Nem kerüli el semmi sem a figyelmem. Egyetlen mozdulata, lélegzetvétele, pilláinak rebbenése, szívének dobbanása. Mindent érzek, látok, és hallok, metsző szemeimmel olvasom őt, mint egy könyvet. Nem feltűnően, természetesen. Nem akarom kínos helyzetbe, vagy zavarba hozni, de légzésének változása is elég beszédes, ha nem nézek rá éppen. Kérdéseire kényelmesen összefonom az ujjaimat az ölemben. - Meg fogod tudni. Mindent a maga idejében. - válaszolom, és szemem sarkából látom, miként simít ismét hasára. Még mindig visszatartja Önmagát. El kell érnem, hogy ne tudja visszafogni, vagy ne akarja. Ha nem megy az egyik, majd jön a másik. Kérdésemre látom meglepettségét az arcán, ezért el is magyarázom, mire gondolok. A válasza nem lep meg, bár éle egyáltalán nem sért meg. - Megválaszthatod magad, mit akarsz felvenni. - nekem csak a mérete kell ehhez, más nem. Egyébként sem ismerem az ízlését, noha a most rajta díszelgő ruha azért sokat elárul, ahogy az is, hogy milyen arisztokratikusan ül az ülésen, vagy hogy felém emeli a kezét. Figyelem azt, amíg meg nem szólal, onnantól kezdve a pillantásomat rá szegezem. Tetszik ez a megnevezés. A kérése pont olyan váratlanul ér, mint az enyém őt. Pár másodpercig csak fürkészem kifejezéstelen arccal, de érdeklődően csillogó szemekkel, végül közelebb ülve, felé fordulva oda hajolok hozzá. A mozdulat olyan egyenletes és lassú, akár csak egy kígyóé. Szemeim az övét kutatják, mintha csak kiakarnám olvasni belőle, mit szeretne. Akkor sem veszem le róla a pillantásom, mikor megérzem a puha kezeket magamon. A simítás a mellkasomon indul, és a vállamon folytatódik a zakó alatt. A közelsége és a leheletének ritmusa, érintésének útja már minden férfit rabul ejtene, de én várok. Türelmesen, mozdulatlanul hagyom, hogy a kezek bejárják a testet, és lecsúsztassák a fehér inget takaró szürke zakót a karjaimon. Pár másodperc erejéig csak néz engem, és én érdeklődve biccentem félre a fejem, némán téve fel a kérdést, Mire vársz? Végül mozdul. Elveszi a zakót, és felveszi. - Ha ezt választod, ám legyen. - ülök vissza a helyemre, valamiféle elégedettséggel a tekintetemben. Az út hátralévő részében csendben ülünk egymás mellett. Ahogy Frognerhez közeledünk, úgy lesznek szellősek, és zöldebbek a kertek, magasabbak az őket körülvevő fal. Amikor megérkezünk, kinyílik a nagy, kovácsolt vaskapu, és ő csillogó szemekkel fordul felém. Szavaira rá pillantok. - Még is csak egy befolyásos úriember képét vettem magamra. - válaszolom. Amikor megállunk, ő felteszi a kérdését. Újra. - Hogy emlékezz. - válaszolom szűkszavúan, aztán kiszállok a kocsiból. Rufio kinyitja neki az ajtót, megvárja, míg kiszáll, majd elmegy, hogy leparkoljon az autóval. Én magam elindulok befelé, és ha nem követ, megállva hátrapillantok rá. - Itt nincs mitől tartanod. - mondom, hátam mögött az ajtóban megjelenik az ügyintézőm. Tovább indulok, szemeimmel a szőke kislányra pillantok. - Készíts össze törülközőt és a fürdőt a vendégünknek. A szavát úgy lesd, mint az enyémet. Egy istennővel van dolgod. - amint kimondom a szavakat, a nő csillogó tekintettel mered rá Sifre, és már majdnem meg is jelenik rajta egy mosoly, de előtte készségesen félre áll az utamból egy néma bólintással. Ha Sif akarja, felfedezheti a házat. Nem fogom megakadályozni abban, hogy körbe nézzen, vagy járjon. Én az emeletre megyek, és míg így teszek, kibontom a nyakkendőm, és leveszem magamról. Egy kényelmesebbe tervezek átöltözni.
Vendég —
Jörmungandr & Sif
Szemeim finoman megrebbennek, amikor meghallom, hogy az utasításba engem is belefogalmazott. A férfiaknak – legyenek azok halandók vagy istenek – nem szokásuk kreditet adni nekem bármiről is legyen szó. Erre pont ez a férfi teszi meg. Szívem vadul zakatol, de próbálom arra fogni, hogy ez csupán azért van, mert be vagyok vele zárva egy kis térbe… és nem azért, mert előbbi bármit is jelentene nekem. Aztán, amikor ismét ráfordítom a tekintetemet, meglepődötten megdermedek. Látva arcán a leheletnyi mosoly kezdeményt, ahogy csinytalan módon meggörbül szája sarkában váratlanul ér. Hirtelen úgy érzem minden elcsendesül bennem. Elfelejtem előbbi haragomat, sértettségemet, értetlenkedésemet, de még elkeseredésemet is. Csak nézek rá, és úgy érzem, hogy egy hatalmas tó közepén lebegek, ahol nem érhet el semmi rossz. Aztán hangja megtöri bennem ezt az érzést, és én úgy térek magamhoz, mintha álomból ébrednék. - Talán? – kérdezek vissza, főleg, mert még lassan dolgozik az agyam az előbbiek után. Mégis hol jár az eszem?!– Fogsz ma valamire nem kriptikus választ adni? – kérdezem szinte már sóhajtva, de figyelmem visszaterelődik közben a sofőrre. Kissé félredöntött fejjel vizslatom őt, ahogy magabiztosan elvezet a mostanra már csendessé vált utcákon. Továbbra is az a furcsa érzés ragad magával, hogy ismerős nekem, pedig biztos vagyok benne, hogy még soha életemben nem láttam őt. Tekintetem újra és újra végigfuttattom unalomba fagyott arcvonásain, ahogy próbálom magam megfejteni a rejtvényt. Közben mintha valami… messzi suttogásként jönne el hozzám a válasz, de nem tudok elég jó irányba fordulni, hogy kihalljam a szavakat. Megint furán érzem magam, és kezemet hasamra szorítom. Jörmungandr vonja vissza magára a pillantásomat, amikor felteszi kérdését. Meglepődötten felvonom egyik szemöldökömet. Ha bármit is gondoltam, hogy ma fog kérdezni tőlem, biztosan nem ezt mondtam volna az első ötven alkalommal, de talán még a századikra sem. Valószínűleg érezheti rajtam teljes értetlenséggel vegyes kíváncsiságomat, mert megmagyarázza pontosan mire is gondolt. Ahogy beszél egyre jobban elkerekednek szemeim. Szívverésem ismét felgyorsul és én alig bírom nyugtatni magam. Aztán szemöldökeim leereszkednek. - Nincs szükségesem még egy férfira, hogy öltöztessen – mondom határozottan. Aztán amikor rájövök, hogy ez a mondat nem úgy hangozhatott, ahogy én szántam és talán megsértettem vele, felemelem a kezemet, mintha csak egy udvarias érintéssel elintézhetném. Aztán rájövök, hogy ez az óriáskígyó előttem. Érzéketlen, mint egy kő. Én pedig nem az asgardi udvarban vagyok, hogy minden mondatomra figyelnem kelljen. Szürke íriszeim aztán leesnek félig a levegőben tartott kezeimre és támad egy gondolatom. - Ellenben, Sjøslange… - mosolygok rá, ahogy lassan előrébb hajolok ültömben és magamhoz intem őt is – dőlj előre, kérlek! Ha engedelmeskedik kedves parancsomnak kinyújtom felé mindkét karomat. Tenyereimet ráfektetem mellkasának széles lapjaira. Egy picit megborzongok erre, de nem tudom megállni. Pillantásom felvezetem szemeire, mert eddig saját mozdulataimat követtem. Arra számítok, hogy eddig megszokott higgadt tekintetével figyel engem, míg lassan feljebb csúsztatom kezeimet a vállaira, a zakója alá. Megnyalva kiszáradt ajkaimat, hüvelykujjaimat beakasztom az anyagba és aztán ráérősen lecsúsztatom szilárd alakjáról. Egy pillanatig még habozva Őt nézem, aztán visszahúzódok a saját helyemre. Magamra kanyarítom a ruhadarabot és kisebb ficergés közepette sikerül beledugnom a karjaimat is, hogy aztán teljesen magamra húzzam. Meglepődve érzékelem, hogy milyen meleg. Jörmungandr egy hidegvérű kígyó talán, de ebben a testben… halandóbb, mint gondoltam. Felpillantok rá, miután eligazgattam magamon a zakót, és vetek felé egy kis pajkos vigyort. - Ez megteszi. – Aztán összeráncolom a szemöldökömet. – A józanság viszont jó ötlet. Ezután kinézek az ablakon az én oldalamról, bár minden ösztönöm azt súgja, hogy nem szabadna hátat fordítanom Neki. Helyette igyekszem nem egyértelműnek tűnni, miközben próbálom beszippantani illatát, mi most már körbevesz. Sós. És vad. Jeges. Tökéletes. Az autó út csendesen telik el. Én nem kérdezősködöm tovább, ő pedig természetesen nem osztja meg velem előre, hogy mégis mit akar tőlem, vagy mik a tervei a továbbiak tekintetére. Még azt sem tudom, hogy hová visz. Talán tényleg teljesen megbolondultam. Éppen megráznám a fejemet, erre a gondolatra, azonban úgy néz ki, hogy megérkeztünk. Arcom felélénkül, amikor meglátom, hogy minek is a bejárójára hajtunk rá. - Ez lenne a lakod? – kérdezem meglepődve. – Csodálkozom, hogy nem egy nagy barlang – mondom hamiskásan, de amikor ismét ránézek kissé zavarba jövök. Nem tudom mégis miért vagyok ilyen szórakozott hangulatomban. Elvégre nagyon könnyen lehet, hogy a tervei velem az én csúnya és gyötrő halálommal végződnek, de… valahogy mégsem tud igazán érdekelni. Valószínűleg óvatosabbnak vagy komolyabbnak, visszafogottabbnak kéne lennem ebben a helyzetben… Egy pillanatra elgondolkozom, hogy istennő társaim vajon mit cselekednének a helyemben? Valószínűleg vagy egy szót nem szóltak volna Jömungandrhoz és elhúztak volna a közeléből, amilyen gyorsan csak lehet vagy elküldték volna oda, ahova még Sol fénye sem süt be. Talán nekem is egyiket, másikat kellett volna tennem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltam abban a kiinduló pozícióban, ami ezt adta volna, amikor megtalált. Mégis… ahogy begurulunk a hatalmas villa elé az autóval elgondolkozom, hogy tényleg okosan tettem-e, hogy elfogadtam az ajánlatát? Aztán egy másik kérdés ötlik a fejemben: számít az, hogy a többiek mit tettek volna? Nem kéne hagynom, hogy akkor is mások kontrollálják mit teszek, amikor nincsenek is a közelemben! Megrázom a fejemet vad gondolatomra, aztán nem teljesen rápillantva – mert még mindig kissé zavarban vagyok – felé fordulva kérdezem: - Miért hoztál ide?
Érzem. Érzem őt. Az illatokon, a levegő ízén. Csak addig tekintek hátra rá, amíg nem közlöm vele a tényeket. Választania kell. De legalább most övé a döntés joga. Először mosolyog, de aztán ez leolvad az arcáról. Semmi baj, sokaknak okozok csalódást, főleg ha tárgyalni kell. Ugyan ez most nem tárgyalás, de még is, valami olyasmi. Olyan dolgot ajánlok fel, amelyet mások soha. Még a lehetőséget se adták meg neki, hogy döntsön. Adták kézről kézre, és használták. Most nem. Én hagyom neki, hogy maga döntsön a saját sorsáról. Ha most azt mondja nem, azt is elfogadom. De akkor tőlem nem fog több megkeresést kapni. Nem fogom felajánlani a segítségem. Egyébként is ritkán csinálok ilyet. A kocsiba beülve az órámra pillantok. Habár csendben van, szinte idáig hallom a dühös zilálását. A másodpercek telnek, és a feszültség majdnem tapinthatóvá válik. Aztán közelebb lép. Szemem sarkából rá nézek. Vajon hogy csukja be az ajtót? Beül előtte, vagy sem? A kényelmes, fűtött bőrülés puhán öleli magához a karcsú testet, ahogy ránehezedik. 48 másodperc. Leeresztem a kezem az ölembe, míg becsukja az ajtót, és rá tekintek. Jó döntés. Önállóságának első lépése. Először nem tekint rám, és én még mindig várok, egy szót se szólva. Rufio pedig csak arra vár, hogy utasítsam. Aztán végre lassan, rám emeli a tekintetét. A szürke forgatag találkozik az én nyugodt pillantásommal. Szusszanása és szemöldökráncolása szórakoztat, úgy csinál, mintha nem lett volna más választása. A szavakra aprót bólintok, és előre tekintek a visszapillantó tükörbe, míg ő a sofőrre fordítja figyelmét. - Hallottad a hölgyet. Induljunk. - mondom halkan, mire a motor felpörög, az autó pedig komótosan megindul. Talán vissza se pillantottam volna Sifre, ha édes hangján nem tesz fel újra egy kérdést. Egy fontos kérdést. Felé fordítom a fejem, szám sarkában egy soha nem látott, már majdnem mosolykezdeménynek nevezhető valami bújik meg. Épp csak annyira látszódik, hogy szoborszerű arcomnak valami ravaszságot adjon. - Talán. - felelem sejtelmesen. Nem fogom neki megadni a választ, hiszen akkor nem volna titok. Ha azzá teszem, ingerelhetem az erejét, és őt is. És minél többet, minél jobban érez ebből, annál hamarabb fog rátalálni. Persze, ha kitalálja, nem fogom tagadni előtte a nyilvánvalót. Sőt, inkább egyfajta diadalként élném meg. - Mik a méreteid? - kérdezem, és előveszem zakóm belsőzsebéből a telefont, és mielőtt még újabb dolgokkal vádolna meg, rá tekintek. - Szeretném, ha kicsit jobban éreznéd magad. Nem lehet a fontos dolgokra koncentrálni félcipővel, és koszosan. Ha összeszedted magad, és kicsit ki is józanodtál, elmondom, miért ülsz most mellettem. - magyarázom meg a dolgot nyugodtan. Neki is jobb lesz, hogy ha nyugodtan, tiszta fejjel beszél velem, és ezt nem tagadhatja ő sem. Tudom, hogy tart tőlem. Főleg attól, hogy mit akarok tőle. Ha pedig megadom neki a lehetőséget, hogy ne illuminált állapotban hallgasson végig, és beszéljük át a lehetőségeit, az neki is, és nekem is csak jó.
Vendég —
Jörmungandr & Sif
Még mindig nem válaszolt a kérdésemre, így továbbra is értetlenül állok előtte. Nyugodt szinte mozdulatlan testtartásából leszűrve nem is igyekszik elsietni a dolgot. Tekintetét az égre szegezi, mintha csak a hold fényében fürödne. Akár kígyó a napon. Felrázva magam gondolataimból emlékeztetnem kell magam, hogy kivel is van dolgom. Egy pillanatra közelsége összezavarta… nos, mindenemet. Eleve nem vagyok éppen a legjózanabb állapotomban… amit most már még jobban bánok, hogy így sikerült rám találnia. Hiszen, ha nem akar megátkozni vagy megölni… akkor igazán résen kell lennem, hogy ne csússzon be könnyedén védőfalaimon és fojtson meg mielőtt nem figyelnék rá. Eleve elég aggasztó, hogy az előbb leszűrtek tekintetében úgy néz ki akar valamit tőlem. Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy tud rólam valamit. Valami olyat, amivel én nem vagyok tisztában, de fontos eléggé, hogy közel tartsa magához az információt. Összevonom szemöldökömet, majd elnyitom a számat, hogy ismét követeljem rajta tetteit, amikor egy autó gurul be mellénk a kis utcába. Csak üres tekintettel figyelem, ahogy Jörmungandr konstatálja magában, mintha meg sem lepné. Mintha pontosan így lett volna eltervezve. Aztán felém fordul és én megdermedek. Már éppen elnevetném magam, amikor felajánlja, hogy tartsak vele, de következő sértése olyan mélyen vág mellbe, hogy kifut belőlem a levegő. Csak meredten bámulok rá, ahogy komótosan az autóhoz lép és kinyitva ajtaját beszáll rajta. Amint viszont eltűnik látóteremből és utolsó szavai igazán rögzülnek elmém szétcincálódott szövetén, mérhetetlen harag robban bennem. MÉGIS MIT KÉPZEL ki ő, hogy ultimátumokat osztogasson nekem? Mégis mit gondol?! Hogy majd csak olyan könnyedén beadom a derekamat egy ilyen csúszómászónak? Hogy majd ha ő csettint, akkor én ugrok csak azért, mert senki más nem hajlandó törődni velem? Azt hiszi, hogy minden morzsa figyelmet elfogadok, ha éppen elém esik? Hogy mert a fejemhez vágta életem egyik legfájóbb pontját, majd rájövök, hogy ő többet is nyújthat nekem? Csendesen fújtatok magamban, már majdhogynem toporzékolok a járdaszélen. Legszívesebben odamennék és jól arra a nagy orrára csapnám azt a megveszekedett ajtót, aztán elégedetten mosolyogva elsétálnék. Már elképzelem magam előtt a jelenetet és ez lenyugtat annyira, hogy a vörös ködön túl lássak. Lenyugszik elmém annyira, hogy kicsit objektívebb oldalról is megvizsgáljam azt, ami történt. Igazán nem tetszik nekem, hogy egyértelműen manipulálni szeretne engem. Bár eszembe ötlik, hogy az előbb én is megpróbálkoztam vele, bár más vonalon. Nem vethetek rá igazán követ. Főleg, hogy tudtam előre, hogy mire számíthatok vele kapcsolatban. Még mielőtt ebbe az egészbe belekezdtem volna megjegyeztem magamban, hogy nyitott szemmel állok a nagy kígyó elé. Nem lehetek meglepve, ha ő csak hozza azt, amit elvárnak tőle. Egy pillanatra ez a gondolat szálkát akaszt bennem. Felötlenek fejemben előbb elejtett szavai, hogy pontosan azt várják tőle, hogy így viselkedjen… hogy már azelőtt elítélik, hogy bármit is mondana. Ettől már majdhogynem rosszul érzem magam, hogy én sem vagyok különb. Aztán majdnem homlokon csapom magam idiótaságom miatt. Jörmungandr, ha más nem is, biztosan nem az, akinek szüksége lenne a szánalmamra. Valamennyire lenyugodva mély levegőt veszek és mielőtt még igazán belegondolnék, hogy mit cselekszem, odalépek az autó ajtajához. Fújtatok egyet, ahogy olyan kérdések cikáznak bennem, mint „biztos vagyok benne, hogy csinálni akarom ezt?”. Azonban nem látom értelmét annak sem, hogy ellenszegüljek. Szimpla dacosság lenne csupán – meg talán egy bölcs gondolat… de mikor voltam igazán vakmerő bármely ciklus alatt? Visszagondolva nem emlékszem egy pillanatra sem, amikor hajlandó voltam kiállni magamért… mindig úgy cselekedtem, ahogyan az másoknak megfelelő vagy kielégítő volt. Ha most saját hibámból meghalok… nos, legalább ez az én hibám lesz. Igyekszem minél inkább eltakarni az érzelmeket arcomról, amikor aztán szinte hangtalanul becsusszanok mellé a bőrülésre. Egy pillanatig nem nézek rá, majd nem bírom megállni és lassan magam előtt vezetve pillantásomat, felfuttatom azt lábain, ölén, mellkasán, nyakán keresztül szemeiig. Nagyot szusszanok, majd összevonom szemöldökömet jelezve nem tetszésemet az egész dologgal kapcsolatban. - Rendben van. Mehetünk – mondom olyan határozottsággal, amit egyáltalán nem érzek. De felhúzom államat, és egyúttal egyik szemöldökömet, ahogy ismét rápillantok. Tartásom arisztokratikus, már amennyire tudok az lenni zilált külsőmmel. Szemezésünket azonban megzavarja egy érzés. Mintha valaki finoman megrángatná egy hajtincsemet, vagy a ruhámat a figyelmem az előttem ülő sofőrre terelődik. Érdeklődve nézek végig rajta és furcsa érzés kap el. Mintha… valahonnan ismerős lenne, de nem igazán tudom pontosan megmondani. - A sofőröd egy félvér? – kérdezem, mielőtt még igazán meggátolhatnám kíváncsiságomat.
Döbbenet. Elégedetlenség. Keserűség. Szinte a nyelvem hegyén érzem, miként váltakozik benne ez a sűrű felhő, ez a vihar. Visszautasítottam, és ez láthatóan nem tetszik neki. Majd később értékelni fogja, amikor elérnek szavaim a tudatához a keserű önsajnálaton át. Meghagyom neki, hogy lassan érje ezt el. Türelmes vagyok. Ellépek tőle, épp mikor veszi a bátorságot dühe tüzén át, hogy megpróbáljon ellökni magától. Vakmerő. Nem is csoda, hiszen még nem tudja, miért kell élnie. Ismét értetlenkedik, de én megérzem azt az erőt, amit kutatok benne. Nem kell sok, hogy rá lelj a kincsedre, titkok úrnője. Segítek benne, ne félj... Mindezt úgy, hogy még csak rá sem pillantok. Ismét érzem, hogy elégedetlen. Habár nem akarja, hogy tárgyként kezeljék, szereti a figyelmet, amit akként kap. De nem tőlem. Nem most. Kérdését csak félig válaszolom meg. Bevallom, hogy nem én hordozom az átkot, és hogy nem az életéért jöttem. Hangjában hallom az értetlenségét, de közben érzem azt a bizsergést is, amit kitörni vágyó ereje okoz. Tudni akarja a titkomat, azt, hogy miért vagyok itt. Miért tartja vissza? Miért tesz úgy, mintha mindez részegsége jele lenne? Ő is érzi, tudja, hogy ez más. Egy autó motorja zavar meg. Oda pillantva Rufio behajt a kis utcába, tőlem pár lépésnyire, tehát a munka el van végezve. Nincs több okom itt maradni, és Sifnek sincs. Eljött a választás ideje. Az autóhoz lépek, kinyitom hátsó ajtaját, és most percek óta először rá vezetem tekintetem a nőre. Hangomból ismét kiveszik minden érzelem, mintha csak újra uralkodnék magamon. Ismét épp olyan halkra fogom, mint a csendet metsző suttogás. - Választanod kell, istennő. Jössz, és felfedezed magadban a potenciált amire vágysz, vagy maradsz örökké Thor trófeája a porban csúszva. Egy percet kapsz, hogy eldöntsd. - hangom fagyos és üres mint az űr, és láthatja rajtam, hogy nem viccelek. Nem is szokásom. Ha most elutasít engem, nem lesz több esélye. Beülök az autóba, és arrébb csúszok az ülésen, hogyha úgy dönt, a nyitva hagyott ajtón át betudjon szállni mellém. Felemelve kezem a csuklómon pihenő órára tekintek. Ha az istennő nem akarja eléggé, akkor sem fogja tudni felfedezni saját titkát, ha a szemébe is mondom. Így ebből a tekintetből számomra hasztalan lesz, és nem éri meg többet rá várnom. Persze az idő mindenkiben másképp dolgozik, de most tudom, hogy ha időt hagyok neki, nem lesz elég motivált.
Vendég —
Jörmungandr & Sif
Élénken zubog a vér ereimben, fülemben dobol a pulzusom. Közelsége izgatottsággal tölt el, mert bármelyik pillanatban elveheti az életemet... vagy akár gyönyört is okozhat. Eddig soha nem gondoltam bele, de lehetséges, hogy ezért is hívják az orgazmust "kis halálnak". Ez pedig minden tekintetben igaz lenne, ha Jörmungandrról és szexről van szó. Azonban úgy tűnik, hogy ez nincsen terítéken közöttünk, mert csábító mozdulataim meg sem hatják. Vasmarokkal ragadja meg csuklóimat és bár szavai hallattán elfehéredek, a testem többi része még nem dolgozta fel az elutasítást. Ajkai egy centiméterre vannak az enyéimtől, bűvös kígyó szemei magába szippantanak, amitől elakad a lélegzetem. Aztán szemeim elkerekednek, ahogy szavai eljutnak az agyamig. Hát még egy ilyen végletekig lecsúszott szörny sem akar engem? Bár őszintén nem is tudom mire számítottam... Valószínűleg Jörmungandr, mint világunk óriáskígyója nem érdeklődik az ilyen testi dolgok iránt. Szimplán csak megzavarhatott külsejének vonzó mivolta - ami pontosan az oka lehetett annak miért egy ilyen testet választott magának. Én pedig egyenesen belesétáltam csapdájába. A sértettség olyan hangosan csattan elmémben, mint ahogy egy ketrec ajtaja csapódhat a tudatlan prédára. Ellököm magamtól alakját – az pedig, hogy valóban keletkezik közöttünk távolság, csakis annak oka lehet, hogy már amúgy is hátralépett egyet magától. Én magam visszaesek a falhoz, de most észre sem veszem. Annyira zaklatott vagyok, lélegzetem szaporán hagyja el tüdőmet újra és újra. Egyszerű elutasítása még mindig szúrja bensőmet, de igyekszem nem tudomást venni róla. Meggyőzöm magam, hogy mindez csak azért van, mert nem is próbálkoztam igazán. Mert én nem akarom Jörmungandrt annyira, hogy igazán bevessem bájaimat rajta. Összeráncolom szemöldökömet, ahogy valamennyire kitisztulnak gondolataim, majd tovább lássak azon, ami sértettségemet okozta. - Akkor végképp nem értem habozásod. Mégis mit akarsz tőlem? Következő válaszára már éppen elnyitnám a számat, hogy tiltakozzak... hogy aztán újra összezavarodjak. Igazi fényem? Mégis mi a jó Helt ért ez alatt? A fejem hirtelen hasogatni kezd, és én odakapok a kezemmel, mintha csak így egybe tarthatnám a szétrepedni kívánó koponyámat. Elfordulok tőle, mert megint pulzálni kezd bennem valami... Valami érzés. Olyan, mintha Ő hívna magához, de ezt az érzést már az előbb összekevertem bűverejével, viszont ha nem akar engem, akkor... Mi. Ez. Az. Egész? Hasamra szorítva tenyeremet próbálom visszafojtani azt a hullámot, azt a hatalmat, ami ki akar bucskázni belőlem, hogy teljesen elnyeljen. Olyan érzés, mintha megszállt volna valami, kivéve, hogy még soha nem történt ilyesmi velem. Bódultságom ködén egyedül megváltozott hangjának éle tör át. Ránézek, mert váratlanul ér bármilyen érzelmet kihallani szavaiból. Már persze előbb is egyértelműen ki lehetett venni a haragot és feszültséget, abból ahogyan arról beszélt mennyire bosszantja, hogy másokhoz hasonlítottam. Némán figyelem tovább, ahogy ezen elgondolkozom. Mert bár Jörmungandr szeretné azt hinni, hogy különb nálunk, tisztavérű istenektől... Valójában nem az. Ő is legalább annyira hataloméhes. Ő is ugyanúgy irányítani akar másokat, a sorsot a saját javára hajtani. Abba beleszólni. Legalább olyan kegyetlen, ha akarja... Talán az egyetlen különbség, hogy figyelmét, velünk ellentétben nem a többi lényre fordítja, hanem ránk. De hogy másabb lenne, mint mi? Nevethetnékem támad rövidlátásától, főleg mert olyan szokatlan ez tőle. Úgy döntök viszont, hogy véleményemet nem kötöm az orrára, főleg, mert úgy érzem ez olyan dolog, amiről nem lenne könnyű megváltoztatni a véleményét. Nem is én lennék az a személy, aki erre képes, vagy akire ő hallgatna... Annyi eszem talán még akad ezekben a hajnali órákban, hogy olyan csatába nem vonulok, amiről előre tudom: nem nyerhetek meg. Az előbb felfedezett keserűség a hangjában viszont meglep. Ezért is figyeltem fel rá, saját szenvedésem és elveszettségem közepette. Még mindig érzem magamban azt a kitörni kívánkozó erőt, mélyen a hasamban. Főleg, ahogy utóbbi szavai – „valódi fényed” - keringenek körbe-körbe gondolataimban. Most viszont jobban foglalkoztat, amit rajta vélek felfedezni. Őszintén nem is gondoltam volna, hogy látok bármit is megvetésen és dühön kívül arcára kiülni. Amikor először megjelent előttem tökéletesen leplezte minden gondolatát, szinte nem is rezzent. Kígyóként pedig maximum szemei csillogásából tudtad megállapítani milyen hangulatban van. Ami legtöbbször egyetlen dolog volt. Éhség. Utóbbi obszervációim miatt nem tudom eldönteni, hogy elhiggyem-e most, amit hallok tőle. Hogy ő is legalább annyira megsebzett, mint... Hangszíne vészesen hasonlít az enyémhez és ez furcsán hat rám. Egyszerre kelt bennem kellemetlenséget és egyfajta komfortot... de mi van, ha az egész csak színjáték? Nem tudom eldönteni, nem ismerem őt igazán ehhez. Csak a történeteket tudom, amiket hallottam róla, mostanában és a volt ciklusairól. Egy dologban vagyok biztos, hogy nem hazudik: nem ő az Átokvető. Ha másképp lenne nem húzná az időt ennyi ideig, főleg nem tette volna jelenlétét nyilvánvalóvá előttem. Amennyire tudom, akik megátkozódtak csak régi emlékeikből vesztettek, nem az újakból. Ha most tényleg megátkozna bárkinek szétkürtölhetném, hogy ő volt. Tehát, ha nem akar megátkozni, akkor másra akar felhasználni. - Mit akarsz tőlem? - kérdezem tőle ismét. Hangom most már biztosabban cseng, mint ezelőtt. Kicsit sikerült összeszednem magam, míg őt vizslattam. Valamiért azonban zavar, hogy nem engem figyel, hanem az eget bámulja. Pedig akkor is kellemetlen volt, amikor az a szilárd ragadozó pillantás nem engedett el fogságából. Mégis azon jár az eszem, hogy mit kéne tennem ahhoz, hogy visszaszerezzem érdeklődését? - És mit értettél az alatt, hogy 'a valódi fényem, amit mások megpróbálnak eltakarni'? Az egyetlen fény, amit kibocsáthatnék ragyogó aranyhajam miatt lenne. És... Már az sincs... - teszem hozzá motyogva, ahogy ujjam köré csavarok egy rövidke fekete hajtincset. Bosszankodva engedem el aztán és éles pillantásomat visszavezetem Ő rá. - Ez legalább az én döntésem.
Van ebben a nőben valami. Mélyen. Nagyon mélyen. Valami, ami kell nekem. Talán már senki sem emlékszik rá, de nekem jó a memóriám. Mindenre emlékszem, az összes sértésre, gúnyra és fájdalomra, minden előző ciklusból. Talán ezért is vagyok mára olyan hidegvérű, olyan nyugodt, mint egy lelketlen tárgy, mert már mindent láttam, és mindent átéltem. Sif mintha csak ugyan azon az úton lenne, mint én, csupán rengeteg ciklussal lenne lemaradva. Önkéntelenül is régi valómat látom benne, amikor még fiatal, rendkívül dühös, és meglehetősen tapasztalatlan voltam. Így hát hagyom. Hagyom kibontakozni, hagyom, hogy rám öntse minden gondolatát. Aztán mikor elfogynak a szavai, megszólalok én, és Ő figyel. Szemei megrebbennek érintésemre, és még is, még a Halál karmában is dacosan elhúzza a fejét. De a szavaim felébresztettek benne valamit. Hitetlen szavaira nem mondok semmit. Még nem látja. De hamarosan észreveszi. Lecsúsznak az ujjaim a kecses nyakra. Összerezzen, megdermed, én pedig újra megszólalok. Azt akarom, hogy gondolkodjon. Hogy ő maga jöjjön rá, hogy amit valóban akar, az nem a Halál. Döbbenete kiül az arcára, és mintha csak a megfelelő csengőt ráztam volna meg, szemei megváltoznak. Ismét, sokadjára. Amikor újra megszólal, hallom hangjában a jeget. Látom szemeiben a tüzet. Habár nem ül ki arcomra, szemeim megélénkülnek mindent elsöprő haragjától, és ahogy kezemet ellöki. Egyre hangosodó szavai megtölti a csendet, és én némán figyelem őt, hogy átélje újra mindazt a keserűséget, amit okoznak neki a többiek. Hagyom, hogy feleméssze őt a harag, a keserűség, és a reménytelenség. Csak azért, hogy aztán olyan üresen dőljön neki a falnak, mint én vagyok. Vegyül ebbe nála egy csepp szomorúság, de ne félj, kedvesem. Majd elmúlik. Mikor ismét rám tekint, újra megvádol, hogy az életéért jöttem. Hogy megátkozzam őt, mikor már így is átok az élete. Bennem azonban nincs sajnálat. Nincs semmi. Ismét csendben, a halál egyhangú nyugalmával figyelem őt. Nem mondok semmit a védelmemre. Még nem. Türelmesen várok, hogy újra rám tekintsen lesütött pillái alól. A következő lépése azonban még engem is meglep - még ha ez nem is ül ki rám. Inkább kíváncsian csillognak a szemeim, ahogy kezeit zakómra simítja, és ajkáról lágyan hangzik el a mítikus név. Figyelem a sötét fellegekhez hasonlatos, szürke szemeit, és hallgatom a mézédes szavakat. Ujjai ruhámat, és talán leheletnyien nyakamat simítják, arcát pedig közel emeli az enyémhez. Most jött el az idő, hogy újra megszólaljak. És ő megfog hallgatni. Lélektükrét úgy kötöm össze az enyémmel, hogy talán el se akarja onnan venni soha. - Azt kívántad, hogy ne tárgyként kezeljenek. Hogy ne csak egy szépség legyél a szemükben. Ha most engednék a csábításodnak, istennő, lesüllyednék az ő szintjükre. Erre pedig nem vagyok hajlandó. - suttogom a szavakat az ajkára. Megfogom a csuklóit lassan rájuk tekeredő ujjakkal, hogy levegyem magamról, de még nem engedem el őket, ahogy elhúzom magamtól a puha kacsókat. - Még a gondolat is, hogy hozzájuk hasonlítasz, dühöt kelt bennem. - a szavaim nyugodtnak hangzanak ugyan, de értő fülek számára érezhető benne a feszültség, kezeim erősebben szorulnak a csuklókra, szemeim pedig úgy villannak meg a fényben, rezzenéstelen arcomon, mint aki képes lenne helyben elnyelni a másikat. - Nem öllek meg, mert velük ellentétben, én tudom, hogy többre kéne tartani téged. Én még emlékszem fényedre, a valódi fényedre, amelyet mások oly lelkesen akarnak eltakarni. - engedem el a kezeit, és hátam mögött összefogott kezekkel lépek tőle arrébb, kissé oldalra fordulva fordítom el tőle fejem, szemeim ismét az égre emelem. - Nem én vagyok az Átok hordozója, de azt kívánom, bárcsak én lennék. Bárcsak lennék az a szörnyeteg, aminek gondolsz, és aminek mindenki más is gondol. - ezúttal hagyok némi keserűséget kiülni a hangomra. Nem csak ő sebzett. Nem csak őt bántották. Engem már a létezésemtől fogva gyűlölnek, pedig nem tettem semmit. Akkor még nem. Ők teremtettek belőlem szörnyet. Ők dühítettek fel úgy, hogy magam legyek a Halál. És ha ezt valaki, akkor Sif bizonyára meg fogja érteni. Ezt a felismerést pedig csendesen megvárom.
Vendég —
Jörmungandr & Sif
Miközben beszélek figyelmemet befelé irányítom és nem rá. Szinte nem is látom őt, csak a cikázó gondolataimat próbálom üldözni. Ebbe az is belesegít, hogy mennyire hihetetlenül nyugodtan áll előttem, egy porcikáját sem megmozdítva. Olyan, mint egy fenséges szobor, aki nem mozdul… Tekintete azonban terhes és ítélkező. Idegrendszerem csak még inkább megugrik attól, ahogyan rám néz. Mint aki valami nagyon érdekeset lát kibontakozni maga előtt. Ez pedig olyanoknál, mint Ő soha nem jelent semmi jót. Azonban jelenleg nem is érdekel ez engem. Legalábbis ezt mondom magamnak, viszont amikor odalép hozzám minden porcikám megfeszül. Hátamat a hideg falnak nyomom, ahogy próbálok egy kisebb távolságot tartani testeink között, amitől ő próbált megfosztani. Ha a mögöttem húzódó téglafal hűvös is, az előttem álló személy ridegebb, mint a tél legfagyosabb éjszakája. Felemelem fejemet, hogy pillantásomat rávessem. Mert ha mást már úgy sem érek el ebben az életben legalább azt elmondhassam, hogy szembe néztem a Végzetemmel. Kérdésére elnyitom a számat, azonban hang nem jön ki rajta. Torkom száraz és hangom elveszettnek tűnik. Fogalmam sincs, hogyan is válaszoljak neki. A következő pillanatban kecses ujjak csúsznak államra és én összerezzenek. Szívem vad vágtába kezd, mert bár úgy gondolom, hogy készen állok arra, hogy elfogadjam sorsomat… mégis a lelkem tudja, amikor egy ragadozóval áll szemben, aki hatalmasabb nála. Kijelentése mégis gyújt bennem valamiféle fajta tüzet, ami ugyanarról a helyről származhat, mint előbbi makacsságom. Összehúzom szemeimet és megpróbálom kihúzni az államat fogásából. - Ne próbáld meg eljátszani, hogy tisztában vagy azzal mégis mire vágyom! A következő pillanatban levegő után kapok, ahogy keze lejjebb csúszik nyakamra. Bár semmilyen erőt nem gyakorol rám, én mégis úgy érzem, mintha a falhoz szegezne. Hirtelen megdermedek és mozdulni nem bírok, mint a nyúl a kígyó bűvös pillantása alatt. Én azonban nem akarok a bűvkörébe lenni. Ha ennyit teszek is utolsó pillanataimban, azaz lesz, hogy nem adom át magam teljesen ennek a szörnyetegnek. Így elfordítom a fejemet és szemeimet róla. Nem válaszolok provokáló megjegyzésére… viszont elgondolkozom rajta egy – csak egyetlen röpke – pillanatra, hogy mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg nem vagyok őszinte magammal? Tényleg azt akarnám, hogy ennyire egyszerűen legyen vége? Tényleg azt akarom, hogy szimplán megszünjek létezni miközben ilyen nyomorúságos vagyok? Miközben a többi társamat az sem érdekli, hogy éppen mi van velem. Ó, persze, nem jelenti azt, hogy teljesen ignorálnak! Elmúlt viselkedése kiváltott belőlük – főleg drága férjemből – egy bizonyos nem tetszést… Gondolotaimból hangjának édes szisszenése térit vissza és én elkövetem azt a hibát, hogy felemelve szempilláimat ismét ránézek. - Hogy mit akarok valójában…? – kérdezek vissza ledöbbenve. Annyira váratlanul ér a kérdése. Már eszemet nem tudom mióta nem érdeklődött az én véleményemről senki. Mindenki olyan készen osztogatja a sajátját és a bókjait – azzal nem is törődve, hogy én valójában mit gondolok. Magamról, az életemről, a kapcsolataimról. Senki nem gondolkozik el azon, hogy talán van bennem több is, mint sugárzó aranyhajam, mi körbe keretezi alakomat. Hogy talán lenne más is, ami boldoggá tehet, mint hogy kiszolgáljam az istenek, mint egy jóasszony.- Hogy mit akarok? – kérdezem ismét, ezúttal olyan él van a hangomban, amit még ő is megirigyelhetne. Talán ez lesz életem utolsó mozdulata, de nem is gondolok igazán bele, ahogy felemelem közüttünk karomat és elütöm hűvös érintését, amivel kezdett már szinte megbolondítani. – Azt akarom – hangsúlyozom ki a szót vészjóslóan – hogy végre egyszer elismerjenek. Bárki, mindenki! Hogy én is vagyok valaki! Hogy egy személy vagyok, aki érez, vágyik és nem csak létezik! El akarok érni dolgokat, ami után a többi kibaszott istenség majd eltátja a száját. Amikor majd ráébrednek, hogy nem az vagyok, akinek gondolnak. A magam személye akarok lenni és nem mások véleménye által formált tárgy! - Hangom lassan emelkedik kifakadásom alatt, és a végén már szinte sikítok. Aztán kifut belőlem az erő ismét és visszaesek a falnak. Szomorúság tölti meg minden arcvonásomat. – Azt akarom, hogy egyszer tiszteletteljesen nézzenek rám… és nem a szépségem miatt. Azúttal a könnyek nem jönnek. Egyszerűen… üressé válok. Mintha azzal, hogy elmondtam neki legmélyebbről jövő vágyaimat, amikről még én magam sem tudtam igazán, ki is adtam volna mindazt magamból, ami még összetartja ezt az elgyötört testet. Szürke íriszeim az ő szilárd szemeit keresik. – Ez azonban már úgy sem számít, nem igaz? Nem fogsz csak úgy elengedni… Nem vagy az a fajta személy, Jörmungandr. – Megrázom a fejemet és egy kisebb mosoly kúszik az arcomra, ami csöpög az öniróniától. – Hát ne játszadozz velem tovább! Essünk túl rajta! Testem ellazul figyelmének súlya alatt. Pilláim lejjebb ereszkednek. Olyan ez, akár mint mikor a szerető felkészül arra, hogy átadja magát a teljes gyönyörnek. Ez ébreszt bennem egy fajta gondolatot és tekintetem végigfuttattom alakját. - Mit ne mondjak, Sjøslange… - somolygok rá a megnevezés miatt, majd felemelem kezeimet és vállaira teszem. – Meglepő alakot választottál magadnak. Nem gondoltam volna, hogy érdekelnek ezek a küllemi dolgok. Mégis olyan, mintha raktál volna egy kis gondolatot abba mégis mit válassz. – Egyik ujammal finoman végigsimítok kemény ingnyakának egyik szélén, ahol egy pici kis vörös folt telepedett meg. – Bár azt hiszem egy csodaszép kígyó minden tekintetben az marad – suttogom az utolsó szavakat olyan közel hajolva arcához, amennyire csak merek. Szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiszakad bordáim alól. Mégis… talán ez az első, hogy ilyen elevennek éreztem magam évszázadok óta.
Idő. Olyan dolog, amely úgy folyik ki az ujjaink közül, mint a víz, és sosincs vége. Nekünk, isteneknek semmit nem jelent. Végtelen életünkben egy perc csupán porszemnek tűnhet, de még a mi életünkben is vannak olyan percek, amelyek számítanak. Az én életem a lehetőségek kihasználásából tevődik. Igyekszem úgy alakítani az idő folyamát, hogy az nekem kedvezzen, s majd a végén eljöhessen a Ragnarök. Amit pedig most látok, egy lehetőség, valami jobbra. Valami nagyobbra. Valami szebbre. Valami nyugodtabbra. Megszólítom őt, azon a nyugodt, istenek által közkedvelt hangomon, amelytől egyszerű halandók lába reszket meg. Magas, vékony alakom fölé magasodik ugyan, de most nem a lecsapó viperaként állok ott, nem. Arcom, akár a márványszobor, azon ülve nyugodtan pásztázzák őt a szemek, amelyekben az érzelem magja se található. A sírása nem kelt bennem sajnálatot, se undort, ahogy rám tekint. Mások, az isteni társaságból talán így éreznének, biztosan lenne, aki kinevetné. De nem Én. Érzem rajta, miként borzong meg tőlem, míg ajka elsuttogja a felismerést. Érzem szagának változásán, változó testtartásán. Ő meglehet, hogy undorodik. Nem sértődöm meg. Kezemet nyújtom, hogy segítsek neki, felhúzzam a mocsokból, ahová önmagát kergette. A mozdulat lassú, és még csak le se hajolok hozzá. Azonban makacsabb annál, minthogy elfogadja a kezem. Erőt vesz magán, és ahogy feltápászkodik, újra zsebre dugom a hideg ujjakat. Tekintetével rám mered, és én követem szemeimmel a mozdulatait, a magam nyugalmával. Kettőnk közül úgy is én vagyok a ragadozó. És ezt ő is tudja. Vesébe látóan figyelem őt, és nem lépek közelebb, nem az a lényeg, hogy fenyegetésnek vegyen. Bár, ahogy megszólal, gyűlölettől csöpögő hangján, már lehet késő. Hiszen mindig is én voltam az ellenség. Mindig is én voltam az, aki elindítja őket a lejtőn. Engem félni kell. S mintha ő is csak ezt a logikát követné, kifakad. Némán, és nyugodtan állok előtte, mint a fűben lapuló sikló. Még egy hangot sem adok ki. Se olyat, amivel megnyugtathatnám, se olyat, amivel halálra rémiszthetném. Kacagásától zeng a környék, ahogy megvádol, keserűségét önti rám, és mindezt olyan hévvel, mintha csak én tehetnék nyomorúságos sorsáért. De türelmes vagyok. Nagyon türelmes vagyok. Hisz az idő az enyém. Én állítom meg, amikor akarom. Így hát várok, még egy izmot sem mozdítok. A természetellenes álldogálásomat metsző szemeim mozgása töri csak meg, és tesz bele valami mást. Kortalan nyugalmat. Mintha sokkal idősebbként kéne végig hallgatnom egy nagyon fiatal, és megtört gyermeket. És megteszem. Nagyon jó hallgatóság vagyok. S aztán mi történik? A heves szavaknak vége szakad. A falat támasztva, elgyötört teste és lelke pőrén, kitárulkozva áll előttem. És mi az, amit akar? A megnyugvás. Tőlem várja a megváltó halált. A nevemre teszem az első mozdulatot. Mintha csak varázsszó lenne, egyetlen, apró lépéssel, a magam nyugodt tempójában lépek elé. Elég közel ahhoz, hogy fejét a falnak kelljen döntenie, ha fel akar rám nézni. Zsebemből ismét kihúzom a kezem, és megemelve azt állára kúsznak ujjaim, hogy megfogjam azt, míg szemeim a velejéig hatolnak tekintetében. - Valóban ezt akarnád? - kérdezem egy kígyó suttogásával. Ujjaim nem fogják szorosan, csak annyira, hogy arra kényszeríthessem a kérdés erejéig, hogy engem figyeljen. Aztán a hűvös érintés lejjebb kúszik a nyakára. - Szerintem te nem a Halált kívánod, istennő. - a hangom, mint a szellemek sziszegése, az ujjak veszélyesen simulnak a könnyáztatta bőrre, de nem szorulnak rá, csupán megpihennek rajta. Csupán jelzik a veszélyt, és azt, hogy ha úgy akarom, tényleg elvehetem az életét. - Szerintem nem vagy őszinte, Sif. - ejtem ki a nevét újra puhán, mint amilyennek lennie kéne. A kezemen az ujjak még a karcsú nyakának melegét élvezik, mint a kígyók, de aztán lassan leengedem őket róla. Hagyom fellélegezni. - Mondd csak, mit akarsz valójában? - kérdezem úgy, mint egy dzsinn, akinek ha a fülébe súgják a kívánságot, valóra váltja azt.
Vendég —
Jörmungandr & Sif
A keserűség kifojtja belőlem az életet. Szívem millió darabra törve hever körülöttem. Szemeim homályosak a túlbugyogó könnyektől, mik aztán sósan ülnek meg szám sarkában. Koszosnak, és fáradtnak érzem magam, mint aki évszázadok óta nem aludt. Olyan mintha az elmúlt éveket egy burokban töltöttem volna le és nem is igazán velem történtek volna a dolgok, amik történtek. A legriasztóbb ebben, hogy ha megpróbálok visszatekinteni, hogy mikor is kezdődött el bennem ez az egész… nem látom a végét… olyan, mintha már jó régóta szenvedne a lelkem. Mégis hogyan nem vettem észre eddig? Előbb érzem meg őt a közelemben, mint hogy meglássam sötét árnyékát lassan lábaim felé kúszni. Egyre csak közeledik, mint egy rossz jóslat, nekem pedig feláll a karomon, hátamon a szőr. Erejének súlya megtelepszik rajtam és egy pillanatig ránézni se tudok. Miért éppen ő talált meg? Amikor megszólít engem összerezzenek. Hangja finoman cseng, én mégsem tudom elfojtani azt a rideg érzést, ami szétárad belsőmben. Nem emlékszem, hogy múltunkban bármikor is találkoztam-e az óriáskígyóval… legalábbis ilyen közelségben. Az érzés szinte semmihez nem hasonlítható. Nevemen hív és én úgy érzem hirtelen rosszul leszek. A fejem hasogatni kezd és gyomrom ugrik egyet bordáim alatt. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon az ő valójára való reakcióm, vagy csak szimplán utolérnek az előbb elfogyasztott alkohol mellékhatásai… Aztán tovább már nem húzhatom a pillanatot. Fel kell néznem rá. Lassan emelem fel először csak szemeimet. Pillantásom lakozott cipőjére esik, mi alig pár centiméterre van a lábamtól. Majdnem a szoknyámon tapos. Ez a kép valamiért felébreszt bennem valamit. Valami mély dacosságot, ami sötét, elhagyatott részeimben lakozik. Felemelem az államat is és rávetem összeszűkült tekintetemet. Valószínűleg borzasztóan festhetek az órás hisztériám után, de próbálok erről nem tudomást venni. - Te… - suttogom, majd magam aláhúzom a lábaimat. Nem fogadom el a felém nyújtott kezét, de kicsit megborzongok a gondolatra. Egyre furcsábban érzem magam a közelében. Olyan, mintha… szólítana… a teste? Nem, nem hiszem. De valamilyen magnetikus erő vonz hozzá. Pillantásomat továbbra sem veszem le róla, ahogy felállok. Tartásom – mint mindig, most is – tökéletes… amit hosszú, hosszú évekkel ezelőtt tanult meg az embert, azt nehezen tudja levetni. Én pedig arra születtem, hogy csodáljanak. Ha másért nem is… a külsőm az, ami mindenkiből előhúz egy bizonyos fajta késztetést. A halandók a legkapósabbak erre, de az istenek sem kivételek alóla. - Mi… - szavaim elhalnak, mert torkom hirtelen kaparóssá válik. Nyelek egyet és próbálom királyi tartásomat nem elveszteni. Azonban ez eddig összegyűjtött elhatározás, ami megtalált egy pillanattal ezelőtt lassan kezd kifutni belőlem. Mintha egy paplan lennék, amin millió kis lyuk van és könnyedén folyik át rajta Sol fénye… - Mit keresel itt? – Egy pillanat múlva elkerekednek szemeim, ahogy eszembe ötlik az egyetlen indok, amiért az óriáskígyó, mindenek végzete eljönne értem. – Cs-csak… nem? Te állsz e mögött az egész mögött, igaz? Te akarsz pusztulásba taszítani minket ezzel az új terveddel! – Fanyar kacagásom végigvisszhangzik a környező utcákon. – Hát megfelelő prédára akadtál. – Állam egy pillantra leesik mellkasomra és csak összekopott lábujjaimat látom. Nem is emlékszem mikor vesztettem el a cipőmet. Viharos szürke szemeimet visszavezetem a mellettem álló férfi bőrébe bújt szörnyetegre. – Hát vedd el! Vedd el mindenemet! Nem foglak megállítani. Számomra már úgy sem számít, hogy emlékszem-e mivoltamra avagy sem… - Az elkeseredés visszaköltözik hangomba és egy újabb könnycsepp szánkázik le megfagyott arcomon. – Eddig is senki voltam, ezek után se lennék több. Elhatározásom hirtelen, de… úgy érzem nem félek a haláltól. Bár ez – amit Jörmungandr osztani ki rám ítélet – nem igazán ugyanaz, de hasonló. Talán egyik egyszerűbb lenne, mint a másik, de még ez sem igazán tud érdekelni. Csak annyiban vagyok biztos, hogy véget akarok vetni ennek az egésznek. Belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy a halandók áhítatát keressem… hogy minden nap bolyongva abban reménykedjek, hogy egyszer majd valaki máshogy is fog rám nézni, mint egy egyszerű, csodaszép tárgy. Hogy azt várom, hogy istentársaim majd valamikor tudomást vesznek arról, hogy én is közéjük vagyok, hogy egyenértékű vagyok… nem pedig csak egy kiegészítő Thor oldalán. De valójában tényleg az lennék? Megrázom a fejemet, amivel megszédül velem újra a világ. Ez még segít is abban, hogy végképp kiűzzem a gondolatokat a fejemből. Nem számít semmi mostantól, nem vagyok semmi, csak egy lélek… aki most odaadja magát a sötétségnek. - Jörmungandr… - lehelem finoman, ősi nyelvünk akcentusával ejtve a nevet, mint egy lány szerető. – Pusztíts el!
A szórakozóhely zaja alig szűrődött fel ebbe a helységbe. Az emeleti iroda hangszigetelt volt, és többek között ez volt az egyik dolog, ami miatt tetszett. Most épp erőszakos tulajdonosváltáson esik át a hely, szeretném egy kicsit errefelé is kitárni a szárnyaimat, de az ex-tulaj egészen át ment analfabétába, amint elé toltam a papírokat. Mögötte Rufio, és habár a férfi homloka verejtékezett, a kezei pedig remegtek, a szemeiben láttam, hogy csak az időmet húzza. Halkan sóhajtottam, és a legényemre tekintettem. Az szó nélkül is értette a dolgát, és megragadta a fickó bal kezét, és az asztalra szorította. Se a kalapács koppanása, se a férfi ordítása nem szűrődik ki. A csontok ropogása kellemesen bizsergeti a tarkómat. - Még egyszer. - szólalok meg nyugodtan, és egy újabb erős puffanás, ezúttal a kezének másik részére. A kéztőcsontok ripityára törtek, a pasas pedig könnyezve, és fájdalmas nyögések közepette kaparja szabad kezével az asztalt. Tovább figyelném a tortúrát, azonban megérzek valamit... Kígyóként mindig is érzékenyebb voltam isten társainkra, kisugárzásukat és szagukat messziről felismertem. Felálltam a székből, és az ablakhoz léptem, ahonnan le lehetett látni a tánctérre, és a bárra. Szemeim egyből megtalálták a hollófekete üstököt, és követték őt. Ruhája megtépázva, járása bizonytalan. Addig figyelem, míg el nem tűnik a szemeim elől az ajtóban, ekkor visszafordulok a férfi felé. - Elfogyott a türelmem. Ha nem írja alá a papírt, a következő csapás a koponyájára megy majd, és az agyvelőjével fogja megpecsételni a papírt. - jelentem ki halálos nyugalommal. A férfi a szemeimbe nézett, és megint láttam benne azt a dacot. Nem akart megtörni. Zsebre tettem a kezem, aztán a legényemre pillantottam. A férfi akkor kezdett könyörögni, és felfogni, hogy nem blöfföltem, amikor Rufio a hajába markolt. Ez azonban nem hatott meg. A férfi újra és újra lecsapott, a koponya szétnyílt, a vér szétfröccsent. Még az én arcomra is elért egy csepp. Kivettem zakóm belsőzsebéből egy fehér kendőt, letöröltem vele az arcom, majd a hulla mellé lépve mellé dobtam. A fehér papír szomjasan itta fel a vérét, épp ahogy mondtam. - Takarítsd el. - kilépve az iroda ajtaján nyugodt léptekkel sétáltam le a lépcsőn. Átsétáltam a tánctéren, a kezek és a testek elhúzódtak az útból. Az ajtón kilépve megállok, és felpillantok az éjszakai égboltra. Legalább is, ami látszódik belőle a fényszennyezésnek köszönhetően. Azonban a figyelmem nem a csillagoké, hanem a hangoké. Egy keserű hüppögés. A hang irányába pillantva elindulok oda, hogy az épület sarkát megkerülve meglássam a romokban heverő nőt. Ráérősen lépek oda, és állok meg előtte. Pár másodpercig némán nézem, és azon gondolkodom, mit is kezdhetnék vele. - Miért pazarlod a drága idődet ostoba halandókra, istennő? - kérdezem halkan, a szavak mint a szél vitte suttogás simogathatják fülét, hogy elméjébe férkőzzön. - Sif. - szólítom meg nevén a nőt, nevét kellemes sziszegéssel, és leheletnyien elhagyom a végét, hogy puhán jöjjön ki a számon. Ha felpillant rám, arcomon nincs érzelem, amit leolvashat, de a szemeim élénken csillognak. - Kelj fel. - nyújtom felé kezem úgy, mintha csak egy másik esélyt akarnék nyújtani, mintha csak kiakarnám emelni ebből a porból.
Vendég —
Jörmungandr & Sif
Vadul dübörgő zene lengi körbe a homályos térséget. Szinte olyan sötét van, hogy a saját lábamat nem látom. Csak a fel-felvillodzó fények világítják meg az arcokat körülöttem. És a vonagló testeket. Ez olyasfajta ritmus, amit muszáj felvennie a léleknek, ha belekerül a sűrűjébe. Én sem tudok ellenállni, és egy örökkévalóság óta itt táncolok a többi szabad ember között, akik maguknak lopták az éjszakát. A dallam magával sodor, a felforrósodott levegő izzadságot képez homlokomon, de én nem állok meg. Csak tovább mozgok, hol egyedül, hol másokkal. Kezek és más testrészeket keresik az én alakomat. Valamikor lágyan összesimulva, valamikor pedig durvább kontaktust keresve. Levegőt is alig kapok, hát még, hogy lépést tartsak azzal, amibe ma éjjel vontak bele mások. Nem jegyzem meg az arcokat, még a hangokat sem. Csak elfogadom a poharakat, amiket felém nyújtanak és reménykedek benne, hogy amit beleraktak elég erős ahhoz, hogy ellentartsa a tébolyt a fejemben. Forog velem az egész tér, de én nem törődöm vele. Pislantok egyet és már hely, ahova véletlenül tévedtem be, egy másik szobájában vagyunk. Legalább azt hiszem ez mosdó. Nem sokat látok belőle csak a csempét, ami egy centire van a szememről, míg hátulról érzem egy test hozzám nyomódik. - Nem sokat tiltakoztál, amikor magammal húztalak – búgja egy mély hang a fülembe. – Talán te is erre vágytál, kicsike? - Mmm… - rázom a fejem, mert nem tudom mire gondol. Vagy talán pontosan jól tudom. De nem akarok gondolkodni. Beszélgetni sem. Egészen mást akarok. - Érints meg! – mondom, ahogy kicsit elfordítom a fejem. Próbálnék ránézni, de ebből a szögből nem látok rá. És túlságosan erősen szorít a falhoz. Kezei tapogatózni kezdenek és én felnyögök. Lihegek, pedig még semmi nem történt. Ez utóbbi roppantul zavar és összevonom a szemöldökömet. Miért tart ennyire sokáig? Miért ilyen tiszták a gondolataim…? - Nagyon selymes hajad van – morran a férfi, ahogy közben a keze már a lábam közé csúszik. Közben arcát az említett fürtök közé nyomja. – Nem igazán jönnek be az ilyen fekete özvegyek, mint te… de valami van benned, aminek nem tudtam ellenállni. Hirtelen megfagy körülöttem a levegő. - Mit mondtál? – kérdezem tompán. Míg a férfi ujjai a fehérneműmet rángatják, körülöttem beszűkül a világ. Hirtelen nem a fehér csempét látom magam előtt, hanem egy gúnyos mosolyt. Villogó sötét szemeket, amik valahogy mindig a csínyt keltik az ember szívében. Emlékszem a horrorra, ami elárasztotta elmémet, amikor megláttam kezében csodálatos aranyfürtjeimet. Megfosztott… az egyetlen dologtól, amit magaménak mondhattam közöttünk. - NEM! – kiáltom és kivágódom a mosdóból. Még hallom magam mögött a sértett férfi hangját, ahogy utánam kiált. Azonban én nem vagyok hajlandó foglalkozni ezzel csak rohanok tovább. Most már se nem a zene, se nem a tánc nem tud a bűvkörébe vonni. Nem látok semmi mást csak aranyhajszálakat a földre hullani. Férjem mérges arcát a látványra, azt a teljes elborzadást, amikor rám nézett. Egy semmi vagyok. Senki vagyok. Nincs semmim. Kiesek a klub ajtaján a hideg utcakőre. Felnyögök, ahogy a fejemet fogom, mert tovább pördül velem a világ. - Hé, szép lány! Minden rendben? – kérdezi meg tőlem valaki, de a hangja hamisan cseng. Mint aki mást akar tőlem, mint megtudni hogy vagyok. Rásikítok. Úgy érzem órákig ülök ott a rideg kövezeten és üvöltök, amíg a torkomon kifér. Aztán már csak arra emlékszem, hogy sírok. Hang nem jön ki a számon, de könnyeim megállíthatatlan áradatként potyognak a koszos földre előttem. - Nem – nyögöm és durván megpróbálom letörölni őket, de azok nem hagyják abba. – Odin szavára… Elkeseredetten hagynám, hogy az eddig elfogyasztott italok rosszabbik oldala magával hagyjon és csak így itt a semmiben összeessek… amikor egy sötét árnyék borul rám.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 106 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 106 vendég :: 2 Bots és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
Szemeim finoman megrebbennek, amikor meghallom, hogy az utasításba engem is belefogalmazott. A férfiaknak – legyenek azok halandók vagy istenek – nem szokásuk kreditet adni nekem bármiről is legyen szó. Erre pont ez a férfi teszi meg. Szívem vadul zakatol, de próbálom arra fogni, hogy ez csupán azért van, mert be vagyok vele zárva egy kis térbe… és nem azért, mert előbbi bármit is jelentene nekem.
Még mindig nem válaszolt a kérdésemre, így továbbra is értetlenül állok előtte. Nyugodt szinte mozdulatlan testtartásából leszűrve nem is igyekszik elsietni a dolgot. Tekintetét az égre szegezi, mintha csak a hold fényében fürödne. Akár kígyó a napon.
A keserűség kifojtja belőlem az életet. Szívem millió darabra törve hever körülöttem. Szemeim homályosak a túlbugyogó könnyektől, mik aztán sósan ülnek meg szám sarkában. Koszosnak, és fáradtnak érzem magam, mint aki évszázadok óta nem aludt. Olyan mintha az elmúlt éveket egy burokban töltöttem volna le és nem is igazán velem történtek volna a dolgok, amik történtek. A legriasztóbb ebben, hogy ha megpróbálok visszatekinteni, hogy mikor is kezdődött el bennem ez az egész… nem látom a végét… olyan, mintha már jó régóta szenvedne a lelkem. Mégis hogyan nem vettem észre eddig?
Vadul dübörgő zene lengi körbe a homályos térséget. Szinte olyan sötét van, hogy a saját lábamat nem látom. Csak a fel-felvillodzó fények világítják meg az arcokat körülöttem. És a vonagló testeket. Ez olyasfajta ritmus, amit muszáj felvennie a léleknek, ha belekerül a sűrűjébe. Én sem tudok ellenállni, és egy örökkévalóság óta itt táncolok a többi szabad ember között, akik maguknak lopták az éjszakát.