egyetlen dolgot nem mondok el, de azt is csak azért, mert nem érzem, hogy jelentősége lenne.
Kérdésemre halkan felsóhajt, majd elém guggol. Tekintetem nyíltan kutatja őt, valószínűleg ezért is szúrom ki a mozdulatot, amikor mintha a keze az enyém felé mozdulna, de végül mégsem történik semmi. Egyetlen pillanatig sem vacilálok, mielőtt kinyújtanám a kezem, hogy az övéért nyúljak. Ujjaim a kézfeje köré fonódnak, szorosan, mintha csak azt akarnám jelezni: engem nem érdekel. Miattam mocskolta be magát és én is megtenném ugyanezt érte, semmi nem fog visszatartani attól, hogy megérintsem, főleg nem ez. Tekintetében aggodalom ül, amikor rám néz, és ez elültet bennem egy rossz érzést, amit a szavai csak megerősítenek. Élve kellek. Neki.
Elgyötört sóhajt hallatok, amikor rájövök, hogy amiről azt hittem, nincs jelentősége, talán nagyon is van. Vagy ez, vagy személyesen akar bosszút állni rajtam, amiért megtépáztam azt a kurva nagy hírnevét, vagy mindkettő. Látom az újabb félbemaradó mozdulatot, én nyúlok az ő arcáért, hüvelykujjam gyengéden simítja végig a bőrét, mielőtt odahajolnék hozzá és finoman a halántékára csókolnék. Ezt nem akartam neki elmondani, mert tudom, hogy már a feltételezés is sok lesz neki, de megígértem, hogy mindent elmondok, és egyébként is egy csapat vagyunk. Azok után, amit ő ma értem tett, nem is kell gondolkodnom ezen.
– Két lehetőség van – kezdek bele halkan, egy kicsit visszább térve az eredeti helyzetembe, de nem húzódva túlságosan távol. Másik kezem még mindig az övét fogja. – Ahogy mondtam, nagy hírneve volt és talán van is a Cégnél, amire mindig nagyon kényes volt, és az ilyesminek nem tesz jót, ha az egyik ügynököd hátat fordít neked és még csak el sem tudod intéztetni záros határidőn belül. Talán személyes vérbosszút akar, a saját kezével. Vagy... – Veszek egy nagyobb levegőt. Annak idején nem zaklatott fel különösebben az incidens, már csak azért sem, mert én voltam az ura a helyzetnek, de ettől még nem kellemesebb belegondolni, hogy mi van, ha ez is ott áll a háttérben. – Uzi egy beteg fasz – foglalom össze nem túl nőiesen. – Nem sokkal Szíria előtt, amikor visszaértem egy küldetésről, elmentem hozzá jelentést tenni. Részeg volt, először csak túl őszinte azzal kapcsolatban, hogy mit tenne velem legszívesebben, aztán ezt megpróbálta tettekbe is átültetni. Nem vágtam el a torkát, mert akkor még hittem abban az egészben, nem terveztem, hogy kiszállok, a tartótisztem megölése pedig súlyos kihágás lett volna. – Frusztráltan dörzsölöm meg az orrnyergem. – Pedig talán jobban tettem volna.
Újra rápillantok, és ahogy szemeim találkoznak az ő gyönyőrű, kék íriszeivel, rájövök, hogy ha már akkor kiszállásra kényszerültem volna emiatt, Szíria meg sem történt volna. Soha nem találkoztam volna vele. Ahogy ez realizálódik bennem, halványan elmosolyodva nyúlok újra az arcához.
– Nem, igazából mégsem kár érte. – Ha ez egyben azt is jelenti, hogy megkaptam Axelt, akkor akárhová is jutottunk, nem kár semmiért.
Következő szavai, az elénk festett jövőkép újabb adag keserűséget költöztetnek a szívembe. Persze, talán nem is kellett volna másra számítanom, de reméltem, hogy lesz még időnk. Ha pedig ennél is nagyobb erővel jönnek... Sötét felhők gyűlnek a gondolataim fölé, nem akarok belegondolni abba, hogy mekkora túlerővel kellhet szembenéznünk majd. Egyre valószínűtlenebbnek tartom, hogy Uzi a hülye perverziói miatt akarjon engem ennyire, a személyes vendetta valószerűbbnek tűnik, viszont... Felsóhajtok, amikor eszembe jut valami, mert tudom, hogy Axel soha nem menne bele.
Figyelem, hogyan áll fel és veszi le, majd dobja ki a pólóját. A csaphoz lép, hogy lemossa a kezét, én pedig egy darabig csendben figyelem mielőtt odasétálnék hozzá. Látom, hogy már szinte teljesen tiszták a kezei, ő mégis tovább csutakolja őket, de nem szólok semmit. Hátulról ölelem át, karjaimat lágyan fonva a felsőteste köré, homlokomat a hátának támasztva.
– Élve kellek nekik – szólalok meg halkan. Tudom, hogy mi lesz a válasza de meg kell próbálnom. – Ha én nézek velük farkasszemet, nem fognak megölni, talán csak a legvégső esetben, de addig úgysem jutnának el. Téged viszont... – Elhallgatok, elszorul a torkom, ki sem tudom mondani, hogy gondolkodás nélkül megölnék. Képtelen vagyok a számra venni a halálát. – Ha a háttérből fedezed a hátam, talán több esélyünk lenne arra, hogy mindketten élve kikerüljünk ebből – fejezem be lassan. De legalábbis ő kevésbé lenne veszélyben, és nekem csak ez számít.

Axel & Aviva

A válasza mindent elmond, talán többet is, mint kellene, de éppen ezért nem mondok semmit, csak a fogaimat szorítom össze, hogy megakadályozzam magam ebben. Látom a szemeiben a sötét elhatározást, de akkor sem tudom teljesen elengedni a gondolatot, hogy nem akarnám erre kényszeríteni. Én is csinálhatnám, az én lelkemnek már úgyis mindegy, de az övét nem akarom bemocskolni. Mégsem hagy más választást, és nekem el kell fogadnom, ezért inkább csak megosztom vele, amit biztosan tudok a fickóról. Elraktározom magamban a csókját, megérintem az arcát, de ettől nem lesz könnyebb ott hagyni... mégis megteszem.

Mintha végtelen ideig tartana az egész, pedig pontosan számon tartom az időt. Másodpercre pontosan. Hallok minden egyes hangot, de mintha még a csendből is ki tudnám következtetni, éppen mi történik. Nem sokáig tudom lekötni magam, az ampullák tartalmát hamar megfejtem, a környezetünk pedig csendes és biztonságos, így nincs is jobb dolgom, mint gondolkozni és emészteni magam. Az igazi válaszokat úgyis éppen Axel dolgozza ki a vendégünkből, azok nélkül én is csak tippelni tudok.
Amikor meghallom a lövést, tudom, hogy vége van. Bemegyek a kabinba, viszem magammal a kihordott dolgokat is, bár az ampulla tartalmát gyorsan kiöntöm a lefolyóba és bő vízzel leöblítem. Axel nem jön ki azonnal, ami miatt elszorul egy kicsit a mellkasom, mert alapos sejtéseim vannak az okairól. Nehéz nem odamennem, mégis megállom, a testem viszont megfeszül, miközben próbálom felkészíteni magam az érkezésére.
A tekintetünk csak egy pillanatra akad össze, de nekem ez is elég. Nem a látvány az, ami fáj, engem nem taszít a vér, sem az, amit tett; egyedül attól félek, mit fog ez tenni vele. Nem érzem helyesnek, hogy ilyesmire kényszerítettem a helyzetemmel, de most már nincs visszaút. A kérdésemre viszont nem válaszol, helyette arra utasít, hogy üljek le. Összevonom a szemöldököm, de engedelmeskedek; nem azért, mert félnék tőle, még csak nem is a "kérlek" szó miatt, hanem mert komolynak tűnik. Úgy ülök le, hogy kényelmesen rá tudjak nézni, aztán várakozással a szemeimben függesztem rá a tekintetem.
Amikor kimondja Uzi nevét, egy pillanatra mégis meg kell szakítanom a szemkontaktust. Halk nyögéssel ejtem a tenyerembe az arcom és veszek egy mély levegőt.
– Ha ben zona... – mormolom, mielőtt frusztráltan a hajamba túrnék, aztán ismét Axelre emelném a tekintetem. Komolyan gondoltam, amikor első este azt mondtam neki, hogy semmit nem akarok eltitkolni előle, de Uzi olyan téma, aki a nem szívesen kategóriában is dobogós helyezéssel bír. És bár egyelőre nem tudom, milyen kontextusban merült fel a neve, már eleve az, hogy felmerült, nem jelent jót. Ennek nem róla kellene szólnia, hanem a Cégről.
– Ő volt a tartótisztem – szólalok meg végül. A hangomon érződik, hogy egyáltalán nem szívleltem és most sem szívesen emlékszem rá; nem félelem ez, szimpla nemtetszés, amibe vegyül egy kis viszolygás is. Nem maradok viszont ennyiben a válasszal, egy kicsit bővebben is kifejtem, még akkor is, ha ezzel a saját tevékenységemről is többet kell mondanom, mert szeretném, hogy értse, de nem tudom, mennyire ismeri a hozzánk... hozzájuk hasonlóak berendezkedését. – Én kidon voltam a Cégnél. Végrehajtó, bérgyilkos, aki elvégezte a piszkos munkát, ahogy tetszik. A tartótisztek az összekötők, ők tartják a kapcsolatot a kidonokkal, tőlük kapják a feladatokat, az információkat. Ők biztosítják az összekötőket, a hátteret, az eszközöket, a kapcsolatokat. Nekik kell jelenteni, amikor elvégeztek egy feladatot. Uzi volt az egyik legrosszabb, sokakat bírt távozásra a kritikusságával, és tudtam, hogy rajtam is ki akart fogni, már csak azért is, mert női ügynököt kapott, de nem tudott fogást találni rajtam. – Nem büszkeséggel mondom ezt, puszta tényként közlöm. – Ők a felelősek azért is, ha az egyik hozzájuk tartozó ügynök ellenáll – folytatom aztán, jelentőségteljesen pillantva rá. – Az ő felelőssége volt, hogy minél hamarabb gondoskodjon rólam, neki kell emögött az egész hajtóvadászat mögött állnia, de... – Egy kicsit hallgatok, elgondolkozva pillantva rá. – Valamiért úgy érzem, nem ezért kérdezed. Ez a Cég érdeke, nem csak az övé. Nem róla kellene szólnia. – Egy részletet nem osztottam meg vele a történetből, ez tény, de becsületemre legyen szólva, hogy nem látom semmi jelentőségét azon kívül, hogy Axel ettől valószínűleg nem kedvelné jobban.
– Hogyan került elő a neve? Mit tudtál meg? – kérdezek most én, és remélem, hogy ezúttal választ is kapok, ha össze akarjuk rakni a teljes képet, mert úgy érzem, valami még hiányzik.

Axel & Aviva

Miután kényelembe helyeztem a potyautasunkat és a száját is befogtam, felmegyek Axelhez a hídra, de megerősíti, hogy minden rendben van, én pedig nem zavarom tovább, hiszen látom rajta, hogy koncentrál. Határtalan felé a bizalmam, tudom, hogy biztonságba fog minket vinni, és azt is, hogy ha valamire szüksége lenne, mondaná. Csak a hátára nyomok egy csókot, hogy ne tereljem el a figyelmét, aztán visszamegyek a kabinba, hogy szemmel tartsam a vendégünket és felfedezzem a táska tartalmát.
Amikor megáll a hajó és nem sokkal később a motor is leáll, már tudom, hogy biztonságban vagyunk, de nem sokáig tudom élvezni ezt az érzést, mert ahogy Axel lejön a hídról, a pasas pedig ránéz, izzó gyűlölet ébred bennem. A józan eszem tudja, hogy már ismerniük kell, máskülönben nem találtak volna meg minket, de ettől nem lesz könnyebb sem a lelkem, sem a gondolat. Kedvem lenne itt és most kikaparni a szemeit, amiért egyáltalán ránézett, de inkább arra koncentrálok, hogy Axel szokatlanul csendes, főleg a határozottságához képest, amivel elindul, ezért a nyomába szegődök. Látom, hogyan reagál az ampullák említésére, a válasza viszont meglehetősen szűkszavú... mondjuk, ahogy figyelem, miket vesz elő a fiókokból, nem nehéz kitalálnom, hogy pontosan mire készül. Átfut rajtam egy pillanatnyi aggodalom, de egyelőre elnyomom az érzést.
Kimegy a kabinból, de oda nem követem, inkább a fickóval maradok, viszont amikor nem sokkal később - jóval több holmival a kezében és kötéllel a vállán - visszajön, nem igazán tudom mire vélni az arckifejezését. Leteszi a szerzeményeit az asztalra, aztán odalép hozzám, és csak akkor jövök rá, miről van szó, amikor a kezemért nyúl. Nem igazán, sőt, inkább egyáltalán nem éreztem a vágást a karomon, de abból, ahogyan kimondja, hogy megsérültem, jobbnak látom, ha nem vitatkozok vele, amikor szinte a szemében látom, hogyan változik meg a fejében a tevékenységek sorrendje.
– Csak egy vágás – rázom meg a fejem, de hagyom, hogy leültessen és nekilásson a seb ellátásának. Halvány mosoly költözik az arcomra a törődése nyomán, és egy kicsit örülök, hogy eltakarja előlem a vendégünket, mert így ő ezt nem láthatja.
– Az angol afféle második anyanyelv – válaszolom a kérdésre magabiztosan; ez olyasmi, amin sosem változtatnának. Az angol nyelv úgymond az alapműveltség része, a legtöbbünk még a különböző akcentusokat is könnyedén elsajátítja az évek alatt, hiszen ez is jól jön, ha turistának vagy külföldinek kell kiadnod magad.
Beköti a megtisztított vágást, én pedig érdeklődve felvonom a szemöldököm, mikor a nadrágom derekához nyúl és érzem, hogy elveszi a Berettát. Néha elgondolkozom rajta, hogy milyen különleges ez a bizalmi kapocs köztünk; másnak gondolkodás nélkül eltörném a kezét, ha egyáltalán oda akarna nyúlni, tőle pedig még csak meg sem kérdezem, mik a szándékai a fegyveremmel, egyszerűen csak hagyom, hogy elvegye. Felegyenesedik és a vendégünk felé fordul, nekem pedig nem is kell látnom az arcát ahhoz, hogy alapos sejtéseim legyenek róla, pontosan mi ülhet most a szemeiben.
Szó nélkül megyek az asztalra tett vödörért és a kötélért, miután ő elindul a barátunkkal, belepillantok a vödörbe, miközben utánaviszem az eszközöket és elismerően felvonom a szemöldököm egy pillanatra. Követem őket a kabinba - és közben megállapítom, hogy emlékeim szerint ehhez volt a legkevesebb közünk azon a bizonyos éjszakán, az ágyhoz itt hozzá sem értünk -, aztán átadom Axelnek a kötelet és a vödröt. Az ágyra teszi a kötelet, mellé borítja a vödör tartalmát, aztán újra kimegy, én pedig egy hűvös, elégedett mosollyal nézem végig, ahogy a vendégünk kissé kifacsart helyzetet felvéve megpróbálja felmérni az ágyon heverő eszközöket. Axel után mennék, de ő már úton van visszafelé, a vödörben víz, a kezében törölközők. Félreállok az útból, hogy be tudjon menni, de amikor követném, megállít.
Összevont szemöldökkel nézek rá, de amikor nem engedelmeskedem azonnal, szó szerint kiterel a kabinból.
– Miért? – kérdezek vissza, szemeim az övéit kutatják. Ismerős kifejezést látok bennük, ahhoz hasonlót, mint a házuk mögötti erdőben Oslóban, de ez most egy kicsit... mégis más. Újra érzem az aggodalmat, amit az előbb is, de ezúttal már nehezebb elnyomnom magamban. Megfogja az állam és magához húzva megcsókol, és ebben a csókban is van valami, amitől elnehezül kissé a mellkasom. Gondolkodás nélkül viszonzom a csókját, ebben még a vendégünk sem tudna megzavarni, és amikor elenged, jobb kezemet finoman az arcára simítom néhány pillanatra, míg a tekintetét kutatom. Eszembe jut, amikor azt mondta, akár szörnyeteggé is válna miattam, és bár fenntartom, hogy én sosem tudnám annak tekinteni, az ő lelki épségéért aggódom. Nem akarom, hogy miattam kelljen ilyen módon bemocskolnia magát és a saját lelkét, de valamiért elhatározta magát és én ezért nem vitatkozom vele. Most az egyszer.
– Ki van képezve vallatásra – árulom el neki inkább halkan. – Nem ismerem, nem tudom, mennyi tapasztalata van, de lehet, hogy sokáig bírja majd. – Nem hiszem, hogy ezzel el tudnám tántorítani, és ha így van, hagyom, hogy becsukja a kabin ajtaját az orrom előtt, még ha néhány másodpercig bámulom is azt, mielőtt ökölbe szorított kezekkel visszasétálnék a folyosón.
Megpróbálok úgy tenni, ahogy ő is javasolta, igyekszem lekötni magam. Felmegyek a hídra a távcsőért, aztán a kabinba visszatérve előveszem a táskából az ampullákat tartalmazó dobozt, szerzek egy kis tálat, majd magamhoz veszem a gépkarabélyt és egy tárat. Kimegyek a fedélzetre, a kabin előtt elhelyezett pulthoz ülve le, mindent szépen lepakolva magam elé. Így a hallásomra is támaszkodhatok. Tekintetem végigpásztázza a horizontot, de szinte szó szerint nem látok semmit, a szárazföld is olyan messze van már. Valamiért... mégsem esek kétségbe. Mintha én is azt érezném, hogy az óceán menedéket nyújt számunkra.
Előveszek egy ampullát a dobozból, óvatosan lepattintom a tetejét és a kis tálba öntöm a tartalmát. Vigyázok, hogy még véletlenül se szúrhassam meg magam semmivel, hogy ne kerülhessen a bőröm alá a folyadék. Nem foglalkozom a bentről jövő hangokkal, inkább erre koncentrálok, mert bár nem vagyok vegyész, gyakran kellett ilyesmivel dolgoznom. Befolyásos embereket, akiket mindenki szemmel tart, nem tudsz úgy eltenni láb alól, hogy ne kelljen hasonló módszerekhez folyamodnod, főleg, ha balesetnek kell álcázni a dolgot. A szaglásomra hagyatkozom, és persze az ösztöneimre és a tapasztalatomra. Nem ismerem fel pontosan a vegyületet, de valamennyire ismerősnek érződik - altató és nyugtató keveréke lehet, de vegyül bele valami édeskés szag is. Eszembe jut az az Oslói este, amikor kis híja volt, hogy elveszítsem Axelt, és a gondolatok, amiket utána ébresztett bennem, amikor rávilágított, hogy nem az én megölésem volt a prioritás. Miért? A protokoll egyértelmű. Meg kell halnom, mert túl sokat tudok és senki nem hinné el a két szép szememért cserébe, hogy hallgatni fogok erről. Semmi értelme nem lenne az elrablásomnak, pedig ez a cucc nagyon is azt sugallja. Vagy nem is nekem szánták? Megfordul a fejemben, hogy esetleg annak akarnak a végére járni, hogy pontosan ki és miért akar nekem segíteni, a kezem pedig újfent ökölbe szorul a gondolatra, hogy Axel a kezeik közé kerülhetne. Ismét kedvem támad csatlakozni és megadni annak a rohadéknak, ami járna neki, de nem teszem.

Mondhatnám, hogy nem tudom, mennyi idő telik el, de ordas nagy hazugság lenne. Öt óra, harminchat perc, negyvenöt másodperc. Odakint már rég besötétedett és én is egyre nehezebben uralkodok magamon, pedig meg sem tudnám mondani a pontos okát. Mintha két részre szakadnék, az egyik oldalam csak még jobban szereti Axelt, amiért ilyesmire képes miattam, a másik viszont nem akarja, hogy ezt kelljen tennie értem. Nem azért, mert ne tudna megküzdeni vele, ismerem, és bár épp a minap kellett erről győzködnöm, én tudom, mennyire erős, de azt is tudom, hogy ő nem... erre termett. Nem erre esküdött fel, és ez rossz érzéssel tölt el.
Talán ezért is pattanok fel azonnal, amikor végre hallom a kabin ajtajának nyitódását. A hangok alapján nagyjából meg tudtam saccolni, hogy mikor kezdett megtörni a barátunk, de ugyancsak a hangokból tudtam levonni a következtetés, hogy azért még egy kicsit kérette magát utána is. Azután viszont viszonylagos csend lett, így tudom, miért nyílik az ajtó. Legszívesebben odarohannék, de nem teszem, a folyosó előtt állok be a kabinban, bár szinte minden izmom megfeszül, hogy visszatartsam és ez nem lesz jobb, amikor meglátom Axelt. Csurom víz, a kezei majdnem könyékig véresek, még ha el is van maszatolva, mintha megpróbálta volna letörölni magáról. A pólója sem úszta meg teljesen, mintha még a nyakán is lennének apró pöttyök. Összeszorítom az állkapcsom, de néhány pillanatig csak figyelem a szemeit és nem szólalok meg. A tekintetét kutatom, próbálok olvasni benne, és nem tudom nem észrevenni azt a kis árnyékot sem, amit azt mondja, hogy bár minden kérdésére megkapta a választ tőle, a teljes képhez én is kelleni fogok.
– Mit mondott? – kérdezem halk, de határozott hangon.

Axel & Aviva

Két tökéletes lövéssel háromból két alakot sikerül is kiiktatnunk, mire a harmadiknak megjön az esze és megfordul a fejében: talán jobb, ha fedezékben marad. Persze ezt sem húzhatja sokáig, előbb-utóbb el kell érnie egy olyan pozíciót, amikor kiszolgáltatottá válik, de talán csak az időt húzza, hogy bevárja a többieket. Axel végül érthető okból B tervet javasol a csónak motorja helyett, és amikor beszélni kezd, én is felemelem a fejem a távcső mögül, hogy ránézhessek. Bízom benne és a döntéseiben, a víz nem az én színterem, de amikor azt mondja, kérdezne tőle pár dolgot, felvonom a szemöldököm.
– Rendben – bólintok egyetértően, kíváncsiságom ellenére egyelőre nem kérdezek semmit, nem akarom ezzel húzni az időt. Amikor megkérdezi, áthozom-e, elmosolyodom; nem azzal a mosollyal, amit neki tartogatok, ebben nincs semmi jó dolog, de pont ezért biccentek mellé.
– Sőt, ott is tartom, míg odaérünk – veszem át a helyét a puska mögött, miután ő felkelt.
Nem célom pazarolni a lőszert, de azt sem akarom, hogy elbízza magát, vagy legyen esélye a közeledtünkre számítani. A vállamnak támasztom a fegyvert, a távcsővel megkeresem a célpontot, és amikor a yacht motorja beindul, az irányzékot végig azon a ponton tartom, ahol ő bujkál. Látom, amikor a motor hangjára megpróbálna kilesni a fedezékből; a következő lövés közvetlenül a feje mellett csapódik be, mire rögtön visszahúzza a nyakát. Közben figyelek arra is, hogy ne vesztegessem az időt, ahogy Axel elkezdi megközelíteni a csónakot, már készenlétben vagyok, de azért nem vagyok rest még egy lövést leadni a közelébe, amikor a hangosodó motorhangra ismét megpróbálna kinézni. Szerencsére ezzel pont elég időt nyerek, Axel a csónak mellé vezeti a hajót, és én már úton vagyok, mire megáll, kezemben a csőre töltött Berettával.
A yacht akkor áll meg, amikor kiérek, éles szemeim rögtön kiszúrják, ahogy mozdul, de én gyorsabb vagyok, két figyelmeztető lövéssel visszaküldöm a búvóhelyére, mielőtt átugranék a csónakra. Az ösztönöm működik, nem is teszek semmit, mozdulatlanul várom, hogy ő cselekedjen. Hallom a cipője talpának nyikordulását a csónak fenekén, tekintetem abba az irányba szegeződik, és bár könnyebb dolgom lenne, ha csak meg kéne ölni, megígértem Axelnek, hogy ajándék lesz belőle. Amikor hirtelen mozdulattal előugrik és rám lő, én már felkészülten várom, az ösztöneim épp az ellenkező irányba vetik a testem, így nem talál el. Lendületből kapom el a csuklóját, bár becsületére legyen szólva, hogy gyorsan reagál: inkább engedi leesni a fegyvert, hogy rám vethesse magát. Nekem mondjuk pont kapóra jön a dolog. Hagyom magam lebirkózni, alkarja a nyakamnak nyomódik, míg másik kezével matatni kezd valamit, én viszont kihasználom a figyelmetlenségét és azt, hogy nem fordít figyelmet a kezemre. A Beretta markolata egy pillanat alatt találkozik a halántékával, megszédül, én pedig lerúgom magamról, hogy ezúttal én teperhessem le őt. Zavartan hadonászik a kezével, amibe időközben belekerült a tőre, megvágja a felkarom, de meg sem érzem. Lefogom a csuklóját, aztán elkezdem csavarni a kezét, ő pedig már ösztönösen fordítja utána a testét, fájdalmában kínlódva. Amikor már a hátán térdelek, vergődni kezd, ezért még egyszer lesújtok a halántékára, hogy nyugodtan össze tudjam kötni a kezét a háta mögött a hajóról hozott kötéllel. A lábait egyelőre hagyom, de mivel úgyis félig kiütöttem, van időm körbepillantani. A csónak egy kicsit elmozdult, az Axeltől tanultak alapján kormányozom vissza a yachthoz, aztán leállítom a motort. Mielőtt megragadnám a pasast, elveszem a másik válláról a gébkarabélyt és a vállamra akasztom, aztán felkapom a fekete táskát, amiben ki tudja, mi van még, és átrakom a yachtra. Ezután rántom csak fel a földről a fickót, félig én húzom magam után, félig magától botladozik át, de nem zavar a súlya. Elrúgom a csónakot a hajóról, felkapom a táskát, aztán fél kézzel lökdösöm fel a lépcsőn az új útitársunkat, miközben Axel már el is indul.
Teljesen rábízom magam, mint mindig, de azért fülelek, hogy ha valamiért szüksége lenne rám, halljam. A kabinban leültetem a férfit egy székre, odakötözöm a lábait, aztán lerántom a fejéről a sálat, ami eddig félig eltakarta az arcát. Nem ismerem, de nem számít. Barna szemei elszántan néznek rám, aztán elmosolyodik és héberül mondja - nem kérdezi, kijelenti -, hogy biztosan én vagyok Aviva.
– Stom tape – mordulok rá, inkább visszahúzom a sálat az arcára, így kötve a szájára is egy másik kötelet, ideiglenesen befogva a pofáját helyette is. Látva itt, ebben a kabinban, az asztal mellett, mintha csak beszennyezné a jelenléte a hajót, Axelt és engem... nekem is kedvem lenne megdolgozni, de türelemre intem magam.
Leteszem a gébkarabélyt és felfedezem a táska tartalmát: találok benne tárat a fegyverhez, kézifegyvereket, késeket, kötelet, lőszert, és egy dobozban kis, átlátszó folyadékkal teli ampullákat és injekciós tűt. Na, ez már érdekes. Nincsenek papírok, telefonok vagy egyéb elektronikai eszközök, és ezután átkutatom a vendégünket is, de nála sem találok.
Felmegyek Axelhez a hídra, de csak annyira, hogy megnézzem, minden rendben van-e, kellek-e neki. Zavarni nem akarom és a vendégünket sem hagynám magára túl sokáig, ezért ha nincs szüksége semmire, megcsókolom a hátát és magára hagyom.
A kabinban várunk, míg leáll a motor és hamarosan meg is pillantom Axelt a lépcsőn. Nem szalasztom el a pillanatot, amikor a potyautasunk is meglátja, és látom a szemében a felismerést. Hiába tudtam, hogy akkor fognak minket megtalálni, ha beazonosítják őt, ez a látvány elemi erővel horgasztja fel bennem a haragot, legszívesebben kivájnám mindkét szemét, hogy rá se nézhessen.
Axel viszont meglepően... csendes. Nem gondolkozom, utánamegyek, amikor felkap egy vödröt és látszólag célirányosan elindul.
– Elhoztam a gépkarabélyt – osztom meg vele közben. – És találtam egy táskát. Vannak benne tárak, még néhány fegyver, lőszer... és valami ampullák, amit nem tudtam beazonosítani. – Nem aggódom a beszéd miatt; ha hall minket a vendégünk sem érdekel, és egyébként is nagyjából nulla az esélye annak, hogy érti a norvég nyelvet.
– Mi a terved? – függesztem rá aztán kíváncsi pillantásomat.

Axel & Aviva

Nem akartam, hogy ilyen hamar vissza kelljen térnünk a valóságba. Nem akartam, hogy csak eddig tartson a nyugalom, az a törékeny béke. Mégsincs más választásom, mint Axellel együtt átmenni végrehajtóba, hagyni, hogy az ösztönök és a túlélési kényszer irányítsák a tetteimet. Segítünk egymásnak és az sem kérdés, hogy a leszedésükhöz is csapatként fogunk összedolgozni; márpedig jó csapat vagyunk, ezt már tudjuk.
Megosztom vele a sejtéseimet és a gondolataimat, de a szemem sarkából rápillantva látom, hogyan feszül meg az állkapcsa.
– Csak ők lesznek – szólalok meg, a kimondatlan kérdéseket is megválaszolva. – Soha nem vonnak be mást. Információszerzéshez igen, a végrehajtáshoz soha.
A kormány elhelyezkedésével kapcsolatos megjegyzésére elgondolkozom egy pillanatra, felidézve az emlékeimet, de nem jut eszembe semmi kirívó, még ha a hajó típusok nem is mondanak nekem sokat.
– Nem, nem hiszem. Elöl-középtájon van rajtuk a kormány – osztom meg vele is. Jó, ha mindketten ugyanarra számítunk.
– Felkeszültebben fognak jönni, mint legutóbb. A csónakokon nincs külön fegyverzet, csak szállításra használják, de nem hiszem, hogy be fogják érni a pisztollyal és a tőrökkel. Hajónként egy embernél gépkarabély is lehet – felelem feszülten. Nem jó hír, de ha időben le tudjuk szedni őket, akkor annyira nem is tragikus. Ha nem, vagy egyszerre két csónak jön két irányból, az már kellemetlenebb.
Kitartóan figyelem a horizontot, ennek köszönhetően gyorsan ki is szúrom az apró, fekete pontot, amikor megjelenik. Axelt is figyelmeztetem, és innentől kezdve csendben figyeljük a mozgásukat. Látszik rajtuk, hogy nem túl magabiztosak, eleinte mintha nem is akarnának a nyílt víz felé jönni, de aztán mégis erre veszik az irányt. Még ekkor sem egyenesen felénk tartanak, a hajó álcája beválik, de minél közelebb érnek, annál határozottabbak ők is. Hamarosan kivehetővé válnak az alakok is a hajón, és én már a ruházatukból tudom: igazam volt. Csak ők azok és hárman vannak. Axel jelzi, hogy látja a célt, én pedig a kormánynál állót figyelve hagyom, hogy az ösztöneim és az agyam egyszerre vegyék át az irányítást, hogy pontos számokat tudjak neki mondani.
– Távolság 311 méter. Szél nyugatról keletre, feles érték, sebesség 24 kilométer per óra. Kompenzáció 140 milliméter. 1.85 szögperc. – Megvárom, hogy megerősítse a célt. – Tűz. – A fegyver dörrenése hangos és fülsértő a zárt térben, de én mintha meg sem érezném. A távcsövön keresztül figyelem, ahogy a golyó tökéletes precizitással találja el a kormánynál álló alak fejét valahol a szeme és a bal halántéka között. Vérgőz száll fel, ő pedig tehetetlenül bukik hátra, hogy örökre ott is maradjon. – Talált – erősítem meg, miközben Axel újratölt.
Figyelem a csónakon kibontakozó eseményeket: a maradék kettőből az egyik a kormány után kap, próbálva visszahozni a hajót az irányunkba, a másik viszont nem fog rögtön fegyvert a hajóra, hanem lebukik mellette, fedezéket keresve. Rádiózik. nem valami jó hír, mert ha egyszerre csődítik ide a többieket, az több frontot eredményezhet, de egyelőre nem erre koncentrálok. Ha őket kiiktatjuk, az már valami. Megvárom, hogy tisztuljon a cél, és ha Axel jelez, már be is fókuszálok az új kormányosra, a kalkulációk ezúttal csak a változó adatokra vonatkoznak az előző lövéshez képest.
– Távolság 256 méter, 4 méter északra. – A forgatókönyv a szokásos: megerősítés, tüzelésre felszólítás, tűz. Látom, hogy ezúttal még annyi sem marad a fickó arcából, megerősítem a találatot, de a harmadik delikvens megpróbál megbújni a kormány mögött és alatt. A hajó nem válik irányíthatatlanná, ez tisztán látszik, ami azt jelenti, hogy fogja a kormányt és irányít, de mindenáron próbál úgy helyezkedni, hogy ne legyen tiszta célpont.
– Rádión értesítette a többieket, hamarosan többen lesznek. A motor? – pillantok Axelre. Ha őt nem is látjuk tisztán, a csónakot még ki lehet lőni úgy, hogy ő se úszhassa meg, vagy csak nagyon kis eséllyel. Ha beleegyezik, a távcsőbe nézve bemérem az új célpontot, de ha mást javasol, aszerint cselekszem.
Az biztos, hogy az idő nem nekünk dolgozik, ugyanis hamarosan felbukkan két másik csónak a horizonton, és a mozgásukból ítélve megpróbálják majd valóban két frontról támadni a hajót. Akkor viszont valamelyikünknek le kell mennie és párhuzamosan fel kell vennie a harcot velük, és ha rajtam múlik, én leszek az - ismerem őket, a legtöbbjüket nem egyszer és nem kétszer legyőztem már gyakorlatok alkalmával, szinte előbb tudom, mi lesz a következő lépésük, mint ők maguk.

Axel & Aviva

Minden szót, minden pillanatot, minden elhangzó ígéretet és pillantást, érintést mélyen elraktározok magamba, pont úgy, mint az első napon szinte ugyanitt, a hajó mellett, a vízben. Még akkor is, ha nem tudok vele teljesen egyetérteni mindenben, nem mondok ellent neki akkor sem, amikor azt mondja, igenis megérdemlem őt, és akkor sem, amikor próbál meggyőzni róla, hogy nem az én hibám lenne, ha történne vele valami. Én hoztam mindezt a nyakára, odahaza is miattam lőtték meg, én nem voltam képes kisétálni az életéből, amikor még megtehettem volna; ha bármi történne, senki másnak nem írhatnám igazán a számlájára. Mégsem mondok semmit, mert tudom: ő is tudja, mit gondolok. Azt hiszem, fordított esetben ő is a saját kudarcának élné meg, ha velem történne valami, de nem ez az, ami számít, hanem az, hogy ezt megakadályozzuk. Ő az én életemet sorolja a sajátja elé, én pedig az övét az enyém elé, ez pedig, azt hiszem, így is van jól.
Hagyom elveszni magam a csókjában, aztán az ölelésében, szinte érzem, ahogy engem körülfogó karjai, az egyszerre dobbanó szívünk, a lélegzete a nyakamon, lassan elűzi a sötét felhőket a gondolataim fölül, újra elhozva a békét a szívembe. Amikor elengedjük egymást, már mindent újra tisztán látok, és amikor szavaimmal képes vagyok előcsalogatni belőle egy nevetést is, akkor érzem igazán, hogy minden rendben.

A másnap a búvárfelszerelés visszaviteléről és a tanulásról szól. A kikötést és az elindulást is gyakoroljuk, én pedig kiveszem a részem minden feladatból: válaszolok, ha kérdez, megcsinálom, ha utasít valamire, segítek, ha azt mondja, ha pedig egyik sem, akkor figyelek és tanulok. Nem veszem félvállról, mert nem akarom, hogy egyszer bármi is ezen múljon; képesnek kell rá lennem nekem is. A nyílt vízre érve Axel még a kormányt is átadja nekem, hogy az utasításai alapján én vezessem és irányítsam a hajót. Kell egy kis idő, mire teljesen ráérzek, de amikor ez megtörténik, onnantól már nem is olyan félelmetes a gondolat, hogy az én kezemben van a yacht. Azzal soha nem volt problémám, hogy sok dologra figyeljek oda, és tulajdonképpen csak azt kell megszoknom, hogy mennyivel másabb egy vízen sikló jármű irányítása, mint valamié, ami kerekeken gurul. A hajótest csúszik a vízen, néha meg is dobja egy kicsit, de egy kis előregondolkodással mindent meg lehet oldani. Még büszkeséget is érzek, hogy belejövök, na meg persze azért, mert ilyen jó tanárom van.
Ez utóbbit mondjuk kétszer is meggondolom, amikor a kijelölt helyünkre megérkezve még végigveszi velem a csomókat is, ugyanis elnéző mosoly helyett ezúttal büntetést kapok, ha valamit nem tudok elsőre megmondani vagy megcsinálni. Nem mintha ő ne vigyorogna, amikor közli velem, hogy tíz fekvő, és még én is elnevetem magam, hiszen számomra nem sok kihívás van ebben, de nem tagadom meg a parancsot. A helyzet viszont elfajul, ugyanis elkezdi csak azokat a fekvőtámaszokat számolni, ami neki éppen tetszik, amikor pedig a sokadik alkalom után figyelmeztetem, hogy kezd átmenni kiképző őrmesterbe, már csak vigyorog és egyáltalán nem számol. Onnantól kezdve pedig hamarosan elérkezik a pont, amikor eldöntöm, hogy már az ő büntetésének ideje jött el, és hiába menekül előlem, elkapom; de persze ő sem játssza sokáig az áldozatot, amikor rájön, pontosan milyen büntetést is forgatok a fejemben.
Pedig azokban a pillanatokban még nem is tudom, mennyire fontosak lesznek ezek másnap.

Amikor másnap délután Axel bemegy a kabinba, nem tudnám pontosan megmondani, miért követem olyan gyorsan, hiszen nem lenne sok okom magam mögött hagyni a nap kellemes simogatását. Mégis megteszem, és amikor meglátom, hogyan áll a rádió felett az eszközt figyelve, már tudom. A második ismétlését már én is hallom az üzenetnek, és szinte érzem, hogyan kattan át a fejemben a kapcsoló, aztán, amikor a tekintetem találkozik Axelével, ugyanezt látom meg az ő szemeiben is. Pontosan ugyanaz ül bennük, mint azon az estén Oslóban, miután visszaértem a takarításból. Nem mondok semmit, csak hagyom összekapcsolódni a tekintetünket egy rövid pillanatra, mert tudom, hogy ebből is mindent értünk.
Kezdődik. Túl korainak érzem, de ez a tényeken nem változtat. Itt vannak.
Axel megmozdul, a szekrényhez lép, de mielőtt odamehetnék segíteni neki, nekem is kiosztja a magam feladatát, én pedig nem vitatkozom, csak bólintok, és már úton is vagyok a hídra vezető lépcső felé. Az agyam átkapcsol Avivába, aki pontosan tudja, hogy a víz nem az ő terepe, ezért mindenben hallgatni fog Axelre, egészen addig a pontig, míg nem kell a saját kezével elhárítania a veszélyt. Ez a mechanikus működés elnyom minden mást, nem is kell gondolkoznom, mit kell tennem, az elmém egyszerűen csak előveszi a tegnapi emlékeket és cselekszik. Beindítom a motort és a hajó legkisebb szükséges mozgatásával igazítom azt a megfelelő szögbe, hogy az orra egyenesen a horizonton kirajzolódó szárazföld felé nézzen.
Ezután rögtön megkeresem Axelt és ha nem ad más feladatot, az ablakok letakarásában segítek neki odabentről, hogy gyorsabban és könnyebben menjen a dolog. Minden ablakot beburkolunk, így a napfény nem tud megcsillanni az üvegen, a kék hajótest a vízbe olvad bele, minden más pedig fehérbe burkolózik, csak az egyik ablaknál hagy egy kis rést. Körülbelül fél percet töltök el azzal, hogy felkészítsem magam, ez ugyanis csak annyit jelent, hogy magamhoz veszem a tőreimet és a Berettát, aztán követem őt a hídra, és amikor a távcsövet megfogva rám pillant, nem habozok bólintani.
– Bízd csak rám – veszem el a felém nyújtott távcsövet. Nem térek ki arra, hogy tapasztalataim szerint nem igazán van szükségem számításra ahhoz, hogy egyszerűen csak tudjam, hogyan kell állítani az irányzékot, mert tudom, hogy enélkül is bízik a képességeimben. Márpedig a képességeim azt mutatják, hogy fegyverek terén nem igazán tudnának olyat mutatni, amivel el lennék veszve.
Felállítja a puskát a lepedők között meghagyott résnél, én pedig csatlakozom hozzá, szorosan mellé fekve támasztom le a távcsövet, hogy ne legyen nagy eltérés a látószögünk között. Figyelek a szavaira, bár a szemeim már a horizontot kutatják a távcsővel.
– Rendben – nyugtázom a szavait, bólogatásnak itt most nincs helyes vagy ideje. Nem tudom, mennyi időnk van, hogy mi alapján és mennyire idejében tudtak minket figyelmeztetni, de a horizont egyelőre tiszta, ezért nekiállok egy kicsit matekozni a fejemben, hogy legalább becsléseink és elképzeléseink lehessenek. Az nem kérdés számomra, hogy ők azok, senki más nem talált volna ránk ilyen hamar. Még nekik is túl jól ment.
– Rendészeti fognak jönni – szólalok meg, a helyzet ellenére is nyugodt hangon kezdve bele a mondókámba, hogy Axelt is fel tudjam készíteni arra, mire számíthatunk. Én ugyan nem voltam otthon annyira ebben a témában, mint ő, de a fotografikus memória és az, hogy gyakran kellett ezeket a motorcsónakokat igénybe venni a szállításhoz is, sokat segített. – TRIDENT T650 a szabványtípus, fekete színű, tízszemélyes, de annyian nem lesznek rajta. Egyvalaki vezet, rajta kívül legfeljebb hárman hajónként. Legutóbb hárman voltak, most nem fogják a véletlenre bízni, főleg, ha tudják, hogy fel vagyunk készülve. Én azt mondanám, három, legfeljebb négy hajó, de már a három is nagyobb feltűnés, mint amit szívesen vállalnak – osztom meg vele a sejtéseim és a kalkulációim a tapasztalatok alapján. Ilyen szempontból szerencsés a sajátjaim ellen menni, hiszen ismerem minden fortélyukat és módszerüket, talán különösen könnyű is a fejükkel gondolkodni, de ennek az okán egyelőre nem gondolkozom el, mert fontosabb dolgok foglalkoztatnak éppen.
Nem tudom, mennyi idő telik el, míg csak fürkésszük a horizontot, csak akkor élesedik ki minden érzékem, amikor meglátom az első kis fekete pontot táncolni ott, ahol eddig csak a szárazföld vékony csíkja pihent velünk szemben.
– Egy óránál. Látod? – A hajó még messze van ahhoz, hogy bármit is kezdjünk vele, de figyelem a mozgását és az irányát a távcsövön keresztül, hogy ki tudjam számolni, merre tart, de hamar világossá válik, hogy az útja a közvetlen közelünkbe fogja sodorni, hacsak nem változtat irányt. Ha viszont csak egy hajót küldtek egyelőre a nyílt víz átfésülésére és a többiek inkább a szigetek közelében nézelődnek, azzal én tökéletesen ki tudok békülni. Egyszerre csak egy gyerekjáték lesz.