Axel & Bjørn & Aviva

Miután Bjørn megunta a várakozást és világosan kifejezte, hogy egyetlen másodperccel sem vesztegethetjük az idejét - nem törődve sem az én tiltakozásommal, sem Axelével, aki rögtön felemelkedett ültéből, ahogy a fickó vállán landoltam -, gyorsan odakint találom magam, szinte szó szerint, hiszen nem a saját lábaimon közlekedek. Axel mellém lép, én pedig ránézek, szemeiben ugyanolyan feszültséget látok, amit én is érzek, de aztán mindketten Bjørn felé fordulunk. És én nem akarok hinni a szememnek.
Az orrunk előtt változik át egy hatalmas farkassá; már az is bőven eléggé kiégetné az agyamat, ha látnék egy embert kvázi egyszerű farkassá változni, de ez... ez más. Nagyra nyílt szemekkel, döbbenten meredek magam elé, elgondolkozom rajta, hogy vajon mit tehetett az italomba, amitől ilyesmit hallucinálok, de a következő pillanatban Axel karját érzem meg magamon, amint biztos kézzel a háta mögé terel, és ebből biztosan tudom, hogy nem csak én látom. Nem török ki a háta mögül, de egyik kezem a felkarjára simul, ujjaim a kabátjába kapaszkodnak. Így sem tud teljesen eltakarni előle, ahhoz túl hatalmas a farkas, és bár ahogy a sárga szemekbe nézek, úgy érzem, nem kell félnünk, nehéz túllendülni az ösztönös védekezésen, ha ilyesmivel találkozik az ember. Axellel együtt hátrálok, a vicsorgás elbizonytalanít kissé, másik kezem Axel oldalánál fogja meg a kabátját. Tudom, hogy ő engem akar védeni, de nagyon téved, ha azt hiszi, hogy tétlenül végignézném, ahogy megpróbálja felfalni... Fenrir. Nem mintha nem lennének elég hatalmas fogai ahhoz, hogy kettőnket egyszerre nyeljen le, keresztben, de ahogy megszólal a fejemben - és azt hiszem, nem csak az enyémben -, ismét elfog az az érzés, hogy nem kell félnünk. Egyelőre, legalábbis.
Mégis megkönnyebbülés, amikor visszaváltozik emberi alakjába, bár azt hiszem, sosem fogok tudni ugyanúgy nézni rá, ahogy eddig. Már legutóbb is félelmet volt, ahogy fél kézzel bánt el az emberekkel... de ez most más. Ujjaim fáziskéséssel engedik csak el Axelt, azt hiszem, még nem teljesen dolgoztam fel, amit láttam. Találkozik a pillantásunk, látom kék szemeiben a döbbenetet, a feszültséget, a zavartságot - mindent, amit én is érzek -, mégis szavak nélkül is érzem, hogy az elhatározásunk is kölcsönös. Hogy most már tényleg válaszokat kapjunk. Még mindig nem tudom, mit higgyek, de ez a látvány legalább annyira nem evilági volt, mint az istenek létezésének gondolata, és mégis megtörtént.
Ezúttal már egyikünk sem képes leülni, és bár nehéz megszólalni, mégis megteszem.
– Mind itt vagytok? – fogalmazom át a kérdést. Nincs szükségem névsorra, valamennyit konyítok a mitológiához és az azokhoz fűződő legendákhoz, és ha egy istennek nem ismerem a nevét, az egyébként sem mondana nekem semmit az ő szájából sem.
Az előző percek miatt egy kicsit feszültté tesz, amikor elém lép, de összeszorítom az állkapcsomat és felszegem az állam, a tekintetét állva bámulok vissza a szemeibe, jelezve, hogy nem fog tudni megfélemlíteni. Ezt fenntartom akkor is, amikor leír egy kört körülöttem, mintha csak kutyamód körbe akarna szaglászni. Nem követem a pillantásommal, az ösztönöm egyébként is pontosan leköveti, éppen hol van. Inkább érzem, mint látom, hogy köztünk áll meg, a szemem sarkából Axelre sandítok, hogy kérdez-e valamit, de csak a feszültséget látom az arcán, ezért a következő kérdést is én teszem fel.
Csak akkor nézek Bjørn... Fenrir irányába, amikor visszakérdez és ismét közelebb hajol hozzám.
– Semmit, azon kívül, hogy itt keressem – felelem, de rögtön folytatom is, mert tudom, hogy ezzel nem vagyunk kisegítve. – Mindannyian itt éltek, ebben az országban, vagy... kedvetekre jelentek meg bárhol a világban? – Fogalmam sincs, ha hatalmas őrültségeket kérdezek, de épp az előbb változott át a szemem láttára egy fickó hatalmas bestiává, szóval talán kár zavarba jönni a hülye kérdések miatt. – Létezhet bármi, ami egyikőtöket Izraelbe vitte? – teszem még hozzá, hátha ezzel már tudok bármiféle támpontot is adni neki.
Tekintetemmel követem, ahogy átsétál köztünk, és amikor Axelhez fordul, én is felé fordítom a pillantásomat. Eszembe jut, amit annak idején mesélt, puszta viccből, hogy miket szokott neki mondani az édesanyja, és hirtelen az egész nem is tűnik annyira viccesnek. Vagy hihetetlennek. Axelt figyelem, elkap egy érzés, hogy megérintsem a kezét, mégsem lépek oda mellé, csak csendesen várom, elmondja-e Fenrirnek, amit akkor nekem mesélt el.

⇜ something better ⇝

Axel & Bjørn & Aviva

Nem igazán kapunk választ egyik kérdésünkre sem, legalábbis nem igazán, egyelőre. Az ősi istenek említésére eszembe jut, miket mondott legutóbb, Odint emlegette és Freyját, olyan neveket, akiket talán mindenki ismer, de senki nem - vagy legalábbis nagyon kevés ember - gondolja, hogy léteznének, vagy léteztek valaha. Hirtelen villan fel a fejemben egy régi emlék, egy szófordulat, amit még Axel mesélt viccesen arról, mit szokott neki mondani az édesanyja, aztán eszembe jut a saját anyám levele is, amiben rébuszokban fogalmazva arról beszél, hogy az igazi apám valami titokzatos módon olyan kérdésekre is választ adhatna nekem, amik még meg sem fogalmazódtak a fejemben.
Gyanúsan egybe vág minden, de túl földhöz ragadt vagyok ahhoz, hogy csak úgy elhiggyem az egészet. A gondolat még akkor is túlmutat a lehetetlen minden elképzelhető fokán. Istenek és félistenek? Nemár... Még csak meg sem akarom igazán fontolni a valóságtartalmát, különösen úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a mi kérdéseinket, de aztán, mintha csak megunná, hogy csak beszélünk - ami már kevésbé lepne meg vele kapcsolatban -, felém lép. Fenyegetőnek hat a mozdulat, ahogy fölém hajolva a képembe mászik, de még ezt is bőven sikerül überelnie azzal, amikor meglátom a szemeit.
És ez a látvány már nekem is azt súgja: erre biztosan nem létezik evilági magyarázat.
Egyszerre szólalunk meg Axellel, ujjaim észrevétlenül szorítják meg a szék karfáját, miután Bjørn elengedte, és koncentrálnom kell a másik kezemre, hogy ne fejtsek ki túl nagy erőt, mert még a végén összeroppantanám benne a poharat. Nem igazán vagyok az a beszari fajta, sok mindent láttam és éltem már túl, sokszor néztem szembe a halállal és jöttem ki én győztesen belőle, de egyszer sem éreztem azt a gerincemen felkúszó hidegrázást, amit most. Mintha valami figyelmeztetni akarna, de nem azok az ösztönök, amik eddig segítettek életben maradni; nem teljesen.
Amikor azt mondja, hogy ő Fenrir, szeretném kinevetni, úgy, mint nem is olyan régen, de csak azért, hogy vissza tudjak térni ahhoz az érzéshez, amikor természetes volt, hogy ez csak vicc lehet. Most már viszont nem tudok igazán hinni ebben, ezért pláne nem tudok nevetni... de hinni sem olyan könnyű, mint amilyen könnyedén ő kiejti a száján a szavakat. Jórészt csak meredten bámulok rá, próbálom feldolgozni ezt az egészet, gondolataim lázasan kergetik egymást a fejemben, és az előzőek után kicsit sem bizalomgerjesztő, amikor egy hátsó ajtó felé int a kezével.
Amikor legutóbb kirakta innen a szűrömet, olcsón megúsztam, de akkor legalább a főbejáraton távoztam. Azt nem tudom, az az ajtó hová vezet, és nem is igazán tetszik, hogy még a tarkóm is borsódzik a gondolattól. A szemem sarkából Axelre pillantok, fogalmam sincs, mi játszódhat le az ő fejében, vagy hogy őt mennyire villanyozza fel ez az ötlet, de aztán gyorsan rá kell jönnöm, hogy ezzel a bizonytalansággal épp elég időt vesztegettem el ahhoz, hogy Bjørn megunja.
Igazából már meg sem kellene lepődnöm, de ettől még ugyanolyan hirtelen és váratlanul ér a mozdulat, ahogy megragad, de ahelyett, hogy megint csak a talpamra állítana, vagy pakolgatna, mint a befőttes üvegeket a polcon, a következő pillanatban egyenesen a vállán találom magam, mint valami zsák. Már megint itt tartunk.
– Mintha a múltkor már említettem volna, hogy működnek a lábaim... – morgom, kifejezve a nemtetszésemet, de valamiért az ösztöneim most ellentétesen működnek, és nem arra szólítanak fel, hogy küzdjek, hanem arra, hogy maradjak nyugton. Meglehetősen szokatlan érzés, de amikor odakint még csak el sem hajít, hanem szinte finoman visszahelyez a talpamra, be kell látnom, hogy még mindig az a legjobb stratégia, ha hallgatok rájuk.
Ez sem készíthetett viszont fel arra, ami ezután következik. Először nem igazán értem, miért hátrál el tőlünk, de aztán... átváltozik. Erre egyszerűen nem létezik jobb szó. Az egyik pillanatban még ott áll előttünk, mint bármelyik másik normális ember, leszámítva a szemeit, a következő pillanatban pedig egy hatalmas farkas vicsorog ránk. Nem egyszerű farkas, még csak nem is olyan, mint a vérfarkasok a filmekben, legalább háromszor akkora lehet, mint mi, már csak magasságra is. Egy pillanatra eszembe jut, hogy vajon mi a francot rakhatott bele az italomba, hogy ilyeneket képzelek, teszek egy tétova lépést hátra, és közben oldalra nyúlva megragadom Axel karját a felé eső kezemmel, mintha csak őt is magammal akarnám húzni, bár fogalmam sincs, hová. A farkas felénk hajol, vicsorog, egyetlen foga akkora, mint az egész fejem, de elkerekedett, döbbent pillantásom inkább a szemeire szegeződik, amik pontosan ugyanolyanok, mint ahogy az imént Bjørn szemei villantak fel.
Hogyan? Hogyan?!
A fejemben hallom Bjørn hangját, amint elismétli ugyanazokat a szavakat, mint odabent, és az agyam finoman próbálja jelezni, hogy most már egy kicsit talán sok lesz a jóból. A gondolataim már nem is kergetik egymás, inkább csak a hitetlenkedés lüktet benne folyamatosan. Nem akarom elhinni, de nem tudom nem elhinni, hiszen itt zajlik, éppen az orrom előtt. Leblokkolok, a lábaim mintha földbe gyökereztek volna, és jóformán csak akkor térek magamhoz, amikor már ismét emberi alakban szólal meg. Ha nem lenne itt Axel, biztosra venném, hogy elment az eszem, de itt van, még mindig nem engedtem el a karját, hacsak ő nem húzta el onnan. Ránézek, amikor Bjørn ismét ránk dördül, de számomra innen már aligha van visszaút.
A lábaim maguktól visznek Bjørn - vagy akármi is a neve - után, és vissza az épületbe, és bár még mindig nem tértem teljesen magamhoz, megpróbálom összeszedni magam. Csak remélni tudom, hogy Axel sem fújt visszavonulót, mert én ezek után biztosan nem tudok.
– Hány... hozzád hasonló van még? – szólalok meg.
Nem tudom, melyik szót használjam. Nem jön a számra az isten szó, meg egyébként is jó lehet tudni, ha esetleg még ilyen... farkasokból is szaladoznak néhányan köztünk. Az kéne még, hogy legközelebb egy olyat küldjenek a nyakamra. Persze, ha hihetek neki, talán én sem vagyok teljesen védtelen ebben a helyzetben, és ez eszembe juttat egy újabb kérdést.
– Ismerheted az apámat? – fúrom szemeimet az övéibe. Azt már tisztáztuk, hogy ezt nem tudja ránézésre megmondani, de talán valamilyen módon be tudja azonosítani, és akkor már egy lépéssel közelebb kerülhetek az igazsághoz.

⇜ something better ⇝

Axel & Bjørn & Aviva

Nem igazán tűnik úgy, mintha meghatnám a Bjørnt a szavaimmal, de nem is azért mondtam, egyszerűen csak úgy gondoltam, ha már beszélgetünk, játszunk tiszta lapokkal. Ha meg lenne a lehetőségem, hogy az anyámat kérdezzem, nem igazán lennék most itt, ugyebár. Az arcom kifejezéstelen marad, akkor is, amikor félvállról odaveti a megjegyzését, de ahogy elindulnék a nyomában, megérzem magamon Axel tekintetét, ezért rápillantok. Az ő szava mögött már érzem az őszinte részvétet, ezért halványan rámosolygok.
– Régi történet – felelem halkan, de kézfejem egy pillanatra megérinti az övét, ahogy ellépek mellette, hogy ezzel fejezzek ki irányába egyfajta hálát.
Miután bezárul mögöttünk az iroda ajtaja, mindketten leülünk, bár Axelen is érzem, hogy ha választhatna, most talán inkább állva maradna. Én elfogadom az italt is, aztán, miután Axel jelzi, hogy enyém a terep, felteszem az első és legfontosabbnak tűnő kérdést Bjørn irányába. Félvérek. Még mindig nem értem, honnan jött ez neki, és amikor először csak azzal indokolja meg a dolgot, hogy mert azok vagyunk, jelentőségteljesen felvonom a szemöldököm.
– Azaz...? – próbálom noszogatni egy kicsit, mert ha ennyivel kell beérnünk, akkor még én is túl sokat vártam ettől a látogatástól. A "félvér" szónak én egyféle értelmezését ismerem - és gyanítom, hogy Axel is -, de azt rá még csak rá sem lehetne fogni.
Nem tűnik valami jókedvűnek, mondjuk nem is annak a fajtának ismertem meg legutóbb, de azt hiszem, ő is érzi, hogy ennél több kell. Aztán azt mondja, ősi istenek, mire a szemöldököm újra felszalad, ezúttal talán még magasabbra is, és ennek most hirtelen össze sem tudnám számolni, mennyi oka van. Nem vagyok hívő, de azért az "isten" szó fogalma nem áll tőlem távol, legalábbis olyan szempontból, hogy tulajdonképpen az egész eddigi életemet az határozta meg, milyen eszement háborúkat képesek az emberek folytatni a saját istenükért. Isten. Egyesszámban. Még ha mindenki máshogy nevezi is. Ahogy ezen gondolkozom, a homlokom már inkább ráncba szalad, pedig még el sem jutottam addig a részig, hogy leszármazottaknak nevezett minket.
A gondolataim lázasan kergetik egymást és nem is érek a végükre, mire újra megszólal, ezért én nem is tudok semmit hozzáfűzni. Már folytatja is, és hogyha eddig nem lett volna elég zavaros a történet, most még magát is be akarja sorolni valahova.
– Hozzád hasonlók? Úgy érted, hogy te...? – Nos, nem is tudom, mit kérdezzek. A beszélgetés elment egy egészen irreális irányba, úgy érzem. Istenek és leszármazottaik? Miféle nevetséges fikcióba kerültünk? Szinte nem is merek Axelre nézni, de azért megkockáztatok az irányába egy pillantást, és csak remélni merem, hogy ő nem fogja elnevetni magát, mint én legutóbb. Az határozottan rossz taktika, még akkor is, ha én sem tudok mit kezdeni a helyzettel. Továbbra sem.
Amikor Bjørn feláll addigi helyzetéből, hogy felém lépjen, egy egészen rövid pillanatra megfeszülök, bár az arcom nyugodt marad és nem is moccanok; eszembe jut, hogy egyszer már megúsztam a kipenderítést viszonylag egyszerűen, de mivel nincs jó kedvében, megfordul a fejemben, hogy ez most csúnyábban is végződhet. A karfára támaszkodva mászik bele az arcomba, én pedig beleépülök a háttámlába, nem tudom miért, de rám tör az a szó szerinti érzés, hogy le tudná harapni a fejem, ha akarná. Ami nyilván... nevetséges, nem? Nem?
Akárhogyan is, pislogás nélkül állom a tekintetét, hogy aztán a szemeim előtt játszódjon le egy ismerős pillanat, amit a legutóbbi alkalommal a lámpák fényére fogtam, de most nem tudom. A szemei megvillannak, elönti őket valami, amitől hirtelen hatalmasnak és állatiasnak tűnik, a színük pedig természetellenesen sárgásba vált át, és bár én lennék az utolsó, aki a természetellenes szemszínekből messzemenő következtetést vonna le, az övé nem csak különös. Hanem változik. És ezt... kontaktlencsékkel sem lehet megoldani.
– Ez meg mi a franc volt? – suttogom megrökönyödve, amikor a szemei visszaváltanak eredeti, sötét színükre. Ha az előbb elfogott a le-tudná-harapni-a-fejem érzés, akkor most kifejezetten kellemetlen élmény, hogy még mindig nem távolította el magát a személyes teremből.

⇜ something better ⇝

Axel & Bjørn & Aviva

Axel szavaira halványan elmosolyodtam, mert a legutóbbi találkozásunk után ha valakiből kinéztem volna a fejünk leharapását, az éppen Bjørn lett volna, de pont ebből a legutóbbi találkozásból voltak sejtéseim, hogy mit ne csináljak, ha válaszokat akarunk kapni. A nevetésről például már garantáltan tudtam, hogy rossz taktika. Átvágtunk a tömegen, a férfi mellé érve határozott tekintettel néztem fel rá, még akkor is, ha arckifejezése egyértelművé tette, hogy a háta közepére sem kívánja a társaságunkat. Nem hátráltam meg, amikor közelebb lépett, és nem csak azért, mert Axel mögöttem volt; a tekintetét is álltam, még akkor is, ha a kérdése érzékeny területeket érintett. Nem vettem magamra a dolgot, értettem, miért kérdezi, de legutóbb nem jutottunk el odáig, hogy elmondjam neki, miért nem tudom megfogadni a tanácsát.
– Az anyám halott – feleltem nyugodt hangon. – Nem igazán hagyott hátra semmit azon az információn kívül, hogy ebben az országban keressem, ha meg akarom találni.
Láttam, hogy gondolkozik és mérlegel, valószínűleg azt latolgatta, hogy eljátssza-e a múltkori jelenetet mindkettőnkkel, ezúttal egy kicsit talán erőteljesebben, hátha nem jövök vissza még egyszer. Tényleg nem tudtam, mire számíthatunk tőle, de egy kicsit akaratlanul is megkönnyebbültem, mikor ahelyett, hogy kipenderített volna minket az ajtón, elindult abba az irányba, ahol emlékezeteim szerint az irodája volt. Nem szóltam semmit, de a vállam felett hátrapillantottam Axelre, hogy lássam a reakcióját; mondjuk egyébként is úgy sejtettem, hogy nem akarna meghátrálni ebből az egészből.
A szám sarka megrándult az ismerős - és ismerősen kedves - felszólításra, és csakúgy, mint legutóbb, ezúttal is elindultam utána, valószínűleg Axellel a nyomomban. Bementünk az irodába, ő pedig bezárta mögöttünk az ajtót, aztán két széket húzott ki. Az egész helyzetnek volt egy kis kihallgatásos beütése, még úgy is, hogy mi jöttünk kérdezni, de én már azt is pozitívumnak könyveltem el, hogy egyáltalán itt vagyunk és nem arccal a térkövön, odakint. Elfogadtam a felém nyújtott poharat, aztán a szemem sarkából Axelre pillantottam, de úgy éreztem, kezdetben egyébként is biztosan rám hagyná a beszédet, ezért visszafordultam Bjørn felé és én tettem fel az első, talán legegyértelműbb kérdést.
– Miért hívtál minket félvérnek? – néztem a szemébe. A hangom nyugodt volt és őszintén kíváncsi, nem szorult belé sem vidámság, sem kétely. Egyszerűen csak tudni akartam, és ha egyenes válaszokra vágytam, úgy gondoltam, az egyenes viselkedés lehet a leginkább célravezető.

⇜ something better ⇝

Axel & Bjørn & Aviva

A kezdeti nehézségeken mindketten igyekeztünk túllendülni, vagy inkább nem venni róluk tudomást, tekintve, hogy láthatóan egyikünk sem tudott mit kezdeni ezzel a furcsa helyzettel. Szokatlan volt, hogy erőlködnöm kell a rövidtávú memóriám elnyomásán, pedig elég nagy szükségem volt rá, hogy visszahúzhassam magam köré a láthatatlan falakat, legalább annyira, amennyiben megegyeztünk tegnap. Még azelőtt, hogy aztán jóval messzebbre mentünk volna. Kulcsfontosságú volt, hogy helyén kezeljem a helyzetet, mielőtt még ennél is jobban belebonyolódok, de rohadtul nem volt egyszerű, ha egyszer tisztán emlékeztem mindenre; és hiába mantráztam magamnak, hogy pontot tettünk a végére és ez volt az egyetlen cél, ha egyébként még ott pattogtak köztünk a szikrák, és az agyam emiatt szívesen kitörölte volna onnan azt a pontot, hogy inkább vesszőre cserélje.
Ezért is próbálok inkább az előttünk álló dolgokra koncentrálni, még akkor is, ha én magam sem vagyok biztos benne, hogy mire számíthatunk. Talán arra nem, hogy minket is páros lábbal rúgjon ki, ameddig nem kezdeményezünk valami balhét odabent, de lehet, hogy válaszok terén sem kellene elbíznunk magunkat. Axelt is figyelmeztetem rá, hogy a fickónak sajátos a modora, ami nem biztos, hogy a mi malmunkra hajtja majd a vizet, de abban egyetértünk, hogy legalább próbáljuk meg.
Odabent sikerül ismerős helyet választanom a pultnál, de jobbnak látom nem felhívni erre a figyelmet, inkább körbepillantok odabent, hogy meglátok-e egy tömegből jócskán kitűnő nagydarab alakot. Axel kérdésére halkan elnevetem magam.
– Annál egy kicsit rosszabb – felelem, felidézve a pillanatot, amikor jóformán egy kézzel repített át egy másik embert a bár másik felébe, kis túlzással. Én is tapasztaltam már furcsa dolgokat, de az egy egészen új szint volt, amit tőle láttam.
Végül ő előbb talál meg minket, mint én őt, legalábbis erre utal az a nem túl bizalomgerjesztő érzés, mikor valaki a hátam mögött jócskán fölém magasodik, a veszélyérzetem mégsem kezd el azonnal jelezni. Nem gondolom magam kivételezett helyzetbe, valószínűleg nem is rajongana az ötletért, hogy mindkettőnknél fegyver van, de a múltkori után talán megértené, és talán nem összepakolni minket is, amíg jól viselkedünk.
Amikor megszólal, már tudom, hogy ő is felismert, de megüti a fülem a félvér szó. Zavartan pillantok Axelre, bár kötve hiszem, hogy ő jobban érti, miről van szó. A félvérnek egyfajta értelmezését ismerem, de azt még rám is nehezen lehetne fogni, nemhogy rá. Ellenben ez a mondat - még ha nem is tudom értelmezni igazán - valamennyire igazolja azt a megérzésemet, amit tegnap próbáltam elmagyarázni Axelnek; hogy lehet ebben valamiféle közös kulcs. Tekintetem aztán gyorsan visszafordul Bjørn felé, látom, hogy úgy méricskéli a környezetünket, mintha újabb hívatlan vendégekre számítana, de mielőtt még megszólalhatnék, már tovább is áll, hogy nem messze tőlünk rendre intsen egy fickót... a maga sajátos módján. Jó kis felvezetése a jelenet a ma esti hangulatnak, de engem nem tud eltántorítani.
– Készen állsz? – mosolygok Axelre. – Ha szerencsénk van, mi épségben megússzuk. – Nem számítok rá, hogy visszavonulót fújna, de ha meg is tenné, én akkor is lecsusszanok a bárszékről, hogy célba vegyem a helyet, ahová a fickó lecövekelt a falnál. Engem túlságosan felcsigázott azzal, hogy láthatóan birtokában van annak a tudásnak, ami számunkra sok mindent megmagyarázna.
Megállok Bjørn mellett, elszánt tekintettel meredek rá, csak hogy tudja, ma sem fogom megkönnyíteni az estéjét, csak most remélhetőleg más módon.
– Ha beszélgetned kell velünk, minket is kidobsz az ajtón? – érdeklődöm nyugodt hangon, fejemmel az ajtó felé intve.

⇜ something better ⇝

Axel & Bjørn & Aviva

A reggelnek legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ébredési időpont - napszakilag inkább késő délután - azt hiszem mindkettőnk számára szokatlan helyzet volt. Nem igazán tudnék felidézni magamban egyetlen alkalmat sem, amikor akár éjszakára maradtam volna szánt szándékkal valahol, akár a nap első sugaraival ne tűntem volna el nyomtalanul; ehhez képest Axelbe gabalyodva felébredni egy egészen... új élmény volt. Emiatt mondjuk a legkevésbé sem izgattam volna magam, ha bárki másról lett volna szó, hiszen bárki másról biztosan tudtam volna, hogy még mindig nem késő nyomtalanul eltűnni az életéből, de ő a fejébe vette, hogy segíteni akar nekem. Én pedig a fejembe vettem, hogy hagyom neki.
Egyébként is tettem neki egy ígéretet a bárba való visszatérésre vonatkozóan, ráadásul kötve hiszem, hogy azok a dolgok, amik tegnap éjjel is maradásra bírtak, most hagynának elmenekülni.
Két dolog biztos: kockázatos az egy méteres körzeténél közelebb mennem hozzá és még a mai este folyamán meg kell győznöm valahogy, hogy összeszedhessek magamnak néhány ruhát otthon. Abban igazat kell adnom neki, hogy egy időre jó, ha eltűnök abból a lakásból, de megfelelő körültekintéssel semmi akadálya egy gyors látogatásnak.
Egyelőre viszont be kell érnem a bár meglátogatásával, hiszen mire sikerül összeszednünk magunkat és még enni is valamit, már bőven ideje az indulásnak is. Autóba ülünk, én pedig elnavigálom a bárhoz, vagy legalábbis a közelébe, ahol még le tudja tenni az autót, onnan pedig gyalog megyünk tovább, egyenesen az ajtóig, ahonnan nem olyan rég még szó szerint páros lábbal rúgták ki a négy jómadarat. Az emlék még mindig megmosolyogtat, és erről eszembe jut, hogy talán Axelt sem árt figyelmeztetni.
– Elég sajátos stílusa van – pillantok rá hátra a vállam felett, mielőtt bemennék az ajtón. – Igazából nem tudom, mire számíthatunk tőle, mert nem tűnt egy beszédes típusnak. De egy próbát megér – vonok vállat.
A helynek most is jó forgalma van, de a bárpultnál még akad pár hely, úgyhogy arra csapok le. Felülök a bárszékre, de csak ahogy arrébb mozdítom a kezem a pulton tapintok ki egy gyanús vágást a mahagóniban. Hoppá. Inkább nem is mondok erről semmit, hanem körbepillantok a bárban, hogy meglátom-e, akit keresünk.
– Nehezen eltéveszthető a fickó – szólalok meg közben, Axelnek címezve a szavakat. – Ha itt van, nem lesz nehéz kiszúrni.

⇜ something better ⇝