Vladimir & Sienna

Éppen az utolsó simításokat végeztem az öltözőasztal tükrében a sminkemen, amikor kinyílt mögöttem az ajtó. A tükörből néztem az érkezőt, szemöldököm meredek ívben vontam fel, amikor megláttam Ivant. Elég ziláltnak tűnt, mint aki késében van és kapkod, mielőtt méh jobban elcsesz valamit. Nem igazán ehhez voltam szokva; meg ahhoz sem, ahogy ledobott a kanapéra egy kisebb és egy nagyobb papírdobozt, aztán rájuk mutatott.
– Öltözz!
– Fel vagyok öltözve – mutattam a fehérneműre a köpeny alatt; mondjuk az a doboz nem kifejezetten fehérneműt sejtetett a méretei alapján.
– Változott a terv - lépett oda hozzám, és mivel még mindig nem álltam fel, a vállaimnál fogva felhúzott a székről és a doboz irányába terelt. – Tatiana kidőlt, te fogod helyettesíteni. Már három percre rajtad kéne, hogy legyen a ruha.
– Három perce még nem is voltál... – Elhallgattam, mikor rám meredt, és inkább a dobozhoz léptem. A benne pihenő vérvörös estélyi láttán nem villanyozódtam fel különösebben, a szokásos viszonylagos szabad estémre vágytam, ami alatt lett volna időm a szokásos hülyeségeken emészteni magam. Mint például hogy Vladimir azóta az ominózus este óta még a bárban sem bukkant fel, vagy hogy ez engem egyáltalán érdekel. Mégsem vitatkoztam, nem akartam tetézni Ivan hangulatát. – Hová megyünk? – néztem rá, miközben lehúztam a ruha cipzárját, de ő csak a kezével gesztikulált, hogy ennél öltözhetnék gyorsabban is.

Feszült voltam Ivan viselkedése miatt, pedig tudtam, hogy csak átragasztja rám a saját nyűgjét. Mintha az én hibám lett volna, hogy Tatjana az utolsó pillanatban esett ki, neki pedig újra kellett koordinálni az egész estét. Ráadásul azóta sem mondta meg, miről van szó. Idegesen doboltam a combjaimon az ujjaimmal, míg Ivan meg nem ragadta a kézfejem és el nem emelte onnan, én pedig egy sóhajjal vettem tudomásul a dolgot. Tűsarkúban nehéz lett volna az autó szőnyegén dobolni a lábammal.
Aztán, ahogy megálltunk, én pedig kiszálltam és a hotel bejárata felé pillantottam, egy pillanatra megdermedtem. Ivanra néztem, ő viszont csak felvonta a szemöldökét, láthatóan nem értve, min problémázok - tehát nem tévedés volt. Hát ez egészen fantasztikus. A lapockámra tett tenyérrel ösztökélt, hogy mozduljak már meg végre, így hát vettem egy nagy levegőt és odasétáltam. Hozzá. A legutóbbi találkozásunk után egyáltalán soha nem akartam látni többé, és a legkevésbé sem voltam felkészülve arra, hogy most egy estét a társaságában töltsek.
Mégis mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy odaértem mellé.
– Micsoda kellemes meglepetés – szólaltam meg.