Axel & Aviva

Furcsa érzés, hogy bár mintha egyikünk sem igazán találná a szavakat, mégis mindent értünk. Minden ott van a szemében, az érintésében és a csókjában, azokban a mély sóhajokban, amik méltón tükrözik, hogy hiába ez, hiába ébredtünk rá arra, ami már tagadhatatlanul ott lapult a háttérben, ha a helyzetünk ettől nem változik. Legalábbis könnyebb nem lesz, sőt... ha lehet, ettől csak még nehezebb lesz majd minden. Eddig csak azért szerettem volna távol tartani tőle az életemet, mert nem akartam belekeverni, de azt már az utazás is bebizonyította, hogy ehhez túl késő, és most, ahogy a karjában tart és azt mondja, az életét adná értem, hirtelen mindennél világosabb, hogy nem csak nem vagyok képes távol tartani tőle semmit, de ő ad értelmet mindennek. Ellenkezésemre csak rám mosolyog, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és valahol meg is értem, hiszen én is ugyanezt érzem, de valahogy sokkal könnyebb megbarátkozni azzal a gondolattal, amiben én adok fel mindent érte, nem pedig fordítva. Egyszer is sok volt átélni azt a majdnemet.
Amikor kimondom, hogy érte feladnám az egész eddigi küzdelmet és menekülést, pontosan tudja, mire gondolok. Hallgatom az azonnali ellenvetését, és abból, hogy ismét próbáljuk egymást győzködni, kinek az élete a fontosabb, megint csak az jut eszembe, hogy valószínűleg ez lesz köztünk az a kérdés, amit soha nem fogunk tudni eldönteni. Semmivel nem tudna meggyőzni arról, hogy az én életem fontosabb lenne az övénél, és ha csak a felét is érzi a lelkemben tomboló viharnak, tudom, hogy én sem tudnám meggyőzni őt. De ez talán így is van jól.
– De hiszen már van értelme – mosolyodom el. Ujjaim az arcát simítják végig, szemeim pedig az övéit kutatják, úgy veszve el a kékségükben, mintha maga lenne a tenger. Végül mégis sikerül megtalálnom a szavakat, legalábbis valamennyire, és bár úgy érzem, ez még mindig nem elég, látom, hogyan lágyulnak el a szemei, és hogyan költözik beléjük az, amit én is érzek.
Aztán kimondja azt a három szót, ami egyszerűnek hangzik, és mégis egyszerre rombol le és épít fel bennem egy egész világot. A szívem most már szinte a torkomban dobog, a szemeim megrebbennek, de egyetlen másodpercre sem szakítom el a tekintetem az övétől. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogom ismerni ezeknek a szavaknak az értelmét és a mélységét, soha nem gondoltam volna, hogy valaha szükségem lesz rá, hogy használjam és értsem őket, de mint oly' sok minden másnak, ennek is ő adott értelmet. Az érzés szétárad a mellkasomban, de mielőtt még bármit is mondhatnék, az ajkai újra megtalálják az enyémeket, mintha csak ezzel akarná elmondani, ami nem fért bele abba a három szóba, pedig azok már önmagukban is egy egész világot jelentettek. Ujjaim a tarkójára csúsznak, elvesznek nedves hajában, nem fájón, de szorosan tartom magamnál, mintha attól félnék, hogy másképp elszökne a karjaim közül. Hevesen dobogó szívvel viszonzom a csókját, belesűrítve mindent, amit csak érzek, mindent, amit felébresztett bennem. Azt hittem, a szívemet végleg elzártam az egész világ elől már évtizedekkel ezelőtt, de ő jobban tudta, hova rejtettem, mint én magam.
– Szeretlek – suttogom az ajkaira halkan, szinte félve, hogy bárki meghallja rajta kívül, pedig csak a tenger vesz körül minket, és furcsamód még annak a vizét sem érzem hidegnek, hiába nem mozdulunk benne. Tekintetem újra az övét keresi, hogy kiolvashasson belőle minden mást; szemeinek kékje mint valami utolsó kapaszkodó ragyog rám. Végigsimítok az arcán, mintha csak az emlékezetembe akarnám vésni minden egyes vonását, pedig ezeket a pillanatokat egyébként sem fogom elfelejteni soha. – Ez mindent sokkal bonyolultabbá tesz, de akkor sem változtatnék rajta, ha tudnék – mosolyodom el. Fogalmam sincs, hová vezet majd ez az egész, és életemben talán először remélem igazán, hogy létezik a megoldás, mert ha eddig képtelen voltam elengedni, akkor ezután semmi nem fog tudni rávenni, egyetlen dolgot kivéve. De most már az is csak akkor tűnik elfogadhatónak, ha érte kell adnom az életem.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Az érzés akkor kezdődik amikor meglátom a szemeibe visszatérni a csillogást, de ahelyett, hogy lassan csillapodna, csak egyre inkább kiéleződik. Látni, ahogy újra eggyé válik a tengerrel, ahogy a szemei mintha pontosan a víz hullámait tükröznék vissza, az a nyugalom a tekintete mélyén, mintha pont ott lenne, ahová tartozik, annyira... helyesnek érződik. Nem érezhetem át teljesen azt, ami az ő lelkében van ezzel kapcsolatban, de mintha tényleg látnám a szemeiben, és ha most éppen az foglalkoztatna, ahonnan ez az egész kiindult, eltűnődnék a félisten-história valóságtartalmán. De most a legkevésbé sem az érdekel.
Érzem magamon a tekintetét, és ha félek is bevallani magamnak, tudom, hogy ugyanaz tükröződik az íriszeiben, amivel én is próbálok megküzdeni. Az az érzés, ami ott volt bennem az egész út alatt, és ami már sokkal korábban kapott magának egy kiváló alapot, de eddig sikeresen elnyomtam magamban. Azt hiszem, az lehetett a sorsdöntő pillanat, amikor rájöttem, hogy tényleg képes lenne mindent feladni értem, szó szerint. Nem hiszem, hogy valaha is rettegtem annyira, mint azokban a percekben, amikor láttam a földre zuhanni, és fogalmam sem volt, él-e vagy hal. Amikor egyáltalán megfogalmazódott a fejemben, hogy elveszíthettem volna, pedig soha nem gondoltam rá úgy előtte, hogy bármilyen értelemben is hozzám tartozna. Azt viszont még a józan eszem is tudja, hogy az ilyenek az igazán őszinte pillanatok, az a félelem elemi volt és ösztönös, és így minden más is az volt, amit előidézett bennem. Mondogathattam magamnak, hogy nem szabad eljönnöm vele, mert akkor végleg elveszek ebben, de addigra már elvesztem. Ha képes lettem volna elengedni őt, már megtettem volna.
Ahogy ezt belátom, úgy akarom visszanyerni a szikrát a szemeiben is, ezért mondom azt, amit; tudom, hogy ezzel vissza fogom tudni hozni az elrévedő gondolatokból. A tervem be is válik, és amikor közelebb úszik hozzám, tiszta kék tekintetével az arcomat és a szemeimet kutatva, nem is próbálok elrejteni előle semmit. Egész életemben azt tanultam és gyakoroltam, hogyan ne engedjek be senkit az álarc mögé, de őt most beengedem, mert szeretném, ha tudná, mit érzek, de félek, képtelen lennék szavakba önteni. A szemeiben vihar dúl, de ez most nem az a fajta vihar, amit ne szeretnék látni, és amikor tenyere az arcomra simul, teljesen átadom magam az érzésnek. Mégis megpróbálom megfogalmazni a bennem dúló káoszt, és bár a felét sem sikerül ezzel megfognom a valódi érzéseimnek, tudom, hogy érti. Az ajkai finoman érnek az enyémekhez, szavak nélkül is értem, hogy ez most nem arról szól, mint eddig. Ujjaim gyengéden simulnak a hajára, akárcsak az övéi a tarkómra, hezitálás nélkül viszonzom a csókját, és ezzel az egyetlen érintéssel próbálok elmondani mindent. Ez pedig úgy érzem, kölcsönös. Még közelebb akarom húzni magamhoz, ő pedig válaszul levezeti a kezét a derekamra, hogy szorosan magához tudjon vonni. Most egészen máshogy szűnik meg a külvilág arra az időre, míg csak egymásba kapaszkodunk, az ajkai az enyémet érintik, és hiába a sós víz, a csókja édesebb, mint valaha.
Akkor sem engedjük el egymást, amikor a csóknak vége szakad. A szívem mintha ki akarna törni a bordáim börtönéből, de csak nézem az arcát és a gyönyörű szemeit, és úgy érzem, egy egész életre el tudnék veszni bennük. Tudom, hogy nem lehet, de legalább néhány pillanatra szeretném elhinni. Szavaimra mélyet sóhajt, a tekintetében valódi vihar tombol, és azt hiszem, értem, mire gondolhat. Soha nem gondoltam volna, hogy eljöhet a pillanat, amikor bármit megtennék azért, hogy újraszülethessek egy normális életbe, hogy eljöhet valaki, akiért gondolkodás nélkül feladnék mindent, amiért eddig küzdöttem. De most már tudom, hogy ő az.
Újabbat sóhajt, mintha csak ő is gondolatban küzdene azért, hogy találjon akár egyetlen lehetséges forgatókönyvet is, ahol nincs elátkozva ez az egész, és a homlokomra adott csók, a szorosabbá váló ölelése elmondja, hogy ő is tudja: nincs ilyen. Magamhoz ölelem, nem találom a szavakat, amivel elmondhatnék neki mindent, amivel jobbá tehetném ezt az egészet, de amikor homlokát az enyémnek dönti és kimondja azokat a szavakat, a szívem mintha még dobogni is elfelejtene egy pillanatra. Két okból is.
– Ne – suttogom, megrázom a fejem, de nem húzódok el tőle. Már nem tudom, hogy valaha is képes lennék rá. – Egyszer már azt hittem, hogy... – Elakadok, képtelen vagyok befejezni a mondatot, mert már maga a gondolat is olyan érzés, mintha kitépnének egy darabot a mellkasomból. – Ha egyetlen dolgot kérhetnék, az a te életed lenne. – Az igazság halkan öntődik szavakba, és ahogy kimondom, mindennél jobban át is érzem, amiről beszélek. Ha választhatnék bármi és közte, mindig őt választanám, még akkor is, ha az a bármi a saját életem vagy szabadságom lenne. Tudom, érzem, hogy ő sem a hivatástudatról beszél, ez nem az a helyzet, mint az első találkozásunkkor volt, és rá kell ébrednem, hogy nekem is felforgatta az egész életemet. Mégis, hiába lett ettől minden sokkal bonyolultabb, a szívem ezekben a pillanatokban kész lenne szárnyalni, még ha csak arra a kis időre is, amíg megélhetek ezt az érzést.
– Olyan régóta menekülök, hogy már nem is emlékszem, hogyan ne tegyem... de érted feladnám az egészet – keresem meg újra a szemeit. Nem mintha tudnám, ez hogyan lehetséges, hiszen a hajtóvadászat csak akkor állna meg, ha elkapnak, de ahogy ez megfogalmazódik bennem, azt is tudom, hogy ez sem lehetne akadály. Ha kellene, ha az ő élete múlna rajta, én magam sétálnék át a Cég küszöbén feltett kezekkel, fegyvertelenül. – Most értelmet adsz mindennek – mosolyodom el lágyan, ujjaimmal újra megsimítva az arcát. Ha nem is adatik meg sok idő itt nekünk, azt biztosan tudom, hogy legalább egy kisebb periódusra sikerült lekerülnünk a radarról. – És ha már itt vagyunk, minden percet ki akarok használni veled, amink csak van.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Igyekszem jó tanítvány lenni és Axel szavaiból annyit megjegyezni, amennyit csak képes vagyok egyszerre. Ugyanilyen elkötelezetten gyakorlom a csomókat is, memorizálom azt is, melyiket hogyan kell megcsinálni, és azt is, hogy melyiket mikor és hol, hogyan kell használni. Hiába vagyok gyors tanuló, főleg, amikor fontos dolgokról van szó, még én is tudom, hogy ez így egyszerre még az én fejemnek is sok, nem aggódom túl. Tudom, hogy lesz egy kis időm belejönni, és Axel is mindent el fog mondani még egyszer, ha valami nem maradt volna meg eléggé a fejemben. A csomók azért elég jól mennek, amire büszke vagyok; némelyikkel megszenvedek, amikor fejből próbálom elismételni a madzag befűzésének pontos helyzetét és irányát, de összességében nem megy olyan rosszul, az erősségükkel pedig nincs probléma, amikor visszaellenőrzöm őket.
Megérkezünk az Axel által kiszemelt helyre, ahol már közel s távol csak mi vagyunk, ez pedig régen érzett nyugalommal és biztonságérzettel tölt el. Így talán tényleg lehet egy kis időnk, hogy teljesen eltűnjünk minden és mindenki elől. Érzem és látom rajta a hangulatváltozást, ami leginkább az én végrehajtó-módom egyik válfajának tűnik, és nem is hibáztatom érte. Nem tudhatjuk, mennyi lesz pontosan az a kis idő; jobb felkészültem várni. Felajánlom neki a segítségemet, kérésére ellenőrzöm és átszámolom a puskához tartozó lőszert, és amikor ő is végzett az összeszereléssel, odaadom neki, hogy azt is fel tudja vinni és be is tudja tölteni. Közben én is elrendezem a fegyvereimet úgy, hogy egyik se legyen nagyon szem előtt, de ha szükségem lenne rájuk, könnyen elő tudjam őket venni.
Aztán Axel visszatér, és az arcára pillantva, a szavait hallva egy kicsit én is kizökkenek az előző hangulatból. Zavart mosolya és mozdulata csak egyre inkább az arcomra ragasztja a mosolyt, a kérdésére viszont rögtön bólogatok.
– Büszke vagyok rád – erősítem meg, és még csak nem is kell lódítanom, hiszen több mint két órája itt vagyunk a vízen, de ő kibírta, ameddig kellett. A hirtelen jött vidámságot tompítja valamelyest, amikor felfedi a sebet a géz alatt, de ez egyben legalább abban is segít, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim, mikor már csak fürdőnadrágban áll előttem. Odalépek hozzá, hogy megnézzem a sebet, és bár igyekszem óvatos lenni, tudom, hogy ez semmiképpen nem kellemes. Érzem, hogy engem figyel, de nem merek felnézni rá, mert alapos sejtéseim vannak róla, hogy mi lenne, ha akár egy másodpercre is hagynám magam elveszni a szemei kékjében. Inkább a sebnek szentelem minden figyelmet, és amikor elégedett vagyok az állapotával, egy mosollyal adom tudtára, hogy most már aztán tényleg semminek nem kell visszatartania a tengertől.
A hajó hátuljában állva figyelem, ahogy fejest ugrik a vízbe, aztán eltűnik a habok között, mintha mindig is oda tartozott volna. Kihasználom az időt, hogy én is megszabaduljak a fürdőruhát fedő ruhadaraboktól, és ahogy feljön a felszínre, találkozik a tekintetünk. Érzem és látom, hogy engem néz, és ettől mintha már nem is a nap simogatná és forrósítaná a bőrömet, ezért én sem húzom tovább az időt, inkább üdvözlöm a víz kellemesen hűsítő élményét. A tekintetét még mindig magamon érzem, amikor felbukkanok a felszínen, de csak mosolygok, miközben kisimítom a hajam az arcomból és az arcomról és letörlök egy kis sós vizet. Megpróbálom elterelni róla egy kicsit a figyelmemet, hátha az segít, de látni, ahogyan végigvezeti csillogó szemeit a körös-körül elterülő végtelen kékségen, aztán hallani a válaszában azt az igazi vágyódást, valami egészen mást mozgat meg bennem. És ez talán még veszélyesebb, mint amikor pusztán a vérem forralja fel a pillantásával.
Egy kicsit félve kérdezek rá a terveire, de látva, ahogy visszaköltözik a szemeibe egy kis gondterheltség, rögtön meg is bánom, hogy szóba hoztam. Már megfogalmazódott bennem az érzés, hogy legalább egy egészen kis időre szeretném elérni, hogy csak azt a csillogást lássam a szemeiben, amit az előbb. Ezért is teszem fel azt a pajkos kérdést, még akkor is, ha tudom, hogy ez egészen más módon veszélyes. Ez utóbbi pedig be is igazolódik, amikor a tekintetünk találkozik, de egyre biztosabban érzem, hogy képtelen vagyok továbbra is úgy tenni, mintha nem lenne rám semmilyen hatással.
Közelebb úszik hozzám, az arcomat figyeli, és bár nem válaszolok, a mosolyom szelídül valamelyest. Most már hagyom magam elveszni a szemeiben, íriszei mintha maguk lennének a minket körülvevő óceán. Ahogy az arcomra simítja a tenyerét, egy pillanatra lehunyom a szemeimet és belesimulok az érintésbe, hagyom hogy átjárjon az érzés, amit ébreszt bennem. A szívverésem felerősödik, és amikor újra kinyitom a szemem, hogy a szemeibe nézhessek, sokadszorra jut eszembe az a bizonyos másik élet. Különös érzés, hogy akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor három évvel ezelőtt egy másik hajón találkoztam vele először, és most, hogy ismét itt vagyok vele, ismét azt kívánom, hogy bárcsak valaki más lehetnék. Valaki, aki megérdemelné, hogy így nézzen rá.
– Fogalmad sincs, mit teszel velem – szólalok meg halkan, de ahelyett, hogy eltolnám magamtól vagy távolságot állítanék magunk közé, felemelem a jobb kezem, hogy végigsimítsam vele vizes tincseit. Tudom, hogy nem szabadna hagynom beleveszni magam ebbe az érzésbe, de nem tudok tovább parancsolni neki. Az ajkai az enyémekhez érnek, én pedig lehunyt szemekkel hagyom, hogy magával ragadjon; a sós víz belekeveredik a csókba, és ettől mintha csak még intenzívebben érezném őt. Vigyázok a vállára, ujjaim a hajába veszve maradnak, de a karomat távol tartom a sebtől, másik kezem a víz alatt simul a hátára a jobb oldalán, hogy egy kicsit közelebb tudjam húzni magamhoz. A szívem olyan hevesen dobog, hogy attól tartok, ő is meghallhatja, de nem érdekel.
Amikor elengedjük egymást, nem húzódok el tőle, ujjaim visszatérnek az arcához, hüvelykujjam gyengéden simítja végig a vonalat már gyógyulásnak indult, felsebzett bőre alatt.
– Nem tudom, mennyi időnk lesz itt, de örülök, hogy velem vagy – ismerem be halkan. Nem áltatom magam, hogy a másik élet lehetséges lenne, vagy hogy bármi is örökké fog tartani, és akármi is történt, hiába nem fogom soha elfelejteni, ahogy ott feküdt az avarban, amíg megtehetem, arra akarok koncentrálni, hogy itt van. Amikor pedig ennek el kell múlnia, az lesz a célom, hogy ez így is maradjon. Mindent kockára tett értem, és tudom, hogy én is mindent kockára tennék érte.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Mielőtt visszatérnénk a hajóra, Axel még eltölt néhány percet a tulajdonosával, és nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy vajon mi lehet ennek az oka. Ő lesz tulajdonképpen az utolsó összeköttetési pont köztünk és a szárazföld között, ha mégis a nyomunkra bukkannak, ő tudni fog róla. Egy kis meggyőzőerővel viszont elérhetjük, hogy minket is értesítsen, ha valaki kérdezősködik. A yachtra visszatérve mindketten átöltözünk, és bár szigorúan nem egy helyen tesszük, ez nem sokat segít abban a pillanatban, amikor megtalálom Axelt odakint ücsörögni. Már eleve a látvány megmosolyogtat, ahogy térképpel és tollal a kezében, erősen koncentrálva tervezget és számolgat, de ahogy észrevesz és felnéz, nem tudom nem észrevenni, hogy elfelejtette begombolni az inget, amit magára vett. A tekintetem elidőzik rajta egy pillanatra, de az vesse rám az első követ, aki nem tenné ugyanezt, különösen, ha közben így mosolyog rá. Ennek ellenére igyekszem a lényegre koncentrálni, és ebben segít is, hogy rögtön belefog az okításomba.
Mindenre odafigyelek, amit mond és csinál, mert bár tudom, hogy amíg itt van, nagy baj nem lehet, de okultam az elmúlt napok eseményeiből, és abban mindenki biztos lehet, hogy Axel élete nem azon fog múlni, hogy most éppen hagytam-e elkalandozni a figyelmemet, vagy sem. Bármikor hozhatja úgy a helyzet, hogy nekem kell valamit megcsinálnom, ezért figyelmesen hallgatom és mindent eszembe vések, először a kikötéssel és a csomókkal kapcsolatban, aztán felmenve a hídra az ottani kezelést és átvesszük. Megjegyzem a képernyők funkcióját, hogy melyik érték mit mutat, minek hogyan kell állnia, melyek a jó értékek, mivel és hogyan irányítjuk a hajót. Mielőtt elindulunk, lemegyek a térképért és felhozom neki, út közben kis mosollyal konstatálom a gondosan megtervezett és bejelölt pontokat és útvonalakat rajta. Odaadom neki a térképet, aztán újra a szavaira koncentrálok, miközben elmagyarázza, hogyan számoljam a távolságot és a sebességet, és mire kell figyelni a yacht vezetésekor. Átvesszük a rádió kezelését is, és amikor azt kéri, az mindig legyen a közelünkben, értőn bólogatok, hiszen az lesz az egyetlen összeköttetésünk a szárazfölddel. Közben a hajó kijut a kikötőből, Axel pedig elkezdi bevenni a tengert, és hamar azon kapom magam, hogy ez még az én arcomra is mosolyt csal. A menetszelet nem érezhetjük ugyan, de látom, milyen sebesen szeljük a hullámokat. A tekintetem néha Axel alakjára téved, ahogy világoskék szemei az ugyanolyan színű tengert pásztázzák, miközben figyelmesen irányítja a hajót, és újra eltűnődöm azon, hogy vajon hogyan jutottam ide. Sokszor kellett már menekülnöm és meghúznom magam, de nem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyen módját fogom ennek megélni. Persze azt sem, hogy valaha is eljön egy olyan pillanat, amikor valaki kockára teszi az életét azért, hogy segítsen nekem.

Amíg elérjük a célt, amit Axel kitűzött magunknak, nekem is talál elfoglaltságot: egy könyv és néhány madzag segítségével a csomók megkötését gyakorlom. Ugyanúgy állok hozzá, mint az előző tanulási folyamathoz, és nem csak azért, mert szigorú tanárbácsi módjára közölte, hogy ellenőrizni fogja, hanem mert tudom, hogy bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor számítani fog. Mire felfigyelek, hogy Axel leállítja a motort, már csak a sötétkék tengert látom körülöttünk; a horizonton még ott a szárazföld, de pontosan ugyanolyan távol, mint amennyire távol szerettem volna tudni magunktól. Furcsa ez az érzés, a tenger Axel számára jelent egyfajta otthont, de most valahogy rajtam is eluralkodik egy kis béke érzése. Eszembe jut az egész félisten-teória, akaratlanul is eltűnődöm rajta, hogy ennek vajon lehet-e köze ehhez az érzéshez, hogy ennyire biztonságban érzem magam Axel mellett a tengeren, de nem tudom megmondani. Az érzéseim egyébként is zavarosak, ha róla van szó, erre már régen rá kellett jönnöm.
Hiába álltunk viszont meg, ahogy megfordul, szinte látom a szemeiben, ahogy újra átváltozik azzá, aki a házban volt, mikor visszaértem. Követem a kabinba, figyelem, ahogy elővesz egy mesterlövész-puskát a szerzeményei közül, aztán elkezdi összeszerelni. Nem hibáztatom érte, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy végső soron miért és hogyan kötöttünk ki itt; bár én erről minden egyes alkalommal fájó emlékeztető kapok, amikor a gézlap felvillan az ing anyaga mellett a bőrén. Figyelek, hogy szüksége van-e segítségre, de ha nincs, akkor csak csendesen figyelem az ügyködését. Amikor újra visszamegy, én már lent maradok a kabinban, hogy a saját fegyvereimet is elérhető közelségbe helyezzem, csak amolyan levakarhatatlan megszokásból, és amikor újra megjelenik a lépcső alján, a szemei már csillognak. A kérdésén halkan elnevetem magam.
– Kíváncsi voltam, meddig bírod – nézek rá széles mosollyal. Lekapja magáról az inget, ami alapvetően jócskán elterelné a figyelmem, de most elsődlegesen én is a gézlapot méregetem, akárcsak ő. Amikor leszedi magáról, kérdés nélkül lépek oda, hogy megnézhessem, hogyan gyógyul. Ujjaim finoman érintik meg a seb környékét, hogy érezzem, nem túl forró vagy duzzadt-e a bőr körülötte, de nem érzek vagy látok semmi rendelleneset. A sós víz egyébként is alaposan meg fogja még dolgozni majd.
Nem tartom tovább vissza, útjára engedem, de először csak a hajó hátulján állva nézem mosolyogva, ahogy beleugrik a vízbe, csak utána veszem le a pólót és a rövidnadrágot, ami alá már előrelátóan a fürdőruhát vettem fel. Én is megszabadulok a ragtapasztól a halántékomon, hogy ne odabent ázzon le, aztán hezitálás nélkül csatlakozom hozzá a vízben. Ebben a párás hőségben egyébként is jól esik a tenger frissítő, hideg érintése. A víz alól felbukkanva hátrasimítom a hajam az arcomból, a só csípi a sebet a halántékomon, de nem zavar; Axelt keresem a tekintetemmel, már ha egyáltalán hajlandó még feljönni a víz alól.
– Milyen érzés? – kérdezem mindentudó mosollyal. Emlékszem, mennyire hiányzott már neki a tenger, és bármi hozott is ide minket, egy kicsit enyhít a lelkiismeretemen a tudat, hogy legalább ezekkel a pillanatokkal vissza tudom neki fizetni valahogy mindazt, amit ő eddig értem tett és feláldozott.
– Ugye nem akarod most azonnal letesztelni magad? – vonom aztán fel a szemöldököm némi gyanakvással. Nem tudom, mik a tervei ezzel kapcsolatban, de én a magam részéről az utóbbi két napban pont eggyel többször láttam majdnem meghalni, mint szerettem volna, ezért a gondolat nem tölt el sok pozitív érzéssel. De aztán emlékeztetem magam, hogy ha már ő átadja magát pár percre a tengernek, akkor akár én is elengedhetem legalább egy kicsit az állandó feszültséget és készenlétet, ezért lassan pimasz mosoly kúszik az arcomra.
– De ha gondolod... – csillannak meg a szemeim pajkosan.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

Az ember azt gondolná, hogy a hosszú repülőút és az az előtti még hosszabb és feszültebb napok után legalábbis zombikként érkezünk meg Jakartába, de valahogy egyikünkön sem érzem a fásultságot. Axelt már a gépen felvillanyozza a tenger látványa, és ez azt hiszem, csak fokozódik, ahogy egyre közelebb érünk hozzá. A lelkesedése az én arcomra is kontans mosolyt csal, bár én sem érzem magam kevésbé jól; már önmagában a helyi klíma is nosztalgikus érzéseket ébreszt bennem. Ez persze lehetne akár rossz is, de rá kell jönnöm, hogy ameddig Axelre koncentrálok, addig ez is könnyebb.
Akkor kezd először lelkesen beszélni, amikor beülünk a taxiba, de a legkevésbé sem zavar, sőt. Egyszerűen az izgalma, a szemei csillogása, a hangjában ülő várakozás annyira intenzív, hogy még rám is átragad, és annyira ő, hogy bármi történt is, bármi hozott is ide minket, örülök, hogy ezt láthatom. A mozdulat, amikor megsimítom az arcát, talán túlontúl is ösztönös és így kicsit meggondolatlan, de látszólag nem bánja.
A hajóbérlés intézését ráhagyom, én addig felfedezem a környéket, de amikor visszatérek hozzá, feltűnik, hogy veszettül vigyorog valamin, de a szemei csillogása azt mondja, talán legjobb, ha nem kérdezek rá. Elindulunk a hajó felé, de ezúttal én vagyok, aki végig nagyon mosolygok. Mindent elmond a hajóval kapcsolatban, egy részét értem is, egy másik részét már kevésbé, de nem is ez számít, hanem az a szinte kisfiús lelkesedés, az izgalom a hangjában, a várakozás a szemeiben. Lelkes hallgatóság vagyok, egészen addig a pillanatig, míg meg nem látom a yachtot. Axel meg is jegyzi, hogy minden az arcomra van írva, de inkább vele együtt nevetek, majd a segítségét elfogadva követem a hajóra. Érdeklődve hallgatom, amit elmond a működéséről és arról, amire nem árt figyelnünk, aztán leteszem a nálam lévő táskákat, hogy mindent fel tudjunk fedezni.
Igazán impozáns látványt nyújt az egész; persze, hajóról van szó, de a belseje és a berendezése tágasabb, szebb és kényelmesebb még némely lakásnál is. A fa kellemes illata érződik mindenhol, rend van és tisztaság, és én csak azon tűnődöm, a haláltól való menekülés végül hogyan vezethetett éppen ide. És amikor Axel megjelenik a hídra vezető lépcső alján, ezt a kérdést kiegészítem azzal, hogy éppen hozzá. Elindulunk, hogy beszerezzünk mindent, amire csak szükség lehet, de nem tudom nem észrevenni azt a vágyakozó pillantást, ahogy a távoli hullámokat nézi.
– Most már mindjárt ott vagy – jegyzem meg mosolyogva.
A vásárlás több körös, de nem bánom, megéri annak érdekében, hogy tényleg nyugodt időszakunk legyen a vízen, távol mindentől és mindenkitől. Először vízzel, aztán élelmiszerrel töltjük fel a konyhát, ezután pedig visszatérünk még néhány dologért - nem árt például felfrissíteni a ruhatárt, mert Norvégiában sok minden volt nálam készleten, de a fürdőruha például nem tartozik ezek közé. Persze, a hosszú nadrág és a rendes pólók, pulóverek jól johetnek egy hűvösebb éjszakára, de a klíma ennél lengébb darabokat kíván meg itt. Az elektronikai boltban egy pillanatra eljátszom egy eldobható telefon gondoltával, de végül elvetem az ötletet. Ephraim úgyis meg fogja tudni, hogy nem sikerült egyik akció sem.
Visszatérünk a hajóra, felszerelkezve minden szükséges holmival, de mielőtt még belevágunk az utazásba, kérek Axeltől néhány percet, hogy át tudjak öltözni, még ha egyelőre nem is a fürdőruhába, de egy az időjáráshoz sokkal jobban illő rövidnadrágba és pólóba. Ezután viszont megkeresem Axelt.
– Az első tiszt szolgálatra jelentkezik, kapitány. Sokat kell tanulnia, de igyekezni fog – fogadkozom mosolyogva, amikor megtalálom. Most már csak el kell indulnunk, hogy végre újra övé lehessen a tenger, én pedig lelkes tanoncként figyelek mindent, amit mond vagy mutat, hogy ne álljak ennek útjába.

⇜ hope ⇝

Axel & Aviva

A nővel történt jelenet utáni feszültség egy ideig még velünk van, de az én lelkemre tagadhatatlanul nyugtató hatással van, amikor érzem az ujjai szorítását az enyémeken. Mintha csak szavak nélkül is megértené, mit akarok üzenni egyetlen érintéssel, és ez nekem kifejezetten fontos, mert sosem voltam igazán jó a szavakkal. Nem kellett gyakorolnom. Amikor azt mondja, bárcsak megütöttem volna, elmosolyodom; szívesen megtettem volna, ez tény, de ez a lépés is elég kockázatos volt, ha azt nézzük, emlékezetes nyomot hagytam-e a nőben vagy sem. Ennek ellenére egy pillanatig sem bánom, amit tettem, sőt, Axel feszültségét látva talán mégis inkább visszamennék és megütném. Egy pillanatra elcsábulok a gondolatra, hogy talán ne is húzzam el a kezem, de végül mégis megteszem.
Megegyezünk Indonéziában, de amikor yachtot emleget, nem tudok nem ránézni felvont szemöldökkel, bár az én szám sarkában is mosoly bujkál. Ez különösen akkor erősödik fel, amikor végre az ő arcán is megjelenik egy halvány mosoly, a szemei pedig felcsillannak, ahogy elkezdi sorolni, mi mindenre tanít majd meg. Tenger és hajó. Yacht. Két dolog, és Axel Bergström hadnagyot az ujjaid köré csavartad; ez a gondolat már valódi mosolyt csal az arcomra, és még azt az ostoba nőt is feledteti velem.
Értőn bólogatok a becsekkolással kapcsolatos részre, éppen emiatt jutott nekem is eszembe a dolog. Az ő jogos kérdése a papírjaimon szereplő névre vonatkozik, és mit sem sejtve osztom meg vele, hogy a hivatalos megnevezésem most éppen Svenja Nielsen; a következő szavaira ugyanis nem hiszem, hogy fel vagyok készülve, de talán ő sem. Először reflexszerűen elnevetném magam a borzalmas becézésen, de aztán eljut a tudatomig, hogy ezt nagyon is le tudom vezetni, és az emlékek hatására elönti az arcom és a testem a forróság. Egy kicsit fészkelődök az ülésen, aztán megköszörülöm a torkomat, de aztán ahogy újra megszólal, a szemem sarkából rápillantok és látom, hogyan temetkezik bele a telefonja képernyőjébe.
– Nekem tetszik a mézes csupor – jegyzem meg, a szám sarkában mosoly bujkál, de már nem nézek rá. Félek, hogy ha most látnám a szemeit, annak nem lenne jó vége... vagy éppen nagyon jó vége lenne, de a becsekkolásig nem mostanában jutnánk el.

Miután sikerül mindent megvennünk, ami szükséges lehet az útra, mindketten felfrissítjük magunkat egy kicsit a mosdóban. Axel megnyugtat, hogy a sebe nem fest rosszul, aztán az én halántékomat is alaposan megvizsgálja. A törődése megmosolyogtat, egy kis fejfájáson és a felszíni sérülésen kívül nem érzek nagyobb bajt, de hagyom, hogy ő is megbizonyosodjon erről. A becsekkolás simán megy, rutinszerűen működik számomra az ilyesmi, akárcsak azok az apró mozdulatok, amikkel elérem, hogy a kamera soha ne vegye az arcom. Az elején, a legeslegelején még idegeskedik az ember, feszeng, túl feltűnően fordul el teljes testtel, mindenkiben ellenséget lát, de nekem volt időm megszokni és természetessé faragni az egészet. Míg Axelre várok, a hatalmas üvegablakokon keresztül figyelem a reptér forgalmát, de aztán előbb érzem meg magamon a tekintetét, mint hogy odalépne hozzám, mikor ő is átjutott. Rámosolygok, és ez is egy olyan pillanat, amikor arra gondolok, egy másik életben ez az utazás szólhatna valami egészen másról is. A gépen az ablak mellé ültet, mintha csak ezzel is védeni akarna, ami megmosolyogtat, és újra előcsalja a mellkasomban azt a kellemes, meleg érzést, amit valahogy vele azonosítok.
Érzem magamon eluralkodni az ólmos fáradtságot, hiszen az elmúlt napokban sikerült maximálisan felborítani a bioritmusunkat és épp elég feszültséggel néztünk szembe ahhoz, hogy ezt alaposan meg is érezzük. Nem tudom, de nem is igazán próbálom visszatartani az álmot a szememről, a fejem pedig úgy pihen Axel vállán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mindennek ellenére is éberen alszom viszont, ahogy szoktam, így nem kerüli el a figyelmem azt sem, amikor néha felriad, és ilyenkor egy pillanatra ismerős vihart látok a szemeiben tükröződni. Nem szólok vagy kérdezek semmit, csak a karfát szorító ujjaira simítom a sajátjaimat, ezzel üzenve, hogy itt vagyok.
Isztambulban szállunk át, ami nekem kapóra jön, mert ismerem a repteret, mint a kisujjamat. Ezúttal együtt haladunk át minden ellenőrzésen, az út azonban hasonlóan eseménytelen; egyetlen pillanat marad meg, amikor feltűnik, hogy valaki minket néz, de csak egy idős hölgyet látok, aki már-már nosztalgikus mosollyal figyeli a párosunkat, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy ő talán nászútra utazhatott itt a férjével. Mi pedig menekülünk.
Amikor leszállunk Jakartában, nem tudom nem észrevenni, hogy Axelt szinte arcon csapja a meleg, és nem is tartom vissza a széles mosolyomat ennek láttán. Számomra bezzeg olyan érzés, mint amikor az embernek lassan kiolvadnak az ujjai a kinti hideg után; felüdülés végre megszabadulni a nagykabáttól és újra érezni, ahogy a meleg, párás levegő simogatja az arcom. Neki ismét át kell esnie egy hosszas tortúrán, de én is lefoglalom magam, itt jobban kell figyelnem a kamerákra is. Váltok némi készpénzt a helyi valutára, aztán felmérem odakint a taxi kínálatot, és amikor úgy érzem, Axelnek lassan ideje lesz megérkeznie, az egyiket le is foglalom magunknak. Hamarosan meg is látom felbukkanni az alakját, és oda is megyek hozzá, hogy átvegyek tőle néhány táskát. Lehet, hogy ő itt a férfi, de engem sem kell félteni, és nem nekem van egy lyuk a vállamban, szóval nem hagyom magam lebeszélni.
Miután bepakoltunk, a taxi elindul a kikötő felé, én pedig Axel felé fordulok, amikor megszólal. Hallgatom a szavait, de nem is annyira az foglal le, amit mond, hanem ahogy mondja; a szemei olyan izgatottan csillognak, hogy nem tudok nem mosolyogni rajta. Eszembe jut, amit mondtam neki, hogy én számára terápiás céllal írnám fel a tengert, és ez most beigazolódni látszik. Mielőtt még meggondolhatnám magam, egyik kezemmel megsimogatom az arcát, mert egyszerűen jól esik ezt látni rajta.
– Én nem bánom, ha sokáig nem kötünk ki – fejezem ki aztán az egyetértésemet. Sőt, minél kevesebbszer kell visszatérnünk az emberek közé, annál jobb.
Az út nem tart sokáig a kikötőbe, ahol ismét segítek a táskákkal, de a bérlés körüli ügyintézést Axelre hagyom, hiszen ez az ő területe, és egyébként is addig jó, amíg az én nevem nem jelenik meg semmi ilyen helyen. Én addig felfedezem a kikötőt - nem menve messzire -, üzletek után kutatva, és találok is a közelben egy viszonylag nagynak tűnő élelmiszerboltot, ahol mindent találhatunk. Ezzel megvárom Axelt, már csak azért is, mert így is van éppen elég táskánk, amiket talán tanácsos lenne lepakolni, mielőtt újra felmálházzuk magunkat élelmiszerrel és vízzel. Amikor minden megvan és már csak a hajót kell elfoglalnunk, követem Axelt, hogy elvezessen a választottjához, de amikor meglátom a yachtot, egy pillanatra elfelejtem becsukni a számat. Rendben, mondta, hogy yachtot bérlünk, de nem is tudom, mire számítottam. Újra eszembe jut az a bizonyos másik élet, és elgondolkozom, vajon mekkora bűn lenne elhitetni magammal egy rövid időre, hogy ez most az.
– Egyedül biztosan elvesztél volna itt – sandítok Axelre a szemem sarkából és elmosolyodom. Ha most akar körbevezetni, nekem az is jó, de ha egyelőre csak a táskákat rakjunk be, hogy mindent beszerezzünk és elrendezzük, és csak utána foglalkozunk a részletekkel, akkor csak azokra a részekre csodálkozok rá, amiket ennyi idő alatt láthatok.
Megfogalmazódik a fejemben egy gondolat, ami szerint kifejezetten veszélyesnek ígérkezik egy ilyen helyen huzamosabb ideig összezárva lenni Axellel, távol szinte az egész világtól, de... most már furcsán festene visszakozni, és ahogy rápillantok csillogó, izgatott szemeire, amelyek a tengert pásztázzák, egyáltalán nem is akarok. Inkább szemtanúja akarok lenni, ahogy újra beveszi a tengert.

⇜ hope ⇝