Trygve & Vladimir

Ahogy tekintete az enyémet kutatta, eszembe jutottak apám szavai. A tanításai mindig is iránymutatásként szolgáltak, annak ellenére, hogy így ennyi idősen már tudtam; néha igenis rossz döntéseket hozott. Talán ilyen volt az a döntés is, amit akkor hozott meg, mikor bekígyózott a férfi életébe. Mohó volt, nem tudott ellenállni valaminek, ami amúgy soha nem lehetett volna az övé. Nekem pedig éppen ezért nem volt szükségem rá. Ha élt volna sem kértem volna ki a véleményét, a férfi iránymutatása egyértelmű és világos, én pedig ismét az ujjaim közé fogtam a poharat, hogy kiigyam belőle a maradékot. Nem bátorságot akartam növelni vele, mert anélkül sem voltam híján, főleg tudván, hogy ki is valójában ez a férfi. Mr. Nesheim, ahogy éppen hívatja magát.   
Ismét megkerestem a tekintetét, közben a gondolataim vad táncot jártak a fejemben. Mindig volt valami, ami jobban érdekelt, mint a hatalmam és a birodalom, amit az apámmal együtt építettünk. De én is tudtam, hogy kezdett eluralkodni a káosz, nekem pedig igenis volt féltenivalóm. Kettő is. Nélkülük pedig bármilyen hatalom csak keserű szájíz lenne, egy délibáb, ami mereven kiáltja, hogy megkaptál mindent, nincs okod reklamálni.
Éppen ezért nem álltam fel. Eltelt jó pár másodperc, mire úgy döntöttem, hogy ismét szóra nyitom a számat. - Két feltételem van. - A hangom továbbra is határozottságot sugallt, annak ellenére, hogy egy nehezen meghozott döntést készültem elé tárni. De nem én voltam a középpontban, - Ha megegyezünk, sem avatkozik be az ügyeinkbe, ha nem feltétlenül muszáj. - Ez nem tűnt egy teljesíthetetlen feladatnak, elvégre nem akartam senkinek átadni az irányítást, főleg nem egy állandóan mögöttem settenkedő főnököt akartam magam fölé. Viszont a második feltétel jobban érdekelt. Mint mondtam, felőlem az egész üzletet felgyújthatták volna, ha nem lesz, aki irányítsa majd. - Biztosítsa, hogy a gyerekeimnek nem esik majd baja. - Volt bennem egy olyan ősi ösztön, ami Dimitriy és Nadia anyjában soha nem volt meg; én bármit feláldoztam volna értük és a biztonságukért. Egyszer valamelyiküknek át kell majd vennie a helyemet, és bármilyen furcsa, de ehhez életben kellett maradniuk. Senki nem vitathatta el tőlem, hogy szeretem a gyerekeimet, de csak az utóbbi időben vettem észre, hogy nem tudok nekik kellő biztonságot nyújtani. Főleg Nadia elrablása után. A lányom élete egy hajszálon múlott, és Dimitriy sem lesz biztonságban, ha a következő húzásakor megint magára haragít valakit. - Ha teljesíteni tudja a feltételeimet, megegyezhetünk.

Trygve & Vladimir

Az egész másról sem szólt, csak a türelemről. Én pedig elég hosszú ideig tudtam nyugodt és rezzenéstelen arcot vágni anélkül, hogy a szemem rebbent volna. Az, hogy feszélyezett a jelenléte, kicsit sem lehetett vitás, mert pontosan tudtam, halovány emlékeim voltak arra vonatkozóan, hogy az apám egyszer megfordult a köreiben. Legalábbis megpróbálta. Mohó ember hírében állt, túl sokat akart, de mikor átvettem a helyét, én egészen más alapokra fektettem a hangsúlyt. Éppen ezért nem akartam ezzel a férfival semmi közös megegyezést. - Nos, öröm tudni, hogy figyelemreméltónak gondolja a családom tevékenységét. - Válaszoltam könnyedén, de az a bizonyos öröm még gyökereiben sem létezett. Én egy birodalmat építettem fel az apámmal, szinte a semmiből. És lehetett ő akárki, maga a legfőbb isten is, de eszem ágában sem volt a javára dönteni. Semmiben. Ismertem a módszereit, nagyjából ki tudtam következtetni a lehetséges lépéseit, erre pedig a jelenlegi forgatókönyv szerint minden szükség meg is volt.  
Nem is köntörfalazott sokáig, ami kifejezetten tetszett. Felesleges időpazarlásnak tűnt volna tovább folytatni a felesleges bájcsevejt, miközben mindketten tudtuk, hogy a valódi cél ennél egyértelműbb. Az viszont kevésbé nyerte el a tetszésemet, amit mondott, de ezt még mindig tökéletesen lepleztem.
Megköszörültem a torkom, majd hátradőltem, így fürkészve tovább az arcát. Nem tudom, mit kellett volna tennie ahhoz, hogy egy pillanatra is elgondolkodjak az ajánlatán. Éppen annyira voltam forrófejű, mint amennyire úriember, és habár igyekeztem mindig a legokosabb döntést meghozni, de hiába gondolta úgy, hogy számomra csak az ő általa felkínált lehetőség lehet a legokosabb, nem akartam vele közösködni. - Kedves Mr. Nesheim. - Lassan ejtettem ki a nevét, a félig kiürült poharat pedig visszacsúsztattam az asztal lapjára. Biztos voltam benne, hogy szükség lesz még arra a másik kortyra is. - Én már eladtam a lelkemet a saját ördögömnek annak idején. Rendelkezzen Ön bármilyen befolyással vagy hatalommal... semmilyen áron nem osztozom azon, amit felépítettem, és ami egyszer a gyerekeimé lesz. - Továbbra sem rezdültem, pedig tudtam, hogy a gyerekeimről ő csak ezt követően szándékozik beszélni. Minden fenyegetéshez tökéletes talajt biztosítottak az apai érzéseim, ismertem ezt a módszert, és a saját kis birodalmunkon kívül nekem csak a gyerekeim maradtak. De Dimitriy és Nadia is ugyanezt a döntést hozná meg a helyemben. - De meghallgatom, mivel szándékozik jobb belátásra bírni. - A hangomon nem hallatszódott, de a legrosszabbra is felkészültem.

Trygve & Vladimir

Más körülmények között talán elismeréssel adóztam volna azért, amiért az én nyelvemen kommunikált, és ugyan én is így tettem, de egy kicsit sem tűnt úgy, mintha meghatott volna a gesztus. Gondolom nem azért vagyok itt, hogy legyen kivel gyakorolni az amúgy majdnem tökéletes orosz kiejtést vagy éppen a bonyolult nyelvtani összefüggéseket. Az pedig, hogy miért beszélte ezt a nyelvet... volt ideje megtanulni, nem?
Ő is közölte az igényeit a felszolgáló személyzettel, de a tekintetem aligha kalandozott el; figyeltem a mozdulatait, a mimikáját, és mindent, ami elárulhatta volna a szándékait. Akár még azt is, hogy cseppet sem baráti beszélgetésre invitált. Valamit akart, és ez már az első pillanattól kezdve olyan egyértelmű volt, minthogy Szibériában hideg van. - Inkább azt tartom különösnek, hogy idáig el tudtuk húzni ezt a találkozást. - Nem volt okom hazudni, de nem tettem hozzá, hogy szívesen eltengetném a maradék még hátramaradó időmet ilyen ismeretségek nélkül is.
Nem is kellett túl sokat várnom arra, hogy előhozakodjon az ittlétem okával, és nagyjából valami ilyesmit sejtettem az invitálás mögött. Az arcomra nem ült ki semmi, hacsak azt a féloldalas mosolyt nem számítjuk. Először nem válaszoltam, hozzá hasonlóan megfogtam a felszolgált poharat, és belekortyoltam az erős, átlátszó nedűbe. - Érdekes gondolat. - Szólaltam meg végül, miután a vodka végigperzselte a nyelőcsövemet. Inkább erre az érzésre koncentráltam, még mielőtt kiült volna az arcomra a valódi véleményem. - Mr. Nesheim, a családom üzleti ügyei eddig is kielégítőek voltak, nem értem, miért gondolja, hogy szükséges lenne bármilyen... átfedés. - Talán némileg szépítettem a szavaimat, elvégre nagyon úgy tűnt, hogy jelenleg két úriember álarca mögött megbújva készültünk halálos ítéleteket aláírni. - Mi előnyöm származna ebből?

Trygve & Vladimir

A kezemben tartottam a kézzel írt levelet. Már erről bárki megállapította volna, hogy a küldője igényes magára, és mi több, régimódi; ilyennel pedig elég régen találkoztam. Az én köreimben az információáramlás egészen máshogy működött, valahol melengető volt kibontani egy borítékot úgy, ahogyan már majdnem ezer éve nem tettem. Az, hogy ki küldte, már többet mondott minden benne írott szónál. A hozzá hasonlók nem küldözgettek csak úgy hobbiból leveleket, főleg nem meghívókat, és nem mellesleg enyhe viszolygást váltott ki belőlem a férfi személye. Emlékeztem még, mikor az apám először ejtette ki a nevét a száján; nem örömmel tette, habár apám nehéz természetű ember volt. Ha üzletről volt szó, nehezen engedte el az elképzeléseit, került az bármibe. Én az ennél békésebb megoldásokban hittem, az élni és élni hagyni eszméje pedig meghatározó volt az elmúlt években - kivéve Fredrik Dahl és sleppje esetét. Neki még tartoztam egy kéretlen ajándékkal azok után, amit Nadia-val tett.
Általában soha nem késtem, ehhez most is tartottam magam. Idejében az étterem bejáratához értem, nem is kellett sok ácsorgás, azonnal megkaptam a lehetőséget a belépésre, a helyiségben pedig rajtam és a vélt vendéglátómon kívül más nem is volt - legalábbis vendég. Nehéz lett volna behatárolni, hogy üzleti ebédre érkeztem-e, vagy ezúttal kezdetét veszi egy újabb macska-egér játék, amihez nem fűlött a fogam. - Mr. Nesheim. - Határozottan szólaltam meg, mint mindig, miközben elfogadtam a kinyújtott kezet, és megráztam azt. Nem volt ismeretlen az alakja, habár ez a mi életünkben annyira nem is meglepő; nagyjából ezer különböző rendezvényen találkozhattunk már, de valószínűleg egyikünk sem érezte szükségét az ismeretségnek. Vajon mi változott?
- Köszönöm. - Intettem, miután hellyel kínált, majd a mellénk sétáló pincérre néztem. Udvariasságért neki sem kellett a szomszédba mennie, de mindketten ismertük ezeket a köröket. Nem most jöttünk le a falvédőről. Ez szolgált a legjobb álcaként, ami ideig-óráig elfedi a valódi szándékot, ám a kendőzetlen valóság idejekorán ébredésre kényszerít. - Egy kör Beluga Vodkat. Egyelőre ennyi. - Toltam el magamtól az elém helyezett étlapot és borlapot úgy hogy rájuk sem néztem. Talán belém kevesebb jó modor szorult ezúttal, mint általában, de inkább a találkozó valódi oka érdekelt. Jobb szeretnék még időben felébredni ebből a puccos álomból. - Minek köszönhetem ezt az előkelő vendéglátást, Mr. Nesheim? - Cseveghettem volna még az időjárásról, vagy a norvég valuta helyzetéről, de valószínűleg ha ez érdekelné, fellapozna egy újságot, nem pedig engem hívna.