Voltak pillanatok az életben, amiket soha nem akartam csak úgy megtapasztalni, sőt. Például az, mikor egy nő áll az ajtóban egy több, mint tíz éves gyerekkel, én pedig úgy nézek ki, mint akit nyakon öntöttek egy vödör forró vízzel. A tekintetem is valami ilyesmiről árulkodhatott, már tényleg végigpörgettem az eseményeket, amik azon a bizonyos párizsi kiruccanáson történhettek, de ez nem volt meg.
Mint derült égből villámcsapás, értelmet is nyert az egész. Hát mert nem szűrtem össze senkivel a levet. A következő pillanatban mondjuk már amúgy is totál sületlenségnek hatott az egész gondolatmenet, mert ahogy kutattam a szemeit, annak ellenére, hogy idősebb lett, még ezer közül is felismertem volna. A hülye vigyoromat mondjuk valószínűleg ezer közül is felismerte volna. Furcsa kötelék kötött össze bennünket, mert ugyan nem volt a valódi testvérem, de az anyám segítségével igazi szülőkre lelt, még ha akkoriban gyerekszájjal gyakran megkérdeztem az anyámtól, hogy minek kell egy ilyen ordító, hisztis új családtag, aki elront minden bulit. Nagyjából ez az utolsó emlékem kisgyerekekkel, talán Rose miatt irtóztam tőlük.
- Ez... ez... pont olyan volt, mint amit én is csináltam volna - mondtam, miközben viszonoztam az ölelést, ekkor már széles vigyorgással. A humorérzéke a kelleténél is jobban hasonlított az enyémre, bár tény, férfiként ugyanezzel a poénnal nem sok esélyem lenne. De volt még ott ezer másik is a tarsolyban. - Hát öregem, anyád mellett te sem unatkozhatsz - sandítottam aztán a fia felé, bár még mindig ízlelgetnem kellett ezt a szót. Magát a tényt, hogy van egy gyereke, mert... ettől a ténytől rögtön észbe kapok, milyen régóta nem beszéltünk. Én sem kerestem. A kissrác modorát és neveltetését azonban nem is tudtam volna vitatni, mert amikor Rose bemutatott, és illemtudóan kezet nyújtott, rájöttem, hogy talán nem minden gyerek reménytelen. Én az voltam, engem anyám soha nem vett volna rá, hogy így viselkedjek. De hát nem is én voltam a követendő példa.
A fia puszta léte túl sok kérdést vetett fel, de nem a folyosón akartam kitárgyalni, így mikor Rose is szóvá tette, kitártam előttük az ajtót. - Egyedül vagyok. Az öreg Jackson már csak ilyen... magányos típus - vontam meg a vállaimat pimasz vigyorgással. Nem volt igaz, de a húgom tekintete elárulta, hogy érti ő a viccet. - Épp hidratálódtam - sóhajtottam fel, becsukva a bejárati ajtót, de nem téve említést a tegnap esti önfeledt búcsúpartiról. A tömény alkohol, ami lekúszott a torkomon, momentán három hordónyi tiszta víz után kiáltott. - Üljetek le, én meg... próbálok úgy viselkedni, mintha jó házigazda lennék - emeltem fel a mutatóujjamat töprengve, vajon mit csinálnak ilyenkor a normális emberek, aztán a konyhába vonultam, de a tekintetemmel Rose felé sandítottam, nem akar-e esetleg követni, hogy egy rövid időt kettesben töltsön velem. Bizonyára voltak olyan dolgok, amiket nem a fia előtt akart kitárgyalni.

Nem volt túl tiszta a fejem, a másnaposság ködként telepedett rá minden létező agysejtemre. Szinte hallottam a fülemben Isla hangját, ahogy megkérdőjelezi a létezésüket. Maga a megtestesült Sátán, én mondom. Miután már legurítottam azt a bizonyos zöld trutyit, ami mindig bevált az ilyen éjszakák után, már valamennyire jobbnak éreztem a gyomromat. Isla nem volt ott ezen a búcsúztató partin, biztos nem kedvelte annyira ezt a Henderson nevű tagot, miután állandóan a seggét stírölte, és talán egyszer meg is próbálta megfogni. Piszok nagy mázlista volt, ha sikerült neki, ezzel egyúttal pedig a legnagyobb idióta is, akit ismertem. Voltak az életben tabu dolgok, mint például Isla hátsója.
A csengő hangja rögtön kiszakított ebből a mélyre szántó gondolatmenetből, és összeszorítottam a szemeimet. Nem voltam felkészülve ezekre a hangokra, ráadásul nem is volt rajtam szinte semmi. Egy fehér felsőt rángattam magamra, meg egy kényelmes mackót, majd elindultam ajtót nyitni. Csoda volt, hogy nem buktam fel semmiben, mert alig láttam ki a szemeimen. Nem akartam ma vendéget fogadni, de szinte rögtön eszembe jutott, hogy talán Isla értesült a tegnap éjszakáról, és jött, hogy örömtáncot járjon a bomló tetemem fölött. Már nem viseltem olyan jól az alkoholt, mint kamaszként.
Még a kilincs mozdítása is komoly akadályokba ütközött, de mikor végre megláttam, hogy ki a korai látogató, összeszűkültek a szemeim. Úgy nézhettem ki, mint egy holdkóros, aki éppen vadul gondolkodott azon, hogy ki is állt vele szemben. Egy gyerekkel. Ismertem a nőt, hát a nőket nem szoktam olyan könnyen elfelejteni. - Izé... hogy... mi? - kérdeztem vissza, miután bemutatkozott, aztán egy Louvre-os kalandról beszélt, valami kávéról, aztán arról, hogy a gyereke tizenhárom éves.
Hirtelen túl tiszta lett a tekintetem. Tényleg úgy nézhettem ki, mint akinek most írták alá a halálos ítéletét. De nem telt el túl sok idő, alig pár másodperc, mikor végigszántott rajtam a felismerés. Nem Lisa-nak hívták, és nem a Louvre előtt találkoztunk.
Elvigyorodtam. - Ezt majdnem bekajáltam! - szólaltam meg hitetlenkedő mosollyal. Nem tudtam megmondani az idejét annak, hogy mikor láttam utoljára Rose-t. Talán az egyetlen megmaradó tagja volt a családomnak, még ha nem is vér szerint. - Izé... öööö... hogy kerülsz ide? És ő tényleg a... fiad? Mármint, az tuti, hogy nem az enyém, de... a tiéd? - Mekkora hülye vagy, Jackson, kié lenne? Vagy tán elrabolt egy gyereket a kedveért, hogy megszivasson?