Amikor besétált a szoba ajtaján, én megálltam a küszöbön. Igazából nem vártam invitálást, mert mégis csak az én házamról beszéltünk, és attól, hogy ez a lakrész lényegében teljes egészében az övé volt, még ugyanúgy nem kértem volna engedélyt a belépéshez. Más kérdés, hogy a hétköznapokban próbáltam elkerülni a konfrontáció ezen formáját, így nem is kíséreltem meg belépni a felségterületére. A végén még világgá kiabálta volna, hogy megpróbáltam rátörni az ajtót és megerőszakolni.
Az ajtófélfának támaszkodtam, miközben megköszörültem a torkomat, a kezeimet pedig zsebre vágtam. Innen néztem az alakját, ahogyan beljebb sétált, a szavaira pedig elvigyorodtam, mikor a sikoltozásról beszélt, mégpedig, hogy neki az nem szokása. - Ezt szomorúan hallom - válaszoltam, és talán ez volt a mai nap első pimasz mondata tőlem. Az eddigi szituációk komolyságot kívántak meg, bár ebből még most sem kellett volna engednem. Nem szabadott volna megfeledkeznem a húgom eltűnéséről sem, ami amúgy is mázsás súlyként nehezedett a vállamra.
Arra számítottam, hogy visszautasítja majd a felajánlást, de ehelyett elgondolkodott rajta. Talán mindketten hordoztunk meglepetéseket, bár az már eddig is világos volt, hogy benne sokkal több empátia szorult, ezt pedig az imént, mikor megölelt, demonstrálta is. Mintha próbálta volna kifejezni az együttérzését, de egyelőre nem tudtam, hogy melyikünknek van nagyobb szüksége a lelki támaszra. Ha neki, akkor viszont alapos bajban volt, mert nem volt erősségem a lelki támogatás. Bár ezt már bizonyára ő is észrevette.
Széttártam a karjaimat, mikor az úriember mivoltomra tett megjegyzést. - Erre még soha nem lehetett panaszod - mondtam, de ezt nyilván ő is elismerte. Oké, történt ami megtörtént, a randink sem sikerült a legjobb forgatókönyv szerint, és sikeresen meg is bántottam, de soha nem tettem vele olyat, amit ő ne akart volna. Minden nő, akit eddig összesodort velem az élet, összetette volna a két kezét ezért a bánásmódért, mert ők nem voltak ennyire kiváltságos helyzetben. Ez volt az a bizonyos élet, amit Iris nem látott. Én nem egy cuki férj-jelölt voltam, sok olyan dolgot tettem a nőkkel, amit mások talán megbántak volna. - Én megvárlak idekinn. Szólj, ha kell a segítségem - tettem aztán hozzá, rámutatva a kanapéra, de még nem ültem le. Szinte garanciának vettem, hogy nem fog szólni, csupán önmaga megnyugtatása miatt akarta, hogy itt maradjak, mert egyelőre rám volt utalva. A fürdőszoba egy köpésre volt, ha nyitva hagyja az ajtót, még hallom is, ha szólít. Egyelőre próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy hamarosan csupaszon fog pancsolni tőlem négy méterre, mert talán nem tudtam volna ennyire udvariasan kezelni a dolgot.

Azt bármikor elismertem volna, hogy nem volt könnyű kiigazodni rajtam, bár ez hosszú évek kemény munkáját bizonyította. Most mégis itt állt előttem egy nő, akit három hónapja még nem is ismertem, és mégis többet látott belőlem és abból a felemből, amit el akartam rejteni. Ez egy jól bevált családi recept volt, ebben minden porcikámban az apámra ütöttem, néhány elemében mondjuk megreformálva azt a bizonyos receptet. De nem akartam több lenni senkinek, mint ami valójában voltam, főleg nem akartam többet mutatni. A hozzám hasonlók nem kaptak happy end-et, de nagyon tisztességes és természetes halált sem, és éppen ezért nem is vágytam rá, hogy érzelmileg bármihez is kötődjek.
Nem vettem el a kezemet a hátáról, miközben vártam a válaszát, majd biccentettem egyet, mikor megkaptam azt egy rövid visszajelzés formájában. Elég sokat megtapasztalt az elmúlt órákban a mi világunkból, azon sem lepődtem volna meg, ha úgy döntött volna, hogy inkább ismét szökéssel próbálkozik majd. Bár nem most, hanem mikor már normálisan lábra tud majd állni. Ami történt, azt viszont nem láttam jönni. Mikor megölelt, valószínűleg ő is érezte, hogy a váratlan mozdulata hatására egy pillanatra megfeszült a testem. Nem voltam hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, még azt is meg tudtam volna számolni, hogy anyám hányszor ölelte meg élete során engem vagy éppen Nadia-t. Valami belső félelmet testesített meg a mozdulat, mert olyasmit képviselt, amiben mióta az eszemet tudom, nem akartam részt venni. Mégis, valahol egészen mélyen úgy éreztem pár pillanatig, hogy nem vagyok egyedül a terheimmel, ez pedig magával hozta a nyugalom érzetét.
Egészen addig, míg el nem húzódott, de előtte puszit lehelt az arcomra. Ezt már főleg felesleges lett volna magyarázni, hogy mennyire szokatlan  volt. - Most még nem tudom, hogy jól van-e. De jól lesz - válaszoltam neki, a hangomból ekkora azonban az utolsó jégcsap is eltűnt. Gyűlöltem a helyzetet, mert azt éreztette velem, mintha számítanék, ezt pedig a helyzetünk miatt sem tudtam megemészteni. Az lebegett a szemeim előtt, hogy előbb-utóbb véget fog érni a színjáték, nekem pedig ki kell nyitnom előtte az ajtót. Neki pedig el kell majd sétálnia, mintha soha nem ismert volna. - Kirill még nincs itt, de ha bármire szükséged van, csak... sikíts - mondtam egy komótos mosoly kíséretében. Nem rajongtam a pesztonka szerepért, de bizonyos áldozatokat meg kellett hozni egy-két ilyen helyzetben. És talán ez volt neki az első, de szinte biztos voltam benne, hogy nem az utolsó. És bár a pihenés gondolata engem is vonzott, de a munka nem várhatott, amúgy sem voltam olyan, aki délután kettőkor lefekszik sziesztázni.
Mellé léptem, hogy elfordítsam a kilincset, és kinyissam előtte a szobaajtót. - Biztos, hogy... öhm... ne segítsek még valamiben? - kérdeztem, bár magam sem tudtam, hogy miben tudtam volna a segítségére lenni. A helyzetből fakadó esetlenségem ki is ült az arcomra, a hangomon is úrrá lett a bizonytalanság. Nem tudtam, ilyenkor mit volt szokás csinálni, hozhattam volna neki valami kaját, vagy ledobálhattam volna a párnákat az ágyról, engedhettem volna neki fürdővizet, de ehelyett úgy álltam mellette, mint egy kővé dermedt tulok.

Tele voltam hülye szokásokkal, a szerencsétlenkedéssel pedig ki lehetett kergetni a világból. Bár ezért most nem okoltam, elvégre nem ő tehetett róla. És már megint visszakanyarodtunk hozzám, de megfogadtam, hogy ma már nem nyitom újra ezt az önmarcangoló aktát. Elég vaj volt a fülem mögött, és nagyjából le tudtam volna foglalni magamat jövő nyárig ezekkel a problémákkal. - Egy ficam, ami ha végigvonulsz mind a negyvenöt lépcsőfokon, már talán nemcsak ficam lesz - mondtam neki az első észérvet, ami eszembe jutott. És amúgy is, biztos voltam benne, hogy a feléig sem jutott volna el önerőből. Nem becsültem alá, egyszerűen csak ismertem a fájdalom fogalmát, és tudtam, hogy elég széles skálán mozgott a lehetséges érték. Arról már nem is beszélve, hogy erős fájdalomcsillapítókat kapott, olyan igazi ruszkiféléket, így még akár le is szédülhetett volna a magasból. Nem érte meg kockáztatni. Sem neki. Sem nekem.
Meglepődtem volna, ha nem kerül elő Nadia neve, bár azon az ügyön még biztosan dolgoznom kellett ma. A húgom törött telefonja egy sötét sikátorból került elő, úgy halásztam ki az egyik pocsolyából, és pontosan tudtam, hogy nem jókedvében dobta oda. A gondolat hatására ismét zakatolni kezdett a szívem, eszembe jutott a hívás, amit Nadia indított, de mikor felvettem, már nem szólt bele senki. Olyan érzésem volt, mintha őt is cserben hagytam volna. Ma pedig ez az egész Iris-szal. Ezt is nehéz volt másképp értelmezni azon kívül, hogy kudarcot vallottam. - Nadia a húgom - válaszoltam, megadva neki a szükséges információt ahhoz, hogy ne akarjon az idegeimen táncolni. Bár talán ma már nem lesz kedve előadni a szokásos közös műsorunkat, én is elég nyúzott voltam. Ma már nem viseltem volna jól egy szópárbajt, valószínűleg egyetlen másodperc alatt megadta volna magát az idegrendszerem, és nem akartam előtte kiborulni. Nem azért volt itt, hogy őrizze a lelki világomat, ehhez pedig immáron tartanom kellett volna magamat. És újra és újra emlékeztetni magamat rá.
Amikor felértem a szoba ajtaja elé, igyekeztem úgy a talpára állítani, hogy ne a ficamos lábára érkezzen a súlya, de a hátáról egyelőre még nem vettem le a kezemet, és viszonylag elég közel tartottam magamhoz. - Innen feltalálod magad, igaz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de a fogadalmam ellenére még mindig nem voltam kellőképpen seggfej. Egy olyan arcomat láthatta ma, amit nem akartam, hogy lásson - sem ő, sem más.

Tényleg szerencsének fogtam fel azt, hogy a Doktor megérkezett, mert Iris érintése nyomán a stresszlevezetés egy újabb formája kezdte birizgálni a fantáziámat, és el akartam kerülni, hogy ezen járjon az eszem, miközben ki tudja, neki mije tört és hol. Ez pedig tökéletes indokot adott arra, hogy eltűnjek egy rövid időre Iris mellől, de nem elég messzire. Néha-néha kószán odapillantottam, láttam rajta, hogy nem esett jól a tolakodó tapintás, a vizsgálatok sora, de szükség törvényt bont. És talán ő is belátta, hogy ez most nem egy olyan helyzet, ami ellen csak úgy reklamálhatna.
Mikor ismét odaléptem, a Doktor már csomagolt, de úgy tűnt, hogy próbált lelket önteni Iris-ba. Legalábbis az a Doktortól nem megszokott mosoly erről árulkodott. Mindannyian kezdtük valahol és valamikor, Iris-nak ez volt a belépője. Ezt pedig a doktor is jól tudta. Bár amikor Mrs. Smolenky-nek nevezte, egy pillanatra bennem akadt a levegő. Utoljára az anyám viselte ezt a nevet, Iris-nak pedig eszébe sem jutott felvenni. Nyilván felesleges papírmunka lett volna, tekintve, hogy ki tudja, meddig tart ez az állapot. Mégsem álltam sorba azért, hogy kijavítsam. Inkább csak elengedtem.
Nem néztünk egyszerű napok elé, nem tűnt olyannak, aki akár egy fél napot is egy helyben tudott volna tölteni, bár a bokája miatt most úgy tűnt, hogy muszáj lesz. A doktor az indulása előtt azonban még rám nézett, és mikor elhaladt mellettem, megállt. - Nem tudom, mi történik a családban, Dimitriy, de nem lehet mindig minden sebet összevarrni - mondta a kormos, idős hangján, én pedig talán más helyzetben rögtön beleálltam volna az okoskodásába, de most nem tettem. Csak összekoccantak a fogaim, de kibírtam szó nélkül. - Hallottam Nadia-ról. Ha előkerül, szükség lehet rám. Keressetek - zárta a gondolatait, erre pedig csak biccentettem egyet, miközben zsebre vágtam mindkét kezemet. Nem tudtam, Iris hallotta-e, arra sem emlékeztem, hogy megneveztem-e előtte a húgomat, vagy most ha hallotta, azt hiszi, hogy éppen valami nőügyletben vagyok megint. Ez még talán ráfért a pofámra. Amúgy már nem tudtam, ki miatt aggódjak jobban. Nadia vagy Iris miatt. Bár Iris-ról legalább tudtam, hogy hol van. Nadia-ról ez már a legkevésbé sem volt elmondható, csak sejtéseim voltak, de nyilván bizonyíték nélkül nem kockáztattam meg egy felesleges akciót.
Mikor becsukódott az ajtó a Doktor mögött, intettem az emberemnek, hogy kövesse ő is, az én figyelmem pedig visszatért Iris-ra. Legalább komolyan vette a doktor utasításait, és minimum fél liter kenőcsben fürdött. - Nem fogsz tudni egyedül felmenni - fordultam utána, miután bicegve elért a lépcsőhöz. Ez megint egy olyan húzása volt, amit nézni sem tudtam, mint minap a dugóhúzós fiaskóját. Rosszallóan megcsóváltam a fejemet, miközben utána léptem, és engedély nélkül nyúltam ismét a háta majd a lábai alá. A mozdulat határozott volt és birtokló, ahogyan azt tőlem már megszokta. Annak ellenére, hogy én nem kaptam pirulát a doktortól, mintha szedálták volna az agyamat, vagy csupán elfáradtam, mindenesetre csak reméltem, hogy nem kezd neki hepciáskodni, miközben felviszem a nyugati toronyba.

Nem vártam el tőle, hogy pontosan fel tudja idézni, mi történt a kocsiban az ütközéskor és azt követően. A memória amúgy is csalóka tudott lenni, bizonyos képkockák csak úgy kiestek, és nála még amúgy is friss volt ez az egész élmény. Kirillnek már volt ebben jártassága, így vele is lesz egy mélyre szántó beszélgetésem, ha ezt az egészet Iris körül elsimítottam. Nem gondoltam volna, hogy történhet valami olyasmi, ami egy pillanatra feledteti velem Nadia eltűnését. Amit én már régen elrablásnak gondoltam, de ha egyszer a kezeim közé kapom Fredrik-et, élve megnyúzom. Ezzel a hevességgel az volt a fő problémám, hogy pillanatnyi dühömben még tényleg képes is lettem volna rá.
- Szerintem nem túl mély. Nem hiszem, hogy varrni kéne, de majd a Doktor... - A doktor majd megmondja, mit kell vele csinálni, szólt volna a mondat eredeti befejezése, de magam sem tudtam, miért nem tudtam végigmondani. Ide már három kör futás is kevés lett volna, hogy levezessem a feszültséget és a frusztrációt. Rombolni akartam, valamit széttörni, puszta ököllel megsemmisíteni. De még uralkodnom kellett magamon. Eszembe sem jutott, hogy benne tegyek kárt, ezért is igyekeztem annyira szorgosan tartani tőle a távolságot. Ami nyilván nem sikerült, elvégre leültem mellé, és hol a sebét vizslattam, hol a tekintetét.
Ismét megráztam a fejemet, mikor azt mondta, ne nézzek rá így. Nem tudtam, mire gondolt, vagy mit olvasott ki a tekintetemből, de még nagyon messze voltam a szokásos állapotomtól. - És mit értem el vele, hogy figyelmeztettelek? - kérdeztem vissza, bár nem őt hibáztattam érte. Nem is Kirillt, ugyan kit tudtam volna hibáztatni ezért? Magamon kívül. A döntéseimet általában mindig mások szívták meg, és úgy tűnt, hogy ebbe a körbe mostantól Iris is beletartozott. Mondhatni, hivatalosan is megtörtént a felavatása, addig nem is lehetett hivatalosan a feleségem, míg nem próbálták meg megölni. Azonban mikor a kezei az arcomra siklottak, és gyengéden végigsimított a bőrömön, egy pillanatra majdnem megfeledkeztem arról, hogy amúgy nemrég majdnem meghalt. - Egyedül az a szerencséd, hogy nem tudom, eltört-e valamid. - Képes lettem volna egy pillanat alatt a lelket is kicsókolni belőle, de még időben húzta el a kezét, mindezt az érkezők miatt. A Doktor a tőle megszokott, rezzenéstelen arccal közeledett, mellette egy másik emberemmel. Elhúzódtam Iris mellől, átadva a helyemet neki. Szinte már családtag volt, belőlem is mindig ő szedte ki a golyókat, majd varrta össze a sérüléseimet. És amíg ő kezelésbe vette Iris-t, én a saját emberem felé fordultam, aki elmondta, hogy mire jutottak időközben. Egy ilyen baleset után mindig gyorsan pörögtek az események, így biztos voltam benne, hogy én sem fogok majd unatkozni. Nem tartott sokáig az eszmecsere, a Doktor felé fordultam, aki eddig szinte egy szót sem szólt, vagy ha igen, akkor azt csak Iris hallotta.

Egy halvány mosolyt váltott ki belőlem a küszöbről tett megjegyzése, de nem bonyolódtam bele jobban a témába. A jelen helyzetben megpróbáltam kerülgetni a forró kását, nem szóba hozni, hogy a kényszerházasság ellenére sem volt biztonságban. Tulajdonképpen minden témát kerültem, mert még a megszokotthoz képest is ritkábban pörgött a nyelvem. Amúgy sem voltam egy nagy dumás, bár ha megszólaltam, annak megvolt a súlya, viszont most még önmagamat is felülmúltam ezen a téren. Pedig jól kezeltem a váratlan helyzeteket - általában. Ő mindenesetre kettőnk helyett is igyekezett laza maradni, pedig mikor a helyszínre értem, szinte biztos voltam benne, hogy csak darabokban tudom majd kiszedni a hátsó ülésről. Valaki üzenni akart, nekem pedig más szituációban egyetlen dolgom lett volna: visszaválaszolni. Hát ezért nem akartam én soha feleséget. Nem vállalhattam volna ekkora kockázatot, és én ismertem a saját határaimat. A Papának is ismernie kellett volna.
Nem ültem le, helyette lassú léptekkel fel és le járkáltam a kanapé másik oldalán. Segítenem kellett volna neki, talán nem ártott volna kényelmesebb környezetet csinálni neki, felpakolni a lábát jó pár párnára, de nem jöttek a gondolatok. Amúgy sem igazán mertem hozzáérni, talán én törtem volna össze, és kivételesen nem szándékosan. Csak akkor álltam meg fölötte, mikor beszélni kezdett, de csak megráztam a fejemet. Én már egész jól elhittem magamról, hogy egy érzéketlen seggfej vagyok, nem hiányzott ez a kis kitérő. Nem szerettem emlékezni arra, hogy létezett egy emberi oldalam is. Olyan régen eltemettem már. - Jóban-rosszban. Vagy mi - válaszoltam, nem mintha emlékeztem volna egyetlen sorra is az esküvőn elhangzottakból. De szerintem mondtak ilyet. Talán.
Odaléptem hozzá újfent, és leülve mellé, a kezeim közé fogtam az arcát, hogy szemügyre vegyem a sérülését a halántékán. A szemöldöke felett sérült meg, valószínűleg egy üvegszilánk által, de az is lehet, hogy beütötte. Ennyire nem értettem hozzá. - Mintha... lenne benne egy kis üvegszilánk - sóhajtottam fel fejcsóválva, majd megkerestem a tekintetét. Bármit megadtam volna azért, hogy rájöjjek, mi váltotta ki belőlem ezt a hullámvasutat. Csak arra tudtam gondolni, hogy annak ellenére, ahogyan bántam vele, nem akartam, hogy meghaljon. Vagy egyáltalán hogy baja essen. Ő az én felelősségem, rám bízták, én pedig még a saját feleségemet sem tudtam megvédeni? Nem mintha Kirill bármit tudott volna tenni a furgon ellen. Főleg ha előtte kilőtték a kerekét, mert csak ez magyarázná azt, hogy elveszítette az irányítást az autó felett. - Sajnálom, hogy ilyen korán meg kellett tapasztalnod az új életed árnyoldalait - szólaltam meg aztán újfent. A bűntudatomról egyelőre nem akartam neki beszélni. Inkább azon kellett volna dolgoznom, hogy ismét felvegyem a megközelíthetetlen jelmezt, és átvedleni a seggfej álarc mögé, amit már olyan jól ismert. De amíg nem jött a Doktor, nem akartam egyedül hagyni. Ez pedig nem volt túl seggfejes.

Még élénken élt bennem a kép, mikor felháborodva bevágtatott hozzám, és kifejezte nemtetszését azt illetően, hogy valaki mindig rajta tartsa a szemét. Akkor még nem vélte valósnak a kockázatot, és nem hibáztathattam azért, emiért nem tudta megfelelően felmérni a helyzetet. Én nem szoktam csak úgy vaktában fenyegetőzni, főleg nem ijesztgetni másokat azzal, hogy veszélyes, ha egy Smolensky mellett élik az életüket. Ő pedig a kívülállók szemében mégiscsak a feleségem volt. Egy férfi életében ezt meghatározónak szokták tekinteni, már ha nem vesszük figyelembe a házasságunk okát. És azt, hogy nem jó kedvünkben történt. Azt pedig hatalmas előrelépésnek gondoltam, hogy végre felismerte a helyzetet, még ha ennek komoly ára is volt. És csak a jó szerencsén múlott, hogy nem esett komolyabb bántódása. Bár talán ez is csak az üzenet részét akarta képezni. Nem megölni akarták, csak felébreszteni a figyelmünket.
Gyengéden tartottam a lábait, miután beültettem a kocsiba, még magamat is megleptem, hogy egyáltalán képes voltam ilyesmit produkálni. Mindenki aki ismert, tudta, hogy egy durva ember vagyok, akiben az együttérzés leghalványabb sugara sem szokott felvillanni. Fogalmam sem volt, most mi hozta ki belőlem ezt az aggódást. - Jól van, ennyi bőven elég - válaszoltam neki, mikor megosztotta  velem a tapasztalatait. Egy hozzá nem értő szem amúgy sem vette volna észre, ha valaki figyelte volna, de egyelőre nem akartam tovább faggatni. Ezt a tudtomra is hozta, mikor közölte, hogy haza akar menni. Még mindig furcsán hangzott a szájából, mikor az én házamat nevezte hazának.
Csak egy biccentéssel feleltem, majd gyengéden befordítottam a lábát, hogy be tudjam csukni az ajtót. Mialatt megkerültem a kocsit, Kirill felé fordultam, ismét utasításba adva neki a hely rendbetételét, és hogy kerítse elő azokat, akik vezették azt a furgont.
Az út tényleg rövidnek bizonyult, majd megállva a feljárón, nem vesztegettem sokat az időt. Még menet közben megejtettem a telefonhívást a Doktor felé, majd ahogyan nem is olyan régen, ezúttal is Iris háta és lábai alá nyúlva vittem be a házba. Nem akartam megkockáztatni azt, hogy a két lábára álljon, hisz ha összeesne, még jobban összetörné magát. Talán el kellett volna kezdenem felvenni azt a bizonyos távolságot, ami eddig mindig segített kordában tartani, ha róla volt szó, de addig nem tudtam nyugalmat erőltetni magamra, míg a Doktor meg nem érkezik és meg nem vizsgálja. Akkor talán elhiszem majd, hogy a lánynak nincs semmi baja.
Belépve az ajtón, ezúttal megálltam a nappaliban, majd a kanapéhoz sétálva oda fektettem le. Tényleg igyekeztem gyengéd lenni, de tény, hogy nem volt benne jártasságom. Valószínűleg ő is észrevette, hogy nehezen találtam a helyemet ebben a szituációban, távol állt tőlem a rutin és az, hogy kezelni tudjam. Amiben biztos voltam, hogy a feszültség tartotta egyben a gyomromat, és együltő helyemben képes lettem volna kitépni minden hajszálamat.

Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy nem volt időm okokon gondolkodni, nem volt időm megfejteni, hogy vajon mi okozta az aggodalmat, miért éreztem szükségét annak, hogy segítsek neki. Pedig itt volt a soha vissza nem térő alkalom arra, hogy örökre megszabaduljak attól a béklyótól, amit általa rám erőltettek. Furcsa, de ezt a gondolatfoszlányt szinte rögtön tovább is hessegettem. Sok mindenre képes voltam, de olyat soha nem bántottam, aki nem ártott nekem. És az, hogy szeretett feleselni és az idegeimen táncolni, még nem tűnt elég indítéknak ahhoz, hogy megszabaduljak tőle.
- Az ütközés miatt biztosan nem - válaszoltam neki, mikor plasztikai sebészről beszélt. Próbáltam oldani a helyzetet némi humorral és pimaszsággal, bár már annak örülnöm kellett volna, hogy ő megpróbálta, és még egyáltalán eszméleténél volt. A másik kérdésére viszont egyelőre nem tudtam választ adni. Még mindig a kezeimben tartottam, pedig jó fél perce kiemeltem a kocsiból. Az tűnt a legnormálisabb ötletnek, hogy beültetem a saját kocsimba és hazaviszem, nem mintha olyan messze lettünk volna a háztól. De nem tudtam csak úgy itt hagyni a helyszínt.
Mintha Kirill ráérzett volna a gondolatra, már ott állt mellettem. Egy nagy seb éktelenkedett a feje bal felén, de nem tűnt túl súlyosnak. Mindenesetre nem ártott megnézetni a doktorral. Nyújtotta a két karját, mintha ezzel akarta volna jelezni, hogy átveszi a lányt, én intézzem a saját dolgomat, de minden eddigitől eltekintve biztos voltam benne, hogy nekem most Iris a dolgom. - Viszem én - adtam aztán szavakkal is Kirill tudatára a döntésemet, majd elindultam az autó felé, fejemmel intve Kirillnek, hogy kövessen. - Szerintem ugyanarra gondolunk. Nem hiszek a véletlen egybeesésekben - beszéltem Kirillhez, utalva Nadia eltűnésére. - Intézkedj, takaríttasd el, ami itt történt - adtam neki újabb utasítást, ő pedig rögtön el is fordult tőlünk, hogy tegye a dolgát.
A figyelmemet ismét Iris-nak szenteltem, majd amikor a kocsimhoz értünk, megpróbáltam úgy kinyitni a hátsó ajtót, hogy ne okozzak neki a szükségesnél nagyobb fájdalmat. Nem úgy tűnt, mint aki képes lett volna két lábra állni. - Visszaviszlek a házba, ott majd megvizsgálnak - mondtam, miután nagy küzdelem árán, de be tudott ülni a hátsó ülésre. Egyelőre azonban nem engedtem neki, hogy eldőljön. Leguggoltam elé kinn, az autó mellett. - Agyrázkódásod van - adtam tudtára a saccolt diagnózist, sokszor láttam már ilyet, ráadásul amit eddig láttam, erre utalt. - Fel tudnád idézni, hogy mi történt? Volt ma valami furcsa vagy szokatlan nap közben? - kérdeztem, bár tudtam, hogy nem a legjobb az időzítésem. Ez egyikünknek sem volt túl jó időzítés.

Talán engem lepett meg a legjobban, hogy ennyi törődés szorult belém. Pedig mindenki, aki ismert, megmondhatója volt annak, hogy senki és semmi nem volt szent, úgy törtettem előre a saját életemben, mintha fizettek volna ezért. Valójában fizettek is, de már régen nem a pénz érdekelt az életünkben. Jó, ha volt, de jobban szerettem a hatalmat, ami ezzel járt, tudván, hogy egyszer ez az egész majd az enyém lesz.
Most mégis az árnyoldalát tapasztaltam meg újfent, és életében először Iris-nak is szembesülni kellett azzal, hogy nem alaptalanul állítottam mellé Kirill-t. Veszély lesett rá a feleségemként, mert elég sok ember tyúkszemére ráléptem már. Azon sem lepődtem volna meg, ha emögött is Fredrik állt volna, de nem volt elég időm ezen morfondírozni.
Kinyitotta a szemeit, az egyetlen szó pedig, ami elhagyta a száját, nagyjából tökéletesen leírta kettőnk kapcsolatát. Nem vártam tőle nyakba borulást, ehhez eleve nem voltak biztosítottak a fizikai körülmények, ráadásul nem tudtam, hogy eltört-e valamije. Amikor megpróbálta felemelni  magát az ülésről, úgy tűnt, hogy legalább a kezei nem sérültek meg, nem volt repedés és törés. - Én is örülök neked - mondtam, de minden rosszallás nélkül, egy halvány pedig úgy suhant át az arcomon, mint az övén. - Maradj ébren, kiviszlek innen - suttogtam a fülébe, ismét elsöpörve néhány hajszálat az arcából. Tudtam, hogy nehéz teljesítenie a kérésemet, mert ismertem az érzést.  Soha nem voltam jó abban, hogy kimutassam az érzelmeimet, bár minden, ami most történt, teljesen öntudatlan reakció volt. Az arcom eltorzult az izgalomtól, és megkockáztattam, hogy az érzés, ami kibontakozott a gyomromban, tömény félelem volt.
Amikor keze a tenyerembe simult, megszorítottam a kezét. Nem tudtam mire vélni, mégis egy pillanat erejéig egy meghatározó és meghitt momentumnak éltem meg. Közben a tekintetem a furgonra siklott, ami lassú mozdulatokkal eltűnt a kocsi mellől, így az egyik oldalról megszűnt az akadály. Kirill lépett a hátsó ajtóhoz, hogy felnyissa, én pedig ránéztem, és felsóhajtottam, mintha csak erőt gyűjtenék. Több szempontból is jól jött, bár kiindulva abból, hogy ő egy nő, nem számítottam arra, hogy nehéz lenne. A szűk hely ellenére odafészkeltem magamat a szabaddá váló ajtó mellé, majd kitettem a lábaimat. - Gyere - súgtam halkan, miközben utána nyúltam, egyik kezemet a háta, másik kezemet a lábai alá csúsztatva, és lassú mozdulattal, ügyelve arra, hogy ne verje be a fejét, elkezdtem őt kiemelni. Egy ilyen helyzetben minden rossz mozdulat komoly következményekkel járhatott, de mikor az egész teste kikerült az autó szorító karmai közül, kiegyenesedtem, távolabb sétáltam, majd egy gyengéd mozdulattal a mellkasomra szorítottam őt, az államat pedig a homlokának döntöttem, de csak óvatosan, mert még mindig nem tudtam megállapítani, honnan származott a vér a halántékán. Megizzasztott ez az egész helyzet, fizikailag és lelkileg is megterhelőnek éreztem, ráadásul mindez akkor történt, mikor a húgomnak is nyoma veszett. Nem lehetett véletlen. - Jól... jól vagy?

A múltkori félresikerült este után még csak elvétve sem láttam a lányt, szinte teljesen köddé vált, legalábbis előttem. De bizonyára ez volt a célja, úgy közlekedett a házban, mint valami szellem. Ezt amúgy annyira nem is bántam, mert aligha tudtam volna többet mondani annál, mint amit legutóbb. A randevúzás és a romantika nem volt az erősségem, így végül sikerült a lelke mélyéig megsértenem a lányt. Miután távozott a borosüveggel, nem szóltam utána, hagytam, hadd menjen, de utána megkaptam a prédikációt Kirilltől, hogy ez nem volt szép, és ezt a bánásmódot hagyjam meg azoknak a nőknek, akikhez szokva voltam, de ne a feleségemnek. Mindig is díjaztam a bátorságát, ő mert szembesíteni a vélt hibáimmal, én pedig vagy elgondolkodtam a szavain vagy nem. Szerencsére parancsba nem adhatta. Bár régen nem verekedtem már egy jót, talán hagynom kellett volna, hogy ő is felhúzzon. Őt legalább megüthettem volna.
A lányon kívül is volt okom arra, hogy fájjon a fejem, így nem esett nehezemre egész napokra bezárkózni a dolgozószobába, elvégre nehéz napok voltak a hátam mögött. Nadia elrablása ólomsúlyként nehezedett a mellkasomra, és volt egy egészen erős sejtésem, hogy ki állt a dolog mögött. Odakinn már sötétedett, mikor az asztalomon heverő telefon rezegni kezdett. A kijelzőn Kirill neve villogott, és már szinte ennyi elég volt ahhoz, hogy a mennyezetre emeljem a tekintetem egy öblös sóhaj kíséretében. Mit csinált már megint ez a lány? Ő is eltűnt? Vagy megint megszökött? - Hacsak nem halt meg valaki, nem érdekel - szóltam bele a telefonba, de Kirill hangja ennél komolyabb lélekjelenlétet kívánt. És sokkal több odafigyelést, mert gyorsan beszélt. Arról, hogy a közelben voltak már, egy balesetről, egy furgonról, és arról, hogy Iris is a kocsiban volt vele. Még folytatta, firtatva azt, hogy nem tudja, ez szándékos volt-e vagy csupán a véletlen műve, de elvesztette az irányítást az autó felett, majd a furgon a másik oldalról belehajtott. A hangja gyanakvó volt, szinte ki is zárta, hogy ez az egész véletlen volt.  
De valójában az utóbbi mondatok el sem jutottak a fülemig. Leragadtam ott, hogy Iris is a kocsiban volt. - A lány jól van? - szakítottam félbe, ekkor már félbehagyva mindent, amiben éppen benne voltam, és sebes léptekkel indultam el kifelé. Először a dolgozószobából, majd a házból. Azt mondta az előbb, hogy nem voltak túl messze. - Milyen messze történt? - Nem sok időt vesztegettem az üres kérdésekkel, mindig a lényeget akartam tudni, és magam sem tudtam, hogy miért keltett ekkora zűrzavart bennem a baleset híre. Annyiszor meg akartam szabadulni a lánytól, most meg... aggódtam érte? Valami nem volt kerek, de próbáltam róla nem tudomást venni. Csak menni, és mikor Kirill közölte, hogy nagyjából két percre voltak a háztól, nem is teketóriáztam sokat. Kirill ismerte a szabályokat, bármilyen súlyos is a sérülés, nem hívhatott senkit, sem mentőt, sem rendőrt. Vicces lett volna egy vélhetően szándékos baleset helyszínére, egy maffiafészek közelébe rendőrt és mentőt hívni. Talán éppen ezért volt kurvára sürgős, hogy odaérjek. Ha a lánynak bármi baja esett... erre nem akartam gondolni.
Az én tempómban nem volt kerek két perc kocsival, míg odaértem. A furgon ekkor már üres volt, de a mellette lévő épület és a másik oldalról autóba hajtott furgon szinte foglyul ejtette az autót. Kipattantam a sajátomból, a tekintetem először Kirillt pillantotta meg, a feje vöröslött a vértől, de a lányt nem láttam. Abból ítélve, hogy Kirill néha próbált hátranyúlni, abból következtettem, hogy valahol az ülésen lehetett. A picsába. - Szállj ki - parancsoltam rá Kirillre, mikor odaértem az ajtaja mellé, és jelenleg volt bennem annyi adrenalin, hogy könnyedén felnyissam az ajtót, még ha a helyzet miatt kissé be is szorult. Kellett volna, hogy érdekeljen a sorsa, de egyelőre nem ő volt a legfontosabb. Ez pedig még nekem is új volt.
Kirill ugyan kábán, de szót fogadott. Erős fából faragták, túlélt már ennél nagyobb baleseteket is, Iris viszont a szó szoros értelmében beszorult ebbe a helyzetbe. Amennyire tudtam, elmozdítottam az ülést, hogy előre billenjen, így már hozzá tudtam férni a hátsó üléshez. A szívem azért kihagyott néhány ütemet, mikor láttam a fejéből szivárgó vért. Ő nem volt hozzászoktatva az ilyesmihez, és nem is akartam, hogy hozzászokjon. - Hé... Iris... nézz rám - hajoltam közelebb hozzá, tenyeremmel az arca alá nyúlva, ekkor már egészen emberi hangot ütve meg vele szemben. Távolinak tűnt a legutóbbi esténk. - Próbálj meg ébren maradni - suttogtam neki, egy-két kósza hajtincset elsöpörve az arcából. Nem akartam megmozdítani, bár a halántékán kívül máshol egyelőre nem láttam vért. Közben nagyon távoli hangként érzékeltem, hogy egy újabb autó is megállt mellettünk, Kirill tudta, kiket kell hívnia egy ilyen helyzetben, így tudtam, hogy a furgon nem sokáig lesz már akadály a jobb oldalon. Talán könnyebben ki tudom majd vinni innen Irist. De engem nem ők érdekeltek, és ezt tökéletesen elárulta az is, hogy éppen a feleségemmel voltam a hátsó ülésen.