Tyr & Aviva

Látom, hogyan figyel, szinte érzem, ahogy próbálja kiolvasni a fejemből azt egyebek részt, mindazt, amivel még kiegészíthetné, amit mondok, hogy teljessé váljon a kép, végül mégsem kérdez semmit. Egyetlen szót mond, de ezzel az egy szóval eléri, hogy a szám sarkába ismét beköltözzön egy mosolyt. Helyes. Én is ezt érzem, és valahol... örülök, hogy nem ítél el, hogy nem kérdőjelezi meg azt, amit tettem.
Folyamatosan fenntartja a kíváncsiságomat. Furcsa, hogy mindannak ellenére, hogy milyen szkeptikusan álltam ehhez az egészhez, hogy mennyire képtelen voltam hinni benne, most... az tűnik képtelenségnek, hogy ne higgyek. És ehhez csak az az érzés kellett, az a pillanat, amikor megosztotta velem mindazt, ami ő maga. A mágiáról viszont eszébe jut valami, és bár a bizonytalansága azt súgja, hogy talán még ő maga sem tudja, jó ötlet-e megosztani velem azt a valamit, végül úgy hiszem, nem okozok neki csalódást a reakciómmal. A kíváncsiság, az érdeklődés vezérel akkor is, különösen, amikor kiderül, hogy ezt nekem készítette, még akkor, amikor azt sem tudta, ki vagyok, csak a létezésemet sejtette. Először a dobozt díszítő betűre kérdezek rá, és amikor válaszol, felpillantok rá - a szavak hallatán pedig megengedek magamnak egy halk, rövid nevetést. Nem azért, hogy tréfát űzzek belőle, ez inkább zavart nevetés, ugyanis azt az egy mondatot legszívesebben szavanként elemeztetném vele, hogy mindent értsek.
– Törpék? – kérdezek aztán vissza. Az Ázokat végül is helyre tudom tenni a fejemben, még ha nem is tudnék minden istent felsorolni, azért ennyit ismerek a mitológiából, hogy tisztában legyek az istenek csoportjaival. Még ha eddig a legmerészebb álmaimban sem kezeltem volna ezt valóságként.
A figyelmem azután már tényleg az ajándékomra terelődik, és akaratlanul is eltűnődöm azon, hogy vajon a sorsszerűséget lehet-e még ennél is tovább fokozni. Hogy pont ma készült el, hogy éppen ezt gondolta ki, hogy épp ma találkoztunk... Eszembe jut, hogy talán erre is rákérdezzek, de egyelőre sokkal jobban leköti a figyelmemet a kezemben tartott láncing és az a sok érzelem, ami eltölt ezekben a pillanatokban. A hálámat megpróbálom szavakba is önteni, és bár látom rajta, hogy már önmagában ezzel is hatást gyakorlok rá, valami rávesz, hogy még valamit tegyek hozzá.
A reakciója, a tekintete elárulja, hogy nagyon hasonlóan érez azzal kapcsolatban, ami halkan, mégis tisztán és érthetően hagyja el a számat. Azt hiszem, ő sem számított arra, hogy ezt fogja hallani valakitől, ahogy én sem számoltam a lehetőséggel, hogy valaha ezt fogom még mondani valakinek. Nehezen találja meg a hangját, de megértem; én nem is próbálkozom vele, mindössze elmosolyodom, és hagyom, hogy a tekintetem beszéljen, miközben bólintok. Viselni fogom, mert tudom, hogy megvéd majd.
Ezután viszont én következem. Nekem kell beszélnem, magamról, ez pedig nem könnyű Soha nem volt az, nem vagyok hozzászokva, hogy bárkivel is megosszak magamról bármit, ilyen-olyan okokból kifolyólag. Az információ veszélyes, visszaüthet, célponttá tehet. Erőszakkal kell tudatosítanom magamban, hogy kivel ülök szemben, mert az, hogy apámként nem szeretnék előle eltitkolni semmit, egy dolog, az pedig egy másik dolog, hogy... hogy ő Tyr. Nem olyasvalaki, akin csak úgy fogást lehetne találni. Mégis, még így sem könnyű kimondani a szavakat, elárulni neki a valóságot magamról, mert... félek. Félek attól, hogy mit gondol majd rólam. Hogy milyen kép alakul ki a fejében a lányáról.
Látom a szemeiben fellobbanó haragot, az ökölbe szoruló kezeit, szinte érzem, ahogy vibrál a dühe, de mintha csak az ösztönöm súgná meg, tudom, hogy nem ellenem irányul. Ez viszont nem segít abban, amikor a szavai elindítanak lefelé egy lejtőn, a lejtőn, aminek a végén pontosan tudom, mi vár. Vagy inkább ki. Szinte nem is tudatosul bennem, ahogy a gondolataimat és az érzéseimet lassan átszövik az emlékek, ahogy az a vékony kis páncél, amit még fenn tudtam tartani, ugyanúgy kezd el megrepedni, mint ahogy én hasadtam szét annak idején, hogy aztán szilánkosra törjön, mint a szívem azon az éjszakán.
A reakciója meglep. A vibráló haragot mintha elfojtották volna, de még mindig feszültnek tűnik, miközben visszateszi a dobozra a tetejét és a kezembe nyomja azt, felállva az asztal mellől. Bár nehezen tudom csak követni az eseményeket, ez arra éppen elég jó, hogy kizökkentsen, hogy össze tudjam szedni magam egy kicsit, és emiatt akaratlanul is hálát érzek. Az imént egyetlen pillanat választott el attól, hogy egy étkezde kellős közepén törjek össze, ami tőlem különösen... nagy szó.
Mellém lép, és van abban a mozdulatban valami nagyon kedves, ahogy a fejembe húzza a kapucnimat, mert bár csak azt láthatta, hogy a találkozásunkig a fejemen volt, mintha tudná, hogy ez fontos. Valamiért nem ellenkezek, még csak vissza sem kérdezek, hogy hová?, mert egyelőre leköt az, hogy összeszedegessem a darabjaimat, amik már lehullottak, még ha össze nem is törtem. Egyik kezemmel magamhoz ölelem a dobozt, a másikat viszont ő ragadja magához, ahogy elindul kifelé. Sietős lépteihez igazítom a sajátjaimat, és bár egyelőre nem tudok megszólalni, remélem, hogy a készségességemből érezni fogja, hogy ez nem ellene szól.
Csak az zökkent ki odakint, amikor megérzem a kabátját a vállamra nehezedni. Megjelenik az arcomon egy kis mosoly, de nem tudom megköszönni, mert folytatja, és amit mond, az sokkal inkább eltereli a figyelmemet. Felemelem a fejem, a kapucni karimája alól nézve rá, úgy találkozva a pillantásával, ahogy ő a térdeit kissé berogyasztva keresi az én tekintetem. A mosoly újra megjelenik az arcomon és csak bólintok egyet, ha pedig valóban átölel, akkor óvatosan, kezdetben szinte bizonytalanul, az érzéssel ismerkedve, de aztán egyre biztosabban viszonzom azt.
Örülök, hogy erre a pontra már sikerült összeszednem magam valamennyire, máskülönben könnyedén ez adhatta volna meg a kegyelemdöfést. Így viszont... át tudom érezni. Meg tudom adni az esélyt az érzésnek, hogy beköltözzön a mellkasomba és átjárja a lelkem; annak az érzésnek, amitől nyolcéves koromban elbúcsúztam. Hogy van apám. Hogy bár begyógyíthatatlan sebeim vannak, mégsem vagyok teljesen egyedül.

Hamarosan már egy autóban ülünk, a cél felé tartva, amit ő adott meg a sofőrnek, én pedig furcsamód nem érzem furcsának azt, hogy nem kérdezek semmit ezzel kapcsolatban. Valami - vagy inkább minden - azt súgja, hogy ha él még olyan valaki, akibe belehelyezhetem a feltétlen bizalmamat, akkor az ő. Ennek ellenére is örülök viszont, hogy a szó egy kicsit visszaterelődik rá - esélyt kapok arra, hogy tovább gyűjtsem az erőmet, és egyben még többet tudhatok meg róla és arról az átokról, amit még ők sem értenek teljesen. Látom rajta, hogy nem kellemes neki ez a téma, és ki is fejezi, de pont ezért vagyok hálás, hogy mégis válaszol és beszélünk róla. Ettől azt érzem, amit magammal kapcsolatban is: hogy bár nem szívesen beszélek róla, szeretném vele megosztani, ha tudni akarja.
A ciklusokkal kapcsolatban adott válasza elgondolkodtat, de egyben valahogy... logikusnak is tűnik. A ragnarök fogalmával tisztában vagyok, bár ez is olyasvalami, aminek a valóságtartalmát valahova a nulla és a mínusz egy közé soroltam eddig. Szeretném megkérdezni, hogy minden ciklus hasonlóan zajlik-e, hogy mindig valami hasonló esemény vezet-e ahhoz a bizonyos véghez, de ő ugye nem emlékszik. Eltűnődöm rajta, hogy ennek vajon lehet-e jelentősége, de nem kezdek bele a kérdés boncolgatásába, mert biztos vagyok benne, hogy ők már sok minden átrágtak ezzel kapcsolatban. Inkább egy másik kérdést teszek fel, az átok hatásaival kapcsolatban.
– Én tudok valahogy... segíteni? – nézek rá. – Úgy értem, nem szívesen ártom magam olyasmibe, aminek még ti sem tudtatok a végére járni, és tudom, hogy még nincsenek közös emlékeink, de... Ha vér vagyok a véredből, az jelenthet valamit? – Szinte reménykedve nézek rá, pedig talán ő sem tudja a választ. Csak azt tudom, hogy célokra van szükségem az utánra, amikor bevégeztem a jelenlegieket, és hogy ez akár... lehetne valami jó is.
Az autó közben megáll, az ablakon kinézve egy elegáns, teljes díszkivilágításban pompázó bárt pillantok meg, ami önmagában nem sugallna kevesebb magányt, mint az az üres étkezde, de valamiért úgy érzem, nem a bárpult mögé fogunk leülni. Magamhoz fogom a dobozt, megigazítom a vállamon a kabátját, aztán a tenyerébe csúsztatom a sajátomat és hagyom, hogy magával húzzon.
Nem állítom, hogy odabent nem szegeződnek ránk pillantások, hogy nem értik félre páran azt, amit látnak, különösen azt tekintve, hogy fogja a kezem, de nem igazán érdekel. A sejtéseim egyébként is beigazolódik, mert az emeletre vezet fel, egy nagyon is privátnak tűnő részhez, ahol végül valóban ketten maradunk. Ettől egy kicsit fellélegzem, több szempontból is; nem szeretem a túl sok embert, és így nekem is... könnyebb lesz beszélni. Ezzel pedig szerintem nem vagyok egyedül.
A helyiség olyan, mint egy tágas, modern nappali, leszámítva azt, hogy itt is van bárpult, ráadásul nem is üres, csak épp önkiszolgálásra alkalmas. Két tágas bőrfotel és két nagyméretű kanapé is helyet kapott benne, amelyek egy üvegasztalt vesznek körbe, erre az asztalra helyezem le óvatosan az ajándékomat tartalmazó dobozt. Lecsúsztatom a vállamról a kabátját és felakasztom a helyiség elejében lévő fogasra, de közben már a gondolataimba merülök, hogy felkészüljek. Ha én foglalok először helyet, akkor az egyik kanapét választom, és nem bánom, ha ő is arra ül le.
– Szeretnél... mindent tudni? – függesztem aztán rá a pillantásomat.
Láttam a kérdéseket a szemében, és ha valamilyen módon a tudtomra adja, hogy jól éreztem ezt, én készen állok arra, hogy elmondjam neki. Még akkor is, ha tovább dolgozik bennem egy kis félelem; félelem attól, hogy mit gondol majd, hogy elfogad-e majd így is a lányának, és félelem attól, hogy ezúttal képes leszek-e egyben tartani magam.
– A Moszadnak dolgoztam – kezdek bele, a szavakat halkan, de határozottan ejtem ki a számon, aztán rápillantok, miközben folytatom. Nem hiszem, hogy ne tudná, kikről beszélek. – Az a fajta ügynök voltam, akit ők csak kidonnak neveznek. Az, aki kap egy célpontot, elmondják neki, hogy milyen körülményeket kell teremtenie, aztán elvégzi a piszkos munkát. Tulajdonképpen egy orgyilkos. És én... voltam a legjobb – vallom be, bár ez nem olyasmi, amivel dicsekedne az ember. Én ugyan nem is szégyellem, de furcsa dolog erről az apámmal beszélni. – Amíg hagyták, hogy két célpont között a bosszúmon dolgozhassak, nem érdekelt, mit teszek. Ez volt az egyetlen célom, és mivel mindig egyedül dolgoztam, lassan elfelejtettem, hogy milyen is a normális élet. Ez lett az életem. Nem igazán kaptam emlékeztetőt az ellenkezőjéről, amíg... – Nem fejezem be a mondatot, csak egy pillanatra elfordítom a pillantásomat és nyelek egyet. Még nem tartunk ennél a résznél. – Időközben sikerrel jártam. Felkutattam azt, aki felelős volt a merényletért és elfogtam, de elkövettem azt a hibát, hogy a kezükre adtam. Bíztam bennük, pedig nem kellett volna. Újabb küldetést kaptam, azt ígérték, hogy amint azt bevégeztem, visszamehetek Izraelbe és az enyém lesz... de amíg én dolgoztam, ők elengedték. – Összeszorítom az állkapcsom, mert bár ennek a végére már pontot tettem, még mindig dühít, hogy ilyen naivan álltam hozzájuk. – Akkor hátat fordítottam nekik. Tulajdonképpen még mindig engedély nélküli eltávon vagyok, ha onnan nézzük, de ők nem igazán fogadnak el... felmondást. – A pillantásom találkozik az övével, és tudom, hogy érti, mire gondolok. – Évekig játszottam velük macska-egér játékot, míg újra annak a rohadéknak a nyomára bukkantam, de mindig én kerültem ki győztesen belőle. És amikor pontot tettem az ügy végére, előkerült anya levele – kúszik egy kis mosoly az arcomra. – Amiatt jöttem ide, úgy éreztem, hogy az tényleg az a pont volt az életemben, amikor... meg kellett találnom a helyem. Ezzel egy időre lekerültem a radarjukról is, de aztán ide is elértek utánam. Ami azt illeti, első alkalommal éppen Fenrir segített ki – mosolyodom el ismét, majd halk nevetéssel hozzáteszem: – Akkor nevettem ki. – Rendezem a vonásaimat, csak aztán folytatom tovább. – Nem kellett sok idő, hogy a nyomomba szegődjenek, de furcsa volt, mert mintha ezúttal csak megfigyelni akartak volna, nem pedig kiiktatni. Eldöntöttem, hogy megpróbálom kiszedni belőlük, mi folyik itt, de aztán...
És ez az a pont, ahol elakadok. Eszembe jut az az este, amikor minden elkezdődött, és így eszembe jut minden, ez pedig elég ahhoz, hogy a légzésem elnehezüljön kissé és ismét le kelljen hunynom a szemem. Érzem, hogy a mellkasomban érzett fájdalom mindennél élénkebbé válik és szinte lüktetni kezd, de nyelek egy nagyot és mégis kinyitom a szemem. Amikor ismét ránézek, tudom, hogy ugyanazt fogja látni a tekintetemben, amit nem is olyan régen amellett rozoga műanyag asztal mellett.
– Elvettek tőlem valakit – bukik ki belőlem az igazság három fájdalmas szóban.

⇜ when the last hope runs out ⇝

Tyr & Aviva

Halovány mosoly költözik az arcomra a szavai nyomán.
– Hihetetlen nő volt – erősítem meg ezt a feltételezését.
Nem feltétlenül szeretném összekötni az anyám nagyszerűségét magammal, és még annyira sem szeretnék belemenni abba, hogy mennyire vagyok életerős. Sokkal közelebb érzem magamhoz a túlélő fogalmát, és azt sem egészen abban az értelmezésében, ahogy általában venni szokás. Mindenkit túlélni egyre inkább tűnik átoknak a szememben, mint áldásnak.
Mégis elmesélem neki, elmondom, mi történt, legalábbis az anyámékkal. Ez még olyasmi, amiről könnyen tudok beszélni, egy begyógyult és behegesedett seb, ami örökre ott marad, de már rég nem vérzik; azóta nem, amióta tudom, hogy bosszút álltam értük. Most már tudom, hogy ostobaság volt azt hinnem, ennyivel megúszom majd. Sokáig hittem, hogy erről fog szólni az életem, a halálukról, a bosszúm kergetéséről és bevégzéséről, aztán pedig a menekülésről, mert nem gondoltam bele abba, hogy ennél lehet rosszabb. Hogy belekerülhetek egy olyan ördögi körbe, ami folyamatosan ebben a körforgásban tart: halál, bosszú, menekülés.
Látom a tekintetében az elborzadást, a szomorúságot, és tudom, hogy érti, érzi, hogy nehéz volt. Talán ennyiben kéne hagynom, talán csak ennyit kellene mondanom, én mégis említést teszek a bosszúról, mire ő meglepve felkapja a fejét. Lassan, bizonytalanul, óvatosan kérdez vissza, mintha csak puhatolózna, mintha nem tudná, mire számítson. Nyíltan nézek a szemébe, nem zárkózom be és tagadni sem szeretném, amit tettem, mert örömmel szabadítottam meg a világot egy hozzá hasonlótól.
– Megkerestem azt, aki felelős a halálukért, és tettem róla, hogy másoknak ne okozhasson többé fájdalmat – billentem kissé oldalra a fejem. A szavak szenvtelenül gördülnek le az ajkaimtól, nem érzek miattuk szégyent vagy szomorúságot. – Majdnem tíz évembe került, de megérte. – Nekem is és a világnak is; nem Abu Ziad volt az egyetlen, aki életét vesztette a hadjáratom során, ő csak a cseresznye volt a tejszínhab tetején. A terrorelhárító szervezetek megcsókolhatták volna a talpam nyomát a sok név miatt, ami lehúzhattak a listájukról.
Egészen addig észre sem veszem, hogy megfeledkeztem az ételről, míg el nem jutunk a mágia fogalmáig. Intésére nem ellenkezem, én is újra nekilátok, miközben érdeklődve hallgatom őt. Lehetnék elutasító, hitetlen, vagy egyenesen rémült, és nem is tudnám pontosan megmondani, mi tart vissza ettől. Talán... igen, az a pillanat lehetett a sorsdöntő, amikor megéreztem az erejét. Soha nem éreztem még ahhoz hasonlót, és mintha az súgta volna meg, hogy nincs mitől tartanom, nincs mit megkérdőjeleznem, egyszerűen csak hinnem kell. Nem állítom, hogy ettől könnyebb feladat befogadni ezt az egészet, de azt hiszem, erre is igaz, hogy minden fejben dől el.
Kíváncsi vagyok mindenre, amit meg akar osztani velem, és a fülemet akaratlanul is megüti az a félmondat, amikor Odint az apjának nevezi. Nem mondhatnám, hogy tisztában vagyok az ősi istenek családfájával, ezért is lephet meg egy kicsit a dolog... ez ugyanis egyben azt is jelenti, hogy az én nagyapám is ő. Amikor az eszközökhöz ér a mondandójában, érzem a hanglejtésén és látom a tekintetén, hogy valami miatt megakadt és bizonytalan a folytatásban. Finoman, kíváncsian vonom fel a szemöldökömet, mintha csak ezzel akarnám ösztönözni arra, hogy folytassa, és amikor azt mondja, nekem akar adni valamit, őszintén meglepődöm.
Tekintetem követi a mozdulatait, ezért is látom rajta, hogy mintha még mindig habozna kissé, de nem siettetem. Türelmesen megvárom, hogy végül valóban elő akar-e állni azzal az... ajándékkal, vagy nevezzük akárminek is, és amikor egy gyönyörűen megmunkált doboz kerül az asztalra, kíváncsian pillantok fel rá, majd vissza a dobozra. Nem habozok, ahogy felém tolja a dobozt, én már azon vagyok, hogy alaposan megtöröljem a kezem a szalvétában, nehogy összekoszoljam. Magam felé húzom a dobozt és egy kicsit odébb helyezkedek, hogy ne legyen útban a tányér, de amikor megszólal, újra ránézek, még mielőtt kinyitnám. Szavai rögvest magyarázatként szolgálnak arra, hogy hogyan létezhet bármi, amit nekem szánt volna - de igaza van, hiszen Fenrir említést tett neki a... gyermekéről.
– És éppen ma készült el? – kúszik az arcomra egy mosoly. Már-már sorsszerűnek tűnik. Nem csigázom tovább a kíváncsiságomat, de mielőtt teljesen leemelném a doboz fedelét, megengedek magamnak még egy kérdést. – Mit szimbolizál a V? – utalok az elegáns dombornyomásra a kartonlapon, felpillantva rá a válasza erejéig.
Ahogy leemelem és óvatosan félreteszem a fedelet, egyelőre nem tárul elém más, csak selyempapír és alatta valami sötétnek tűnő tárgy. Finom mozdulattal hajtom szét a papírt, hogy felfedjem a doboz tényleges tartalmát, a neonlámpák fényében pedig gondosan összefűzött, fekete láncsorok rajzolódnak ki. Ajkaim enyhén elnyílnak, ahogy elkezd megfogalmazódni bennem, mi lehet ez. Még egyszer ellenőrzöm, hogy tiszták-e az ujjaim, mielőtt hozzányúlok, nem emelem ki teljesen a dobozból, mert nem szeretnék feltűnést kelteni, épp csak a doboz tetején levő részt emelem meg egy kicsit, hogy megtapinthassam a fém hűvösét, finom, könnyű tapintását. A fény megcsillan a láncokon, a felvillanó lilás-zöldes színek pedig akaratlanul is eszembe juttatnak valamit. Felpillantok rá, a fény zöldje pontosan illik az ő íriszeihez, és valamiért biztosan tudom, hogy a lila nagyon hasonlíthat ahhoz a szempárhoz, ami most megannyi érzelmet tükröz felé. Meglepetés, öröm, hála, kíváncsiság... magam sem tudom pontosan végigkövetni.
Visszafordítom a tekintetem a láncingre, épp abban a pillanatban mutat a beleszőtt acéllapra, amikor az én tekintetem is megtalálja azt. Ahogy elmagyarázza a belevésett jelentéseket, ujjaim önkéntelen is végigfutnak azon a rúnán, amire azt mondta, az ő jele. Szinte érzem azt, amit az imént, amikor megmutatta az erejét, mintha képes lenne átjárni.
Felnézek rá, tekintetem találkozik a pillantásával.
– Köszönöm – szólalok meg, és bár hangom halk, érződik rajta, hogy nem azért halk, mert ne tudnék mit kezdeni ezzel a pillanattal és az ajándékával, sőt. Nem szokásom az érzelgősség, nem szoktam meghatódni, de ha választanom kéne egy pillanatot, amikor közel állok hozzá, ez biztosan egy lenne közülük. Ujjaim finoman megszorítják az ing anyagát. – Köszönöm... apa. – A szó még halkabban, már-már esendően gördül le az ajkaimról.
Amikor eljutunk hozzám, az én képességeimhez, ahhoz, ami én vagyok... nem érzem magam könnyű helyzetben. Beszélek neki dolgokról, amiket már megtapasztaltam, amit biztosan tudok magamról, amikről biztosan tudom, hogy megkülönböztetnek másoktól. Ő pedig figyel, először meglepetten, hogy aztán az arca fokozatosan változzon szinte szoborszerűen feszültté. Egyetlen kérdést tesz fel, mégis ezt érzem a leg... súlyosabbnak. A hangja halk, én pedig elkezdek félni. Nem tőle, hanem attól, hogy mit fog érezni, ha elé tárom az életem, azt ami én voltam és vagyok, teljes egészében, a kezemhez tapadó vérrel és a megannyi kioltott élettel együtt. Azzal, hogy egyik kioltott élet sem fáj számomra, egyetlen egyet kivéve, akit én rántottam magammal.
– Ez volt a munkám – felelem hasonlóan halk hangon, de nem kerülöm a tekintetét. Látnom kell a reakcióját, látnom kell, mit gondol. Elutasít majd? Vagy elfogad... mint ő? – Erre képeztek ki. Egy fiatal lány voltam, tele keserűséggel, akiről már a kötelező szolgálat alatt kiderült, hogy jó katona. Az alapkiképzésen enyém volt a legmagasabb pontszám, a lőtéren nem tudtam hibázni, a közelharc oktatásokon nálam nagyobb és izmosabb férfiakat szereltem le. És bosszúra szomjaztam. Ők pedig készek voltak megadni ezt nekem – folytatom, az "ők" szót egy furcsa hangsúllyal ejtve ki. – Eszközöket, időt és teret hagytak nekem, hogy a bosszúmon dolgozhassak, és nem szóltak bele, amíg én cserébe teljesítettem minden rám bízott feladatot... amíg mindenki meghalt, akinek szerintük meg kellett halnia. – Nyelek egyet, de még mindig nem fordítom el róla a tekintetem. Még csak meg sem kell neveznem a Céget ahhoz, hogy tudja, mire célzok, ebben biztos vagyok; onnantól pedig lényegében mindegy, hogy kinek dolgoztam ilyen módon.
Aztán kimondom azt a kérdést is, ami azóta kísért, amióta megsejtettem, pontosan ki és mi vagyok valójában. Tudom, hogy hallja és látja rajtam a fájdalmat és a feszültséget, de meg sem próbálok tenni ellene. Tudnom kell, hogy ez így lehetett-e megírva, hogy nekem ezt a sorsot szánták-e, ahol nincs más, csak örökös halál, amit közvetve vagy közvetlenül, de én okozok. Látom a szemében a döbbenetet, aztán olyan erős és sziklaszilárd nemmel válaszol, hogy majdnem elhiszem. Majdnem. Hallgatom őt, komoly és megfontolt szavait, tekintetem nem szakítom el az övétől. A lelkem mélyéig érzem, hogy komolyan beszél és minden egyes szót komolyan is gondol, hiszi az igazságukat. Ennél már csak azt érzem biztosabban, hogy hogyan kezd el repedezni rajtam azt a vékony kis páncél, amit még meg tudtam tartani valahogy, hogy erősebbnek tűnjek, hogy ne törjek össze azonnal. Szinte hallom a fülemben a hangot, mint ahogy a jég reped meg lassacskán, mielőtt apró darabokra törne össze, és félek, ezúttal tényleg nem lesz, ami összetart majd.
– Én is ezt tettem – suttogom, a hangom halk, de még nem hal el. Még. – Nem ítélkeztem, csak elvégeztem. Addig, amíg... – Ez az első alkalom, hogy nem tudok tovább ránézni, ugyanis muszáj lehunynom a szemem egy pillanatra és vennem egy mély lélegzetet. Ő nem arról a halálról beszélt, amelyikre én most gondolok, hiszen neki csak a kiindulópontot mondtam el. A képzeletbeli jégburok tovább repedezik, a szavai dolgoznak bennem, a gondolataimban pedig eggyé olvadnak valaki más szavaival, aki ugyanerről próbált meggyőzni. Axel emléke elemi erővel tör be a tudatomba és tépi tovább a még mindig friss és múlni nem akaró sebeket. A légzésem szaggatott kissé, ahogy kifújom a levegőt, és amikor végre kinyitom a szemem, az a bizonyos képzeletbeli páncél, azt hiszem, a szeme láttára törik darabokra, átadva a helyét annak a mélységes ürességnek, a feneketlen végtelen fájdalomnak, ami ott él a lelkemben. A hangom pedig ezúttal már el is hal. – Miért vesz körbe mégis a halál...?

Az a bizonyos átok, ami rajta ül, egyfajta utolsó kapaszkodó, egy terelőbója, ami még talán a felszínen tud tartani, de látom a szemein és az arcán, hogy ez viszont neki nem túl kellemes téma. Mégis válaszol, amiért hálás vagyok, mert szeretném megérteni, mi történik vele, hogy mi ez az egész. Különös, hogy ők sem tudják pontosan, mi történik, hogy ők is csak... találgatnak, egyelőre. Ezt a részét nem is firtatom, ahogy azt sem kérdezem meg, kik azok a többiek, egyébként sem tudom, hogy mondana-e nekem valamit a nevük. Inkább a többi dologra kérdezek rá, ami megragadta a figyelmem.
– Mit értesz pontosan ciklus alatt? – kérdezem finoman ráncolva a szemöldököm, a kezembe véve a bögrémet, hogy miközben válaszol, kortyoljak egyet a kávéból. Nem arról van szó, hogy összekeverném fejben egy másikféle ciklussal, hanem arról, hogy számára ez a szó valahogy rendkívül természetesnek érződött, nekem viszont fogalmam sincs, mire utal, pláne, hogy mire kellene emlékeznie ezzel kapcsolatban.
– Ha egy év alatt ekkora... károkat tudott okozni, akkor... – Keresem a megfelelő szavakat, a megfelelő kérdést, de nem találom, csak nézem feszült arcát és szemeit, és én is feszültséget érzek. Tehetetlenséget. Értetlenséget. – Mire jó ez bárkinek is? – kérdezem inkább, megrázva a fejem. – Mit érhetnek el azzal, ha elveszíted az emlékeidet?

⇜ when the last hope runs out ⇝

Tyr & Aviva

Még mindig furcsa érzés az egész, a tény, hogy egy látszólag teljesen átlagos - átlagosan szörnyű - napom így végződjön, egy véletlen találkozással, amiből első pillanatra nem is vonhattam volna le helytelenebb következtetéseket. Az apámmal szemben ülök. Végtére is rátaláltam.
Megosztom vele anya levelének a tartalmát, és látom, hogy elgondolkodik. Zöld íriszeiben frusztráció is villan, és egy egészen kis szégyen, ahogy visszakérdez, de azt hiszem, ez utóbbi az, ami miatt ha akarnám sem tudnám rosszul értelmezni a frusztrációját. Tudom, hogy nem ellenem szól, azt hiszem, inkább az zavarhatja, hogy neki kell kérdeznie tőlem, mert ő nem emlékszik. Ha pedig belegondolok, milyen hatással lehet rá az a bizonyos átok, ha nem emlékszik, én is frusztrációt érzek; ha forrófejű lennék, most azonnal a kezeim közé akarnám kaparintani azt, aki felelős ezért, de szerencsére ennél előbb mondja azt a józan eszem, hogy aki egy istennel képes volt ezt tenni, annak talán nem én okoznám a legnagyobb fejtörést.
– Semmi konkrétumot, csak ezeket a homályos utalásokat – rázom meg a fejem. – Egyébként nem ez a típus volt, inkább egyenes és szókimondó... ha ebből indulok ki, azt mondanám, hogy nem tudta, de mindenképpen sejthette – fűzöm tovább a gondolatot. Azt nehéz lenne megmondani, hogy miből, de lehet, hogy ezt már soha nem fogjuk megtudni.
Már-már kíváncsiságból osztom meg vele anya keresztnevét, de nincs ebben semmi rosszindulat, és örülök, mikor az ő szája sarka is felfelé görbül, mert ebből tudom, hogy nem is vette rossz néven. Nemleges válaszán csak elmosolyodom, valószínűleg akkor sem venném a lelkemre a dolgot, ha nem beszélt volna arról az átokról. Tudom, hogy anya szerette a férjét, szinte nekem is az okozza a legnagyobb fejtörést ebben a történetben, hogy akkor miért tette mégis ezt, miért csalta őt meg, de már nincs itt, hogy megkérdezhessük tőle. Talán csak így volt megírva a sors könyvében.
Amikor kifejezi a sajnálatát a haláluk miatt, halovány, de hálás mosolyra görbülnek az ajkaim. A tekintetemben ott ül a veszteségük fájdalma, de ez már nem olyasmi, amin ne tudnám túltenni magam. Régen volt, a bosszúm bevégzésével pedig pontot tudtam tenni a végére; a szívemen tátongó mély seb már nem az ő elvesztésük miatt van ott. Szemeiben megértést és gyengédséget látok, hangja finoman tapogatózik, én pedig biccentek, mintha csak jelezném, hogy tudok beszélni róla. És nem is akarom titkolni előtte, már csak azért sem, mert... ez kapcsolódni fog az egyik legfontosabb kérdésemhez.
– Egy öngyilkos merénylő az utcánkban robbantotta fel magát és őket is magukkal vitte – szegezem tekintetem a bögrém tartalmára néhány pillanatra. Az életem, a szeretteim és a robbanások. Nyelek egyet, mielőtt ismét fel tudnám emelni rá a tekintetem. – A Hamász tervelte ki a merényletet. Véletlenül esett a mi környékünkre a választásuk, nem ők voltak a célpont, csak egyikei voltak a rengeteg civil áldozatnak. – Összeszorul az állkapcsom, még mindig fel tud dühíteni a tudat, hogy ezért kellett odaveszniük, véletlenül, mert rosszkor voltak rossz helyen, de ez a harag már nem ég olyan elemi erővel, mert tudom, hogy pontot tettem a végére. – Már megbékéltem ezzel – teszem hozzá, még ha az ezzel szó egy kicsit furcsa hangsúlyt is kap. A szemeimbe beköltözik egy másfajta fény, az, amelyikkel olyan sokáig éltem, az, amit másfél hónapja visszaültettek belém. A hangom is hidegebben cseng, amikor megszólalok. – Megbosszultam a halálukat.
Az emberek hozzáállásával kapcsolatos szavaira értőn bólogatok, és egy kicsit mosolygok is, hiszen én is éppen ezek közé tartoztam nem is olyan régen. Ha nem láttam volna Fenrirt, ha nem éreztem volna az imént az ő erejét, ha nem tapasztaltam volna első kézből, mire képes Axel... Gyorsan, csírájában fojtom el a gondolataim örvényét, mielőtt még megint Ő járná be az elmémet. Megpróbálok inkább a kérdéseimre koncentrálni.
Elgondolkozva hallgatom őt, és amikor a szemem színét említi, halványan elmosolyodom, hiszen nekem is eszembe jut, hogy ebben kerestem a kulcsot az apámhoz, pedig merőben hibás elgondolás volt, mint a mellékelt ábra is mutatja. A szavai azonban felkeltik az érdeklődésemet.
– Mágia? – csapok le azonnal a szóra. Istenek, félistenek, átok, mágia... Ha nem lennék ennyire kíváncsi, talán már meg is fájdult volna a fejem, de most már mindent tudni akarok.
Amikor a kérdéseimben az én képességeimhez jutunk, egy egészen kis feszültséget érzek magamban, mert nem tudom, mire számítsak. Feltételezéseit bólintással erősítem meg, és feszültségem ellenére is állom a tekintetét.
– Van egy... ösztönöm, amivel már nagyon jól tudok bánni – kezdek bele a könnyebbik részbe. – Ha valaki az életemre akar törni, vagy bármilyen módon fizikailag bántani akar, ez a megérzés működésbe lép, és én előbb tudom a fejemben, hogy mi fog történni, mint ők maguk. – Azt egyelőre nem teszem hozzá, ez hányszor mentette már meg az életemet, de úgy gondolom, a puszta tény, hogy ezt az ösztönt tökéletesíteni tudtam, sok mindent elárul. – Tulajdonképpen minden fegyvertípussal ösztönösen jól bánok és közelharcban is kevésszer akadt ellenfelem... Profin tudok ölni. – Szinte pislogás nélkül nézek rá, ahogy közeledek ahhoz a ponthoz, ami annyira kétségbe ejtett kezdetben. Eszembe jut még valami, egy bizonyos pillanat arról a napról, de ennek több szempontból is képtelen vagyok hangot adni egyelőre. – A sorsom is az örökségem része lehet? – bököm ki végül a kérdést. – Az, hogy a háború istenének lánya vagyok, befolyással lehetett arra, hogyan alakul az életem? – A feszültség már a hangomba is beköltözik, de a szemeimben láthatja, hogy ezek a kérdések nem ellene szólnak. Ha így van sem hibáztatom őt semmiért, de tudnom kell. Tudnom kell, hogy ezért haltak-e meg. Tudnom kell, hogy ezért alakult-e így az életem, hogy tényleg csak egy gép vagyok, aki a háború szolgálatára teremtetett. Tudnom kell, hogy ez került-e Axel életébe.
Amikor már a világok is szóba kerülnek, tényleg majdnem megérzem a halántékomnál a fejfájást, de én tettem fel neki ezeket a kérdéseket, hát a válaszokat is tudni akarom. Nem kerüli el a figyelmem a pillanatnyi bizonytalansága, ahogy az sem, ahogy Odin nevét és címét említi, kérdésem mégis inkább annak a bizonyos átoknak az oldaláról puhatolózik.
– Mit jelent pontosan ez az átok? – nézek rá figyelmesen. Csak azért nem kérdezem meg, hogyan fertőződött meg, mert előző szavai arra engedtek következtetni, hogy talán ők maguk sem tudják biztosan. – Tudod, mióta... van rajtad? Vannak mások is rajtad kívül?

⇜ when the last hope runs out ⇝

Tyr & Aviva

– Nekem úgy tűnt, ehhez elég volt a puszta tény, hogy szerettünk volna vele beszélgetni – vonom meg finoman a vállam, a szám sarkába pedig beköltözik az első apró mosoly a mai nap során, a bennem munkálkodó érzések és kérdések ellenére is.
Noha minden ezzel kapcsolatos emlékem egyben Axelhez is kötődik, nem teszek úgy, mintha könnyebb lenne attól, ha nem beszélnék róla, ha úgy tennék, mintha ezek nem történtek volna meg, vagy Ő ne lett volna ott. A fájdalmas sajgás tulajdonképpen soha nem is költözött ki a szívemből és egyébként sem állt soha szándékomban elfelejteni őt, kár lenne megjátszani magam.
A szavai, a mosolya és az a játékos kacsintás egy kicsit tovább oldja bennem a feszültséget, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen oda tudok figyelni rá, ugyanis az eszem már a következő kérdésemen jár. A legfontosabb kérdésen, amitől a szívem hevesebben dobog és izgatottság költözik belém. Amire olyan választ kapok, amit valahol mélyen már sejtettem, de mégsem tud teljesen felkészülten érni.
Nehezen tudnám körülírni az érzést, ami magával ragad az erő hatására, sokáig nem is tudok szabadulni tőle, de a szó legjobb értelmezésében. Ha ezt valaki csak elmesélné nekem, ha nem én ülnék ott és érezném, soha nem hinném el, azt hiszem. Korábban sokat gondoltam azon, hogy ha ez tényleg igaz, akkor mégis hogyan lehetne bizonyítani, különösen az ő esetében? Most pedig, az elnyűtt bőralkalmatosságon ülve, pislogás és talán levegővétel nélkül figyelve a férfit és átélve azt, ami történik, egyszerűen csak... értem. Hangozzák ez akármilyen furcsán is.
Ő az. Ő az apám. Megtaláltam. Ez a három dolog kergeti egymást a fejemben, sokáig, hosszú másodpercekig, talán percekig, mire végre képes vagyok úgy-ahogy magamhoz térni és megszólalni. Én is elmondom neki a nevem, és ahogy elismétli, megjelenik az arcomon egy mosoly, az első igazi, őszinte mosoly, amire az elmúlt másfél hónapban még csak okot sem találtam. Ezernyi kérdés és érzés tolul a fejembe, de azon a néhány halk szón kívül egyelőre nem tudok mást mondani, pláne nem kérdezni, hiszen fogalmam sincs, hol kezdjem, de a hallgatásából ítélve neki is meg kell küzdenie ezekkel a pillanatokkal - ez pedig csak újabb bizonyítékát nyújtja annak, hogy nem tudott a létezésemről. Ami nem az ő hibája.
A pincérnő megérkezik a rendelésünkkel, és bár én magam nem érzek semmi furcsát, ahogy rápillantok, látom gondterhelt arcát, szinte félő tekintetét. Az erő, ami eddig körbeölelt, lassan visszahúzódik és eltűnik, amit már-már csalódottsággal tölt el, hagyva maga után egy kis ürességet az otthon-érzés után, de azt hiszem, megértem. Már amennyire érthetem.
– Köszönjük, más nem lesz – pillantok én is a nőre és megpróbálkozom egy halvány mosollyal, ami mintha megnyugtatná, pedig én mindennél pontosabban érzem és tudom, hogy ebben a pillanatban nem igazán lehetnék sehol nagyobb biztonságban.
Akaratlanul is megmosolyogtat egy kicsit, amikor az apám egy pillantással felméri a környezetünket, mert ez az apró gesztus minden lehetséges vonásában saját magamra emlékeztet. Visszafordul felém és megszólal, én pedig őszinte kíváncsisággal hallgatom, még akkor is, ha az ezernyi kérdésem listája csak tovább bővelkedik a szavai nyomán. Persze aligha számíthatunk másra, ezt azt hiszem, ő is tudja, de egyelőre nem kérdezek semmit, a mosolyomat viszont nem tudom elfojtani, amikor virágnyelven próbálja körülírni a gyermeknemzés folyamatát. Amikor a konfliktusokról, csatákról és a kézjegyéről beszél, felidéződnek bennem pillanatok és érzések... korábbról. Eszembe jut, milyen érzés volt először belegondolni abba, hogy ha szó szerint a háború gyermeke vagyok, akkor vajon minden így volt-e elrendezve számomra, és ha más lennék, akkor semmi nem így alakult volna? Hallom a fülemben Axel szavait, amelyeket akkor mondott nekem, de lenyelem a szaggatott lélegzetem, a kérdéssel együtt, egyelőre.
Hálás vagyok, hogy az ételre tereli a figyelmet, mert így van mi mögé elrejtenem az érzéseket. Nem arról van szó, hogy titkolni akarnám előle, de az előző pillanat alapján egy kicsit fel kell vérteznem magam, ha nem akarok a szeme láttára összetörni. Érzem, hogy figyel és kutat a pillantásával, de egyelőre nem szólal meg, és néhány percig mindketten az ételre fordítjuk a figyelmünket - a felszínen, legalábbis.
Pár falat után, amikor úgy érzem, hogy kellően összeszedtem magam, leteszem a pirítóst és iszok egy kortyot a kávéból. Még mindig nem tudom, mit kérdezzek először, ezért inkább egy amolyan biztonsági-mondatot választok; legalábbis én azt hiszem, a reakciója azonban meglep egy kissé. Amikor bocsánatot kér, hogy nem volt mellettem, végigfut a karomon a hideg, a torkomat pedig összeszorítja egy érzés, bizonyos szempontból a lehető legjobb értelemben. Az arcára fájdalom ül ki, amitől a szorító érzés tovább költözik a mellkasomra is, talán ezért sem tudok hirtelen megszólalni, csak hallgatom őt.
Egy fertőzésről, egy átokról kezd beszélni, és miközben ezeket a szavakat emésztem, hirtelen egyetlen önző dolog jut eszembe: de hiszen csak most találtalak meg. Azt hittem, csak - csak - azzal kell majd megküzdenem, megküzdenünk, hogy hogyan leszek képes ténylegesen feldolgozni ezt az egész... isten-kérdést, de rá kell jönnöm, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb lesz. A pillantása újra találkozik az enyémmel, ismét mintha bocsánatot kérne, de a szemeiben ott ül egyfajta elhatározás is, aminek hamarosan hangot is ad.
A szavai, és az a gesztus, amit tesz, mélyebben megérintenek, mint gondoltam volna. A torkomat szorító érzés már-már fojtogatónak érződik, és érzem, hogy a tekintetem egy pillanatra elhomályosul. Szeretném elmondani neki, hogy aki legutoljára ezt mondta nekem, azt túl gyorsan veszítettem el, a saját hibámból, és a szóhasználata, azzal együtt, amit az előbb mondott, azt sugallják, őt is elveszíthetem, pedig jóformán most kezdjük csak igazán megtalálni egymást. Kipislogom a szememből az érzést és muszáj innom még egy korty kávét, hogy vissza is tudjam nyelni azt, és egyben megnedvesítsem kiszáradt torkomat. Az előbb azt hittem, összeszedtem magam, de rá kell ébrednem, hogy most csak még közelebb kerültem ahhoz a bizonyos összetöréshez.
– Egyáltalán nem haragszom rád – nézek aztán a zöld íriszekbe komolyan, de a hangom, amit végre ismét megtaláltam, lágyan csendül. – Én is csak véletlenül és homályos utalásokkal tudtam meg, hogy a férfi, akit az apámnak hittem, valójában nem a biológiai apám volt. Körülbelül egy évvel ezelőtt szereztem róla tudomást, mert a bátyám... a féltestvérem, talált egy levelet, amit az anyánk írt nekem. Nem tudom, hogy mikor írta és hogy valaha is oda akarta-e adni nekem, vagy csak... ki kellett írnia magából az igazságot. Azt írta, hogy ha valaha úgy érzem, nem találom a helyem a világban, jöjjek ebbe az országba és keresselek meg, mert te megválaszolod majd minden kérdésemet és segíteni fogsz. – Nem érzem magam furcsán attól, hogy megosszam vele mindezt, hiszen végső soron ez volt az, ami idehozott engem. És... ő az apám. Úgy érzem, joga van tudni mindenről, és talán szeretné is megtudni. – Az anyám Yana volt – folytatom, kíváncsian pillantva rá, hogy vajon mond-e neki még valamit ez a név, de ha nem, a legkevésbé sem veszem magamra. Akkor sem tenném, ha nem lenne az a bizonyos átok. – A férjét Amitnak hívták, és van egy közös fiuk, a bátyám, Ephraim. Anya azt írta a levelében, hogy Amit mindvégig tudta, biológiailag nem az ő lánya vagyok, de én ebből semmit nem vettem észre. Szeretett engem és jó apa volt. – Nem azért mondom ezt el neki, hogy rosszul érezze magát, sőt, pont azt szeretném, ha tudná, hogy volt időszak, amikor nem voltam teljesen elveszve, hogy nem ért hátrány ebből; ettől viszont nem lesz kevesebb ez az egymásra találás. Egy pillanatra lesütöm a pillantásomat, ujjaim a kávésbögrével kezdenek játszani. – Nyolcéves voltam, amikor meghaltak – teszem hozzá halkan, mielőtt újra felnéznék rá.
Már nem olyan nehéz erről beszélnem, hiszen volt időm feldolgozni a gyászt. Ezt a gyászt. Időközben a bosszúmat is sikerült bevégeznem, ami, azt hiszem, még könnyebbé tette azt, hogy együtt tudjak élni a tudattal.
– Nem fogom azt mondani, hogy könnyen meg tudom emészteni, vagy inkább érteni ezt a dolgot – térek aztán át a másik, talán legégetőbb témára. – Be kell vallanom, amikor Bj... Fenrir először emlegette az isteneket, kinevettem, mert azt hittem, viccel – ismerem be egy kis mosollyal. Talán ezzel is hozzátettem ahhoz, hogy felborzoljam azt a bizonyos bundát. – Nem tudom, pontosan hogyan... működik ez az egész. Világ életemben azt hittem, hogy ugyanolyan vagyok, mint a többi ember, leszámítva néhány megmagyarázhatatlan furcsaságot, de ezek szerint minden innen ered, igaz? – nézek rá kíváncsian. – A szemem színe, az, hogy erősebb vagyok és gyorsabb, és talán... más is? – próbálkozom óvatosan. – Örökölhettem tőled... képességeket?
Megvárom, hogy válaszoljon és mindent meg tudjunk beszélni, csak azután térek rá a többi kérdésemre, mert hogy abból bőven van.
– Mindannyian... itt vagytok? – kérdezem aztán, bár még én magam is nevetnék tudnék azon, milyen ostobán hangzik ez a kérdés. – Úgy értem, minden... ősi isten itt jár, köztünk? – fogalmazom át egy kicsit a kérdést. – Mindig is itt voltatok? – teszem még hozzá.

⇜ when the last hope runs out ⇝

Tyr & Aviva

Amikor azt mondja, ő akar kérdezni tőlem, szinte biztos vagyok benne, hogy ez valamiféle figyelemelterelés lesz majd, de aztán megszólal, a gondolataim pedig rögtön száznyolcvan fokos fordulatot vesznek. Nem nehéz beazonosítanom, kire gondol, és bár ez önmagában még nem adna okot elhamarkodott következtetésekre - hiszen épp eleget tapostam Bjørn-vagy-akármi-is-a-neve idegein ahhoz, hogy akár panaszkodhasson is rólam -, de azt is tudja, hogy kérdéseket tettem fel neki. Egy egészen kicsit frusztrál, hogy nem tudok azonnal reagálni a pincérnő érkezése miatt, de felkelti a figyelmem az arcára költöző féloldalas vigyor.
– Valóban? – kérdezek vissza kihívóan, bár a hangomban most nem olyan kihívás cseng, mint odakint, amikor arra akartam rábírni, hogy támadjon rám végre. Egyre inkább érzem a zsigereimben, mekkora ostobaság volt ezt feltételezni.
Megnevezem azt a bizonyos szőrös fickót, ő pedig biccent, de ez nekem még nem elég. Előredőlök, az asztalra könyökölve teszem fel az újabb kérdésemet, mire ő is kihúzza magát ültében, de nem válaszol rögtön. Zöld íriszei figyelmesen néznek engem, és szinte látom, hogyan merül a gondolataiba; nem zavar a hallgatása, mert látom a tekintetén, hogy mérlegel, és bár szívesen megkérdezném, min gondolkozik, nem teszem meg. Aztán ő is előredől, mintha csak döntésre jutott volna, de akkor már meg sem fordul a fejemben, hogy azért hajolna közelebb hozzám, mert bármiféle hátsó szándéka van. Azt hiszem, az eszem már tudja. Vagy talán a szívem.
Kimondja a nevet. Megnevezi Fenrirt, a tekintete nyílt és őszinte, amikor pedig azt mondja, világunk óriás farkasa, felszusszanok. Nem türelmetlenül vagy ellenségesen, ez inkább amolyan felismerés, tudatosítás.
– Igen – mormolom az orrom alatt, ahogy feldereng előttem a hatalmas farkas képe, akinek akkora agyarai voltak, mint a fél karom. – Azt láttuk... – mondom ki, mielőtt végiggondolhatnám, bár a szó végét így is elharapom kissé. A szúró fájdalom régi ismerősként hasít a mellkasomba, de megállom a késztetést, hogy vegyek egy mély levegőt.
Inkább a következő kérdésemre terelem a szót és a figyelmemet, kérdésként fogalmazva meg, de nem mondva ki nyíltan a sejtésemet, amitől a pulzusom is érezhetően emelkedni kezd. Szinte érzem, ahogy már összeraktam a kirakóst, de még nem tudom elhinni, pedig már önmagában a mosolya is sokatmondó. Megadja a helyes választ, és egy pillanatig azt hiszem, ennyiben is maradunk, de aztán mond még valamit, és én érzem, hogy az izgalomtól elfelejtek levegőt venni.
Ő az? Ő lehet az?
Nehéz lenne szavakba önteni, ami ezután történik. Mélyet sóhajt, mint aki megkönnyebbül, aztán... történik valami. Valami, amit hallok, látok, és... érzek. Hallom a kanalak és tányérok csörömpölését, ahogy a pincérnő élesen beszívja a levegőt, szinte látom az energiahullámot a levegőben, és egy részem talán arra számít, hogy ez mindjárt szó szerint ledönt a lábamról, de nem ez történik. Az erő végigbizsergeti az ujjaimat, felkúszik a végtagjaimon és ismerősként üdvözöl, megsimítja az elmém, megérinti a lelkem és elhoz egy olyan érzést, mintha hazaértem volna. Szinte érzem, hogyan próbálja betölteni az űrt a mellkasomban, és még ha erre nem is lehet képes, a jéghideg, fagyos verembe pislákoló meleg szikrákat csempész.
Nem tudok megszólalni, talán levegőt sem veszek, szinte pislogás nélkül figyelem az arcát, ahogy jóformán a szemem elől vetkőzi le magáról az átlagos üzletember álarcát. Egyetlen vonása sem változik meg, én mégis végig tudom követni a folyamatot zöld szemeiben, mintha egy pillanatra felsejlene előttem azt a hosszú élet, ami az íriszei mögött rejlik.
Kinyújtja a kezét, bár én nem vagyok képes megmozdulni, de most már egyébként is tudom, érzem, hogy nincs mitől tartanom. A hangja lágyan szólal meg, mindazon erő, hatalom és tudás ellenére, amit megmutatott nekem, és aztán tényleg bemutatkozik. Tyr. A gesztus, ahogy a kezemért nyúl, már-már régimódi, de valamiért úgy érzem, mintha ennek sokkal nagyobb súlya lenne annál, mint amit én most itt látok.
Az apám.
A szó visszhangzik a fejemben. miközben kiszakad belőlem egy hosszú lélegzet, amiről észre sem vettem, hogy odabent tartom. Nem kérdezem meg tőle, honnan tudja, mert pontosan emlékszem, mit mondott Bj... Fenrir. Azt mondta, ők érzik, azonnal tudják. Hirtelen nyer értelmet minden egyes félreértelmezett pillanat odakintről, és mintha az érzés is helyeselne, ami belém költözött, mikor rám nézett. Igen, ezt akartam mondani. Nézem a férfi mély, zöld pillantását, és egyszerűen csak elhiszem. Mindent elhiszek, és ez bennem is lerombol minden falat és álarcot, amit eddig elővigyázatosságból elé tartottam.
– Aviva – szólalok meg, amikor hosszú másodperceket követően megtalálom a hangomat. – A nevem Aviva.
Hirtelen ömlik a fejembe ezernyi kérdés és önt el még ezernyi érzés, amiknek kusza összevisszaságában azt sem tudom, mihez nyúljak először. Talán a neheztelés vagy a harag az egyetlen, aminek nyomát sem érzem, nem is lenne rá okom, hiszen én is csak a véletlennek köszönhetően tudtam meg, hogy meg kellene keresnem őt; nem hinném, hogy tudott volna rólam, és nem is ezért eredtem a nyomába.
– Nem gondoltam volna, hogy tényleg megtalállak – ismerem be halkan.
Nem rendelkeztem valódi nyomokkal, Fenrir iránymutatása pedig leginkább a kétely mocsarára üldözött, és mindazon után, ami történt, azt hiszem, le is mondtam róla. Túlságosan lekötött a gyász, a bosszúvágy és a fájdalom, már nem is ez a kérdés volt az, ami visszaűzött a városba - lehet, hogy pont ezért leltem rá?
Mély levegőt veszek, miközben próbálom lassan megemészteni ezt az egészet, de még mindig fogalmam sincs, mit kérdezzek először. Ráadásul ott van az a tény, hogy itt ülünk egymással szemben, méghozzá azért, mert ő ragaszkodott hozzá. Elsétálhatott volna. Az addig rendben van, hogy megismert, de semmi nem kötelezte arra, hogy foglalkozzon is ezzel... ő mégis megtette, még a nem túl kedves fogadtatás ellenére is.
Érzem, hogy az arcomra költözik egy mosoly, amit nem tudok, de nem is igazán akarok megállítani. Szinte természetellenesnek tűnik, milyen könnyedén befogadom ezt az érzést és ezt a tudatot, de ennyi veszteség után találni valamit...
– Azt hiszem, van mit bepótolnunk – billentem kissé oldalra a fejem.

⇜ heal ⇝

Tyr & Aviva

Össze vagyok zavarodva. Ez az érzés már nagyon régóta hiányzott a saját kis skálámról, általában éppen arról voltam híres, hogy két lépéssel előre láttam a saját és mások tetteit is, higgadtan átláttam a szituációkat, kész tervvel érkeztem mindenhová, és ha valami mégis balul sült el, bevált a B tervem vagy az ösztönös improvizációim. De ez az elegáns ruhákba bújtatott férfi összezavart. A szavaival, a nézésével, a tetteivel, hogy nem akar megtámadni...
A gyorsaságával. A hozzáértésével. Előbb néztem volna aktakukacnak a ruhái alapján - még ha a testalkata nem is erre utal -, de a gyakorlott mozdulatok, amivel darabokra szedi a fegyvert, valami egészen mást sejtetnek. Felébred bennem az érzés, hogy most már válaszokat akarok, éppen ezért, amikor megismétli az ajánlatát, ezúttal nem utasítom el.
Nem vagyok kevésbé elővigyázatos, sőt, ha lehet, csak még inkább azzá válok, de tudom, hogy ha ártani akart volna nekem, már rég megtette volna, ezért a dolgoknak ezt a részét megpróbálom elengedni. A kiszemelt helyet viszont nem kevésbé éles tekintettel vizsgálom meg minden lehetséges szempontból, mielőtt bemennék, hogy aztán odabent megismételjem mindezt, még egyszer. Kiválasztom az utolsó boxok, beülök a fal felőli helyre, és nem vádolhatnának kedvességgel, amikor összefonom magam előtt a kezeimet és felszólítom, hogy beszéljen.
Rám néz, a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik, és engem újra elönt az a furcsa érzés, amit nem tudok igazán megfogni, de aztán válasz helyett mégis folytatja az imént megkezdett mozdulatát és a laminált étlapokért nyúl. Összeszorítom az állkapcsomat, de elveszem a felém nyújtott papírt, bár nem áldozok rá két pillantásnál többet, mielőtt letenném magam elé. Érzek magamban némi türelmetlenséget, de igyekszem nyugalomra inteni magam, ha már egyszer hajlandó voltam vele beülni ide.
Amikor végre ismét rám néz, állom zöld szemeinek pillantását, de aztán azt mondja, ő akar kérdezni tőlem, amitől muszáj felvonom a szemöldököm egy amolyan jelentőségteljes tényleg? üzenettel. Nem szólalok meg, nem mondok sem igent, sem nemet, csak várom a kérdést, amire majd eldöntöm, válaszolok-e. Érzem, hogy a térde mintha izgatottan járna az asztal alatt, pedig a szemei nyugodtan fürkészik az enyémet, és ha hallgathatok a megérzéseimre, őszintének tűnik a pillantása.
Aztán felteszi a kérdést, és én egy másodpercig nem veszek levegőt. Szőrős férfi, nem túl befogadó modor. Rögtön beazonosítom az érintettet, és ez egy valóságos lavinát indít el a fejemben hirtelen. Az, hogy ezek az emlékek is Axelhez kötődnek, már szinte le sem tud taglózni, a fájdalom egyszerűen csak megül a mellkasomban és ott marad, minden egyes alkalommal újult erővel sajdulva meg, amikor az emlékképekbe belevegyül az arca.
Bjørn. Aki, amikor legutoljára láttam, a szemünk láttára változott hatalmas farkassá. Aki, amikor legutoljára láttam, azt mondta, talán ismerheti az apámat.
Szóra nyitom a számat, de mielőtt még bármit mondhatnék, megjelenik mellettünk a kissé nyúzott pincérnő, ezért egyelőre inkább becsukom a számat. Kávét tölt, leteszi a hozzávalókat elénk, aztán a rendelésről kíváncsiskodik, miközben én meredten nézem a velem szemben ülő férfit, és megfogalmazódik bennem valami. Ő sem a nőt nézi, miközben rendel, és amikor elhallgat, megfeledkezem róla, hogy én nem akartam enni semmit.
– Egy sajtos-sonkás pirítóst legyen szíves, köszönöm – szólalok meg én is, de csak egy pillantással adózom neki, azt is inkább megszokásból, feltérképezve és a memóriámba vésve az arcát.
Megvárom, hogy elmenjen az asztalunk közeléből, csak akkor szólalok meg ismét.
– Bjørn. – Nem kérdés, hanem kijelentés, és bár megvárom, hogy valami jelét adja, hogy jól tippeltem, igazából akkor lennék meglepve, ha nem egyetértését fejezné ki. Felkönyökölök az asztalra és kissé előredőlök, szemeim intenzívebben szemlélik őt, mint az imént. Felrémlik előttem a farkas képe és bár az emlékektől feláll a szőr a tarkómon, újra szólásra nyitom a szám. – Vagy te esetleg másik néven ismered? – fúrom pillantásom az övébe. Nem mondom ki azt, hogy Fenrir, mert ha tévúton járok, nevetséges lenne... bár valami azt súgja, egyáltalán nem járok tévúton.
– Esetleg azt is tudod, milyen kérdések vezettek hozzá? – kérdezem aztán. A szívem valamiért hevesebben kezd dobogni a mellkasomban, szemeim a zöld íriszeket vizslatják és valamiért csalódottsággal tölt el, hogy a színük nem lila. Mindig is azt hittem, hogy ez lesz a kulcs, de ahogy az agyam lázasan rakja össze az újabb és újabb információkat, az a valami, ami az imént megfogalmazódott bennem, lassan kezd testet ölteni egy felismerés formájában.
Egy olyan felismerésében, amire nem biztos, hogy fel vagyok készülve.

⇜ the way ⇝

Tyr & Aviva

A gondolataim lázasan kergetik egymást, szinte érzem az adrenalinszint emelkedését a véremben, pedig ezúttal nem történik semmi olyasmi, ami konkrét fenyegetést jelentene. Éppen ez a baj. A fenyegetéssel tudok mit kezdeni, a támadással tudok mit kezdeni, a mellkasomat szorongató minden fájdalmat, dühöt, gyűlöletet és önmarcangolást készen lennék rázúdítani bárkire, de...
Egyszerűen nem értem. Az ösztöneim mintha úgy lapulnának meg az elmém legmélyén, mintha szembe sem akarnának nézni ezzel az alakkal, aminek nyilvánvalóan nincs semmi értelme. Eddig egyetlen egy valaki volt képes bármilyen hatást gyakorolni erre a furcsa képességemre, de az ő jelenléte is csak csitítani volt képes ezeket az ösztönöket, és csak akkor, ha tényleg nem fenyegetett veszély. Mégis ki tudná teljesen elhallgattatni őket?
Talán hallgatnom kéne rájuk, de soha életemben nem volt még ekkora csend a fejemben és ez a szokatlan üresség szinte megijeszt. Nem tudok mit kezdeni vele, és az egész szituációval sem, ami, ha lehet, csak egyre furcsább fordulatokat vesz. Kávézó és beszélgetés? Nem; tényleg egyáltalán nem tudok mit kezdeni vele, viszont én egyetlen taktikát ismerek az ilyen helyzetek megoldására. A legjobb védekezés a támadás, ahogy mondani szokás, márpedig abban elég jó vagyok.
Újra megnövelem köztünk a távolságot, kezem hátrasiklik a Berettáért, de azok neki még egy utolsó lehetőséget, hogy megmagyarázza, mi a franc folyik itt. Mégis, hiába érzem magam előnyben, gyorsan bizonyítást nyer, hogy nagyon el vagyok tévedve ezen a vonalon, magyarázat helyett pedig csak még több kérdést kapok. Tekintete a kezem felé villan, és már ez önmagában is olyan képességekre és figyelemre utaló mozdulat, amit nem sokakból néznék ki. Az ösztöneim tovább kushadnak, ami feldühít, de nem foglalkozom vele, ujjaim azonnal a Beretta ismerős markolata köré szorulnak, megfeszítem a karizmomat, készen arra, hogy előhúzzam a fegyvert, aztán itt és most rövidre zárjam ezt a beszélgetést...
És mire egyet pislogok, a fickó már ott áll közvetlenül előttem, ujjai nem fájdalmasan, de határozottan fonódnak a csuklóm köré, aminek arra sem volt ideje, hogy előtörjön a hátam mögül. Ezzel sikerül másodpercekre teljesen letaglóznia. Mindig a gyorsaságom volt az egyik legjobb és leghatásosabb fegyverem, az egyik dolog, ami kiemelt mindenki más közül, és amihez eddig Axel bizonyult egyedül méltó vetélytársnak, de ez... Ilyet még soha nem tapasztaltam. Hiszen az előbb még több lépésnyire állt tőlem. Arról már alapos sejtéseink voltak, hogy Axel miért érhetett fel bizonyos képességeimhez, de ez, ez valami teljesen más. És ha ezt összerakom azzal, hogy az ösztöneim még mindig laposkúszásban vannak valahol az agyam legmélyén, végképp megzavarodok.
Felemelem a fejem, tekintetem összekapcsolódik az ő szemeivel és végigfut rajtam egy borzongás, mintha megindulna bennem egy érzés, ami fontos dolgot akar megsúgni, de nem tudja megfogalmazni, pontosan mi is az. Ebből az érzésből mondjuk sikerül kiragadnia a szavaival, zavartan pislogok egyet, amikor gyönyörűnek hív, mert ennek nagyjából annyit értelmét látom, mint amikor el akart hívni egy kávézóba. Ha ez öt perccel korábban sütötte volna el, most biztosan meg lennék győződve róla, hogy valami perverzzel van dolgom, de túlságosan leköti a gondolataimat, hogy megpróbáljam megfejteni az összes többi dolgot, ami itt zajlik az orrom előtt.
A kérdésére tekintetem az övébe fúrom, de nem szólok semmit. Hagyom, hogy elvegye tőlem a fegyvert, valami azt súgja, hogy egyébként sem nagyon hagyna más lehetőséget - csak nem felébredtek az ösztöneim, hogy most ellenem dolgozzanak? -, és mozdulatlanul, testemet megfeszítve figyelem, hogyan hátrál vissza, ezúttal normális gyorsasággal. Rezzenéstelen arccal figyelem, meglehet, hogy most már én is szeretnék válaszokat kapni, de aztán gyakorlott mozdulatokkal kiejti a tárat és kiüríti a csövet, nekem pedig eszembe jut egy emlék és bár nem hagyom kiülni az arcomra a fájdalmat, a szemeim megrebbennek. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy azon az estén újra találkoztam Axellel, de ezeket az érzéseket rögtön el is nyomom magamban, mielőtt még eluralkodhatnának rajtam.
Ezúttal egyébként is máshogy végződik a dolog; a férfi elém lép és visszaadja a Berettát. Megütközve nézek rá, meg sem próbálok úgy tenni, mint aki érti, mi folyik itt, de most már nekem is be kell látnom, hogy ha ártani akarna nekem, megtette volna. Újra megszólal, én pedig a zöld íriszekbe fúrom a sajátjaimat. Tekintetem az övét üldözi, miközben óvatos szavait mérlegelem, de ezek után nem sok okom van csak úgy elsétálni.
– Rendben – felelem lassan.
A feszültség még mindig nem tűnt el a hangomból, de hogy ő is érezhessen részemről valamiféle gesztust, nem szerelem újra össze a Berettát, a tárat és a golyót beteszem az egyik zsebembe, a fegyvert pedig a kabátom belső zsebébe csúsztatom. Nekem nem egy életbiztosítás, de ha beüt a krach, még mindig ott a tőröm és az öklöm.
Felveszi a táskáját a földről és int, én pedig, bár még mindig gyanakvással figyelem, nem kéretem magam.
– Nem szeretem a forgalmas helyeket – közlöm vele, mielőtt elindulnék. Ami azt illeti, egyetlen báron kívül nem igazán jártam itt sehová, de arra a helyre több okból sem szándékoztam visszatérni; Bjørn - vagy akárhogy is hívják - ezúttal már talán azzal a lendülettel dobott volna ki, hogy egyáltalán megpróbálom átlépni a küszöböt.
Nem húzom az időt túl sokáig, az első helyre betérek, ami megfelelőnek tűnik, de azért alaposan felmérem kívülről, hogy tényleg az-e. A hidegre való tekintettel kintre már nem lehet ülni, ami nagy kár, mert a zárt helyeket sem választom, ha nem muszáj, de hát... most muszáj. Az a lényeg, hogy ne nagyon legyen bent senki, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy itt adják a legpocsékabb kávét a városban, és viszonylag zárt boxok legyenek odabent, ami egyszerre fedezék és búvóhely. Nem kérdezem meg a férfi véleményét, csak határozottan belépek, hátrapillantva a vállam felett, hogy követ-e, aztán megcélzom a leghátsó részt, ahol le tudunk ülni egymással szemben. Én a falhoz ülök, hogy rálássak az ajtóra és az egész helyre, aztán összefonom magam előtt a kezeimet és ráemelem a szemeimet.
– Hallgatlak.

⇜ the way ⇝