If I fall, can you pull me up? Is it true you are watching out?
Sosem voltak könnyűek ezek a pillanatok, vagy inkább percek, órák, mégsem tettem kivételt, egyetlen napon sem, amikor lehetőségem volt rá. Noha a tenger illata, hangja és közelsége együttesen fokozta azt a zsibbasztó, bénító fájdalmat a mellkasomban, mintha egyszerre próbált volna... nyugtatni is. Túl kevés volt ez ahhoz, hogy enyhítsen a pótolhatatlan űrön a lelkemben, de ezekben a pillanatokban úgy éreztem, mintha egy kicsit még itt lenne velem. Mintha fontos lenne, hogy itt legyek. Már eleve a városba sem volt könnyű visszatérni, de azt hiszem, az egész világon bárhol lehetnék, mindenhol találnék valamit, ami rá emlékeztet. Az egyetlen dolog, ami enyhíthetne a fájdalmamon, a bosszú lenne, az egyetlen dolog, ami még életben tart, de előtte be kell tartanom a neki tett ígéretem... Pedig a gondolat, hogy oda kell állnom az édesanyja elé és el kell mondanom neki, hogy a fia olyan csodálatos ember volt, hogy az életét valakiért, aki már arra sem volt igazán érdemes, hogy egyáltalán szeresse, valósággal letaglóz. Eszembe jut, amikor megfordult a fejemben a gondolat, hogy egyszer szívesen megismerném őt, de ha tudtam volna, ha akár csak sejthettem volna, hogy erre csak így lesz lehetőségem... Lehajtom a fejem. Addig maradok ott, amíg a fájdalom a megszokott tompa sajgássá alakul a mellkasomban, csak aztán veszek tőle búcsút - ezredjére is - és indulok el visszafelé. A nap további részére az egyedüli tervem az, hogy pontos stratégiát alkossak a következő napokra, aztán valahogy túléljek egy újabb nyugtalan éjszakát, de mindez csúfosan szertefoszlani látszik, amikor a móló végénél járva megérzem magamon azt a tekintetet. Furcsa érzés, mert az ösztöneim nem lépnek működésbe, az elmém hátuljában mégis mintha suttogna hozzám egy hang, amit nem tudok pontosan megfogni, és azt sem tudnám megmondani, miért teszi ezt. Költői kérdésem válasz nélkül marad, bár nem is igazán azért tettem fel, mert hallani akartam volna, amit már egyébként is tudtam. Szembefordulok vele, amitől a helyzet furcsasága semmiben nem csökken, sőt. Nem tudom hová tenni az öltözetét, inkább néz ki üzletembernek, mint olyannak, akit a megölésemre vagy az elfogásomra küldenének utánam, és az hagyján, hogy nincs fegyver a kezében, de nem is néz ki úgy, mint aki rám akar támadni. Ezzel veri át az ösztöneimet? A testem ösztönösen feszül meg, a szokatlan és kiismerhetetlen helyzetre felkészülve, de a szemei még így megzavarnak. Nem tudom hová tenni, ahogy néz rám. Nem tudom hová tenni azt a furcsa érzést a bőröm alatt, ami azt súgja, hogy ez valami fontos dolog, de közben az ösztöneim továbbra is csendben vannak. A bennem dúló negatív érzelmek kavalkádjából merítek erőt, hogy túllépjek ezeken a megmagyarázhatatlan érzéseken és inkább a lényegre koncentráljak. Így, hogy egyelőre fegyvertelennek tűnik, könnyedén és gyorsan elintézhetném a dolgokat, de átkozottul pocsék az időzítés ahhoz, hogy gyorsan túl akarjak esni a dolgon. Inkább levezetném a feszültséget. Közelebb lépek hozzá, nem leplezve a mozdulatban megbúvó fenyegetést, a hangom bár jelenleg nem tud nyugodt maradni, kérdéseim élesek, akár egy penge. A fickó pedig ahelyett, hogy megtámadna vagy meghátrálna... a világ legérthetetlenebb reakcióját adja minderre. Felemeli a kezét, tenyérrel kifelé fordítva, mintha csak azt akarná mutatni, hogy nem jelent rám veszélyt. Miért, miért, miért vannak csendben az ösztöneim? Homlokom ráncba szalad, egyáltalán nem értem, mi a franc történik, látszólag úgy próbálja összeszedni magát, mintha letaglózta volna a találkozás, aminek nyilvánvalóan semmi értelme, de még így is megtorpanok a mozdulataimban. Mi a franc folyik itt? Aztán azt kérdezi, egyedül vagyok-e, amivel kis híján eléri, hogy minden öröm nélkül felnevessek. Hogy máshogy lennék. A nevetés viszont gyorsan a torkomon akad a következő szavak hallatán. – Kávézóba – ismétlem lassan, szinte megrökönyödve, úgy bámulva rá, mintha elment volna az esze. – Beszélgetni. – Homlokráncolva nézem ezt az elegáns ruhákba bújtatott, egyszerre döbbentnek és zavartnak tűnő alakot, és érzem, hogy egyre jobban összezavarodom. Márpedig én sok érzelmet jól tűrök, de azt nehezen tűröm, amikor valamit nem értek és nem tudok vele mit kezdeni, különösen most. Nem teszek felé újabb lépést, inkább azt az egyetlen előzőt is visszafelé teszem meg, miközben egyik kezem a hátamhoz vezetem, be a kabátom alá, hogy ujjaim megtalálják a Beretta markolatát. – Ki vagy te? – kérdezem halkan, szemeim gyanakvással vegyes zavartsággal mélyednek az övéibe. – És mit akarsz tőlem?
- Köszönöm az együtt működését, Mr. Olsen! – mondom udvarias hangomon, gondolataim azonban máshol járnak. – Öröm volt önnel üzletelni! Étkező társam és egyben új logisztikai partnerem szintén megköszönve az eddigieket kezet fog velem, majd magabiztos léptekkel elhagyja az éttermet, ahol megkötöttük a szerződést. Én magam a Rolexemre pillantok, bár pontosan tudom mennyi az idő. Eléggé untam ezt a tárgyalással egybe kötött kései vacsorát, így szinte egész végig tisztában voltam a percek múlásával. Mr. Olsen hihetetlenül unalmas figura, abból a szempontból, hogy mindenbe szeret belekötni és háromszor is átolvasni a papírokat, hogy minden a számára megfelelően van fogalmazva. Azonban én és drága asszisztensem, Miss Sandström tökéletes munkát végzünk és jóformán tűt keres a szénakazalban… Azt viszont ki kell várnom, míg ezt beismeri. Nagyot sóhajtok, és végigsimítok tökéletesen beállított frizurámon. Előttem félig elfogyasztott ételek sorakoznak a tányérokon, és a boromat sem fogyasztottam el teljesen. Valahogy azt vettem észre, hogy egyre kevésbé élveztem azokat az étkezéseket, amiket nem Eisával költöttem el. Szerencsére nem sokszor esett meg az utóbbi időben, hogy ezt nélkülöznöm kellett, mióta beköltözött hozzám. Vajon Ő evett már? Ha talán összekapom magam gyorsan, időben hazaérhetek, hogy összeüssek magunknak egy vacsorát… Gondolataim elhalnak, ahogy megérzek valamit a közelben. Mielőtt még igazán elkezdeném boncolgatni az energiákat, tekintetem már a központját keresi a kisugárzásnak. Egy pillanatig nem látok semmit csak a fekete vízről visszacsillanó megannyi fényt, mi kivilágítja Oslo gyönyörű városát. Aztán ott… a sötét mólón látok mozogni egy alakot és gerincem mentén egy forró zuhatag vonul végig. Még igazán fel sem fogtam mi történik, de azon kapom magam, hogy odaillesztek valamennyi koronát az asztalra és felkapom aktatáskámat és kabátomat, hogy elhagyhassam a helyiséget. Pár pillanattal később pedig már kint állok az étterem előtt és a víz felé fordítom a tekintetem. Amikor pedig nem látom az alakot, olyan elemi pánik fog el, amit még csak ritkán éreztem. Nem tudom hová tenni ezt az egészet, egészen olyan, mintha egy delíriumos álomban lennék. Szinte olyan érzés is, amikor lelépek a fa lépcsőkön, mintha a lábam mézbe nyomnám. Gondolataim egyre inkább összezavarodnak, ahogy az érzés erősödik bennem. ITT VAN, ITT VAN! KÖZEL VAN! De mégis kicsoda? Megtorpanok, amikor lefordulva a mólón előrehaladva egy pár sor hajó orr előtt ismét megpillantom az árnyat. Sötét ruhákat visel, amik beborítják teljes alakját, így még azt sem tudnám megmondani, hogy férfi vagy nő. Aztán hirtelen ő is megáll és én megdermedek. Gondolataim is megszünnek létezni, kivéve egyetlen dolgot: Ő AZ! Sokkos állapotban figyelem őt, miközben felteszi nekem kérdését. Összezavarodva ráncolom szemöldökeimet, mert nem tudom pontosan mire gondol a „ti” alatt. Mi, mint… istenek? Fogalmam sincs… Fogalmam sincs mi folyik itt, csak abban vagyok biztos, hogy nem engedhetem el őt a közelemből. Így közelebb lépek egyet tétován, egyik kezemet felemelve, hogy… nem is tudom. Megszólítsam? Jelezzem, hogy nem bántani akarok? Helyette nekem szegezett számonkérése letaglóz. Aztán tekintetünk találkozik és én teljesen lefagyok. Lassan minden élet kiszivárog belőlem, ahogy mélyen elveszek azokban a hihetetlen lila szemekben. Elnyitom a számat, hogy válaszoljak, bár már a kérdésre sem emlékszem. Egyetlen dolog kavarog körbe-körbe a fejemben… egy tudás, felismerés. Soha nem éreztem még ilyesmit… Soha nem is gondoltam, hogy majd egyszer ezzel kell szembesülnöm – nem úgy, mint asgardi társaim. Így hirtelen szembesítve ezzel azt se tudom mire reagáljak először. Végül azonban nem én nekem kell ezt eldönteni, hanem eldönti ő helyettem, amikor fenyegetően közelebb lép hozzám. - Hé! – mondom finoman felemelve tenyeremet és kifelé fordítva tartom felé. – Nincs… - Torkom annyira ki van száradva, hogy nyelnem kell egy párat, mire újra meg tudok szólalni. – Nincs semmilyen feladatom, amit bevégeznék rajtad. Én csak… ah… - pillantásomat körbefutattom a környezetünkön. – Egyedül vagy? Csak… beszélni szeretnék. Ha gondolod beülhetnénk egy kávézóba vagy amit preferálsz. Úgy érzem én vagyok a Kilenc Világ legostobábban hangzó apja.
Vendég —
Tyr & Aviva
will you catch me if i fall?
A tenger hullámai lassan, halk, megnyugtató hangon mossák a mólót tartó cölöpöket, számomra ez az egyetlen hang, ami megtöri a nyugodt, sötét este csendjét. A városközpontból elérnek ide az élet és az ünnepek hangjai, de én minden mást kizárok a fejemből. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy a fájdalom újra és újra végigjárjon; régi ismerősként üdvözöljük egymást. Másfél hónap telt el, de még mindig olyan, mintha kitéptek volna egy darabot a mellkasomból. Több mint egy hónapba került, mire visszajutottam a városba, de ez és az itt töltött napok sem voltak elegek arra, hogy felkészüljek. – Még nem tudtam megtenni – suttogom magam elé a sötét, lágyan hullámzó víztükörnek, mintha csak azt remélném, hogy Ő is hallja valahol. – De nem felejtettem el. – Halk, reszketeg sóhaj szökik ki az ajkaimon. Nem felejtettelek el. Hátrahajtom a fejem, hagyom, hogy a hideg szél végigsimítsa az arcomat. Az orrom megtelik a sós levegő illatával, és amikor újra lehunyom a szemem, egy pillanatra elhiszem, hogy az Ő illatát érzem, hogy Ő simít végig a bőrömön. Hallom a fülemben a hangját, a nevetését, látom magam előtt az arcát, a mosolyát, a gyönyörű szemeit, amiben ott volt az egész világom. Soha nem foglak elfelejteni. Ujjaim a kabátom elejébe markolnak, mintha ezzel megszűnne a fájdalom, pedig valójában nem is akarom, hogy megszűnjön. Emlékeztet. Emlékeztet arra, hogy még dolgom van. Még teljesítenem kell a neki tett ígéretemet, azután pedig be kell végeznem a bosszúmat. Ismét. Meg fogom találni azt, azokat, akik elvették tőlem és addig nem fogok megnyugodni, amíg mindegyikük meg nem kapja, amit érdemel. Axel lerombolta a falaimat, hogy újraépítsen bennem valami egészen mást, valami újat, valamit, amit eddig nem ismertem, de ők visszanyerték maguknak a régi Avivát. És ezt meg fogják bánni. – Hiányzol – suttogok újra a sötétségbe. Nem tudnám megmondani, mennyi időt töltök ott, ahogy az eddigi estéken, úgy most sem érzem igazán az idő múlását, már a hideg sem zavar annyira, mint régen. Szokásokat kialakítani mindig is veszélyes volt számomra, de ebben nem tudott eltántorítani semmi – és valahol mélyen talán akartam is, hogy megtaláljanak. Éreznem kellett, hogy élek. Hogy én még élek. A homlokomon még mindig tompa fájdalom emlékeztetett a legutóbbi alkalomra, amikor valaki meglepően új tört az életemre egy régi ismerős képében, de mintha a bennem dúló harag, gyász és féktelen bosszúvágy enyhítette volna ezt a fajta fájdalmat. Amikor végül úgy érzem, képes vagyok megmozdulni, felállok a hideg deszkákról és elindulok, hogy magam mögött hagyjam a tengert. Az érzést, hogy valahol még ott van velem. Halk, határozott lépteim csak akkor torpannak meg, amikor a móló végéhez érve megérzem magamon valakinek a tekintetét. Furcsa érzés kerít hatalmába, bárki figyel ugyanis, a nézése olyan intenzíven hasít a tudatomba, hogy ha akarnám sem tudnám kizárni a fejemből, az ösztöneim azonban csendben maradnak. Érdekes, de kevés ahhoz, hogy megzavarjon. – Ti tényleg soha nem fogytok el, igaz? – szólalok meg fennhangon, egyelőre háttal állva neki. Szembefordulok vele, hátralököm a kapucnit a fejemről, szemeim ugyanolyan intenzitással mérik fel a férfi alakját, mint ahogy ő bámult engem. Egyáltalán nem tudom mire vélni a feltűnően elegáns öltözetét, azt a furcsa tekintetet, amivel rám néz, de mégis az a legidegesítőbb, hogy csak áll ott és még csak rám sem támad. Nagyon rosszul időzített ahhoz, hogy pont most szórakozzon velem. – Mi a francra vársz még? – mordulok rá. A kezeim ökölbe szorulnak; elővehetném a Berettát vagy a tőrömet, de most túlságosan sok a feszültség bennem ahhoz, hogy csak így egyszerűen kihasználjam a tehetetlenségét és rövidre zárjuk az ügyet. – Itt vagyok, megtaláltál. Nem akarod elvégezni a feladatod? – meredek rá, téve felé egy lépést.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 40 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 40 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.