Fenrir && Tyr

Sóhajtok egyet, mert kérdésével megint csak fején találta a szöget. Apám tényleg nem éppen a legbefogadóbb személyiség és nagyon számítanak neki ezek a felszínes dolgok. Tulajdonképpen ezeknek szentelte az életét, már annak, hogy mindenkiről és mindenről előre meghatározza a fejleményeket. Ez azonban nem igazán segít jelenlegi helyzetünkön, bár nem tudom, hogy a múltban mennyire volt foganatja ezen hozzáállásának. (Mert nem emlékszem.)
- Igazad van – ismerem be neki hangosan is. – Ettől még megérhet egy próbát. Majd óvatos leszek – ígérem neki, hogy ne aggódjon.
Nem akarok sem magamnak, sem az ő számára felkavarni valami kellemetlen szituációt, ha esetlegesen apám nagyon belelovallja magát a Fenrirrel való szövetség ellenzésébe. Mindenesetre én továbbra is úgy gondolom, hogy érdemes lehet megpróbálni egyesíteni az erőinket. Most egy olyan dologgal álltunk szemben, ami mindannyiunk felett állt, és nem lett volna jó, hogyha ebbe az alap nézeteltéréseink felütnék a fejüket. Nem akartam viszont jobban felbosszantani barátomat a kelleténél, így ezek után elengedtem a témát.
Helyette másikokat érintettünk, miközben cipőink hol az előre kitaposott, hol kikövezett utakat koptatták. A környezet szép volt a hideg idő ellenére, és a természet kellemes nyugodtsággal töltötte meg még az én szívemet is. Pedig én nem voltam olyan elemi lény, mint az óriásfarkas.
Egy kis viccelődés után megérkezünk egy olyan fontos témához, amiről nem hiszem el, hogy nem beszélt már hamarabb. Bár tudom, hogy maga a kommunikáció, vagy a szájának a jártatása nem feltétlenül volt az erőssége… szóval lehetséges, hogy még fel kellett dolgoznia magát addig, hogy megossza velem ezt. Mindenesetre örülök, hogy erről beszámolt, mert nagyon is jó, hogy most már ezen információ birtokában vagyok. Azt nem tudom még, hogy ez milyen ponton segíthet rajtunk, úgyhogy rákérdezek, hogy pontosan mi történt. Tudtam, hogy sétapartnerem nem volt éppen a leglehengerlőbb személyiség az első találkozásnál. Vagy éppen a harmadiknál sem.
Ahogy válaszát tovább és tovább mondja úgy emelkedik feljebb és feljebb a szemöldököm homlokomon.
- Megválaszolta a kérdéseidet? – csapok le erre azonnal. – Mégis milyen kérdéseket? Rólam? Mit mondtatok rólam? – kérdezek bele ebbe is, mert bár nem haragszom rá, hogy megvitatott másokkal… mégis hagy egy kis keserű szájízt bennem, hogy már idáig jutottam. – Érdekes… - mondtam aztán elgondolkozva, ahogy hátrább hajoltam, tekintetem felvezetve az égre, közben emésztettem, amiket mondott nekem.
Nem számítottam rá, hogy ez a beszélgetés, a szokásos kis programunk majd ilyen érdekes fejleményeket fog tartogatni magában. Mostanra azonban már nem ülhettünk tovább a fenekünkön. Megszűntek a szürke mindennapok, a technológiai fejlődéssel és a hitvallás hanyatlásának viaskodásával való küzdelem. Sokkal nagyobb problémáink voltak és talán ezek nagyobb következményekkel is fognak végződni, mint azt most egyáltalán el tudjuk képzelni. Bár hűségem feltétlenül apámhoz és az Ázok csoportjához köt… az ígéretemet, amit Fenrirnek tettem régebben és nem sokkal ezelőtt is, olyasmi, amit nem fogok elárulni. A kérdés, hogy vajon a két dolog majd két irányba fog-e húzni engem a végén. Ennél rosszabbakat pedig még csak elképzelni sem merek.
Rátekintettem, amikor megállt, hogy az óráját nézzen. Ez eszembe juttatta, hogy nekem is véges az időm. Felráztam a csuklómon a saját ketyerentyűmet, vetve a számlapra egy pillantást pedig sóhajtottam.
- Azt hiszem ideje rövidre zárnunk a találkozónkat, barátom! – mondom kissé vonakodva, majd kezemet széles vállára ejtem. – Örülök, hogy láttalak és örülök, hogy elbeszélgettünk! Mindenképp elgondolkozom azon, amit mondtál, illetve értesítelek arról, hogy apámmal mit sikerült beszélnem. Legyen további szép napod! Hívj, ha bármi történne, amúgy meg találkozunk ugyanitt a következő alkalommal!
Vetek még rá búcsúzóul egy bíztató félmosolyt, aztán egy könnyed intéssel visszaindulok oda, ahonnan jöttünk, mert az autóm már ott vár, hogy visszavigyen a Kongsberg cég, halandó álcám, főhadiszállására.

Tyr  & Bjørn

 Fenrir && Tyr

Nagy levegőt vettem kérdésére, mert teljesen jogos volt. Bár mostanában nem nagyon társalogtam más istentársaimmal, kivéve, ha nem éppen az átokról volt szó… illetve a munka is nagyban kitette a szabadidőm részét. Mégis tisztában van voltam arról, hogy mit vázolt fel. Az Ázok, ha lehet ezt mondani, soha igazán nem ápoltak jó kapcsolatot olyanokkal, akik szerettek kicsit a szokásoson kívül gondolkodni. Azt nem tudtam viszont, hogy egy ilyen helyzetben tényleg nekiállnának-e akadékoskodni, ha előhoznám Fenrir segítségét. Én magam biztosan nem így állnék hozzá, de… már régóta megtanultam, hogy semmi esetre sem szabad, hogy magához hasonlítsa az ilyen helyzeteket az ember. Vagy akár bármilyet.
Ennek ellenére nem akarok negatív lenni Fenrirrel szemben, ha még én magam hoztam fel ezt az egészet.
- Jörmungandr nehezebb eset, mint te – közlöm vele egyszerűen. – Nem mellesleg, mondtam. Én melletted állok és ez már önmagában kell, hogy jelentsen valamit! Ha gondolod… beszélek erről apámmal, amikor találkozom vele. Felhozva neki a dolgot, kitapogatva, hogy mit is gondol. Aztán elmesélem neked legközelebb, hogy mi volt – ajánlom fel, hátha ez nem lenne teljesen az ellenére.
A kertek sűrűjében, a lépcsőn állva szembesülök igazán azzal, amit már pedzegetett a beszélgetésünk során. Arról, hogy nekem lenne egy utódom. Egy lány kérdezősködött rólam? Legalábbis barátom ezt gondolja, de mégis miből gondolná ezt. Aztán megkapom erre a választ és összevonom a szemöldökeimet. Nem emlékszem mikor mehettem Izraelbe, de egyáltalán nem zárom ki a lehetőséget, hogy megtörtént. Sőt! Ennek ellenére meglepő lenne az, amit gondol Fenrir.
Ezúttal én vetek rá morcos pillantást, amikor magához von, és felteszi nekem cukkolódó kérdését.
- Köszönöm, nem kérek felvilágosítást!
Hangulatom aztán hamarosan nagy fordulatot vesz, amikor biztosít engem támogatásáról. Ugyanúgy viszonzom azt, és minden szót komolyan gondolok. Ezen a világon talán ez az egyetlen kapcsolatban, amiben igazán hiszek – legalábbis az isteni vonalon, Eisa is… legalább ilyen fontos számomra, még ha hangosan ezt talán soha nem ismerném be. Mi istenek megannyi évezredet, meg annyi ciklust élünk meg és újabb és újabb tapasztalatokat szerzünk a világokkal kapcsolatban, ami néha igazán megtudja nehezíteni a létet. Másokat teljesen képes elborítani, míg egyesek szimplán elfordulnak attól, amiben eddig hittek. Vannak, akik soha nem változnak – legtöbbünk talán ilyen. Azért viszont hálás vagyok, hogy a Fenrirrel való barátságom is egy ilyen hosszú időkön átívelő dolog, amiben bízhatok, ha már a saját elmémben nem is.
Tovább indultunk az ösvényen, megtéve több, mint a felét a szokásos utunknak. Tekintetem végigvezettem a telelő virágok színes és különböző alakjaiból összerakott formációin. Néha-néha megpillantottam egy ember, vagy egy párt egymásba kapaszkodva sétálni, de senki nem jött igazán közel, hogy zavarjon minket.
Az óriásfarkas következő mondatára figyelek csak fel.
- Nocsak! – mondom meglepődötten felvonva a szemöldökömet. Ez aztán egy igazán érdekes fejlemény. – Fenrir, az ilyen dolgokkal kellene kezdened, amikor találkozunk! – cukkolom egy kicsit én is, majd féloldalas mosolyt vetek rá. – És hogy alakult világunk sorsolvasójával a találkozás?

 × 466 SZÓ × ℤ

Tyr  & Bjørn

 Fenrir && Tyr

Csendesen hallgattam meséjét a múltról. Arcvonásaimról közben semmilyen érzelmet nem olvashatott le, érdeklődésen kívül. Nem akartam őt megzavarni, vagy netán összezavarni azzal, ha látja rajtam milyen hatással van rám ez az egész esemény. Amit megoszt nem éppen jó oldalát festi fel istentársaimnak, és amikor hozzáteszi, hogy én magam is részt vettem benne szégyenemben megrándul szám széle. Aztán sóhajtok egyet, ahogy hajamba túrva hátra simítom azt. Majd meg is rázom a fejem.
- A többiek mindig is féltek tőled. Ezt tudom anélkül, hogy emlékeznék a régi időkre. Tudom, hogy nem jössz ki velük feltétlenül jól… De lásd, én vagyok az ellenpélda arra, hogy nem minden olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnik! – bizonygattam neki, bár nem akartam feltétlenül meggyőzni őt.
Arról, hogy szeresse vagy boldogan fogadja karjaiba az isteneket, mert tudtam, hogy úgy sem fog megtörténni. Nem mintha, amúgy, mi olyan jó kapcsolatot ápoltunk volna egymással. Odint, apámat, ha talán egyszer láttam mióta lejöttem Midgardra, bár abban biztos voltam, hogy minden információra szüksége lesz tőlem, ami az Átkot illeti. Volt egy kis ellenérzésem ezzel a dologgal kapcsolatban, de mivel nem voltam teljesen tisztában hányadán is állunk egymással mi ketten, én és Odin, így nem tudtam megmagyarázni ezt logikus elmém számára. (Ez pedig roppantul bosszantott.)
Megrökönyödésére – bár megértem fentebbiek tekintetében reakcióját – összevonom a szemöldökeimet és zöld pillantásom rávezetem.
- Most itt nem arról van szó, hogy ki haver meg ki nem, Fenrir… Hidd el, hogy ők sem finnyáskodnának rajtad egy ilyen helyzetben, mint amivel most állunk szemben. Amikor azt mondtam, hogy fogjunk össze, akkor nem csak rád, de rájuk is gondoltam. Félre kell tennünk az ellentéteinket… legalább arra az időre, míg kitaláljuk mi folyik itt, vagy mivel, kivel állunk szemben.
Amikor felteszi nekem gúnyos kérdését, elfordítom tőle a fejemet, miközben megfeszül álkapcsom. Tudom, hogy csak mérges rám, mert felhoztam neki az összefogást a többiekkel, illetve megjegyeztem, hogy fizikális ereje most nem fog még segíteni rajtunk. Miután megtudtuk, hogy mi is lapul e mögött az egész mögött, szívesen segítek neki, hogy bárkinek a torkát elharapja. Azonban… bár az előbb nagylelkű kijelentéseket tettem arról, hogy én csak azt akarom, hogy ne kapjon el valaki mást is ez a jævla átok… mielőtt minden összeborulna a fejünk felett és fejjel rohannánk a falnak, hogy végezzünk azzal, aki vagy ami az Átkot elindította, szeretném tudni, hogy van-e lehetőség arra, hogy visszakapjam az emlékeimet. Ez pedig csak akkor fog működni, ha hidegvérrel állunk a dolgok elé. Összesített erőinkkel.
Így nem tölt el boldogsággal, hogy Fenrir húzódzkodik bármire, amit felvetek neki. Mégis csendben maradok, mert nem az a lényeg, hogy ezen veszekedjünk, vagy hogy jobban felborzoljam az ideig. Inkább átterelem beszélgetésünk valami másra, hogy később vehessem elő ezt a témát és boncolgassam még magamban. Mostanában amúgy sem teszek mást…
- Ó… nem akart jobban megismerni? – kérdezek rá érdeklődve, ahogy a lánya jön szóba legközelebb.
A gondolatra, hogy Fenrir szó nélkül adott a lánynak pénzt, elmosolyodom. Ezzel is csak aláírja gondolataimat, hogy igenis tudna gondoskodó apa lenni, ha arra kerülne a sor és engedne egy kicsit a szíve köré alakult védőfalakon. Ezt azonban ismételten nem mondom ki hangosan. Hagyom inkább, hogy leülepedjen benne a gondolat. Remek hallgatóság vagyok és bármikor ott leszek a számára, ha szüksége lenne rá, de… akármennyire is bölcs tudok lenni, nem fogok beleszólni vagy okoskodni neki valami olyanról, ami ennyire személyes.
Amikor újabb topik váltáson esünk át, kiérünk az erdő mellől és már szépen megmunkált kerteken, bokorsorokon keresztül sétálunk végig. Az ég is kitisztulni látszik kicsit és egyre jobban látszik odafent ragyogó Sol fénye. Szemeimet azonban visszarántom barátom irányába, amikor olyan módon vágja hozzám következő mondatát, mintha csak egyből le is akarna dönteni a lábamról. Majdnem meg is botlok az úton, ahogy éppen egy megmunkálatlan kövekkel kirakott lépcsős részen haladunk fel.
- Hogy… - elhallgatok, mert az agyam hirtelen olyan üres, hogy gondolkozni sem tudok, nemhogy beszélni. Nyelek egyet, megrázom a fejemet, majd ismét rámeresztem szemeimet. – Ezt mégis hogy érted? Nekem… gyerekem? Nem emlékszem, hogy bármikor…
Ismét elhalnak a szavak ajkaim között, ezúttal azonban már más okból. Inkább nem is merülök bele ennek gondolatába túlságosan. Ha barátom engedi csak ejtem a témát, hogy aztán majd később rágódjak rajta magányomban. Vállon veregetése, azért kicsit enyhít a vadul forgó gondolataimon.
Még több melegség árad szét mellkasomban, amikor meghallom bizonygató szavait. Úgy érzem ebben a világban, ezzel az Átokkal a fejemen, teljesen egyedül vagyok. Nem számíthatok igazán senkire, mert még saját magamban is alig bízhatok meg, emlékeim híján. Ennek ellenére mégis csak van mellettem valaki, akire támaszkodhatok. Fenrirnél nem kell ismernem a múltunkat, hogy érezzem a kötődést közöttünk… hogy tudjam, hogy nem fog hátba szúrni, ha arról van szó. Akármennyire is morgós tud lenni, tudom, hogy egyenességében bízhatok. Ahogy erejében is.
Most is erősen ragadja meg a karomat, ahogy megállunk a lépcső tetején, és magával szembe fordít, hogy úgy mondja a szemembe következő ígéretét. Mindenegyes szóra a szorítás a szívemen egyre jobban és jobban enged fel. Egészen… megnyugtató tudni, hogy nem csak a saját eszemre számíthatok a bajban.
- Köszönöm, barátom – szorítok vissza a kézfogásunkban. – Ugyanígy számíthatsz rám te is… bármi történjék is, csak hívj… és én ott leszek kérdés nélkül!
Magam részéről mosollyal, Fenrir szokott morcogós arckifejezésével indulunk tovább. Mégis… úgy éreztem, hogy ennél pontosabban nem is lehetnének hasonlók érzéseink.

<3 × 861 SZÓ × ℤ

Tyr  & Bjørn

 Fenrir && Tyr

Döbbentem pillantok rá, ahogy megfogva vállaimat maga felé fordít, hogy őszintén tekintsen szemeimbe, miközben bevallja az igazat. Bár számítottam megerősítő válaszára, mégis meglep ezt így tőle hallani… hogy amit gondoltam igaz: tényleg megette a karomat. Még mindig kissé kába vagyok, ahogy lepillantok a kezemre, ahogy újra indulunk az úton. Aztán visszanézek rá, ahogy elmagyarázza mi történt. Összevonom a szemöldökömet az ’áruló’ szó hallatára. Itt van hát az a pillanat, amire vártam. Itt van az a gond, ami múltunkat szennyezi, ami miatt olyan feszült néha a környezetemben. Amiről nem szokott beszélni nekem. Most is latolgatom magamban, hogy rákérdezzek-e avagy sem, de végül úgy döntök, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy megtudjam mi történt.
- Miképp árultak el téged és… kicsodák? – kérdezem óvatosan, mert van a személyekre egy sejtésem. Aztán mosollyal az arcomon teszem hozzá, ahogy ismét rápillantok. – De örülök, hogy ott voltam neked, ha más nem is. Még ha a kezem is bánta! Furcsa – teszem hozzá elgondolkodva. – Mindig is éreztem, hogy a balkezemmel történt valami… van, hogy néha hamarabb elfárad, mint a másik kezem. Azt hiszem, ha egy hatalmas istenfarkas harapja le a kezed, annak minden téren nyoma marad, akármilyen testbe is költözöl – teszem hozzá egy vigyorral, hogy lássa egyáltalán nem haragszom a dolog miatt, most hogy „emlékeztetve” lettem rá.
Felemlegeti terveit, miszerint szeretné kideríteni- nem is! Felkutatni és elintézni azt, aki az átkot szórja az istenekre, egyes egyedül. Bár így nem mondta ki a saját szavaival, én egyértelműen ezt feltételeztem és nem tetszik. Ezt pedig a tudtára adom, határozottan. Amitől természetesen nem retten vissza. Sőt. Majdnem megforgatom szemeimet arrogáns kijelentésére.
- A nagyságod semmit sem számít, ha az ellenség nem fizikálisan támad – mondom, ahogy máris forogni kezdenek a kerekek az agyamban. Pillantásomat a környeztünk majd az ég felé emelem, de már mélyen a gondolataimban járok. – Biztosan van rá megoldás… Kell, hogy legyen. De ha nincs is, az elsődleges dolognak az kell lennie, hogy megállítsuk abban, hogy további áldozatokat szedjen. Kitudja, hogy… milyen úton terjed… Meg kell találni a gyengepontját, de ehhez kelleni fog a többi isten segítsége is. – Visszafordítottam felé zöld íriszeimet, és szemöldökeim kissé lejjebb ereszkedtek. – A beavatás nem ugyanaz, mint az együtt dolgozás. Ha bármit megtudsz… bármit, ami segíthet, kérlek, mond el nekem!
Érdeklődve hallgatom mesélését, amikor ismét más témára terelődik a szó. Megjegyzésére nem bírom megállni, hogy el ne nevessem magam.
- Igen, azzal lehet jobban járt – egyezek bele, cukkolva őt, aztán visszakomolyodom. – El tudom képzelni micsoda sokk lehetett. Így szembesülni ezzel. Mit mondtál neki?
- Három félvér is? – kérdezem meglepetten, ahogy tovább folyik beszélgetésünk. – Ki lenne a sejtésed? – érdeklődöm, amikor felhozza, hogy vannak elgondolásai az egyik utóddal kapcsolatban.
Őszintén nekem nincs tippem, mert bármelyikünk lehetne az… még, akik házastárssal rendelkeznek sem szokásuk megtartóztatni magukat. Valami lehet Midgardban és az emberekben, ami ennyire vonzza istentársaimat, hogy akár ígéreteiket is megszegjék. Fenrir gyermeknemzése azonban tényleg meglepő fordulat.
- Miért? Nem számít? – vetem neki a kérdés és őszintén kíváncsi vagyok, hogyha lelke mélyére nyúl a válaszért mit fog ott találni. Csak reménykedem benne, hogy megosztja velem, de akkor sem sértődőm meg, ha nem válaszol.
Elgondolkodva nézek el róla miután felteszi nekem elmés felvetését.
- Magának a múltnak önmagában nincs jelentősége. De a múltam tesz azzá, aki vagyok. Régtetteim, döntéseim, választásaim és azok következményei, amik összerakják végül, ami… én vagyok – mutatok mellkasomra. – Ha ez mind nincs, akkor mi marad belőlem? És mondhatom igazán, hogy én vagyok Tyr, a háború istene, ha már lassan arra sem emlékszem mikor emeltem fel utoljára kardot, vagy eszeltem ki egy tervet? – Megrázom a fejem, majd vetek irányába egy félmosolyt. – Köszönöm, barátom! Támogatásod sokat jelent. – Elfogadom jobbját és határozottan megrázom.

<3 × 595 SZÓ × ℤ

 Fenrir && Tyr

Meglepődötten nevettem el magam lezser megjegyzésén.
- Ez igaz – böktem meg őt finoman a vállammal, amíg egymás mellett haladtunk. Szemeim csillogtak a szórakozottságtól. – Elvégre az egyik kezemet már így is megetted! Tán szeretnéd a másikat? – emelem fel jobbamat, miközben incselkedem.
Aztán ledöbbenve megállok és tekintetem a kezemre irányítom. Egy félpillanattal később a másik tenyeremet homlokomnak nyomom. Hirtelen úgy érzem a fejem majd széthasad. Nem gondoltam bele előbb, hogy pontosan mit is mondok, csak azt válaszoltam, ami hirtelen jött. Nincs előttem az emlékkép, amit lefestettem mégis…
- Te megetted a karomat? – kérdezem felé fordulva és úgy érzem nagyon vicces képet vághatok éppen.

- Félvér? – kérdezem érdeklődve.
Egy pár percig elmerülve gondolkozom ezen. Érdekes belegondolni, hogy vajon mi vonzotta őket ide. Tán az Átok lenne rájuk ilyen hatással? Elvégre általában az erők, amik mozgatják sorsunkat és akár elhozzák a következő Ragnarököt elég magnetikusak tudnak lenni. Mindenféle lény reagál rá és ezek alól a félvérek sem kivételek. Sőt… Mégis érdekesnek találom, hogy pont Fenrir kapujába sikerült többnek is betévednie. Bár arra nem emlékszem már, hogy miért… Már persze a lehengerlő stílusát leszámítva.
- Megtudtad kiknek a gyermekei voltak?
Kérdésem kissé bizonytalan. Legjobban az a gondolat zavar, hogy mi van ha… de nem. Azt érezném, ha esetleg nekem… Nem tudok belegondolni, hogy tán valahol a világban csatangol valaki, egy gyermek, aki önmagát, azaz származását keresi… én pedig úgy éldegélek itt a halandók között, mintha nem is számítana ez. Mellesleg az évezredek alatt sokkal elfoglaltabb voltam más dolgokkal, mint a gyereknemzéssel. Általában az inkább istentársaim szokása volt.
- Remélem, nem bántál el velük túl csúnyán – jegyeztem meg heccelődve, de csal félszívvel mondtam, mert még mindig az előbbi gondolataim jártak a fejemben.
Úgy tűnik, hogy a mai sétánk igazán a megdöbbenések sorát hozza magával, mert megint azon kaptam magam, hogy szemöldökeim a magasba szöknek szavai hallatára. Természetesen az is szokatlan volt, hogy ennyit beszélgettünk volna Fenrirrel. Mint ahogy már említettem, az volt a jellemzőbb, hogy nem társalogtunk egymással. Élveztük egymás támogató jelenlétét és ez elég volt az eltöltött időre. Azonban úgy néz ki, hogy most pár, számomra ártatlan kérdésem elindított valamit közöttünk... vagy éppenséggel ez a lavina nem is a mi tetteink következménye. Ismét az jut eszembe, hogy a háttérben talán már olyan dolgok vannak előkészületben, amikre nem vagyunk felkészülve.
Összeszorítom a fogam, ahogy mint minden nap ezredszer azt gondolom mennyire utálom, hogy emlékeim lassanként eltűnnek. Egy stratéga mire támaszkodjon, ha nem az elméjére? Csalódottan morrantok egyet, aztán kifújva a levegőt tekintetem az ég felé irányítom. Egy pár pillanatig Sol elhaladó szekerét figyelem, aztán visszafordulok partnerem felé.
- Ne mond azt nekem, hogy próbálod megtalálni az Átok mögött húzódó bűnöst! – hitetlenkedem, és kissé közelebb hajolok hozzá, hogy ne tudja elkerülni a szemkontaktust. – Egyedül? Ez veszélyes, Fenrir. Legalább bizonyos szinten belevonhatnál! Tudom nem vagyok éppen a legnagyobb segítség mostanában, de a francba is! Ketten jobban dolgoznánk…

Bár talán nem szép gondolat a részemről, de kissé megnyugtat, hogy az előbbi letaglózó információ, amit megosztott velem nem csak nekem új.
Kisebb habozás után követem alakját és felveszem vele ismét a tempót. Tobozok és egyéb kérges dolgok ropognak a talpunk alatt, míg madarak csicseregnek körülöttünk a környező fákban.
Általában a természet az egyik fontos pontja a találkozásainknak, amit annyira élvezek. Most viszont a társalgásunk olyan fordulatot vett, hogy semmi másra nem tudok figyelni.
- És találkoztál vele? Ő lenne az egyik félvér, aki beköszöntött hozzád? Tudja, hogy az apja vagy? Az anyjával mi történt? – kérdezem és egyáltalán nem zavartatom magam, hogy ennyi kérdést zúdítok rá… mert tudni akarok mindent.
Megrázom a fejemet negatív kijelentésére. Kiveszem egyik kezemet a zsebemből és finoman széles vállának egyik szeletére helyezem.
- Hidd el, hogy ez nem igaz. Nem az tesz valakit jó apává, hogy megfelel a másik szerint felállított elvárásoknak, hogy mégis milyennek kell lennie egy apának. Hanem, hogy hajlandó vagy-e megtenni érte mindazt, amire szüksége van. Ebben pedig egy cseppet sem kételkedem, hogy képes vagy rá.
Vetek rá egy bíztató mosolyt, hogy tudja minden tekintetben őszintén gondolom, amit mondtam, majd visszahúzom a kezemet róla.
Kérdése váratlanul ér. Mindazok után, amik elhangzottak eddig, nem gondoltam volna, hogy éppen erre a témára fogunk áttérni. Őszintén nem is igazán tudom mit és hogyan válaszoljak neki. Egyértelműen kellemetlen téma ez nekem. Nem szerettem soha a gyengeségeimről beszélni – már ha voltak, lettek volna olyanok. Most viszont kifejezetten nehezen viselem ezt. Ott talált el, ahol a legjobban fáj egy olyannak, mint én.
- Minden olyan… zavaros a fejemben. Lassan a rég múltból már semmi nem dereng, hát még a világ kezdetéről. Csak képek, foszlányok, homályos gondolatok bukkannak fel. Így valamennyire még tudok tájékozódni, az agyam még felismer olyan dolgokat, amik mélyen belém rögzültek. Azonban ez éppen arra elég, hogy távol tartsam magam a veszélytől.
Megrázom fejemet, mert amint befejezem megbánom őszinteségemet. Úgy gondoltam, ha mással nem is, akkor Fenrir lehet az, akivel az ilyesmit megoszthatom. Ő aztán nem az a személy, aki ha ellenem fordul is kihasználná ezt, vagy tovább kotyogná más ellenséges feleknek. Azonban pont az előbb akartam meggyőzni arról, hogy dolgozzunk együtt az ügyön és akkor most meg bevallom neki, hogy jóformán semmire sem vagyok jó?
Szusszanok egyet, ahogy ismét elárasztanak a kétségbeesés és tehetetlenség nehéz lepedői és azzal fenyegetnek, hogy maguk alá fojtanak. Kezeim ökölbe szorulnak, ahogy lassan elhaladva egy kis tó mellett Sol fénye visszaragyog ránk az égből. Én viszont csak összetört emlékeimet látom visszacsillogni a lágy hullámok által megtört felszínen.

T.T × 886 SZÓ × ℤ

Tyr  & Bjørn

 Fenrir && Tyr

Meglátva Fenrirt mindig hihetetlen nyugalom szállt meg, mint amikor valami komfortos környezetben van az isten. Amikor tudja, hogy nem kell aggódnia azon mikor fogják éppen hátba szúrni vagy valamilyen módon elárulni, gondot okozni neki. Ritka alkalmak voltak az ilyenek, de amennyi foszlányosan megmaradt bennem, mind a családommal történt… Fenrirről igen kevés képem van, de sötét bundájának látványa a közelemben valahogy mindig jelen van az elmémben. Akármilyen kapcsolatban is állhattunk régen, az biztos, hogy huzamosabb időt töltöttünk egymás társaságában.
Mégis elgondolkodtató számomra, hogy ha én így érzek a jelenlétében… akkor rajta miért látok mindig egy kis feszültséget. A válla egyenességében, a szemei villanásában, a hangja bizonytalanságában. Vannak olyan pillanatok, mikor úgy érzem nem igazán tud hova tenni engem. Ami abból a szempontból szinte már poénos, hogy elvileg én vagyok az, akinek fogalma sincs róla, hogy kik veszik körül.
Gyanakvásaim ellenére soha nem firtattam a dolgot, nem próbáltam meg belőle kicsalni a gondolatait. És az istenek meg a történelem a tanúm rá, hogy megtehetném. Biztosan nehéz lenne, Fenrir nem egy könnyű eset. Abban is biztos vagyok viszont, hogy képességeim messzemenően túl szárnyalnak bármilyen géniuszt. Mivel azonban barátomként tekintek rá, így tiszteletben tartottam tartózkodását. Bízok benne annyira, hogy ameddig ez a valami, ami megfékezi abban, hogy teljesen elengedje magát a közelemben, nem olyan fontos, addig nem kérem, hogy ossza meg velem.
Kéznyújtása húz ki gondolataim elkalandozásából. Azt egy lelkes mosollyal és úgy szintén jobbom nyújtásával viszonzom. Amikor ennek okán közel húz magához egy ölelésre, meglepődötten emelkedik föl szemöldököm.
- Tán ennyire örülnél, hogy látsz? – kérdezem kissé cukkolva.
Tudom ám, meddig húzhatom azt a bizonyos cérnát, így a továbbiakban csöndesen követem.
Átlépve a kert kapuját jobbra indulunk meg, hogy egy nagy kört tegyünk az egész területen. Tüdőmet megtöltöm a friss levegővel, ami az esővel borított erdőt övezi mi körbe vesz minket. Így első utunk rögtön a sűrű fákkal benőtt résszel találkozik, ami bár kissé többet vesz el az amúgy is fakó napsütésből, én nem bánom. Tekintetemet inkább végigvezetem a környező fák gyökerein és apró kis életek nyomait kutatom a földön és levelekben.
Pár percig annyira belemerülök a körülöttünk burjánzó természetben, hogy szinte összerezzenek, amikor felcsendül karcos hangja mellettem. Felpillantok rá, mielőtt válaszolnék.
- Lehetséges, hogy elfelejtettelek időben felkeresni… - kezdek bele, de a hangom egy pillanatra megakad a szón – elfelejtettelek. Pillantásom lassan lecsúszik alakjáról és a távolt keresi, amiben esetleg megnyugvást talál. Azonban mostanában szinte semmi nem nyújt nyugodalmat elmémnek. Tekintetem visszavezetem sötét, impozáns alkatára. – Mostanában a halandó munkámnak szentelem időm nagy részét, ne haragudj. – Az udvariasság könnyedén csúszik le a nyelvemről, hogy szinte már észre sem veszem. – Te hogyan állsz a tieddel? Fordultak meg a közeledben különös alakok? – érdeklődöm, hátha hallott… nos, bármiről, ami esetleg számomra is fontos lehet.
Következő kijelentése olyan meglepetten ér, hogy majdnem megbotlom a saját lábamban. Hosszú lépéseken keresztül csak bámulok rá, mielőtt összeszedném a gondolataimat.
- Van egy lányod? – kérdezem hitetlenkedve, majd megrázom a fejemet. – Erről tudnom kéne? Vagy ez számodra is meglepetés?

O.O × 485 SZÓ × ℤ

Tyr  & Bjørn

 Fenrir && Tyr

A Botanikus kert Sars kapujánál vártam rá, mint mindig. Megszokott rutinunk volt, ami az elmúlt években alakult ki… Legalábbis, amennyire emlékszem. Közös múltuk már rég a feledés homályába veszett, de voltak még azért megmaradt foszlányok, és érzések, amik kötöttek hozzá. Tudom, hogy egy pontosan nagyon fontos szerepet játszott az életemben, Asgardban… de hogy pontosan mi is volt az, vagy hogyan is folyt le… Már nem tudnám olyan részletesen visszaidézni neki.
Talán ezért is jó, hogy sokat nem szoktunk beszélgetni. Néha olyan is van, hogy sétáink alatt nem beszélgetünk. Fenrir nem az a számon kérő fajta. Még csak nem is vagyok benne biztos, hogy annyira érdekli, hogy mi van velem… vagy csak őt is zavarja, hogy egy olyan isten jelenlétében van, aki nem emlékszik rendesen önnön valójára.
Ennek ellenére mindig eljön velem ezekre a sétákra, találkozásokra, mint egyfajta kötelesség. Nem igazán mondhatjuk magunkat családnak, mégis egy kicsit olyasfajta érzéseim vannak irányában. Ezt persze nem tudom igazán megmagyarázni, és soha nem is beszéltünk erről sem.
Általában viszont én szoktam megkeresni őt, hogy találkozzunk. Ezért lepett meg most annyira, hogy ő volt, aki felhívott, azaz küldött egy üzenetet, hogy jöjjünk el. Talán lenne valami mondandója a számomra? Bár roppant frusztráló, hogy semmit nem tudtam kivenni a hangneméből – általában elég szűkszavú szokott lenni… Így még gondolatban sem tudok igazán felkészülni mi várhat rám. Ettől függetlenül próbálkozom.
Felhúzom a kabátom ujját, hogy a Rolexemre pillantsak. Nem mintha elvárnám Fenrirtől, hogy pontosan érkezzen. Egy másodperccel később megérzem a hozzátartozó energiákat a környezetemben. Amikor felnézek, látom, ahogy velem szemben közeledik a nedves utcán.
- Üdv, barátom! – köszöntöm egy félmosollyal.
– Jól telik a napod? – érdeklődöm kedvesen.
Bár nem várok őszinte választ, általában az ilyen udvarias kérdéseimre egy morranással szokott reagálni. Ez azonban soha nem zavart engem. Azt hiszem…
Karommal a bejárat felé lendítek és kicsit meghajolok felé, mintha egy uraság lenne.
- Csak utánad.

<3 × 305 SZÓ × ℤ