Kinevetett, miközben elkapta az éppen csak felemelt mutatóujjamat, amit figyelmeztetésem mellé szántam. Meg sem próbáltam leplezni egy széles vigyort, mert egyértelmű volt, hogy nem gondolom komolyan az intő szavakat, inkább csak rövidre próbáltam zárni az elbaszott döntéseim amúgy hosszú listájának elemezgetését. Nála jobban talán csak a Papa ismerte a szelídíthetetlen természetemet, ezen pedig amúgy sem segített volna sem testvéri, sem atyai szigor. Apánk kísérletei újra és újra kudarcot vallottak, pedig már nem riadt vissza a legradikálisabb módszerektől sem, de ezekkel csak jobban elvadított magától, megbomlasztva azt a családi egységet, amit világ életében próbált belénk sulykolni. Nem is volt eltitkolt tény, hogy mindenáron kerülni akartam azok után, amilyen döntéseket meghozott a hátam mögött, belekényszerítve valamibe, amit egyetlen porcikám sem kívánt, és azóta, hogy az emberei visszacipelték Iris-t a városba, eszembe sem jutott tiszteletemet tenni a családi fészekben. Annak viszont örültem, hogy a húgom nem vette magára a békéltető szerepet, és próbált meg hidat képezni közöttünk. Nyilván tudta, hogy milyen következményekkel járna egy efféle közbenjárás, bár azok után, ahogy a Papa vásárra vitte a bőrömet, én Nadia helyében sem aludtam volna nyugodtan.
- Az esélytelenek nyugalmával állt rajthoz - válaszoltam meg kérdését, bár reméltem, hogy nem néz annyira amatőrnek, hogy engedem beszélni Fredrik kedvenc háziállatát. Akkor még a saját életemet akartam menteni a férfi megölésével, mert ha az információ kiszivárog, és eljut az apánkig, én legkevésbé Fredrik-től féltem volna. Megvoltak a saját magam ügyei, annak ellenére, hogy apánk soha nem tűrte az ilyen ügyleteket, és ha Fredrik célja az lett volna, hogy szó szerint kiírjon engem a Smolensky család krónikájából, az információ birtokában lehetősége nyílt volna rá. Jobb volt még csírájában elfojtani a besúgóját, aki - mint kiderült - ért neki annyit, hogy elrabolja érte a húgomat.
Nyeltem is egyet, továbbra is tekintetét fürkészve, arcom izmai pedig egy csapásra merevedtek meg. Nem voltak ínyemre a szavak, amik elhagyták száját, főleg mikor az apámmal való együttműködést említette. Mélyen belül elismertem igazát, más körülmények között talán nem éreztem volna ennyire terhesnek, hogy megvárjam, a Papa vajon milyen válaszlépést talált ki, de még mindig nem tudtam elereszteni a gondolatot, hogy ez az én harcom, Fredrik pedig túl messzire ment azzal, hogy belekeverte a kettőnk ügyébe Nadia-t. - Szerintem innentől kezdve nekünk sincs tabu - ragadtam ki egy gondolatot a mondanivalójából, szándékosan nem téve fogadalmat arra, hogy megvárom a családi állásfoglalást, bár minden bizonnyal azt kellett volna tennem. Életemben először hallgathattam volna a húgomra, ő amúgy is bölcsebb volt, mint én. Közelebb állt ahhoz az elképzeléshez, amit apánk dédelgetett a tökéletes örökös kapcsán. További gondolatait és a feleség szót hallva azonban ismét megmarkoltam a vodkásüveg nyakát, újra ajkaimhoz emelve, ekkor már nem is tekintetét fürkészve, mert elfordítottam fejemet, kiszúrva egy apró vérfoltot a szőnyegen, nem is olyan távol tőlünk. Nem tudtam mit mondani, mert még mindig nem tudtam helyén kezelni az egészet. Azon kívül, hogy kaptam magam mellé egy szerződéshez járó látszatfeleséget, akit magammal rángathattam minden puccos partira, és aki a nap huzamosabb részében nagy ívben került, annyira nem zavart a jelenléte, de még nem volt időm hozzászokni. - Igyekszem nem megöletni senkit - mormoltam két korty között, majd előrehajoltam, az asztalra csúsztattam a szinte teljesen kiürült üveget, majd egy nagy sóhajjal dőltem hátra. - Gondolom a jó apánk már túlvan a tiszteletkörön - váltottam témát szinte rögtön, újra sérüléseit mustrálva, bár nem eltitkolt szándékom volt kideríteni, ezúttal vajon milyen fejmosásra számíthatok azért, amiért magamra haragítottam Dahl-ékat.

Annak ellenére, hogy szinte rögtön letisztázta sérülése okait, és hogy egyik sem volt köthető közvetlenül Fredrik mocskos kezéhez, még nem kerített hatalmába semmilyen megnyugvás, sőt. Meg kellett küzdenem egy újabb adagnyi indulattal, ami a gyomromra telepedett. Végeláthatatlan adok-kapok játéknak tűnt, és egyértelmű, hogy én kezdtem, ő pedig folytatta, ebben a jelenlegi formában pedig nagyon úgy tűnt, hogy soha nem lesz majd vége. Egészen addig a pontig mondjuk nem is érdekelt igazán, míg nem Nadia-val próbált meg hadat üzenni, mert aligha tudtam másképp tekinteni erre a húzásra. Nyíltan üzent, és olyan helyre szúrt, ahonnan nézve már nem volt elég nyomós indíték az, hogy megöltem az emberét. Azt hittem, ismerem annyira, hogy egyetértsünk a családjaink sérthetetlenségében, éppen ezért soha, egyetlen ujjal sem nyúltam volna a húgához. Most mégis úgy tűnt, hogy átlépjük azt a bizonyos képzeletbeli határt. Ha azt gondolta, hogy ez a húzása megtorlás nélkül marad, és beérem a senkiházi emberei halálával, hát tévedett.
Leültem mellé, elfogadva tőle a felkínált vodkát, szinte rögtön az üveg nyakára markolva, de nem kerülte el a figyelmemet a mennyiség, ami már eleve hiányzott az üvegből. Nem lehettem teljesen biztos abban, hogy ő tüntette el az egészet, de egy halk nevetéssel megcsóváltam a fejem. - Minek neked fájdalomcsillapító - kortyoltam bele én is, majd elégedetten fel is sóhajtottam, ahogy a tüzes alkohol végiggördült a torkomon, jóleső forróságot idézve elő. Ma már amúgy sem akartam megölni senkit, talán nem ártott, ha lazít egy kicsit a koncentrációs képességem. - Ne feszítsd túl a húrt - emeltem fel mutatóujjamat, mikor visszakérdezett, tényleg egy rossz döntést hoztam-e meg. Mintha nem tudta volna magától a választ, ráadásul a Papa sem szívesen hagyott ki alkalmat arra, hogy emlékeztessen, mennyire meggondolatlan és forrófejű vagyok, ennek pedig egyszer nem lesz jó vége. Valószínűleg most tartottunk annál a bizonyos egyszernél.
Egy nagy sóhajjal dőltem hátra, ezúttal sem csalódva Nadia-ban. Neki nem voltak elég pár üres szó, nem tudtam csak úgy elaltatni a gyanakvását, nem véletlenül folyt ugyanaz a vér mindkettőnk ereiben. Tényleg az volt az egyedüli bűne, hogy nőnek született, máskülönben még én is elismertem volna a rátermettségét arra a pozícióra, amire a Papa emelni akarta. Még ha ez azzal is járt volna, hogy én kiesek ebből a kosárból. Néha talán nem is bántam volna. - Rossz helyre tette a fülét - mondtam közönyösen, kitűzve magam előtt egy pontot a szőnyegen, azt bűvölve szinte megszállottan, nem fűzve hozzá további magyarázatot. Együtt kellett élnünk azzal, hogy minden lépésünket követhették, ahogy azzal is, hogy mindenhol kihallgathattak minket, márpedig voltak olyan dolgok, amik nem juthattak Fredrik fülébe, főleg ha azokba a dolgokba még a Papát se vontam be. Magyarázattal tartoztam volna Nadia-nak, valamivel, ami elég jó indoknak tűnt ahhoz, hogy megöljek valakit, akinek ilyen nagy szerepe van Dahl-ék oldalán, de láthatta rajtam, hogy ennél többet akkor sem mondok, ha fegyvert szorít a halántékomhoz.
Csend borult ránk, másodpercekig meg sem szólalt, pedig ekkor már én szerettem volna választ kapni arra, Fredrik milyen módszerekkel akart információkat kicsalogatni belőle. Abból kiindulva, hogy nem volt külső sérülése, már azon túl, amit a kimenekítéskor szenvedett el, talán elhihettem neki, hogy tényleg nem bántották, már fizikailag. De mind tudtuk, hogy milyen kemény eszköz tud lenni a pszichológiai hadviselés is. Biccentettem egyet, mintegy jelezve, hogy tudomásul vettem szavait, majd újra ajkaimhoz emeltem az üveget, mélyet kortyolva a vodkából. - Ha engem akart vele lépre csalni, sikerült neki - mondtam ki a nyilvánvalót, bár ő sem számíthatott másra tőlem. Arra főleg nem, hogy majd hagyom elszunnyadni ezt az egészet, mintha mi sem történt volna. Fredrik egy kibaszott senkit veszített, ő pedig a húgommal akar példát statuálni és leckéztetni? Nem volt egy súlycsoportban kettőnk veszítenivalója. - Remélem nem várod tőlem, hogy ennyiben hagyjam - fordultam felé, tekintetemmel felkutatva az övét, rögtön megcsóválva a fejemet. - Nem alapozhatok arra, hogy ezúttal nem bántott, Nadia, mikor tudom, hogy képes lenne rá - tettem hozzá, bár azt is tudtam, hogy nem gondolkodunk egyformán. Ő inkább a Papa vérmérsékletét örökölte, én meg... inkább bele sem akartam gondolni, hogy kiét.

Annak ellenére, hogy másodpercek teltek el, és még mindig öleltem őt, ez pedig végre elhitette velem, hogy ez a valóság. Tényleg itt állt előttem, élt, de mégis olyan terhet rótt rám a tudat, hogy az én hibám ez az egész... el kellett volna vonatkoztatnom ettől az önkínzástól, legalább addig, míg ilyen közel tarthattam magamhoz. Az elrablása előtti időkből már fel sem tudtam idézni, mikor öleltem át utoljára, pedig ha valamit soha nem akartam tönkretenni, az a testvéri kötelék volt kettőnk között. Csak tovább nőtt bennem a bűntudat, mert mondtam neki olyan dolgokat, amiket bár visszaszívhattam volna. Csakis azért, mert nehezen viseltem, hogy a Papa egyre jobban bízik benne, de ennek is csak azért tulajdonítottam jelentőséget, mert míg ő nagyobb szeletet kapott a feladatokból, én egyre kevésbé éreztem az apánk bizalmát. Bár erre rászolgáltam, de az önkritika még mindig nem volt az erősségem.  
Talán a tehetetlen düh szülte a fenyegető szavakat, amik elhagyták a számat, ő pedig ezt követően lassan kibontakozott az ölelésből, felvette velem a szemkontaktust, de megtippelni sem tudtam volna, mi lesz a következő lépése. Talán lemondott arról, hogy egy jól irányzott jobb horoggal álljon bosszút, de az amúgy is inkább az én módszerem volt, és éppen a bosszú juttatott minket ebbe a helyzetbe. A szavak azonban, amik elhagyták a száját, először azt a hatást érték el, hogy összeráncoljam a szemöldököm, de végül is, kezdett kitisztulni előttem Fredrik valódi indíttatása. A dühe engem akart elpusztítani, ő pedig megtalálta a legjobb eszközt arra nézve, hogy megsemmisítsen. Legalábbis ideig-óráig, már ha tényleg nem akarta bántani Nadia-t. - Ezek szerint nem ő bántott? - kérdeztem, ekkor a sérüléseire nézve, a kezemet felemelve pedig végigsimítottam egy már halványodó horzsoláson a halántékánál. Bár ezek a sérülések akár a tűzpárbajkor is keletkezhettek, de még nem jutottam el odáig, hogy rekonstruáljam fejben, mi, mikor és hogyan történt. - Ha az volt a célja, hogy feldühítsen, hát sikerült neki - folytattam szinte rögtön a gondolatmenetét, a hangomból pedig egyértelműen tudhatta, hogy a szavaimmal kicsit sem túlzok. Fredrik olyan volt, mint egy átkozott parazita, időről időre visszaköszönt az életünkben, bár leginkább az enyémben, és úgy tűnt, már nem félt messzebbre is elmenni. Elképzelni sem akartam, mi lenne a következő lépése, ha netán most még nem élte ki magát.
Először csak a tekintetemmel követtem az útját a kanapéig, majd én is megtettem a távot, leültem mellé, de talán nekem sem ártott volna valami tömény szíverősítő. Úgy tűnt, a húgom ezúttal nem elégszik meg üres szavakkal, és lapos magyarázatokkal, tudni akart mindent, nekem pedig nagy levegőt kellett vennem. - Hoztam egy rossz döntést - mondtam egyszerűen, mintha ezzel bármit megmagyarázhattam volna, vagy legalábbis mentesítettem volna saját magam a teher alól, amit azzal a bizonyos döntéssel elindítottam. És amúgy is, majdnem teljesen biztos voltam abban, hogy Nadia is régen összepakolászta már a kirakós darabjait. Az én kezemen száradt a férfi vére, emiatt lépte át Fredrik is azt a bizonyos határt. - Beleköpött a levesembe, muszáj volt megtennem - folytattam tovább, majd elfordítottam a fejem. Nadia előtt sem volt titok, hogy elő szoktak fordulni ilyen balesetek. Nem Kristoffer volt az első, aki belesétált egy ilyen helyzetbe, de ő jóval fontosabb szereppel bírt Fredrik életében, mint bármely kis katonájuk. - De ha nem bántott és nem is vallatott, akkor mégis mit csinált veled napokon keresztül? Az emberei sem bántottak? - kérdeztem, bár volt elképzelésem a sötét pincehelyiségről, ahol tartották.

Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, mikor megláttam, és meg tudtam állapítani, hogy egyben van, nem hiányzott semmije, de látszott, hogy a doktornak volt vele munkája. Nem is nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék, ami ritkán fordult elő, mert bár amúgy sem voltam a szavak embere, de minden helyzetben tudtam, hogy mit akarok. Most mégis úgy álltam a tulajdon húgom előtt, mint akit kifordított magából ez az egész. Bár... ki is fordított. Nem aludtam nyugodtan, és akárhányszor eszembe jutott, hogy Dahl állhat az egész mögött, ökölbe szorult a kezem. Végül igazam is lett, a Papának sem kellett több egy kiadós vérfürdőhöz, de ezzel még nem intéztük el. Én még nem intéztem el.
Jó mélyen szívtam be egy újabb kör levegőt, közben már téve egy lépést előre. A tudat, hogy engem próbált hívni először - és utoljára -, mindent elmondott kettőnk kapcsolatáról, és arról ,hogy bármit is tettem vagy mondtam neki, sokkal nagyobb benne a hajlandóság a megbocsátásra, mint bennem valaha is lesz. Mégis, ott suttogott a fülembe egy kis hang, ami azzal ostorozott, hogy mi lett volna, ha pár másodperccel korábban felveszem. Bár a mi világunkban nem volt súlya annak, ha egyszer valami nem sikerült. Volt még ezer másik alkalom, hogy újra megpróbáld, már ha nem lövik szét közben az agyad. - Aggódtam - mondtam ki őszintén az első olyan gondolatot, amit úgy éreztem, hogy érdemes is közölnöm vele, bár éppen most közölte, hogy úgy fest, megmarad. Ha komolyabb baja esett volna, minden bizonnyal nem nyugodnék addig, míg le nem vágom annak az önelégült majomnak a fejét, de egyelőre ezt hátrébb kellett sorolnom a napirendemben.
Szavaira megeresztettem egy halvány mosolyt, majd inteni akartam, hogy ne erőlködjön a felállással, de ismertem, ha valamit a fejébe vett, véghez is vitte. Így nem késlekedtem tovább én sem, megtettem azt a pár lépést, ami elválasztott még tőle, majd a sérülésére ügyelve magamhoz húztam. Nehéz lett volna szavakkal leírnom a megkönnyebbülést, nem egyszer futott át az agyamon, hogy többé ezt már nem tehetem majd meg, és mindezt az én hibámból. Nadia ismerte a temperamentumomat, azt, hogy voltak döntések, amiket nem mérlegeltem, csak hévből és dühből cselekedtem. És tudtam, hogy tudja, és hogy elmondták neki, mit tettem. - Sajnálom - suttogtam a fülébe aztán, egy apró csókot lehelve a halántékára, közben azon tűnődve, vajon véglegesen lemondott-e arról, hogy pofán vágjon. A Papa mindig azt mondta, hogy ha vele történik valami, Nadia és én már csak egymásra számíthatunk. Olyan kötelék volt közöttünk, amiről azt gondoltam, hogy halandó nem szakíthatja szét, de nekem most majdnem sikerült. Mégis, annak ellenére, hogy tisztában voltam a bűnömmel, túl aljas húzás volt Fredrik részéről a húgomat elrabolnia. - Meg fogom ölni - bukott ki belőlem szavak formájában az, amin eddig gondolkodtam. Elindult egy lavina, és egyelőre nem tudtam megmondani, meddig fog tartani ez a furcsa szemet szemért-játék.

A Papa számos fontos leckét tanított meg Nadia-nak és nekem. Például azt, hogy minden tettünknek lehetnek következményei, éppen ezért fontos, hogy mindig mérlegeljük, megéri-e. Én valószínűleg átaludtam ezt a részt, mert nem jeleskedtem a mérlegelésben, hevesebb természet voltam, és gyakran döntöttem pillanatnyi hévből, mintsem hogy órákon át gondolkodjak valamin. Mea culpa.
A legfontosabb leckére végül több, mint negyven évet kellett várnom, bár ennek a leckének minden másodpercét szívesen kihagytam volna. Kevés emberről tudtam elmondani, hogy érdekelt a sorsa, de még élénken élt a fejemben a telefon csengése aznap estéről. A kijelzőn Nadia neve vibrált, de mikor felvettem, hiába szólongattam a húgomat. Először azt hittem, hogy csak tréfálni próbált velem, habár az elmúlt időszakban nem sokat beszéltünk. Ez egy éles váltás volt ahhoz képest, amihez hozzászoktam, de kivettem a részemet abból, hogy kialakuljanak bizonyos ellentétek, és már a húgom is kerülni kezdjen. A gyomrom bukfenceket vetett, Nadia pedig végül nem szólt bele a telefonba. Erre voltunk felkészítve egész életünkben, mégis egy éles helyzetben, mikor úgy tűnt, a húgomnak baja esett... elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Nem tudtam megsaccolni, mennyi idő telt el két képkocka között, de arra már tisztán emlékeztem, hogy mit mondott a Papa, miközben a legjobb embereit küldte a lány után. Köztük engem is. Nadia telefonját végül egy pocsolyában találtam meg, a betört kijelzője szinte egyből felsértette az ujjamat. De mindez eltörpülő fájdalom, ha közben az eltűnt húgod után kutatsz. Erre pedig semmilyen lecke nem készített fel.

Sietős léptekkel szeltem át a métereket a kocsibejáró és a bejárat között, tudva, hogy akit keresek, már odabenn van. A gyomromban még mindig éreztem az ideget, annak ellenére, hogy tudtam, az akció sikerrel zárult, Nadia pedig többé-kevésbé épségben már a családi fészekben pihent. És tudtam, hogy mindezt miattam, mert Fredrik egyik emberével rossz és érzékeny darázsfészekbe nyúltam. Kevés olyan dolog volt, ami megérintett, de az, hogy a húgomat miattam rabolták el, majd ölték meg majdnem... összeszorult a mellkasom.
Rögtön a nappaliba mentem, ahonnan éppen a Doktor távozott, és megálltam félholdív alatt. A tekintetem rögtön célkeresztbe vette Nadia-t, akiről így ültő helyzetében nem tudtam megítélni, hogy mije sérült meg, de ez csak egy másodpercig foglalta le a figyelmemet. - Jól vagy? - bukott ki belőlem szinte minden előzetes nélkül, de nem léptem közelebb egyelőre. Kellett volna, mert meg akartam ölelni, tényleg érezni, hogy itt van, él és jól van, de nem tettem meg. Nem tudtam, mit érez jelenleg. Tudta vajon, hogy az egész miattam történt? Ez pedig a legrosszabb volt egész eddigi életemben. Ha már őt is elveszíteném, tényleg nem maradna semmim.