Vladimir & Sienna

Nem tudtam fékezni magam, még akkor sem, amikor már nagy szükség lett volna rá, mégis, mintha csak ezredjére is meg akart volna lepni, közel sem azt tette, amire gondoltam. Sok lehetőséget el tudtam képzelni, de egyik sem vált valóra. Amikor felemelt keze ütés vagy a nyakamra kulcsolódás helyett az arcomra simult, éreztem, hogy elfelejtek levegőt venni. Közelebb húzott magához és úgy suttogott, tekintete a már jól ismert módszerrel ejtette rabul az enyémet.
Nem szóltam egy szót sem, és nem is pislogtam. Nem mertem. Nem akartam. A szemeire ezúttal nem borult érzelemmentes maszk, és ahogy némán néztük egymást, éreztem, hogy a dühöm lassan elpárolog. És azt hiszem, megértettem. Kimondott szavak nélkül is tudtam, melyik volt az igazság, és ez most is ugyanúgy megrémített, mint akkor, az öltözőben. Azért, mert ez volt a legveszélyesebb dolog; a remény. Ez volt az, amit először kellett elásni, és amire mindig vigyázni kellett, mert ha egyszer felbukkan, nagyon nehéz és fájdalmas újra megölni. Én pedig nem akartam remélni. Most már tisztában voltam a felesége múltjával, a történtekkel, de nem voltam már naiv kislány, aki ebből helytelen következtetéseket von le. Nem emiatt reméltem volna, hanem a saját ostobaságom miatt, és ezt csírájában kellett elfojtani. Talán ez lehetett volna az egyetlen dolog, amiben egyetértünk.
Megkönnyebbültem, amikor elengedett és rögtön elsétált. Tudtam, hová megy, de én nem mozdultam meg rögtön, először rendeznem kellett vonásaimat, a légzésemet, a gondolataimat... mindent. Rám nem a könyvtár nyugalma várt az este hátralevő részében, az örökös színjátékba kellett visszatérnem. Ezúttal nem ellenkeztem, amikor úgy éreztem, hogy készen állok, megfordultam és határozott léptekkel indultam el kifelé. A szavai hatására azonban egyetlen rövid pillanatra megtorpantam az ajtóban.
– Ana Sofia halott – mondtam halkan, rá sem nézve, aztán úgy folytattam az utamat kifelé, mintha nem is jártam volna a könyvtárban. Ez volt az első alkalom, hogy én sétáltam el tőle és nem ő fordított hátat nekem, de nem néztem vissza rá. A lépcső tetején találkoztam egy gyönyörű, szőke hajú nővel, és a vonásai és a szemei alapján le mertem volna fogadni, hogy ő Vladimir lánya. Abban is komoly összegben mertem volna fogadni, hogy az apját keresi, mégsem szólt semmit, ahogy elhaladtam mellette.

Vladimir & Sienna

Mindig is tudtam, hogy nem igazán tudom elnyomni a vérem, és ezen közel húsz évnyi megaláztatás és elnyomás sem tudott változtatni. Sokszor vetettem el a sulykot az évek alatt, főleg az elején, és rendre meg is kaptam érte a magamét, de most úgy tűnt, ezek a leckék sem voltak elegek. Furcsa, mert nagyon sok mindent képes voltam elviselni, legyen az fizikai vagy verbális bántalmazás; megtanultam együtt élni ezekkel. A körülöttem levőkről már nagyon jó eséllyel meg tudtam mondani, kitől mit várhatok, és pontosan eszerint viszonyultam mindegyikükhöz. Eltűrtem, amit el kellett.
Vladimir viszont más volt, és én magam sem tudtam, miért. Nála soha nem tudtam, mire számíthatok, mert képtelen voltam kiigazodni rajta. Kiszámíthatatlan volt, mindig más reakciót adott, mint vártam, a viselkedésével és a szavaival is összezavart. Állandóan. És nem csak az elmémet. Valószínűleg ezért is fájtak és dühítettek fel annyira a szavai; pont ő volt az, aki választást kínált nekem és nem azért vette birtokba a testemet, mert megtehette, hanem azért, mert én is akartam. És pont ő volt az, aki szavakkal is kifejezte, hogy nem kurvaként tekintett rám... legalábbis akkor. A csalódás és az árulás íze pedig olyan keserű volt, hogy ismét sikerült végleg elvetnem a sulykot. Szinte fel sem fogtam, mit csinálok, mire eljutott volna az agyamig, hogy talán el kellene számolnom tízig, a tenyerem már az arcán csattant.
Hosszú, jeges csend telepedett közénk, sokáig csak a pofon hangja visszhangzott. Valahol mélyen elkezdtem érezni a félelmet, de nem törődtem vele, a legrosszabbat, amit tehettem, már megtettem. Mindennek volt határa, még a dacnak is, én pedig éppen most ütöttem meg Vladimirt. Mások valószínűleg kevesebbért is haltak már meg, ő viszont ismét bizonyította, hogy valószínűleg sosem fogom megérteni, hogy működik az elméje. Azon sem lepődtem volna meg jobban, ha elkapja a nyakam és itt helyben fojt meg a könyvtár padlóján, de ő nem tett semmit. A kérdése olyan érzést keltett, mintha csak egy gyerek csínytevésére akart volna rávilágítani, de láttam a dühöt a szemében és az ökölbe szoruló kezén. Nem válaszoltam, nem is létezett erre jó válasz.
A fenyegetése viszont nem félelmet váltott ki, hanem fokozta a dühömet, ami még engem is meglepett. Emlékeztem még, milyen volt, amikor legutóbb fenyegetőzött, hogy az utolsó pillanatig elhitette velem, hogy beváltja, amit ígért, hagyott kétségek között vergődni, míg végül nem történt semmi.
– Azt hittem, neked nem is kell. – A józan eszem elkezdte kongatni a vészharangokat a fejemben, hogy most már talán tényleg okosabb lenne sarkon fordulni és elsétálni, de minimum csöndben maradni, én viszont nem hallgattam rá. A fülemben még ott csengtek a legutóbbi szavai, amik nemrég maradásra bírtak, és a mostani mondata, amelyek éles ellentétben álltak egymással. Ez az ellentét pedig mélységesen feldühített, mert már nem tudtam, mi az igazság. – Mit fogsz tenni, ha nem megyek el? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Egy tapodtat sem mozdultam. Lehet, hogy végleg elment az eszem, de belefásultam a játékokba, ez pedig feldühített és meggondolatlanná tett, ahogy ő is mondta. Ennél még az is jobb lett volna, ha a múltkori ígéretét váltja be; akkor legalább soha többé nem kellett volna látnom. És úgy gondoltam, felesleges úgy tennünk, mintha nem miatta lennék itt most.

Vladimir & Sienna

Tudtam, hogy ezúttal talán tényleg túl messzire megyek, és erre ő is készséggel figyelmeztetett, a lábaim mégsem mozdultak meg. Éreztem a feszültségét és a dühöt a hangjában, megint sikerült kihoznom a sodrából, és még csak nem is hibáztathattam érte. Megtagadtam az elég egyértelmű utasítását, márpedig ha valaki, hát ő nem tűri az ilyesmit. Persze, dacoltam már vele, de ezt most már, még én is érzem. Akkor miért nem mész már el végre? Még mindig ott álltam, néztem a hátát és nem tudtam csendben maradni. Pedig... talán időszerű lett volna.
Hosszú ideig nem szólt, nem is fordult felém, csak a mozdulatot ismertem fel, amivel lazított a nyakkendőjén. Nem tudtam, mi dolgozik benne; feszültség, düh, kellemetlenség? Mindhárom egyszerre? Nem mozdultam, szinte levegőt sem mertem venni, de amikor végül megszólalt, meglepő módon nem az elzavarásommal próbálkozott újra. A hangja viszont cseppet sem volt barátságos. – Csak szeretném megérteni – feleltem. A hangom nem remegett, határozottan csengett, pedig nem tudtam, meddig feszíthetem még a húrt.
Megmozdult, de még mindig nem fordult felém, csak oldalra fordította a fejét és az ablakot kezdte bűvölni. A levegő mintha végképp megfagyott volna körülötte, de még ez sem tudott felkészíteni azokra a szavakra, amik végül kijöttek a száján. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágott volna; ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg megüt. Megmagyarázhatatlan fájdalom érződött a mellkasomban, pedig csak az igazságot vágta kendőzetlenül az arcomba. Én mégis árulásnak éreztem, ez pedig hamar haraggá formálta a fájdalmat. Nem tudom, mi ütött belém, amikor elindultam felé, tudtam, hogy ha ezzel nem írom alá a halálos ítéletemet, akkor semmivel, de nem érdekelt. Akkor már végképp nem tudtam logikusan gondolkodni.
Hát megtettem.
– Vete a la mierda! – sziszegtem fájdalmas, dühös hangon, ahogy felé léptem és mielőtt még végiggondolhattam volna, mit csinálok, magam felé fordítottam, a tenyerem pedig nagyot csattant az arcán.

Vladimir & Sienna

Egy részem, a józanabbik, logikusan gondolkodó, elfogadó részem készen állt a távozásra. Készen álltam kisétálni innen, hogy tovább bájologjak Hans Jörgensen oldalán és úgy tegyek, mintha ő lenne a legvarázslatosabb társaság és leglenyűgözőbb férfi az egész földkerekségen, és aztán hagyjam, hogy hozzámérjen, mintha az érintése bármit is számítana. Mintha bármit is előcsalogatna bennem a viszolygáson kívül. Persze régen nem volt ez már újdonság, sőt, kiváltság volt mindahhoz képest, ahol lehettem volna. Ki kellett volna sétálnom a könyvtárból és hagyni, hogy ez az egész feledésbe vesszen; Vladimir, a beszélgetésünk, az érzés, hogy mégis van egyetlen férfi a világon, aki nem csak választást kínált nekem, amikor a testemről volt szó, de még azt is elérte, hogy életemben először - és másodszor - tényleg, igazán érezzek valamit. Hogy ne csak el kelljen zárnom a tudatomat a hátsó szobába.
Talán ez állított meg, talán csak túlságosan felbátorított az őszinteségével. Akárhogy is, a kérdés kicsúszott a számon és már nem lehetett visszaszívni. Nem is igazán akartam. A válaszát viszont... nem tudtam elfogadni. Az a józan részem, amelyik készen állt a távozásra, elfogadta volna, de most úgy tűnt, őt zárták be a hátsó szobába. Figyeltem, ahogy felegyenesedett ültében, aztán fel is állt. Lehet, hogy ezúttal tényleg túl messzire mentem, de akkor már egyébként is késő lett volna visszakozni. Az arcára visszatért ugyan a jól ismert hideg, érzelemmentes maszk, mintha semmit nem jelentett volna neki ez az egész helyzet, de... egyre nehezebben hittem el. Főleg a válasza után. Nem arról volt szó, hogy remény ébredt volna bennem bármi iránt, abból már több mint tíz éve kinőttek; csak szerettem volna megérteni. Őt, ezt az egészet. Magamat.
Hátat fordított és felszólított a távozásra, de nem mozdultam meg, pedig ez már nyílt ellenszegülésnek is minősülhetett volna.
– És az olyan rossz? – kérdeztem inkább. – Az élet, amit szerettél – fűztem hozzá. Nem magamra akartam ezt az egészet kihegyezni, legalábbis nem olyan értelemben.

Vladimir & Sienna

Egy egészen kicsit talán fájt, hogy nem marasztalt, de megértettem, miért nem tette, és tudtam, hogy neki van igaza. Ez volt a helyes lépés. Talán túlságosan hagytam magam kibillenni az addigi egyensúlyomból ezzel a beszélgetéssel és túl sokat engedtem meg magamnak, de számomra ez volt a lehető legveszélyesebb. A túl sokat képzelés. Felálltam, indulásra készen, és tulajdonképpen el is indultam; nem tudom, végül mi állított meg mégis. Mi vett rá, hogy kimondjam azt a kérdést.
Éreztem, hogyan fagy meg a levegő, de nem visszakoztam. Akkor már hallanom kellett a választ, bár még mindig nem fordultam felé; túl sok lett volna, ha még látnom is kell. Féltem. Nem tőle; attól, amit mondani fog. És amikor kimondta a választ, az rosszabb volt, mint amire fel tudtam volna készíteni magam, pedig... nem tudom, mit vártam. Valahol igaza volt, de ő is tudta, hogy nem erre vagyok kíváncsi. Kis híján tovább indultam, de eszembe jutottak a szavai a legutóbbi találkozásunkról, és ez maradásra bírt; sőt, még arra és rávett, hogy visszaforduljak hozzá.
– Nem hiszek neked – közöltem vele merészen. Talán ezzel már tényleg túl messzire mentem, de akkor is folytattam. – Igaz, amit mondasz. De most nem azért vagyok itt, mert az utadba keveredtem. – Nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Igen, az útjába keveredtem; és ha ez az egész ennyiről szólt volna, akkor a második lett volna az utolsó találkozásunk. Talán a harmadik, de az is sokkal hamarabb véget ért volna. És lehet, hogy nem voltam több egy prostituáltnál, de hülye az nem voltam.

Vladimir & Sienna

Láttam rajta, hogy ő sem hiszi el, hogy már megint ezt mondtam, de ezt a részét végül nem kommentálta. A szavaira kiszélesedett a mosolyom, aztán csak figyeltem, ahogy még a fejét is teljesen hátradöntötte a fotel párnájára. Fáradtnak tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi fárasztotta el: a nap, az este, az őszinteség, a jelenlétem, az élet? Minden egyszerre? Ezt viszont már nem kérdeztem meg tőle. Még mindig nem értettem teljesen, mit keresek itt, mivel érdemeltem ezt ki, miért osztotta meg velem mindezt. Miért pont velem. Ez volt a legfontosabb kérdés, mégis ezt nem mertem hangosan kimondani.
Amikor ismét megszólalt, a szavai bár nem értek teljesen váratlanul, mégis kiragadtak az addigi buborékból; abból, ahol egy pillanatra... elfeledkeztem minden másról. Mintha elkezdtünk volna építeni egy falat, amit most gyorsan le is romboltunk. Mégsem haragudtam érte; tudtam, hogy igaza van. – Elmegyek, ha akarod. – A végtagjaimon mintha ólomsúlyok lettek volna, én mégis felálltam a fotelből. Igazából nem akartam, hogy kimondja, az lett volna a legjobb, ha nem mond semmit. Egyetlen dolgot engedtem még meg magamnak, és azt is csak azért, mert az előzőek után már nem éreztem úgy, hogy ez lehetne a túl messzire menés. Odaléptem hozzá, jobb kezem ujjbegyeivel finoman végigsimítottam az arcélét és rámosolyogtam, mintha csak jó pihenést akarnék neki kívánni. Elindultam az ajtó felé, de alig két lépés után éreztem, hogy a lábaim nem mozognak tovább. Nem fordultam felé, de megtaláltam a hangomat.
– Miért én?

Vladimir & Sienna

Egészen irreális élmény volt ott ülni egy könyvtárban és beszélgetni vele. Azt hiszem, neki is szokatlan lehetett, de én sem ösztönöztem még senkit arra a környezetemben, hogy ilyesfajta beszélgetést folytasson le velem. Valamit, ami nem csak nem személyes, hanem egyenesen... mély és személyes. Márpedig ez az volt, efelől nem voltak kétségeim. Azt nem tudtam, mivel érdemeltem ezt ki, de talán jobb is volt, ha nem kerestem a válaszokat. Kitüntető volt és... egy kis melegséget csempészett a mellkasomba. Nem emlékeztem a boldogság és az öröm ízére, de ilyesmi lehetett.
Láttam, hogy valóban megleptem a kérdésemmel, de nem úgy reagált, ahogy vártam - jó szokásához híven. Azon sem lepődtem volna meg, ha feláll a fotelből és elküld innen, de ő mosolygott. És még csak nem is hidegen és röviden. Furcsamód erre nekem is mosolyognom kellett. Elhittem neki, amit mondott, még akkor is, ha épp az előbb ismerte be, mit tett a nővel. Ivana-val. Egyszerűen csak látszott a szemein, hogy ez az igazság, és ettől az, amit tett, amit tennie kellett... tragikusnak tűnt. Vajon ott fagyott meg a szíve?
Újra ivott az üvegből, és egy egészen halvány bizonytalanság tükröződött a tekintetében, ahogy rám nézett. Lettek volna még kérdéseim, pontosabban egyetlen kérdés, ami mindennél fontosabb lett volna. Miért én? A kérdésnek sokféle értelmezése létezhetett volna, és tudtam, hogy ő mindet értené, mégsem mertem feltenni. Féltem a választól. Féltem, hogy képtelen lennék együtt élni vele.
– Köszönöm. – Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy minden párbeszédünk, vagy nem-annyira-párbeszédünk azzal végződik, hogy megköszönök neki valamit. Azt persze nem tudhattam, hogy ezek után lesz-e még maradásom itt. – Ezt – gesztikuláltam magunk között a kezemmel. – Hogy őszinte voltál és válaszoltál. – Nekem sokat jelentett, még ha ő azt is hihette, hogy ettől kevesebb lesz a szememben. Pedig csak sokkal emberibb lett tőle.

Vladimir & Sienna

Mielőtt feltettem volna azt a bizonyos kérdést, elfordította rólam a pillantását és inkább a szőnyeget figyelte, ami tulajdonképpen már el is árulta a választ a kérdésre, amit még ki sem mondtam. Mégis... furcsa volt ezt látni tőle. Nem igazán értettem, miért kerüli a tekintetem most. Néhány hete a szemem láttára ölt - kis túlzással, mert nem néztem oda -, és bár tény, hogy most a feleségéről beszéltünk, nem erre számítottam. Emiatt nem gondoltam, hogy annyira hidegvérrel ölte meg, mint ahogy ez hangzik. Talán nem vacillált abban a pillanatban, de ez az árulkodó mozdulat elárult valami sokkal fontosabbat: nem csak jó oka volt rá, hanem hosszú út vezetett ehhez a döntéshez. Ami miatt megfogalmazódott bennem még egy kérdés, de az már nagyon veszélyesnek tűnt.
Mégsem rezdültem meg, amikor elmondta. Úgy nézett rám, mintha keresné rajtam az elborzadást, vagy talán az ijedtséget, a megvetést, de miért tettem volna? Én is ebben a világban éltem. Láttam és éltem már át minden szempontból mocskos dolgokat és azzal a tudattal keltem fel minden nap, hogy ha aznap valami elrontok, de úgy istenigazából, akkor aznap este már lehet, hogy nem fekszem majd le. Az, hogy a feleségéről volt szó, egy olyan tényezőt jelentett, ami valóban más megvilágításba helyezte a dolgokat, de nem úgy, ahogy ő gondolta volna.
És pontosan ezt támasztotta alá a magyarázatával is. Amikor a mintaházaspárról beszélt, nem is igazán reagáltam, mert tudtam, hogy nem ebben kell keresni a valódi okot. Ez nem lett volna elég neki - és igazam is lett. Az, amit mondott, több volt puszta hűtlenségnél vagy otthoni vitáknál és tányérdobálásnál. A gyerekeiről volt szó, és bár Dimitriy nem volt mindig a szíve csücske, azt az egyet biztosan tudtam, hogy fontosak neki. Nem igazán ismertem a törődő szülői képet, de ha megkérdeztek volna, azt mondtam volna, ebben is megnyilvánul.
A kérdésére a szemébe néztem, és először csak megráztam a fejem. – A gyerekeid élete volt a tét – szólaltam meg aztán, mintha ez megmagyarázta volna a dolgot. Én úgy éreztem, igen. – És talán a tiéd is, de kevéssé hiszem, hogy ez volt az igazi motiváció. Nem gondolom, hogy megtetted volna, ha nem lett volna okod rá. Választanod kellett. – Még mindig az arcát és a szemeit tanulmányoztam, nem fordítottam el a tekintetem róla, így nem is hihette, hogy hazudok. – Van még egy kérdésem – tettem hozzá. Megnyílt előttem, az őszintesége olyan mélységű volt, amire nem is igazán számítottam, de tudtam, hogy ez a kérdés talán kockázatosabb lesz. Az eddigiek tények voltak, de ez... személyes. Nem tudtam, miért érdekel, talán csak az előbbi szőnyeg-bámulás ültette el a fülemben a bogarat. Valamiért úgy éreztem, számít.
– Szeretted őt? – függesztettem rá a tekintetem.

Vladimir & Sienna

Nem hazudok; meglepett az őszintesége. És nem csak az, hogy válaszolt, hanem az is, amit mondott. Nem éreztem giccsesnek a szavait, egészen más érzéseket csalogatott elő belőlem. Már régen beletörődtem abba, hogy sokkal jobban foglalkoztatott, mint kellett volna, mint egészséges lett volna, mint szabadott lett volna. Az viszont újdonság volt, hogy ő beszélgetésre vágyott - velem. Márpedig erről volt szó. Ezúttal nem mondtam semmit és nem is kérdeztem vissza, de ahogy tekintetem az övét kutatta, a mosolyom őszintébbé vált.
Mindketten tudtuk viszont, hogy nem ez volt az egyetlen kérdés, ami foglalkoztatott, és egy részem még mindig kételkedett benne, hogy megosztja-e velem az igazságot. Persze, könnyen lehet, hogy ezek olyan kérdések voltak, amikre másoktól is megkaphattam volna a választ, de én tőle akartam hallani. Azt akartam, hogy ő mondja el, a saját szemszögéből, nem az útszéli pletykák érdekeltek.
Az egyszerű, tömör válaszból, és a mozdulatból, ahogy rögtön a vodkáért nyúlt, sejtettem, hogy ennél valami sokkal több van a dolog mögött, de nem hibáztattam a válaszadás módjáért; hiszen ezt kérdeztem. Tűnődve figyeltem, ahogy ő is töretlenül nézett engem, a maga szokásos módján, rabul ejtve a tekintetemet, mintha a vesémbe látna - nem mintha el akartam volna azt fordítani róla. Nem mintha kétségeim lettek volna afelől, hogy átlát rajtam.
– Erőszakos halált halt? – jött a következő kérdés. Ha elmondta az igazat, és azt is az előzőhöz hasonlóan tömör módon tette, oldalra billentettem kissé a fejem és hallgattam néhány másodpercig, pedig mindketten tudtuk, hogy mi lesz a következő kérdésem. – Te ölted meg? – Egyszerű kérdésnek tűnt, pedig rengeteg minden bújhatott meg mögötte; és a válasz mögött is. Mégis nyugodt maradtam. Valamiért nem zaklatott fel a gondolat, ami érdekes érzés volt, hiszen fel kellett volna, nem? Hiszen megölte a saját feleségét. Engem mégsem ez a rész foglalkoztatott igazán. Tudtam róla, hogy ok nélkül nem büntet meg senkit, főleg nem így. Éppen ezért, ha ezúttal is elmondta az igazságot, rezzenéstelen tekintettel néztem vissza rá és egyetlen kérdést tettem fel: – Miért?

Vladimir & Sienna

Nem kérdezett, én pedig nem vitatkoztam. A hátam mögé nyúlva tapogattam ki a kulcsot a zárban, amikor pedig ezt hallva felém fordult és végigmért, végigfutott rajtam az az ismerős bizsergés. Furcsa, hogy amikor ő nézett így, ezt éreztem, míg mások inkább viszolygást keltettek bennem. De az még furcsább volt, ami a tekintete mélyén ült. Nem volt érzelemmentes, de vágyakozó sem. Még csak dühös sem. Szomorúnak tűnt.
Ennél csak a szavai leptek meg jobban. Nem kérte, hogy kövessem, de arra sem utasított, hogy maradjak, ahol vagyok, ezért követtem. Egyelőre nem kérdeztem semmit, előbb leültem vele nagyjából szemben. – Miért kérted, hogy jöjjek ide? – Egy kis mosollyal az arcomon figyeltem, gyanítottam, hogy nem erre a kérdésre várt. Persze az én fejemben sem csak ennek volt helye, de ezzel akartam kezdeni.
Keresztbe tettem a lábam, amitől az estélyi szétnyílt egy kissé a magas sliccelésnél, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Úgysem tudott neki újat mutatni. – Életben van? – tettem aztán fel azt a kérdést is, amire számíthatott. – A feleséged. – Kíváncsian tanulmányoztam az arcát. Kívancsi voltam, tényleg válaszolni fog-e... mindenre.