Alvis & Gullveig

Alvis magyarázatát követően mélyen a gondolataimba merültem, és ebből még az sem tudott kizökkenteni, hogy éreztem magamon a figyelő tekintetét. Még mindig szinte zavarbaejtő volt az az intenzitás, amivel nézett, nem a szó intim jellegéből fakadóan, hanem mert ritkán volt alkalmam megtapasztalni azt a tipikus mintha a vesémbe látnának érzést. Sőt, eddig talán Tyr volt az egyetlen olyan személy az életemben, aki esetében ennyire zsigerből éreztem azt, hogy nyitott könyv vagyok előtte. Mégsem tudott ezzel kibillenteni az egyensúlyomból, lehet, hogy éppen azért, mert edzésben voltam ebben a tekintetben, de az is lehet, hogy csak az elhatározásomból fakadóan. Végül az Astriddal megbeszéltem miatt egyetlen kérdést tettem fel, erre pedig érzéseim szerint korrekt választ is kaptam. Nem törte le a határozottságomat, nekem első nekifutásra ez is éppen elég volt, hiszen még azt sem tudtuk biztosan, hogy működni fog-e a dolog; felesleges lett volna rögtön azért bánkódni, mert nem tudom az összes létező istenre kivetíteni ezt a képességet.
– Rendben – bólintottam értőn, szemeim is azt üzenték, hogy megértettem, amit mondott, és nem fogok alkudozásba kezdeni arról, hogy hátha mégis sikerülhet.
A gyűrű meglévő képességének ténye meglepett, de amikor felmerült a lehetőség, hogy ki tudja deríteni ennek mibenlétét, nem teketóriáztam a válasszal. Köszönetét fejezte ki, bár az arca és a hangja ugyanolyan szenvtelen maradt, mint addig; tulajdonképpen már kezdtem hozzászokni ehhez. A szemeiben azt láttam, hogy a válaszommal valamilyen szinten elégedett, bár fogalmam sem volt, emögött mi rejtőzhetett pontosan, és azt gyanítottam, hogy ha megkérdezném, nem kapnék rá választ.
Egyetértését fejezte ki azzal a sejtésemmel kapcsolatban is, hogy a gyűrű alighanem mindennél erősebben hordozza magában Tyr mágiáját. Nem bocsátkoztam részletekbe az átok hatásait illetően, bár nem is kérdezett rá nyíltan, csak értőn bólintottam, megengedve egy hosszabb pillantást a sötét szemekbe. Még mi magunk sem voltunk tisztában a dolog lefolyásával. Tyr hatalma még mindig felfoghatatlan volt, de hiába, ha egyre kevesebbre emlékezett abból, aki ő maga; amikor viszont ezt a gyűrűt nekem adta - amikor elkészíttette -, a nagy háborúk után, akkor volt igazán ereje teljében. Ez cseppet sem tűnt elhanyagolható ténynek. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor, ha nem is mondtam ki szavakkal, de nyilvánvalóvá tettem, milyen fontos számomra ez a gyűrű, nem tett erre megjegyzést, nem is kérdőjelezte meg a dolgot. Az arca és a szemei ugyanazt a hűvös nyugalmat viselték magukon, ettől mégis úgy éreztem, mintha értené, ezt a gondolatot pedig kétségkívül érdekesnek találtam, de az előzőhöz hasonlóan nem próbáltam meg rákérdezni. Erre talán még kisebb eséllyel kaptam volna választ.
A felvetett ajánlatomba, miszerint bontsuk két részre a dolgokat, könnyedén beleegyezett. Láttam rajta ugyanazt a kutató pillantást, mintha csak próbálta volna megfejteni, hogy miért nem kérek gondolkodási időt, miért egyezem bele ilyen gyorsan, azonnal, de nem éreztem zavarban magam ettől. Világossá tettem, mennyire fontos nekem ez az ügy, és ez nem változott meg a beszélgetésünk alatt. Ez vezérelt akkor is, amikor visszatereltem a szót a fizetségre, és bár én magam is tudtam, hogy kockázatot vállalok a lapjaim kiterítésével, arra nem számítottam, hogy ezzel végül - a beszélgetésünk alatt először - valódi reakciót is előcsalok majd belőle. Ugyan nem volt ez több annál, mint hogy felvonta a szemöldökét, de már ezzel is lényegesen túlmutatott az eddigi érzelemmentes maszkon; hogy aztán a szavaival ő lepjen meg engem. Nem volt ez több némi hűvös figyelmeztetésnél, én mégis nagyra értékeltem a gesztust, és nem csak azért, mert belefűzte, hogy ő nem az egyenlőtlen üzletek híve. Az én szememben ezt már azzal is kifejezte, hogy egyáltalán kimondta ezeket a szavakat ahelyett, hogy egyszerűen csak lecsapott volna a kínálkozó alkalomra.
– Úgy lesz – mosolyodtam el finoman, és az én hangomban valóban tükröződött a hála. – Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem – fűztem még hozzá.
Ezután viszont én magam is érzékeltem, hogy rá fog térni a konkrétumokra. Az, ahogyan a szemembe nézett, nagyon is árulkodó volt, de én továbbra is rezzenéstelenül álltam a tekintetét, a nyugalmam nem változott meg, még ha nem is viseltem azt a pókerarcot, amit ő. Amikor viszont megnevezte a fizetséget, egyelőre csak azt, hogy ő is egy eszközt kérne cserébe, félig meglepetten, félig kíváncsian vontam fel a szemöldököm. Nem kérdeztem vissza, meg akartam várni, hogy ő fejtse ki, miért is volna erre a szükség, de szemeim érdeklődve figyelték. Amikor a keze megmozdult, csak egy pillanatra néztem oda, aztán vissza rá, így inkább csak hallottam, hogy kihúzta az egyik fiókot. Egy nyaklánc került elő onnan, bár ahhoz hasonlóan, ahogy ő nem nyúlt rögtön a gyűrűért az előbb, én is rá figyeltem, továbbra is, mert tudtam, hogy meg fogja nevezni a valódi árat.
Az az ár pedig meglepőbb volt, mint gondoltam. Nem igazán tudtam elképzelni, mit kérhetne majd cserébe, de az biztos, hogy ez meg sem fordult a fejemben, és nem azért, mert annyira elképzelhetetlennek tartottam volna. A gondolataimba persze azonnal beleköltözött a kíváncsiság, egyértelműen adta magát egyetlen kérdés: miért? Tudtam, hogy ha megkérdezném, nem adna nekem egyértelmű választ, de talán még kitérőt sem, pedig tényleg, komolyan érdekelt volna, hiszen ez azt sugallta, hogy valószínűleg rejtegetnivalója van. Ennek a gondolatnak a hatására visszaköltözhetett volna belém a gyanakvás, mégsem így történt, meglátásom szerint ugyanis az eddigiek nem azt bizonyították, hogy ártani akart volna nekem, nekünk, vagy az ügyünknek. Akaratlanul eszembe jutott az is, hogy a látomásaim nem adtak iránymutatást ezzel a látogatással kapcsolatban, és eltűnődtem azon, a kettőnek köze lehet-e egymáshoz - ez vajon azt jelentené, hogy ez a helyes út? Vagy csak azt, hogy bármi történjék is, mindenképp el fogom fogadni ezt az árat? Paradoxonnak tűnt, hogy valami, ami még meg sem történt, előre blokkolta a látomásaimat, de az én képességeim mindig is nehezen kibogozhatóak voltak.
Pedig az ár, mint olyan, nem is tűnt olyan magasnak, mint ő gondolhatta. A legtöbben azt hitték, hogy a birtokomban lévő képesség hatalom, pedig sokkal inkább volt ez is egyfajta átok. Különös volt a gondolat, hogy épp azzal fizessek valami fontosért, amitől néha magam is szívesen megszabadultam volna.
– Nincsenek tapasztalataim ezen a téren – kezdtem bele a válaszomba lassan, ugyanis a tekintetéből nem csak azt éreztem, hogy egy beleegyezést vagy elutasítást vár, hanem azt is, hogy a megvalósíthatóság is kérdéses lehet. Kissé előredőltem ültömben, és csak ekkor nyúltam a nyakláncért, kezembe véve az egyszerű, de szép ékszert, aminek egyelőre semmi jelentősége nem volt, de még lehetett. – A múlt az egyetlen, amit irányítani tudok, de kizárólag olyan helyekre tudok visszamenni, ahol én magam is jelen voltam, vagy azok, akikre majd ki tudjuk terjeszteni ezt a képességet, így ettől nem kellene tartanod. – Ugyan nem mondta, hogy bármitől is tartana, úgy véltem, egyikünknek sem kellene azzal áltatnia magát, hogy ne lenne valami jó oka arra, hogy éppen ezt az árat nevezte meg. – A jövőre és a jelenre látomásaimat nem én irányítom, sem térben, sem időben... de úgy gondolom, nem lehetetlen blokkolni. Azok alapján, amit elmondtál ezeknek a tárgyaknak a működéséről, ugyanúgy, ahogyan a képességeimet ki tudod terjeszteni a két érintettre, saját magaddal szemben megállítani is képes lehetsz mindent, amit egyébként láthatnék. – Átfuttattam az ujjaim között a lánc finom szemeit, de csak néhány pillanatig adóztam figyelmemmel a nyakláncnak. Nem volt nehéz meghoznom a döntést. Szükségem volt Alvis segítségére, és bár nem tudtam, mit akar rejtegetni, talán nem is volt különösebb jelentősége. Talán igen. Arra sem volt semmi garancia, hogy valaha megtudnám, vagy látnék valamit, amit nem kellene. Egyedül azt tudtam biztosan, hogy ha nemet mondok, elszalasztok egy nagyon is jónak tűnő esélyt arra, hogy segítsek.
– Rendben – emeltem hát a pillantásom ismét az állhatatosan figyelő sötét szempárra. – Elfogadom az árat. – Határozott voltam és nyugodt, tekintetem néhány pillanatig mégis érdeklődve fürkészte az arcát. Egyetlen fizetséget nevezett be, pedig két feladattal bíztam meg, és nem tudtam, hogy ez véletlen lehet-e vagy nagyon is szándékos. Az imént figyelmeztetett, hogy nem ártana vigyáznom a fajtájával, de én ebben inkább egy olyan kiskaput láttam, aminek éppen a nyitva hagyása jelenthetett nagyobb veszélyt, ezért nem a hallgatást választottam. – Ez minden? – billentettem kissé oldalra a fejem, figyelmesen nézve Alvist. Nem kérdeztem rá konkrétan, hogy na és a másik feladat?, mert tudtam, hogy enélkül is pontosan érteni fogja.

⇜ soothsayer ⇝

Alvis & Gullveig

Hálás voltam azért, hogy Alvis végül nem tett fel további kérdéseket azzal kapcsolatban, kitől - vagy éppen miért - kaptam a gyűrűt. Egyszerűen csak elfogadta a válaszomat, tudomásul vette, arcán ott maradt ugyanaz a kifejezéstelen maszk, szemeibe az egyedüli csillogást az költöztette, hogy egy kicsit még mindig úgy éreztem, megfigyel engem. Ez viszont továbbra sem ejtett kétségbe, amíg úgy éreztem, hogy ennek ellenére egyenes velem, akárcsak én vele. A következő kérdését is megválaszoltam, és közben azt is beismertem, hogy nem voltam kifejezetten otthon az ilyen tárgyak működésében. Ennek hallatán nem láttam a szemeiben lenézést, inkább egy olyan pozíciót vett fel, ami azt sugallta, hogy most majd jobban megismerem, és ezt a sejtésemet első hozzám intézett szavaival is igazolta.
– Köszönöm – biccentettem egy apró mosollyal, amely valóban hálát hordozott magában.
Figyelmesen hallgattam, amit mondott, és a fejemben is sokkal tisztábban kezdett kirajzolódni az egész, egy ilyen tárgy működésének az alapja. Hálás voltam, amiért ilyen türelmesen elmagyaráz nekem mindent, és ezzel egyben, azt hiszem, a gyanakvásom utolsó lángjait is eloltotta, még akkor is, ha a tárgyalásnak igazából még nagyon az elején jártunk. Még nem ígért vagy kért cserébe semmit, de nem feltételeztem a szavai mögött hátsó szándékot.
– Értem – bólogattam figyelmesen a szemeibe nézve, amikor először szünetet tartott, hogy jelezzem: nyugodtan folytathatja. Belefogott egy sokkal részletesebb, de egyben példákkal alátámasztott magyarázatba, én pedig ugyanolyan figyelemmel hallgattam és értelmeztem a szavait. Úgy tűnt, hogy jó sejtéseket alapult, amikor én is a gyűrűre gondoltam, mint afféle kulcsra ehhez az egészhez. A homlokom finom ráncba szaladt, de nem azért, mert nem értettem, amit mondott, hanem mert közben már tovább futtattam a fejemben a gondolatokat, a lehetőségeket latolgatva. Újabb bólintással adtam a tudtára, hogy értem, amit mondott, és miután ő is türelmesen figyelt, nem éreztem magam siettetve, hagytam, hogy a gondolataim a végükre járjanak. Persze, az túlságosan álomszerű lett volna, hogy lényegében csettintésre mindenkire ki tudjam terjeszteni a képességemet, de amit elmondott, az is olyasmi volt, amiből lehetett dolgozni. Egyelőre, legalábbis, és ha működött, később és ráérhettünk faragni és tökéletesíteni rajta.
– Ha egy másik istentől is tudok szerezni efféle esszenciát, akkor rajta is garantáltan működne a tárgy ereje? – kérdeztem végül hosszabb tűnődő hallgatás után. Eszembe jutott, hogy Astrid önként ajánlkozott afféle teszt-alanynak, ő biztosan rendelkezésünkre bocsátana valamit, hogy ki tudjuk ezt próbálni.
Amikor a gyűrű kapcsán elárulta, hogy az ékszer valójában már rendelkezik egyfajta képességgel, azt hiszem, ha akartam volna sem lettem volna képes elrejteni a meglepetésemet. Persze, már önmagában az is sokat elárulhatott, hogy úgy adtam oda neki a gyűrűt szabad felhasználásra, mintha nem lett volna benne semmi veszítenivaló. Mégsem éreztem ezt olyan hatalmas lelepleződésnek, sőt, inkább úgy döntöttem, hogy ha már így alakult, talán ennek is a végére lehetne járni, még ha ez tulajdonképpen egy másik feladatot is jelentett. Alvis hangsúlya is erről árulkodott, én azonban kitartóan álltam a tekintetét, nem inogtam meg ennek hatására sem, csupán egy határozott bólintással adtam tudtára, hogy tisztában vagyok a következményekkel is.
– Most lesz hatvan éve – felelem aztán, ezzel együtt megadva a választ arra is, hogy igen, szeretném, ha kiderítené.
Ezt követően viszont felvetettem az azzal kapcsolatos aggályaimat, hogy így talán mégsem annyira a gyűrű tűnik kézenfekvő megoldásnak, de amikor azzal kezdte, hogy attól függ, az azért adott okot egy kis bizakodásra is. Érdeklődve figyeltem, és annál a résznél biccentettem egyet, amikor hangot adott a feltételezésének, miszerint én sem véletlenül gondoltam éppen a gyűrűre, de nem szóltam közbe. A szavai elgondolkodtattak, komolyan fontolóra vettem a lehetőségeket, de mivel elképzelésem sem volt arról, hogy mire lehet képes a gyűrű, nem tudtam volna csak úgy feláldozni azt a rejtélyes tudást, ami benne rejlett.
– Mindenképpen szélesebb körben szeretném kiterjeszteni a hatását, legalább két istenre... de Tyr mágiáját talán mindennél erősebben hordozza az az ékkő. – Pillantásom Alvis sötét szemeire kúszott, nem voltam kétségbeesett, inkább csak afféle megerősítésre vágytam. Hatvan évvel ezelőtt még ő is ereje teljében volt, ha akkor helyezett magából valamennyit ebbe a gyűrűbe, az talán olyasmi lehet, amit most már fel sem tudnánk kutatni. Vettem egy nagy levegőt. – Mi lenne, ha szétbontanánk a két dolgot? – vetettem fel, szemeimmel az arcát kutatva, hogy lássam, mennyire járok vagy épp nem járok tévúton az elképzeléseimmel. – Ha először megpróbálnád kideríteni, mire képes a gyűrű, utána talán én is könnyebben tudnám meghozni a döntést, hogy kész vagyok-e feláldozni ezt egy másik cél érdekében – magyaráztam el, mire gondoltam.
Ezt követően viszont felhoztam a fizetség témáját is, hiszen, mint olyan, ez sem volt fél vállról veendő, különösen, hogy egy céllal jöttem ide, de most már ott tartottunk, hogy két feladattal is meg akartam bízni őt. Tudtam, hogy ez nem lesz olcsó, de fogalmam sem volt, meg tudom-e majd fizetni az árát - és nem a pénzre gondoltam. Visszakérdezett, tekintete nyugodtan, türelmesen fürkészte az arcomat, mintha csak azt akarta volna kipuhatolni, mennyire vagyok biztos a dolgomban, nekem viszont aligha volt okom a bizonytalanságra. Sok mindent elmondtam neki már ez alatt a beszélgetés alatt is, nem szívesen ültem volna le mással is megbeszélni mindezt, ráadásul - bár az arca kifejezéstelensége még mindig meg tudott zavarni - nem éreztem azt, hogy nem szabadna bizalmat szavaznom neki. Szóval megtettem.
– Nincs szükségem gondolkodási időre – feleltem határozottan, a szemeibe nézve. – Szükségem van erre a tárgyra és azt szeretném, ha te készítenéd el. Ugyanígy szeretném azt is, ha kiderítenéd, mire képes most a gyűrű. – Szavaimban nem érződött bizonytalanság, és tudtam, hogy a tekintetem sem mutat mást. Hagytam egy kis szünetet, hogy jelezhesse, ha mégsem szeretné elfogadni ezt a felkérést, vagy csak elfogadja, hogy őt akarom megbízni ezzel, aztán folytattam. – Ez két feladat – vittem aztán tovább a beszélgetés fonalát, valamelyest visszakanyarodva a fizetség tényére, a szavaimmal, a hangsúlyommal is érzékeltetve, hogy tisztában vagyok a következményekkel. – Talán már magadtól is sejted, hogy ez a gyűrű, legyen szó jelenlegi vagy jövőbeli képességéről, különösen fontos számomra. Ennek megfelelően magas árat is hajlandó vagyok megfizetni értük. – Összefontam a kezeimet az ölemben, de nyugodtan néztem rá, annak ellenére is, hogy ezzel lényegében végleg kiadtam magam előtte. Beismertem, hogy mit jelent számomra ez az egész, de vállalnom kellett a kockázatot, mert úgy éreztem, a bizalomnak kölcsönösen ezen kellett alapulnia.

⇜ soothsayer ⇝

Alvis & Gullveig

Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha valamiféle teszten vennék részt, és csak remélni tudtam, hogy egyébként át tudok menni ezen a teszten. Kevesebbet tudtam Alvisról, mint talán kellett volna, de egész életemben a fair play szabályai szerint játszottam, amikor csak tehettem, és a fejemben valahogy ennek részét képezte az is, hogy nem kérdeztem utána túlságosan. Elég volt tudnom, hogy istennőként hátránnyal indulok valami miatt, de nem ez lett volna az első olyan alkalom, amikor kritikus szemekkel és gúnyos hozzáállással kell szembenéznem a kilétem miatt.
Alvis viszont más volt. Nem volt sem gúnyos, sem kritikus, csak hideg, rezzenéstelen, érzelemmentes, kiismerhetetlen, mint egy gondosan kifaragott kőszobor. Szépen metszett vonásai nyugodt maszkként tekintettek vissza rám, sötét szemei élesen figyeltek, de nem árultak el a gondolatairól semmit. Ez furcsa, figyelmeztető bizsergést gerjesztett a tarkómnál, de egyben kíváncsivá is tett. Egy részem sajnálta, hogy mégsem tudtam meg róla mindent, egy másik viszont kitartott amellett, hogy jelen helyzetben járt neki az úgynevezett tiszta lap.
Finoman elmosolyodtam a szavaira, szemeimben hagytam felcsillanni a remény szikráját, még ha ezzel újabb ütőkártyát is adtam a kezébe. Mindig is nagyra tartottam az őszinteséget, az igazság pedig az volt, hogy tényleg fontos ügyben jártam itt, és ha ő volt az, aki a lehetetlent is meg tudta valósítani, akkor így vagy úgy, de el kellett érnem, hogy segítsen nekem. Furcsa érzés volt lehúzni a gyűrűt az ujjamról, és azt hiszem, ő is érzékelhetett valamit ennek fontosságából, mert a szükségesnél hosszabban nézett a szemeimbe, mintha csak onnan akarta volna kiolvasni a válaszokat. Álltam a tekintetét, nem rezdültem meg és nem húztam vissza a gyűrűt sem, hagytam, hogy elvegye. Csak akkor engedte el a tekintetem, mikor újra megszólaltam és ő végighallgatott.
Figyeltem, hogyan tanulmányozza a gyűrűt, hagytam neki időt, nem folytattam azonnal. Valamit mintha láttam volna a szemében, de nem tudtam volna pontosan megfogni, mi az. Amikor ismét megszólaltam, letette a gyűrűt az asztalra, nekem szentelve a figyelmét, bár arca ugyanolyan rezzenéstelen maradt, mint eddig is volt. Néhány másodpercig hallgatott, figyelmesen tanulmányozva az arcomat, mielőtt ismét megszólalt volna, feltéve egy kérdést - személyeset, de talán fontosat. Én magam is abból indultam ki, hogy fontos lehet, hogy a gyűrű éppen tőle van.
– Tyr ajándékozta nekem – adtam meg a választ, és bár hangomon érződött, hogy kissé feszültté tesz, amiért ilyen személyes jellegű információt kell megosztanom, azt is látnia kellett, hogy nem hazudok. Nem bocsátkoztam magyarázatba Tyr kilétét illetően; ha volt isten, akinek a kilétét szinte mindenki ismerte, az ő volt.
Láttam, hogy elgondolkozik, én pedig nem siettettem, hiszen az én érdekem azt diktálta, hogy hagyjam, hadd tudja emészteni a kérésemet. Úgy véltem, a megvalósítás lehetőségein gondolkozhat, ezért sem akartam megzavarni, csak kíváncsian, érdeklődve figyeltem, várva, hogy ismét megszólaljon. Első mondatára le sem tudtam volna tagadni, hogy egyszerre öntött el megkönnyebbülés és reménykedés, bár arra vigyáztam, hogy ne bízzam el magam túlságosan.
– Persze – bólintottam azonnal, amikor hozzátette, hogy néhány részletet tisztáznunk kell. Nyílt tekintettel figyeltem az arcát, várva a kérdéseit, és az elsőre nem is volt nehéz megadnom a választ.
– Amennyiben lehetséges, nem korlátoznám kizárólag egy istenre – adtam meg az egyértelmű feleletemet, kíváncsian nézve az arcát. – Nem igazán ismerem az ilyen tárgyak képességének határait, de ha te azt mondod, nincs akadálya, én a minél több, annál jobb elvnek adóznék. – Kissé oldalra billentettem a fejem, úgy tanulmányoztam a reakcióját. Igazat mondtam, nem csináltattam még ilyesmit, soha nem illett az én képességeimhez és céljaimhoz, most viszont minden reményünket ebben láttam és az ő kezében volt, mekkora lehet ez a bizonyos remény, amit tápláltam.
Amit viszont ezután mondott, azzal sikerült alaposan meglepnie. Láttam a kíváncsiság fényét a szemeiben, és ezt össze is kötöttem azzal, ahogy az imént tanulmányozta a gyűrűt, viszont... eredeti képesség? Pillantásom az asztalon fekvő gyűrűre esett, néhány másodpercig figyeltem, mintha csak azt vártam volna, hogy megsúgja majd a választ, aztán homlokom finom ráncba szaladt és újra Alvisra néztem.
– Fogalmam sem volt, hogy felruházták valamilyen képességgel – ismertem be azt, amit valószínűleg már egyébként is leolvasott az arcomról. Ismét a gyűrűre néztem, hirtelen nem tudtam, mit kezdjek ezzel a felfedezéssel: Tyr ajándéka volt, és elképzelni sem tudtam, mivel és miért ruháztatta fel az ékszert, de már késő volt ahhoz, hogy megkérdezzem tőle. Pedig szerettem volna tudni, és valamiért így már kevésbé gondoltam jó ötletnek azt, hogy a gyűrűt használjuk fel erre a célra. – Ki tudod... deríteni, mire képes? – néztem lassan Alvis szemeibe.
Nem éreztem túl kényelmesen magam attól, hogy ezzel tulajdonképpen még egy okból válok kiszolgáltatottá a szemeiben, de nem igazán volt választásom, és már egyébként sem tudtam volna leplezni azt, ami kiderült az imént. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy bízhatok-e benne, ahhoz túlságosan kiismerhetetlennek tűnt, de úgy tűnt, kénytelen leszek rá.
– Ennek fényében talán mégsem a gyűrűt kellene felhasználni – adtam meg aztán a választ az eredeti kérdésre is.
Felsóhajtottam és hátradőltem a székben, tekintetem sokadjára is a gyűrűre szegeződött. Eddig azt hittem, az jelenti majd a megoldást, de most már sokkal inkább úgy festett a dolog, hogy csak plusz egy dologban leszek Alvis adósa miatta. Vettem egy nagy levegőt, aztán pillantásomat a sötét szemekre emeltem, amikről biztosra vettem, hogy még mindig ugyanolyan élesen figyelik minden rezdülésemet, mint az első pillanattól kezdve tették.
– Nincsenek konkrét elképzeléseim a fizetséggel kapcsolatban – szólaltam meg lassan, megfontoltan. Ez különösen fontos kérdésnek tűnt most, hogy talán rögtön két dologgal is készültem megbízni őt. – A kérésem nem egyszerű, ezért szeretném, ha te fogalmaznád meg, mit kérsz érte cserébe – néztem egyenesen a szemeibe. Valamiért az volt az érzésem, hogy nem pénzt fog kérni, hiszen abból minden bizonnyal ő is bővelkedett, de kérdéses volt, hogy ha nem a pénz lesz az, amit megnevez, akkor micsoda. És hogy vajon meg tudom-e majd adni neki.

⇜ soothsayer ⇝

Alvis & Gullveig

Volt bennem bizonytalanság, talán több is, mint kellett volna, vagy mint a helyzet indokolta volna. Egyrészről nem tudhattam, mennyire lehetetlen az, amit kérni akarok, másrészről pedig azzal sem voltam teljesen tisztában, hogy a törpét milyen érzések kötik hozzánk, istenekhez. Tudtam, hogy nem vagyunk a kedvencei, de nem követtem nyomon minden fajtársam életét és a látomásaim sem nyújtottak betekintést mindenbe, így a pontos okokkal nem voltam tisztában, amikor viszont megfogalmazódott bennem ez az egész ötlet, már késő lett volna nekiállni kérdezősködni. És talán gyanús is. Így sem volt egyszerű szinte szó szerint megszökni Tyr elől, de nem akartam, hogy tudja. Addig nem, amíg semmi nem biztos.
Pontosan érkeztem az előzőleg telefonon megbeszélt időpontra - aminek a késeisége csak nekem is kapóra jött - és a nyitott ajtóból, valamint az irodából kiszűrődő fényből tudtam, hogy valóban várnak. Alvis az asztal mellett állt és erőteljes, magabiztos kisugárzásából még akkor is tudtam, hogy vele állok szemben, ha ez nem volt a homlokára írva; lerítt róla, hogy ez a hely az övé. Magas, jó kiállású férfi benyomását keltette, aki mindig, mindent kézben tart és irányít, aki pontosan tudja, mit akar az élettől és azt mindig el is éri. Ez a határozottság és az én enyhe bizonytalanságom a szándékaimat illetően határozottan az ő malmára hajtotta a vizet, de ez engem nem zavart különösebben, elvégre én jöttem ide azért, hogy lehetetlen szívességre kérjem.
Határozott kézfogással pecsételtük meg a hivatalos bemutatkozást, majd rögtön ezután nem éles, de némileg elutasító szavakat fogalmazott meg, amire én csupán egy elnéző mosollyal reagáltam. Számítottam rá, hogy nem fog kezesbárányként viselkedni, még ha az okokat nem is tudtam, ugye, de engem ezzel nem tudott földhöz vágni. Én is tudtam, hogy a kérésemet talán nem lehet megvalósítani, vagy olyasmit kérhet érte cserébe, amit nem tudok megadni, mégis eljöttem.
– Köszönöm – biccentettem, amikor hellyel kínált, és el is helyezkedtem az asztala előtt elhelyezett párnás székben. Ő is megmozdult, hogy leüljön a saját székére az asztal mögött, aztán összefonta az ujjait az asztalon, le sem véve rólam a tekintetét. Tanulmányozott, ezt tudtam és éreztem, de én álltam a pillantását és puszta finom kíváncsisággal néztem vissza rá. Érdekelni kezdett, hogy vajon mindig ilyen volt-e, vagy csak történt vele valami, ami miatt most úgy érzi, ki kell elemeznie, ha már itt ülök vele szemben, de ez a céljaim szempontjából talán mindegy is volt. Az egyetlen mozdulat, amit tettem, az volt, hogy egyik kezem ujjait a másik kezem gyűrűsujján díszelgő gyűrűre simítottam, egy amolyan megszokott mozdulattal megmozgatva az ékszert az ujjamon.
Miután talán úgy vélte, eleget térképezett fel rólam, ismét megszólalt, én pedig halvány mosollyal, értőn bólintottam. Úgy tűnt, nem szereti kerülgetni a forró kását, de nekem nem volt ezzel semmi problémám.
– Őszinte leszek: nem tudom, meg tudod-e valósítani a kérésemet, de azt mondták, ha valakinél van erre esélyem, az te vagy. – Ujjaim, amelyek eddig a gyűrűt forgatták a másik kezemen, egy határozott mozdulattal lehúzták onnan az ékszert. Furcsa, már-már meztelen érzés volt ez, hiszen a gyűrű azóta az ujjamon volt, amióta Tyr nekem adta. – Ezt a gyűrűt szeretném egy kicsit... átalakíttatni – fogalmaztam egyelőre egy kicsit ködösen, átnyújtva neki az ékszert az asztalon, hogy megvizsgálhassa, ha szeretné.
Gyönyörű darab volt, aranyból, a közepén egy kicsi, de annál szikrázóbb kék kővel, ami mintha pontosan ugyanolyan színű lett volna, mint a szemem. Azon sem lepődtem volna meg, ha törpék kovácsolták volna - én nem tudtam, hogy tényleg így volt. Alvis viszont, ha elvette, érezhette, hogy más, több, mint egy egyszerű ékszer. Fogalmam sem volt róla, hogy Tyr annak idején nyomkövető rúnát helyeztetett el rajta, hogy mindig tudja, hol vagyok; hogy ezzel egy kicsit a saját, az Átok miatt lassan megkopó erejéből is a gyűrűben hagyott. Ez tisztán látszott az arcomon is, de Alvison múlt, hogy meghagy-e engem ebben a hitemben.
– Nem tudom, mennyire vagy tisztában a képességeimmel – folytattam közben, hogy a ködös megfogalmazásomat egy kicsit helyre tudjam tenni. – Megadatott számomra, hogy vissza tudjak nyúlni a múltba, újra megtekintve bármilyen eseményt, ahol én is jelen voltam, ha tudom, pontosan hová és mikor akarok menni. – Magyarázatom közben hol az arcát figyeltem, hol a gyűrűt az ujjai között, de a következő szavaimra már megvártam, hogy ránézzen, és csak akkor folytattam, ha felvette velem a szemkontaktust. – Azt szeretném, ha a gyűrű képessé válna ennek a képességnek a... kiterjesztésére. Hogy valaki mást is magammal tudjak vinni egy-egy ilyen visszatekintésre. Egy másik istent.
Kíváncsian vártam a reakcióját, tekintetem érdeklődve figyelte az arcát. Nehéz volt eldöntenem, hogy pozitív lesz-e a válasza, hogy a kihívást látja-e majd benne, vagy pedig azt, hogy az isten kívánságát kell teljesítenie.

⇜ soothsayer ⇝

Alvis & Gullveig

Megálltam az autóval a közeli parkolóban, de nem szálltam ki rögtön. Ezúttal egyedül jöttem, és mindent úgy intéztem, hogy Tyr ne tudhasson erről a kis kirándulásról; nem akartam, hogy kérdezősködjön, amíg semmi nem biztos. Nem voltam bizonytalan, pontosan tudtam, hogy mit akarok, és azt is, hogy ehhez a legjobb helyen járok; köztünk, istenek között egyetlen név volt, ami hasonló esetekben azonnal felmerülhetett, és az az övé. Azt is tudtam viszont, hogy amit kérek, talán kockázatos, vagy egyenesen megvalósíthatatlan – rosszabb esetben mindkettő. Alvisnak nem volt sok oka bízni a fajtámban, vagy szeretni minket, ami nem az én ügyemet segítette elő, még akkor sem, ha kifejezetten velem aligha volt konfliktusa.
Ez persze még kevés a bizalomhoz.
Márpedig nekem valamilyen szintű bizalomra volt szükségem ahhoz, amire készültem, és kérdéses volt, hogy megkaphatom-e, vagy hogy én érezni fogom-e; hogy mi lesz a fizetség és meg tudom-e adni neki majd. A látomásaim ezúttal cserbenhagytak, ezzel kapcsolatosan nem adtak iránymutatást, így kizárólag a saját fejem után mehettem. Megforgattam az ujjamon azt a bizonyos gyűrűt, a helyére igazítottam benne az ékkövet, hogy éppen középen legyen, és ahogy kék szemeim végigsiklottak az ugyanolyan színű kövön, elhatároztam magam.
Úgyis tudod, hogy mindent megtennél érte.
Kiszálltam az autóból és bezártam magam mögött, aztán átvágtam az úton, egyenesen az ékszerüzlet felé. Már túl voltunk az üzletek záróráján, de nem is bejelentés nélkül érkeztem, hanem időpontra, amit még akkor is megkaptam, ha a telefonban nem akartam konkrétumokba bocsátkozni. Hogy ez jó előjel-e vagy rossz? Mindjárt kiderül.
Az ajtót nyitva találtam, és bár az előtérben már sötét volt és nem találtam ott senki, láttam a fényt kiszűrődni a hátsó iroda szinte teljesen nyitott ajtaján, ezért arra vettem az irányt. Ujjaimmal a nyitott ajtó felületén is kopogtam, hogy felhívjam magamra a figyelmet, bár az ajtó feletti csengő is jelezte a közeledtemet.
– Alvis. – Megpróbálkoztam egy barátságos mosollyal, ha sikerült felhívnom magamra a férfi figyelmét; nem kérdeztem meg, hogy ő-e az, egyértelműnek tűnt, hogy övé ez a hely. Közelebb léptem hozzá, jobb kezemet felé nyújtottam, hiszen bár a hírét már hallottam – és valószínűleg ő is ismerte már az én nevem –, szemtől-szemben még nem volt szerencsénk találkozni. – Gullveig vagyok. Köszönöm, hogy nyitott voltál erre a találkozóra.

⇜ soothsayer ⇝