Az épület ezen részén még nem a keskeny-, és magas ablakok foglalnak helyet, melyeken rács feszül, hanem az üveggel ellátottak, így könnyű szerrel bejutok az egyik folyosóra, miután kardom markolatának végével betörtem az üveget. Idebent teljes a csend, éppen csak a tömeg hangjai szivárognak be a vastag falak mögé, de sejtem, hogy ez nem sokáig lesz így, hiszen meglehet, hogy idefentre is állítottak őröket, és azok biztosan meghallották, hogy betört az üveg, és ide fognak jönni hogy megnézzék, mi az. Sietnem kell, hogy időben átérjek a túloldalra, mert arról már nem szólt a fáma, meg az istennő jóslata, hogy odaát mi fogja várni az embereket, és minket. Gyanítom, semmi jó.
Mivel ebben a helyiségben nincsenek ablakok a másik oldalra, kénytelen vagyok egy másikat keresni, de mire a gondolat megfogan a fejemben, már fel is tépem az ajtót. Számolnom kell – és számolok is – azzal, hogy odakint őrök állják majd utamat, ujjaim szorosan a kard markolatára fonódnak, és úgy tartom az arcom mellett, hogy azzal bármikor, bármilyen váratlan csapásra válaszolni tudjak. A folyosó végén, nagy robajjal vágódik ki az ajtó, de az őröknek eszébe sem jutott puskával jönni, kivont karddal rohannak felém, én pedig kitámasztva magamat a lábammal, várok a csapásra, ami nem is marad el. Először magasba lendül az egyik kard, mely arra volna hivatott, hogy a koponyámat metssze ketté, de egy gyors mozdulattal hárítom, és a következő pillanatban már a második férfire támadok rá. Kardom mélyen szántja az oldalát, vér fröccsen az egyenruhákra, a falra, velőtrázó ordítás tör fel a torkából. A kardot nem dobja el, felém suhint vele, de következő csapásommal kiütöm a kezéből. Mielőtt még átszúrhatnám földön fekvő, árva testét, a másik újra felém csap a fegyverével, ezúttal csak kitérek előle, hogy aztán a következő ütés elől is egy pördüléssel meneküljek meg. De ezúttal a kard is suhan velem, a levegőt vágja, a lent tobzódó emberek kántálásának zaját, aztán az őr nyakát.
Csak ekkor szúrom át a földön fekvőnek a mellkasát, éppen a szívénél.
Tovább indulok, és csak az egyre elhaló zajokból tudom megítélni, merre járhat a tömeg. Az első, utamba kerülő ablakhoz futok, és megpillantom egy másik katona hátát, amint az puskát tart a kapu felé. Nincs időm nézelődni, vagy mérlegelni, újra a kard markolatával töröm be az ablakot, de ezúttal a mozdulat végén előre-, és kihajolok, a kard pengéje is lendül, és, mielőtt bármit is felfoghatna belőle a katona, a feje lerepül a vállairól. Gyors mozdulattal, egyik kezemen megtámaszkodva ugrok ki az ablakon, és azok a katonák, akik az erkély szerű őrhelyen strázsálnak, figyelmüket-, és puskájuk csövét egyenesen rám szegezik, a lövedékektől pedig csak a pajzsom véd meg. Amikor újra töltenek, legyenek bármennyire is gyorsak, vagy szakavatottak, én ott termek mellettük, és egymás után, szépen sorban mészárolom őket, vérük a kardot-, és az arcomat mocskolják. A lendületből-, és az elkövetkező lépésből csak a lent állók sortüze billent ki egy kicsit, de nem annyira, hogy ne tudjak a megmaradt, útonálló őrökre koncentrálni.
Amikor a tömeg, mindent elsöprő hullámként tör be a Bastille udvarára, csak akkor ugrok le, senkinek sem tűnik fel a művelet, én pedig az emberek alkotta húsmasszába vegyülök, és a megmaradt, két sorban álló katonák felé iramodok, kardomat egyenruhás testekbe merítem, fejeket-, karokat csapok le tőből, azokban a szemvillanásnyi pillanatokban pedig az istennő, aranylón szőke üstökét keresem. De, mikor észreveszem, azonnal látom a felé iramodó katonát is, és egy pillanatig sem gondolkozva verekedem át magamat a tömegen. Nem hibáztatom. A katonát. Ebben a zűrzavarban, ebben a kilátástalan helyzetben már nincs idő arra, hogy újra, és újra, és újra megtöltse a fegyverét, azzal harcol hát, amije van. A puskatus már a levegőbe lendül, és lecsapásra készül. Tudom, hogy az istennő meg tudja állítani, de én gyorsabb vagyok, amikor átszúrom: a kardom hegye áttöri a gerinccsigolyák alkotta füzért, és a szervek között utat vájva magának, a másik oldalon tör felszínre.
Az istennő biccentésére csupán egy pillantással reagálok.
- Ha rajtam múlik, nem sokáig lesz ott – felelem. – Ahogy a lőpor sem – nem firtatom, hogy melyik pontig, meddig látta a történéseket, de meghallgatom, ha elmondja, de közben meg is indulok az adott irányba, a raktárba, ahol a lőport őrzik, közben kínosan ügyelve rá, hogy a nőt is védjem, ha úgy alakul. Direkt nem fordítok irányba egyetlen felkelőt sem, ha az istennő nem látja, hogy vár-e-, és, ha igen, miféle csapdába sétálnának bele. Nem lenne szerencsés a számbeli fölényüket megritkítani.
Ha újra az épület hűvösébe és csendjébe lépünk, megengedek magamnak pár, elsuttogott szót, amíg a raktár-, és De Launay közelébe nem érünk.
- Ki vagy te, istennő? – azt hiszem, éppen eljött az ideje annak, hogy megtudjam, melyikük ily’ kegyes a halandókkal szemben. – És miért segítesz? – nem magamra gondolok, hanem az emberekre, még akkor is, ha ez nem teljese egyértelmű.

Persze, a szívem mélyén azért én is tudom-, vagy legalábbis sejtem, vagy szeretném azt hinni, hogy nem minden isten rossz, vagy gonosz. Szeretnék hinni a róluk szóló, szép történetekben is, de ez rettentően nehéz, tekintve, hogy mióta világ a világ, azóta úgy forgatják-, és osztják a lapokat, hogy az nekik jó legyen. A lehető legjobb. Ezt tudom, mert ezek tények. A jóságukért is sokszor, sok esetben viszonzást követelnek, néha pénzben nem mérhetőket, megfizethetetleneket. Ezt szintén mindig is tudtam, de korábban nem foglalkoztam vele, nem érdekeltek az ostoba játszmáik, mert nem számított, mert csak az éltetett, hogy harcba vonuljak, mint Odin hű csatlósa, akinek inkább voltam a katonája, semmint a lánya. Harcolni akartam, nem csak elvinni a lelkeket mindenek atyja csarnokába. Vért akartam.
Aztán szerelmes lettem, és a halál sokkal ijesztőbbé vált, mint valaha. Nem a saját elmúlásomtól rettegtem, hiszen bármikor, kérés, vagy kérdés nélkül eldobtam volna mindent – a kardomat, a pajzsomat, de még a nevemet is – Syverért. Hogy vele jöhessek Midgardba. Hogy vele lehessek. Hogy vele élhessek.
De Syver nincs többé. Meghalt. Nem hozhatom vissza. Én pedig élek – nélküle.
És az istennőhöz hasonlók vették el tőlem, a testvéreimmel karöltve. Az persze mindmáig rejtély számomra, hogy miért és hogyan történhetett az, ami meg is történt. Csak sejtésem van róla, hogy mire számított: hogy maradok, és kegyetlenebb leszek, mint valaha, mert nem lesz gyenge pontom, mert nem lesznek érzelmeim, mivel azokat kiölte volna belőlem a gyász. Az apám éppen csak azt nem vette számításba, hogy előbb verem le magamról a láncokat, dobok el mindent, ami az enyém volt a születésem pillanatától kezdve, és égetek fel magam körül mindent, amit valaha is ismertem.
Nyilvánvalóan fenntartásokkal kezelem az istennőt is, hiszen egyelőre nem sok okot adott az ellenkezőjére. Nem zavar a közelsége, és nem érzem fenyegetve-, vagy veszélyben magamat, annak ellenére sem, hogy meglehet, egyetlen csettintéssel véget vethetne az életemnek.
Bólintásom az övének tükörképe. Hajlandó vagyok eldobni és a porba tiporni a büszkeségemet az emberekért cserébe, mert hiszem, hogy megérdemlik.
Amikor újra megszólal az istennő, kétkedve meredek rá, de, amikor megindul, követem, a tömeget alkotó emberek erdején át, le sem véve róla borostyán íriszeimet, akkor sem, amikor újra megszólal. Nem nehéz elképzelni az eseményeket azok alapján, ahogyan elmeséli, és az sem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen pontossággal adja át az eljövendőt. Tiszta és világos a kép, ettől függetlenül nem vagyok biztos abban, hogy hihetek neki. Hiszen azt mond, amit csak akar, vele ellentétben én nem látok az idő és a tér más síkjaira. Már éppen szóra nyílnak ajkaim, hogy megkérdőjelezzem az istennőt, amikor az emberek felhördülnek, minden eddiginél hangosabb, ütemes kántálásba kezdenek, valósággal ordítanak, miközben egyikük a másik után jut át a blokádon.
Kérdő pillantását egy féloldalas, sokat sejtető mosollyal és megindulok az emberekkel együtt. A katonák első sorából nem maradt semmi: vagy visszafutottak az erődbe, vagy összezúzta őket a nép. Csak akkor szakadok el az istennő mellől, amikor megpillantom a zöld kabátos embert, két társával együtt, akiről az imént is szó volt.
Kivárok, figyelem őket még egy darabig, hogy tényleg úgy van-e, ahogy állította a nő, és, amikor szavai újra bebizonyosodni látszanak, amikor elkezdődik a fiaskó, amikor már senki sem velem foglalkozik, azzal, hogy kiszakadok a tömegből, vagy azzal, amit tenni készülök, kiválva a húsmasszából, egy kicsit arrébb a Bastille falára függesztem tekintetemet egy szívdobbanás erejéig, és nekifutásból rugaszkodom el a földről. Az eséstől, a zuhanástól nem véd meg sem háló, sem semmilyen isteni csoda, vagy közbeszólás, és, bár fel tudnék kapaszkodni a mélyből is, egészen a tartókötelekig, azért az jóval több időt venne igénybe – és ilyesmire most nincs időnk. Öklömet erővel verem a falba a landolás pillanatában, lyukat fúrva az egyik óriási kőbe, megkapaszkodva, lábammal kitámasztom magamat. Futó pillantást vetek a tülekedő emberekre, a zöld kabátos férfit, a társait meg az istennőt keresem, és, amikor megpillantom őket ott, ahol elvileg lenniük kell, sietve mászok feljebb és balra, egészen a gyaloghídig, itt pedig kihúzom a kardot a hátamra erősített hüvelyből, a nem evilági acél hangja nyomán jóleső borzongás fut végig gerincfüzéremen. A fegyver úgy vágja el a láncot, mintha az vajból lenne csupán. A híd peremébe kapaszkodva, egy macska ügyességével és gyorsaságával mászok át a másik oldalára, hogy azt a tartókötelet is elvágjam, amire a gyaloghíd megadja magát a fizika ismert törvényeinek, és hatalmas robajjal vágódik a földre.
De én nem követem. Az én utam innentől ugyanis Bastille épületén át-, vagy a tetőn fog vezetni az udvarba.

A nő valósággal a semmiből érkezik, nem látom, amikor átverekedi magát az emberek alkotta húsmasszán, nem látom, honnan jött, azt sem tudom, hogy mióta van itt – talán végig kísérte a tömeget, épp úgy, ahogyan azt én is tettem, noha eddig nem éreztem isteni entitás apró szikráját sem. De most, ahogy egyre közelebb ért, még az előtt, hogy felvettük volna a szemkontaktust, éreztem. Undorítóan, visszataszítóan haza hívogató érzés bontotta szirmait a szívemben, hogy még a gyomrom is öklömnyire szorult, és a levegő a tüdőmben rekedt. Azt gondoltam, hogy soha többé nem fogom ezt érezni, hiszen az égi birodalom többé már nem a hazám, nem az otthonom. Franciaország sem, Anglia sem, Hispánia sem, de még Itália sem. Elképzelésem sincs, hogy hány mérföldet kell megtennem, hogy elmúljon, hogy vajon olyan messzire kell-e mennem, hogy találkozzak önmagammal, hogy megszűnjön létezni a hontalanság, a sehova sem tartozás kicsinyes, szorongató, fullasztó érzése. Bárcsak tudnám.
A nő isteni szépsége tagadhatatlan, de minden isten szép, ez alól nincs kivétel, a bensőjükben lakozó szörnyeteg az, ami az én szememben végérvényesen elcsúfította őket. Figyelem a haján meg-megcsillanó napfényt, ahogy az arany szálakkal játszadozik, éteri aurát vonva arca köré, melynek olyan finomak, olyan szimmetrikusak vonalai, mintha személyesen Michelangelo festette volna őket. A zafírkék szempár határozottan-, tettre készen csillan, ahogy rám függeszti őket, de az istennők-, a magafajták, nem erre születtek. Nem a lázadásra, nem a forradalomra, nem a porra, a hamura és a pernyére, nem a mocsokra, a sárra. És nem a sikolyokra, a halálhörgésre, a siralomra, nem arra a sok vérre, ami ilyen gondterhes, puskaporos időszakokban valósággal áztatja a földet.
Megingatom a fejemet, és ellépek mellette, kínosan ügyelve rá, hogy a vállam az övéhez érjen, mintegy némileg félre lökve az utamból, miközben bemutatkozik, és csak akkor torpanok meg, amikor újra megszólal, hogy aztán mégiscsak, újra felé forduljak.
- Mit mondtál? – kérdezem, annak ellenére is, hogy tisztán és érthetőn hallottam szép ívű ajkain kiejtett, minden egyes szót. – Az embereknek – visszhangzom, az előzőhöz hasonló, gúnyos hangnemben. Nem tudom, és nem is érdekel, hogy figyelemmel követik-e az istenek a ténykedésemet azóta, hogy eljöttem, vagy sem. Nem tudom, hogy mit tudnak rólam és a tevékenységeimről. De, ha szikrányi fogalmuk is van róla, akkor ez az istennő is valószínűleg hallott róla, hogy miféle árulóval van dolga, és egyelőre nem tudom eldönteni, hogy valóban igazat mond-e, vagy pedig ez is egy nagyobb terv része, és pontosan tudja, hogy miféle mézes madzagot tud elhúzni az orrom előtt, és mivel tud egyenesen a csapdába vezetni. Hagyom, hogy közelebb lépjen, minden mozdulatát figyelem, kissé jobbra biccentem a fejemet, és a hatalmas zaj ellenére is minden egyes szavát hallom.
Hát, persze... már dereng valami: a háromszor elégetett, háromszor holtából kelő istenasszony. Felvonom az egyik szemöldökömet a hallottak után.
- Segítek – közelebb lépek hozzá, oly’ annyira, hogy leheletem az arcélét simítsa. - Az emberekért – szögezem le, ellentmondást nem tűrő, makacs hangon. Véletlenül sem az ő szolgálatába állok, mint valamiféle dezertált zsoldos. – Mit kell tennem, hogyan tudom leereszteni a hidat?

A szívem hevesen kalapál a tömeg ordító kántálásának-, és a fegyverek éles, koppanó dörrenésével tökéletes összhangban. Érzem, ahogy az erő feszegeti bensőmet, megállíthatatlanul hajt előre a Bastille felé. Nem érdekelnek a következmények, egyet tudok biztosan: ezekkel az emberekkel akarok harcolni, egy jobb jövőért, ahol a türannosz nem hatalmaskodhat fölöttük, ahol nem vehetik el minden vagyonukat, ahol nincsenek nélkülözésre-, és éhezésre kényszerítve, miközben az elit hatalmas asztalnál, két pofára zabál a húsos tálból, és, ahol a hazájukat híven szolgáló hősök helyett nem az idegen légiók bendőjét tömik.
Elég volt. Persze, nem vagyok naiv, azt azért mindenféle látnoki képesség nélkül is már most borítékolom, hogy nem ma fog véget érni a forradalom, de ez az első-, a meghatározó lépés, és zsigeri szinten érzem, hogy ennek így kell történnie, így kell lennie. Nem magam miatt, hogy a lelkemet tápláljam a felkelők gyűlöletével és harci vágyával, bár tagadhatatlan, hogy újra élőnek érzem magam hosszú, hosszú idő óta újra.
De Launay nyilvánvalóan megtagadja a felkelők kérését, melyet először békés tárgyalás keretein belül próbáltak megejteni vele, de a tömeg kérlelhetetlen, elég ideje élnek már fejet hajtva, görnyedve a hatalom súlya alatt, oltárán adózva, és már-már addig adtak, amíg nekik már nem maradt szinte semmi. Csak a tűz, és a mozgatórugójuk: a szabadság iránti vágy, és a hazaszeretet.
Furcsa erőhullám férkőzik a pórusaimon át a bőröm alá, régről ismerős, bár konkrétan őt még nem éreztem, csak őhozzá hasonlót. Legszívesebben letépném a bőrömet, csak, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől: olyan, mintha minduntalan némán szólítgatna, és nem tehetek ellene semmi. Elhagytam őket, és nem azért, hogy utánam jöjjenek. Elárultak, minden istenek királya, a fivérem, a nővéreim, vér a véremből, csont a csontomból. Hogyan is bízhatnék bármelyikben is? A legtöbb önző, hatalmaskodó alak - mert megtehetik. Ettől függetlenül a szempárt keresem, nem ismerőset, csupán egyet, amely kiválasztott magának. Mit akarhat itt? Éppen most? Önfeledten dagonyázni a káoszban és a vérben?
Élesen szívom be a levegőt, az állkapcsom megfeszül, amikor összefonódik tekintetem a rám függesztett, opálos pillantással. Még azt is hagyom, hogy megközelítsen, arcom, tekintetem rezzenéstelen, tartásom büszke, és egy tapodtat sem mozdulok. Leplezetlenül és pofátlanul mérem végig, amikor megáll előttem, mintha ezzel kideríthetném, melyiküket rejti a szép arc, és az aranyszőke haj. Mi, valkűrök, mindig kellettünk, de sosem eléggé, hogy egyenrangúként kezeljenek bennünket. Én nem bántam volna, ha örökké tartó életem, hátralévő részében őket kell szolgálnom, ha cserébe végre én is kapok valamit, egyszer az életben, azt az egy valamit, amire mindennél jobban vágytam; Syvert. De az istenek önzők és kapzsik.
Szavait hallva horkantok.
- Neked, hatalmas istenség, az én segítségemre? És pedig miért tennék ilyesmit, mondd csak? – megszorítom a kardom markolatát, úgy vájom pillantásomat az övébe. – Kit tisztelhetek – köpöm ki ezt a szót – benned? Miért vagy itt? – szemtelenül szegezem neki a kérdéseket, és amíg nem kapom meg a válaszokat, addig úgy állok ott, ahol rám lelt, mint a cövek.

1789 nyarán a Francia főváros olyan volt, mint egy puskaporos hordó, a felbőszült tömeg pedig maga volt a lázadás szikrája a szélben, de olyan szikra, amely a lőport kereste.

(...)

Két nappal ez előtt Desmoulins fegyverbe szólította Párizs népét.
Július 14-e éppoly’ forró, mint az összes többi nap volt ez előtt Franciaországban. Noha erre a napra tűzte ki a polgári milícia a felkelést, valójában már hosszú-hosszú hetek-, hónapok-, sőt évek óta csak gyűlt a feszültség az emberek szívében, az országban; a valaha erős állam válságba került: az udvar fényűző élete, a hatalmas bálok, a fogadások, a királyi palota felújítása, a folyamatos hadakozás kimerítette a kincstár tartalékait. Az előző király, XV. Lajos olyan háborúkkal foglalkozott, amelyek közvetlenül nem érintették Franciaországot, ennek okán az állam rohamosan, megállíthatatlanul haladt a totális csőd felé. Aszály söpör végig a vidéki falvakon, éhínség tombol, és az újabb uralkodó – immár XVI. Lajos - azt a kevés élelmet jórészt az országban strázsáló zsoldosok között osztja szét, hisz a király már nem bízik saját katonáiban, másrészt igyekszik fenntartani azt az életszínvonalat, amihez hozzászokott, és pompás lakomákat, estélyeket tart, főúri kegyeltjei körében, idejét pedig vadászatokon múlatja - mintha mi sem történt volna az országában.
A nép szegény, éhezik, és dühös, rettenetesen dühös.
Már kora reggel szinte érezni lehet a levegőben a feszültséget. Az emberek ordítva vonulnak végig az utcákon, hogy a hangjuk végre-valahára elérjen a királyhoz, hogy meghallja őket, és szavaik ne csak süket fülekre leljenek ezúttal. Szabadság, egyenlőség, testvériség – ezt kántálják -, vagy halál! Újra, és újra, és újra. Forrongnak, hevesen, megállíthatatlanul menetelnek a Hôtel des Invalides-hoz, hogy lőfegyvereket szerezzenek, erővel, ha másképpen nem megy hát, mert hiába a követ, hiába a nyájasság, a szelídség, hiába a szép szó, a könyörgés, ha nem használ... – ezt gondolhatják.
Az áradatként hömpölygő tömegbe olvadok. Csendben. Figyelem az arcokat, barázdált arcú öregek, leszerelt tisztek, veteránok, asszonyok, rózsás arcú fiatalok, némelyik eltorzul a dühtől, másoké ragyog, hiszen a szabadságuk a cél, ami felé menetel az impozánsnak nem nevezhető húsmassza. Valamilyen szinten megértem őket, és megértem azt is, hogy miért történt mindez, hogy hogyan fajulhattak a dolgok idáig. Látni, átérezni, átélni, hogy a felsőbb hatalmaknak mindent szabad, minden megengedett, hogy a bírák-, és a guillotine nem súlyt le az elit despotákra, hogy egyetlen ember áll az ország élén, és a tanácsosain kívül aligha hallgat meg másokat, ezt a tömeget, ami most már vért követel, miközben önnön jólétét az országa, a népe elébe helyezi... de valóban ilyen ostoba volna Lajos király, hogy nem látja, mi zajlik körülötte? Ha így volna, nem menekült volna Versailles-ba, mint valamiféle patkány az árvíz elől.
Nem különbek a kényurak, a nemesség, az arisztokrácia az istenektől. Csupán földi létük véges.
Az Invalidusok háza előtt az emberek forrongva fegyvereket követelnek, amit az intézmény kormányzója, Sombreuil, korábban megtagadott tőlük, és a valamivel békésebb feloszlatás helyett rivall – hallani ugyan nem hallom, de a szájáról le tudom olvasni: célra tarts, tüzelj!
A megsemmisítő lövések hulláma elmarad. Egyetlen lázadó sem rogy élettelenül a földre, nem hallgattatja el őket egy ágyú dörrenése, vagy a fegyverek ropogása, nem szeli a levegőt éles sikítás, sem mélyről jövő ordítás nem szakítja meg a bábeli zűrzavarrá minősült kántálást, és rövidesen a kapuk is szabad utat engednek a forradalmároknak. És, bár lehet, hogy Lajos király olyan ostoba, mint, amilyennek mutatja magát, vagy, amilyennek a sajtó beállítja, vannak itt ravaszabb alakok is, ugyanis hiába ostromolta meg a házat a felkelők hada, hiába engedtek utat nekik az ellenszegülők, hiába szerzett meg magának több tízezer muskétát-, s majd’ harminc ágyút a csőcselék – Sombreuil nem annyira bolond, hogy a puskaport a tűzhöz közel tartsa. De azzal még ő sem számolt, hogy tulajdon emberei árulják el őt, a királyt és a hazát.
A felkelők mindent felforgattak és szétvertek, Sombreuil megadta magát, és a forradalmárokhoz verődött, a korábban a házat őrző katonák azt is elárulták: a Bastille-ban fogjuk megtalálni a lőport.