Amint megéreztem a lábamon kezeit, nem is volt kérdés, hogy összeszedem magam egy béna poén erejéig, még ha ezzel inkább a saját magam frusztrációját próbáltam oldani. A minket körülvevő események jellege miatt viszont nem volt időm jobban kiélvezni, hogy talán életében először elnevette magát egy béna poénomon, amit ráadásul nem is soroltam volna a legjobbak közé, de gerenda alá szorult lábbal, tömény füstöt nyelve ennél többre nem futotta. Nem is volt elég erőm ahhoz, hogy biztosítsam: ezt egy életre megjegyeztem, és ha élve megússzuk, nem fog eltelni úgy nap, hogy ne dörgöljem az orra alá, bár az is benne volt a pakliban, hogy csak megesett rajtam a szíve, és szánalomból ennyit sikerült kierőltetnie magából. Ha létezett szánalom-szex, miért ne létezne szánalom-nevetés is?
Némi friss levegő jutott a helyiségbe, a gomolygó füstfelhő pedig távozott a kitört ablakon, Ő azonban nem kapkodott megkönnyebbülve oxigén után, helyette a lábam kiszabadításán dolgozott, amiben az indái elég nagy segítséget szolgáltattak. Teste köré karoltam, miközben Ő is tartott engem, ezúttal már sokadszor úgy menekülve a pácból, hogy próbáltunk egy csapatot alkotni. Nem akartam újra kudarcot vallani, ahogy azt sem szívesen vállaltam volna, hogy ezúttal miattam hagyjuk itt a fogunkat, amiért lesérültem, de igyekeztem nem törődni a fájdalommal. Közben kapaszkodtam is belé, mintha ez lenne az utolsó esélyem, mert bármit is jelentettünk egymásnak, bármennyire is utálta a gondolatát, hogy bárhová megy, én követem, mégis tudtam, hogy soha nem hagyna magamra, ez pedig fordított esetben is így lett volna. Nem akartam túl sokat gondolkodni azon a kellemes, mégis zsibbasztó melegségen, ami eltöltötte a mellkasomat már pusztán attól, ahogy aggódóan rám nézett, mert ritka volt az, mikor ilyen törődéssel bántunk egymással, helyette próbáltam összeszedni magam annyira, hogy ne hátráltassam.
Mégis, ahogy teste elernyedt az ütéstől, amit a tarkójára mértek, hirtelen eltűnt belőlem a szurkáló fájdalom, helyét valami ijesztő egyveleg vette át, ami egyenlő arányban állt össze a dühömből és a bennem feltámadó adrenalinból. Ismét életre kelt bennem a mágia, átjárta minden porcikámat, az elsőtől az utolsó érig, így mikor a férfi készült Isla után nyúlni, csak hogy teljesíthesse a kiosztott parancsot, olyan hirtelen törtek elő az indák, hogy még saját magam is meglepődtem a képességem ezen szintjétől. Úgy fonódott bokájuk köré, mint egy erős kötél, és míg ők lefoglalták magukat a váratlan helyzettel, én nyúltam Isla teste alá, meg sem állva vele a friss levegőig, ami az ajtó mögött várt ránk.
Kezem gyengéden arcára simult, jó pár mély levegőt véve, hogy átjárjon a tiszta oxigén, és csak utána kezdtem pofozgatni, hátha ezzel könnyebben ébredésre bírom. Elég nagy ütést mértek rá, és ekkor ugyan már én is éreztem az előbb ignorált fájdalmat a hátamban, de nem ez tűnt elsődlegesnek. Legutóbb majdnem meghalt, pedig ott voltam. Meg kellett volna védenem, mégis, majdnem hagytam a vesztébe rohanni, ma pedig szintén. Fogadkozni is mertem volna arra, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom. Halkan mormolt valamit, amik leginkább összefüggéstelen szavaknak tűntek, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy némi megkönnyebbülést érezzek, főleg mert lassan ugyan, de nyitogatni kezdte szemeit.
- Csak a szokásos - válaszoltam a félig kimondott kérdésére egy erőtlen mosollyal, ellökve egy hajtincset az arcából. Nem kérdeztem, hogy jól van-e, mert egyikünk sem tudta volna igazán magáénak érezni azt az állapotot, következő szavai azonban egyértelmű irányt mutattak volna. A józan eszem ugyanazt súgta, minél előbb el kellett volna tűnnünk innét, mert amit kellett, már nem is olyan régen eltüntettem a zsebemben, az pedig hogy tudni akartam, kik a rejtélyes idegenek, akik odabenn csatároztak az indák ellen, még mindig szolgáltattak elég indokot arra, hogy ne őt tekintsem elsődlegesnek. Még ha ezzel óriási előnyt is veszítünk. - Fel tudsz állni? - kérdeztem tőle halkan, felé nyújtva mindkét kezemet, és ha szükség volt rá, át is karoltam a derekát, csak hogy megosszam vele saját egyensúlyomat. Belül majd' megölt a düh, amiért a végére már én magam akartam tudni, kik ezek és mit akarnak Tőle, de egyikünk sem volt már a helyzet magaslatán, így egy utolsó lendülettel bevágtam magunk mögött azt a bizonyos ajtót, sántikálva célozva meg a bejáratot, de elkapott valami rossz érzés. Mintha készült volna ránk omlani valami ennél is veszélyesebb, pedig most is majdnem otthagytuk a fogunkat. - Legközelebb legalább megfontolod, hogy hallgatsz rám? - kérdeztem tőle félúton, már látva a hatalmas bejárati ajtót, kicsit sem gondolkodva el azon, hogy elengedjem. Annak ellenére, hogy belül tomboltam, maga a tény, hogy mennyire megnyugtatott a közelsége, és az, hogy karom alatt éreztem minden levegővételét, szinte megijesztett. Csak reméltem, hogy nem jut eszébe az utolsó pillanatban visszafordulni, csak hogy kivallathassa azt a kettőt.

 A robbanás okozta füst és por rögtön fojtogatni kezdett, először nem is érezve azt a jellegzetes, szurkáló fájdalmat a hátamban, amit a falnak csapódás okozott. A meglepetés ereje pillanatokon keresztül uralt el körülöttem mindent, haloványan érzékelve Isla hangját, a tény pedig, hogy még egyáltalán életben voltunk, azt jelentette, hogy nem egy igazi pokolgépet szabadítottak ránk. Ez pedig maga után vonta az egyértelmű következtetést, hogy élve kell nekik. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Damien jóslatai egyszer tényleg valóra válnak, pedig úgy tűnt, éppen egy mesteri tervbe sétáltunk bele. Vagy inkább, csapdába, mert valószínűleg pontosan tudták: Isla be fogja kapni a csalit. Én lepődtem volna meg a legjobban, ha nem így történik, mert mégiscsak Isla-ról beszéltünk, és ugyan jelenleg nagyon szerettem volna haragudni rá, megint a képébe vágni, hogy miatta kerülünk folyton folyvást ilyen helyzetekbe, és kibaszottul elegem van az önjelölt mártírkodásából, de jelenleg nem a düh volt bennem a legerősebb. Aggodalom áradt szét a végtagjaimban, a félelem pedig, amit eddig mindig hülye és lapos poénokkal próbáltam oldani, eluralta minden mozdulatomat. Ijesztő volt nem látni őt, csak hallani a köhögését, és azt, ahogy a nevemen szólít, közben nem tudva, hogy egyáltalán baja esett-e.
Elég gyorsan letettem a mozgolódásról, miután rájöttem, hogy mi okozza a nehéz, szorító fájdalmat lábamon, újabb köhögések közepette próbálva koncentrálni, hogy legalább pár centimétert mozdítani tudjak a gerendán, de minden próbálkozásomat kudarc kísérte. Valami furcsa, bénító gyengeség uralkodott el rajtam, néha összeszorítva szemeimet, hogy eltüntessem a füst okozta fátyolréteget, de újra és újra a tejfehér füstfelhővel szembesültem, egyértelmű jeleit hallva Isla mozdulatait, amik egyre közelebb értek hozzám, míg nem a sérült lábamon éreztem tapogatózását. - Ezt más helyzetben... félreérteném - szólaltam meg, beleköhögve a humorosnak szánt, gyenge próbálkozásba, ujjait ekkor már a karomon érezve. Annak mindenesetre örültem, hogy mindenemet éreztem, a megkönnyebbülésem mégis inkább annak szólt, hogy itt van, mellettem, és úgy tűnt, hogy jól van. Máris jobbnak tűnt ez a forgatókönyv, mint a legutóbbi balhénál. Szavaira nem is reagáltam, túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, soha nem hallgatna rám, főleg nem hagyna itt, ahogy fordított helyzetben én sem tettem vele, ebből a gondolatmenetből pedig a szilánkosra törő ablak hangja rángatott ki, ami nem segített túl sokat az amúgy is éppen bedugult fülemen, ő pedig védelmezően hajolt fölém, amire talán eddigi életünk során egyszer sem volt példa. Nehezen volt összeegyeztethető ez a mostani helyzet a hétköznapjainkkal, ahol megőrjítettük egymást, részemről nem kevés szándékossággal tolva túl a műsorozást, mindvégig e mögé rejtve azt, hogy amúgy törődtem vele és vigyáztam rá. Elvégre ezzel bízott meg a bátyja, és mindig megnyugtató volt erre fogni az egészet.
Tisztulni kezdett a kép, miután a füst egy része távozott az ablakon, ekkor már arcán is meglátva a pánikot, miközben végignézett a lábamra nehezedő gerendán. - Nem mondom, hogy megmondtam. De megmondtam - közöltem vele könnyedén, megvillogtatva a kicsit elfáradt és megkopott humoromat, minden szemrehányás nélkül, mintha nem lennék teljesen rá utalva, és amúgy sem bírtam volna ki, hogy ne próbáljam meg oldani azt a ritkán tapasztalt pánikot, ami uralta mozdulatait. Főleg mikor gondoskodott arról, hogy a gerenda megmozduljon, ő pedig a derekamra kulcsolva számolt vissza, ekkor már szándékosan nem téve megjegyzést a szokatlan közelségére. Még magamat is megleptem azzal, hogy az orromba kúszó illata milyen módon nyugtatja meg az amúgy megtépázott idegeimet, és milyen hatással van a bennem tomboló nyugtalanságra, pedig minden nap érzem a parfümjét. - Kösz - bukott ki belőlem, kiszabadulva a gerenda szorítása alól, és végre ismét mertem levegőt venni. Éreztem a húzó fájdalmat a vádlimban, mikor először megmozdultam, ez valószínűleg ki is ült az arcomra, de megpróbáltam kizárólagosan azzal foglalkozni, hogy mielőbb kijussunk innen. Szinte rögtön bekapcsolt a túlélő-ösztönöm, ennél már csak az lüktetett bennem jobban, hogy őt épségben kijuttassam innen, ami azért is tűnt nevetségesnek, mert inkább ő állt a helyzet magaslatán, nem pedig én. Ez mondjuk így van az esetek kilencven százalékában.
Nem akartam megkönnyebbülést érezni, mert tudtam, hogy valami vár ránk az ajtón túl, Isla kezére szorítva készültem lassan talpra állni, de még bele sem merültem igazán a gondolatba, mikor megpillantottam egy férfit a háta mögött, egy hosszú rúddal a kezében. - Isla - bukott ki belőlem hirtelen, kiszáradó torokkal, ahogy megpróbáltam elrugaszkodni a padlótól, de nem voltam elég gyors. A tompa hang, ahogy a vascső találkozott a tarkójával, szinte azonnal képszakadást okozott bennem, minden vér megfagyott az ereimben, látva, ahogy elveszíti az eszméletét, a mögötte álló férfiról pedig gyorsan kiderült, hogy nincs egyedül. - Most már nem fog ficánkolni. Vidd - intézte szavait a másik fickóhoz, tudomást sem véve rólam, de ahogy az ajtóban dekkoló figura megközelítette Isla-t, majd készült utána nyúlni, robbanásközeli állapotba kerültem. A düh és az adrenalin furcsa egyvelegét éreztem, amikor az Isla felé közelítő karjára szorítottam, ez a kombó pedig egy pillanat alatt eltüntette a lábamban érzett fájdalmat. - Nem tudom, kik vagytok, de... a picsába veletek - Összekoccantak fogaim, állkapcsom megfeszült, ahogy a fickó karját markolva két lábra vergődtem, ekkor már érezve, hogy lassan visszatér belém az előbb elveszettnek gondolt erő. Nem hagytam időt arra, hogy bemozduljon, a padló alól feltörtek az indák, az egyiket a nyakánál kapva el, a másikat pedig a lábainál, majd egy erős mozdulattal a földre rántottam mindkettőt. Nem érdekeltek a kiskapuik, az sem, hogy ők csak küldöncök, egyedüli célként Isla kijuttatása volt a cél, de mielőtt utána nyúltam volna, még a két fickó felé fordultam. - Reméltem készen álltok eldalolni, hogy ki a franc küldött titeket - vetettem oda nekik, lassan leengedve karjaimat, miután az indák már ellátták ezt a feladatot, majd meggyőződve arról, hogy már nem ficánkolnak, lehajoltam Isla után. Az iménti mutatványom után ismét felverődött a por, a háta alá csúsztattam kezemet, a másikat pedig a térdei alá, hogy lenyelve egy nagyobb fájdalomhullámot, az ajtóig sétáljak vele, odakinn pedig jóval frissebb volt a levegő. Leültettem az ajtó tövéhez, tekintetem közben ellenőrzően visszalesett a helyiségbe, de az indák továbbra sem engedték a két gyanús alakot. - Isla, hé - szólaltam meg halkan, tenyeremet arcára simítva. Az aggodalom még mindig nem múlt el, uralta minden zsigeremet, miközben gyengéden pofozgatni kezdtem arcát.

 Mielőtt megismertem Isla-t, sem hittem abban, hogy a világ egyszerűen fehér és fekete, bár néha előnyt tudtunk volna kovácsolni abból, hogy normális, kiszámítható döntéseket hozunk. Tökéletes példa volt ez a mostani alkalom is, mert az, hogy beveti magát egy romos raktárépületbe, ahol ki tudja, mi vár rá, kicsit sem tartozott a normális, épeszű döntések közé. És piszkosul emlékeztetett arra, hogy mi történt a legutóbbi hasonló alkalom során, ennek pedig hangot is adtam, holott mindig kényesen kerültem a dolog érzelmi oldalát. Inkább ütöttem el hülye poénokkal az időt, minthogy komolyabban kelljen diskurálnom a történtekről, és amúgy sem lettem volna túl hiteles, ha elmesélem neki, hogy amúgy kicsit sem voltam elragadtatva az életveszélyes sérülésétől. - Tényleg te akarsz kiselőadást tartani a józan észről? - kérdeztem vissza, ez az adok-kapok pedig kezdett egy nyugdíjas házaspár veszekedésére hajazni, így inkább egy ismételt szemforgatás után újra a két fickót kezdtem méregetni.
A legjobb időben, mert az egyik nyúlkálni kezdett a fegyvere után, az öklös pedig, amit az állára mértem, nemcsak neki, de nekem is fájt. Ő legalább csak kifeküdt tőle, az én kezem viszont rendesen belefájdult. Körülnéztem, hová esett a fegyvere, de Isla egy láblendítéssel elintézte, én pedig egy pillanat erejéig megkerestem a tekintetét, közben szorosabban markolva a saját fegyveremet. Még hogy fekete és fehér... egy színkavalkádban tengődtünk, Isla ment a saját feje után, én meg mentem Isla után az Ő legnagyobb örömére, fejben ezerszer végigpörgetve azt az íratlan megegyezést, amit Damien-nel kötöttem a húga védelmével kapcsolatban, és nagyjából ennyiszer el is átkozva Damien-t az ötleteiért. A valóság ennél összetettebb volt, kevés olyan érzelmet tudtam volna felsorolni, aminek skáláját nem zongoráztuk végig az elmúlt években, de bármit is gondoltam vagy éreztem, mindig jobb döntés volt elrejteni őket egy beképzelt, pöffeszkedő álarc mögé, hülye poénokkal oldva a közös helyzeteket, mint felfedni.
Oldódott a feszültségem, mikor Isla kezelésbe vette a másik tagot, hasonlóan téve mozgásképtelenné, ahogy én is csináltam vele az előbb, de nem csatlakoztam hozzá, helyette lassú léptekkel matatni kezdtem a helyiség egyetlen asztalán, szemügyre véve azt a pár kóbor papírlapot, amit trehány módon szórtak szét rajta. Először nem tűnt úgy, hogy találok itt bármi használhatót, néhány régi újság valami beazonosíthatatlan cucctól rá is tapadt az asztalra, és ahogy próbáltam lesöpörni a hasznavehetetlen holmikat, véletlenül feldöntöttem egy már amúgy is törött bögrét az asztal szélén. Rögtön Isla-ra kaptam a fejem, arcomon a már jól ismert "hát ez így sikerült"-grimasszal. - Pardon - bukott ki belőlem, meg sem várva, hogy milyen szemforgatást fogok kapni reakcióként, inkább visszafordultam, hogy tovább kutakodjak. Közben próbáltam figyelni a férfi szavaira is, de ez csak addig működött, míg rá nem akadtam pár firkálmányra, mellette egy újságcikkel. Nagyot nyeltem, fél szemmel Isla-ra sandítva, de még azelőtt süllyesztettem a kabátom belső zsebébe a talált információkat, hogy észrevette volna. Talán ma este nem ártana elmormolnom egy imát, amiért ezt én találtam meg és nem Ő.
Ahogy újra Isla-ra néztem, tekintete kérdőn kutatta az arcom, bár erre a férfi szavai adták az okot. Kezdett az egész valami óriási összeesküvés-elméletté duzzadni, de már meg sem kellett volna lepnie, hogy nyilván ennek is Isla volt a középpontjában. Mindenesetre nem volt kevésbé nyugtalanító az, amit a fickó elrebegett, meglehetősen gusztustalan stílusban, én pedig éppen ekkor értem vissza Isla mellé a kis asztalnál tett kirándulásomból. - Beszélj már világosan, ember - bukott ki belőlem türelmetlenül, de valami furcsa, ijesztő érzés kezdett bontakozni a mellkasomban, amikor elhangzott, hogy "majd ők megoldják." Meg sem mozdultam, Isla tekintete rögtön megkereste az enyémet, a baljós megérzés pedig egyre inkább fojtogatott. Rá akartam markolni a karjára, hogy kivonszoljam innét, még akkor is, ha minden porcikájában tiltakozott volna, de amint meghallottam azt a pattogó hangot, már tudtam, hogy baromira elkéstem ezzel a vizionált mentőakcióval. Míg a gránát felénk gurult, a foglyul ejtett fickó elégedett röhögése lengte be a helyiséget, szinte visszhangot vert a benne rejlő gonoszság, míg Isla újra tanú bizonyosságot tett a lélekjelenlétéről, miközben próbálta a helyiségen kívülre juttatni a ránk szabadított poklot, de ahogy a becsapódó ajtó és a gránát találkozott, azt hiszem, mindkettőnk előtt egyazon pillanatban pörgött le az egész élete.
Még egy utolsó lépést tettem felé, a következő másodpercben azonban kis híján kiszakadt a dobhártyám a fülsüketítő robbanástól. Nem hallottam semmi mást, a falnak vágódtam, az első pár másodpercben fel sem fogva a fizikai fájdalmat, a levegő pedig bennem akadt, miközben lecsúsztam a földre. Már nemcsak a hallásom hagyott cserben, mellé nem láttam semmit, az oxigén pedig csak egy távoli képzetnek tűnt, miután elkapott egy hevesebb köhögőgörcs. Lehettem volna optimista, hogy szerencsére nem egy igazi pokolgépet szabadítottak ránk, de a füstgránát sem tartozott a kedvenc tízóraijaim közé.
A szám elé kaptam a kezem, közben próbálva megmozdulni, első gondolatként rögtön Isla ugrott be, ami még sürgetőbbé tette, hogy valahogy kikászálódjak innét, de lassan körvonaladózott a fejemben, hogy nem egyszerű fizikai fájdalom, ami miatt elzsibbadt az egyik lábam. Valami maga alá temette a bal lábam, de még odáig sem láttam el, hogy megállapítsam, mi lehet az. Egy ilyen rozoga épületben, felettünk egy amúgy is darabokban lógó mennyezettel, az első gondolatom az volt, hogy a lökéshullám hatására leszakadt pár tartógerenda, és hiába próbáltam a képességeimre hagyatkozni, bármi is gyűrt maga alá, meg sem mozdult. - Isla... - nyeltem nagyot újra, miután hallottam, hogy a nevemen szólít, de újra elkapott a köhögés. Tekintetem a fény felé fordult, ahol az ablakokat sejtettem, de abból kiindulva, hogy a füst nem enyhült, volt egy olyan gyanúm, hogy míg a mennyezet könnyedén megadta magát, az ablakok mégsem törtek ki.
Ülésbe küzdöttem magam, nekidőlve a falnak, újra és újra megköszörülve a torkomat, de az agyamra nehezedő nyomás mintha még a képességeimet is elvette volna. - Talán... az lenne a legjobb, ha megpróbálnál kijutni - beszéltem egy adott irányba, ahol nagyjából sejtettem Őt, a torkomat azonban szinte fojtogatta a füst és a por, amit a robbanás felvert.

 Hosszú évek óta ismert, tudta rólam, hogy néha hozok olyan döntéseket, amik szembemennek minden józan ésszel, nincs bennük logika, bár néha már az a benyomásom volt, hogy az egész szerepem is ilyen volt az életében. Ebben sem volt úgy igazán logika, bár Damien minden bizonnyal megtalálta volna, ha már így intézte kettőnk sorsát, csak hogy nem ő volt itt, hanem Isla. Ő állt először előttem, aztán mögöttem, mikor befurakodtam elé, majd néma suttogás mellett tettem néhány földből előtörő növényzet rabjává. Ha nem tombolt volna bennem valami megnevezhetetlen, szinte maró adrenalin, talán hagytam volna, hogy a józan ész is súgjon valamit, de csak azt láttam magam előtt, amit meg kellett előznöm. Nem hagyhattam, hogy megismétlődjön a legutóbbi, és ahogy a gyomrom maroknyira zsugorodott, közben még utoljára elveszve Isla tekintetében, szinte ugyanabban a pillanatban tudatosult, hogy ennek már a legkevesebb köze volt Damien-hez és a neki tett ígéretemnek. Ez már rólunk szólt. A picsába Jackson, szedd össze magad!
Nagy levegőt vettem, ujjaim már szorosabban martak a fegyver markolatára, és mikor beléptem az ajtón, az nyikorogva tudatta a bennlévőkkel, hogy látogatójuk akadt. Bár nem volt sok idejük a bámészkodásra, a föld megremegett alattuk, aminek köszönhetően felborultak a székek, velük együtt pedig az alakok is. Ezt kihasználva lépkedtem beljebb, szemügyre véve a helyiséget, de egyelőre nem láttam semmi olyat, amit segítségül hívhattunk volna a kíváncsiságunk legyőzése érdekében. Egy pillanatra hátrasandítottam, de az ajtó tökéletes takarást nyújtott, így még volt egy kis időm, míg Isla megszabadul a lába köré fonódó növényzettől. A szavaikra még csak nem is reagáltam, bár tudtam, hogy a csaj is hallja őket odakinn, és ismerve őt, ez szinte felhívás volt neki keringőre, hogy még inkább ki akarjon szabadulni. A picsába már. - Kezdjük inkább azzal, hogy - Csak ennyit sikerült mondanom, mert habár éberen követte őket a tekintetem, ahogy próbáltak talpra vergődni, de az egyik farzsebéből szinte rögtön előkerült a stukker. Csalódtam volna, ha nem ez lenne a fő munkaeszközük. Abból kiindulva pedig, hogy milyen alakok ezek, azt is tudtam, hogy gondolkodás nélkül képes lenne használni, így nem is adtam esélyt arra, hogy akár csak próbát tegyen arra, hogy lelőjön. Az előtörő golyó hangja sértette a fülem, mégsem rebbent a szemem sem, de nem volt kétségem abban, hogy célt fog érni, és mikor a fickó megmerevedett, majd előrebukott, a kezéből kiesett a fegyver, amit valamelyest arrébb is rúgdostam, nehogy csak úgy elérje, majd tekintetemmel rögtön a másikat mustráltam, mert már ő is bemozdult.
Mégsem volt alkalmam újra a ravaszra nyúlni, az ajtó szinte berobbant mögöttem, a talpon maradó férfi karjait szinte rögtön ugyanolyan bilincsbe zárva, mint amilyenbe én zártam Isla-t az előbb. Voltaképpen... a legnagyobb veszély már elhárult, a két fickó közül az egyik éppen a saját darabjait akarta összeszedni a földről, míg a másik az indákkal küzdött, egyiket sem neveztem volna éppen veszélyesnek ránk nézve. De már jött is az, ami tudtam, hogy elkerülhetetlen, mire sóhajtva megforgattam a szemeimet. - Mit, mit, ugyan mit? - ráztam meg a fejemet, továbbra is grimaszolva, ezzel tökéletesen leplezve az amúgy hevesen dobogó szívemet és a legalább kétszázra rugó vérnyomásomat. - Tudom, hogy nálad az Isla-módszer a szent és sérthetetlen, de ideje volt végre kipróbálni a Jackson-módszert is - fordítottam felé ismét a tekintetem, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy az Isla-módszer alatt a nyílt életveszélyt értettem. - És hétszentség, hogy nem fogok megint kórházba járni látogatóba - tettem még hozzá, közben körbenézve a helyiségben, de továbbra sem tűnt túl bizalomgerjesztőnek a hely. Legalábbis nem olyannak, ahol bármit is találhatnánk, roskadozó székeken és egy üres asztalon kívül. Ez a pár másodperc nézelődés azonban elég volt ahhoz, hogy a sérült fickó hangtalanul, de rátaláljon az imént a földre hullott fegyverére, és mikor ismét felé fordítottam a tekintetemet, a fegyver már egyenesen célba vette Isla-t. Még a vérem is megfagyott egyetlen tizedmásodpercre, készült maga alá vonni valami dermesztő félelem, de annak ellenére, hogy belül szinte szétszakított ez a furcsa, jeges ijedtség, a testem megmozdult, megtettem azt a nagyjából fél méteres távolságot, és annyi volt a szerencsém, hogy a fickó keze remegett, talán emiatt volt időm odaérni, a kezem ökölbe szorult, és nem gondolkodva egy másodpercet sem, úgy vágtam pofán vele, mintha ez lett volna a kiadott parancs. A fájdalom, amit a markomban éreztem, meg sem közelítette azonban azt az érzést, ami akkor telepedett volna rám, ha el tudja sütni a fegyvert. - A picsába, ember, miből van az arcod? - kérdeztem a kezemet rázva, inkább már rá sem nézve Isla-ra, mert nagyjából sejtettem, mit látnék a szemeiben, és most, hogy a sérült fickót egy időre álomba küldtük, inkább a másik felé fordítottam a fejem. Mondjuk én jobban örültem volna, ha ő sem tudna beszélni, ki tudja, mit mond majd Isla-nak.