Sigrun && Sif

Meglepődötten pislogok. Egyet, kettőt. Nem gondoltam volna, hogy van olyan valkűr, aki hajlandó ott hagyni a rendeltetését, Odint és szerető társnőit. Nem tudom pontosan mi lehetett, ami erre vezette a nőt, de úgy gondolom ez nem az én dolgom, hogy kiszedjem belőle. Nem rám tartozik – mint ahogy valószínűleg régen is gondolhatták, amikor ez lefolyt… ötszáz éve és nem meséltek róla nekem. Kíváncsi lennék a harcos történetére, és ez még engem is meglep. Talán józanabb lettem, mint gondoltam… Mégsem fogok kérdezősködni, mert nem vagyunk olyan közel egymáshoz, hogy erről faggassam.
Ám egy valamit tisztázok vele:
- Amennyiben nem szolgálod tovább Asgardot és az isteneket, úgy engem sem kell úrnőnek hívnod. Csupán Thor felesége vagyok és még annak is pocsék – húzom félre ajkaimat egy grimaszra. – Nincs semmi „úri” bennem, amiért megérdemelném a címet. A Sif tökéletesen megteszi.
Ezek után térünk rá arra, hogy mi történt mikor leérkeztem Midgardra, azaz pontosítok, hogy mi is lehetett az oka annak, hogy lehívtak engem. Bár saját magam érzéseivel vagyok elfoglalva, mégis észreveszem egy pillanatra azt az elrévedő tekintetet. Pontosan nem tudom melyik része a mesémnek válthatta ki belőle ezt a reakciót, de… egészen szomorúnak tűnik. Egészen addig míg újra össze nem szedi magát, hogy aztán rám koncentráljon. Én azonban láttam rajta, a szemeiben a vágyakozás jelét, és elraktározom ezt az információt későbbre. Nem mintha azt gondolnám, hogy ezután többet találkoznék a valkűrrel… mégis sem tudom valahogy megállítani magam, hogy ráhangolódjak.
- Én is… - mormolom aztán reakciójára, de valamiért nem érzem igazán őszintének a kijelentésemet.
Pedig hát mit csináltam eddig, ha nem sajnálkoztam? A történéseken, a kapcsolatunkon, Thoron vagy magamon… Mégsem tudom eldönteni, hogy ami történt… hogy sajnálom-e igazán, hogy teljes mértékben megszakította a kapcsolatunkat Thorral. Mert abban már biztos vagyok, hogy innen már nem lesz visszaút. De vajon, ha visszamehetnék az Időben… és megváltoztathatnám ezeket az „incidenseket”… megtenném? Nem tudom, nem tudom. Úgy érzem hirtelen, hogy saját magamat, saját gondolataimat sem ismerem.
Emiatt boldogan veszem, hogy a nő megpróbálja erről elterelni a beszélgetés fonalát. Helyette valami olyan dolgot hoz fel, ami az előbb meglepett, hogy nem tudja. Mostanra viszont már értem miért furcsa számára neki elmondásom. Ha tényleg nem volt ezzel eddig tisztában, igazat mondhat abban, hogy elzárta magát a többiektől és nem beszélt velük. Vajon tényleg ennyire megérte inkább a halandók társaságát keresni? Nem kérdezek rá erre, már éppen így is elég jól megosztotta erről a véleményét előbb velem.
Inkább válaszolok neki egyszerűen:
- Igen. A legtöbben szerintem Midgardon tengetik a mindennapjaikat. Én sem tudok persze, mindenkiről. Heimdall tudná megadni neked a pontos számot – vonom meg a vállam. – Elvégre ő az, aki mindent lát és hall – teszem hozzá és egy kicsit fanyarkodom ezen.
Elvégre neki van egy olyan képessége, egy olyan érdeme, ami nagyon fontos volt mindig is az Ázok, vagy bárki szemében. A halandók is mind neki és az ő segítségének köszönhetik azt, hogy most ott tartanak ahol. Vajon milyen érzés lehet olyan embernek lenni, akire mindenki számíthat? Akire mindenki felnéz? Akit mindenki elismer? Soha nem fogom megtudni.
Lassan húzom ki magam gondolataim medréből, mert második feltett kérdését megválaszolni már egészen más tészta. Azt persze nem tudom, hogy a törpök, óriások és hasonlók miért akarnának lejönni Midgardra, de az egyértelmű mi miért vagyunk itt. Ezt viszont egy kívülállónak, aki akár kapcsolatban lehet olyan személyekkel is, akik kárt akarnak okozni nekünk – bár ezt erősen kétlem, de mindig is naiv voltam – nem lenne jó gondolat megosztani. Odin valószínűleg a fejemet venné… ami talán egy áldás lenne ezen állapotomban, mégsem akarom neki megadni a lehetőséget arra, hogy csak még inkább csalódjon bennem. Így egy ideig csak csendesen figyelem a valkűrt és latolgatom magamban, hogy hogyan is válaszoljak.
Egészen idáig nagyon rendes volt velem, mindig őszintének tűnt vagy legalábbis egyenesnek. Nem érezném jól magam, ha minden segítsége ellenére még a szemébe is hazudnék és éppen elég szarul érzem magam, amúgy is, hogy még ehhez hozzáadjak. Végül úgy határozok, hogy egy féligazság lesz a legjobb megoldás, és amennyiben igazat mondott arról, hogy nem folyik bele már a dolgainkba ez ki is kell merítse a kíváncsiságát.
- Akadt egy kis probléma. Szükségünk van arra, hogy az emberek továbbra is higgyenek bennünk – mondom lassan, ahogy lenézek kezeimre ismét, és megigazítom kicsit a ruházatomat. – Úgyhogy Odin elrendelte, hogy jöjjünk le és terjesszük az igét, vagy valami hasonló baromság – legyintek a kezemmel aztán egy nagy sóhajjal.
Ezúttal én kérdezek tőle valamit, mert kíváncsivá tesz hanglejtése, amikor megosztja velem a nevét. Megint csak azaz érzés kel fel bennem, amit már egy párszor éreztem a vele folytatott beszélgetés során. Bár nem ismerem és régebbről sem hallottam róla igazán – legalábbis nem rémlik a neve alapján – mégis érzem irányában ezt a kötődést, ezt a… törődést. Akarom tudni mit gondol, mit érzett, mik voltak a tapasztalatai, pedig semmi közöm hozzá és valószínűleg a közel jövőben sem lesz. Ezek mellett furcsa forróság önti el hasam taját mindenegyes alkalommal, de lehetséges, hogy csak az eddig elfogyasztott alkoholt égeti fel bensőm.
Mielőtt túlságosan belemennék ennek elemezgetésébe Sigrun magára vonja a figyelmemet a válaszával. Megint a halandókat és azok segítését emlegeti fel. Érdekesnek találom, hogy ennyire kapcsolódik hozzájuk. Kissé el is szomorít, hogy ezekszerint azokat a dolgokat, amik ezekhez az emberekhez kötik itt Midgardon nem sikerült megtalálni közöttünk. Én lennék az első, aki tisztában van azzal, hogy mennyire egyszerűen képesek hátra hagyni valaki olyat, aki közülük való – mégis szégyenletes, hogy egy ilyen dicső harcost, mint a nő is hasonló sorsra fordítottak.
- Örülök, hogy itt voltál nekik, amikor kellett – mondom végül egyszerűen, amit gondolok.
A beszélgetés aztán átfordul, vagy talán vissza abba a sötétségbe, amiben megérkeztem. Bár nem gondolok tudatosan Thorra, de amiről beszélek az egyértelműen hozzákapcsolódik. Ami pedig hozzákapcsolódik az mind egyetlen dolgot és egyszerre milliárdnyi érzést vált ki belőlem. Minden viszont abban összpontosul, hogy legszívesebben mit tennék vele, amikor újra meglátom őt. Ezen merengéseim közben felállok és figyelmemet kifelé irányítom. Felteszek neki egy kérdést az érzelemről, ami mindenki számára a legfontosabb a világon – legalábbis olyan ereje van, ami egész életeket változtat meg vagy tesz tönkre. Miközben szavaira figyelek és hallgatom véleményét, magamhoz veszem a kis kőtárgyat.
Felnézek rá, amikor második felvetésemet megválaszolja. Elengedné. Mily nemes. Mily egyszerű. Ahogy tovább elemzi gondolatait, ezt csak aláírja nekem. Kifut vállaimból, tartásomból a feszültség és elengedem a nyílhegyet. Finoman visszateszem a helyére a tartójába, majd végigfuttattom a tekintetem a felsorakozott halott dolgokon, vastag krónikákon. Mindig is tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek… elégszer éreztették ezt velem, hogy már természetesnek hasson a gondolat számomra. Akármennyire is akartam beilleszkedni valahogy soha nem éreztem magam odavalónak. Még akkor sem, amikor Thor oldalán díszelegtem. Mégis mindig igyekeztem megfelelni és elnyomni magamban minden „nem odavaló” gondolatot és érzést. Azt a sötétséget is, ami minduntalan újra és újra felemelkedett bennem a… mérhetetlen haraggal együtt. Csak egy szemvillanás volt csupán, de amikor mosolyogva megpaskolták a kezem, amikor azt mondták nekem, hogy ne törjem magam rajta, amikor azt várták el, hogy csendesen értsek egyet és nézzek ki úgy, ahogyan egy isten feleségének ki kell… feltört a düh, a gondolat, hogy ha tehetném egyenként dalolva oltanám ki mindannyiuk életét. Felgyújtanám a drágalátos báljaikat, dicső vacsoráikat, és kacagva nézném, ahogy benn égnek a számokra felhúzott előkelő csarnokaikban. Legszívesebben a holttestükön táncolnék végre egy kis elégtételt szerezve az évszázados elnyomásért. Aztán a pillanat elmúlik és az élet megy tovább.
Most is ugyanezt érzem, amikor Sigrun megmondja, hogy ő mit tenne, hogy ha elárulnák. ”Nem őt választották, szóval nincs mit tenni.” De vajon tényleg nincs? Thor büntetlenül megússza, hogy tönkre tette az életemet, hogy beletaposott a földbe, hogy elvette azt a kis tiszteletet is, amit kivívtam magamnak azzal, hogy megpróbáltam olyan lenni, mint ők? Lehet tényleg velem van a probléma... mert nem akarom elengedni. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy végigtaroljon rajtam, mint csatában az ellenségein. Nem fogom hagyni, hogy bármit megtehessen és utána boldogan fütyörészve lépjen tovább, mintha ő nem felelne felelősséggel semmiért!
- Nem tudom… - mondom aztán elhaló hangon, ahogy még mindig érzem mélyen bennem égni a tüzet, ami általában azon nyomban elillan, ahogy fellobban. A sötét gondolatok csak egyre növekednek, és nem akarnak eltűnni, nem akarnak megszűnni. Hiába próbálom őket betuszkolni ajtók és zárak mögé. Talán nem is próbálkozom annyira nagyon… talán jobban élvezem ezt az érzést, mint a sajnálatot, szomorúságot, kínt és keserűséget. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá… - teszem hozzá, ahogy a földet bámulom, de nem látom igazán a szőnyeget, vagy a cipőmet. Más képek jelennek meg lelkiszemeim előtt.
Olyanok, amik talán még egy valkűrt is elborzasztanának.

Találkozik a szürke, viharos szempár, a brandy színű lélektükrökkel, amikor felnéz rám, és az ő pillantásában éppoly’ értetlenség tükröződik, mint az enyémben.
- Nem – felelem, összevont szemöldökkel. Tudom, hogy korábban, nagyon régen, az istenek átjártak Midgardba, és mi más lehetne ennek ékesebb példája, semmint az a megszámlálhatatlan félisten, akik akár mind a mai napig a halandók között járnak, és élnek. Nem is igazán az lep meg, hogy Heimdall itt van, hanem egyrészt az, hogy üzent Sifnek, és nem maga ment oda – ennek elviekben nem kellene gondot okoznia egyik istennek sem -, másfelől pedig két dolgot hallok ki az istennő hangjából: gondterheltséget, és valami olyasmit, ami csak úgy, befejezetlen, kimondatlan lebeg kettőnk között a levegőben. – Na, jó – nem kellene tudnia róla, mert igazából az információ lényegtelen. Ártani nem tud vele, mivel ez csupán tény; köztudott. Nem hibáztatom, amiért ő nem hallotta, sosem úgy ismertem (vagy, hát, nem ismertem) Sifet, mint, aki beleártotta volna magát a valkűrök dolgaiba, annak dacára is, hogy az egyikük a lánya. – Már több, mint ötszáz évvel ezelőtt otthagytam Asgardot, Sif úrnő. Eljöttem onnan, és soha nem mentem vissza. Nem igazán tartom a kapcsolatot a testvéreimmel sem – azt egyelőre nem fejtem ki, hogy miért. – Az istenekkel meg végképp nem – teszem hozzá, bár, szerintem ez egyértelművé vált akkor, amikor a nővéreimről esett szó. Ők álltak hozzám a legközelebb – és Odin meg közém is, azon az ominózus, feledhetetlen eset alkalmával. A hangomban nincs él-, vagy gyűlölet irányába, ezt ő is érezheti, hiszen tudom, hogy semmi köze sincs az egészhez, nem tehet róla.
Figyelek rá, mimikáira és mozdulataira, miközben beszél, és, bár az sem ér meglepetésként, mindazok után, hogy ő-, Heimdall-, néhányan a nővéreim közül-, és még ki tudja, kik vannak Midgardon, hogy Thor is itt lehet. A kisfiúval. A fia volna? Máskülönben miért borult volna el az istennő agya, nem igaz?
- Oh... – hirtelen csak ennyi szökik ki ajkaim résén, egy sóhaj kíséretében. Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék, mert egészen mostanáig egyetlen halandót szerettem, és ő is nekem ajándékozta a szívét, mielőtt megölték volna, így tehát soha nem volt ilyesmiben részem, legfeljebb csak együttérzést tudok tanúsítani Sif irányába. Egy kisfiú... hirtelen hasít belém a hiány érzése, aminek nem szabadna ott lennie, nem szabadna így éreznem Liam iránt, hiszen ő csupán egy idegen. Azt sem merem biztosan kijelenteni, hogy alig ismerem. Még azt sem tudom róla, hogy mi a kedvenc étele, a kedvenc színe, szeret-e lustálkodni reggel, vagy korán kelő típus, de még csak azt sem, hogy mikor van a születésnapja. És máris arra gondolok, hogy én soha nem lehetek anya. Mintha ez a veszély fenyegetne.
Nekem is meg kell ráznom kissé a fejemet, és elkergetni onnan Liamet, bármennyire nincs ínyemre a dolog, de most az istennőre kell figyelnem, és mindarra, amit mond. Már, persze, ha mond még valamit, de én nagyon bízok benne. Ahogy ő sem-, úgy én sem tudok felhasználni ellene semmit, még akkor sem, ha akarnék, hiszen hova rohanhatnék, kihez rohanhatnék? Na, ugye.
- Sajnálom, hogy így alakult a dolgotok – mondom, és nem csak azért, hogy feleslegesen jártassam a számat, és a hangomat hallassam, hanem, mert tényleg így gondolom. Úgy hiszem, Sif soha, senkivel nem tett semmi rosszat, és nem ezt érdemelné. És most nem csak Thor gyermekére gondolok, hanem arra is, hogy ez az egész így megviselte, idáig menekült, idáig űzték az érzései, és mindennek okán, ebben az állapotban kell látnom most. Ha nem akar tovább beszélni róla, nem erőltetem, de Thor említése nyomán felmerül bennem egy újabb kérdés: - Sokan vagytok itt? Ti, az óriások, a nornák...? – meg a többiek. Felsorolni is sok volna. – Miért? – és ezúttal nem arra értem, hogy ő, személy szerint, miért van itt, hanem, hogy a többiek miért.
A nevem elhangzására finoman bólintok. Sigrun. Ezer-, meg ezer névvel éltem már Midgardon, az országnak, a helységnek-, és a kornak megfelelően választottam magamnak egyet-egyet, mégsem ezek határozták meg, hogy ki vagyok valójában. Soha nem szűntem meg teljesen az lenni, aki vagyok, akivé teremtettek, de úgy éreztem, hogy az új nevekkel, az új identitással egy kicsit olyan lehetek, mint ők. Egy kicsit átlagos lehetek. Ennek ellenére, értelemszerűen, nem maradhattam túl sokáig egy környéken, egy városban sem, mert gyanús lett volna, hogy míg körülöttem mindenki megöregszik, én megőrzöm a fiatalos szépségemet és az életerőmet. Soha nem voltak életre szóló barátságaim, bármennyire is szerettem volna, bármennyire is vágytam rá, és bármennyire is megkedveltem őket, mert az én életem, az övékkel, a halandókéval szemben, nem véges.
Sif őszinte és kíváncsi kérdésére finoman megvonom a vállamat.
- Szeretném annak érezni – felelem -, mert, tudod, ha nem az lennék, aki vagyok is, akkor nem segíthettem volna a halandóknak sem – gondolkozok el hangosan. És ezt most nem is kifejezetten a nevemre gondolok, hanem arra, akitől kaptam, aki miatt most itt vagyok – Odinra. Lehetnék bárki, lehetne bármi is a nevem, azt Odin adta volna nekem, de nem ez határoz meg, nem ettől alakultak így a dolgok, és nem ettől leszek az, aki.
Elgondolkozom, hogy egyáltalán válaszoljak-e erre a kérdésre. Liamre gondolok, de múlt időben beszélek, amikor válaszolok, mert nem szeretném, ha az isteni szféra bármelyik szereplőjének köze legyen hozzá. Nem ismételheti meg magát a történelem, nem, azt nem engedem. Szinte pislogás nélkül figyelem, látom, ahogy elveszi a nyílhegyet, és ökölbe szorítja körülötte az ujjait.
Aztán a semmiből újabb, éles kérdés szökik ki ajkai résén.
- Elengedném – felelem, nemes egyszerűséggel, és nem hazudok neki. Túl büszkének tartom magamat a könyörgéshez. Ha elképzelem Liamet – márpedig önkéntelenül is őrá gondolok - egy másik nővel, öklömnyire szorul a gyomrom, az tény és való, de nem akarnám magam mellé láncolni, és nem akarnék valamiféle koloncként rajta lógni. – Ha megcsalt volna, nem engem választott, így én sem őt választanám, bármennyire is fájdalmas lenne – de van bennem egy olyan megnyugtató érzés, hogy Liam soha nem tenne ilyet. Nem, mintha megcsalhatna valakit, akivel nem, hogy nincs együtt, még csak nem is ismer. – És te? Mit tervezel tenni? – most rajtam a sor, hogy kérdezzek.

Sigrun && Sif

Meglepett kérdésére felnézek rá.
- Nem tudtad? – kérdezem, majd elgondolkozom, hogy vajon mennyire van tisztában azzal, hogy mi is folyik Asgardban.
Valójában – ébredek rá – fogalmam sincs, hogy a valkűrök mit csinálnak mostanság. Tudatalatti gondolatom az volt, hogy szimplán ugyanazt, mint eddig. Bár tény, hogy kevésbé van rájuk mostanság szükség, mint régebben. Ám nem töltök olyan sok időt Odin környezetében, hogy igazán belefolyjak a valkűrök életébe, vagy akár rálátásom legyen erre. Ezt meg is mondtam ugye nem sokkal ezelőtt a nőnek, de továbbra is van az a furcsa érzésem, hogy rá ezek a dolgok semmilyen hatással nincsenek. Mintha nem is kapcsolódna ezekhez az eseményekhez. Szürke, homályos szemeimmel őt fürkészem és igyekszem megfejteni magamnak ezt az enigmát, ami hirtelen elém került. A kurátor csak egyre érdekesebb és érdekesebb lesz a számomra, ahogy telnek a percek. Azt mondtam magamnak, hogy nem érdekel semmi és… ez így van. Semmi igazán nem tud megmozgatni mostanában már… most mégis érzek magamban pislákolni egy kis fényt a régi kíváncsiságomból. Olyan időből, ami már számomra is rég elfeledett… amikor még nem írtották ki belőlem, hogy legyenek saját gondolataim. Amikor még nem éreztem azt, hogy sértés az egész lényem.
Megrázom a fejemet, hogy kiűzzem belőle a terhes gondolatokat. Figyelmemet visszairányítom az előttem ülő nőre. Félredöntöm a fejemet a kérdésére.
- Nos… emiatt – mondom legyintve a kezemmel, utalva az előző mesémre. Majd összevonom a szemöldökömet. – Igazából soha nem gondoltam bele, hogy bármi más oka is lehetett. Annyira elborult az agyam, amikor megláttam Thort és azt a… kisfiút – csuklik el a hangom a szón, és érzem, ahogy az állam vészesen megremeg.
Dacosan elnézek róla, mintha azzal teljesen kizárhatnám őt, azt, hogy itt van és figyel engem, ha nem nézek rá. Így nem láthatja, hogy milyen hatással is van rám ez az egész. Talán igyekszem tompaságba űzni magam az alkohollal, de úgy érzem nincsen más lehetőségem. Különben, ha hagyom, hogy az érzelmeim hulláma maga alá temessen, félek, soha nem jövök fel onnan. Így igyekszem azokat betömködni minden sötét zugba, amit csak lelek elmémben. Meglepően sok… ez a sötét hely bennem.
Amikor sikerül kicsit összeszednem magam és már nem fenyeget a szégyenteljes bömbölés veszélye, visszafordulok hozzá. Felmerül helyette a munkájának topikja, hacsak nem akar még erre az előbbi témára visszatérni. Szívesen megválaszolok neki bármit a többi istennel kapcsolatban, amennyiben vágyik rá – ám nem vagyok hajlandó visszamenni Midgardra térésem okára. Mára igazán kimerítettem azon kis energiáimat, amit arra tartogatok, hogy ezzel foglalkozzak.
Helyette megérdeklődőm a nevét, amikor felmerül bennem, hogy feltegyek számára egy kérdést. Eléggé szégyellem magam, hogy nem tudom, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy nem egy harcos erősbíti Odin büszke valkűrjeinek sorát és nem is tudhatnám mindegyiket név szerint… Mégis most itt állva előtte rossz érzéssel tölt el, hogy úgy beszélgetek vele, úgy fogadom el a szívességét, a frissítőt, amire oly nagy szükségem volt – több szempontból is, mint a pohár víz – hogy még a nevén sem tudom szólítani. Nem tudom, hogy Midgardon mi a szokás, de az biztos, hogy a mi Világunkban a nevek fontosak. Jelentéssel bírnak. Megkötnek. Nem vesszük őket félvállról és komoly következményei lehetnek. Éppen ezért, amikor végül válaszol nekem eláraszt a hála, hogy megtisztel engem vele.
- Sigrun – mosolygok rá finoman, nyelvemről selymesen gördül le a harcos név. Aztán elgondolkozva nézek végig alakján, lezser tartásán, majd beszédes szemeire vezetem vissza pillantásom. – Ezt továbbra is magadénak érzed? – Nem tűnt olyan büszkének, amikor közölte velem és nem kerülte el a figyelmemet a múlt idő használata sem. Ez megint csak érdeklődővé tesz, hogy meghallgassam ennek a komplex nőnek a történetét.
Mielőtt felállnék, miután elhangzott a szobában kíváncsiskodásom, még látom a döbbenetet a valkűr szép arcára kiülni. Egyértelműen nem számított rá, hogy majd ilyen irányba fogom terelni beszélgetésünk fonalát, ami miatt nem is hibáztatom. Számomra nagyon egyszerű volt a gondolatmenet és nem éreztem késztetést arra, hogy visszafogjam magam, amint felöltött bennem. Arrébb sétálok tőle és figyelmemet az iroda belsőterére és abban elhelyezett halott tárgyakra, meglelt kincsekre vezetem. Számomra egyszerre tűnnek ismerősnek és hihetetlen idegennek a felsorakoztatott ereklyék. Az emberek világa hasonlatos és mégis oly más, mint a mienk – bár soha nem jutott eszembe, hogy a kettőt összemérjem. Mindig is azt gondoltam, hogy egy istennő számára a halandó lét nem tud semmit felmutatni. Régebben, amikor még kíváncsi fiatalként menedéket kerestem e földön, volt hogy elszórakoztam az emberekkel. El…
A pillanat megszakad és én összevont szemöldökkel veszek fel egy nyílhegyet, hogy megtanulmányozzam. Közben az agyam azon pörög, hogy vajon mivel akartam folytatni elmélkedésemet. Nem tudom miért, de olyan érzés, mintha bukkanóhoz érkeztem volna. Sok olyan régebbi emlékem van, amihez nem igazán férek hozzá, sok olyan dolog van velem kapcsolatban, amit nem tudok igazán megmagyarázni. Ám mindig is azt hittem, hogy ez ahhoz kapcsolódik, hogy az ilyen dolgok megannyi, megannyi ciklussal ezelőtt történtek. Emiatt nem tudok annyira régre visszanyúlni, hogy elmém előterébe hozzam őket. Most mégis felderengenek bennem képkockák arról, amikor kisebb koromban lelátogattam ide. Eszembe jut… Valami. Amikor azonban közelebb húznám magamhoz, hogy megvizsgáljam szertefoszlik képzeletbeli kezeimben, mintha csak kámforból lenne.
Zavarodottságom közepette majdnem el is felejtek odafigyelni Sigrunra. Felemelem a fejem és visszanézek rá, ahogy kezem ökölbe szorul a kis nyílhegy körül, olyan erősen, hogy érzem ahogy a régi kő a tenyerembe vág. Mégsem érzek semmit ebből, mert teljesen lefoglalja agyamat a következőleg elhangzó mondatai.
Kissé letaglózottan állhatok ott, ahogy pillantásom a semmibe vész. Lassan emésztem magamban a szavakat és meg sem kérdőjelezem, hogy hazudott volna nekem. Annyira… éreztem azt, ahogy mondta nekem, hogy egyértelmű számomra, hogy tényleg megélte a dolgot. Hogy amit megélt, az tényleg ilyen volt. Talán a szerelem egy megfoghatatlan dolog a legtöbb ember számára és mindenkinek mást jelent. Ám nem is az a fontos, hogy Sigrun milyen szavakkal fogalmazta meg azt, hogy mit is gondol az érzésről. Mint inkább az, ahogyan elmesélte ezt nekem. Ez valahogy annyira mellbevágott, mert az volt az első gondolatom, miután befejezte, hogy… bárcsak én is tudnám milyen ez.
Soha nem voltam szerelmes. A gondolat abszurdnak tűnik két férjjel a hátam mögött. Megannyi cikluson keresztül szerettem ezeket a férfiakat. Odaadtam nekik magam. Egyikőjüknek többet is adtam, mint kellett volna… de vajon, ha tényleg szerettem őket, akkor miért érzem így elárulva magamat?
Felemelem a kezemet és kinyitom a tenyeremet, benne a nyílhegy. Elmerülve gondolataimban végigsimítok rajta a hüvelykujjammal. Szemeim vezetik az éles vonalakat, amikből összetevődik. Megkopott kinézetét az eszembe vésem, majd szinte érzelemtől teljesen mentes szürke pillantást vetek Sigrunra.
- Mit tennél vele, ha megcsalna?

Nem tudom, hogy ugyanígy viszonyulnék-e hozzá, ha köze lenne közvetetten, vagy közvetlenül, ahhoz, amiért annakidején, századokkal ezelőtt elhagytam Asgardot. Igazság szerint abban sem vagyok biztos, hogy szüksége volt rám, a segítő kezemre, arra, hogy megmentsem attól a férfitől. Valószínűleg nem együtt jöttek volna be a múzeumba, ha nem így lenne... nem úgy tűnt, mintha veszélyben lett volna az imént, de kellően részeg (volt?) ahhoz, hogy később megbánja a döntéseit, amiket ilyen állapotban hozott meg.
Régen megfogadtam, hogy egyikükhöz sem leszek kegyes, hogy soha, egyik mellé sem állok, nem választok oldalakat, nem segítek nekik, nem leszek a láncon tartott, hű vadállatuk, amely parancsszóra ugrik és gyilkol, ha úgy van. Rá kellett jönnöm, az elhatározásom után nem sokkal, hogy voltaképpen éppúgy, ahogy az emberek sem mind rosszak, úgy az istenek és az istennők sem. Ettől függetlenül, nyilvánvalóan, jobb vigyázni velük, meg a komplexusaikkal.
Amikor megszólal, a tekintetét keresem, várom, hogy folytassa, de nem teszi, én pedig nem firtatom. Hagyom, hogy eldöntse ő maga, hogy mit szeretne, maradna, menne, és, ha maradna, körülnézne-e az irodában. A kollégáim gyakran viccelődnek azzal, hogy a szentélyemet is egy-, a múzeum látogatói számára nyilvános és nyitott hellyé kellene tenni, annyi érdekes tudás és ereklye halmozódott itt fel az itt töltött éveim alatt. A legtöbbet magam kapartam ki a földől, a homokból, az iszapból, a jég-, vagy a vulkanikus kőzetek alkotta koporsójukból, egy-egy ásatás során, és nem, nem loptam el őket. Ezek a holmik ugyan ősiek, de nem mennek annyira ritkaság számban, hogy egyet-egyet ne tarthattam volna meg. Apró csecsebecsék: nyílhegyek, kőzetdarabok, egy ég tudja, hány ezer-, százezer-, millió éves szúnyog a borostyánban, ókori tányérok, és apró épület-, vagy szobordarabok, (félpár) ékszerek sorakoznak mások mellett a polcokon és a szekrényeken.
- Heimdall is itt van? – kérdezek vissza, szemöldökömet ráncolva. Bár sosem volt szerencsém-, vagy szerencsétlenségem az istenhez, azt azért mindenki tudja, hogy milyen fontos feladatot végez társai között. – Megkérdezhetem, hogy mi az a dolog, ami miatt idehívott téged? – nem erőszakos, vagy követelődző a hangnemem, sokkal inkább kíváncsi, és érdeklődő, és ezt ő is érezheti, hogy semmi következménye nem lesz annak, ha nem válaszol, vagy nemmel felel.
- Volt rá időm – mosolygok az istennőre. Bár, persze, mindez nem kezdődött ilyen nyugodtan és ilyen kiegyensúlyozottan, mint, amilyenné mára vált az életem. Oh, közel sem! De úgy tűnik, hogy az élet még számomra is tartogatott meglepetéseket, és békés pillanatokat. És, persze, ott van Liam, akinek az arca most is felsejlik lelki szemeim előtt, és a mellkasomat, a szívemet önkéntelenül is elönti valamiféle megmagyarázhatatlan melegség. – Igen, abszolút – erősítem meg felvetésében, jó kívánságában az istennőt.
Aztán valami megváltozik a pillantásában, és az irodám légkörében is talán, amikor Sif rám szegezi viharszürke íriszeit. A kérdés hallatán egyetlen szívdobbanás erejéig hezitálok, mit feleljek. Számára én nem Mikaela Eriksson vagyok, pláne nem Mika, legalábbis egyelőre nem.
- Sigrun voltam Asgardon, istennő – felelem végül, hogy számára is nyilvánvalóvá váljon, hogy annál, ami voltam, már sokkal kevesebb vagyok – a nővéreim és az istenek szemében biztosan – és sokkal több – a halandóknak és a világnak; legalábbis szeretném ezt hinni, és ebben reménykedem. Újabb kérdés hangzik el, én pedig megütközve nézek rá, mert nem igazán értem, hogy hogyan kanyarodhattunk el egészen az ő hogyléte felől, és onnan, hogy miért és hogy kerül Midgardra, egészen idáig. Felvonom egyik szépen ívelt szemöldökömet.
- Voltam – válaszolom végül, de még véletlenül sem teszem hozzá, hogy most is valami egésze ahhoz hasonló dolgot érzek-, és sokkal erősebben, mint Syver irányába valaha is éreztem. Ezt egyébként sem tudnám neki elmagyarázni, és nem akarom, hogy tudjon Liamről. Figyelem, ahogy felemelkedik, és végighúzza ujjait a könyvek gerincein. – Mintha hazaérnél – felelem, nemes egyszerűséggel, miközben Liamre gondolok. – Minden értelmet nyer, soha meg nem tapasztalt biztonságérzet lesz úrrá rajtad. A gondolataid az ő gondolatát kergetik a fejedben időnként. Vágyod a közelségét, az érintését, a látványát, a közös jelent-, és jövőt, a világot, amit a szemeiben látsz, és tudod, hogy ő is ezt látja, amikor rád néz, amikor a pillantásotok összefonódik.

Sigrun && Sif

Kíváncsian hallgatom magyarázatát kérdésemre. Elgondolkozva nézem közben arcát, ahogy újabbat kortyolok hűsítő vizemből. Azon elmélkedem, hogy vajon igazat beszél, vagy esetleg be akar nekem adni valamiféle mesét az egész emberi önzetlenségről. Ám mi oka lenne arra? Nem ismer engem igazán ahhoz, hogy befolyásolni akarjon… már eleve előző pár elejtett szava alapján is olyan érdektelennek tűnt, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy egy istennő közelében van. Úgy gondoltam, hogy szimplán ez csak amiatt van, mert az istennő én vagyok. Most jobban – és tisztább fejjel – megfigyelve úgy érzem, hogy nem teljesen erről van szó és így már sokkal kíváncsibb vagyok ennek a valkűrnek a történetére.
- Érdekes… - mormolom magam elé és ezúttal talán őszintén is gondolom.
Tekintetem elvezetem róla, amikor felhozza a segítség nyújtást. Egy részem – talán naivan – azt gondolja, hogy kedves tőle… hogy tényleg önzetlen lenne, ha segíteni szeretne egy olyan személyen, aki valószínűleg nem érdemli meg és nincs semmi köze hozzá. Másik részem viszont rögtön behúzódna, hogy elzárkózzon minden figyelő tekintet elől. Nem akarom megosztani senkivel a fájdalmamat, nem akarom, hogy tudják mennyire lecsúsztam. Bár valószínűleg nem lenne tétje egy olyan nőnél, akihez nincs kapcsolatom… mégsem bízhatok meg senkiben. Legalábbis úgy érzem.
Mégis tudom mélyen legbelül, hogy ez nem teljesen igaz. Igenis szeretném valakinek elmondani, hogy mennyire fáj… csak egy kicsit. Hogy legalább egy valaki tudja, átérezze, hogy mennyire rossz most. Hogy miért is vagyok így összeesve. Nem tudom azonban, hogy tényleg lenne-e jogom rázúdítani ezt valakire, aki eredetileg nincs közvetlenül – vagy akár közvetetten – benne a történésekben.
Így végül inkább úgy döntök, hogy hallgatok. Nem utasítom el az ajánlatát, nem is fogadom el… csak hagyom, hogy mélyre süllyedjen bennem és rágódjak még egy kicsit rajta. Aztán ismét ránézek, amikor egy újabb kérdést szegez felém.
- Üzentek nekem – felelem, lesütve a szemem és kezemmel ismét a poharat piszkálom az ölemben. Majd felnézek, hogy figyeljem reakcióját. – Heimdall. Azt mondta van egy fontos dolog, amit látnom kell, úgyhogy jöjjek le Midgardra. – Majdnem folytatom a magyarázatot azzal, hogy tudtam, hogy ez egyirányú utazás lesz egy ideig az Átok miatt. Ám nem tudom mennyire van tisztában ezzel a ténnyel, úgyhogy végül hallgatok és csak körbe intek a kezemmel, mintha azt akarnám mondani, hogy „és hát most itt vagyok”.
Kissé elkerekednek szemeim, ahogy megosztja velem a másik kérdésemre a válaszát.
- Nahát… tényleg beilleszkedtél hozzájuk – mondom, majd eszembe jut lányom, Thrúd.
Ő maga is sokat tett azért, hogy itt a halandók között elismert nyomozó legyen. Továbbra sem értem meg ezt a vágyat egyik nőnél sem, amikor annyival többre lennének hívatottak. Bár lehet ez is naiv gondolat a számomra… hiszen mit tudok én a Világokról? Eddig csak Asgard kibélelt, aranyozott székeibe voltam ültetve, hogy csinosan mosolyogva szolgáljam istentársaimat. Ha kérdeztem volna valószínűleg akkor sem kaptam volna választ drága férjemtől… vagy bárki mástól.
- Nos, remélem, kifizetődőnek érzed ezt a szakmát – mondom és ezúttal tényleg így kívánom. Még ha nem is tudom teljesen átérezni ezt a vágyat, azt megértem, ha valami olyat szeretne végezni, ami boldoggá vagy elismertté teszi.
Erre megfogan bennem egy gondolat és felnézek rá. Pillantásom ezúttal még élesnek is mondható, ahogy arcát elemzem egy ideig. Majd tekintetem újra körbefutattom a szobában, hogy aztán lassan visszakússzon alakjára.
- Valkűr… - elhallgatok és lehúnyom a szemem, mert bűntudatom van, hogy nem ismerem a nevét. – Mi a neved, ha szabad tudnom? – kérdezem, ha megadja nekem, akkor a nevén szólítom őt, ha nem akkor csak tovább haladok kérdésemre. – Voltál már valaha szerelmes? – Ha igennel felel, akkor felállok. Leteszem a poharat az asztalára, majd körbesétálva a szobában ujjaimat finoman végighúzom a könyvek gerincén. – Milyen érzés? Ha nem bánod, hogy megoszd velem…

Feleletére felvonom az egyik szemöldökömet.
- Csakugyan? – kérdezek vissza, az istennőre függesztett pillantással, de hagyom neki, hogy magába igya a múzeum tenyérnyi helyen összegyűjtött, a száz meg száz kiállított darab egy egészen aprócska részletét. Figyelem őt, de nem szólok semmit, amíg úgy nem dönt, hogy elindulhatunk valamerre. A rövidre vágott, fekete haj, ami az eredetinek éppen az ellenkezője, mit sem változtatott a földöntúli szépségén, ez tagadhatatlan, de van valami a tekintetében, ami cselekvésre sarkallt, ami azt mondatta velem, hogy maradjon. Nem kellene így lennie, nem kellene érdekelnie, nem kellene foglalkoznom vele, hiszen ő valószínűleg azt sem tudja, hogy én ki vagyok, hogy ki voltam, amikor még ugyanabban a szférában éltünk. Az ő nevét-, és az ő történetét mindenki ismeri. Úgy tűnt, hogy boldog volt, századokkal ezelőtt, amikor én magam mögött hagytam az égi birodalmat, és igazság szerint, most nem úgy tűnik, hogy az volna. Hogy Thor miatt van-e itt, hogy előle menekült, vagy hozzá jött, azt nem tudom, de az iménti intermezzóból azt a következtetést vontam le, igen hamar, hogy inkább előbbiről lehet szó.
Előtte haladok, egyrészt, mutatva az utat, másfelől pedig menekülési útvonalat hagyva neki; eléggé rossz bőrben van, ami azt illeti, egy cseppet sem lepődnék meg rajta, hogy minden szavam, és tettem ellenére azt feltételezné, hogy a fejét kívánom, hogy aztán jussomért cserébe elvigyem valamelyik istennek. Kár, hogy csalódást kell okoznom neki is, mert már nem őket szolgálom többé. A kérdésre-, avagy a felvetésre persze magam sem tudom a választ: vajon utána mennék?
Szerencsére azonban ilyesmire nem kerül sor, csak annyit hallok hátulról, hogy mocorog menetközben, de, amikor az irodám ajtajához érünk, és kinyitom előtte az ajtót, még ott van, be is engedem magam előtt. Ugyan nem mondom neki, de szerintem sejti, hogy a kijutáshoz nem lesz szüksége a kártyámra, bármikor elmehet, amikor csak szeretne, nem fogom maradásra kényszeríteni, nem vagyok én éppúgy őre, mint hóhérja sem. Amikor közelebb lép hozzám, nem hátrálok, nem szokásom, állom az acélszín szempár ködös villanását akkor is, amikor dacosan néznek rám a lélektükrök. Tulajdonképpen még akkor sem szólalok meg, amikor az első kérdését nekem szegezi, e helyett én is a vízbe kortyolok, és figyelem árva testét, ahogy a székben lel pillanatnyi megnyugvásra, megpihenésre. Jól szétcsaphatta magát – gondolom, de nem mondom ki, és eszem ágában sincs ítélkezni. Hogyan is tehetném? Én. Amikor annakidején a kocsma előtt a sárban feküdtem. Aztán elhangzik a következő kérdés, meg a harmadik is. És csak ekkor felelek, miközben finoman megvonom az egyik vállamat.
- Ezt a halandóktól tanultam – bármilyen hihetetlen is. Ajkaim szeglete halovány mosolyra görbül, ahogy eszembe jutnak a katonák, a szövetségeseim, a tűz, a bátor lázadók szemében, hogy bíztak bennem, hogy megosztották velem is, egy idegennel, mindazt, amijük volt, a fedelet a fejük fölött, és az ételt, amiből általában, azokban az időszakokban, amúgy is olyan kevés volt. – A vegytiszta önzetlenséget. Nem kérek tőled semmit, nem vágyom semmire, mindenem megvan itt, ami Asgardon sosem lehetett az enyém. Segíteni szeretnék, magam sem tudom, hogy miért, vagy, hogy egyáltalán te szeretnéd-e, de, ha igen, akkor ahhoz tudnom kellene, hogy mi történt veled – felelem. – De, persze, ha nem szeretnéd, akkor az is egy opció, hogy megiszol még egy pohár vizet, vagy, amennyit csak szeretnél, aztán kikísérlek, és tehetünk úgy, mintha sosem találkoztunk volna – újabb finom vállvonás, mely nem az érdektelenségemet tükrözi, csupán azt, hogy a döntés-, nem úgy, mint az előbb, amikor az a magát férfinek csúfoló alak még itt volt, az ő kezében van.
- Érdekes gondolat volt – búgom. – Vagy a sors mosolya, avagy fricskája – én még nem tudom, hogy melyikbe fogom sorolni az istennőt, de egyelőre ez nem is számít, hiszen nem azért hívtam az irodámba, hogy ilyen-olyan skatulyákba erőltessem. – És Midgardon? – teszem hozzá, hátha egy ponton választ kapok a kérdésemre.
- Restaurátor és kurátor vagyok a múzeumban, történészetet-, és művészettörténészetet tanultam az egyetemen – válaszolok. – A szobrokat-, a használati tárgyakat restaurálom, időnként művészeti múzeumoknak is besegítek, bár nem az a főprofilom. Régi dolgokat vizsgálok és elemzek, csoportokat vezetek – fejtem ki egészen pontosan, hogy mivel foglalkozom. Ez a dolgom a múzeumban. A célom, és a rendeltetésem a világban egy kicsit más, de arról egyelőre nem szeretnék beszélni.

Sigrun && Sif

Nyugtató szavaira felbukik belőlem egy nevetés. Hangzása keserűen pattan vissza a minket körbevevő falakról.
- Sorba kéne állnod, ha mégis így lenne – mondom neki, amolyan félvállról, majd elfordulok tőle, hogy körbenézzek környezetünkön.
Aztán teszem fel kérdésemet felé, amire egyszerűen reagál, megválaszolva fel nem tett kérdésemet is. Tekintetem egy pillanatra visszavezetem rá, majd megint lesiklanak szemeim, hogy aztán egy tőlünk nem messze kifüggesztett festményt nézzen meg magának.
- Érdekes – válaszolom neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy így gondolom.
Mielőtt még azonban igazán belemerülhetnénk ebbe a beszélgetésbe úgy döntök, hogy ha ténylegesen folytatni akarjuk jobb lesz, ha kicsit… kevésbé nyílt helyre vonulunk. Felhozom előbb emlegetett irodáját és ő könnyedén beleegyezik a dologba, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy egy bebaszott istennőt visz magával egy zárt helyre. Nem mintha bármilyen kárt tehetnék benne és ezt valószínűleg ő is tudja, tekintve, hogy előbb adta tudtom, hogy ő nem akar bántani engem.
Majdnem megint keservesen felnevetek a gondolatra, hogy még egy valkűr szemében is egy elesett szerencsétlen fényében vagyok csak képes tetszelegni. Nem mintha igazán megpróbáltam volna neki a jó oldalamat mutatni. Nem mintha lenne mit mutatni. Inkább csak megrázom a fejemet, megpróbálva kiüríteni belőle a gondolatokat és követem őt fel a lépcsőn.
Csendesen követem őt, miközben tekintetemmel körbe-körbe nézek. Felmérem a folyosókat, szobaajtókat, a berendezést, mintha csak meg akarnám jegyezni. Azonban túlságosan lyukas az agyam, hogy erre ereje legyen, és amint valami eltűnik a látóteremből már el is felejtkezem róla.
Nem úgy a nő, aki előttem halad szűk ruhájában. Semmit nem hagy a képzeletre a szabása, mégis elegáns és tiszteletparancsoló. Fehér színe szinte angyaliassá teszi karcsú, magas alakját. Nem tudom megállítani a gondolatot, így automatikusan hozzá hasonlítom magam – még ha amúgy semmilyen közös nincs is bennünk. Az én flitteres rövid ruhám, aminek dekoltázsa olyan mély, hogy akár nyitott is lehetne az egész sokkal olcsóbbnak hat… így inkább összehúzom magamon a kabátomat, amit fölötte viselek. Csak ekkor esik le, hogy ez még az a kabát, amit a férfitól kaptam, mielőtt elhagytuk egymással a klubbot. Hirtelen bőrömön olyan hatása lesz, hogy legszívesebben vakarózva vetném le magamról… előbbi mélázásom viszont megállít ebben, így hagyom, hogy elnyelje alakomat.
Már arra sem emlékszem merre fordultunk be, amikor végre megérkezünk egy ajtóhoz, amit kártyával nyit ki előttem. Ez is csak emlékeztet arra, hogy a valkűr idevaló… míg én nem. És nem csak a múzeumra gondolok.
Belépek mögötte a nagy helyiségbe, de alig nézek körül. Csak több és több régi, halott dolog vesz körbe. Más szemének talán ez érdekes lehet… főleg, aki talán több időt is töltött a halandók között. Beszélgetett velük, élt közöttük. Nekem nem jelentenek semmit. Semmi nem jelent semmit.
Helyette szürke íriszeimet a nőre vetem és kicsit közelebb merészkedem hozzá. A felajánlott poharat kecsesen elveszem kinyújtott kezéből, majd egy nagyot kortyolok belőle. A hűsítő ital úgy folyik le torkomon, mint a legcsodásabb elixir. Felsóhajtok és szinte azonnal érzem, hogy fejem kezd kitisztulni. Ami nem jó, mert így eddig távol tartott gondolataim újra elkezdenek beférkőzni fejembe, hogy aztán szétcincálják azt újra.
Ezen nem segít kérdése sem, amit azután tesz fel, hogy hellyel kínált. Nem fogadom el az ajánlatot, legalább egy dacos pillanatok. Aztán rájövök, hogy amúgy is fáj a lábam és mit számít? Leroskadok a székbe és felnyögök egyet, amikor végre izmaim elernyedhetnek. Megdörgölöm szemeimet, majd fáradtan rápillantok.
- Mégis mit akarsz tudni? – kérdezem. Hangom nem vádaskodó. Egyszerű. Üres. Nincs bennem semmi, csak fájdalom és értetlenség. – És miért? Mit számít neked, hogy mi történt velem? Régebben se és most se fogom befolyásolni életed semmilyen formában. – Erre picit elfintorodom, de aztán csak újabb sóhaj szakad fel belőlem. – Ami meg második kérdésed illeti… illuminált állapotban betévedtem az ajtón. Mint ahogy mostanában szoktam. Nincs semmilyen mögöttes tartalom a háttérben – magyarázom, ahogy mutatóujjammal finoman a pohár peremén kezdek körözni. – Nem azért jöttem ide, mert tudtam volna, hogy itt vagy… Csak egy gondolat volt. – Elhallgatok egy pár másodpercre, de nem nézek rá. Valahogy úgy érzem túl terhes lenne a tekintete. Helyette pillantásom a vaskos kötetekre és egyéb tárgyakkal beborított polcsorokra vezetem. – Mesélj inkább magadról, kérlek. Mi a dolgod itt?

Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, Siffel, és hogy került ide, de azt azért magamtól is meg tudom állapítani, hogy ez a kompánia nem neki való. Nem, mintha bármi közöm is volna a dolgaihoz, vagy jogom, hogy beleavatkozzak a randevújába, és annak végkimenetelébe. És, valószínűleg, érdekelnie sem kellene a sorsának. Ő is egy, az istenek közül. Hogy különb-e, mint a többi, azt nem tudom, de lehet, hogy éppen azért kellett találkoznunk, hogy ezt kiderítsem. A védelmemre ugyanis, minden bizonnyal, nem szorult volna rá, sem most, sem később.
Talán az, ami a szemeiben csillant az előbb... igen, bizonyos, hogy az sarkallt cselekvésre.
És, ha a szép szó nem használ, hát nincs mit tenni: valósággal (de magamhoz mérten még óvatosan) kidobom a férfit a múzeumból, akinek nem is kell több; köd előtte, köd utána.
- Én is úgy gondolom – felelem, felvonva egyik szemöldökömet, kissé jobbra biccentve fejemet, ahogy az iszkoló férfi után nézek még egyetlen másodpercig. Senki sem fogja elhinni neki azt, amit tapasztalt, amit átélt, mert bűzlik az alkoholtól, és még ki tudja, mi mástól. Sőt, megkockáztatom, hogy tiszta emlékképei sem lesznek erről holnap reggel, amikor felébred.
Nem kerüli el a figyelmemet az a hirtelen villanás a tekintetében. Ijedtség, gyanakvás, meglepődöttség, és mindezek keserű elegye.
– Nem akarlak bántani – teszem hozzá, olyan halkan, hogy szinte már csak suttogok a közénk feszült csendbe.
- Igen – felelem. – És igen – bólintok erélyesen, derűs arccal, futólag végigpillantva a múzeum grandiózus terén, a szép márványborításon-, és faburkolaton, a vitrinek tompa csillanásán a félhomályban, az ábrákon-, fotókon-, képeken a falakon. Nem lennék meglepve azon, ha furcsállná a helyszínt, és a foglalkozásomat tekintve, de ki tudna többet a történelemről, mint az, aki végigélte, megélte, átélte, a részese volt, valamelyest a formálója. Egészen mostanáig, Liam felbukkanásáig, ez volt az egyetlen olyan – valóságos, fizikai - hely, ahol a Midgardon töltött időben úgy éreztem, hogy tartozok valahová, hogy nem csak egy jelentéktelen porszem vagyok akkor sem, amikor nem dúl semmilyen háború, és nincs szüksége rám az emberiség jobbik felének. Itt éreztem úgy, hogy nem csak egy dobozban hagyott-, sehova sem illő kirakós, utolsó darabkája vagyok.
Összevonom szemöldökömet a kérésre, vagy felszólításra, de, ha az ógörögöt megértem, akkor Sif szavait is.
- Rendben, gyere – biccentek a fejemmel a lépcső irányába, hogy felmenjünk az emeletre, és onnan a múzeum egyik rejtettebb zugában, messze a vendégek számára elérhető helyektől, kártyás beléptető rendszer mögött megbújva az irodákhoz, és a kutató termek részlegéhez érünk – és az irodámba. Ugyanúgy a kártyával nyílik, mint a részleget elzáró hajtó. A helyiségben az ablak a parkra néz, a szekrények és a polcok rogyásig vannak pakolva könyvekkel, lexikonokkal, és különböző kutatásokkal-, meg útinaplókkal. Az íróasztaltól nem messze van egy másik, kisebb asztal, rajta vízzel telt kancsó, benne pár karika citrom.
- Csak ezzel szolgálhatok – kitöltöm neki a frissítőt egy pohárba, és a kezébe adom. – Foglalj helyet – intek az enyémmel szemben lévő szék irányába. – Elmondod, hogy mi történt veled? Hogy miért vagy itt, Sif? – kérdezem, őszinte kíváncsisággal, miközben én is töltök magamnak egy pohár vizet.

Sigrun && Sif

Felvonom a szemöldökömet látva, hogy mennyire merész embert sikerült kifognom a mai éjszakára. Bár nyilvánvalóan nincs tisztában, hogy kivel is áll szemben – nem is lehet elképzelése. Na meg nem éppen a behatárolható állapotában sikerült egy valkűr elé kerülnie.
Szórakozottan nézem szóváltásukat és azt, ahogyan a nőnek igencsak gyorsan rövidül meg annak a bizonyos cérnának a vége. Már szinte kíváncsian várom, hogy mi lesz a reakciója a halandó szemtelenségére, mintha nem is lettek volna terveim a férfival a későbbiekre. Ahogyan már előbb is felötlött gondolataimban, amikor megadtam a hölgynek, hogy válaszoljon helyettem a feltett kérdés, úgy ez továbbra sem változott bennem: nem érdekel semmi. Ha így vagy úgy is ér véget az estém nem számít. Csak egy a sok közül. Aztán eljön a majd a következő és én ugyanott leszek. Ugyanúgy egy férfi karjaiban, ugyanúgy próbálva elfelejteni, hogy mi történt velem, mielőtt lejöttem volna Midgardra.
Szóval, ami most kialakulni látszik előttem az szinte még szórakoztatóbb, még érdekesebb is, mint ami eddig várt és várni fog rám a továbbiakban. Szüntelenül megnyíló, keserűséges egzisztenciám alatt.
- Oh – szakad fel belőlem puhán, amikor a pali ’fapicsának’ nevezi a férfiak rémét.
Lusta tekintetemet a nőre vezetem, hogy lássam reakcióját. Azt kívánom, hogy kicsit éberebb lehessek, hogy tisztán lássam kibontakozni előttem a jelenetet. Helyette a harcos tettei csak egy összemosódott mozdulat sorrá alakulnak, mígnem már arra ocsúdok fel, hogy kint állnak az üvegajtó előtt. Pár lépést visszateszek, hogy a nő alakja mellett elnézve figyeljem miként old kereket ma esti partnerem.
- Hát azt hiszem erről ennyit… - motyogom magam elé szórakozottan.
Felnézek a megszólításra, majd meglepődött villámcsapásként ér az érintése. Kedves szavai lassan törnek utat a ködön át, mi belengi elmémet. Főleg, mert olyan szokatlanok számomra és rögtön elkap a gyanakvás. Mert mégis mi értelme kedvesnek lennie hozzám? Mi oka lehet rá? Nem tud nyerni belőle semmit, nem tudok számára nyújtani semmi előnyt. Azt se tudom igazán, hogy egy olyan életerős lénynek, mint egy valkűr mégis mivel lehetne segíteni. Isten társaim biztosan találnának rajta valami hasznot… én viszont még elkezdeni sem tudom a gondolatot.
- Az előbb az irodádat említetted – mondom neki puhán és tekintetemet végigvezetem környezetünkön. – Netán itt dolgozol?
A halandók között? Ám utóbbit már nem teszem hozzá, bár értetlenkedő pillantásomból valószínűleg kitudja olvasni. Igazán nem értem mégis miért egy ilyen pozícióra esne a választása. Személyéhez valami sokkal jobban illőt… valami harcosabbat tudnék elképzelni, ahol igazán elemében érezheti magát. De talán túlságosan ítélkező vagyok, túlságosan csak a felszínt látom azzal, ha azt feltételezem, hogy minden valkűr leginkább a harcban érzi jól magát. Ha fizikálisan lehet igazán hasznos. Ilyen csodálatosan megmunkált nőszemélyekben biztosan rejtőzik több is, mint eredeti rendeltetésük engedte volna.
- Vezesd hát az utat – mondom, bár nyelvem lassan forgat meg minden szót a számban -, kérlek! Ha lehet egy pohár vizet elfogadnék… bár ha van valami töményebb az is jó.

Ahogy egyik lépcsőfok követi a másikat, úgy vizsgálom messziről, aztán egyre közelebb érve a nő arcát, akiről először azt hittem, összekeverem az istennővel. Kissé jobbra biccentem a fejemet, úgy fürkészem a régről alig-alig felsejlő, ismerősnek ható vonásokat és mimikákat. Talán a haja teszi, talán a szeszpárától túlfűtött bódulat, hogy nem látom őt azonnal. Éppen csak sejtem a jelenlétét – az erejét, a kisugárzását. Egyetlen szót sem szól még akkor sem, amikor megállok előttük. Csak ez a nagyszájú mellette. Hangja éles és harsány, idegen e falak között, még a magamfajta kurátorok sem beszélnek ilyen hangosan, mert a legtöbb esetben a hallgatóság vagy lélegzetvisszafojtva hallgatja-, és issza minden szavunkat, más esetben pedig annyira unják – a csoportokban általánosan megtalálható pár ilyen személy -, hogy legszívesebben állva elaludnának, ha tehetnék.
A férfi úgy engedi el a nőt, mintha amaz izzó vas volna, aztán perdül irányomba, és emeli rám fakó, fátyolos tekintetét. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a szervezetében, vagy az istennőében, de abban biztos vagyok, hogy semmi jó. Kérdéseit hallva nem válaszolok, tagadására csupán vállamat vonom meg.
- Hamarosan zárunk – és én is ezt szeretném: gyorsan lezárni ezt a diskurzust. – Kötve hiszem – forgatom a szemeimet a felajánlásra. Amúgy sem élnék vele, így nem, ezzel a férfivel nem, de most valahogy... nem is kívánom. Egyetlen férfi körül forognak a gondolataim, és nem hiszem, hogy képes lennék mással ágyba bújni. Nem, mintha egy párt alkotnék az idegennel, akinek szinte csak a nevét tudom, de valamiért úgy érzem, elárulnám. Talán, egy nap, majd elmúlik ez az érzés, és újra szabad leszek.
Amikor az istennőt kérdezi, és a nő rám néz, mintegy válaszra-, megoldásra várva, a viharszürke szemekbe nézek, amik ugyan egyáltalán nem hasonlítanak az én brandy színű lélektükreimhez, de a tekintet, oh... azt ismerem jól. Hányszor láttam a tükörben, vagy a pohár fenekén visszaköszönni rám! Pontosan tudom, hogy milyen érzés. Idegennek érzed magad, és, még, ha magadnak nem is akarod beismerni, félsz, rettegsz, mert minden új és más, és fogalmad sincs róla, hogy mi lesz holnap. Menekült vagy, elveszett, otthontalan lélek. És ezt nem Sif szeméből olvasom ki, nem teljes egészében, csak tudom, emlékszem rá, milyen egyedül lenni, távol az otthonnak hitt, égi palotától. Emlékszem a szomorúságra, mert az valósággal a csontjaimba égett, és azt gondoltam, hogy egy életre megbillogozott, hogy soha többé nem lesz ez másképp. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor leszek újra boldog, bármennyire is az szerettem volna lenni. Így, hát elkezdtem hajszolni; először még nem is a derűt, vagy az önfeledt boldogságot, csupán a zsibbadást és a felejtést. Csak azért, hogy, ha már nem lehetek boldog, hát szomorú se legyek, inkább egyáltalán nem is akartam érezni semmit sem. Engem nem rángatott ki senki sem a gödörből; magam másztam ki az önsajnálat posványos mocsarából. Mocskosnak és haszontalannak éreztem magamat, egyáltalán nem isteni entitásnak, de még csak embernek sem, sokkal inkább valamilyen alantas lénynek. Régi önmagam alávaló árnyékának. A szakadó esőben feküdtem, egy kocsma előtt a sárban, amikor ráeszméltem arra, hogy undorodom saját magamtól, és a dolgoktól, amiket tettem, és, hogy Syver mennyire megvetően nézne rám. Ordítottam. Kikelve magamból oly’ annyira, hogy azt hittem, beleremeg egész Midgard. Addig ordítottam, amíg már nem volt sem hangom, sem erőm, de a fejem kitisztult, és hirtelen mindent kristálytisztán nem láttam.
- Nem kérem többször. Hagyja el a múzeumot – a hangom halk, de erélyes, a vonásaim vasszigorba fagytak, és még csak nem is pislogok.
- Ugyan már, cica – ekkor engedi el Sifet, és közelít felém, de nem hátrálok; egyenes gerinccel, megfeszült állkapoccsal hagyom, hogy úgy keringjen körülöttem, mint egy keselyű. Érzem, ahogy a hátamat simítja végig az egyik ujjával, egészen a vállamig, hogy aztán a nyakam ívét cirógassa. – Ne legyél már ünneprontó – nevetgél, én pedig kezdem elveszíteni a türelmemet. – Ránézésre nem tűnsz amúgy fapicsának – folytatja -, csak adod a nehezen kaphatót, mi? – ő a fenekembe mar, én meg nagy levegőt veszek, és újabb szemforgatás a jussa.
- Na, jó – és, igen, ebben a pillanatban visszafordíthatatlanul átlépte a béketűrésem határát. – Elég volt, kifelé – megragadom a kezét a csuklójánál fogva, és a kijárat irányába penderítem. Ő értetlenül sandít rám, még válla fölött, de a helyett, hogy lelépne, vagy Sif felé fordulna, és a kezéért nyúlna, hogy magával vonja, felém fordul, és lendületből ront nekem, hogy fellökjön, vagy csak ellökjön az útjából, de arra nem számít, hogy újra elkapom, és ezúttal fel is emelem egyik kezénél és lábánál fogva.
- Mi a faszom vagy?! A kurva életbe, tegyél le! – és eleget is teszek neki, de már csak akkor, amikor a hideg, friss levegőn vagyunk. Megtehetném, de nem dobom el, hogy csak úgy nyekkenjen a lépcsőkön, az is megteszi, hogy leteszem a földre árva testét, mert azonnal, egyetlen szó nélkül iszkol el.
- Gyere velem, kérlek – visszatérve a nőhöz, vállára simítom tenyeremet, és tekintetét keresem.

Sigrun && Sif

Újabb gyötrő nap az Ürességben. Újabb búja éjszaka a Szabadságban.
Delírium keretezi elmémet, ahogy hagyom, hogy az előbb elfogadott anyagok, amiket az előttem álló, vigyorgó féri adott nekem, hassanak istenivalómra. Nyilvánvalóan nincs akkora hatásuk rám, mint a halandó emberekre, de azért kellemes megalapozását teszik az estének. Nem mintha nem alapoztam volna már azt elő jókora alkohol mennyiséggel… egy ideje már a klubban mulattam az időt, és nem ez az első férfi, aki az utamba akadt. Csak egy a sok közül és ő volt az a szerencsés, akinek igent mondtam, mikor el akart hurcolni magával. Igazán nem érdekel, hogy ki és mit tesz velem…. csak egy a fontos a számomra, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, ami asgardi életemhez köt.
Thor árulása még mindig vadul ég szívemben és ha csak kicsit is hagyom, hogy az érzések magukkal ragadjanak valószínűleg egy sírógörcs közepette vetném magam a padlóra. Mivel ezt tettem az elmúlt hónapokban, már nem volt kedvem többet búslakodni. Felejteni akartam, nem akartam érezni. Csak el akartam veszni a semmiben, akárcsak egy szellem, akinek emléke lassan halványodik el a Világ tudatában.
Mostanra mámoros kábaság tölti meg bensőmet és együtt röhögcsélek a férfival, pedig egyáltalán nem vicces. Szar poénjai kifejezetten szexisták, és néhol sértőek is, nem rejti véka alá, hogy hol és hogyan kéne a nőknek szolgálniuk, ha ő irányítaná a világot. Cseppet sem érdekelnek elmefuttatásai, vagy hogy milyen éppen a női ideálja. Egyedül arra vágyom, hogy megadja nekem azt a pár órás megsemmisülést, amit elvárok.
Kezei birtoklón tapogatnak ruhám alatt, ahogy ide-odacsapódunk az utcán. Céltalanul bolyongunk, ami engem nem zavar, bár kényelmesebb lenne valami zárt helyre, vagy olyan környezetbe vezetni ezt a dolgot, ahol végre… igazán megmutathatná nekem csodálatát. Bár már előre tudom, hogy csalódást fog okozni. Mind csalódások… egy sem nyújt igazi izgalmat. Egyet sem érdekli igazán a teljes gyönyör… csak a sajátjuk, a nő pedig csak az eszköz ehhez. Ez számomra semmi új, eddig sem voltam más. Csupán egy kiegészítő díszdarab…
Pont olyan, mint ami előtt éppen elhaladunk. A múzeum egyik kiállító darabja van felfüggesztve egy hatalmas plakáton előttünk. Ezzel igyekszik becsalogatni a látogatókat, hogy egy kis tudásra leljenek. Mi értelme van azonban olyan dolgokban gyönyörködni, amik már rég halottak? Amik nem éreznek… Szépek… de üresek.
Felszökik belőlem egy csuklás, de új gondolatom megragad bennem.
- Hé – bököm meg a belém kapaszkodó pasi karját. – Menjünk be oda!
- Minek? – morran rám, majd böffen egyet, mielőtt újra a szájához emelné a whiskeys üveget.
- Naaaaa – búgom neki csábosan, ahogy felé fordulok.
Ezt nyilván invitálásnak veszi, mert gyorsan ráveti magát ajkaimra. Kisebb bosszankodás feszíti testemet, de aztán hagyom, hogy a szenvedélyes csókjai magával ragadjanak. Így lehet, hogy aztán vadul neki csapódunk az épület üvegajtajának.
- Francba is, némber! – kiált fel a férfi röhögve. – Te aztán tudod, hogyan vedd el egy férfi eszét!
- Mmmm… és még nem láttál semmit – mondom neki nevetve, ahogy próbálom közelebb vonni magamhoz, hogy újra elmerüljünk egymás szájában.
Heves ölelkezésünket azonban egy éles hang szakítja félbe. A férfi meglepődötten megrezzen és elenged, míg én kissé lassabb vagyok a reagálásban. Csak a vállam felett nézek vissza a hölgyre, aki közeledik felénk.
- Mi? Én? – kérdezi bambán hancúr partnerem, amikor megszólítják. – De hát nem csináltam semmit, csibe! Hé! Nem akarsz csatlakozni? Hidd el, simán elbírok két olyan szépséggel, mint ti ketten – mondja és elégedettséggel méri végig a nőt előttem, nem leplezve semmilyen gondolatot.
Halandó férfiak… Oly egyszerűek.
Azonban pillantásomat én is az érkezőre vezetem, és alaposan megnézem magamnak – bár egyértelműen más okokból. Már amikor megéreztem őt közeledni, tudtam, hogy van benne valami különleges. Nem isten, vagy félisten, mert azt tudnám… Ha viszont nem az… Tekintetem végigcikázik hosszú, izmos lábain, amik még ilyen messziről is könnyedén kivehetőek. Magas. Széles, határozott vállakkal, amiken akár a világ gondját is el tudná hordani. Szépsége tökéletes, bár inkább a földi képzelethez van közel, mint aranyló isteneihez.
Valkűr, fogan meg bennem az egyszerű gondolat. Azt viszont nem tudnám megmondani kicsoda. Arcaik összemosódnak előttem, ahogy megpróbálnék visszaemlékezni – amúgy sem vagyok éppen az elemi toppon. Nem sok időt töltöttem a társaságukban, se nem beszélgettem velük ezelőtt, hogy akár egyet is fel tudjak emlegetni a régi időkből.
- Na, bébi mit szólsz? – kérdezi a pali és egy pár másodpercbe beletelik, mire rájövök, hogy hozzám beszél.
Felnézek átszellemült arcába és rájövök, hogy még mindig ezen hármas gondolatán járatja a kis eszét. Visszanézek a hölgyre és én tőle a várom a választ. Hogy mégis hogyan cselekszik.
Nekem nem számít semmi.

A gondolataim ezer felé cikáznak a fejemben, de vagyok elég öreg ahhoz, hogy ez ne gátoljon meg abban, hogy a munkámra tudjak figyelni. Mert, bizony, bizony: hiába a baleset, hiába az ismerős idegen, hiába az újabb, és újabb álmok, amelyek jelentését nem értem, és egymagam képtelen vagyok megfejteni őket, az élet megy tovább. Úgysem látom többé Liamet. Ez valahol, mélyen a bensőm legalsó bugyrának, legeldugottabb szegletében már abban a pillanatban rágott, és tépázott, amikor hátat fordítottam neki, az autóba ültem, és elhajtottam.
Aztán igazából ez csak rosszabb lett.
Éjszakánként furcsa álmok vernek fel zaklatott szendergésemből: elmosódott képek, soha meg nem történt dolgok és események vetülnek elém, és, noha nem mindegyikben szerepel kifejezetten a férfi, egyszerűen... a lelkemig hatol a jelenléte. A sűrű álombéli erdők fái úgy hajlongnak, mint barnás haja a minap a szélben, a vizek kékje az ő íriszeinek árnyalataiban tündökölnek, minden út és ösvény az ő tenyerének barázdája, amit úgy ismerek, mintha csak a sajátom volna.
Egyszerre megrettent és bosszant a tény, hogy mindenhol ott van, szinte még az illatát is érezni vélem, ha nagyon erősen koncentrálok, idegenekre hiszem azt, hogy ő az, az én idegenem, Liam, egyszerre rohannék el, messze innen, hátra sem néznék – és zárnám a karjaim közé, hogy megvédjem mindattól, amitől Syvert nem tudtam. És ez az, ami igazán megrémiszt: a saját érzéseim. Az a különös, ijesztően ismerős érzés ott, ahol nem kellene lennie. Hogy közelebb kerülök hozzá, mint szabadna. Hogy ilyesmiken tépelődöm, és rágódom úgy, hogy voltaképpen nem is ismerem, azt sem tudom, hogy ki ő valójában. Hogy mi a kedvenc színe, vagy étele, hogy a nyarat szereti jobban, vagy a telet, hogy mikor van a születésnapja, hogy mitől fél a legjobban, vagy, hogy mi teszi igazán boldoggá, és... miért érdekelnek engem ezek, és a tulajdonosuk?
Badarság.
Ostobaság.
Hülye vagy, Sigrun, hülye.
A napom tehát így telt: agyam hátsó zugában ott motoszkált Liam gondolata untalan, alig hagyott magamra. Persze, tudom én, hogy el kell felejtenem, mi több, örökre száműznöm kell őt az emlékeim közül, a fejemből, és nyomait levakarnom a lelkemről, pláne, hogy valószínűleg csupán véletlenül találkoztunk, és ez az érzés nem egyéb, mint valamiféle félreértés, vagy igézet, illúzió. Még az is meglehet, hogy éppen az próbál meg hatni rám, megmérgezni önnön gondolataimmal és érzéseimmel, el-, és meggyengíteni, aki az átokért felelős, ami miatt az istenek úgy hullanak Midgardra, mint a legyek hó. Nem, mintha a valkűrök legaljasabbika bárkinek is kellene.
A munkaidőmet már bőven túlléptem már, így estére, a takarítók már elkezdték esti rutinjukat a kiállító termekkel, hogy holnap frissen és patyolat tisztán várja a múzeum a látogatók tengernyi áradatát, a biztonsági őrök, a zárórához közeledve pedig átfésülik helyiségeket, hogy véletlenül se maradjon itt egyetlen vendég sem éjszakára. Hozzá szoktak, hogy én a legkésőbb távozók egyike vagyok, és, bár nem volna szabad, kaptam egy kulcsot is az egyik hátsó ajtóhoz, amit a technikai dolgozók is használnak. Most azonban még időben vagyok ahhoz, hogy úrinő módjára a főbejáraton távozhassak. A galérián haladva már hallom, ahogy a kétszárnyú kapu nagy robajjal csapódik, hogy aztán a megszokotthoz képest élesebb és hangosabb szavak szökjenek a múzeum csendjébe. Tisztán kivehető, hogy egy nő és egy férfi az, és, amikor a lépcső közepére érek, már az arcukat is látom. A férfié kevésbé érdekes, de miután szemügyre vettem előbb a nőt, aztán őt, a tekintetem újra az ében hajú teremtésre réved, kissé jobbra biccentett fejjel fürkészem az ismerős vonásokat, és, nem fogok hazudni, igen csak mélyre kell ásnom ahhoz, hogy rájöjjek: Sif az. Megingatom a fejemet, mert egyszerűen nem hiszek a szemeimnek.
Közelebb megyek kettősükhöz.
- Jó estét! – hangom dárdaként szeli át a levegőt, és a beszélgetésük, nevetgélésük alkotta masszát. – Maga – jelentőségteljesen a férfire nézek – volna szíves elhagyni a múzeumot – nem, egyáltalán nem kérdésnek-, vagy kérésnek szánom. – Ön pedig – pillantásommal az istennő vihar szürkéit keresem – legyen kedves az irodámba fáradni.