Szerintem eljött a perc, amikor a saját, vagy esetünkben Aviva nyomorán nevetünk. Nem tudom, van-e bármilyen bizonyító ereje ennek az egésznek, amire képes, de az biztos, hogy érdekes, és hogy működik. Már előttem van a kép, hogyan cukkolom később, de ez csak amolyan viccelődés, valójában nem tennék ilyet, nehogy rosszul rögzüljön nála valami. Hitetlenkedik egy sort, én pedig még ezen a reakcióján is egy jót vigyorgok. - Tudhatnád, hogy ilyen vagyok! - nézek rá egy pimasz, játékos kis mosollyal.
Otthon megpróbálom kiedzeni magamból a feszültséget, és ennek egy része sikerül, de ahogy ismét oda jön, és erről kezd beszélni, ingerem támad futni is egyet, mintha csak a problémák elől akarnék menekülni. Ezt az ingert leküzdve lépek közelebb hozzá, miután csendesen továbbra is arról vitatkozunk, hogy hol jó ötlet megfulladni, és hol nem, vagy hogy a segítséget értékeljük, csak mind a ketten makacsak vagyunk. Elé sétálva feltűnik, hogy nem néz rám, ami miatt legszívesebben oda nyúlnék az állához, és erre ösztönözném, de megállom, hogy megtegyem. Egyszerűen már ennyitől érzem, hogy mint két mágnes, a természetünkben van, hogy vonzzuk a másikat, és ezt valahol elég veszélyesnek tartom, nem a szó szerinti értelemben. Eszembe jut a hajnali tusolás utáni pillanat, amikor meg kellett állnom, hogy megcsókoljam, és most is ugyan azt a furcsa érzés kerít hatalmába. Leszegve a fejemet kezdem a cipőmet bámulni, mintha az segítene ezen bármit, de lehet már annyiban hatásos, hogy nem kell azokat a különlegesen csillogó szemeket néznem, amelyek most a kerítést tartják ennyire érdekesnek. Rá kérdezek, hogy hogyan akar segíteni majd, de arra nem válaszol, csak azt, hogy vannak még trükkjei, és abban is biztos vagyok ezáltal, hogy valamilyen szinten tud búvárkodni, ami miatt 1-0 van eddig az ő javára. Felhozza a kompromisszumot, és én a nyelvemre harapok, hogy nehogy olyat mondjak, mint például "ilyen kifogások nélkül is fürdenék veled", vagy "ha csak félmeztelenül akarsz látni, kérned is elég lenne", de inkább jó mélyen hallgatok ezekről a gondolatokról. - Gondolod, hogy jó ötlet? - ez az egyetlen kérdés, amiben az előbbi gondolatok manifesztálódnak. Ha már most sem bírt nézni, és neki állok vetkőzni.... Rendkívül erősen rémlik fel nekem a nap, amikor a hajón ugyan ez a szituáció volt jelen. Tudom, hogy ő is érzi, ami kettőnk között feszül, azt nem kell magyarázni se neki, se nekem, hogy ennek milyen hátrányai lesznek. Vagy vannak... Tudja a franc.
Vendég —
Axel & Aviva
so, who's gonna save us now when the ashes hit the ground?
Nem akarom elhinni, amit látok, pedig ott van az orrom előtt: Axel ezerwattos vigyora, egyszerre büszke és diadalittas, és ahogy rám kapja a tekintetét, egyetlen szóval elárul mindent. Az a felszabadult nevetés és az arckifejezése nem hagy sok időt a döbbenetemre; hitetlenkedve mosolyodom el, aztán belőlem is kitör a nevetés. – Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csináltad – rázom meg a fejem, pedig még csak nem is hibáztatom érte. Kétségtelenül jó teszt volt, még ha az ösztönöm nem is tudott teljesen kiélesedni; ahhoz azért olyan elhatározás kellene részéről, ami remélhetőleg nem nagyon fog megfogalmazódni a fejében velem kapcsolatban. Az ő-féle kísérlettel mindennek ellenére továbbra is nehezemre esik megbarátkoznom, és ő sem kíván engedni az álláspontjából, miszerint nem szívesen vinne magával. Épp az imént nyert bizonyítást, hogy egyébként még csak nem is vagyok teljesen reménytelen, de neki ez épp annyira nem elég, mint nekem az a furcsa tudat, ami elhiszi, hogy nem lesz baja, de mégsem akarja hagyni, hogy egyedül próbálgassa a képességeit. A házba visszaérve is ezen jár az agyam, de végül csak egyetlen kompromisszumos megoldás jut eszembe, amit kész is vagyok megosztani vele. Illetve készen lennék megosztani vele, ha nem épp a feszültsége levezetésén dolgozna a kertben, vagy ha belém több lelkierő szorult volna és nem kellene elfordulnom két másodperc bámészkodás után. A kerítés szuggerálása mindenesetre segít abban, hogy megtaláljam a hangom, de az első reakcióján csak a szememet forgatom. – Ha a kádba készülnél fulladni, rögtön tudnék segíteni. – Mondjuk most nem a legjobb ötlet az újraélesztési praktikák egy bizonyos lépésre gondolni, de igyekszem nem arra koncentrálni. – Viszont ha itt nem tudlak belefojtani a kádba, neked lesz egy tökéletes érved az ellen, hogy veled menjek – vetem ellen még akkor is, ha ezzel tulajdonképpen magam ellen beszélek. Tény, hogy ha biztosan tudnám, ha a saját szememmel látnám, hogy van esélye a dolog működésének, akkor... egy kicsit lejjebb adnék a határozottságomból. Egy kicsit. – Én is azt, hogy te aggódsz, de pont ezért nem jutunk dűlőre – emlékeztetem, egy pillanatra rá is nézek, de csak azt a pillanatot kapom el, ahogy elengedi a rudat, és ettől inkább újra a kerítést támad kedvem bámulni. Ez nevetséges. Érzem, hogy közeledik, de csak akkor nézek rá, amikor megáll előttem. Úgy fonja karba a kezét maga előtt, mintha nem lett volna elég az előbbi jelenet, bár a szája sarkában ülő mosolyból ítélve nagyon is tisztában van azzal, miért találtam olyan érdekfeszítőnek a kerítést. Pedig akár hálás is lehetne érte, hogy nem bonyolítom még tovább a dolgainkat. – Meglepődnél. Tartogatok még meglepetéseket – vonom fel a szemöldökömet a kérdésre, bár ennek a válasznak nem kellett volna ennyire kétértelműen hangoznia. Inkább nem veszek róla tudomást. – De a világért sem szeretnélek kiábrándítani azzal, hogy még a végén kiderüljön, esetleg hasznos útitárs is lehetnék – mosolyodom el szemtelenül. Elégedettséggel töltene el a gondolat, ha ebből a csatából én kerülhetnék ki valamennyire győztesen, ez tény, de a kompromisszumot nem azért ajánlottam, mert ne gondoltam volna komolyan. – Az ajánlatom még áll – intek a ház felé az állammal. – Bár egy jó érven kívül nem ígérhetek semmit – vonom meg a vállam.
Egyszerű a szememben az egész. Mindent csak gyakorlatban lehet letesztelni, ahogy nálam, úgy nála is. Ami azt illeti, nála - ha nem kell tényleg életveszélyesnek lennie - egyszerűbb a helyzet. Kedves Axel, pusztán baráti jó pofiságból arra gondol, hogy csak egy ici pici pacsika a puha orcácskára senkinek nem árt, és ő rám mered. És visszakérdez..! A fejemre olyan diadalittas vigyor terül el, mintha az ötös lottót nyertem volna meg. - Működött?! - kapom rá a szemeimet felspanolva. Persze vissza nézek az útra, de elnevetem magamat és újra rá nézek. - Működött! - nevetek fel megint, és nem is tudom, hogy mi okozza ezt. Talán az, hogy végre sikerült legalább egy dologra választ találni, vagy az, hogy kevésbé kell féltenem, esetleg a tudat, hogy ezzel bármikor tudom gyerekes módon szivatni. Jó, talán jobb, ha azzal még várok, nehogy hamis biztonságérzetet keltsek benne később, de komolyan mondom, ha csak ez valódi az egészből, már megérte. Persze ez még nem jelenti azt, hogy olyan rohadtul jó ötlet velem jönnie, mert ezzel kitörölhetjük a seggünket a tengeren, erről még le kell beszélnem. Meg meg is kell terveznem az utazást. Kell például egy hajó... Egy nagy hajó. Otthon ilyenek is járnak a fejemben, és már azon gondolkodom, honnan kéne bérelni cabin cruisert, vagy yachtot, amikor Aviva lépteit meghallom. Megáll, nem szól, aztán csak még is bele kezd. Halkan elnevetem magam. - Szóval ha kádba fulladok, az tök rendben van. - szívom kicsit a vérét, meg se állva abban, amit csinálok. - Egyébként sem érdemes ennyire szét venni a kettőt. Ha elég időt bírok a víz alatt, akkor azonnal ki is lehetne próbálni. Ha itthon fojtasz a kádba, akkor csak időpazarlás minden további nap, amit bérléssel és szervezéssel töltök. - nem a legjobb kifogás a "kezdj kicsiben" ellen, de hát nem is azt mondtam, hogy az első percben a Mariana árok mélyére akarok úszni. Megnézem, meddig bírom, és ha biztonságosnak tekintem, akkor merülök. - Értékelem, hogy aggódsz. - engedem el a rudat, és rázom le kezeim, noha nem érzem úgy, hogy fájnának ettől a kis mozgástól. Igazából csak elememben érzem magam tőle. Felé fordulok, hogy lássam, ahogy rám nézni sem mer, és ez egy halovány mosolyt fakaszt belőlem. - Még is hogy akarnál segíteni a mélyben, hm? - közeledek hozzá. - Tudsz egyáltalán búvárkodni? - állok meg előtte, kezeim karba teszem.
Vendég —
Axel & Aviva
so, who's gonna save us now when the ashes hit the ground?
Életemben először vallok valakinek a megérzésemről, arról a furcsa, de életmentő beépített radarról, ami most először nem hangzik teljes képtelenségnek, mert még ez is hihetőbb, mint az istenek létezése. És a tény, hogy mi majd pont a gyerekeik vagyunk. Valamiért ő sem kérdőjelezi meg a szavaimat, csak annyit mond, hogy hasznos, amivel egyet kell értenem - sokszor mentette már meg az életem. Láthatóan elgondolkodik, amire először nem is igazán figyelek fel, csak amikor elkap egy furcsa érzés. Nem nevezném az ösztönöm kiélesedésének, inkább csak egy furcsa kis csiklandozásnak az elmém mélyén, de a szemem sarkából pont kiszúrom, ahogy elmozdul a keze a kormányról. Először nem értem az egészet, de a következő pillanatban az agyam összerakja a képet, a szemöldököm pedig jócskán felszalad a homlokomon. – Te most...? – meredek rá. Nem is fejezem be a kérdést, ki tudja, mi járt a fejében. Vagy mi jár még mindig a fejében. Amikor félreáll a kocsival, már számítok rá, hogy most valami komolyabb lelki fröccs következik, de kölcsönösen képtelenek vagyunk eltántorítani egymást az elképzeléseinktől. Tényleg elhiszem, amit mond, én magam sem tudom, hogy miért; valószínűleg azért, mert azt is elhittem, hogyan élte túl a katasztrófát. Valamiért mégis nehezemre esik befogadni a gondolatot, hogy egyedül vágjon neki ennek az egésznek, és még csak azt sem tudnám megmondani, hogy miért. Ezért mondjuk hálás vagyok, hogy ő sem kérdez rá. Inkább ki kéne használnom az alkalmat és eltűnni innen, amíg még nem késő. Már rég ezt kellett volna tennem, de mégis itt ülök mellette az autóban. Cseppet sem nyugtat meg, amit mond, de egyelőre nem fűzök hozzá semmit. Úgy tűnik, nálunk a határozott álláspontok ütköztetése ilyen parttalan vitákat eredményez, de hát ez van, ha két makacs ember nem ért egyet. A frusztrációnk nem sokat enyhült, ennek köszönhetően sem, látom rajta, hogy az ő agya is jár, és nincs ez másként velem sem. Konstatálom, hogy átöltözik, aztán hátul kimegy a kertbe, de ráhagyom, látom, hogy az állkapcsa íve még mindig ugyanolyan feszült, és nekem sem nyugodtabb a lelkem. Én megkérdezem magamtól a miérteket is, de attól csak még feszültebb leszek, ezért elhessegetem a gondolatot. Egyszerre küzd bennem az, hogy hiszek benne, és az, hogy nem tudom elfogadni, ha ezt egyedül tervezi végigcsinálni. Végül döntésre jutok, vagy inkább csak eszembe jut egy lehetséges kompromisszum, ezért utánamegyek a kertbe. Ahogy felbukkanok egy sarok mögül, már szólásra nyitom a számat, bár hang végül nem jön ki rajta egyelőre, mert nem igazán arra a látványra készültem, ami fogad. Mindössze két pillanatot engedélyezek a szemeimnek, hogy magukba igyák a látványt, aztán inkább szó szerint elfordulok és a szemközt elhelyezkedő kerítést kezdem bűvölni, mintha annyira érdekes lenne. Még mindig nem vagyok fából, és még mindig elég jó a memóriám. – Kipróbálhatnád valahol kicsiben. – Még mindig nem őt nézem, amikor megszólalok. – Ha látnám, hogy tényleg van ebben az egészben... valami igazság, akkor lehet, hogy meggyőzhető lennék.
Amikor kifejtem, hogy a szemei és az ütése is ahhoz a dologhoz tartozik, amiről beszélgetünk, akkor halkan megszólal. Alig értem elsőre, amit mond, szóval lendületesen kapcsolom ki a rádiót, hogy tudjak rá figyelni. - Ez legalább hasznos. - sóhajtok aprót. Ez nagyon hasznos. Nálam meg csak akkor ér valamit az egész, ha oda kint vagyok. Itt mint egy partra vetett hal... Amit mond, az nem hangzik kisebb őrültségnek egyébként, mint az enyém, de erről biztosan tudom, hogy sokkal könnyebben tesztelhető. Arra gondolok, "Mi van, ha hirtelen adok neki egy pofipacsit?" Semmi fájdalmas, semmi veszélyes ugyan, de még is csak egy fajta támadáson jár a fejem. Még csak rá sem nézek a nőre, csupán elgondolkodom, hogy ha tudja előre, akkor lehet már most is érzi, és ha elengedem a kormányt, akkor már megfogja fogni a kezem. Vajon ezekkel az apró dolgokkal is be lehet kapcsolni nála ezt, vagy csak és kifejezetten életveszéllyel? Amikor félre állok, megmondom, hogy nem fogok meghalni, és kerek perec közlöm vele, hogy oda kint csak még nagyobb veszélyben lesz velem, és nem fogom tudni megvédeni. Mintha a falnak beszélnék... Elhiszi, hogy rendben lesz velem minden, de még sem, mert nem akarja, hogy egyedül kimenjek a vízre. Rá kérdeznék a miértekre, de valahogy félek választ kapni. Nem azért, mert nem akarnék a barátja lenni, hanem azért, mert tudom, hogy elég szar ötlet annak lenni, gyenge pontot adni neki. Soha nem voltam zsoldos, de még én is tudom, hogy akinek szerettei vannak, az zsarolható. Nekem könnyebb megmagyaráznom az egészet azzal, hogy tettem egy ígéretet, és ez a munkám, és nekem egyébként sincsenek ilyen ellenségeim, de ha az ő oldaláról nézzük, veszélyes tűzzel játszik. Amikor kifejtem aggályaimat, és egy vicces példát hozok, legalább egy kicsit sikerül a feszültségen enyhíteni. Ő nevet, én elmosolyodok. Persze akkor se adja fel, és még mindig velem akar jönni, noha a kérdése érthető. Nézem, ahogy frusztráltan a hajába túr, és halkan sóhajtok. - Először igen. Ha meg van, meddig bírom a víz alatt, akkor utána már rém egyszerű lesz lemerülni, mert tudom, mennyi időt tölthetek lent. - ez a terv. Újra elindulok, most már érjünk haza, ha már másfél sarokra vagyunk tőle. Beállva a kocsival továbbra is rettentően kívánom azt a mozgást, amit elterveztem. Még nem mondok igent Avivának, nem is mintha kellene, mert ő már rég eldöntötte, pont úgy, ahogy én is. Még is, ez a gondolat szintén feszültséggel telít, és hiába tudom, hogy árgus szemekkel fogok rá figyelni, kevésnek érzem. Bent átveszek egy nadrágot, meg egy pulóvert, és a nappalin át hátra megyek a kertbe. Van egy hosszabb rúd kint, amin anyám a szőnyeget szokta porolni. Na én azt most egy intenzív húzódzkodásra használom - mint mindig. Felugorva elkapom, bokáim egymásba akasztva húzom fel magam újra és újra. Azon gondolkodom, mivel tehetném számára biztonságosabbá az utazást, ha netán a következő egy órában szintén nem sikerül meggyőznöm ennek ostobaságáról.
Vendég —
Axel & Aviva
so, who's gonna save us now when the ashes hit the ground?
Frusztráltan dörzsölöm meg a halántékomat, de most mar nehéz eldönteni, mi idegesít jobban: hogy nem tudom, mit higgyek, hogy nem tudom, hogy bizonyítsam, vagy amit ő talált ki bizonyítás gyanánt. Tudom, hogy igaza van a szememmel kapcsolatban, és az a bizonyos ütés is megtörtént, sőt, van, amiről még nem is meséltem neki, mert akkor az tűnt képtelenségnek. De most már van, ami még annál is nagyobb hülyeségnek hangzik. – Érzem a veszélyt – ismerem be halkan, kissé bizonytalanul, pedig most már aligha van okunk szégyellősködni, ha képtelenségekről van szó. – Nem valami elcseszett hatodik érzékre gondolok, hanem arra, hogy pontosan tudom, ha valaki az életemre akar törni. Egyszerűen megsúgják az ösztöneim és előbb tudom, mi fog történni, mint ők. Szerintem ezért vagyok még mindig életben. – Egy kicsit elhallgatok, most nem is nézek rá; ezt még soha nem mondtam el senkinek. – Mondjuk ezt sem lenne nagyobb őrültség bebizonyítani, mint a te ötleted. – sóhajtok fel. Az ő ötlete márpedig a legkevésbé sem tölt el semmiféle pozitív érzéssel. A gondolat, hogy kimegy a nyílt tengerre és nagyjából szó szerint megpróbálja magát belefojtani, valamiért az én torkomat is szorongatni kezdi. Még akkor is, ha valamiért én is elhiszem, amikor azt mondja, nem fog meghalni. Amikor félreáll az autóval, felé fordulok, bár a tekintetem semmivel nem vidámabb, mint eddig. – Elhiszem – szólalok meg. – Fogalmam sincs, hogy miért, de valahogy elhiszem, hogy nem lenne bajod, mint ahogy elhittem azt is, amit arról a napról meséltél. – Megrázom a fejem, belenézek azokba az átkozottul makacs, határozott szemeibe. – Mégis sokkal jobb érzés lenne tudni, hogy ott vagyok, és ha valami mégis balul sül el, tudok segíteni. Ki tudja, talán titkon élet és halál ura vagyok – próbálkozom meg egy mosollyal. Az Aquaman-hasonlatra a helyzet ellenére sem tudom nem elnevetni magam, pedig az utána következő szavai nagyon is sokat jelentenek nekem. A bátyámon kívül nem igazán ismerek olyan elő embert, akit egy fikarcnyit is aggasztana, élek-e vagy halok, nem hogy ennyire, mint a szavai és a szemeiben tükröződő aggodalom alapján őt. – Szerintem menő lehet a halakkal beszélgetni – mosolyodom el, de aztán én is komolyra fordítom a szót. – Értelek. Tényleg. De ahogy neked nehéz megbarátkozni ezzel a gondolattal, úgy nekem is nehéz elfogadnom, hogy ki akarsz menni egyedül a nyílt vízre, készen arra, hogy... nem is tudom, leteszteld, meddig bírod a víz alatt? – Beletúrok a hajamba, a frusztráció újult erővel uralkodik el rajtam, ahogy magam elé képzelem a jelenetet. – Ez akkor is őrültség – rázom meg a fejem.
Egymást győzködve próbálunk meg értelmet találni ebben az egészben, és bárhogy akarom tagadni a dolgokat, ő is fel tud hozni az őrültségek mellett példákat és érveket, és sajnos én is. Egy kiabálás ki is kívánkozik belőlem, pedig esküszöm, ritka az ilyen, és főleg az öcsém tudja ennyire kihozni belőlem a haragot. Most még is kitört, és emiatt bocsánatot is kérek, szerencsémre Aviva nem az a sértődős fajta, úgy hogy ezen gyorsan tovább is lépünk. Arra jutok, hogyha bennem van különlegesség, akkor benne is, de ő olyan dolgokat hoz fel példának, ami már nekem is eszembe jutott, még is... - És a szemed? Nekem ne mondja senki, hogy év ezredek alatt csak neked történt véletlenül ilyen mutáció a szemeddel, másnak nem, pedig a lila nem egy elterjedt szemszín! Ott van az az ütés is, amiről meséltél. Erősebb vagy, mint az átlag, nem? - mi van, ha neki ebben rejtőzik az ereje? Az viszont biztos, hogy én visszamegyek a tengerre. Ezt az ötletet egyáltalán nem díjazza, talán Darwin tenné csak, de már eldőlt. Azt viszont nehezményezem, hogy velem akar jönni, mert attól fél, hogy meghalok. Nem mondja ki, de tudom, hogy erre gondol, és a gondolat, hogy ennek egyébként is így kellene lennie, ismét sötétít egy picit a szemeimen. Még is érzem, hogy bármennyire is gondolnám jogosnak, hogy elnyeljen a tenger, valószínűleg nem fog... Eddig sem tudott. - Nem fogok meghalni. - mondom magamnak is furcsán nyugodt hangon. Már nem vagyunk messze, de félre állok az autóval, hogy felé tudjam fordítani a komoly pillantásomat. Vegyül abba némi hála, amiért aggódik értem, de összességében inkább csak komolyan fürkészem őt. - Aviva, ha az is lennék, nem tudlak oda kint megvédeni... - mondom halkan és enyhe aggodalommal fürkészem a szemeit. - Nem kockáztathatom, hogy miattam sarokba szorulj. Mi van, ha olyan vagyok, mint egy béna, F osztályú, fogyatékos Aquaman és az egyetlen dolog, ami megy, az a halakkal beszélgetés? Felelősségemnek érzem, hogy vigyázzak rád, mióta csak elhoztalak Szíriából, de ez azzal jár, hogy tudom, hova ne vigyelek. - látom rajta, hogy döntött már. Olyan makacs, mint én, vagy rosszabb. De valahogy mélyen még remélem, hogy nem most ütöm bele a koporsójába az első szöget. Tényleg fontos nekem a jóléte. A régi emlékek érnek ennyit. Az, hogy olyan boldoggá tette akkor a fiúkat, és engem... Nem érdemli meg ezt az egész üldözést, de nem tudom megállítani. Azt nem.
Vendég —
Axel & Aviva
so, who's gonna save us now when the ashes hit the ground?
Nem ijeszt és igazából nem is lep meg, hogy felemeli a hangját, már eddig is elég nagy volt a feszültség mindkettőnkben, és ilyen helyzetben az ember nem mindig akarja hallani a logikus érveket. Halványan elmosolyodom és megrázom a fejem, már a bocsánatkérő pillantását látva is. Nem vettem magamra a dolgot. – Érthető, hogy feszült vagy – magyarázom meg én magam, csak azért, hogy aztán én legyek feszült amiatt, amit mond. A tekintetünk egy pillanatra találkozik, én pedig hirtelen kedvet kapok, hogy rajta teszteljem le az állítólagos hatalmamat, ha már ő is ennyire kísérletezős kedvében van. Pedig még én is érzem, hogy ezt már menthetetlenül a fejébe vette, sőt, ami még ennél is rosszabb, a logikát is meg tudnám találni benne. De nem akarom. Szavaira összepréselem az állkapcsom, de egyelőre nem szólok semmit, csak amikor szóba kerül, hogy ha neki vannak képességei, akkor biztos, hogy nekem is. – És mi lehetne az? Jó hadvezér lennék? Tudok harcolni? Részese voltam háborúknak? – sorolom a dolgokat, amiket mind-mind elmondhatnék magamról, és ettől nem érzem magam félistennek. – De ha gondolod, letesztelhetjük rajtad – meredek rá, aztán felvonom a szemöldököm. – Meglátjuk, meg tudlak-e állítani, még mielőtt őrültséget csinálsz. Pedig akkor már én is tudom, hogy nem tudnám lebeszélni róla. Persze, megpróbálhatnám fizikai erővel visszatartani, de pont nem ő az, akivel kedvem lenne ilyesféle harcot vívni, még akkor sem, ha a saját testi épsége a tét. Létezhet viszont egy másik mód, amivel megbizonyosodhatok róla, hogy nem öli meg magát. – Valakinek ott kell lennie veled, ha... – Nem mondom ki. Nem akarom kimondani. – Ha mégis rosszul sül el a dolog, nem ártana, ha nem lennél egyedül – fogalmazom át a mondatot, és a szavaim ugyanolyan kemények és határozottak, mint az övéi. Egyszer már megvívtuk az önfejűek harcát, és akkor sem lett senki győztes. Talán egy kicsit ő, de most pont hogy én aggódom érte. – Éppen azt akarod bizonyítani, hogy félig tengeristen vagy, vagy mi – vetem ellen. Felé fordulok és ismét felvonom a szemöldököm, ha rám pillant, látni fogja, hogy itt nem csak ő döntött már el valamit. – Ha igaz lesz, jobb helyem van veled a tengeren. Ha nem, úgysem ez lesz a legnagyobb problémád. Veled megyek. – Ismét nem kérdezek, hanem kijelentek. El is felejtheti, hogy hagyom egyedül ilyen őrültségbe belevágni.
Próbálok a valóságba kapaszkodni, a megszokott valóságba kapaszkodni, és kifogásokat keresni, de nehezen megy, ha minden régi szavamat ő idézi fel. Minden, amit eddig visszakutattam csak egy dologra mutat rá, de ez őrültség volt. És még is, annak tudatában, hogy a mesék léteznek... Dühös fintorral vágok rá a kormányra. - TUDOM! - kiáltom közben, aztán mély levegőt veszek és kifújom, rá pillantok egy rövid pillanatra, bocsánatkérően, amiért kiabáltam. - Sajnálom... - nem rá vagyok továbbra sem mérges, és nem érdemli meg, hogy leordítsam, amiért egy idegen fejre állította a világomat. De igaza is van. Én magam cáfoltam meg számokkal, hogy nem élhettem volna túl azt, hacsak ... Ezt pedig úgy lehet kideríteni, ha visszamegyek. Ha megpróbálom a lehetetlent. Amikor ezt közlöm is Avivával, a reakciója pedig furcsán heves. Csak egy pillanatra nézek rá az útról, de mintha vihart látnék a szemeiben. Azonban se ez a vihar, se a szavai nem tántorítanak el. - Már döntöttem. - mondom talán a kelleténél hidegebb komolysággal. Kedvelem őt, és tűzbe tenném érte a kezem - még ha ezt a bizalmat mások okkal kérdőjelezhetnék is meg -, de nincs akkora hatása rám, hogy ettől visszatartson. Az ő kérdése nehezebb, de ha arra gondolunk, elég egyszerű a képlet. - Ha valóban hasonlóak vagyunk, akkor nem olyan nehéz kikövetkeztetni, hogy neked is van valami humbugod, ha nekem is. - mondom az utat figyelve, és kivételesen örülök, hogy ez részben eltereli a figyelmem, de még így is látom szemem sarkából, ahogy komolyra keményedett arcomat nézi. Aztán kijelenti a nyilvánvalót. Vissza fogok menni oda. Ez nem kérdés. És igen. Őrültség. De mi az, hogy nem csinálhatom egyedül?! - Csak nem gondolod, hogy velem jössz? - nézek rá hitetlenkedve, szigorúan. Nagyon is tudom, mi jár a fejében, kimondania sem kell! - A tengeren csak sarokba lennél szorítva. Ha jön egy nagyobb hajó, vagy bármi, akkor nincs hová menekülni, Aviva. Neked a szárazföldön a helyed, ahol biztonságban leszel. - magyarázom kezem gesztikulációjával, mintha attól csak meggyőzőbb lehetnék.
Vendég —
Axel & Aviva
so, who's gonna save us now when the ashes hit the ground?
Érzem, hogy mindketten ugyanolyan feszültek vagyunk, de talán nem is csoda. Nem hiszem, hogy egyikünk is erre számított volna, és azt sem, hogy egyáltalán a megfelelő módon fel tudjuk ezt dolgozni most így hirtelen... vagy egyáltalán bármikor. Axel gondolatai is zavarosak, ő sem tudja, mit higgyen, akárcsak én, és hiába evezünk egy csónakban, nem jutunk előrébb. – Te magad cáfoltad meg a tudományos magyarázatokat – emlékeztetem. Nem kevés kutatómunkát fektetett a vele történtek felderítésébe, és a tudomány egyetlen ponton sem igazolta az ő elméletét, sőt. Már ő maga is kételkedni kezdett a saját emlékeiben. Ettől viszont még nem tűnik jobban hihetőnek ez az egész sztori. Még hogy félistenek. Az egyetlen racionális megközelítés számomra az lenne, ha kapnék valami kézzel fogható bizonyítékot arra, hogy ez az egész igaz. De mégis mi bizonyíthatná az istenek, pláne a leszármazottaik létezését? Ezt Axelnek is felvetem, és még jó, hogy éppen őt nézem, így nem szalasztom el a pillanatot, amikor a tekintete elsötétül. Nem jó értelemben. A vészcsengők még azelőtt megszólalnak a fejemben, hogy kiejtené a száján a szavakat, de még így sem akarok hinni a fülemnek. – Hogy mit csinálsz?! – kérdezek vissza, bár a tekintetem, ahogyan rámeredek, ennél talán cifrábbakat is üzen. – Felejtsd el – jelentem ki. Nem mintha az engedélyemet kérte volna, de biztos lehet benne, hogy csak a testemen keresztül fog ilyen őrültségeket csinálni. Még akkor is, ha egy részem pontosan érzi a gondolat jogosságát; hiszen akkor is hittem neki, amikor elmondta, és most is tartom magam ehhez. Mégis őrültség még csak a gondolat is. Mi van, ha mégsem sikerül? – Nem hiszem, hogy arra létezne bármilyen módszer – rázom meg a fejem a saját ügyem kapcsán, nem mintha különösebben érdekelne az előző ötlete után. – Ha tippelnem kellett volna, én is ezt mondtam volna magamnak. – Megvonom a vállam. Ez sajnos csak azt bizonyítja, hogy talán mégsem igaz ez az egész, de az én agyam még mindig azon jár, hogy Axel tényleg képes lenne belefojtani magát a tengerbe. – Tényleg képes lennél rá. – Nem is kérdezem, hanem kijelentem a dolgot, tekintetem újra felé fordul. – Képes lennél visszamenni és... – Megrázom a fejem, inkább be sem akarom fejezni ezt a gondolatot. – Ez a legnagyobb őrültség, amit valaha hallottam, pedig volt már szerencsém párhoz. Nem csinálhatod egyedül – közlöm aztán. Erőszakkal kell rávennem magam, hogy ez a gondolat megfogalmazódjon a fejemben, pedig tudom, hogy ő sem fogja elengedni a dolgot, és a józan eszem maradéka is azt mondja: ha ez nem bizonyítás, akkor semmi. Valamiért mégis belefájdul a fejem az ötletbe.
Túl sok kérdés és érzelem kavarog a fejemben ahhoz, hogy egyszerűen csak elfogadjam azt a kijelentést, miszerint félisten vagyok. Ez az egész épp olyan abszurd, mintha az ír manókban, a fogtündérben, a Mikulásban, vagy bármi más ilyen hülyeségben kéne hinnem. Sose voltam egy vallásos férfi, és a fronton harcolva korán rájön az ember, hogy nincs ott vele se a Sátán, se az Isten, se senki, csak ő, és a többiek, akik más emberekre lőnek. Mindaz a Pokol, amelyet átélünk az az emberi ostobaság műve, és nem holmi istené! Legalább is így gondolom. Így gondoltam. Aztán most jön ez ... és ha nem lenne anyám, aki kiskorom óta ezt ismételgeti nekem, hogy én Aegir fia vagyok, akkor az egészet csak körbe röhögtem volna. De nem, mert anyámtól teljesen függetlenül, egy másik személy, akit nem is ismerek, és ő se a családom, szintén ezt állítja. Ráadásul ott van a hajótörés is... Az egész annyira felkavaró, hogy nehezen jutok szavakhoz, és amikor megteszem, talán túl sokat akarok megfogalmazni egyszerre. Aviva sincs ezzel másképp, ő se hiszi el ezt az egészet. Hallgatom amit mond, és amikor az okokra mutat, hogy valamiért oda mentünk a bárba akkor nagyot fújtatok. - Én azt hittem, hogy csak egy nyomot kapunk az apádhoz, és kész! Egy percig sem gondoltam arra, hogy ez ide jut majd! Biztos van mindenre tudományos magyarázat! - próbálok ragaszkodni a valóságomba, de egyre jobban kicsúszik a kezeim közül, mintha homokként peregne le az ujjaim között. Amikor pedig a nő felhozza a tesztelést... A tekintetem határozottá, talán kicsit sötétté is válik. Vissza kell mennem. Vissza fogok menni. - Én visszamegyek a tengerre. Nekem az összes válaszom ott van. A roncs... Ha feljöttem onnan, és valóban van bennem valami, akkor le is tudok menni. - mondom határozottan, megállva egy piros lámpánál. Kihasználva a percnyi pihenőt, mély levegőt veszek és neki döntöm a fejemet a fejtámlának. Azt fogalmam sincs, hogy Aviva hogy fogja letesztelni magát. - A te dolgod komplexebbnek hangzik ennél... - sóhajtok halkan. Harcolni mindenki tud, aki tanult, Aviva pedig nagyon sokat tanult sejtéseim szerint, szóval ez nem igazán lenne alapja. Talán az az ütés, amit mesélt, de... én is szakítottam már szét boxzsákot dühömben, ezt nehéz megállapítani...
Vendég —
Axel & Aviva
so, who's gonna save us now when the ashes hit the ground?
Bár tulajdonképpen mindketten indokoltan merülünk a gondolatainkba, nem tudom sokáig fenntartani a csendet. Nekem nem fér a fejembe ez az egész, viszont tudnom kell, Axel mit gondol; ha egyedül lennék ebben a helyzetben, valószínűleg egyik fülemen bement volna ez a dolog, a másikon pedig ki, esetleg jót röhögtem volna az egészen, így viszont más. Talán ő tud mondani valamit, ami azt is megmagyarázhatja, miért nem tettem mégis ezt. Miért agyalok rajta mégis? Miért nem nevettem egyszerűen ki az ötletet is? Találkozik a pillantásunk, látom a kétséget a szemeiben és az arcán is, míg összeszedi a gondolatait, és nem tükröznek mást a szavai sem. Először nem szólalok meg, csak hallgatom és tovább járatom az agyam. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha legalább ő csak röhög az egészen, de a mellékelt ábra azt mutatja, neki sem ennyire könnyű a feladvány. A gondolatai meglepően mélyek, de annál is inkább elgondolkoztatnak. Én sem válaszolok azonnal, mert előbb értelmes masszává kell gyűrnöm azt a sok dolgot, ami a fejemben kavarog. – Semmi értelme – kezdem két egyszerű szóval – és közben mégsem tudom egyszerűen elengedni a dolgot. – Frusztráltan túrok bele a hajamba, kinézek az ablakban mellettünk elsuhanó tájra, mielőtt újra felé fordulnék egy pillanatra. – Nem hiszek semmilyen istenben, még abban az egyben sem, amiben a legtöbb körülöttem élő, most meg valaki azt állítja, hogy többen is vannak, és az egyikük az apám. Elég abszurd. – Úgy hangzik, mintha ennyivel elintézettnek is venném a dolgot, de a kezeim is ökölbe szorulnak, az ellenkezőjét bizonyítandó. – Viszont még mindig ott van minden, ami miatt egyáltalán odamentünk abba a rohadt bárba, azoknak is csak annyi értelme van, mint ennek, nem? Egyébként sem értem, miért állna elő egy hozzá hasonló fazon ilyen sületlenséggel, egyszerűen ki is dobhatott volna minket. – Leginkább csak hangosan gondolkozom, de ennél jelenleg nincs is jobb ötletem. A gondolataim kusza kavalkáddá álltak össze, ami egyetlen lépéssel sem visz előrébb. – Hogyan lehetne ezt egyáltalán bizonyítani? – nézek rá. – Létezhet erre bármilyen kézzel fogható bizonyíték? Vagy meg kéne keresnem, és tőle várni a bizonyítást? – utalok az apámra; akárki legyen is az. Még csak azt sem tudom, hogy néz ki, úgy pedig nehéz lenne megtalálni.
Csendben ülünk egymás mellett, és míg én az utat, ő a környezetet figyeli. Ez egy kicsit megnyugtat, mert én most nehezen tudok erre koncentrálni. Néha megérzem magamon Aviva szemeit, de remélem tudja, hogy nem rá vagyok dühös, csak épp az egész életem fenekestül fordul fel. Kérdésére egy pillanatra rá nézek, aztán visszafordítom a figyelmemet az útra. Pár másodpercig még gondolkodok, csendben, és ez homlokomon megjelenő barázdák is jól mutatják. - Rohadtul nem tudom, hogy miben higyjek. - mondom végül halkan a választ. - Ha igaz, amit mondott, én... - nem tudom, hogy fogalmazzam ezt az érzést. - Én katona vagyok... Ez az egész kihatással van mindenre. Mindenre! Vajon amit tettem eddig, volt-e értelme? Van-e szabad akarat, mit csinálnak itt és hol vannak most, veszélyt jelentenek-e ránk, még is milyen felelősség nyomja a vállukat... Én reménykedem abban, hogy ez csak azért volt, hogy lerázzon minket. - talán egy kicsit túl mélyre akarok ásni így elsőre ebben a dologban, de ezek tényleg fontosak. Kicsit csikorog a kormányon a bőr, ahogy rá markolok, de eszemben sincs semmi butaságot csinálni, vagy nem oda figyelni arra, amit csinálok. Csak várom, hogy haza érjünk, hogy kiadhassam az összes feszültségem egy jó futásban, és edzésben. - Te mit gondolsz erről? - kérdezem meg, szemem sarkából rá pillantva.
Vendég —
Axel & Aviva
so, who's gonna save us now when the ashes hit the ground?
Mi. A. Franc. Ez a három szó tükrözte leginkább az elmeállapotomat az utóbbi szűk fél órában. Egyszerűen nem fér a fejembe ez az egész őrültség, mert hogy nyilván őrültség, mi más lenne? Az ember gyerekként még hisz a Mikulásban, meg az ilyesmiben, sőt, tudnék ennél jobb példát is hozni, hiszen a szülőhazám igen erőteljes hittel büszkélkedhet. Még ennél is tovább megyek, az egész eddigi életemet a rohadt isten körülötti felhajtás határozta meg. De az csak egy darab, márpedig az elmélet szerint mégsem jött be Axel legutóbbi tippje a rokonságunkról. Szóval nem csak azt kellene elhinnem, hogy a vallási fanatistáknak tulajdonképpen igaza van, hanem azt is, hogy ezek mindjárt többen is vannak. Hát persze. Nyilvánvaló. Szinte oda sem figyelve hányok be néhány holmit a sporttáskába, egyébként sem a sok cuccomról vagyok híres; a magamfajtának gyakran kell menekülőre fognia, felesleges lenne is túl sok dologból betárazni. Arra viszont nagyon is odafigyelek, hogy a táskában helyet kapjon a Glock, a tartalék lőszereim, a hamis papírjaim, és a lakásban elrejtett készpénz is. A tiszta ruha kényelmi dolog - ezek létszükségletek. Még akkor is, ha tudom, hogy Axel valószínűleg soha nem ment volna bele, hogy csak emiatt idejöjjünk, ha tudta volna. Még én magam is remélem, hogy nem lesz alkalmam bizonyítani előtte a szükségességüket. Egyébként is biztosan tudom, hogy nekem volt igazam. Ellenőriztem a lakást és a zárat, és míg idefelé tartottunk, folyamatosan szemmel tartottam a környéket; nem járt itt és nincs is a nyomunkban senki. Máskülönben eszembe sem jutott volna idehozni, pláne nem egyedül hagyni a kocsiban. Miután mindent magamnál tudok, ami számíthat, megragadom a táskát, bezárom a lakást és elindulok vissza az autóhoz. Nem sietek túlságosan, nem akarok feltűnést kelteni senki szemében, és a kocsihoz érve is úgy szállok be, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Axel rám pillant, de nem szólal meg, látom, hogyan feszül meg az állkapcsa és világoskék szemei is szinte metszenek, bár tudom, hogy nem rám ennyire dühös, még ha nem is töltötte el sok boldogsággal, hogy ide kellett jönnünk. Nem szól egy szót sem, mikor elindulunk, és én sem biztos, hogy megtalálnám a megfelelő szavakat, pedig azt hiszem, nagyon hasonló gondolatok járhatnak a fejünkben. Reflexszerű mozdulattal nézek a visszapillantóba, szemeim éberen figyelik a környezetünket, hogy észrevegyem, ha mégis követnének minket, de egyelőre tisztának tűnik a terep. Ezért is szedem össze magam annyira, hogy meg tudjak szólalni. – Mit gondolsz? – fordulok felé. – Te el tudod hinni? – A hangom feszült, mert bár egyetlen porcikám sem képes hinni az ilyesfajta humbugban, még mindig kell valami, ami megmagyarázza mindazt, ami tulajdonképpen a bárba vezetett minket. Egy hülye hang a fejemben még azt is képes lenne mondani, hogy ez tulajdonképpen egy lehetséges magyarázat, hiszen amennyi értelem van ebben, annyi értelem van az általunk tapasztalt dolgokban is. Mégis képtelen vagyok elhinni. Kinőttem már az ilyesmiből, és aligha lehetne ezt bármivel is bizonyítani.
Abszurd az egész. Ennyi erővel a rohadt fogtündérben is hihetnék, de abból is kinőttem már 7 éves koromban. Erre jön ez a hülyeség, hogy kinek a fiaborja vagyok és ezzel kell élnem, ha tetszik, ha nem. Ha fel is forrt az agyvizem, csak azért nem fejtettem ki a véleményemet bővebben, meg nyersebben, mert valami bűzlik ebben az egészben. Anyám az egyik, aki folyamatosan ezzel "viccelődött", a másik pedig a baleset, amelyet úgy éltem túl, ahogy másnak lehetetlen lett volna. A problémáimat tetőzte, hogy Aviva addig rágta a fülemet, amíg el nem vittem az osloi lakására, hogy ruhákat szedjen össze magának. Hiába mondtam, hogy ez egy borzalmas ötlet, biztosra állította, hogy azok után, hogy szét rúgtunk két segget, pár napig nyugta van. Borzasztóan rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban, de lehet csak azért, mert féltettem őt. Amíg lent vártam a kocsiban, azon gondolkodtam, hogyan vigyem át a teóriát gyakorlatba a szülőmmel kapcsolatban. Eddig is voltam a tengeren próbálgatni a dolgot, de sokra nem mentem vele, mert rájöttem, hogy nehéz mérni a megfelelő eszközök nélkül. Azokat ki tudom pótolni, és a hajót újra ki tudom bérelni a hétvégére. Még azon is gondolkodom, hogy az sem baj, hogy Aviva egyedül lesz otthon, mert anyám úgy se megy haza, az öcsém meg élvezi, hogy a belvárosban van az én lakásomon, és azt teheti tönkre. Úgy hogy még az sem lesz gond, hogy ő ott maradhat. Ezt eltervezve fel is hívom a felettesem, hogy elmondjam neki, igaza van és tényleg nem érzem magam jól, és szükségem lenne egy kis időre eltávon. Ennyire boldognak még soha nem hallottam a hangját, mondta is, hogy amennyire szükségem van, semmi baj. Amikor a nő leér a táskájával, rá pillantok, ahogy beül, megvárom, míg elhelyezkedik és beköti magát, aztán elindulunk haza. Igazából, fogalmam sincs, hogy mit mondjak Avivának. Mármint biztosan fel kellene vezetnem ezt az egészet, de hogy álljak neki? Rá kérdeznék, hogy elhiszi-e ezt a sok maszlagot, de annyira feszült vagyok, hogy a beszélgetésnek a gondolata is elég frusztrálttá tesz. Még a kedvenc rádiómból kiszűrődő kellemes dal sem képes megnyugtatni. Nekem a tenger kell. A tervet kezdem összerakni magamban, hogy is kéne csinálnom az egészet, mert igazából minden más ráér. Kezdve azzal, hogy erről tájékoztassak a családban - vagy mellettem - akárkit.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.
Kezdőlap
Nem akarom elhinni, amit látok, pedig ott van az orrom előtt: Axel ezerwattos vigyora, egyszerre büszke és diadalittas, és ahogy rám kapja a tekintetét, egyetlen szóval elárul mindent. Az a felszabadult nevetés és az arckifejezése nem hagy sok időt a döbbenetemre; hitetlenkedve mosolyodom el, aztán belőlem is kitör a nevetés.