Thrúd & Alvis

At the shrine of your lies I'll tell you my sins and you can sharpen your knife

Csak felvont szemöldökkel pillantottam a nőre, amikor közölte, ő nyomozó és nem közterület figyelő, íriszeimmel egyúttal szarkasztikusan is kérdezve: „Ó, valóban?”, de a szemjátékon kívül más módon nem reagáltam le szavait egész egyszerűen azért, mert nem volt rá szükség. Egyértelmű volt, hogy Thrúd mindent latba vetett annak érdekében, hogy kikészítsen ez a néhány perc alatt, én pedig elhatároztam, hogy nem fogom neki hagyni ezt. Sem azt, hogy megingasson hitemben, és olyan érzéseket és vágyakat hozzon elő belőlem, amelyekről úgy hittem, rég mélyen magamba temettem.
- Semmi okom arra, hogy kivételezzek veled – feleltem hidegen. – De másokkal ellentétben te láthatod élőben is a szerkezet működését a megvétel előtt – tettem még hozzá tárgyilagosan, bár még magam sem tudtam eldönteni, hogy emiatt plusz költséget számoljak-e majd fel a valkűrnek vagy tekintsek rá kis bónuszként. Egyelőre abban sem voltam biztos, hogy mit tudott volna nekem fizetségként adni az iránytűért cserébe. Mindenesetre megnyugtatta önérzetemet már maga a tudat is, hogy fair üzletként kapni fogok cserébe valamit, és puszta szentimentalizmusból nem adom oda Thrúdnak ingyen a tárgyat. Volt ugyanis egy halk hang a fejemben, ami igencsak buzgón próbált erre csábítani.
- Igen, ez a két lehetséges opció van – bólintottam egyetértően, azt azonban nem tettem hozzá, hogy véleményem szerint az utóbbiról volt szó. Nem különösebben gondoltam úgy, hogy túl sok ellenségem lett volna. Nyilván voltak sokan, akik nem kedveltek (ezen személyek élén pedig pont Thrúd állt), de mivel az utóbbi időben minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy kerüljem az istenek és természetfelettiek társaságát, senkit nem tudtam volna felsorolni, aki bosszút esküdött volna ellenem.
A beszélgetésünk ezt követően egy olyan irányt vett, amit ugyan egyikünk sem akart szóba hozni, ám elkerülhetetlen volt, hogy mégis terítékre kerüljön. A balul elsült eljegyzési kísérletem bántotta nemcsak büszkeségemet, hanem a szívemet is, és az akkor érzett szégyen még mindig árnyékként kísértett. A megalázottság pedig előbb utóbb mindig dühhé vált bensőmben – így történt ez most is. Inkább hátat is fordítottam Thrúdnak, mert nem akartam ilyen lelkiállapotban beszélni vele. Emiatt nem is reagáltam a következő szavaira, amivel újfent ismét meggyanúsított azzal, hogy én nem tartottam be az ígéretemet. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy miért emlékeztünk máshogy az akkor történtekre, és hogy Thrúd miért volt ilyen kegyetlen velem, amikor ő döntött úgy, hogy elsétál. Az pedig, hogy volt valami, amit képtelen voltam felfogni és megérteni, igencsak zavart, de jelenleg nem akartam ezzel foglalkozni, ezért inkább ismét a szőnyeg alá söpörtem ezeket a gondolatokat. Jelenleg a legfontosabb az volt, hogy az ellopott nyakláncot visszaszerezzem.
Ezt követően az asztalom mögé sétáltam, mintha a bútordarab képes lett volna bármitől is megvédeni, de ha mást nem, legalább azt a látszatot tudtam vele kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben volt velem. Ezért is tettem-vettem és nézegettem a naptáramat, mint egy rendkívül elfoglalt üzletember, akinek arra sincs ideje, hogy azzal a nyomozóval foglalkozzon, aki az ő ügyét próbálta segíteni.
- Nagyszerű – pillantottam Thrúdra keserédes mosollyal az ajkaimon. – Még egy dolog, amiben egyetértünk.
Szerencsére a valkűr megindult az ajtó felé további szó nélkül, amikor egyértelművé tettem a számára, hogy részemről véget ért ez a kis eszmecsere. Nem tett volna jót egyikünknek sem, ha egy másodperccel is tovább maradunk egymás társaságában – egyértelműen fatális következményekkel járt volna.
- Majd értesítelek, ha elkészült a tárgy – válaszoltam vissza a valkűrnek érzelemmentes hangon, figyelmen kívül hagyva az apró kis fenyegetését. Nem igazán vettem szívemre a szavait, és nem is ijesztett meg velük, mivel én az a fajta voltam, aki igenis komolyan vette a munkáját és az ígéreteit. Egyébként sem lett volna okom átejteni őt, amikor az én érdekem volt az, hogy ráleljünk az ellopott tárgyra, és nem az övé. De ez a kis megjegyzés is csak azt mutatta, hogy Thrúd soha nem akart igazán megismerni. Talán még örülnöm is kellett volna annak, hogy akkor elsétált – legalább megakadályozott abban, hogy egy hatalmas hibát kövessek el. Mert bármennyire is akartam őt megszerezni, magamnak valószínűleg többet ártottam volna csak ezzel, és ha fontossági sorrendet kell felállítani, egyértelmű, hogy én voltam a legfontosabb a magam számára.
Néhány másodperccel azután, hogy Thrúd elhagyta az irodámat, egy nagy sóhaj kíséretében én is megindultam a földszint felé, remélve, hogy a valkűr addigra már kisétált az üzletből. Nem akartam vele összefutni rögtön, de muszáj volt a munkavállalómmal beszélni, és megnyugtatni abban, hogy semmit nem loptak el. Ilyenkor mindig rájöttem, hogy mennyire bosszantó volt a tudatlan emberekkel bánni.

711 szó ◆ Take me to church

Alvis & Thrúd

I like to make people who hate Me, hate Me even more.

Próbálok profi lenni és csakis a munkára koncentrálni, de egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne döfjek oda néha egy-egy megjegyzést. Hiszen, hosszú évek óta itt lappang bennem a sértettség, a harag, a megalázottság érzése, amiért bohócot csinált belőlem, félrevezetett és pofára ejtett. Csoda hát, ha most nehéz úgy viselkednem, mintha nem táplálnék iránta mérhetetlen dühöt meg egy jó adag vonzódást is? Hiába öltötte magára ezt a rideg, bunkó ficsúr szerepet és mutatja ezt a külvilágnak olyan szívesen, én tudom, emlékszem rá, hogy milyen valójában, hogy milyen jó fej és kedves tud lenni, ha éppen nem azzal törődik, hogy mások mit gondolnak róla. Iszonyú távolinak tűnnek ezek a képek, de őrzöm őket magamban ugyanúgy, mint a haragomat is. Igazából, az előbbi táplálja az utóbbit.
-Sajnálom, én nyomozó vagyok, nem közterület felügyelő. - válaszolom édes mosollyal, a gúny továbbra is körbe lengi minden mozdulatomat, de be kell valljam, ha elképzelem magam előtt az asztal fölé görnyedő Alvist, aki iszonyúan koncentrál arra, mit fog majd legközelebb alkotni, melegség tölt el. Én tényleg, őszintén rajongtam azért, amit csinál, mert olyasfajta tudás van a birtokában, ami gyönyörű és veszélyes. Nem is kételkedek egy pillanatig sem, hogy képes lenne egy olyan tárgyat létrehozni, ami segítené a nyomozást, de azért szándékosan birizgálom az oroszlán bajszát kicsit. Nem kell neki tudnia semmit abból, amit gondolok. -Valóban hasznát tudnám venni, ha pedig ragaszkodsz hozzá, meg is fizetem. Egy pillanatig sem szeretném, hogy kivételezz velem.- fordulok felé karba tett kézzel, tekintetem, ha meglenne hozzá apám képessége, valószínűleg villámokat szórna, de valószínűleg azért így is elég szúrós. Legutóbb, amikor azt kezdtem érezni, hogy engem másképp kezel, iszonyú nagy bukás lett a vége, úgyhogy köszönöm, nem kérek belőle többet.
De, hogy az üggyel is haladjunk picit, próbálom logikusan, lépésről lépésre összerakni a lehetséges történéseket és, mivel Alvis is egyetért abban, hogy mindenképp ki kellett őket hallgatnia a tettesnek, úgy érzem, jó nyomon járok. Egy pillanatra ismét eszembe jut, milyen jó csapat is tudtunk régen lenni, de nincs időm szentimentális gondolatokra. Minél előbb meg kell találni azt, aki ellopta tőle a nyakéket. -Akkor az illető vagy jól tud rejtőzködni, vagy olyasvalakiről van szó, aki már egy ideje figyelt, lehallgatott téged. - morfondírozok tovább hangosan, bár nem is igazán értem, miért osztom meg vele a gondolataimat. Nem kellene hagynom, hogy a régi idők emléke elhomályosítsa a jelenemet, hiszen ő még mindig a sértett, nem pedig valami régi ismerős, akivel csevegnem kellene a nyomozásról. Még akkor sem, ha részt akar benne venni.
Pedig, erre fáj a foga, ez a terve, hogy majd mi együtt dolgozunk ezen, mint valami kis csapat, de én nem akarok több időt a közelében lenni, mint amennyit muszáj. Nem tetszik neki. Naná, hogy nem, hiszen egyrészt valószínűleg élvezi, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhat, másrészt pedig imád mindenről tudni. Látszik rajta, hogy az a mániája, hogy ő irányítson mindent, még akár ezt a nyomozást is, de nem hagyhatom.
Aljas fegyverhez folyamodok annak reményében, hogy majd meghátrálásra késztetem, olyasmit hozok fel, amire megesküdtem magamnak, hogy még csak utalni sem fogok, mire konkrétan megdöbben. Ezzel meg összezavar. Miért döbbenti meg, ha azt kérem tőle, hogy most is sétáljon el, ahogy egykor? Úgy csinál, mintha nem is tudna, nem is emlékezne, hogy mi történt. Nevetséges színjáték, de amit a fejemhez vág még nevetségesebb. -Hát azt őszintén kétlem. Én legalább tartani szoktam magam ahoz, amit ígérek.- morgom dühösen, miközben hátat fordít nekem, ahogy azt már tette is egyszer, igazság szerint nem is lep meg, hogy most is csak erre képes. Az nem az ő stílusa, hogy eléd álljon és közölje, hogy mit akar vagy épp mit nem akar.
Fújtatok egyet dühösen, az arcomat pír borítja a dühtől és a sértettségtől, de véletlenül se szeretném, hogy ezt lássa, így én is a hátamat fordítom felé. Így a legjobb számunkra. Egymásnak hátat fordítva.
Próbálok lenyugodni, erőszakkal terelem vissza gondolataimat a jelenhez, amiben nem igazán van segítségemre, de felvértezem magam a nemtörődömség páncéljával és csak bólintok szavaira, ahogy ismét felé pillantok. -Egyetértek. Irritáló.- ejtem ki én is ugyanazon szót, amit ő használt az imént, végül őszinte meglepettség költözik arcomra, ahogy mindezek ellenére közli, hogy megkapom azt a tárgyat. Nehezen is hiszem el, hogy ilyen könnyen ment, így végül a gyűrűs megjegyzése helyre billenti az egyensúlyt. Nem is Ő lenne, ha nem adná meg a kegyelemdöfést. -Ne aggódj. Sok mindenre vágyom, de az, hogy újabb gyűrűt kapjak tőled, nem tartozik közé. - morgom dühösen, a fájdalmat meg, amit újra a felszínre hoz szavaival, erőszakkal fojtom magamban, mert nem akarom itt, előtte kiengedni. Nem akarom, hogy lássa, mit okozott a kis játékával, hogy mennyire szíven döfött, amit velem tett. Biztos azóta is irtó büszke magára, amiért így átvert és jókat nevetnek Dvalinnal rajtam. Vagy tudja a fene, kivel cseveghet ilyen dolgokról.
Végül úgy szól hozzám, hogy abból egyértelmű legyen számomra, hogy mehetek a fenébe. Nem is óhajtom tovább húzni ezt az elviselhetetlen beszélgetést, igy végül magamra erőltetem mosolyomat és megrázom a fejem. -Majd kereslek.- közlöm szárazon, indulok is az ajtó felé, hiszen kitalálok én egyedül is innen, de azért a küszöbön még megállok egy pillanatra és hátra sandítok rá. -És eszedbe se jusson megpróbálni átverni. Sem az ékszerrel, sem a nyomozással. Az már igazán...unalmas húzás lenne az első után. - lesek rá bájosan, végül kilépek az irodából, bevágom magam mögött az ajtót és egy hatalmas sóhajt követően elindulok a kocsimhoz. Ez megterhelőbb volt, mint egy durvább csata. Legközelebb össze kell szednem magam, ha találkozom vele.

Thrúd & Alvis

At the shrine of your lies I'll tell you my sins and you can sharpen your knife

Ha igazán akartam volna, akár egy estig tartó szópárbajt is folytathattam volna a valkűrrel, de ilyesmi nem állt szándékomban. Többek között azért sem, mert az azt jelentette volna, hogy még egy perccel tovább kell egy légtérben tartózkodnom vele, másrészt pedig okosabb voltam én annál, minthogy értelmetlen vitákat folytassak Thrúddal. Ezért csak csettintettem a nyelvemmel az epés megjegyzést hallva, ezáltal fejezve ki nemtetszésemet, majd vettem egy mély lélegzetet. Még szemeimet is lehunytam egy pillanatra, hogy kizárjam az elmémből az oda nem illő gondolatokat, és kizárólag az ügyön tudjak elmélkedni. Jelen pillanatban ez volt a legfontosabb, az csak egy plusz komplikációt jelentett, hogy éppen Thrúddal kellett nyomoznom. De találtam én már szemben magam ennél komolyabb kihívásokkal is, amik elől szintúgy nem menekültem el, hanem sikeresen leküzdöttem azokat. Nem most állt szándékomban elkezdeni a megfutamodás művészetét elsajátítani.
Sajnálatos módon, bármennyire is igyekeztem megőrizni hidegvéremet és a racionalitás talaján maradni, Thrúd nem győzött lépten-nyomon szurkálódó megjegyzéseket küldeni felém, azt a benyomást kelte, hogy szánt szándékkal akart minden alkalommal belém rúgni még egyet és még egyet. Mintha eddig nem tette volna már meg ezt épp elégszer.
- Véleményed szerint, ki az, aki elutasítaná azt, hogy egy láthatatlan pajzs védelmezze minden bajtól? – kérdeztem vissza, igyekezve visszafogni az ingerültségemet. Átkoztam magamat, amiért képtelen voltam egyetlen szó nélkül elmenni a gúnyos megjegyzése mellett, pedig a legcélravezetőbb ez lett volna. Ám Thrúd mellett sokszor megpróbált cserbenhagyni a racionalitásom. – Az elképzeléseddel ellentétben, dolgozni szoktam az irodámba járni, nem a kamerákat bámulni. Ezeknek a megfigyelése véletlenül nem a te munkakörödbe tartozik? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, de költői kérdés volt csupán, választ vagy visszavágást nem vártam el tőle. Egyszerűen csak nem hagyhattam, hogy övé legyen az utolsó szó, főleg egy olyan témában, ami fontos volt a számomra. A munkám pedig pont ilyen volt.
Éreztem, hogy szándékosan próbált meg az egomra és büszkeségemmel hatni azzal, ahogyan megfogalmazta a kérést és kérdést, kivételesen azonban nem vágtam vissza neki semmivel. Helyette komolyan elgondolkodtam a javaslatán, végtére nagyon is elképzelhető volt, hogy létre tudok hozni egy ilyen szerkezetet. Például egy iránytű formájában. S lehetséges volt, hogy a végén még ennél is többre lesz képes, ha valóban elkészítem ezt a tárgyat.
- Feltételezem a nyomozás végén szeretnéd magadhoz venni ezt a mágikus tárgyat. Elvégre tagadhatatlan, hogy a munkád során igencsak hasznos lenne… – jegyeztem meg, miközben ezúttal én pillantottam számítón Thrúdra. Ismert már elég jól ahhoz, hogy tudja, minden elkészített tárgyamért fizetséget kértem, és nem feltétlenül pénz formájában. Épp ezért húztam el előtte a mézes madzagot, és adtam tudtára burkoltan, hogy ha igényt tartana a továbbiakban is a szerkezetemre, azért fel kell ajánlania valamit fizetség gyanánt.
- Minden bizonnyal – bólintottam egyetértően, amikor a beszélgetés kihallgatását említette. – Dvalinnak tegnap délelőtt beszéltem a nyakékről, és még aznap este valaki el is vitte – magyaráztam, hogy Thrúd is értse, mire utaltam az előbb. Hogy miért nem voltam biztos abban, hogy tényleg csak az ékszert akarta-e az illető. Mert abban tényleg igaza volt, hogy az egészben a legfurcsább az volt, hogy úgy sétált be az üzletbe, mintha ő lett volna az egész hely vezetője, s mint aki pontosan tudja, mit hol talál meg.
Ekkor lépett Thrúd az ablakhoz, hogy összességében átgondolja a javaslatomat, és hogy eldöntse, mi tévő legyen. Ez idő alatt végig figyeltem őt, egyetlen másodpercre se vettem le a tekintetemet róla. Nem is állt szándékomban ismét lecsökkenteni a kettőnk közötti távolságot, ám amikor azt implikálta, hogy engem kizár a tőlem ellopott tárgy nyomozásából, egy szempillantás alatt már előtte is álltam, hogy közöljem vele, el is felejtheti ezt. Hiú ábránd volt, hogy közelségem majd fenyegető hatással lesz rá, vagy hogy ezúttal megkímél a bántó megjegyzéseitől. Mikor azonban azt mondta, hogy most is elsétálhatnék, egyetlen rövid másodpercre valódi döbbenet ült ki az arcomra. Ezt azonban rögtön felváltotta a düh, amiért Thrúd ilyennel próbált engem megvádolni, holott ő volt az, aki elsétált akkor, és egyetlen szó nélkül köddé vált.
- Szerintem összekeversz magaddal, kedves Thrúd – sziszegtem ingerülten, majd inkább hátat is fordítottam neki, mert képtelen voltam elviselni azt a gúnyt, ami belőle áradt. Ismét eszembe juttatta, hogy milyen megalázottnak éreztem magam akkor Thor előtt. Már csak ennek a gondolatára is ismét ökölbe szorult a kezem, és muszáj volt nagyokat lélegeznem, hogy lecsillapítsam a dühömet. Ugyanis ilyen érzelmi állapotomban voltam a legveszélyesebb, a legkiszámíthatatlanabb, és jelen pillanatban határozottan féltem attól, hogy mit tettem vagy mondtam volna Thrúdnak, ha megpillantom a szemeiben csillogó megvetést.
Végül néhány igencsak hosszú másodpercnek mondható pillanat múlva éreztem, hogy visszatér az önuralmam, ám nem fordultam Thrúd felé, hanem megindultam az íróasztalom felé, hogy megvizsgáljam az időbeosztásomat. Másokkal ellentétben ugyanis én igencsak elfoglalt ember voltam.
- Ezt a kis ügyet nem nevezném megerőltetőnek, inkább csak irritálónak – feleltem végül, miközben a naptáramat kezdtem lapozgatni. Szándékosan tettem úgy, mintha Thrúdot figyelemre se méltattam volna, valójában azonban a szemem sarkából végig szemmel tartottam, de persze, nem feltűnően. Nem akartam, hogy azt a következtetést vonja le véletlenül, hogy még mindig érdeklődők iránta. Bármennyire is volt ennek igazságtartalma.
- Igen, Thrúd, elkészítem a tárgyat – válaszoltam tagoltan, mint aki elveszítette már a türelmét, annyiszor kellett megismételnie magát. Ekkor pillantottam ismét rá, visszahelyezve a naptárat a helyére. Szerencsére jelenleg nem volt egyéb sürgős felkérésem, ezért nyugodtan tudtam teljesen ennek az iránytűnek az elkészítésére koncentrálni. Persze előbb az alapanyagot is be kellett szerezni hozzá. – Egy pillanatig se félj, még egyszer gyűrűt nem fogok adni neked semmilyen formában – feleltem gúnyosan mosolyogva, egyúttal azt is üzenve neki, hogy még egyszer eszem ágában sincs elkövetni ugyanazt a hibát mint annak idején. Nekem semmit nem kellett kétszer mondani, első alkalom után is megtanultam a leckét.
- Igényt tartasz még valamiben a szolgálataimra? – kérdeztem felvont szemöldökkel, azt sugallva, hogy én részemről lezártnak tartom ezt a beszélgetést. Már így is több mint elegendő időt töltöttünk egy légtérben, és csak akkor voltam hajlandó meghosszabbítani ezt az időintervallumot, ha valóban volt valami mondandója a számomra.

957 szó ◆ Take me to church

Alvis & Thrúd

I like to make people who hate Me, hate Me even more.

Újra és újra megdöbbenek azon, hogy egykor mennyire félreismertem, mennyire félre tudott vezetni, hiszen elhitette velem -akarattal vagy anélkül, az most mindegy-, hogy érdeklem és kedvel, aztán meg ejtett. Talán, most van csak lehetőségem Őt látni, most mutatja ki a foga fehérjét, hogy milyen is valójában és mindaz, ami egykor volt, amit véltem, hogy van köztünk, csak egy jól alakított szerep volt. Egyedül, csak azt nem értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a színjátékot meg azt a gúnyt, ami most árad belőle, de inkább úgy fogom fel, hogy valószínűleg nem is ellenem irányul, egyszerűen csak ilyen. Egy pökhendi, arrogáns, gúnyos szemét. -Ugyan. Miattam semmiképp se aludj nyugodtan.- jelenik meg pimasz mosoly az arcomon, miközben pillantásom az övébe fúrom úgy tíz centire az arcától, majd mikor közlöm, hogy egyetlen játékszerét se szeretném rossz kezekben látni, Ő tovább gúnyolódik de én, már inkább nem is reagáltam semmit. Nem fogom hagyni, hogy felbosszantson, inkább odébb lépek és az ügyön kezdek gondolkozni. Tényleg el kell vonatkoztatnom a ténytől, hogy épp Ő áll előttem, legyen bármennyire is gúnyos és irritáló. Pedig, igen csak viszket a tenyerem, érzem, hogy lassan érik egy pofon, ami már évszázadokkal ezelőtt megfogant, amikor olyan csúnyán átvert és a viszontlátás miatt, most csak lassan erősödik. De visszafogom magam. Még.
Ezen mondjuk sokat segít az, hogy míg én az iroda egyik felében vagyok, ő az asztala mögé telepszik, utána pedig, mintha csak két idegen lennénk, akik valóban egy ügyön dolgoznak, a részleteket vitatjuk meg. Ki kell deríteni, hogy ki lopta el azt az ékszert, különben komoly gondok is lehetnek még később és igazán nem vágyom arra, hogy egy Alvis által készített ékszer felforgassa nekem az egész város életét. Nagyon nehéz így is eltussolni sokszor a dolgokat, amikor valaki olyannak van köze hozzá, aki nem egyszerű halandó.
-Pont emiatt kellene, hogy legalább sejtésed vagy tipped legyen arról, ki lehet érdekelt ilyesmiben. Gondolom, szívesen ücsörögsz itt a cuki irodádban és figyeled a kamerákat...- mosolygok rá édesen, de pillantásom szúrós, legalább annyira, mint szavaim de hát most is úgy pöffeszkedik ott, mint valami kis király. Őrület, hogy mennyire félreismertem egykor, mert bár némi gőg akkor is jelen volt benne, de volt ott figyelmesség és kedvesség is, ráadásul iszonyú jó érzéke volt ahoz, hogy pontosan milyen fegyver illik hozzám a legjobban. Nála jobban, szinte senki sem ismer és ez a legdühítőbb jelenleg, hogy tudom, miközben gúnyosan bámul rám az asztala mögül, nagyon jól tudja, hogy mire miként fogok reagálni.
-Nem rendelkezem ilyen listával, de ismerek valakit, aki -nem szívesen vallom be-, de igen jó ékszereket készít. Talán, előállhatna valamivel, amivel ki lehetne szűrni a nem halandó lényeket ezen a világon. Már, ha képes ilyesmire...- vonok vállat, tekintetem kihívó, ajkaimon számító mosoly látszik, hiszen szándékosan piszkálom a kis egoját, hiszen Alvis pontosan az a típus, akinek ha azt mondod valamiről, hogy lehetetlen, azért is megcsinálja. Mondjuk ezen elven akár azt is mondhatnám neki, hogy úgyse meri felpofozni magát. Ha megtenné, legalább nem viszketne tovább a tenyerem és még jól  is szórakoznék. -Na és nem lehet, hogy valaki kihallgatott titeket? Biztos nem találomra jött be ide az illető. Tudta, hogy mit akar, hiszen még, csak fel sincs forgatva a hely. - kérdezem értetlen arccal, mert ez a leggyanúsabb az egészben. Nem úgy tűnik, hogy az illető kereste volna az ékszert. Inkább úgy, mintha besétált volna ide egészen a nyakékig, aztán meg ki és ennyi. Nincs feltúrva egy fiók se, a többi vitrin se, semmi. Felettébb gyanús.
Idő közben az ablakhoz sétálok, már csak azért is, hogy némi távolságot helyezzek kettőnk közé, mert bármennyire is akarom tagadni még saját magam előtt is, nem tudok nem beleveszni újra és újra sötét pillantásába, az illatába, bársonyos hangjába...eszembe jutnak azok az idők, amikor még mindezek édesebbek voltak. Nem ilyen ridegen nézett, nem így szólt hozzám és nem az volt minden szavának szándéka, hogy bántson.
Egész végig magamon érzem a pillantását, egy pillanatra szinte meztelennek érzem magam előtte, mert tudom jól, hogy tanulmányoz. Próbál a testemből olvasni, hogy miként döntök majd végül, de még mielőtt bármit is félreértelmezne, így döntök, hogy megfogadom a tanácsát. Leszámítva, hogy ettől még dolgozni fogok az ügyön, lehetőleg egyedül. Nyeregben is érzem magam, de amint előttem terem, szinte letaglóz a közelsége, komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne pofozzam fel majd fúrjam kezeimet durván a hajába és tapadjak édes, finoman ívelt ajkaira. Annyira durván rohan le a puszta lénye, az iránta érzett, olthatatlan vágy, hogy egy pillanatra majdnem meg is feledkezem arról ami történt. De aztán összeszedem magam, az övéhez hasonló gúnyos mosolyt villantok és oldalra biccentem kissé a fejem, így lesek fel rá. -Pedig, most is nyugodtan elsétálhatnál egyetlen szó nélkül. Abban úgyis nagyon profi vagy...- súgom, vagy talán inkább sziszegem, miközben a düh is felébred bennem, a csalódottság, a megalázottság és az a rengeteg érzés, amivel egykor padlóra küldött. De most nem fog. -Hát jó.- egyezek bele kelletlenül. -Reméljük, minél előbb megtaláljuk azt az ékszert, hogy ne kelljen sokáig megerőltetned magad.- mosolygok továbbra is gúnyosan, hiszen azt már tudom, hogy az ékszerek és a szó nélküli lelépés az ő specialitása. Igazán megkönnyítené a dolgomat, ha most is így tenné. -Akkor lesz olyan ékszer, vagy sem? - utalok vissza korábbi kérdésemre, de még gyorsan hozzáteszem. -De semmi esetre se legyen gyűrű. Az igazán nevetséges lenne...- jegyzem meg szúrósan, na nem, mintha neki bármit is jelentene az elköteleződés szimbóluma, de nekem sem kellene...el is lépek előle sietve, mielőtt még olyasmit teszek, amit nem kellene. Mert folyamatosan azt érzem, hogy meg akarom csókolni. Ha valami, hát az nem tud hazudni.

Thrúd & Alvis

At the shrine of your lies I'll tell you my sins and you can sharpen your knife

Sejtettem, hogy Thrúd nem fog beleegyezni az ajánlatomba, nekem azonban mégis meg kellett próbálnom. Nem arról volt szó, hogy annyira haragudtam volna rá, hogy elviselni sem tudtam jelenlétét (bár tény, hogy nem is repestem az örömtől, amiért azok után újra látnom kellett), sokkal inkább arról, hogy ő volt továbbra is a gyengepontom. Bármennyire is voltam teljes ura önmagamnak és érzelmeimnek, amikor ő mellettem volt, mindig erőteljesen tört rám a birtoklási vágy, és ezt már sokkal nehezebb volt figyelmen kívül hagynom. Főleg, hogy ha valamit akartam, azt mindig megszereztem magamnak. Ő volt az első és egyetlen, akit nem sikerült.
A következő pillanatban, miután Thrúd felocsúdott a döbbenetéből, már szikrákat szóró szemekkel elém is ugrott, olyan közel lépve, hogy arcomon éreztem leheletét. Szorosan összezárt ajkakkal, továbbra is rezzenéstelenül pillantottam le rá, egyenesen a szemeibe. Vasakarattal kényszerítettem magam arra, hogy tekintetem ennél lejjebb ne vándoroljon, megpróbálva kizárni elmémből minden olyan gondolatot, aminek ahhoz volt köze, hogy megragadva őt erőszakosan megcsókolom.
- Akkor biztosan nyugodtan aludhatok az éjszaka, tudva, hogy te majd megtalálod az ellopott ékszert – válaszoltam gúnyos hangnemben, mert úgy éreztem, muszáj megsértenem ahhoz, hogy gondolataim 180 fokos fordulattal más irányba terelődjenek. – Milyen nagy kár – feleltem, mikor közölte, esze ágában sincs hagyni, hogy idegen kezébe kerüljön bármilyen tárgy, amit én készítettem. Ez az érzés valójában kölcsönös volt, mégis úgy tettem, mintha valóban nem akartam volna, hogy segítsen a nyomozásban. Ez nem volt ugyan így, de a világ minden kincséért sem ismertem volna be, hogy majd pont rá van szükségem ahhoz, hogy megtaláljak valamit, amit tőlem loptak el. Pedig tagadhatatlan volt, hogy az ő kapcsolataival és tapasztalatával sokkal hamarabb a tettes nyomára fogok bukkanni, mintha egyedül próbálnám meg ezt.
Amikor ellépett előlem, hogy gondolataiba merülve töprengjen valamin, majdnem kicsúszott ajkaimon egy megkönnyebbült sóhaj, amiért nem kellett ennél hosszabb ideig ellenállni a kísértésnek. Persze, a felvett távolság továbbra sem volt pár méternél nagyobb, amit két nagy lépéssel könnyűszerrel át tudtam volna szelni. Ezért inkább az asztalom mögé léptem, és minden idegszálammal az ügyre próbáltam koncentrálni. Mert valóban nagyon fontos volt, hogy megtaláljam ezt a nyakláncot. Személyes használatra készült, pontosabban Dvalin számára, hogy némi biztonságot tudjak nyújtani neki abban az esetben, ha miattam valamelyik isten netalán őt is célpontjává tenné. Dvalin persze kovács mellett harcművész is volt, nem volt szüksége az én védelmemre, én mégis nyugodtabb voltam annak tudatában, hogy tettem érte valamit.
Szerencsére a beszélgetésünk fonala hamar az ügy felé terelődött, meggátolva abban, hogy további sértegetést vágjunk egymás fejéhez. A legironikusabb az egész helyzetben az volt, hogy sok tekintetben hiába különböztünk annyira egymástól Thrúddal, ha együtt kellett dolgozni, akkor túlságosan is harmóniában voltunk. Nem számított, hogy már vagy száz év is eltelt, mióta utoljára láttuk egymást, vagy hogy a kapcsolatunk egyáltalán nem volt felhőtlen azok után, munka közben úgy éreztem, mintha csak tegnap lett volna utoljára, hogy arról beszélgetünk, milyen fegyverzet lenne a számára legpraktikusabb a csatamezőn.
- Ha nem is ismeri, mindenképpen alaposan felderítette a terepet. Előre kitervelte az egészet. Ki tudja, lehet már hónapok óta megfigyelte az üzletemet – rántottam egy aprót a vállamon, mintha csak egy jelentéktelen megjegyzés lett volna. Bár tény, jelen helyzetben nem sokat lendített előre az ügyön az, ha tudtam, már ki tudja mióta ólálkodik valaki körülöttem és az üzletem körül. – Azért ebben nem lennék olyan biztos – vakartam meg az államat, miközben ismét azon kezdtem el gondolkodni, hogy az ismerőseim közül mégis kinek lehetett oka arra, hogy elvigye az ékszert. Egyáltalán abban sem voltam teljesen biztos, hogy tényleg csak az ékszerre fájt-e a foga az illetőenk, tekintve, hogy tegnap délelőtt beszéltem Dvalinnak a nyakláncról és a képességéről. Kétségeim voltak afelől, hogy olyan profi bűnözőről lett volna szó, aki egy fél nap alatt ilyen jól ki tud tervelni egy rablási kísérletet, főleg, hogy elég komoly riasztóberendezést szereltettem be, pontosan az ilyen esetek elkerülése végett. Továbbá, ha hallotta a telefonbeszélgetésünket, az is csak azt jelentette, hogy már egy ideje megfigyelt. – Feltéve persze, hogy rendelkezel egy olyan listával, ami felsorolja az összes Midgardon tartózkodó nem ember nevét – néztem egy pillanatra a lányra felvont szemöldökkel, ezúttal megállva, hogy ne gúnyos legyen a hangvételem, inkább csak tényszerű.
- Dvalinon és rajtam kívül senki más – válaszoltam meg a kérdését, miközben visszafordítottam magam felé a laptopomat, és még le is csuktam a tetejét, mert feltételeztem, hogy nem lesz rá szükség egyelőre. Thrúd eközben felpattant a székről, és az ablak felé vette az irányt, jól láthatóan valamin nagyon törve a fejét. Én végig csendben figyeltem őt hátulról, jól szemügyre véve minden porcikáját, miközben kénytelen voltam megállapítani, hogy még mindig ugyanolyan csábítóan nézett ki, mint annak idején. Nem számított, hogy nem volt kiöltözve, hogy nem volt mini szoknya rajta vagy valami más, amitől az emberi nők szexinek gondolták magukat. Részemről Thrúd akár egy zsákban is parádézhatott volna előttem, az sem változtatott volna vágyaimon.
Nem egészen ide illő gondolataimból végül Thrúd hangja rántott ki, aki immáron felém fordulva figyelte arcvonásaimat, nekem pedig szükségem volt pár másodpercre ahhoz, hogy felfogjam, mégis miről beszélt most pontosan. S bármennyire is volt komoly a hangulat, nem bírtam megállni, hogy ne engedjek meg magamnak egy szórakozott mosolyt, ahogy azt figyeltem, minden ellenére is Thrúd mennyire komolyan vette az egész helyzetet. Még az utolsó gúnyos megjegyzése sem változtatott ezen.
- Drága Thrúd – pillantottam a nő szemeibe, egy másodperccel talán tovább is foglyul tartva tekintetét –, kettőnk közül mindig is én voltam az, aki képes volt racionáls maradni helyzettől függetlenül – válaszoltam egy féloldalas mosoly kíséretében, majd egy hirtelen ingertől vezérelve két nagy lépéssel már előtte is álltam, olyan közel, hogy orrunk majdnem össze is ért.
- Remélem tudod, hogy ennyivel nem tudsz lerázni – súgtam halkan, mintha egy sötét titkot osztottam volna meg vele, majd mielőtt bármit is reagálni tudott volna, már el is léptem tőle, újból az asztalomnál állva. – A nyomozás minden egyes lépésében részt fogok venni, elvégre mégis csak egy tőlem ellopott tárgyról volt szó – közöltem ellenkezést nem tűrő hangon, miközben önelégülten mosolyogtam a lányra, szemeimmel egyúttal meg is ígérve neki azt, hogy mindez csak a kezdet volt.

982 szó ◆ Take me to church

Alvis & Thrúd

I like to make people who hate Me, hate Me even more.

Kiborit ez a merev, rideg stílus, amit megenged magának velem szemben, mintha az ég világon semmi közünk nem lenne egymáshoz. Nos, valójában nincs is, hiszen még idő előtt kihátrált az egészből, de akkor is sértő, hogy így viselkedik. Olyan, mintha pofon vert volna egykor azzal, hogy lerázott és most újra megtenné ugyanazt. Mintha valami olyan foltja lennék a múltjának, amit szégyellni kell. Nevetséges, de már csak azért is úgy teszek én is, mintha egyáltalán nem érdekelne az egész.
A hideg véremet meg is őrzöm egész addig, míg elő nem áll azzal az ajánlattal. Ha az eddigi viselkedése sértő volt, hát az, amit most kér tőlem, felér egy szemenköpéssel, ami szerintem egyértelműen le is olvasható az arcomról. -Hogy mi van?- bukik ki belőlem akaratlanul is a kérdés, majd dacolva mindazon érzésekkel, amiket eddig kiváltott belőlem -azaz, hogy minél távolabb lehessek tőle-, pár lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot és közvetlenül előtte állok meg, hogy úgy mélyesszem szúrós pillantásom az övéibe. Csak ne lenne ilyen rohadt nagy hatással rám a puszta tény, hogy ilyen közel van. Kis híján fel is sóhajtok, ahogy az ismerős ám meglehetősen rég érzett illat bekúszik orromba és megostromolja érzékeimet. De nem tágítok, csak magabiztosan bámulok fel rá, hogy szinte szikrákat szórnak szemeim. -Tényleg azt hiszed, hogy majd félvállról veszem ezt az egészet?-szegezem neki a kérdést szinte sziszegve a szavakat, magasról téve a magázódásra, ami egyébként is iszonyú nevetséges, ha azt nézzük, hogy mi volt majdnem köztünk. Meg egyébként is. Tényleg úgy ismer, hogy én vevő lennék az ilyesmire? Bár annyiból megfontolom a dolgot, hogy talán a halandóknak nem kellene ebbe beavatkoznia, de az, hogy felejtsem el az egészet... -Nagyon jól ismerem már a kis ékszereidet, úgyhogy eszem ágában sincs csak úgy elsétálni amellett, hogy idegen kézbe került. - közlöm végül rezzenéstelen arccal, majd sóhajtok egyet, csípőre vágom kezeimet és lepillantok magam elé a padlóra, hogy aztán elgondolkodva odébb sétáljak. Fontolgatom is, hogy mihez kezdjünk ezzel a helyzettel, de nem igazán tudok mire jutni, mert közben szóba hozza az érzelmeket. Igyekszem úgy tenni, mintha nem nagyon tudnám, hogy miről beszél, ha már ő is olyan iszonyúan rideg velem, pedig valójában akartam őt. Tényleg kedveltem és vonzódtam hozzá. Talán, még most is vonzódok, mert amellett, hogy legszívesebben pofán verném, csókolnám is, amiért ilyen hosszú idő után, most újra láthatom. De nem fogok elgyengülni, hogy aztán megint hülyét csináljon belőlem.
Inkább lehuppantam a fel nem kínált helyre az asztallal szemben, hogy aztán a bútordarabokat vegyem alaposan szemügyre. Mindegy, csak ne kelljen rá néznem, mert már én magam sem tudom, hogy mihez vezetne, ha hosszasan kutatnám sötét tekintetét. Fáj, hogy ilyen rideg velem és most már végképp úgy érzem, hogy egy idióta voltam, amiért nem úgy álltam én is hozzá, mint közülünk olyan sokan. Én nem néztem le, semmivel sem tartottam kevesebbre, mint a saját népemet, ő mégis kikosarazott. Igazság szerint, össze kellett volna tennie a két kezét, amiért hajlandóságot mutattam a frigyre.
Inkább a felvételekre és az üggyel kapcsolatos információkra koncentrálok. Igyekszem gyakorlatias lenni és tényleg elvonatkoztatni attól, hogy az a férfi ücsörög előttem, aki egykor a gyengém is volt. Mert az volt. Úgy viselkedtem a közelében, mint egy idióta csitri. -Tehát ismeri az ilyen rendszereket és valószínűleg azt is pontosan tudta, hogy mit kell keresnie.- szögeztem le végül, immár teljesen érzelemmentesen. -Ezáltal eléggé leszűkül a gyanúsítottak listája. - fűzöm össze ujjaim hasfalam előtt, majd hosszasan rápillantok. Talán, egy kicsit el is veszek azokban a vonzó, sötét íriszekben, melyekből egykor jóval több érzelem áradt felém, mint most. Vagyis, csak azt hittem, hogy látok bennük valamit, hiszen utólag kiderült, hogy félre lettem vezetve. Nem is értem, mire volt ez jó. Miért játszadozott velem? Legszívesebben neki szegezném a kérdést, de itt most ez nem fontos. Sőt. Már egyáltalán nem is fontos. -Ki tudott erről az ékszerről?- kérdezem végül apró mosollyal ajkaimon, hiszen egyértelmű most már, hogy ez nem egy kósza, az utcáról besétáló halandó műve, aki találomra összeszedett magának valamit, mert épp kell neki a pénz. Ez az illető célirányosan jött, nem halandó és pontosan tudja, hogy mire képes az a nyakék.
Újfent hosszan bámulom Őt, töprengek, hogy mihez is kezdjek ezzel az egésszel, mert bár eszem ágában sincs még többet látni Őt -épp elég ez az egy alkalom és épp elég fájó is-, de nem fogom hagyni, hogy akárki ilyesmivel szaladgáljon a nagy világban. Az meg megint csak egyértelmű, hogy ezt Nekem kell intézni, nem egy egyszerű városi rendőrnek. El is határozom, hogy mit fogok tenni, de mielőtt még közölném ezt vele, felpattanok a helyemről és inkább az ablakhoz sétálok, hogy aztán ott állva bámuljak ki az utcára összefonva karjaimat. Egyrészt töprengek, másrészt a környező kamerákat veszem szemügyre. Csak ne vágynék olyan piszkosul a közelségére még most is, ennyi év után. Fogalmam sincs, hogy mi van benne, hogy mi volt benne akkor rég, de az biztos, hogy hatással van rám. Vonz magához, a fenébe is.
-Rendben.- közlöm végül, majd egy nagy sóhaj után felé fordulok és hosszan rápillantok.-Megírom a jegyzőkönyvet, ahogy mondtad. Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, legalábbis, a halandók így fogják gondolni. De én tovább nyomozok.- közlöm ellentmondást nem tűrő hangon, majd folytatom. -Megszerzem a felvételeket, de ha látszik is rajta valami vagy valaki, Neked kell megmondani, hogy ki lehet az.- zárom le végül a mondandómat, de aztán nem bírom megállni, hogy ne aljaskodjak még egy picit. Nekem is oda kell szúrnom, ha már Ő is megtette. -Már, ha el tudsz vonatkoztatni az érzelmektől.- vonok vállat gúnyos mosollyal ajkaimon, karjaimat továbbra is összetfűzve, rezzenéstelen arccal.

Thrúd & Alvis

At the shrine of your lies I'll tell you my sins and you can sharpen your knife

- Nos, én is ezt kérdezem – vágtam vissza érzelemmentes hangon szarkasztikus megjegyzésére, igyekezve megőrizni a hidegvéremet. Igaz, a düh egy olyan érzelem volt, amit nem sikerült teljesen uralmam alá hajtani, s aminek felszínre törését általában a legkevésbé bántam, ám a mostani helyzet pont nem egy ilyen volt. Keserű tapasztalatok árán megtanultam mára már, hogy mindenféle érzelemnyilvánítás gyengeségnek számít, és egy olyan nyitást ad a másik fél számára, ami által szinte minden esetben fájdalmas pontra lehet tapintani. Megígértem magamnak azon a napon, amikor Thor közölte, Thrúd eltűnt, hogy többé nem hagyom, hogy a bolondját járassák velem. Ez pedig igaz volt a mostani szituációra és Thrúdra is. Nem érdekelt, hogy mennyire próbálta a valkűr úgy beállítani a kettőnk közt történt ügyet, mintha az én hibám lett volna, elhatároztam, hogy nem dőlök be a manipulációnak. Mindig is csak magamban bízhattam, az emlékeimben, a tapasztalataimban és az elmémben.
- Egyáltalán nem bonyolítja meg az ügyet. A nyakék, ami eltűnt, a saját tulajdonomban állt, nem eladásra szánt termék volt. Így volna egy javaslatom. – Egy pillanatra megálltam mondandómban itt, hogy mélyen Thrúd szemeibe nézzek, megpróbálva kiolvasni belőle azt, hogy vajon elég erős-e benne a szabadulási vágy ahhoz, hogy belemenjen az ajánlatomba. – A rendőrség vegye fel jegyzőkönyvbe azt, hogy nem loptak el semmit, pusztán vandalizmus történt, az eltűnt ékszer megtalálását pedig majd elintézem én – vetettem fel az ötletet felvont szemöldökkel, remélve, hogy a nő belemegy. Mindkettőnk számára az lett volna a legideálisabb, ha itt és most véget ér ez a találkozó.
Amikor szóba hozta az érzelmeket, reagálva korábbi szavaimra, akarva-akaratlanul is megrándult egy izom a homlokomon, amikor habozás nélkül közölte, hogy nincs mit belekevernie a munkába. Nem kifejezetten mondtam volna, hogy fájtak a szavai (legfeljebb a büszkeségemnek), inkább csak igazolásként szolgáltak arra, ami történt kettőnk között: hogy Thrúd valóban soha nem érzett semmit irányomban megvetésen kívül semmit, és hogy ezért lépett be. Nem volt újdonság ez a számomra persze, pusztán csak ez egy olyan seb volt, amely még mindig nem gyógyult be teljesen – és nem is fog egészen addig, amíg a felelősök meg nem bűnhődtek azért, amiért megszégyenítettek és bolondot csináltak belőlem -, ezért érintett érzékenyen ez a téma.
- Ezt örömmel hallom – válaszoltam neki a korábbi hangnememhez képest még ridegebben és érzelemmentesebben. Thrúd ekkor már inkább rám sem nézett, távolabb is lépett tőlem, mintha már csak attól is irtózna, hogy a közelemben legyen, hogy rám kelljen néznie. Ha lehetséges volt, ezt a reakcióját látva csak még jobban elsötétült a tekintetem.
További szarkasztikus szavaira inkább nem is reagáltam semmit, csak összeszorított ajkakkal álltam egy helyben, miközben egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy lenyeljem az egyre inkább kitörni akaró dühömet. Az pedig csak tovább fűtötte indulataimat, hogy minél közelebb volt hozzám Thrúd, minél jobban éreztem a testéből áradó hőt, annál kevésbé éreztem úgy, hogy ellen tudok állni a vágynak. Mert ez volt igazság: a történtek ellenére is vágytam rá még mindig, azt akartam, hogy az enyém legyen, most még inkább, hogy újra találkoztunk. Így hát én is inkább eltávolodtam tőle, biztonságos távolságot véve fel, hiába éreztem ehhez túlságosan is szűknek az irodámat.
Az asztal mögé léptem, miközben ő helyet foglalt az előtte található széken, és kérdezgetni kezdett, én azonban nem válaszoltam rögtön. Éppen a laptopomon kerestem a belső teret megfigyelő kamera felvételeit, és csak akkor pillantottam fel rá ismét, amikor megtaláltam a fájlok között a tegnap esti videót.
- Nem, semmi más nem tűnt el. Feltételezhetően az a nyaklánc volt az első pillanattól kezdve a célpontja – válaszoltam, miközben felé fordítottam a laptopot, hogy bármikor rányomhasson a lejátszás gombra, ha meg akarta tekinteni azt. – Nem különösebben erőteljes a hatása. Bizonyos mértékű fizikális támadást képes hárítani, egy fajta láthatatlan pajzsot hozva létre a hordozója körül – feleltem, végül megválaszolva a kérdését. Először nem akart megosztani vele ezt az információ morzsát, ám a nyomozáshoz szükséges volt, ezt magam is tudtam. Ennél többet azonban nem voltam hajlandó megosztani róla – sem azt, hogy kinek készítettem, sem azt, hogy milyen célokra.
- A biztonsági kamera nem vett fel semmit – mutattam rá a kettőnk között levő laptopra, arra utalva ezzel, hogy nézze meg nyugodtan ő is a felvételeket. – Pontosabban valaki kisütötte azt, mielőtt bármit is felvehetett volna – tettem még hozzá, majd ha Thrúd rányomott a play gombra, akkor csendben megvártam, hogy végignézze a felvétel releváns részleteit. – Az utcai kamerákhoz nincs ugyan hozzáférésem, de úgy gondolom, hogy érdemes lenne bekérni azokat a felvételeket is, hátha többet mutatnak mint ez – magyaráztam tovább a megfigyeléseimet, ám ekkor inkább elhallgattam. Eszem ágában sem volt Thrúd helyett dolgozni, ám azt mindenképp elfogadtam volna, ha megelégelve az okoskodásomat, inkább itt hagyott volna, hogy oldjam meg az ügyet magam. Valahogy azonban ez túl könnyűnek hangzott ahhoz, hogy meg is történjen. Ugyanis legnagyobb sajnálatomra Thrúd volt épp annyira makacs mint én, és ha elhatározta, hogy valamit megcsinál, akkor azt véghez is vitte bármi áron.

790 szó ◆ Take me to church

Alvis & Thrúd

I like to make people who hate Me, hate Me even more.

Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Amikor az apám közölte, hogy Alvis meggondolta magát és a lánykérésnek lőttek. Nem, mintha minden áron férjhez akartam volna menni, de kedveltem Őt. Úgy gondoltam, akár még jól is alakulhatna egy frigy valaki olyannal, mint Alvis, hiszen míg én remekül értek a fegyverek használatához -bár úgy sejtem, ő sem lehet egyszerű ellenfél-, addig ő csodásabbnál csodásabbakat készít. Igen. Remek csapat lettünk volna. Talán, még vonzódtam is hozzá, pedig az apám és úgy általában mindenki lenézte a népét. Én viszont nem.
Készen álltam volna arra, hogy férjemül fogadjam és vállaljam, hogy igen sokat meghökkennek majd újra és újra a frigy hallatán, de igazából sosem érdekelt mások véleménye, hacsak nem harcról és az abban való győzedelmeskedésről volt szó. Erre mi történt? Meggondolta magát! Ő! Ennél nagyobb sértés se előtte, se azóta nem ért. Csoda hát, ha még most is fáj, ha eszembe jut? Most meg pláne, amikor itt áll előttem és a meglepettségemben kicsúszott mondatomra azonnal lecsap, hogy aztán úgy forgassa ki, hogy mindenképpen kellemetlenül érezzem magam. Először, talán némi szégyent is érzek, de ez olyan röpke másodperc csupán, mint egy lenge fuvallat, mert utána már inkább előtérbe kerül a düh. -Ugyan, mi gondom lehetne a személyével? - kérdezek vissza semleges arccal és hangon, bár végül azért egy aprócska mosolyt megengedek magamnak, de ez is inkább azt a nyavalyás fájdalmat leplezi, ami kivált belőlem a puszta jelenléte. A sértettséget, a megalázottságot és a dühöt, de az elmém sötét zugaiból elő törő hangot, a mosoly nem tudja elhallgattatni. Ez a hang emlékeztet azóta is arra, újra és újra, hogy még egy törpének se kellettem. -Azonban úgy sejtem, hogy nem egy egyszerű, hétköznapi, csicsás ékszerről van szó, tehát nem a személye érdekel, hanem az, hogy ez mennyiben változtatja meg a dolgokat.- fűzöm össze karjaimat magam előtt, mintha ezzel próbálnám elzárni magam előle vagy épp tőle, de ugye ez is lehetetlen, hiszen még mindig hatással van rám. Nem, nem voltam belé szerelmes. Időm se lett volna rá, hogy az legyek, de tudom, hogy képes lettem volna beleszeretni és ez az, ami igazán zavar. Ilyen téren, akár hálás is lehetnék, amiért még idő előtt lerázott, nem pedig azután, hogy esetleg belezúgok.
Na jó. Lehet, hogy ezt inkább visszaszívom a szavait követően, mert az az arrogancia és flegmaság, amit megenged magának, elég kiábrándító. Hiába az az őrjítően sötét, vonzó tekintet, ha egy kiállhatatlan alak birtokolja őket. Mindig ilyen nagyképű lett volna, csak utólag megfeledkeztem erről? Mondjuk, a puszta tény, hogy így megalázott, talán választ is ad a kérdésemre. -Miféle érzésekről beszél?- kérdezem meglepetten, még el is nevetem magam, miközben odébb sétálok pár métert de csak, hogy egy ideig inkább az irodát bámulhassam, mintha érdekelne ahelyett, hogy az ő arcát kelljen néznem. -Ne aggódjon. Nincs nincs mit belekevernem a munkába, emiatt ne fájjon a feje.- vágom oda ridegen, pedig a fenébe is, lenne mit kutyulni, nagyon is. Áruló testem, még azután is vágyódást jelez iránta, hogy akkor rég porig alázott, ráadásul most is úgy viselkedik, mint egy pökhendi ficsúr. Talán, mindig is az volt, csak nekem nem tűnt fel az elején, de bárhogy is volt, most nehezen tudnám eldönteni, hogy felpofozni akarnám-e inkább, vagy...
-Micsoda öröm, hogy ugyanarra vágyunk!- közlöm végül boldogan, de esküszöm, fel tudnék robbanni a dühtől. Nagyon rég nem tudott már senki így felhúzni, mint ahogy Ő ezalatt a pár perc alatt. És nem is kellett hozzá sokat beszélnie. Gratulálok, Alvis! Új rekord.
Végül fújtatok egy nagyot, összeszedem magam és összecsapom két tenyerem, mielőtt lehuppannék a fel nem kínált ülőhelyre az asztalával szemben. A hecc kedvéért még a lábaimat is hanyagul átvetem egymáson, igyekszem a lehető leglazábbnak tűnni, mintha valóban egyáltalán nem érdekelne, hogy kivel is kell egy szobában tartózkodnom jelenleg. -Ha jól tudom, semmi egyéb nem tűnt el, csak az az egy nyakék. Azóta sem fedezett fel mást? - kérdezem végül érdeklődve, mert bármennyire is lenne kedvem felképelni őt, az ügy valóban érdekel. Előrébb is hajolok picit ültemben. -Meséld el, kérlek, pontosan mire is képes az a nyakék? - fogom halkabbra szavaim, ahogy negédesen rámosolygok, és igen. Le is tegezem. Franc fog itt vele bohóckodni meg megjátszani magát. Haladjunk, aztán mehetek a dolgomra és pár száz évig, nagyon remélem, hogy megint nem fogom látni.

Thrúd & Alvis

At the shrine of your lies I'll tell you my sins and you can sharpen your knife

Kora reggel óta akkora forgalomról tett tanúbizonyságot az üzletem, mint a nyitása óta egyszer sem. Nem fűződött különösebben pozitív vagy negatív érzelmem az emberi faj tagjaihoz, így természetesen nem bántam a vendégek nélküli napokat sem, mint ahogy az sem zavart, ha egy újgazdag ficsúr betévedt ide, hogy szeretett nőjének ajándékként felvásárolja az egész felhozatalt. A mai nap azonban más volt. Nem mondtam volna magamat idegesnek, inkább csak irritáltnak, amiért két óra elteltével sem sikerült rájönnöm, hogy ki lehetett a tegnap esti betörő. Egyértelmű volt, hogy nem ember volt a tettes – egy halandó nem a malachit kristályt tartalmazó nyakláncot vitte volna el, hanem az ennél sokkal értékesebb drágakövekből készült ékszereket. A tetthelyszín ellenőrzését követően egyből a videófelvételekhez nyúltam, ám a biztonsági kamerák sem rögzítettek semmilyen hasznos információt. S mivel egyelőre más nyomot nem találtam, ami a tolvaj kilétére utalt volna, kénytelen voltam hagyni, hogy az emberek, mint egy dolgos hangyaraj, elárasszák az üzletemet. Nem fűztem különösebb reményt ahhoz, hogy ők bármit is találni fognak, mindenesetre addig is nyugodtan tudtam az irodában a lehetséges elkövetők listáján elmélkedni.
Az ablak előtt álltam karba tett kezekkel, az üzlet előtti utakat nézve, habár gondolataim teljesen máshol jártak. Arcomról semmit nem lehetett volna leolvasni azt leszámítva, hogy valamin erősen agyaltam, néha-néha azonban megrándult egy ideg a homlokomon, ahogy a földszintről felhallatszódott valami hangos zaj a rendőrök matatása következtében.
Az elkövetkező két óra ilyen körülmények között telt el szinte egy szempillantás alatt. Ekkor azonban merengésemből kirántott egy új rendőrautó megérkezése, aminek ajtaját a tulajdonos hangosan csapta be, feltehetően azért, hogy mindenkit értesítsen jelenlétéről. Tagadhatatlanul magasabb pozíciót betöltő személy volt – ez volt az első gondolatom, ám a soron következő megfigyelések elmaradtak, amikor megpillantottam az újonnan érkező nő arcát.
Thrúd…
Érzelemmentes arckifejezésem egy szemvillanás alatt szertefoszlott, mintha csak egy elnyűtt maszk lett volna. Ha bárki látott volna most, könnyűszerrel kiolvashatta volna íriszeimből az összes érzelmemet, amit ez a valkűr iránt éreztem. Vágyakozás, harag, bosszúvágy és szomorúság… Mindenféle érzelem egyszerre kavargott bennem örvényszerűen, mintha a szívemből maradt apró darabka se tudta volna eldönteni, hogyan vélekedjen erről a nőről ennyi év múltán is. Az agyam ezzel szemben pontosan tudta, hogyan kezelje a helyzetet, így lehunytam szemeimet, hosszasan így tartva őket, míg vissza nem nyertem a kontrollt az arckifejezésem felett. Mikor legközelebb felnéztem, tekintetem ismét olyan hideg és kérlelhetetlen volt, mint a fagyos téli éjszaka, mely nem azért szedte kegyetlenül óvatlan áldozatait, mert gonosz lett volna, hanem mert pusztán ilyen volt a természete.
Nem sokkal Thrúd megjelenését követően már hallottam is a kopogást az ajtón. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, ő állt a bejárat másik oldalán. Ismertem lépteinek ritmusát, lélegzetének halk neszeit. A másodperc tört része alatt döntöttem el, hogy nem fogok addig megfordulni, amíg a valkűr be nem lépett az irodába. Látni akartam a reakcióját, amikor rájön, hogy akinek a házába nyomozni jött, valójában én voltam. Látni akartam, hogy vajon még mindig nevet-e rajtam gúnyosan, amiért olyan könnyen kijátszott engem az apja segítségével, vagy esetleg már meg is feledkezett egykori potenciális jegyeséről. Afelől kétségem mindenesetre nem volt, hogy megbánásnak nyoma sem lesz reakciójában.
Thrúd nem várt senki engedélyére, ugyanazzal a lendülettel, amivel feljött az emeletre és bekopogott, nyitotta is ki az ajtót, és kezdett bele a bemutatkozásba. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy megfordulok, miközben mélyen beszippantottam azt a rég elfeledett illatot, amely régen mindennél édesebb volt orrom számára, ma már azonban inkább méreg volt érzékszerveimnek. Én azonban érezni akartam ezt, hogy ne felejtsem el azt, mi kettőnk között történt, s hogy ne gyengüljek el a látványától, melyre tagadhatatlanul vágytam azóta is.
- Tán valami gondja van a személyemmel, Rasmussen nyomozó? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ami a meglepettség benyomását keltette, habár vonásaim mindegyike mozdulatlan volt mint a kőszikla. Egyedül szemeimben villant fel egyetlen másodpercre a düh, amiért olyan reakciónak voltam tanúja, amire egyáltalán nem számítottam. Ez pedig kihozott a sodromból. Nem értettem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy miért pont Thrúd gondolta úgy, hogy nehéz lesz együtt dolgozni velem, amikor ő volt az, aki becsapott és faképnél hagyott engem?!
- Remélem, Ön nem az a fajta, nyomozó nő, aki a személyes érzelmeit belekeveri munkába. Ha ez így van, kénytelen leszek kétségbe vonni a professzionalizmusát, és kérvényezni, hogy más vezesse a nyomozást – folytattam a mondandómat, miközben összepréselve az ajkaimat valami halvány mosoly félét próbáltam arcomra varázsolni. – Szeretném minél előbb lezárni ezt az ügyet, ha nem bánja – tettem még hozzá, ezáltal célozva arra, hogy nem áll szándékomban akár egyetlen szót is ejteni a múltról vagy bármiről, ami személyesnek volt mondható. Jelen pillanatban két dolgot szerettem volna csak: minél előbb megválaszolni Thrúd kérdéseit az ügy kapcsán, megmutatni neki mindent, amit kér, és aztán páros lábbal rúgni ki őt innen.

768 szó ◆ Take me to church

Alvis & Thrúd

I like to make people who hate Me, hate Me even more.

A szokásos unott arckifejezéssel szállok ki a kocsimból, ahogy a helyszínre érkezem, kezem rögtön a bőrdzsekim zsebébe csúsztatom, miközben tekintetem végig fut az üzlet ajtaja fölött logó tábla cirádás betűin. "The Amaranthine Crystal and Jewerly shop", ahol ezelőtt egyébként még soha nem jártam, nem is véletlenül, hiszen nem sok ékszert szoktam magamra aggatni. Egy lánc csüng csupán a nyakamban, meg a füleimben két apró köves fülbevaló és nagyjából ennyi. Valószínűleg azért sem vagyok nagyon ékszeres típus, mert a harcok miatt sosem volt praktikus viselni őket, bár manapság azért kezdek megbarátkozni a ténnyel, hogy emiatt már nem nagyon kell aggódnom. Annyi ékszer csünghet rajtam amennyit nem szégyellek.
Már odakint a helyet szemlélem. A biztonsági kamerákat, a kitört üveget és a felfeszített rácsot. Ahogy belépek az üzletbe az ablak darabjai hangosan recsegnek a bakancsom alatt, pillantásom körbe fut a helyen, ahol egy csinibaba kissé stresszesen pötyög a számítógépen. Aztán felém fordul, hogy kérdezzen de én már villantom is a jelvényemet belé fojtva ezzel a szót. -A tulajdonos itt van?- kérdezem rezzenéstelen arccal, el is hadarja, merre találom az irodát én meg határozott léptekkel meg is indulok az adott irányba. Közben alaposan körbe nézek, a helyszínelő csapat többi tagja bőszen dolgozik, ujjlenyomatot keres, szalagokat húzgál, hála az égnek nem kell nekik elmagyaráznom, hogy mit kell csinálniuk.
Bekopogok az iroda ajtaján, mielőtt kezem lenyomná a kilincset, aztán belépek és a nekem háttal álló férfi felé pillantok. -Üdv. Rasmussen nyomozó vagyok. Én fogom vezetni a nyomozást...- kezdek bele a szokásos hablatyba, de aztán elakad a szavam, mikor belém hasít a felismerés, hogy ki is ácsorog előttem a jól szabott öltönyében. Komolyan lefagyok, pedig ilyen nem sűrűn történik velem, de Rá egyáltalán nem számítottam. A pasira, aki pofára ejtett és valószínűleg azóta is rajtam röhög, hogy milyen jól átvert. Vér szökik az arcomba, de megköszörülöm a torkom és összeszedem magam. -Hát ez így jócskán megbonyolítja az ügyet...- jegyzem meg halkan és bár főleg az ékszerre gondolok, ami gyanítom, egyáltalán nem egy sima ékszer, ha Ő csinálta, a puszta lényére is értem. Kedvem támadt kihátrálni innen és átadni az ügyet, de én ennél profibb vagyok. Francokat fogok meghátrálni.