Minden részletesen kidolgozott tervnél előfordulhattak apró malőrök. és ugyan egy éles helyzetben hirtelen kellett döntést hozni, de a Papa mindig igyekezett arra motiválni, hogy egy ilyen leszámolásba ne keverjünk ártatlanokat, mert az ő megölésükre már felkapja a fejét mindenki. Ez igaz is volt, de ma este is egy ilyen ártatlannak volt köszönhető az a bizonyos malőr. Többek között az is, hogy a tisztára mosott ingem tiszta vér lett.
A fékcsikorgás bántotta a fülemet, mikor Stepan megállt a ház előtt. Ahogy kiszálltam, és megcéloztam a bejáratot, tudatosult bennem, hogy mára még maradt egy küldetésem, és szinte teljesen megfeledkeztem az ígéretemről, amit Iris-nak tettem a ma esti vacsorára vonatkozóan. Ez legfőképpen akkor testesült meg, mikor belépve szinte rögtön megpillanthattam a lépcső korlátjánál, tekintete pedig végigpásztázott rajtam, bár én is hasonlóképp tettem vele. Meg kellett hagyni, jelenleg sokkal jobb bőrben volt mint én, de ez amúgy is elmondható volt róla. A ruhaválasztást pedig minden épeszű, potens férfi díjazta volna.
Láttam rajta valami átsuhanó aggodalmat és nyugtalanságot, főleg mikor még közelebb jött, de még így is megtartotta a tisztes távolságot. - Nyugi bébi, nem eszik olyan forrón azt a kását - reagáltam kissé komótos hangon a ki nem mondott kérdésére, igaz, valószínűleg én is rosszat sejtettem volna, mert ennyire csapzott állapotban még sosem látott. A hangulatomat pedig valószínűleg a fáradtság eredményezte. Nem a ma este szívta le az energiáimat, hanem az elmúlt három nap szinte minden alvás nélkül. De egy igazi férfi betartja az ígéreteit, főleg ha a feleségének tette. Vagy valami ilyesmi.  
Időközben a másik irányból befutott Kirill, én pedig egyből felé fordultam. - Hozz valami tiszta felsőt - adtam neki utasításba, aki ennek hallatán már ki is robogott, én pedig ismét Iris-ra fordítottam a tekintetemet, közben elkezdve kigombolni az ingem gombjait. - Megijedtél? - kérdeztem tőle, bár talán a mostani helyzetünk mutatta a legjobban, hogy mennyire mások voltunk. Ő a szépség, én pedig a szörnyeteg. Nagyjából pont így néztünk ki.

- Itt - válaszoltam a kérdésére szinte zsigerből, mert már ismertem magamat annyira, hogy ha egy akció után hazaérek, nem fogom kitenni innen a lábamat. És ha ismerné a köröket, amikben mozogtam, ő sem akarná tiszteletét tenni nyilvános helyen. Az itthoni vacsora miatt azonban nem kellett aggódnia, volt egy jó pár strapabíró alkalmazottam, aki mindig gondoskodott az ilyesmiről. Igaz, általában egy főre kellett készülniük, de mennyivel lehetett nagyobb erőfeszítés két főre megteríteni?
Nemes egyszerűséggel vontam meg a vállaimat. Már régen nem nyugtalankodtam az ilyen események előtt, az csak zavart volna a koncentrációban. Életem első akciója előtt majdnem kiugrott a szívem a helyéről, és ugyan a természetes ideg ott gyűrűzött valahol a gyomrom körül, de ezt mindig tökéletesen tudtam leplezni. Előtte is számos dolgot lepleztem már el, szóval mondhatni, sikeres volt a dolog. - Hát eléggé megijednének a fiúk, ha sírva összeroskadnék az akció előtt, nem gondolod? - kérdeztem, de továbbra sem tüntettem el a pimasz vigyort az arcomról. Nyugodt voltam, nyugodtnak kellett lennem és nemcsak magam miatt. Az évek és a rutin már amúgy is megtette a maga hatását, és valószínűleg ő roskadt volna össze sírva, ha tudná, mennyi ilyen akcióban vettem már részt. A való élet mindig csúnyán arcon tudta csapni a naiv embereket. Iris pedig még csak most ismerkedett ezzel a világgal, rajtam keresztül. Tudtam, hogy soha nem akar majd részt venni benne. És éppen ezért próbáltam kristálytiszta vonalat húzni kettőnk között. Nem bonyolódhattam bele olyasmibe, ami aztán később megpróbál majd visszahúzni, netán kihúzni ebből. Habár eddig tökéletesen szlalomoztam a vonal mentén, hol átugorva, hol tartva a tisztes távolságot.
Az ujjaim nem eresztették az övéit, és szavai ugyan szélesítették a mosolyomat, de sóhajtanom is kellett egyet. Hol is volt most az a bizonyos határ, amit annyira próbáltam meghúzni? Igen, ez volt az a momentum, mikor éppen átugrottam a vonalon. - Nem tudom, hogy zokon vette-e. Nem tűnik egy könnyű esetnek - grimaszoltam, bár furcsa volt róla, mint a feleségemről harmadik személyben beszélni, és most már nem is szívesen haragítottam volna magamra amúgy sem. Ez az este kétféleképpen alakulhatott, és talán nem kívánta a halálomat, de megkönnyebbült volna, ha mégis bekövetkezik. Nem mintha annyira vágytam volna a halálra, még túl sok mindent akartam megvalósítani az életben.
Közelebb léptem hozzá, miután befejezte a beszédet, majd az utolsó másodpercben megálltam, mielőtt elértem volna az ajkait. - Tudod mit? Akkor majd a többivel együtt kérem, mikor hazajövök - vált teljesen szemtelenné a hangom, elutasítva az engedélyét a csókra, viszont az illata úgy kúszott be az orromba, mintha arra esküdött volna, hogy az utolsó pillanatban maradásra kényszerít.
Elengedtem a kezét, de előtte még szemtelenül rákacsintottam, mintha valami pimasz kamaszfiú lennék. Tisztában voltam vele, hogy a megszokottal ellentétben ezúttal nem én döntök, és ez valahol bökdöste is az agyamat. Ahhoz képest, hogy megfogadtam, hogy semmi sem változik, mégis úgy tűnt, hogy kifordítja a világomat a négy sarkából. - Ne sírj sokat utánam - vágtam még oda neki pimaszul, majd még a háta mögé nyúlva elvettem a kis dobozt, amibe az ajándék karórát csomagolták. Elvégre csak nem hagyom itt. Csak ezt követően indultam el a csukott ajtó felé. Érdekes este elé néztünk, és már biztos voltam benne, hogy ha magától az akciótól nem is féltem, de nem az lesz az egyetlen olyan dolog az este folyamán, ahol izgulnom kellett.

Elég érdekes jelenet rajzolódott ki a szemeim előtt, és erre nemrég még nem fogadtam volna egy fillérben sem. Elvégre az, hogy szembesítettem az életemmel, és azzal, hogy élet és halál urai voltunk, azt hittem, sokkal nagyobb ellenszenvet vált majd ki belőle. Elvégre ő minden volt, ami én nem, más neveltetésben részesült, és abban az életben talán máshogy ítélték meg azt, ha valaki embert ölt. Nyilván nem örült neki, hogy egy gyilkossal kellett egy fedél alatt élnie. De ez volt az életem, és abban az egyben biztos voltam, hogy erről egyetlen nő kedvéért sem tudnék lemondani.
Elmosolyodtam, látva a zavart az arcán. Talán ezzel nekem is sikerült elfednem azt, hogy amúgy én sem gondoltam, hogy ki fogom mondani ezeket a szavakat. Az egésznek olyan benyomása volt, mintha randevút egyeztettem volna vele, márpedig én soha nem randiztam. Azt sem tudtam, hogy mi fán terem, és abban még helyt tudtam állni, hogy kinyitom egy nő előtt az ajtót, de asszem ez egy randevúra még nem volt egy egész eszköztár. - Ha  nem lőnek le, itt leszek - vontam meg a vállaimat könnyedén, mintha nem is valami komoly dologról beszéltem volna, de a veszély mindig szerepelt a pakliban, a halállal kézenfogva. Sokat tanultam az apámtól, talán ezért voltam mindig magabiztosabb másoknál, de egyszer-egyszer már engem is megérintett a halál szele. És elég elszánt voltam annak érdekében, hogy ezt elkerüljem.
Lenéztem a kezeire, mikor a mellkasomhoz nyúlt, mintha csak le akart volna piszkálni onnan valamit. Nem számítottam a mozdulatra, és betudtam az aggódás egy fura jelének. Ez is új volt, hogy aggódott valaki értem. Ráadásul éppen ő aggódott értem, akiről néhány napja még bizton állítottam volna, hogy mindent megtenne azért, ha eltűnnék az életéből. Ez talán még most sem változott. - Ezt viszont nem ígérem - vigyorodtam el. Az szinte garantált volt, hogy nem fogom megúszni karcolás nélkül, de közben nem kerülte el a figyelmét a szóhasználat. Azt mondta, hogy haza. Talán észre sem vette, vagy ha igen, már későn. Úgy állt velem szemben, mintha tényleg a feleségem lett volna, aki éppen valami háborúba engedi a férjét. De valami hiányzott ebből a képletből, és előbb-utóbb egy hozzá hasonló lány - bár sokkal inkább nő - ezt könnyedén felfedezi. - Zokon venné a feleségem, ha a férje most megcsókolná? Amolyan... búcsúzóul - csúsztak az ujjaim a mellkasomon tüsténkedő ujjakra, az arcomra pedig pimasz vigyor ült ki. Elvégre azt tényleg nem tudhatta, hogy milyen formában térek majd vissza a házba. Szerintem megérdemeltem.

Most jól esett volna egy kör vodka, ilyen helyzetekben mindig kortyolgatni szoktam valamit. De nyilván az ő dolgozószobája kialakításakor nem ez volt a fő szempont, ő nem iszogatni készült ebben a helyiségben, habár még mindig volt problémám azzal, hogy pontosan mit is csinált. De talán egyszer majd úgy hozza a helyzet, hogy nyíltan rákérdezek, és több fogalmam lesz róla. - Akkor a ritka kivételt képviseled - válaszoltam egy kis vigyorral, elvégre ritkán hallottam ezt a mondatot. Inkább az ellenkezőjével szoktak fenyegetni, már aki meg merte próbálni, mások csendben imádkoztak egy szívrohamért, de ahhoz talán még fiatal voltam. Ő azonban velem ellentétben komolyan beszélt, legalábbis nem lazított a felvett pózon, így tudtam, hogy még mindig komolyan gondolta.
Megvontam a vállamat, elvégre ez nem csak rajtam múlott. Sok akcióban részt vettem már, és ezeket meg is úsztam, hisz itt álltam előtte. Voltak neccesebb pillanatok, halásztak már ki pár golyót a testem különböző részeiből, de egy sem bizonyult halálosnak. De ezeket inkább nem soroltam végig neki. A számos tetoválás, ami a testemet díszítette, eltakarta a golyók okozta hegeket. - Szerintem passzolna hozzád a fekete. - Mintha szándékosan bosszantani akartam volna, de amúgy nem volt bennem ilyen szándék. Kikívánkozott a megjegyzés, és valljuk be, kevés olyan dolgot tudtam elképzelni, ami ne állt volna jól neki. De a legjobban valószínűleg az isten adta csupaszság állt volna neki, és már megint témánál volt a fantáziám. Túl gyorsan képzeltem el egy szál semmiben, ez pedig talán ki is ült az arcomra, miközben végigmértem az alakját.
Megköszörültem a torkomat, majd annak ellenére, hogy az imént én kényszerítettem magunkat távolságra, most mégis én szeltem át megint, és elé sétáltam, miközben zsebre vágtam mindkét kezemet. - Ma este - adtam választ a kérdésére, elmerülve a kék íriszekben. Furcsa volt látni bennük a ki nem mondott, szinte már tökéletesen elfedett aggódást, és talán ez a szempár késztetett arra, hogy még ne menjek vissza a társaimhoz. Annak ellenére, hogy távol akartam tőle maradni, egy másik felem mágnesként tapadt hozzá. Bár tudtam volna, hogy mit kellene tennem. - Ha hazajövök, vacsorázhatnál velem - böktem ki végül, de legalább egy fél perces hatásszünet előzte meg a szavakat. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg kimondtam-e őket vagy képzelődtem.

Még a levegő összetétele is megváltozott közöttünk szinte egyetlen perc leforgása alatt. Valószínűleg ehhez annak volt köze, hogy én is elkezdtem a saját kis falamat újra felhúzni magam körül, és a következő pillanatban ő is így tett, mikor keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. A mozdulata láttán rögtön tudtam, hogy velem együtt ő is bezárkózott. Ezért valahol hálás voltam, mert ezzel a tudtomra hozta, hogy még mindig a helyzetünk tudatában van, az pedig a legnagyobb jóindulattal sem volt normálisnak nevezhető. Hát még nem egyszerűnek.
A hangja is semlegesen csendült, mire biccentettem egyet. Még egyik találkozásunk során sem volt része abban, hogy ekkora betekintést kapjon az életembe, és tudtam, hogy ha másnak nem, de elrettentésnek tökéletes. A mellékelt ábra szerint be is vált, szinte tapintani lehetett azokat a láthatatlan falakat. De még soha nem éreztem ennyire szarul magamat emiatt. Soha nem törődtem azzal, ha csalódást okoztam valakinek, és most szándékosan ezen dolgoztam. Életemben először fájt. De nem mutattam ki. - Mindig van valami, ami felülírja a terveket - válaszoltam, mintha csak az időjárásról beszéltünk volna, nem pedig emberek haláláról. Bár talán ez már a sokadik szög volt a nem létező házasságunk koporsójában is. Bár képes lettem volna megváltozni annyira, hogy elfogadjam egy ilyen élet ígéretét. De a saját szüleim példáján át láttam, hogy ezek a házasságok nem olyanok voltak, mint az amerikai filmekben.
Hátat fordított, egy ideig az ablakot bűvölve, de még így is rajta felejtettem a tekintetemet. Hirtelen kifogytam a szavakból, pedig mindig akadt egy-két mondat a tarsolyomban, és nem voltam az a fajta, aki nem tud mit mondani. De mire visszafordult, már nagyjából összeszedtem magam. - Igen - bólintottam ismét, válaszul a kérdésére. Az ilyen akcióknál én is jelen szoktam lenni, vállalom a felelősséget azért, ha netán elkalkuláltam valamit a tervemben. - De rád nézve van egy jó oldala is. Talán közelebb az özvegység, mint gondolnád. - A hangom nem árult el túl sokat, de nem voltam teljes mértékben közönyös. Ez velünk járt, ilyen volt az élet mellettünk. Talán ezért nem bajlódtunk az ilyenekkel, mint házasság. Annak ellenére, hogy nem kapott nagy betekintést az életembe, azt ő is láthatta, hogy a napom nagy részét munkával töltöttem, sokszor alvás helyett is ezek kötöttek le, így mellettem még egy igazi feleség is jogosan lenne boldogtalan.

Mi férfiak egészen máshogy jelöltük meg a területeinket, ha felfedeztünk egy esélyes vetélytársat. Bár ez szinte ismeretlen terep volt, nem sok olyan nő fordult meg az életemben, akiért beletartottam volna a kezemet a tűzbe, hát még veszélyes vizekre tévedjek miattuk. Márpedig ami nem érte meg, azért nem is vállaltam kockázatot, így pedig egy stresszfaktort ki is tudtam pipálni a sok közül. - Nem egészen - válaszoltam neki, mikor szóvá tette, lényegében engedélyt adva rá, hogy azt dugok meg, akit akarok. A feleségem engedélye nem írta felül a Papa utasítását, úgyhogy ettől nem dobódtam fel. Nem mintha Iris egy másodpercig is komolyan gondolta volna, tekintve, hogy olyan volt az arca, mint aki citromba harapott. Én azért ennél jobban színészkedtem, mikor közöltem vele, hogy eljárhat motelezni. Nagyjából pont ugyanennyire gondoltam rá jólesően.
Mióta Iris a házban élt, volt szerencsém belekóstolni a házas életbe, bár abban mindketten egyetérthettünk, hogy normális házasságoknál valószínűleg nem így zajlanak a napok. Valamennyire próbáltam alkalmazkodni a kialakult helyzethez, ami már nagy szó volt tőlem, mert az első pillanattól kezdve elzárkóztam a kompromisszumtól, mondván, hogy ez az egész nem az én ötletem volt és csak egy púp a hátamon. De nem akartam még egy ellenséget, mert abból volt már bőven.
Amikor a homlokának döntöttem az enyémet, az ujjaim pedig eltűntek a hajában, éreztem a testén, hogy meglepődött. Nem számított erre a lépésre, de nem volt vele egyedül, mert ezt én sem láttam jönni. Amikor a mellkasomra csúsztak a kezei, már láttam magam előtt, ahogyan eltol majd magától, de ez nem történt meg. Valahol mélyen hálás is voltam ezért, mert valamiért pár másodperc erejéig a nyugalom szigetén éreztem magam. Még nem éreztem korábban hasonlót, hogy valaki mellett akár egy pillanatig is átjárjon valami ehhez hasonló földön túli megnyugvás.
Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, mikor ismét megszólalt, így adott volt, hogy elmerülhessek a szemében. Egy ideig nem is válaszoltam. Már többet láttam benne, mint eddig bármelyik nőben az életem során, és habár küzdöttem ellene, de a vonzalmamat nem tudtam elfedni. Kezdett olyan tiltott gyümölccsé válni, ami nem is akarja, hogy annyira tiltott legyen. De nem engedhettem őt be. Kívül kellett tartanom. - Semmit - mondtam halkan, mintha tényleg nem történne semmi, mintha teljesen hétköznapi lenne. Normális körülmények között tényleg az lett volna, de a mi helyzetünk nem volt normális. Még mindig ugyanott tartottam, mint pár napja. Nem tudtam, hogy mit kellett volna kezdenem vele, a mellette kialakuló helyzettel, és emiatt szinte rögtön eltűnt a megnyugvás, hogy ismét visszatérjen a feszített tempó, az agyam pedig ismét teljes üzemmódba kapcsolt. Ki akartam jutni innen, nem akartam, hogy többet lásson belém, mint ami valójában voltam, bár ezzel talán már el is késtem. Szinte rögtön eszembe jutottak a Mama szavai, mikor azt mondta nekem kamaszként, az első komolyabb balhém után, hogy reméli, megtalálom a számításaimat a maffiózó életben, mert szeretni úgysem fog soha senki. Ezek a szavak pedig végigkísértek egész életemben.
Kihátráltam a felvett pozícióból, ekkor már kialakítva egy jó fél méteres távolságot, innen fürkészve továbbra is a tekintetét. Ebben a pillanatban egy egész világot tudtam volna összetiporni benne, de a rólam kialakított képét egész biztosan. És jelenleg ez tűnt az egyedüli menekülőútnak. - Az embereimmel egy leszámolás terveit készítettük elő a napokban. Minimum egy tucat emberáldozattal. Natasha amolyan csali a tervben, bevonzza a hozzám hasonló ruszkik figyelmét - tettem hozzá, elég furcsa tárgyilagossággal közölve a tényeket, megtéve az első lépést afelé, hogy emlékeztessem arra, hol is van és kivel él egy fedél alatt. A Mamának igaza volt, soha nem fog szeretni senki. Méghozzá azért, mert nem hagytam.

Nem szóltam közbe, inkább ráhagytam, hadd higgye azt, hogy beveszem az éppen bődületesen nagy füllentését a féltékenységről. Mert az volt, és hiába próbálta a szavaival megcáfolni, nem hittem neki. Fordított helyzetben ő sem hitt volna nekem. Ez volt szép kettőnk kapcsolatában. Már ha az eddigiek alapján ezt kapcsolatnak lehetett titulálni. - Minden bizonnyal - bólogattam szemtelen vigyorral a képemen, mikor éppen arról beszélt, hogy a feleségemként több tisztelet érdemel, és talán az első alkalommal valami ilyesmire gondolt a megalázás alatt. Bár ezt nem kenhette rám, nem én fizettem le Natasha-t, hogy másszon rám. Bizonyára nem tudott ellenállni a sármomnak - most sem. - De nem hiszem, hogy képes leszel megtanítani pár orosz maffiózónak, hogy mi a tisztelet - fűztem hozzá, elvégre nem akartam, hogy egy álomba ringassa magát. Sok mindent el lehetett rólunk mondani, de azt nem, hogy igyekeztünk más kedvére tenni. Amit én most csináltam... az például teljesen új volt még tőlem is. Soha senkinek nem tettem még ilyen gesztust. Próbáltam nem is nagyon kutatni az okát annak, hogy most miért tettem vele kivételt.
Becsuktam magunk mögött az ajtót, és mikor megfordultam, már ott állt velem szemben, így téve még hátrafelé pár lépést. Mintha attól félt volna, hogy hátba támadom. - Oh. Már tűkön ülök a kíváncsiságtól - válaszoltam, letéve az asztal sarkára a kis tasakot, és kíváncsian húztam ki belőle egy kisebb dobozt. Közben továbbra is figyeltem a szavaira, de csak vállat vontam. - Nem akartam megd*gni, ha erre vonatkozik a kérdésed. És tudom, hogy erre vonatkozik - kerestem meg a tekintetét, szám sarkában a már jól megszokott pimasz somolygással, miközben a kezeim továbbra sem álltak meg, tovább folytatták a kicsomagolást. A doboz formája alapján már volt egy elképzelésem az ajándék kilétéről, és mikor előkerült a benne lapuló tárgy, egy halk füttyentést engedtem szabadjára. Nem tűnt olcsó ajándéknak, raádásul tényleg nem számítottam rá. Mikor megvette, még nem tudott erről a szobáról, így tényleg tekinthettem őszinte gesztusnak.
A kezemben tartottam az órát, a tekintetemet ekkor azonban már Iris ejtette rabul. Valamiért nem tudtam kimondani azt, amit ő kimondott nekem. Azt, hogy köszönöm. Pedig tényleg örültem, még ha nem is tudtam olyan jól kimutatni. Elég régóta éltem abból, hogy nem mutattam ki az érzéseimet, ebben kiköpött Papa voltam. - Szóval ezzel vagyunk kvittek? - kérdeztem, de szinte nem is vártam tőle választ, elé léptem, felemeltem a kezemet, és az ujjaimmal a szőke haja után nyúltam, elveszve vele a tincsek között. Azonben nem csaptam le az ajkaira, helyette a homlokomat döntöttem az övének, majd lehunytam a szemeimet, és sóhajtottam egyet. Nem tudtam, honnan jött a mozdulat, talán már fáradt voltam a több napnyi feszült munkatempó miatt, izgultam az akciónk sikeréért, és ebben a pillanatban végre úgy éreztem, hogy nem kellett megjátszanom magamat.

Még nekem sem árulta el a Papa, hogy meddig kellett fenntartanunk ezt a látszat-házasságot, és ugyan szerettem volna tudni, hogy mire ment ki pontosan a játék, megérte-e egyáltalán azt az áldozatot, amit mindketten meghoztunk érte, de egyelőre csak sötétben tapogatóztam. Iris pedig még annyit sem tudhatott erről az egészről mint én, az ő apja sem dalolhatott többet, mint az enyém. Egyelőre úgy tűnt, hogy nem pár hónapról volt szó, így tényleg komfortosabb megoldásnak láttam, ha kap egy saját szobát a tervezgetéshez. Nem sajnáltam tőle, azt pedig, hogy megérdemelte-e, még nem döntöttem el. Már jó ideje egy fedél alatt élt velem, és még egyszer sem próbálta átvágni a torkomat alvás közben, úgyhogy ez már mindenképp jó pontnak számított.
Amúgy nem rajongtam a féltékeny cicaharcokért, feleslegesnek tartottam őket, amolyan női hülyeségnek, ami nem termelt értéket. Most mégsem léptem közbe, pedig hétköznapi esetben megtettem volna. És nem azért, mert annyira élveztem magamon a vörös hajú démon tapadós ujjait, hanem mert Iris reakciója még az én elképzeléseimet is felülírta. Főleg mikor tökéletesen kontrázott Natasha oroszul elmondott szavaira. Még az én arcomon is megjelent egy elismerő mosoly, de csak azért, mert a meglepődöttséget nem engedtem kiülni az arcomra. A két nő nagyjából úgy feszült egymásnak, mint ég és föld. - Ez végül is igaz - biccentettem Iris szavaira, továbbra is azzal az elismerő féloldalasommal az arcomon, ennek hatására pedig Natasha is visszavonult, és levette rólam a kezét. Legalább nem nekem kellett.
A következő felvonásra azonban még én sem számítottam. Már magára a mozdulatra sem, amivel Kirillnek jelzett. Ott abban a pillanatban megláttam benne valamit, amit eddig még nem, és ami a kelleténél is jobban tetszett. Az alkalmasságot erre az életre. És valljuk be, erre egy fillérben sem fogadtam volna korábban. Habár arról sem feledkezhettem meg, hogy a gesztus inkább szólt Natasha iménti előadásának, semmint ténylegesen nekem, de ha ez kellett ahhoz, hogy kicsalogasson belőle valamit, talán minden nap nőket kéne idehívnom.
Mikor letette mellém a kis tasakot, kíváncsi szemmel fürkésztem, vajon mit rejthet, de nem értem hozzá. - Ha most megbocsátotok - fordultam körbe az eddigi társaságom körében, majd elnyomtam a cigarettacsikket, és az így felszabadult kezembe a tasakot fogtam, míg a másik tenyeremet Iris hátára csúsztattam, ezzel a mozdulattal invitálva őt ki a helyiségből, majd mikor vele együtt kiléptem a dolgozószobámból, és becsuktam mögöttünk az ajtót, elvigyorodtam. Egyelőre nem szóltam egy szót sem, ismét Iris hátára siklott a kezem, és tovább kalauzoltam a hallban, hogy ezúttal az ő dolgozószobája felé vegyük az irányt. - Cuki, mikor féltékeny vagy - suttogtam oda neki, habár talán még életem során egyszer sem használtam a cuki szót. Közben nem feledkeztem meg a tasakról, amit nekem szánt. Elvileg. - Ezt tényleg nekem szántad, vagy csak kapóra jött a vörössel szemben? - pimaszkodtam tovább, de már kíváncsi voltam, mi lapult a dobozban. Amikor a dolgozószoba ajtajához értünk, kinyitottam előtte, várva, hogy ő lépjen be előbb. Az udvariasságomra nem lehetett panasza. Csak a modoromra. És egy-két (sok) viselt dolgomra.

Kíváncsi voltam, hogy Kirill mikor fogja bemondani az unalmast erre az egészre, igaz, egyelőre még nem mutatta jelét annak, hogy problémája lenne a lánnyal. De reméltem, nem együtt járták az üzleteket, mint valami barátnők. Bizarr lett volna, pedig láttam már érdekes dolgokat, de erre nem lettem volna felkészülve.
Kirill elkalauzolja a lányt a dolgozószoba felé, én pedig egy sóhajt követően visszatértem a többiekhez, hogy a térkép fölé hajolva újra mutogatni kezdjek. Ismerték a szituációt, pontosan tudták, hogy Iris egy színjáték része volt, azt is tudták, hogy mennyire főtt miatta a fejem, mikor elszökött. Vagyis, nem az enyém, de ezt már sokszor végigrágtuk. Felőlem maradhatott volna Franciaországban. - Szóval a raktár bejárata itt van - böktem az egyik pontra, majd gyors irányváltással ráböktem egy másik pontra. - Itt pedig van egy kamera, aminek... - Ekkor szakadt félbe a mondatom, mert meghallottam a halk kopogást az ajtófélfán, a tekintetem pedig rögtön a kicsit sem váratlan vendégre siklott. Ha választanom kellett volna, hogy vajon csendben felsétál-e majd az emeletre vagy pedig személyesen is megköszöni a meglepetést, én is az utóbbira tippeltem volna. Valahol mélyen vágytam is rá, hogy így tegyen, de ezt akkor se vallottam volna be, ha kínoztak volna.
Felé fordultam, majd egy féloldalas mosollyal lassan megvontam a vállaimat. - Valószínűleg kényelmesebb lesz egy saját dolgozószoba, mint egy zsúfolt torony - mondtam neki, a mondat végét szándékosan elviccelve, de ezt a belső poént úgysem értette rajtunk kívül senki más. A mosolya hálás volt, emellett viszont zavarban volt, ami még tetszett is, kár, hogy társaságunk akadt.
Ismét szívtam egyet a cigarettából, majd körbenéztem. Iris nem ismert innen senkit, nem mintha veszített volna ezzel bármit is, egytől egyig sáros, gyilkos alakok, akárcsak én. Minden zsák megtalálta a foltját, ha üzletről volt szó. - Iris, ők itt - mutattam a három férfira és a köztük álló nőre. - Leo, Konstantin és Stepan. Ő pedig Natasha - böktem a társaság egyedüli női tagjára, aki egyébként megtestesítette a mi ruszki ideálunkat a gyönyörű kék szemeivel és az élénk vörös hajával, a kirívó öltözködéséről nem is beszélve, és nem túl barátságos tekintettel méregette a feleségemet. Iris számára ezek a nevek nem voltak mérvadó információk. Nem fognak együtt grillezni a hátsó kertben, ezek egészen másfajta körök voltak.
Már készültem volna mellé lépni, hogy a hátára simítva a kezem, kivezényeljem innen, hisz semmi neki tetszőt nem hallott volna, ha itt marad. Csak ismét ráerősítettem volna a hideg ruszki mivoltomra, akinek nem szent az emberélet. Ezt a fejezetet pedig nem volt kedvem újranyitni. Végül nem jutottam el a mozdulatig, mert Natasha mellém lépett, és a vállamra fonta az egyik karját. Egyértelmű volt, mire ment ki a játék, főleg mikor búgó hangon, oroszul kezdett beszélni hozzám. Valami olyasmit, hogy nem érti, miért foglalkoztam azzal a nővel, aki otthagyott a francba. Mondjuk erre én sem tudtam a választ, még az esélyt sem adta meg, de ezen már túlléptem. És semmilyen cicaharc miatt nem akartam újratárgyalni magamban. Mégsem léptem közbe, és nem állítottam le a tovább kígyózó nőt. Talán csak kíváncsi voltam, hogyan reagál Iris. Kötöttek kellemes emlékek Natasha-hoz is, de az utóbbi időben Iris túl gyakran gyűrűdzött be a fejembe, és állandóan azon kaptam magamat, hogy azon tűnődöm, hogyan kedveskedhetnék neki. Ez pedig valami kóros dolog tünete lehetett.

Eltelt egy pár nap a dolgozószobai incidens óta, én pedig könnyen megállapítottam, hogy nem volt túl sok átfedés a kettőnk élete között. A házban néha látni véltem, habár ennél nyilvánvalóbban már nem is tudott volna kerülni, még ha néha össze is akadt a tekintetünk, mikor a dolgozószoba közelébe jött, azonban mikor elhagyta a házat, olyan helyekre ment, ahova én soha nem jártam. Ha hétköznapi emberek lennénk, valószínűleg soha nem találkoztunk volna. Amit ő feltehetően nem bánna. És feltehetően én se. Utáltam a tiltott gyümölcsöt, és annak ellenére, hogy nemrég a határokat feszegettük, még mindig így tekintettem rá: a nőre, akivel nem tehettem azt, amit akartam. Kezdett frusztráló lenni, hogy míg száműztek az életemből minden más örömforrást, beleértve a régi barátnőimet is és Sienna-t, addig egy karnyújtásnyira volt tőlem a feleségem, aki... mindegy.
Már elmúlt dél, az íróasztal fölé görnyedtem egy pár másik fickó és egy nő társaságában, ujjaim egy térképen cikáztak fel-alá. Kirill okkal törte ránk az ajtót a minap, azóta nem volt nyugodt nappalom, sem éjszakám, és ha akartam volna sem lett volna időm a feleségemmel foglalkozni. A Papa nem hagyott szinte még levegőt venni sem. Én az ennél jóval egyszerűbb módszereket kedveltem, nem az ilyen habos-babos csomagokba burkolt, jól kidolgozott faszságokat. Ez a Papa mániája volt.  
Iris még kora reggel elment valahová, Kirill pedig ment utána, ahogyan attól még továbbra sem tekintettem el, de nyomatékosítottam a diszkrétséget. A lány már tudta, hogy sehol nincs egyedül, de talán ez a barom meg tudta oldani, hogy ne ennyire feltűnően legyen a nyomában. Nem tetszett, hogy ennyi ideig házon kívül voltak, de legalább alkalom nyílt arra, hogy Iris megkapja, amit akart. Én tartottam magamat az ígéreteimhez, így a délelőtt folyamán minden olyan cuccot, ami kellett neki a... fogalmamsincsmihez, bevittek egy eddig üresen álló helyiségbe. Nem akartam nagy ügyet csinálni abból, hogy képes voltam végre valakinek a kedvére tenni, méghozzá teljesen önzetlenül, de mégis valami belső büszkeség szurkálta a gyomromat miatta.
Éppen nagy magyarázásban voltam, mikor hallottam a bejárati ajtót, így szinte a mondat közepén sétáltam a nyitott dolgozószoba ajtajához, és nem is tévedtem, Iris érkezett haza, mögötte pedig Kirill, egy csomó szatyorral a kezében. Nők.
Nekidőltem az ajtófélfának, szabad kezemmel megfogva a cigarettámat, kifújva a füstöt, egy ideig Iris szemeit fürkészve, majd a háta mögött álló Kirillre pillantottam, és a fejemmel intettem neki, hogy mutassa meg a lánynak az új dolgozószobáját. Ami nem a szobájában volt, nem is a nyugati torony környékén, hanem itt lenn, a földszinten, közel az enyémhez. Ahhoz képest, hogy három napja még egy koszos, rohadásszagú helyiség volt, egész szép munkát végeztek rajta, én biztosan örültem volna egy ilyen dolgozószobának.
Mikor Kirill vette az adást, és kalauzolni kezdte a lányt, én visszafordultam az asztal felé. Két forgatókönyv volt a fejemben: az egyik, hogy Iris csendben örömködik majd, elvégre én tényleg beletettem a szívemet és lelkemet - vagy mimet -, hogy a kedvére tegyek ezekkel a holmikkal és a dolgozószobával, a másik pedig, hogy rögtön visszajön és megosztja az örömét velem.