Vladimir & Sienna

A csókja szinte azonnal kitörölt a fejemből minden egyéb gondolatot. Nem maradt más csak ő és ez az érzés, a szorosan az enyémhez simuló teste, az ujjai a hajamban, birtokló csókja az ajkaimon. Megadón simultam hozzá, ajkaim készséggel viszonozták az ostromot, a testemben pedig újult erővel lángolt fel a vágy, amit felkorbácsolt bennem. A zakó lecsúszott a válláról és a földön végezte, és miután én kilazítottam a nyakkendőt és az ing gombjaival kezdtem bíbelődni, ő a ruha cipzárját húzta le könnyedén. Vágyakozó remegés futott végig rajtam, ahogy tekintete végigpásztázta a testem ruhából feltáruló részeit, ez a vágytól teli pillantás apró szikrákat gyújtott a bőrömön, ahová csak nézett.
Még volt hátra néhány gomb, de ő kihúzta magát az ujjaim közül. Kiszáradt a szám, ahogy letérdelt elém, a mozdulatban volt valami... megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan mélység, de nem volt időm ezen gondolkozni. Lassan lejjebb húzta a ruhát, míg az teljesen le nem csúszott és össze nem gyűlt a lábaim között. Kiléptem belőle, ajkaimat pedig elhaló sóhaj hagyta el, amikor apró csókokat kezdett elhinteni a köldököm körül. Ismét libabőr futott végig a bőrömön, de mintha csak az érzékeimet szerette volna az őrületbe kergetni az ujja már csipkebugyi szélébe kapaszkodott. Hagytam, hogy attól is megszabadítson, az apró textilt a lábammal toltam arrébb a szőnyegen, és közben úgy éreztem, de nem figyelnék oda, a testem remegni kezdene a vágytól. Ujjaim a hajába bújtattam a halántékánál, szemeim az övéit keresték. Őrjítő vágy forrósította a bőröm és ködösítette el az elmémet és a tekintetemet, és ezt szavak nélkül igyekeztem a tudtára adni.

Vladimir & Sienna

Az este egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan azt kezdetben gondoltam, ez már biztos volt. A szokatlanul hűvös és távolságtartó magatartása átcsapott valami egészen másba, de csak utólag végiggondolva tudtam összekapcsolni az ott történteket a szobában felhangzó szavakkal. Nem akarta, hogy az a pofátlan alak megérintsen. Nem akarta, hogy... rajta kívül bárki megérintsen. Kár is lett volna tagadni, hogy ez a gondolat milyen hatással volt rám; a birtoklási vágy ezen megmutatkozása csak tovább fokozta a már így is bennem égő vágyat iránta. Én sem akartam, ő volt az egyetlen, akinek az érintésére valaha vágytam, akire a testem reagált, aki bejutott a bőröm alá. Sienna bőre alá. És bár én soha nem hozhattam volna ilyen döntést, ő megtehette, ezt jól tudtam; azt viszont nem akartam, hogy azt higgye, ezért vagyok itt. Nem kiváltságokat kívántam meg, hanem őt. Ezt pedig neki is el akartam mondani - bár úgy tűnt, pontosan tudja. Éppen ő ne tudná?
Elmosolyodtam, finoman de őszintén, és ez csak akkor tűnt el az arcomról, amikor megfogta a csuklómat, hogy elhúzza a kezem az arcától; és akkor sem azért, mert rosszul értelmeztem volna a mondatot, hanem mert a szemeiben olyan ígéret villant, amitől elakadt a lélegzetem. Másik keze ujjai beletúrtak a hajamba, a tarkómnál fogva húzott magához, és én egyetlen másodpercig sem tiltakoztam, amikor végre megcsókolt. Tudtam, hogy a beszélgetés eddig tartott, de egy kicsit sem bántam, ugyanis a testemben még mindig ott égett a vágy, amit ezzel a csókkal sikerült fellobbantania.
Szabad kezemet felemelve először a zakójához nyúltam, és ha elengedte a másik kezem, annak segítségével csúsztattam le a vállán az anyagot. Ujjaim ezúttal a tarkójára simultak, azzal a vággyal viszonoztam a csókját, amit ő keltett életre bennem újra és újra. Hagytam, hogy lehúzza a hátamon a ruha cipzárját, a könnyű anyag így szétnyílt a felsőtestem hosszában és könnyedén csúszott le egészen a csípőmig. Az én másik kezem válaszul a nyakkendőjéhez nyúlt, hacsak addig nem lazította ki, hogy hozzáférjek az ingje gombjaihoz, ugyanis ezúttal nem terveztem rajta sokkal több ruhát hagyni, mint magamon.

Vladimir & Sienna

Bár nem láthattam az arcát, szinte hallottam a hangját, hogy mosolyog. Nem tagadta, hogy a testem ösztönös reakciója elárul, de nem bántam; azt akartam, hogy lássa, hogy tudja. Ő más volt, nem tudtam volna megmondani, hogy miért vagy mikor alakult így, de ő volt az egyetlen, aki életre tudta kelteni a testem és a lelkem. Ez viszont egy magamfajtának mindig ijesztő volt. Ezt értettem meg azon az estén a könyvtárban és ezért hagytam, hogy elűzzön onnan. Minden sokkal könnyebb lett volna, ha azt követően nem kell látnom, de nem így alakult. És most, ahogy ott álltunk és a teste szorosan az enyémhez simul, a lélegzete és a szavai pedig a nyakamat simogatták, nem is akartam volna másképp. A következő csókot a nyakam hajlatába hintette, és amikor a szavaimmal egyetemben szinte felkínáltam neki a nyakam bőrét, nem tagadta meg tőlem, amire vágytam. Lehunytam a szemeimet, a testemen finom borzongás futott végig minden egyes apró érintés nyomán.
A tenyere eltűnt a vállaimról, de csak azért, hogy lefelé simítson velük a hátamon, és amikor a kezei a derekam köré fonódtak, először engedélyeztem magamnak, hogy megmozduljak, de akkor is csak annyira, hogy ujjaim a karjára simulhassanak. A testünk nem is érhetett volna össze szorosabban, éreztem, hogy mennyire vágyik rám, ez pedig vágyakozó forróságot ébresztett bennem; mintha eddig nem forralta volna fel éppen eléggé a vérem a közelsége és az érintése.
– Nem akarom, hogy megváltozz – vallottam be, mielőtt még meggondolhattam volna magam. Tényleg nem akartam. Nem azért volt rám ilyen hatással, mert valaki mást mutatott volna nekem; a saját arca, a saját jelleme volt az, amivel sikerült valódi életet lehelnie a testembe. Nem volt egyszerű eset. Nem tudtam megfejteni, legtöbbször rejtély volt, mi jár a fejében, de ha nem így lett volna, az nem ő lett volna. Nem Vladimir. A fülembe suttogott, amivel újabb adag borzongást idézett elő bennem, a szavairól szentül hittem, hogy olyan ígéreteket hordoznak majd a mai estével kapcsolatban, amitől láng lobban a testemben. De aztán valami... egészen mást mondott.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, eddig az élvezettől lehunyt szemeim kinyíltak, és ezúttal már nem tudott megakadályozni abban, hogy ne forduljak szembe vele. Nem távolodtam el tőle, azt nem bírtam volna ki; a testem még mindig tűzben égett érte, ezen valószínűleg semmi nem tudott volna változtatni, de látnom kellett az arcát. Szemeim az övéit kutatták, mert bár épp az imént mondta, hogy soha nem fogom tudni megfejteni, tudnom kellett valamit.
– Tudod, hogy nem ezért vagyok itt, igaz? – kérdeztem halkan, nem eresztve a pillantását. Nem láttam a fejébe, és éppen ezért meg sem fogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán ezt gondolja. Igen, már tisztában voltam a felesége múltjával, de nem azért választottam mindig a maradást, mert el akartam volna érni valamit. – Ez nem egy játék. – Felemeltem az egyik kezem és megérintettem az arcát, ujjam végigsimította az állkapcsa vonalát. A közelsége még mindig képes volt elvenni a józan eszem. – Te vagy az egyetlen, akivel ez valódi.

Vladimir & Sienna

A mosolya hatására furcsa bizsergést éreztem hastájékon, de egyikünk sem szólalt meg, néma egyetértésben tettük meg az utat a szobáig, ahová vezetett. Amikor kinyitotta az ajtót, beléptem rajta és beljebb sétáltam; a szoba gyönyörű volt és a széles, magas üvegablakok hasonló kilátást sejttettek, én mégsem mozdultam vagy szólaltam meg. Más esetben az ember lánya ilyenkor dicsérő szavakat mond, hogy éreztesse, milyen kivételesnek érzi magát, amiért itt lehet, de tudtam, hogy neki nincs rá szüksége. Nem akarta volna, hogy úgy viselkedjek vele, mint a többivel, és én sem akartam úgy tenni. Számomra nem olyan volt, mint a többi. És egyre kevésbé tartottam valószínűnek, hogy ezt ő ne érezné.
Nem mozdultam, pedig éreztem, hogy nagyjából két lépésnyire áll mögöttem, a tekintete pedig szinte lyukat égetett a ruhámba a hátamon. Ettől az érzéstől elnehezült egy kissé a légzésem, de ez akkor vált igazán érezhetővé, amikor észleltem, hogy közelebb lép hozzám. Nem a léptei hangját hallottam, hanem a közeledését éreztem, míg végül a mellkasa közvetlenül a hátamhoz nem simult. Egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor kezei a vállamra simultak, és ahogy az egyik oldalon lecsúsztatta róla a ruha anyagát, majd egy lágy csókot hintett a felszabaduló bőrfelületre, megborzongtam. A libabőr látványosan futott végig a bőröm mentén, de nem érdekelt, hogy látja. A rám gyakorolt hatása tagadhatatlan volt.
A kérése meglepő volt, különösen annak függvényében, hogy eddig mindig elhallgattatni akart, de erre most nem hívtam fel a figyelmét. A testem túlságosan is tudatában volt az ő teste közelségének ahhoz, hogy másra gondoljak. – Azon gondolkozom, mennyire lehet nyilvánvaló, milyen hatással vagy rám – osztottam meg vele az igazságot halkan. Nehéz volt a beszédre és a szavakba önthető gondolatokra koncentrálni, de megpróbáltam. – És hogy mennyire nehéz szavakba önteni mindezt – folytattam. A bőröm szinte égett az érintése után vágyva, de nem mozdultam meg. Hagytam, hogy ő diktálja a szabályokat, még akkor is, ha az őrületbe kergetett ezzel. – Hogy szeretném, ha megérintenél... – A fejem önkéntelenül is oldalra billent egy kicsit, mintha csak fel akarta volna kínálni neki a nyakamat.

Vladimir & Sienna

A váratlan fordulatok gyors egymásutánban követték egymást; először a különös viselkedése a pofátlan ajánlat miatt, aztán az, ahogyan visszatért a hangjába az emberség, most pedig itt állt előttem és mosolygott. Nem, továbbra sem tudtam kiigazodni rajta, de ezt sokkal jobban tudtam tolerálni, amikor ezt az arcát mutatta, nem az érzelemmentes, steril maszkot. Gondolkodás nélkül ajánlottan fel neki a szökés lehetőségét, kiszélesedő mosolya pedig szavak nélkül is elárulta, hogy fején találtam a szöget. Nem volt könnyű látszólag érdektelenül hajolni közelebb hozzá, és amikor a tenyere egy birtokló mozdulattal a hátamra siklott, újra emlékeztetnem kellett magam, hogy ez most csak egy színjáték lesz.
Kíváncsian pillantottam rá, amikor mondott valamit oroszul Ivannak, de nem szólaltam meg. Ivan orra előtt egyébként sem vetemedtem volna olyasmire, hogy megkérdőjelezzem. Azután viszont ismét kettesben léptünk be a liftbe, és pontosan láttam, hogy két gombot nyom meg, én pedig - talán először - féket tettem a nyelvemre még így, kettőnk között is, és nem kérdeztem semmit. Azt nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá a szemem sarkából, de sikerült csendben maradnom.
A lift megállt az ötödik emeleten, a szavai azonban megleptek, ahogy kilépett a szerkezetből. A hangjába még mindig nem költözött vissza a ridegség, de az, amit mondott, búcsúként hatott, és aztán ténylegesen meg is fogalmazta, hogy számomra eddig tartott ez az este. Meglepve vontam fel a szemöldököm,  hiszen még Ivant is elhagytuk, aminek így semmi értelme nem lett volna. Ráadásul... nem akartam elmenni. Még nem. Akkor sem, ha tudtam, hogy ez lenne a bölcs döntés.
Aztán ismét megszólalt, nekem pedig forróság kúszott végig a testemen, pedig nem is mondott ki semmit. Elmosolyodtam, szemeim az övéit kutatták. – Állandóan döntések elé állítasz – szólaltam meg, de a hangom lágy volt, nem éles; nem megrovás volt benne, sokkal inkább egy olyan mögöttes, kimondatlan kiegészítés, hogy: és sosem sikerül bölcsen döntenem. Tudtam, hogy kapva kéne kapnom az alkalmon és el kéne sétálnom innen, minél messzebbre tőle és a lehetőségtől, hogy visszaessek oda, ahová olyan könnyedén képes volt betaszítani. A legkönnyebb akkor volt, amikor nem is láttam, de ennél még azzal is egyszerűbb volt, amikor zordan viselkedett. Az dühített; azzal tudtam mit kezdeni. Azzal viszont nem, amikor ilyen érzéseket keltett bennem.
Kiléptem a liftből, egyik kezemet egy kis mosoly kíséretében az arcára simítottam. Nem volt szükséges válaszolnom, azt hiszem, elég beszédes volt minden más. Már-már úgy tűnt, mintha én is kezdenék idomulni ahhoz, ahogyan ő kerülte a felesleges beszédet. Mindenféle bizonytalanság nélkül követtem a folyosón, beléptem a szobába és beljebb sétáltam, aztán felé fordultam. Még mindig nem kérdeztem semmit, a szememben ott volt minden - az is, hogy a tény, miszerint kettesben maradtunk egy zárt helyiségben, önkéntelenül is reakciót váltott ki belőlem. Jól emlékeztem, milyen volt, amikor hozzám ért, és bár a teeveit nem osztotta meg velem, az ilyen irányú gondolataimat nehéz lett volna megállítani.

Vladimir & Sienna

Hazudnék, ha azt mondanám, könnyedén sikerült követnem a dolgok alakulását. Vladimir különösen passzív és közönyös viselkedése borzolta az idegeimet, és ezt csak tetézte a Kristof nevű fickó pofátlansága. Persze, nekem nem sok lehetőségem lett volna kifejezni az ezzel kapcsolatos véleményemet, hiszen a szabályok szerint Vladimir ezen az estén a szabályok minden lehetséges értelmezése szerint rendelkezett felettem. Hosszú hallgatása miatt egy pillanatig tényleg elhittem, hogy hagyni fogja, hogy elvigyen, pedig láttam, hogyan szorulnak rá az ujjai a pohárra. A reakciójával pedig végül, azt hiszem, mindkettőnket meglepett.
Furcsa volt, ahogy őt figyeltem, miután távolabb kerültünk az iménti jelenettől. A tenyere még mindig a hátamon volt, a pohár pedig úgy tűnt, megússza ezt az estét, de nem tudtam nem észrevenni a feszültséget az arcán. Tehettem volna valami epés megjegyzést, kérdőre vonhattam volna, hogy hirtelen miért ez a ragaszkodás, de végül képtelen voltam bármelyiket is megtenni. Helyette egy nyugodt, egész kedves érdeklődést engedtem csak meg magamnak, és hiába hangzott a válasza elég barátságtalanul, hallottam a hangjában az emberséget. Nem volt durva vagy elutasító, a szavaiban inkább egy kérés volt: ne firtassam. Én pedig életemben talán először tényleg befogtam a számat, amikor kellett. Nem szóltam többet, nem is mozdultam meg, csak hagytam neki időt arra, hogy... nem is tudom. Amire szüksége volt. Azt nem tudtam megállni, hogy ne tanulmányozzam az arcát, így kiszúrtam azt a pillanatot is, amikor jelentőségteljesen az órára pillantott, de az állkapcsa még mindig feszültségről árulkodott.
Sikerült újra meglepnie, amikor felém fordulva rám mosolygott, halványan ugyan, ahogy ő szokott, már ha egyáltalán ilyesmire vetemedik, de őszintén. Ösztönösen mosolyogtam vissza, de nem csak emiatt, hanem azért is, amit mondott.
– Szeretnél megszökni? – A hangom mosolygós volt, pedig teljesen komolyan gondoltam a kérdést. Hasonló érzés volt, mint amikor a legutóbbi alkalommal éreztem késztetést arra, hogy kimentsem valahogyan a szituációból, de azért jó érzés volt, hogy ezúttal nem kellett ígéreteket tennem senkinek. Megkerestem Ivant a tekintetemmel, de persze ott állt tőlünk nem is olyan messze; láthatóan neki sem volt kifejezetten ínyére ez a mai este. Egy pillanatra közelebb hajoltam Vladimir arcához, bár ebben nem volt semmi aljas indíték; csak a szökésünket készítettem elő. Még akkor is, ha rám hatással volt a közelsége és az illata. – Ha átöleled a derekam, senki nem fog ennek két gondolatnál többet szentelni – súgtam oda neki, de azt rábíztam, hogy valóban megteszi-e; ha nem volt rá hajlandó, úgy is azt csinált, amit akart, és addig maradt valahol, amíg akart, nem? Én mindenesetre így vagy úgy, de elindultam a lift felé, mintha csak ígéreteket készültem volna beváltani számára a későbbiekben. Még akkor is, ha világossá tette, hogy a szolgáltatásaimnak arra a részére nem tart igényt - ezt az itt lévők nem tudták.

Vladimir & Sienna

Hogy meglepett-e, amikor ismét nem válaszolt? Nem, már nem. Kezdtem hozzászokni, hogy ez a mai este erről fog szólni; legfeljebb elejtett, megmagyarázatlan félmondatokra számíthatok tőle, amik ha lehet, csak még jobban összezavarnak. Frusztráló volt, igen. Egyre nehezebb volt a ragyogó mosolyra koncentrálni, igen. Mégis maradtam a szerepemnél, mert neki is megígértem, hogy nem fogok gondot okozni és Ivan is ott volt a sarkunkban; nem is beszélve az itt összegyűlt emberekről. Szépen néztünk volna ki, ha mindenki előtt nyíltan kérdőre vonom, hogy mégis mi baja van velem- vagy a világgal.
A helyzeten, vagy inkább az én érzéseimen és hozzáállásomon nem sokat segített a fickó megjelenése - akinek a neve is beugrott Vladimir felidézésének hála. Hála. Nos, sok mindent éreztem a férfi tekintete nyomán, de a hála biztosan nem volt köztük. A felajánlása undorító volt, amit Vladimir akár személyes sértésként is értékelhetett volna; nem azért, mert olyan fontos volnék neki, hanem azért, mert az ilyen alkalmak éppen a kiváltságról és a kizárólagosságról szólnak. Mégis, olyan sokáig nem szólalt meg, hogy már kezdtem elhinni: bele fog menni ebbe az egészbe. A férfi már szinte megragadta a karomat, én elkezdtem erősíteni magamban a beletörődést, de aztán Vladimir mégis megszólalt. A hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint eddig, én mégis éreztem benne valami furcsa élt, aminél csak az lepett meg jobban, hogy milyen határozottsággal utasította el az ajánlatot.
Azon nyomban a továbbhaladásra ösztökélt, nem mintha kérettem volna magam. Tartottam a tempót is, és csak akkor álltam meg, amikor ő is hajlandó volt rá. Letette az asztalra a kiürült poharat, amit az előbb még úgy szorított, hogy attól féltem, össze is töri. Nem igazán értettem, mi dühítette fel ennyire, de arra voksoltam volna, hogy a fickó pofátlansága háborította fel ennyire. Kérdések és megjegyzések tolultak a nyelvemre, de végül minden visszanyeltem és egy új verziót mondtam ki hangosan. – Minden rendben? – A hangom egészen kedvesnek tűnt ahhoz képest, hogy válaszra tulajdonképpen nem számítottam. Ezúttal sem.

Vladimir & Sienna

Összeszorítottam az állkapcsomat, de nem szóltam semmit. Volt egy olyan érzésem, hogy egyébként is a bolondját járatta velem ezzel a zsáner-dologgal, elvégre nem olyannak ismertem meg, mint aki bármiről is kifejezi, ha tetszik neki. Hiszen ahhoz érzelmeket kellene kicsikarnia magából, ráadásul pozitívakat. Márpedig most is úgy állt ott, mint egy tökéletesen kifaragott kőszobor. Még azzal sem sikerült meghatnom, amikor egy kicsit szelídebbre vettem a figurát, hiszen más emberek még az időjárásról is nagyobb lelkesedéssel beszéltek, mint ő... bármiről, különösen ha velem kellett beszélgetnie. Már ha ezt az egyoldalú kommunikációt egyáltalán beszélgetésnek lehetett nevezni. Elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy ez az este talán mégis túl hosszúnak ígérkezik.
Felvettem a biodíszlet mosolyát és pozícióját Vladimir mellett, de ez valahogy különösen nehéznek bizonyult. Nem voltam közelebb hozzá a kelleténél, mégis úgy éreztem, mintha túl közel lenne hozzám, és ezek az ellentétes érzelmek - a vágy, hogy közelebb húzódhassak hozzá és a kellemetlen érzés, amiért még a szokásosnál is hidegebb - nem igazán könnyítették meg a dolgomat. – Igyekezni fogok – mormoltam az orrom alatt, bár a mosolyom ragyogóbb volt a külvilág számára, ahogy elvettem a pezsgőt. Jelenleg fél óra is végtelenségnek tűnt az oldalán, de aligha volt választásom, pláne Ivan figyelő tekintete mellett. Inkább belekortyoltam a pezsgőbe, hátha az alkohol segít egy kicsit rajtam.
A mosolyom töretlen maradt a minket üdvözlők szemében; bár itt most minden Vladimirról szólt, vagy legalábbis arról, hogy hogyan próbálták mind megmutatni neki, hogy ők a leghűbb szövetségesei. Nekem csak az udvariassági körök jártak, amit cseppet sem bántam, és a lopott méregetések, amik ugyanolyan kellemetlenül érintettek Vladimir jelenléte miatt, mint legutóbb. Nem tudtam volna megmagyarázni ezt az érzést; tény, hogy sokan fizettek már busás összegeket értem Ivannak, de ez volt a munkám. Talán ezért is lepett meg, amikor meghallottam a szavait.
– Nem gondoltam, hogy ez érdekel – pillantottam rá, és bár a meglepetés - vagy inkább hitetlenség? - valóban kiült az arcomra, nem volt olyan feltűnő, amit ne lehetett volna egy beszélgetés részének látni. Nem tudtam hová tenni ezt a kinyilatkoztatást tőle, mint ahogy oly' sok más alkalommal sem.
Egy férfi lépett oda hozzánk, nem tudtam pontosan felidézni a gyökereit, de talán politikus lehetett. Már kétszer is kért engem Ivantól, de sosem jutott el igazán az agyamig az a sok zagyvaság, amit összehordott. Kedélyesen mosolyogtam rá, mert egy újabb ártalmatlan bájcsevejre számítottam, de alig két perc múlva kis híján félrenyeltem a pezsgőt, amikor Vladimir felé fordult és megszólalt.
- Ugye nem akarod egész este marad mellé szegezni ezt a szépséget, Vladimir? - mosolyodott el nyájasan. Végigvezette rajtam a pillantását, és mindhárman tudtuk, hogy nem a ruha szabásvonalát csodálja. - Igazán megengedhetnéd, hogy legalább egyszer megnézhesse közelebbről a táncteret is. - Érdekes felkérés volt ez, sok szempontból, de az egyetlen biztos dolog az volt, hogy én ma este Vladimir partnere vagyok, ezért rápillantottam. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy ez a nyájas alak a tánctérre vezessen és hozzám érjen, de itt nem - itt sem - én hoztam a döntéseket. Márpedig ha Vladimir nem fejezte ki ellenérzését ezzel kapcsolatban, kénytelen voltam finom mosollyal az arcomon a férfi felém nyújtott tenyerébe csúsztatni a sajátomat és hagytam, hogy a táncolók felé vezessen.

Vladimir & Sienna

Dühített az érdektelensége. Kiválóan értettem az érzelmeim palástolásához, nagyjából a nap huszonnégy órájában, különösképp, amikor szükség volt rá - például hasonló jeles események alkalmával -, ő valahogy mégis értett hozzá, hogy kiforgasson magamból. Ez persze nem mindig volt negatív és nem mindig volt düh, de a legutóbbi találkozásunk óta mintha lejjebb állította volna a fagyasztó hőmérsékletét és még közönyösebb lett. Engem pedig feldühített ezzel, pedig nem is kellett volna foglalkoznom vele. Miért nem tudtam nem foglalkozni vele?
– Ezt jó tudni – vontam fel a szemöldököm. Azt rá bíztam, hogyan értelmezi a dolgot; az a jó, hogy nekem csak az oldalán kell mosolyognom, vagy az, hogy nem szokott magamfajátakat hazavinni. Persze, abból ítélve, hogy a szemei csak néha és csak a szeme sarkából néztek rám, valószínűbb volt, hogy egyáltalán nem is érdekli, amit mondok. – Magas, szőke, kék szemű – soroltam, de csak a hangsúlyomból érződött a van okod csalódottnak lenni él. Inkább én is visszafordultam a liftajtó felé, elvégre az is nagyjából annyira volt rugalmas társaság, mint Vladimir; talán ezért is lepett meg, amikor megállította a szerelvényt.
– Igen, ezt mintha már említetted volna – vontam fel a szemöldököm az utasítás hallatán. Nem igazán értettem, miért kell ennyire kihangsúlyozni, hogy nem kíván az ágyába is magával vinni, de hát sok mindent nem értettem vele kapcsolatban. – Viszont ha a hétköznapi este illúzióját szeretnéd itt megteremteni, neked sem kéne úgy tennned, mintha a fogadat húznák – jegyeztem meg. A viselkedésének talán annyi értelme sem volt, mint eddig, de egyszer már elhatároztam, hogy nem fogok megpróbálkozni a megfejtésével. Ideje lett volna tartani magam hozzá, nem? – Nem fogok gondot okozni – tettem hozzá, ami egy fokkal közelebb volt ahhoz az alázatos biodíszlet szerephez, amire szántak. Ha jobban belegondoltam, nem lehetett volna okom panaszra; az estém hasonlóan nyugalmasnak ígérkezett, mint eredetileg lett volna, az pedig csak az én bajom volt, hogy feszélyezett Vladimir társasága.
Ezért hát amint kinyílt a lift ajtaja, az arcomra varázsoltam a tökéletes mosolyomat és Vladimirba karoltam, megvalósítva az egyetlen szükséges érintkezést vele.

Vladimir & Sienna

Ugyanúgy nem szabadott volna fennakadnom azon, hogy semmibe vesz, mint ahogy nem szabadott volna megállapítanom, hogy még mindig remekül áll neki az öltöny. Nem szabadott volna élveznem, ahogy rajtam felejtette a tekintetét, nem szabadott volna ettől... valakinek éreznem magam. A testemből éltem, nem volt szükségem megerősítésre, az ő tekintete mégis mindig máshogyan hatott rám, mint bárki másé. Persze ennek nyilván semmi jelentősége nem kell, hogy legyen, ha annyira hiányzik neki Tatjana.
Összeszorítottam a fogaimat, de kibírtam, hogy ne szóljak egyetlen szót sem. Ha Ivan nem lett volna itt, biztosan megjegyeztem volna, mennyire sajnálom, hogy csalódást okoztam, de így azt éreztem, jobban kell vigyáznom a számra. Nem akartam, hogy Ivan megsejtse a köztünk lévő... érdekes kapcsolatot. Ő viszont láthatóan nem volt a helyzet magaslatá , a végén már kis híján én válaszoltam helyettey de végül csak kinyögte, hogy Tatjana beteg. Milyen kár.
Nem kérettem magam, tudtam a dolgomat; elfoglaltam a helyem Vladimir oldalán és elindultam az ösztökélő mozdulatra. Egyedül az zavart, hogy ahol a tenyere a hátamhoz ért, a bőröm mintha felforrósodott volna. Ez a forróság pedig kiterjedt egy kissé, amikor a lift elé érhez egyértelmű utasítást adott Ivannak.
A szemem sarkából pillantottam rá, de nem szóltam semmit. Furcsán vette volna ki magát, ha Ivan előtt fejezem ki, mennyire nem állok készen kettesben maradni vele egy szűk légtérben. Tartanom kellett volna ettől, a testem viszont szokás szerint elárult, amikor szinte várakozásteljes borzongás futott végig rajta. Pedig semmi garancia nem volt arra, hogy nem csak a nemtetszését akarta kifejezni.
Engedelmesen léptem be a liftbe, amikor megérkezett és kinyílt az ajtaja, de nem szólaltam meg addig, amíg be nem zárult előttünk, kizárva a párbeszedből Ivant. – Nem is tudtam, hogy élsz a szolgálatainkkal – fordultam felé felvont szemöldökkel. – Igazán sajnálom, hogy csalódást okoztam – tettem hozzá Tatjanára utalva. Biztosan jó oka volt rá, hogy őt várta, de azt nem tudtam, hogy ez engem miért zavar. Vagy inkább csak nem akartam tudomásul venni.