why think separately of this life and the next, when one is born from the last?
Egyértelműen nem hiszi el a simulékony és gyors beleegyezésemet, erről egyszerre ad tanúbizonyságot az arckifejezése és a hangsúlya is; arról nem is beszélve, hogy a fürdőszoba későbbi használatára vonatkozó javaslatomat ugyancsak egyértelműen bírálja felül, amikor szinte azonnal abba az irányba kezd terelgetni. Én még egy halk kuncogást es megengedek magamnak a művelet közben, és amikor - immáron a fürdőszobában - ismét szembefordulok vele, bár az arca már komolynak hat, én látom a szemeiben megcsillanó vidámságot. A bizalomra vonatkozó mondatom vége kis híjan elfullad, amikor felemeli a kezét, hogy ujjai közé csippentsen egy hajtincset, ami eddig a halántekomnál táncolt. A szívem elvét egy ütemet, tekintetem egy pillanatra elveszik zöld szemeinek mélységeben, mert bár a mozdulat játékos, nekem annál sokkal többet jelent. A szavai térítenek vissza ebből az állapotból, bár a legkevésbé sem veszem magamra, amit mond. Inkább elmosolyodom. Pimasz kérdést teszek fel, ezt még én is tudom, és az ő fejének ingatása is ezt jelzi; tudom, hogy nem azt akarja mondani, hogy nem zárja be azt az ajtót. Be fogja zárni. Tudom. Már-már csalódottsággal tölt el, amikor kiengedi ujjai közül a hajamat, de talán jobb is így, a békesség érdekében. Nem gyengülhetek el ilyen könnyen a közelében, különben az ittlét magyon gyorsan rá fogja nyomni a bélyegét mindenre. Magamra maradva inkább a fürdéssel foglalkozom, na meg persze azzal, hogy reméljem: már visszavonult a szobájába, ugyanis a hirtelen térváltás azt jelenti, hogy nincs nálam tiszta ruha, de még csak egy pizsama sem - és bármit is mondott az előbb a segítséggel kapcsolatban, azt hiszem, mindkettőnknek jobb lenne, ha nem nézne körül a fehérneműim között. Mondjuk. Megtörölközöm, óvatosan lépek ki az ajtón, de minden óvatosság hiábavaló, ha ott áll a folyosó túloldalán, a titkos szoba előtt. Érzem magamon a tekintete súlyát, szinte látom a szemében a gondolatait, és ettől hirtelen melegem lesz. Nem néz lejjebb, a tekintete egy ponton kis híján nekiindul a nyakamtól lefelé, de megállítja magát; nem mintha a nézése intenzitásán ez segítene. Az arcom felforrósodik, nyelnem kell egy nagyot, és látom, hogy ő is mély levegőt vesz. – Jó éjt, Mr. Østberg – felelem, és szerencsére a hangomban több erő van, mint a térdeimben. Elsétálok a szobámig, de nem pillantok felé; nem merek. Csak akkor nyugszom meg egy kissé, amikor a szoba ajtaja bezáródik mögöttem. Hátammal nekidőlök, egy pillanatra lehunyom a szemem és veszek egy nagy levegőt. Hosszú napoknak nézünk elébe.
Egyetlen szemöldököm lassan, de annál biztosabban kúszik fel a homlokomra. Nagyon egyszerűen beleegyezett a kérésembe, szinte teljesen megadó volt. Azonban engem nem ver át ezzel az álszent reakciójával. Bár nem tudom még pontosan ki Eisa… annyira ismerem már, hogy tudjam, az ilyesmit nem hagyja annyiban. Ismerem már ezt a kis hamiskás, önelégült mosolyát is, aminél egyértelmű, hogy valamin nagyon járatja az eszét. Nem teszek azonban ezekre megjegyzést. Egyelőre hagyom, hogy tovább lendüljünk a beszélgetésen, mert biztos vagyok benne, hogy ez a konfliktus még visszatér hozzánk. Azt azonban nem tudom megállni, hogy ne szúrjak oda egy kis incselkedő megjegyzést a saját részemről: - Helyes, örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást. Amikor elkezdem őt a fürdőhöz vezetni, meghallom kuncogását és bár nem látom ebből a szögből teljesen az arcát, elképzelem magam elé szórakozottságát. Ez engem is eltölt egy fajta… melegséggel. Még ha tudom is, hogy rajtam vidul ilyen jót. Mikor aztán már szembefordulunk egymással az ajtó két oldalán sikerül összerendeznem arcvonásaimat, és felvennem egy félig komoly pillantást. Közben próbálok nem arra gondolni, hogy mit fog odabent csinálni. Hogy a víz hogyan fog végigzúdulni összes csábító porcikáján. Igen, biztosan nem gondolok ilyenekre. Szemeimet összehúzom megszólításán. Mindenegyes alkalommal ott van a nyelvem hegyén, hogy követeljem, hogy szólítson Alariknak. Bár Tyr-en kívül szerintem semmivel nem lennék elégedett – azt pedig nem mondhatnom el neki, még ha nem is teljesen fogná fel fontosságát. Helyette lassan felemelem egyik kezemet az ajtófélfáról és finoman ujjaim közé kaparintva egy kiszabadult szőke tincset, megrángatom azt. Egyszer, kétszer. Játékosan. - Nem is bízom. A kíváncsiságában biztosan nem – mondom és jelentőségteljesen nézek rá. Nem mondhatja, hogy nem vagyok vele őszinte. A következő kérdése pedig arra enged következtetni, hogy ő is hasonlóan gondolkodik. Válaszként megingatom a fejemet, miközben ujjaim között morzsolgatom puha hajszálait. Mozdulatom inkább nem helyeslő, mint ténylegesen egy nemleges válasz. Mindketten tudjuk, hogy mi az igazság. Sóhajtok egyet, majd kiengedem fogásomból hajának fonalát. - Mondhatjuk így is. Szóljon, ha bármire szüksége lenne! Aztán sarkon fordulok, mielőtt még igazán elgondolkoznék távozó szavaimon és a lehetőségeken. Helyette figyelmemet egyetlen dologra irányítom: arra a bizonyos ajtóra. Belépek a saját szobámba és hozzálátok megkeresni a kulcsot, hogy bezárhassam. Nem szokásom ilyesmivel vesződni, így eltart egy darabig mire sikerül megtalálnom. Amikor ismét kilépek a folyosóra, még hallani, ahogy a zuhanyzóban megy a víz. Ez megnyugtat, mert akkor még nem volt ideje Eisának körül szimatolni. Odalépek az ajtóhoz és kezemet a kilincsre helyezem. Mielőtt azonban még ténylegesen kulccsal lezárnám a lehetőséget Eisa előtt, hogy megpillanthassa mi is van odabent, megállok. Egy pillanatig elgondolkozom, hogy benézek, csak hogy egy utolsó körbetekintést végezzek a helyiségen. Nem akarom viszont kockáztatni, hogy Miss Sandström ezt a pillanatot válassza a fürdőszoba elhagyására. Így inkább gyorsan behelyezem a kulcsot a zárba és egy végletes fordítással bezárom azt. Éppen a zsebembe csúsztatom az egyszerű fém kulcsot, mikor kinyílik a másik oldalon az ajtó. Eisa lép ki rajta egy törülközőben. Hirtelen kiszárad a szám és csak bámulni tudok. A levegő szinte szikrázni látszik kettőnk között. Testem belülről hevül fel, de egyértelműen külső hatásra. Szemeim már éppen elkezdenének lassan lekúszni alakján, aztán csupán hihetetlen önkontrollom az, ami meggátol ebben. Így veszek egy mély levegőt, amit tüdőmben tartok egy… két… három másodpercig, mielőtt kiengedném. - Szép álmokat, Miss Sandström!
why think separately of this life and the next, when one is born from the last?
Látom a pillanatnyi zavart az arcán, amikor hozzá is eljut a szavainak egyik lehetséges értelmezése, de örömmel konstatálom, amikor a nevetésem hatására ez is inkább egy bizonytalan mosolyba vált. Nem is jutna eszembe, hogy másképpen értelmezzem azt, amit mondott, mert még ha nem ismerném, bár előszeretettel tesz próbákra a mindennapokban, pontosan tudom, hogy ilyen értelemben soha nem élne vissza a... helyzetünkkel. Következő szavaimra aztán már egy kifejezetten elégedett mosollyal adja beleegyezését, és emiatt én is valami hasonlót érzek; még akkor is, ha tudom, hogy ezzel most adtam a kezébe egy ütőkártyát, mert biztos vagyok benne, hogy a sejtéseim igaznak fognak bizonyulni a lenyűgözésemmel kapcsolatban.
A kései vacsora - és néhány, az önuralmamat kissé próbára is tevő pillanat - után körbevezet a lakásban, de pechjére ugyanúgy figyelek a környezetünkre is, mint őrá, ezért nem kerüli el a figyelmemet, hogy egy ajtóról nagyvonalúan megfeledkezett. Amikor ezt szóvá is teszem, először megpróbál úgy tenni, mintha nem értené, amit kérdeztem, ezért egyértelművé teszem, mire is gondolok. Nem kerüli el a figyelmem a reakciója egyetlen pillanata sem, látom, hogyan feszül meg az állkapcsa, és ha eddig csak érdekelt az a bizonyos szoba, akkor most már nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy vajon mit rejthet. Sokáig gondolkozik a válaszon, de én nem zavartatom magam, türelmesen várom a pillanatot, amikor végül lazulni látszik a tartása és megszólal. Amikor azt mondja, nem nevezné titkos szobának, megjelenik az arcomon egy mosoly, de nem szólalok meg, hagyom, hogy folytassa, miközben az ő pillantása is az ajtóra szegeződik. Aztán elismeri, hogy igazam van, erre pedig nem tudom nem felvonni egy kicsit a szemöldökömet, különösen, mikor következő szavaival igazolja, hogy tényleg rátapintottam valamire. – Természetesen – egyezem bele azonnal a kérésébe, feltűnően simán és megadóan. – Az Ön háza, az Ön szabályai – teszem hozzá újfent elmosolyodva, noha a szemeim csillanása talán elárulhatja, hogy ezt a győzelmet nem fogom olyan könnyedén adni, mint amilyen könnyedén beleegyeztem. Ő pedig, mintha csak átlátna rajtam és pontosan érezné ezt, a fürdőszoba későbbi használatára vonatkozó javaslatomat felülbírálva lép mellém, hogy aztán gyengéd erőszakkal a fürdő felé kezdjen terelgetni. Nem tudom visszatartani a széles mosolyomat, sőt, egy halk kuncogás is utat tör magának a torkomból, de hagyom magam áttessékelni a fürdőszoba küszöbén. – Még a végén azt kell hinnem, hogy nem bízik meg bennem, Mr. Østberg – fordulok felé mosolyogva, tekintetemben vidámság csillan. Szemeim egy pillanatra magukba isszák a látványt, ahol az ajtófélfának támaszkodik mindkét kezével, mintha ezzel is azt akarná üzenni, hogy ezt a szobát egyelőre csak a testén keresztül hagyhatom el; még sincs benne fenyegetés. – Kulcsra fogja zárni az ajtót, igaz? – szélesedik ki a mosolyom, bár a kérdésemre tulajdonképpen nem is várok választ. Odalépek a fürdőszoba ajtajához és megragadom a kilincset, jelzésértékűen vonva fel a szemöldökömet, pedig ezzel sokkal közelebb kerültem hozzá, mint az egyébként biztonságos lenne. Nem hagyom viszont, hogy a zöld szemei végleg magukba tudjanak szippantani. – Akkor most mindenki adózzon a saját terének, igaz? – kérdezem, de a szemeimben továbbra is ott csillog a vidámság. Akár így, akár úgy, de tudom, hogy magamra maradok a fürdőszobában, hiszen neki is dolga van - viszont, ahogy ez megtörténik, rájövök, hogy a csomagjaimból tulajdonképpen semmit nem hoztam magammal. Ez, mint kiderül, a fürdés szempontjából kevésbé számottevő kérdés, ugyanis találok egy semleges illatú tusfürdőt a zuhanyzóban, azon viszont nem segít, hogy hiába törölközöm meg az egyik puha törölközővel, amit a polcon találok gondosan összehajtva, nincs más választásom, mint kizárólag a törölközőt a testem köré tekerni, ahogy kilépek a fürdőszobából. Csak az a kérdés, hogy ő bezárta-e már azt a bizonyos ajtót és visszavonult-e a saját szobájába.
Érzem, ahogy kissé felforrósodik az arcom, miután rájöttem véletlen szóhasználatomra. Kellemetlenül érzem magam, mert ha mással kapcsolatban nincsenek is aggályaim, azt nem akarom, hogy Eisa azt gondolja rólam, hogy egy tiszteletlen bunkó vagyok. Utálhat, mert túlhajtom, mert szigorú vagyok, túlságosan perfekcionista… de ne legyen az a véleménye, hogy kihasználom alávetett pozícióját. Vagyok annyira a magam ura, hogy tudjam ezt kontrollálni. Nevetése viszont meglep és egy tétova mosolyt csal az én arcomra is. Egy pillantig csak nézem őt, mosolygós arcát. Legszívesebben kinyújtanám ezt a pillanatot, hogy örökké magam előtt lássam vidám ragyogását. Szavai rángatnak vissza a jelenbe, mi megtöri az előző gondolatfoszlányt bennem. Elnézek róla, mert ezúttal más okozza a zavarodottságomat. Mégis honnan jött ez a kívánság? Vannak bizonyos… gondolataim Eisáról, ez nem titok. Azonban nem ismerem ahhoz annyira, hogy ilyen mélyen gyökerező vágyálmaim legyenek. Különös… Félretéve az újabb gyanakvásaimat, biccentek felé egyet. - Rendben van. Majd megegyezünk valamiben. – Nem tudom megállni elégedett mosolyomat ezen fejlemény hallatán, de igyekszem gyorsan tovább lendülni rajta.
Nem kerüli el figyelmemet a kis pirulás, mi beborítja orcáját, mikor felteszem kérdésemet. Igyekszem azonban nem megakadni ezen, vagy megjegyzést tenni rá. Bár egy részem nagyon szeretné. Előbbi gondolataim ismételten megszállnak, ahogy azokra a selymesnek tűnő ajkakra gondolok. Legszívesebben, ha elemi lény lennék és csakis az ösztöneimnek élnék, feltenném Eisát erre a pultra és őt kóstolnám meg. Szinte újra megéhezem – csak valami egészen másra, mint egy szimpla étek. Azonban nem szabad elfelejtenem, hogy milyen kapcsolatban is állunk. Nem használhatom ezt ki, akármennyire is biztos vagyok benne, hogy a legédesebb nektárnál is finomabb lenne. Nem mellesleg azt sem szabadna elfelejtenem, hogy ennek az egésznek az áll a hátterében, hogy mégis mi olyan furcsa a hölgyeménnyel. Gyanúim egyre csak sokasodnak, azonban a kérdéseimre választ még nem találtam. Ideje lenne felkötnöm azt a bizonyos nadrágszíjat… és nem hagyni, hogy a vágyaim vezessenek kézen fogva.
Egy pillanatra feldereng bennem a kép, ahogy Eisa meztelenül fekszik mellettem mikor neki adom a gyűrűt. Vajon emlékkép vagy csak szimpla ábránd? Szemöldök ráncolásomból kérdése zökkent ki. - Parancsol? – kérdezem, mert azaz egyszerűbb, ha megpróbálom eljátszani, hogy nem tudom pontosan miről beszél. Amikor azonban elhangzik ajkából a „titkos szoba” kifejezés megdermedek. Lassanként feszültség tölti meg testemet és tenyerem izzadni kezd. Pillantásomat nem veszem le róla, de állkapcsomat összeszorítom, amíg kitalálom mit is válaszoljak erre. Általánosságban nem szeretek hazudni, így titkolózni sem igazán. A személyek a környezetemben, amúgy is igen kevésszer kérnek számon. Stratégiáim alatt pedig soha nem kellett megmagyaráznom magam, mert mire rájöttek volna, hogy az egész tervezet mögött én állok, már nem voltam jelen, hogy kikérdezzenek. Hát persze, hogy ez alól is Eisa a kivétel. Viszont a nornák fanyar humorát idézi az, hogy a legfőbb személy, akinek nem mutathatom meg azt a szobát… is szintén Ő. Így végül megrázom a fejemet és erővel lazítok tartásomon. - Nem nevezném titkos szobának – kezdem lassan. Zöld íriszeim lecsúsznak alakjáról és a szoba falára szegeződnek, aminek túloldalán található a tiltott terület. – De… elég személyes számomra, ezért sem akartam szóba hozni. Azonban igaza van – mondom, kedveskedve az egójának és ezzel elvonva a figyelmét – jobb hogy ha leszögezzük hogyan is állunk ezen a téren. Megkérném, hogy ne próbáljon oda bemenni és ne kérdezősködjön róla, hogy mi van benne. Nem tudom most már kikerülni, hogy ne kelljen bevallanom: fontos az a tér számomra. Ez egyértelműen fegyvert ad az ellenség kezébe… de jobb ezzel tisztában lenni és nyitott szemmel állni a konfliktussal, mint jóhiszemben élni. Úgy szintén nem hagyni, hogy esetlegesen az ellenfél lépést tegyen ezen előnyével. - Úgy gondolom jobb lesz, ha előbb vesz egy fürdőt – mondom és hangom kissé a megszokott parancsoló főnök hangszínemet veszi fel. Odalépek hozzá és reménykedve, hogy nem állít meg, finoman elkezdem őt terelgetni a fürdőszoba felé. Amikor odalépünk az ajtóhoz kinyitom neki, közben nem tudom megállni, hogy ebben a közeli pozícióban ne szívjam be hajának illatát. Kissé édes, de egyben citrusos. Üde és játékos, mint ő maga. - Bent talál magának törülközőt. Elveheti bármelyiket, amelyiket szeretné – tájékoztatom miközben én magam megállok az ajtóban és két kezemet az ajtófélfára teszem oldalt. Tartásom laza, ahogyan pillantásom is majdhogynem lágy. Nem akarok fenyegetőnek feltűnni, de azt sem fogom hagyni, hogy most innen kijöjjön. Ugyanis be kell zárnom azt a bal oldali ajtót. Kulccsal.
why think separately of this life and the next, when one is born from the last?
Még mindig különös érzés itt állni vele kettesben. Természetesen, a munkánkból adódóan viszonylag sok időt töltünk kettesben, az is előfordult nem egyszer és nem kétszer, hogy közösen ebédeltünk vagy vacsoráztunk, de ez mindig... a munkáról szólt. És bár hivatalosan ez is a munkáról szól, hiába nem mondja ki egyikünk sem, mindketten tudjuk, hogy itt más munkálkodik a háttérben. Senki nem költözteti be magához az asszisztensét - és semelyik asszisztens nem megy bele ilyesféle ajánlatokba. Mégis itt vagyunk. Az a különös, de rendkívül kellemes évődő hangulat kezdettől fogva jelen van köztünk, mert bár tudom és érzem, hogy veszélyes vizekre evezünk azzal, hogy most egy kicsit... máshogy vagyunk kettesben, van, amit nem tudok és nem is szeretnék változtatni. Élvezem hallgatni a hangját, ahogy a jól ismert módon formálja a szavakat és hosszan kifejti a véleményét. Aztán egy olyan mondattal fejezi be a mondanivalóját, ami talán fel sem tűnt volna, ha nem figyelek rá oda igazán, de mivel figyelek, így nagyon is feltűnik. Szemöldököm finom ívben kúszik feljebb a homlokomra, de a szám sarkában mosoly bujkál, és várom a pillanatot, amikor ő is rájön, mit mondott. Amikor pedig ez megtörténik, összevont szemöldökkel kapja rám a tekintetét és kér bocsánatot, de én csak elnevetem magam és legyintek egyet. – Szóra sem érdemes – ingatom meg a fejem még mindig mosolyogva. – Mindenesetre nem zárkózom el a szigorúan helyes értelmezésben vett fizetség ötletétől, feltéve, hogy valóban lenyűgöz – teszem hozzá, miközben a szemeim ismételten egy kicsit szemtelenebbül csillannak meg.
Természetesen az igazság az, hogy a legkevésbé sem vagyok meglepve, hogy valóban sikerül lenyűgöznie a főztjével. Tulajdonképpen erre számítottam, és nem is vagyok rest a tudtára adni; azt viszont be kell vallanom, hogy a hatása nem teljesen olyan, mint amilyennek az - egyébként valóban pimasz - megjegyzést szántam. Ahogy mosolyogva rápillantok, azonnal észreveszem, hogyan, milyen intenzíven néz rám. Zöld szemei valósággal égetnek, tekintete lassan az ajkaimra vándorol, nekem pedig akaratlanul is oda nem illő gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben, a gerincem mentén pedig végigfut egy ismerős bizsergés. És még hálásnak is kell lennem, amiért elfordul, mintha csak a tányérja lenne a legérdekesebb dolog az egész világon, mert így nem erővel kell elszakítanom a szemeimet az övéitől.
Szerencsére mire befejezzük a kései vacsorát, sikerül kiűznöm a fejemből az előző gondolatokat, így rezzenéstelen arccal tudom elvenni tőle a szalvétát és megköszönni azt, valamit a vacsorát is. Aztán feltesz egy kérdést, amire az addig eltemetettnek hitt gondolatok egy pillanatra mégis újra a felszínre törnek, nekem pedig akaratlanul is szökik némi pír az arcomra, de remélem, hogy nem túl feltűnő. Inkább elmosolyodom és bólintok egyet, aztán lecsusszanok a bárszékről. Ahogy körbevezet a lakásban, csak hallgatom a hangját, néha értőn bólintok egyet, és hol markáns arcélét figyelem, amikor éppen nem mutat valamit, hol az előttünk elterülő tereket, szobákat, tárgyakat. Továbbra sem vélek felfedezni túl sok személyes tárgyat, holmit, de ennek egyelőre nem adok hangot, legjobb lenne szépen, lassan becsempészni ide valami életet; ezen feltétlenül gondolkoznom kell még. A közös fürdőszoba gondolata kis híján zavarba ejt, de aztán eltereli a figyelmem azzal, hogy az emeleten a bal oldali ajtót úgy hagyja ki az egész körútból, mintha ott sem lenne. Bemegyünk a szobába, amit nekem szánt, leteszi a csomagjaimat az ágyra, és amikor kérdő tekintetével felém fordul, meg sem próbálom leplezni a kíváncsiságomat. – Nem felejtett el esetleg valamit? – kérdezem hamiskás mosollyal. Ha úgy tesz, mintha nem tudná, mire gondolok, hátra és kissé oldalra lépek, hogy rálássak az egyetlen ajtóra a folyosó bal oldalán, amiről egyáltalán nem tett említést. – Az lenne a titkos szobája? – vezetem vissza rá a tekintetem kíváncsian. Nem mintha egy pillanatig is arra számítanék, hogy el fogja árulni, mit rejt az ajtó, de jobb, ha felkészül rá, hogy engem érdekel, és ha engem valami érdekel, azt előbb-utóbb meg fogom fejteni. Keserédes gondolat, hogy egykoron vele kapcsolatban is így éreztem - ő pedig már nem emlékszik azokra az időkre. Megköszörülöm a torkomat, elűzve ezeket a gondolatokat. – Köszönöm a vacsorát és a körbevezetést, Mr. Østberg – mosolygok rá finoman. – Igyekszem mindent fejben tartani, és ha nem megy, kérdezni – csillannak meg a szemeim, mielőtt odalépnék a táskáimhoz. – Azt hiszem, most kicsomagolok, aztán pedig igénybe venném a fürdőszobát, ha nem bánja. Szükség esetén elhúzhatom a csomagolást – pillantok hátra a vállam felett egy sokatmondó mosollyal.
Majdnem felhorkantok visszakérdezésén, mert igazából viccesnek találom. Azonban nem akarom ezt a tudtára adni. Tulajdonképpen nem igazán tudnám meghatározni a kapcsolatunkat. Főnök és asszisztens - ez adott. Azon túlmenően az interakcióink viszont mindig is egy kicsit… hm… hogy is mondjam? Intradícionálisak voltak. Ebbe persze belejátszik az az érzés is, mintha… már nem először csinálnánk ezt. Úgy értem nem az elmúlt majdnem egy évre gondolok, amióta együtt dolgozunk. Hanem amikor még először megláttam Eisát… Olyan ismerős volt számomra, mint egy régi társ. Mégsem… emlékszem rá úgy, mint a többiekre. Vagyis pontosítanék – a többiekre sem emlékszem, de mégis van bennem egy érzés velük kapcsolatban… egy olyan tudás, hogy biztosabb vagyok benne kik ők, milyen kapcsolatban állunk. Eisánál nincs meg ez… de mégis van valami. Néha úgy érzem, ahogy figyelem őt, mintha egy sejtelmes erő akarná elmozdítani róla a tekintetem… vagy mintha nem is igazán tudnék rendesen ránézni. Mintha a nornák el akarnák rejteni előlem. Vagy talán nem is ők állnak e mögött a gyanú mögött. - A felkészültségén – válaszolom egyszerűen, ahogy beljebb lépünk. Felvonom szemöldököm egyik oldalát finom, de annál célzottabb kijelentésére. Egyértelműen tapogatózik bizonyos személyes információk után. Mégis úgy találom, hogy nem bánom, hogy ezt a szeletét az életemnek megosszam vele. - Mindig is szerettem főzni. Ez olyan valami, amit könnyedén felvesz valaki, de annál nehezebb elhanyagolni. Nem mellesleg jól tud jönni, amikor az ember valami finom falatra vágyik, de nem akar mások ízlésére hagyatkozni – utalok itt a házhoz rendelésre. – Bár nyilván a fast foodnak is megvannak az előnyei. Illetve akkor is hasznos, ha szinte semmi nincs otthon, de mégis össze akar dobni valami értelmesebbet. Amennyiben elégedett a főztömmel, úgy akár megegyezhetünk valamiben, ahol én főzök magára, míg ezt Ön máshogy fizeti vissza. Rávillantom megnyerő mosolyomat. Ha jobban belegondolok olyan érzés, mintha már ezer éve nem vettem volna használatba. Az utóbbi időben a tiszteletet parancsoló tekintet eredményesebbnek tűnt a cégnél. Vagy csak én akartam, hogy így legyen. Miután lepakoltam a csomagokat, jöttem csak rá, hogy mit is mondtam és hogy az mennyire félreérthetően hangzott. Hirtelen fordultam felé és összevont pillantásomat rászegeztem. - Ne haragudjon, Miss Sandström! Ez nem úgy jött ki, mint az eredetileg szánni szerettem volna. Ami valójában mi is volt? Kedvesség? Nos, nem, nem mondhatnám azt, hogy meggondolatlanul beszéltem. Igazából soha nem teszek olyat. Akárhogyan is tűnhet ez másoknak, legtöbbször a mondandómnak, tetteimnek, kijelentéseimnek mindig van egy alattas indoka, vagy okozata. Így tehát, ha – bár ilyen csekély módon, mint egy előre elkészített ebéd – az adósommá tudom alakítani Eisát… az máris az én malmomra őrli a vizet. Onnan pedig már megindulhat annyira, hogy a végére egy teljes vízesés váljék belőle.
Később, ahogy egymás mellett ülünk a pultnál megint azon kapom magam, hogy megpróbálom elfojtani kikívánkozó mosolyomat. Elvesztem a csatát azonban, mert mégis csak kibújik egy kis görbület a szám sarkában. Elfordítom a fejemet, és kissé meg is rázom azt. Nem tudom elhinni, hogy ennyire élvezem a társaságát. Főleg ezeket a vicceskedő, szinte már pimasz megjegyzéseit. Amióta együtt dolgozunk azt mondanám, hogy szinte tökéletes párost alkotunk. Akármennyire is szeretem őt piszkálni, vagy akár egyenesen lekorholni a teljesítménye miatt… ez a valóságban nincs így. Eisa remek munkaerő, és őszintén mondva meglepő számomra, hogy eddig még nem vágott egy aktacsomagot a fejemhez és viharzott ki rajtam. Sőt… nem hogy meglepő, de egyenesen gyanús. Összehúzott szemeimet visszavezetem rá és egy pár pillanatig csak figyelem, ahogy eszik. Aztán én magam is felveszem a villámat, hogy nekilássak. Ekkor hangzik el a torkából ez a kis elégedett hang, amit nem lehet igazán nyögésnek nevezni. Rám viszont olyan hatással van. Majdnem elejtem az evőeszközt a kezemből, de egy köhintéssel próbálom fedni reakciómat. Egy… két másodpercig a tálamat bámulom, majd lassan ránézek. És bár elmondhatom magamról, hogy az évezredek alatt elvégzett munkám miatt nekem van a legjobb pókerarcom a világon… most mégsem tudom elrejteni, hogy mit gondolok. Hogy mit akarok. És az Eisa. Amint pedig kiejti azokat a bűnösen hangzó szavakat a száján vadzöld tekintetem lassan odakúszik. Szemügyre veszem rózsaszín ajkainak lágy dombjait, a fényességet, amit nyelvével hagyott maga után. Majd veszek egy mély levegőt és elfordulok tőle. Többet nem tudok ránézni, mert biztos vagyok benne, hogy ha eddig nem esett le neki milyen gondolatok járnak a fejemben, csak egyetlen pillantást kellene vetnie a szemeimre és tudná. Vagy a nadrágomra. - Remek – vetem oda helyette és utána csendben hozzákezdek a vacsorámnak.
Amint befejezzük magamhoz veszek két szalvétát és odanyújtom neki az egyiket. Szemeimmel őt figyelem, ahogy komótos, begyakorolt szokásokkal megtörlöm a számat. - Akkor készen áll? – kérdezem, majd megköszörülöm a torkomat. – A körbevezetésre. Ha igennel felel, akkor megvárom míg felemelkedik a székből és utána követem. - Mint nyilvánvalóan leesett Önnek: ez az egyik közös terünk. A konyhában mindent megtalál, amire csak szüksége lehet, de adjon egy listát és hozzá adom azokat az elemeket, amiket szeret az enyémhez. Általában más vásárol össze nekem és tölti meg a hűtőmet – minden csütörtökön. Ha pedig pihenni szeretne, akkor a kanapé és a TV a szolgálatára áll – lendítem a kezemet a kérdéses elemek felé, majd odalépve felkapom a csomagjait is. Aztán másik tenyeremmel a tőlünk balra lévő üvegajtóhoz mutatok. – Az pedig a terasz. Ott is bármikor tud lazítani, vagy akár dolgozni is. Amikor süt a nap igazán kellemes tud lenni a magas levegőn. – Finoman rámosolygok, majd tovább is indulok a lépcső felé. – Az emeleten lesznek a hálószobák és a másik közös terünk, a fürdőszoba. – Amint felérünk rámutatok az első ajtóra a jobb oldalamon. – Az ön szobája. – Majd az azután következőre. – Fürdő. – És az utolsó ajtóra esik ujjam vége a folyosó végén jobb oldalon. – Az én hálószobám. – Feléfordulok – semmilyen jelét nem mutatva annak, hogy szándékosan kihagytam az egyetlen ajtót a bal oldalon – , miközben benyitok az ő szobájába. – Nyugodtan keressen, zargasson bármikor, ha segítségre van szüksége, nem talál vagy nem tud valamit. Amúgy mindent magára hagyok, intézze csak a dolgait, ahogyan szeretné. Tekintve, hogy mennyit dolgozunk nem hiszem, hogy feltétlenül zavarni fogjuk egymást. – Besétálok mondandóm alatt, és leteszem a táskáit az ágyra, majd felkattintom az egyik éjjeli lámpát az ágynál. Aztán visszafordulok felé. – Kérdése van, Miss?
why think separately of this life and the next, when one is born from the last?
Hosszú ideig állunk egymással szemben az ajtóban, aminek bár látszólag nincs semmi oka, önáltatás lenne azt állítani, hogy nehezemre esik észrevétlenül elveszni azokban az ismerős zöld szemekben. Szinte látom az íriszeiben, ahogy gondolkozik, mérlegel; sok mindent megadnék azért ezekben a pillanatokban, ha a gondolatolvasás képességével is bírjak, mert bár az ember azt hihetné, a helyzeti előnyöm maximális ebben a helyzetben – tekintve, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki mindenre emlékszik –, a valóság az, hogy az agyafúrt gondolkodása már a múltban is gyakran feladta nekem a leckét. Ha volt valaki, aki mindig meg tudott lepni, az mindig ő volt, ez pedig azóta sem változott. Mi sem mutatta ezt jobban, mint hogy itt álltam a lakása küszöbén, a csomagjaimmal, készen arra, hogy beköltözzek hozzá. Amikor megszólal, engem is visszatérít a jelenbe, szavai nyomán akaratlanul is kiszélesedik a mosolyom. – Az időzítésemen vagy a költözéseim számán? – pillantok rá a szemem sarkából, miközben belépek az ajtón. A kérdésem merész, talán egyenesen pimasz, de tudom, hogy ha ezt bánná, már rég eltávolított volna az állásomból is, pláne nem költöztetett volna magához. Soha nem kellett meghazudtolnom magam előtte, az egész olyan volt, mintha semmi nem változott volna azon kívül, hogy ő már nem emlékezett rám és a közös múltunkra. Nem mintha ez olyan aprócska és elhanyagolható tény lett volna; nem mintha nem éppen ez vett volna rá, hogy visszatérjek hozzá. Végigvezeti rajtam a tekintetét, de mielőtt még ez különösebben zavarba hozhatna, szemei megakadnak a csomagjaimon, és azonnal felém lép, hogy elvegye őket tőlem. Semmi jelét nem adom annak, hogy zavarba ejtene, amikor a csomagok elvétele érdekében közelebb hajol hozzám, pedig a szívverésem ismét felgyorsul, a közelségétől. Megérzem a kölnije ismerős illatát is, de azért nem szívom be túl élesen a levegőt, inkább a néma iránymutatás alapján beljebb lépek a lakásban. Feltűnik, hogy a kérdésemre egy irreleváns kérdéssel felel, teljes mértékben megtagadva tőlem a valódi választ, de ezzel is csak azt bizonyítja, hogy ő sem fogja könnyebben adni magát ebben a helyzetben. Ez pedig akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, amit nem is titkolok előle, miközben a vállam felett hátrapillantok rá. – Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt az alkalmat használta volna ki első kísérlet gyanánt – indoklom meg egyszerűen az előzetesen elkönyvelt véleményemet. Időközben megérkezünk egy jókora közös térbe, ahol a konyha és a nappali összenyitva kapott helyet. Tekintetem alaposan szemügyre vesz mindent, a falakat, a bútorokat, a színeket, az összes berendezési tárgyat. Minden olyan, mint amilyen elképzelnék hozzá... azt az egyet kivéve, hogy a lakás teljesen mellőz minden személyes jegyet. Olyan steril, mintha egy magazinba sétálnék be, nem pedig valakinek a saját otthonába. Ezen mondjuk lehet segíteni. Érzem, hogy még mindig engem figyel, és amikor találkozik a pillantásunk, mintha mondani vagy kérdezni akarna valamit, de láthatóan meggondolja magát. Nem teszek erre megjegyzést, inkább követem őt és az iránymutatását, amikor a pult felé invitál; onnan érkeztek hozzánk az íncsiklandozó illatok. Megköszönöm a segítségét, miközben felülök az egyik bárszékre, és bár érzékelem a pozícióink közti különbséget, erre sem teszem megjegyzést, csak egy kis mosoly jelenik meg a szám sarkában. Lopva sandítok rá, amikor közelebb hajol, a mosolya láttán a pulzusom ismét megemelkedik egy kicsit, de ura vagyok a reakcióimnak. Különösen akkor, amikor a hangja elmélyül az utolsó szavakra. – Nem, természetesen cseppet sem bánom – mosolyodom el. – Mindent a maga idejében. Elvégre én csomagoltam sokáig – teszem hozzá szemtelenül megcsillanó szemekkel. A tányérra fordítom a figyelmem, tekintetem felméri a fenségesnek tűnő ételt, mielőtt a kezembe venném a villát, de jó modorról nem megfeledkezve pillantok rá ismét. A mosolyom ezúttal egyszerűen csak kedves, miközben jó étvágyat kívánok neki, hogy aztán magamhoz vegyem az első falatot – ami, nem meglepő módon, ugyanolyan ínycsiklandó, mint amennyire az illata és a látványa alapján tűnt. A véleményemet egyelőre csak egy elismerő pillantás és egy „mm” hang tükrözi, de amint lenyelem a falatot, nem vagyok rest rámosolyogni. – Le vagyok nyűgözve – fejezem ki a véleményem, szándékosan használva azokat a szavakat, amelyeket ő is visszafordított ellenem az előbb.
Mr. Østberg. Az az átkozott udvarias megszólítás. Nem tudnám megmondani miért is zavar ennyire engem. Talán, mert nem ez az igazi nevem. Bár ott a tény, hogy amikor mások mondják, nem szokott a vérnyomásom ilyen gyorsan felszaladni. Valami van Eisában… ami más. Másabbá teszi, mint a többieket számomra. Ez az érzés azóta megvan bennem, amióta először vetettem rá a szememet az interjú alatt. Ha viszont isten vagy isteni lény lenne nem sok értelmét látom annak, hogy titkolja előttem kilétét. Már persze, lenne egy-két ok, amit rá tudnék építeni erre a szituációra. Viszont akkor meg más kérdések merülnek fel bennem, amikre nem találok megfelelő vagy kielégítő választ. Kezdve mondjuk azzal, hogy miért nem próbált már megölni valahogyan? Akármennyire is fájó beismernem ezt… az utóbbi időben talán én vagyok a legkönnyebb préda a társaim közül. Francba, még így is fáj ebbe belegondolni. A következő pillanatban viszont leesik, hogy egy ideje már csak itt állok Eisa előtt, összeszorított fogakkal, ahelyett, hogy bármit is válaszoltam volna neki. Így összeszedve magamat és visszatérve a jelenbe, csak egy aprót biccentek bocsánat kérésére. - Ezen fogunk javítani a jövőben – jegyzem meg, ahogy félreállok az ajtóból és beljebb tessékelem. Máris helyben vagyunk. Nem tudom mi teszi ezt a nőt ennyire… lenyűgözővé, de nem tudom tagadni a hatást, amit rám gyakorol. Egyszerre érzem magam zavarodottnak és hihetetlenül céltudatosnak a közelében. Egyszerre vagyok elveszett és eleven. Amikor vele vagyok olyan érzés, mintha az egész világ megváltozna. Bezsugorodna és semmi más nem számítana csak mi ketten. Együtt. Háborúzva. Amikor pillantásom végigszalad alakján, majd a kezeire esik, amikben a csomagokat tartja, rögtön előrelépek egyet. Ez a kelleténél talán kicsit közelebb hoz minket, de én nekem a szemem sem rebben. Finoman elveszem fogásából a táskákat egy udvarias „hagyja csak” kijelentéssel. Amint megszabadítottam őt terhétől előre intek az állammal a beltér felé. Vadzöld íriszeim rezzenéstelenül követik, még ha nem is láthatom az arcát, ahogy előre halad a lakásomban. Akarok tudni mindent, ami lejátszódik a fejében. Akarom tudni minden gondolatát, ami hozzám köti. Sajnos azonban a telepátia nem tartozik a képességeim egyike közé. - Úgy van – válaszolom könnyedén a kérdésére és félrebiccentett fejjel figyelem, ahogy feldolgozza ezt az információt. Következő szavaira viszont felkúszik egyik szemöldököm a homlokomra. – Tán lenyűgöztem volna? Hiszen még meg sem kóstolta. Szám sarkában mosoly bújkál, és kérdésére válaszolt kérdésem sem véletlen. Leginkább mert nem tudnám rendesen megválaszolni. Ha minden úgy megy, ahogy azt én kiterveltem és leleplezem Eisa igazi indítattásait… akármik is legyenek, nem terveztem őt elengedni. Ezt viszont úgy érzem nem lenne a legjobb még ilyen korán a tudomására hozni. Miss Sandström amúgy is hihetetlenül intelligens hölgy. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy nem terveztem társaságától megfosztani magam a közeljövőben. Pár lépéssel beljebb már meg is érkezünk a közös térhez, ami a nappalit és konyhát egyben magába foglalja egy nagy nyitott szobaként. Még mindig a nőt figyelve odaállok a kanapék háttámlájához, és azon átemelve leteszem a csomagjait. Ekkor tudatosul bennem igazán, hogy mennyire kevés dolog van nála. Már éppen nyitnám a számat, hogy megjegyzést tegyek erre – aztán gondolok egyet és annyiban hagyom. Ha majd elérkezünk hozzá, újrajárjuk ezt a témát. Helyette inkább kezemmel a pulthoz intem, ahol még mindig boldogan gőzölög az elkészült vacsoránk. - Kérem. Ha hagyja segítek neki helyet foglalt a bárszéken, majd én magam is leülök. A pozícióm viszont lezserebb, egy kissé kifelé fordulva lábaim az ő székét veszik körbe. - Előbb elfogyaszthatnánk a vacsorát, hogy eldönthesse mennyire van lenyűgözve tőlem. – Közelebb hajolva csibészes pillantást vetek rá, majd ismét elkomolyodom. – Aztán körbe mutatom a lakásban, hogy utána nyugovóra is térhessünk. Elvégre elég késő van. – Felrántom a Rolexemet és egy kisebb morranással konstatálom, hogy lassan hajnal kettőt üt az óra. Felnézek étkező partneremre és hangom kissé elmélyül. - Ha Ön sem bánja.
why think separately of this life and the next, when one is born from the last?
Még egyszer végignézek a táskákon, amiket összepakoltam, és még mindig nem akarom elhinni, hogy ez történik, pedig az autó ott vár a ház előtt, már tíz percre, hogy megérkezett. Nem pakoltam össze túl sok mindent, egy nagyobb és egy kisebb táskába elfért minden, amire szükségem lehet, feltételezve, hogy... nos, nem is tudom, hogy nem maradok túl sokáig? Fogalmam sincs a céljairól, vagy hogy egyáltalán mi motiválta arra, hogy ilyesféle felkéréssel álljon elő. Vagy inkább felszólítással. Ilyen helyzetekben különösen örültem volna, ha a képességem jövőre koncentrálódó része irányítható lenne, de jellemző módon az ilyenekről soha nem láttam előre semmit; még a végén ez is felkészülten érhetett volna. Egy fedél alatt Vele. Még mindig megborzongok a gondolatra, egyszerre jó és rossz értelemben; hiszen éppen az volt a célom, hogy közel kerülhessek hozzá és szemmel tarthassam, ugyanakkor egész életemben az elől menekültem, hogy igazán át tudjam engedni magam neki és az iránta táplált... érzéseimnek. Nem érzem úgy, hogy készen állnék szembenézni mindezzel, de úgy tűnik, nem hagy nekem mást választást. Bár tudnám, miért. Miután a csomagok bekerülnek a csomagtartóba, beszállok a hátsó ülésre, és a következő körülbelül negyed órát a gondolataimmal és az ablakban elsuhanó táj figyelésével töltöm. A sofőr St. Hanshaugenen keresztül veszi célba Frognert; elkerülendő a központ sűrű délutáni forgalmát, gondolom. Ujjaimmal idegesen dobolok a combomon, sikertelenül próbálva nyugalmat erőltetni magamra. Úgy érzem, túl kevés időm van rá, ugyanakkor tudom, hogy erre valószínűleg a világ összes ideje sem lenne elég. Eddig azt hittem, én irányítok - legalább valamennyire -, de most túl hirtelen derült ki, hogy nem.
Már az ajtó előtt várva muszáj várnom néhány percet, mielőtt meg merném nyomni a csengőt, hogy időt hagyjak a szívverésem normális ritmusra történő visszaállására. Persze, talán erre sem lenne elég a világ összes ideje sem. Már csak azért sem, mert amikor végül mégis megnyomom a csengőt és kinyílik az ajtó, az én tekintetem pedig találkozik a jól ismert viharos zöld szempárral, a szívverésem ismét felgyorsul. Áruló. – Mr. Østberg. – Megengedek magamnak egy elnéző mosolyt. – Igazán sajnálom, nem voltam felkészülve arra, hogy ma költözésre adom a fejem – vonom fel finoman a szemöldököm. Megfogom a csomagjaimat - hacsak nem segít - és belépek a lakásba, ha beenged. Az orromat rögtön megcsapják az ínycsiklandozó illatok, de a tekintetem előbb a lakást járja be kíváncsian, már amennyit látok belőle innen, az előtérből. – Főzött? – pillantok rá aztán meglepve. Meg tudom különböztetni azokat a jellegű illatokat, amik már a készülés közben a levegőben hagyták a nyomukat azoktól, amiket csak idehoztak. – Azt hittem, a munkamorálomon szeretne javítani, nem a lenyűgözésem a cél az elkövetkezendő... mennyi időben is? – mosolyodom el finoman a nem túl finom célzás mellé.
Belépek a lakásba és leteszem a szűk folyosón elhelyezkedő komód tetejére az aktatáskámat. Egy pillanatig csak bámulok rá, míg lassan becsukódik mögöttem az önműködő ajtó. Ssssssznikk. Révedésemből hirtelen térek magamhoz és csak egyetlen gondolat cikázik a fejemben. Mégis mit gondoltam? Hirtelen indulok neki és nagy lendülettel veszem be magam a lépcsőre. Kettesével szedve a fokokat felrohanok rajta. Az emeleten pár hosszú lépés után berontok a vendégszobába. Körülbelül akkor voltam utoljára itt, amikor megmutatták nekem a lakást. Tekintetem végigfut a tökéletesen, de szinte teljesen üresen berendezett beltéren. Vajon mit fog gondolni…? És ez miért érdekel engem? Azért választottam ezt a lakást, mert semmilyen mértekben nincs rám érzelmi hatással. Nem számított hogy néz ki, milyen színekből áll, milyen képek díszítik a falat. Szerintem még egyet sem néztem meg jobban. Amikor bevezetett az ingatlanos és eldöntöttem, hogy használható lesz arra a pár órára, amit benne fogok tölteni, rögtön kifizettem. Azóta több gondolatot nem szenteltem az egésznek. Most mégis itt vagyok és… izgulok azon, hogy egy nő, aki beköltözik hozzám milyen véleménnyel lesz az egészről. Egy nő, aki beköltözik hozzám…. Mégis mit képzeltem? Kirontok a vendégszobából és bevetem magam a fürdőbe, hogy gyorsan lezuhanyozzam magamról a nap felgyűlt mocskát. Alapos, de gyors vagyok tisztálkodásomban. Nem sok időm lehet, míg Eisa összeszedi mindenét és átjön hozzám. Az autót már a hazafelé úton elrendeltem neki. Kilépek az egyetlen üvegfal mögül, ami elválasztja a tust a fürdő többi részétől. Magamra tekerem a több ezer koronás törülközőt, aztán a tükör elé lépek. Vadzöld íriszeim összetapadnak a képmásoméval és egy pillanatig farkasszemet nézünk. Aztán már nem tudom elviselni megterhelő pillantását és elnézek. Pár perccel később már felöltözve egy lezserebb anyagú nadrágba és kasmír pulóverben állok a konyhában. Egy könnyed vacsorát készítek el éppen. Talán ez az egyetlen terület, ahol több időt is elszoktam tölteni a nappalin kívül. (Ahol általában dolgozom.) Lehet nem túl istenesen hangzik, de szeretek főzni magamra. Ez egy olyan dolog, mint a biciklizés, vagy az úszás. Ha egyszer már megtanulta az ember, akkor emlékek nélkül is előhívja a megfelelő mozdulatokat. Így, amit az évek alatt megtanultam nem kell emlékeznem rájuk. Csak használom őket. Ez nyújt számomra egy kis… komfortot. Amiből mostanában nem bővelkedem. Éppen befejezem a cukkinis-tejszínes csirke falatokat, precízen elhelyezve a tányérokat a pulton, amikor meghallom a csengőt. Szívem nagyot dobban, és lélegzetem felgyorsul. A gondolataim összegabalyodnak egy veszélyes pillanatra. Kényszerítem magam, hogy vegyek mély lélegzeteket. Mint minden helyzetben – főleg, ha Eisáról van szó – uralnom kell a társalgást és magamat. Nem láthat rajtam egy pillanatnyi megrendülést sem, mert akkor elvesztem a fölényemet. Már ha van olyanról szó, amikor ezzel a nővel állok szemben. Az aktámra gondolok, amit kedves asszisztensem nevével nyitottam meg és állandóan magamnál hordok. Minden olyan információt tartok benne, amit eddig sikerült összeraknom róla. Ami nem túl sok, de folyamatosan bővítgetem. Ez az egész is most arra szolgál, hogy minél teljesebb képet kapjak a szőke szírénemről. Sikerül lenyugtatnom magam, hogy légzésem lassú és egyenletes legyen. Aztán odalépek az ajtó elé. Arcomra öltöm szokásos elszánt kifejezésem, amivel minden csatába, vitába indulok. Majd nagy lendülettel kinyitom az ajtót. - Miss Sandström! Jó sokáig tartott mire ideért.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Kezdőlap
Egyértelműen nem hiszi el a simulékony és gyors beleegyezésemet, erről egyszerre ad tanúbizonyságot az arckifejezése és a hangsúlya is; arról nem is beszélve, hogy a fürdőszoba későbbi használatára vonatkozó javaslatomat ugyancsak egyértelműen bírálja felül, amikor szinte azonnal abba az irányba kezd terelgetni.
Hosszú ideig állunk egymással szemben az ajtóban, aminek bár látszólag nincs semmi oka, önáltatás lenne azt állítani, hogy nehezemre esik észrevétlenül elveszni azokban az ismerős zöld szemekben. Szinte látom az íriszeiben, ahogy gondolkozik, mérlegel; sok mindent megadnék azért ezekben a pillanatokban, ha a gondolatolvasás képességével is bírjak, mert bár az ember azt hihetné, a helyzeti előnyöm maximális ebben a helyzetben – tekintve, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki mindenre emlékszik –, a valóság az, hogy az agyafúrt gondolkodása már a múltban is gyakran feladta nekem a leckét. Ha volt valaki, aki mindig meg tudott lepni, az mindig ő volt, ez pedig azóta sem változott. Mi sem mutatta ezt jobban, mint hogy itt álltam a lakása küszöbén, a csomagjaimmal, készen arra, hogy beköltözzek hozzá.
-