Axel & Aviva

Az elmém valószínűleg hamarabb összerakja a képet, de nem vagyok hajlandó tudomást venni róla. Az érzés szorítja a torkom, hallom, hogy kérdez, de most nem ez tűnik a legfontosabbnak. Hiába tudja viszont az elmém, csak akkor válik igazán valósággá, amikor kimondja azokat a szavakat. Már nincsenek.
Megkövülten állok, pedig ezt már nagyon régóta nem sikerült elérnie semminek. A hátát bámulom meredten, eszembe jutnak nevek, arcok, nevetések, képek, pillanatok. Öt napot töltöttem velük és ők öt nap alatt feltörték a szívemben azt a zárat, amit azt hittem, már rég bebetonoztam, és emlékeztettek arra, hogyan kell tényleg élni. És ez csak öt nap volt.
Képtelen vagyok megszólalni vagy megmozdulni. Három ember. Csak nézem Axelt, látom, ahogy próbál erős lenni és uralkodni magán, de minden sejtjéből süt a fájdalom, a veszteség, a harag. Nem merem megkérdezni, nem akarom megkérdezni, de tudnom kell. Minden névre rá tudnék kérdezni, de van egy, ami...
– Leon...? – A hangom halk, mintha belesuttogni is alig merném a fagyos levegőbe a nevét. Egyik élet sem fáj jobban a másiknál, de tudom, milyen fontosak voltak egymásnak Leonnal, mintha testvérek lettek volna. Ha most azt mondja, hogy ő nem...
Muszáj nyelnem egyet, de mintha gombóc nőtt volna a torkomba. Hosszú ideje először vagyok képes megmozdulni, megkerülöm a kanapét és odalépek hozzá. A vállára simítok a tenyerem, és ha hagyja, odahúzom magamhoz, átölelem, mintha ezzel bármennyit is át tudnék venni a fájdalmából. Bárcsak át tudnék...
– Sajnálom – suttogom megrendülten. – Annyira sajnálom...
Szeretnék még mondani neki bármit, akármit, de nem tudok, nem lehet. Erre nincsenek szavak.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Kezdetben nem igazán tudom eldönteni, miért ez a kérdés számára a legfontosabb, de ahogy beszélni kezdek és jobban kifejtem a választ, mint eredetileg szándékoztam, azt hiszem, rájövök. Nekem is nagyon sokat jelentett az a néhány nap, és ő tulajdonképpen csak annyit ismer belőlem, amennyit ott mutattam magamból. Azért sietett ma a segítségemre, amit ott látott. És ha most azt mondanám neki, hogy színjáték és hazugság volt az egész, az azt jelentené, hogy minden hiába volt és egy álnok kígyót hozott a családi házba. Én nem érzem ugyan jobban magam ettől, még mindig nem érzem érdemesnek arra magam, hogy itt üljek, de ő úgy fújja ki a levegőt, mintha pont azt hallotta volna, amire szüksége van.
Nem pillantok rá rögtön,  de még elkapom azt a pillanatot. Amikor a vitrinre néz, és a tekintetét követve azt látom, hogy a hajóról éa a fiúkról készült képet figyeli. Nem mond és nem tesz semmit, de valami furcsa érzés görcsbe rántja a gyomromat. Egyelőre figyelmen kívül hagyom, mert nem érzem semmi értelmét, de ahogy folytatom, hiába köszöni meg, még mindig azt érzem, hogy valami nincs rendben.
Tekintetem követi a mozdulatait, ahogy feláll, az ablakhoz lép, aztán rágyújt - és pontosan kiszúrom, hogy remegnek meg az ujjai.
– Mi a baj? – adok hangot a gyanakvásomnak. Tudom, hogy itt most nem én kérdezek, küönös tekintettel arra, hogy ő kérdezett előbb, de nem tudok megszabadulni ettől a rossz érzéstől. – Ígérem, hogy válaszolni fogok, de... – A vitrinre nézek és a képre. Az agyam próbálja összerakni a kirakóst, Axel viselkedését, az ujja remegését, a megfagyott levegőt. Valami megfogalmazódik a fejemben, és ettől én is inkább felállok a kanapéról, mert képtelen vagyok ülve maradni. A kanapé mögé nézek, szemeim figyelmesen nézik, és csak lassan vagyok képes kimondani a kérdést. – Axel... történt valami? – Nem veszem le róla a szemem, ha nem válaszol, akkor is ki fogom tudni olvasni a reakciójából. Mégis félek.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Megpróbálkozom egy halvány mosollyal, amikor azt mondja, egyébként is ráfér az ital, mert egyet kell értenem vele. Amikor pedig éppen vodkát talál a fagyasztóban, olyan, mintha az égiek is azt akarták volna, hogy pont itt lyukadjak ki - na persze. Még Oroszországban szerettem meg, de azóta is ez volt a legjobb feszültségoldó, már amikor megengedhettem magamnak az ivást.
Ha szüksége van rá, felajánlom a segítségemet a poharakkal és az üvegekkel, de ha nincs, csak követem a nappaliba, és amikor kicsit sem fukarkodva tölti ki a vodkát a poharakba, kis híján elnevetem magam. Nem azért, mert olyan vidám vagyok, pont azért, mert remekül türközi a hangulatot a mennyiség. A sört is kinyitja, nekem pedig a véres kezére téved a tekintetem, és akaratlanul is elgondolkozom rajta, mit tett értem nemrég. Egy részemnek kedves a tudat, egy másik, nagyobb részem viszont továbbra is gyűlöli a gondolatát, hogy belekeveredett ebbe az egészbe. Nem lett volna szabad, hogy így alakuljon, de ezen már kár keseregni.
Biccentek, amikor visszamegy a konyhába, bár remélem, nem azt értette félre, hogy a kezére néztem. Addig mindenesetre leülök a kanapéra, és amikor visszatér, egy kicsit jól esik, hogy nem a lehető legtávolabbi ponton foglal helyet. Főleg, mivel minden oka meglenne rá.
Szavaira keserű mosoly kúszik az arcomra.
– Az újra ismerkedésre – ismétlem meg a szavait, miközben az övének koccintom a poharat. Nem fukarkodok saját magammal szemben sem, bőven a felét lehúzom a pohár tartalmának. A vodka végigmarja a torkom, de ez az égető érzés legalább kijózanít egy kicsit, amire szükségem is lesz, ha fel akarok készülni a várható kérdésekre.
Azzal viszont őszintén sikerül meglepnie, amit először kérdez. Nem palástolom ezt a meglepetést, de azt sem, hogy az emlékek hatására egy nagyon is őszinte mosolyra görbül a szám.
– Nem – rázom meg a fejem. – Nem mondom azt, hogy teljesen őszinte voltam, legalábbis saját magammal kapcsolatban, mert nem tehettem meg, de nem volt minden hazugság. Tényleg megmentettétek az életem és tényleg szükség volt rá. – Körbeforgatom az átlátszó folyadékot a pohárban és a szememmel követem az útját az üveg oldalán. Beérhetném ennyivel is, hiszen ez volt a lényegi válasz, mégsem teszem meg. – Nem felejtettem el azt az utat. Titeket. Téged. – A mosoly még mindig ott játszik a szám sarkában. – Emlékeztettetek rá, milyen igazán élni – teszem hozzá, és iszok még egy kortyot a pohárból, mielőtt túl sokat mondanék ezzel kapcsolatban. Inkább újra ránézek.
– Tudom, hogy ezt talán nem fogod elhinni, de sokkal őszintébb voltam veled, mint szabadott volna – ismerem be. – Nem akartam hazudni. Tudtam, hogy nem ezt érdemled. Egyikőtök sem. – Ismét a pohárra fordítom a figyelmem, pedig ezzel még csak nem is mondtam el semmi kockázatosat. Egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire... őszintén kiteregessem a személyes lapjaimat. Mégis úgy éreztem, ezzel talán valamennyit jóvátehetek abból, amit ellenük vétettem akkor.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Egy kicsit megnyugtat a válasza, bár azt nem állíthatnám, hogy visszanyerem a lelki egyensúlyom. Attól még nagyon messze vagyok, és azt hiszem, ő is. Nem tudom, melyik rész volt számára a legrosszabb, de jobbnak látom nem is kérdezni. A nőkkel kapcsolatos megjegyzésére egy gyenge kis mosolyra futja, mert már értékelem a próbálkozását, még rajta is látszik, hogy nincs épp humoros kedvében.
– Ez nem hazugság – teszem hozzá egy fokkal halkabban, mikor látom, hogy egyelőre nem tudja, mit kezdjen a bemutatkozásommal. Persze, az ő esetében ezt is csak akkora erővel hiszi majd el, mint bármi mást.
Némán követem be a házba, vagy épp megyek előre, ha beenged egy ajtón, de egy lépéssel sem merek többet megtenni, mint amire felhatalmazva érzem magam. Már így is épp eléggé úgy érzem, hogy belesétáltam az életébe, szó szerint. Márpedig nem szeretem sehol ott hagyni a nyomomat, még ha ez nem is tekinthető igazi nyomnak; csak én érzem úgy, hogy megbecstelenítek valamit a jelenlétemmel. A ház otthonos, túl otthonos ahhoz képest, amit könnyedén be tudna venni a gyomrom. A kabátomat én is felakasztom az övé mellé, de ahogy tekintetem végigfut az idilli családi ház minden lehetséges vonulatán, rosszul érzem magam. A fényképekre rá sem merek nézni, mintha ezzel megkímélhetném őket... magamtól. Pedig a hajót felismerem.
Csak hallgatom, amit mond, némán bólintok, és inkább azt nézem, ahogy a sörrel próbálja hűteni az ütés helyét. Összefonom magam előtt a kezeimet, vállammal nekidőlök az egyik elválasztófalnak a pult közelében, a kérdésre pedig megrázom a fejem.
– Csak ha kérdezni akarsz, ahhoz nem árt valami ütős. Mert gondolom vannak kérdéseid. – Nem mosolygok, de nem is viccelek, bár ez most úgy hangozhatott, mintha minden kérdésre szándékoznék válaszolni. – Nem ígérhetem meg, hogy mindenre válaszolni fogok – vetítem előre, ragaszkodva a korábbi álláspontomhoz. – Nem kímélni akarlak. Tudom, hogy megbirkóznál vele, de... ez a tudás nem hatalom lenne. Ha összekötnek veled, lehet, hogy már az is veszélyes, amit eddig elmondtam. Nem akarlak veszélybe sodorni... annál nagyobba, mint amibe az előbb belekeveredtél – igazítom ki magam.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Hiába minden kétségbeesett próbálkozásom, semmivel nem tudom eltántorítani. Egy másik helyzetben, egy másik életben ez imponálna, de nem itt és nem most, amikor az ő életét teszem kockára azzal, ha belerángatom ebbe. Talán még mindig Shayana van előtte, a bajbajutott nő, akit annak idején meg kellett menteni, pedig ez e legkevésbé sem ugyanaz a szituáció. Ha összekötnek vele, meg fogják találni, őt is. Ha elmondok neki valamit és ez kiderül, ők nem fognak vacillálni, mielőtt elsütik a fegyvert. Még csak kérdezni sem.
Azt viszont nekem is be kell látnom, hogy túl sok időt vesztegettünk el, és ha a rendőrök ideérnek, nem lesz miről vitatkoznunk sem. Az ő érdeke lehet, hogy ezt szolgálta volna, de nem kockáztathattam meg egy kiadatást Izraelnek. Axel elfogadja a bizalmi "békejobbomat" és elveszi a fegyvert, aztán az árva golyót is felveszi a földről. Amikor pedig megszólal, én csak bólintok és követni kezdem, a kezébe téve az életem. Ismét.
Kerülővel érünk vissza a tér közelébe, de a mólótól átellenes oldalon bukkanunk fel, márpedig ott bőven más látnivaló is, így senki nem figyel ránk. A terve gyorsan egyértelművé válik, amikor elővesz egy kulcscsomót, és nem sokkal később látom is egy pickup felvillanó indexeit. Néma egyetértésben megyünk az autóhoz és szállunk be, ki-ki a maga oldalán. A kormány az ő kezében van, nekem viszont azonnal az oldalsó tükörre tapad a szemem. Tudni fogom, ha követnek minket, bár nem igazán számítok rá; amennyit láttam az eddigiekből, csak Ron és a másik alak volt a nyomomban.
Amikor megszólal, rápillantok és bólintok egyet, de azért remélem, hogy nem kerül rá sor. Az út csendben telik, ő sem szólal meg és én sem; még nem találtam ki, mi lehetne ennek a vége. Csak a visszapillantót figyelem és imádkozom azért, hogy semmi gyanúsat ne lássak benne, és ne találkozzunk szembe rendőrökkel sem. Már így is van épp elég dolog, amin aggódhatok. Az egy kicsit megnyugtat, amikor külvárosi részre érünk, a családi ház látványára viszont görcsbe rándul a gyomrom. Addig eljutok, hogy az iránymutatást követve elővegyem a garázs kapunyitóját és meg is nyomom a gombot, de amikor beállt az autóval, nem szállok ki rögtön.
– Van bárki is itthon? – teszem fel az óvatos kérdést. Emlékszem még, mit mondott akkoriban, de azóta eltelt három év, nincs rá semmi garancia, hogy nem házasodott meg azóta. Akár gyerekei is lehetnek. Márpedig ha odabent akár egy világoskék szemű kis-Axel is szaladgál, akkor biztos, hogy be sem teszem a lábam a küszöbön.
Csak akkor vagyok hajlandó kiszállni és követni őt a házba, ha megnyugtató választ ad a kérdésre. Sokkal nyugodtabb persze akkor sem vagyok, de van, amibe már bele kell törődnöm, ha idáig eljöttünk. Frusztráltan túrok bele a hajamba és hosszú ideig csak nézem az arcát, ami véres és sebes, részben miattam. Mégis itt vagyunk.
Valószínűleg ez vesz rá, hogy kinyújtsam felé a jobb kezem.
– Aviva Ben-Haim – szólalok meg. Kevés ez egy tiszta laphoz, de kezdetnek talán megteszi; ezzel úgysem árulok el semmit, amit nem kellene. Úgysem találna semmit erről a névről.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

A szavai jogosak, a kezem mégsem rezzen meg és nem is mondok semmit. Túlságosan mélyen tanulmányoz és túlságosan konok ahhoz, hogy elmenjen, még az sem elég, hogy egy fegyverem csövével néz farkasszemet; talán ő is érzi, hogy nem akarom igazából meglőni. Ami baj, de igaz. Viszont én sem vagyok kevésbé keményfejű, mert én tudom, hogy valójában az ő életével játszunk, nem az enyémmel. Az enyém pár éve már egyébként is pengeélen táncol.
A hátam a falnak ütközik, mire el kell fojtanom egy káromkodást. A csapda most már kétszeres.
– Pedig meg kell tenned – nézek a szemébe. – A saját érdekedben. – A mondat kétértelmű, de ő csak azt a részét értheti, hogy épp fegyvert szegezek rá; pedig én nem erre gondolok. Egyre feszültebb vagyok, mert a szirénák egyre közelebbről hallatszanak, és ezért félig nyílt lapokkal játszom. Nem mondok el neki semmit, amit nem szabadna, de próbálok arra a részére hatni, ami idehozta őt. Próbálom a tudomására hozni, hogy ha törődik velem, hagynia kell elmenni.
Tisztán látom a pillanatot a szemében, amikor megszületik a fejében a döntés, de nem azt teszi, amit reméltem. Furcsa élmény, mert a gyorsaság, ami eddig mindig az én egyik személyes, megmagyarázhatatlan előnyöm volt, most mintha semmissé válna. Mintha ő ugyanolyan gyorsan mozogna. Más magyarázatot nem tudnék találni arra, hogy előbb ragadja meg a fegyver csövét, mint hogy én el tudnám azt rántani; a többi viszont már az én egyértelmű gyengeségem. Még mindig meghúzhatnám az elsütőbillentyűt, de képtelen vagyok rá. Nem tudnám ezt tenni vele.
Hagyom kicsúszni a fegyvert az ujjaim közül, és meg sem próbálom megakadályozni, amikor kiejti belőle a tárat és a csövet is kiüríti. Az előbb világossá vált, hogy képtelen vagyok ártani neki. Talán tényleg elgyengültem az évek alatt.
Az ismerős kék szemek olyan határozottsággal merednek az enyémekbe, amilyen határozottságot én érzek azzal kapcsolatban, hogy elüldözzem őt a közelemből is. Úgy tűnik, ez a kemény elhatározások ütközete lesz, de az első fordulót ő nyerte meg. Látom, hogy dühös, már-már csalódott, és meg is értem; ettől akarom megkímélni.
– Nem akarom, hogy segíts – közlöm vele teljesen őszintén. – Nem arról van szó, amire gondolsz. Egyáltalán nem. És nem akarom, hogy ennél is több közöd legyen hozzá. – Nem töröm meg a szemkontaktust, miközben ezt mondom, mert tudnia kell, hogy nem üres szövegeléssel próbálom lerázni, hanem teljesen őszinte vagyok vele. Nincs viszont már sok időnk a beszélgetésre; a szirénák megálltak a távolban, idő kérdése, hogy valaki útba igazítsa őket errefelé.
– Igen. – Gondolkodás nélkül felelek. Egyszer már megmentették az életemet, és most is itt áll előttem, ami azt bizonyítja, hogy nincs okom nem bízni benne; de a probléma nem itt gyökrezik. – Neked nem kellene bíznod bennem – teszem hozzá. – A nevem nem Shayana. – Ez a legapróbb és legjelentéktelenebb hazugság velem kapcsolatban, de ha világossá válik előtte, hogy még a nevemet sem jól tudja, az talán meggyőzi arról, hogy jobb neki nélkülem.
Kétségbeesés kúszik fel a tarkómon, miközben azt latolgatom, vajon hány percünk lehet még, mielőtt idetalálnak a rendőrök. Talán ez az egyetlen oka annak, hogy végül feszülten, de rábólintok az ajánlatára. Ezt a vitát máshol is ráérünk folytatni, már ha az előzőek után ragaszkodik még az álláspontjához.
– Csak el kell tűnnöm innen – adom a tudtára, hogy teljesen mindegy, hol kötök ki a végén, az egyetlen lényegi dolog az, hogy ne legyek a közelben, amikor átkutatják a környéket. Felveszem a földről a tárat és zsebre teszem, de mielőtt a fegyveremért is odanyúlnék, ránézek. – Ha itt hagyom, tudni fogják, hogy itt voltam. – Azt már nem teszem hozzá, hogy később nagy szükségem lesz még rá, de ha nem állít meg, felveszem a földről a Berettát is. Ezt viszont, egyfajta bizalmi zálogként, felé nyújtom. Nem akarom, hogy azt higgye, megint rá akarok támadni vele.
A szomszéd utcákból rádió tompa hangja hallatszik át, ami azt jelenti, hogy már tényleg nincs sok időnk. Axelre nézek; ha tényleg nem külön úton akar elmenni innen, most van itt az ideje, hogy eltűnjünk.

⇜ real one ⇝

Axel & Aviva

Nem vagyok elkészülve a dolgok alakulására. Kész és pontos tervvel érkeztem ma este, de az egész felborulni és végleg összekuszálódni látszott. Axelnek rohadtul nem szabadott volna pont akkor és pont ott lennie, és pláne nem kellett volna ebbe az egészbe beleavatkoznia. Még így sem számítok rá viszont, hogy ő bukkan majd fel a hátam mögött, egyszerűen csak ösztönösen cselekszem, hogy védjem a saját seggem. Ahogy kirajzolódik viszont előttem, hogy kire szegezem a fegyvert, azonnal leengedem azt. Ha van valaki, akit ma este megvédeni kell és nem fokozni a helyzetét, az ő... bár az arca arra utal, hogy ezt eddig csak én gondoltam így.
Ahogy kimondja a nevet, nem az enyémet, hanem azt, amit ő ismer, Ron gurgulázva nevet fel a kezem alatt.
– Stom tape! – mordulok rá héberül, hogy fogja be a száját, és inkább amellett döntök, hogy jobb minél gyorsabban kiütni, legalább egy időre. Ezt a beszélgetést nem kell hallania és pláne nem kell, hogy akár egyetlen pillantást is vessen Axel arcára.
Amit ezután teszek, amit tennem kell, az gyomorforgató. Erre nincs jobb szó. Gyűlölöm a gondolatát, hogy fegyvert fogok rá, éppen rá. Több mint három éve nem láttam, ami ráadásul egy komplett örökkévalósággal ért fel számomra, de még így is jól emlékeztem rá, rájuk, mert olyasmit adtak, amibe sokszor kellett belekapaszkodnom utána. Talán a lejtőn is ők indítottak el, de ezt eddig így még nem gondoltam végig. Most egyébként is az a fontos, hogy minél előbb kivonja magát ebből a helyzetből, még akkor is, ha ennek az az ára, ahogy most is néz rám.
– Nem viccelek, Axel – kezdek azonnal hátrálni, ahogy felém lép. – El kell menned innen. Nem akarlak bántani. – Az utolsó mondatommal éles ellentétben áll a rászegezett fegyver, ezt én is tudom.
Ráadásul ismét azon az átkos neven szólít, és a nyelvembe kell harapnom, hogy ne kérjem meg: ne szólítson így. Jobb lett volna, ha örökké Shayana marad meg az emlékeiben, de ezzel egy kicsit már elkéstünk.
– Nem tudsz – rázom meg a fejem. Tovább hátrálok előle, hogy ne érhesse el a fegyvert, és minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy forduljon meg és sétáljon el. A következő pillanatban ráadásul felhangzik a háttérben egy sziréna, amire Axel láthatóan megkönnyebbül, nekem viszont  még jobban megfeszül a testem, ahogy a hang irányába kapom a fejem. A rendőrség nem jó. Tőlük kell a leginkább távol tartanom magam, és Axelnek fogalma sincs, hogy épp csapdába ejtett. – Nem találhatnak itt – nézek vissza rá, és a tekintetem nyugodtból feszültté, már-már könyörgővé válik. – El kell tűnnöm innen és neked el kell felejtened, hogy itt láttál. Kérlek. – Ujjaim megszorulnak a fegyver markolata körül. Tényleg nem akarom bántani, de úgy tűnik, nem hagy más választást.
– Régi kollégák – felelem, de fél szememet a közeledő szirénák irányában tartom. Valószínűleg már rájött, hogy valami nem stimmel, azt pedig aligha fogja megtudni, hogy honnan a kollégáim. Még ha le is tartóztatják őket, a Cég egy órán belül kihozza mindkettőt és eltüntet utánuk minden nyomot. Ha viszont engem akarnak igazoltatni, abban számomra nem lesz köszönet. Persze, vannak hamis papírjaim, de a legkevésbé sem akarom, hogy felbukkanjak egy rendőrségi jegyzőkönyvben.
– Utoljára kérlek, Axel – nézek rá, és a tekintetemből ki kell olvasnia, hogy ha most nem megy el, vagy nem hagy engem elmenni, akkor tenni fogok valamit ennek érdekében.

⇜ real one ⇝

Axel & Aviva

Minden reményem addig a pillanatig tart, amíg meg nem hallom a hangokat a hátam mögött. Nem nehéz kikövetkeztetni, mi történik, amikor kettő helyen már hárman futnak a nyomomban, ami aztán egyetlen gyors pillanat alatt kettővel csökken. A francba, a francba, a francba. Feszültség és düh gerjed a gyomromban, de most koncentrálnom kell. Meg tudja védeni magát, utána ráérek emiatt az egész miatt aggódni.
Nem megyek viszont már sokkal messzebbre, rögtön kihasználom az első sikátornak tűnő, szűkösebb, sötétebb utcát, ahol végre megállhatok és szembefordulhatok a még megmaradt üldözőmmel. A léptei lelassulnak az utca elejéhez érve, aztán már-már kellemes sétára vált, arcán mosollyal. Ron az, aki sokáig állt mögöttem a Cég soraiban és ezt sosem viselte jól; ez a része kevésbé érdekel, mint a biztos tudat, hogy ők azok. Most már biztos lehetek benne, hogy nagy szarból kell kivakarnom Axelt. Valami azt súgja, nem egy ismeretlen járókelő tartotta vissza a másik jómadarat. Ökölbe szorul a kezem, de rendezem a gondolataimat.
– Hiányoztál nekünk, Aviva – szólal meg héberül, és erre már én is elmosolyodom. Azóta sem tanulta meg, hogy soha nem lehet a legjobb, ha nem tudja befogni a száját munka közben. Ezzel pont elég időt ad arra, hogy mire a kabátja alá nyúl a kezével, én félúton legyek felé, és azzal a gyorsasággal, amivel soha nem tudott mit kezdeni, felé rúgjak. Számításaim szerint éppen ekkorra sikerült megragadnia a fegyverét, ami a vízszintes ívű rúgásnak hála most fémes csörömpöléssel hullik a betonra. Felmordulva vetődik rám és kapja el a nyakam; a dühe már most kezdi átvenni az irányítást. Nekitaszít a mögöttem levő falnak, de nem szorult belém semmi szégyenérzet, sem pedig együttérzés, ezért minden különösebb gond nélkül húzom fel a jobb térdem és küldöm bele a legérzékenyebb részeibe. Régen megtanultam már, hogy milyen előnyei vannak a női létnek... ilyen téren.
Nem vesztegetem az időmet, ahogy nyögve megtántorodik, először az öklömet küldöm az arcába, aztán a térdem a gyomrába, végül pedig hagyom hogy az orra is megismerkedjen vele. Ezúttal én taszítom neki a falnak, alkaromat a nyakába nyomom és belemászok az arcába.
– Miért vagytok itt? – sziszegem héberül. – Csak azért jöttél, hogy megölj? Ő küldött? – Véres arcával kissé torznak hat a nevetése, de nem hat meg, hogy nem válaszol. Megfordítom, hátracsavarom az egyik kezét, és pont annyira feszítem meg, hogy még ne törjön vagy szakadjon odabent semmi, de azért nem kevés fájdalommal járjon. Előrenyúlok a csípőjéhez és kis tapogatózás után megtalálom az övtokban a tőrt, amit a másik kezemmel a torkához szorítok. – Beszélj!
Megint csak egy torz nevetésre futja tőle, és valamikor ekkor hallom meg a sietve közeledő lépéseket is a hátam mögött. Nem gondolkozom, reflexszerűen cselekszem; messzire hajítom a tőrt, aztán a felszabadult kezemmel előrántom a nadrágom derekába dugott Berettát, hogy amikor az érkező felé fordulok, azonnal rá szegezhessem.
Egyszerre vág végig rajtam a döbbenet és a düh, amikor Axelt ismerem fel az érkezőben. Olyan hirtelen mozdulattal engedem le a fegyvert, mintha tűz égetett volna meg; kis híján ki is mondom a nevét, de aztán eszembe jut, hogy még van társaságunk. Rohadtul nem kellene itt lennie. Bosszúsan engedem el Ront, a szabad kezemmel megragadom a vállát és a földre küldöm, aztán egy jól irányzott mozdulattal az állába rúgok azon a ponton, ahol még nem törik el a nyaka a rántástól, de garantáltam kiüthető egy kis időre.
Lázasan jár az agyam, hogy mégis hogy a francba érjem el, hogy Axel csináljon egy hátraarcot és soha ne nézzen vissza, de csak egyetlen megoldást látok magam előtt. Ujjaim megszorulnak a Beretta markolata körül, előre gyűlölöm magam azért, amit tenni fogok, de szembefordulok vele és újra felemelem a kezem. A fegyver csöve egyenesen a fejére irányul.
– Menj el, Axel – szólítom fel. – Menj el és felejtsd el, amit itt láttál.

⇜ real one ⇝

Axel & Aviva

Nincs előttem más egy pohár vizen kívül, ami miatt kellően meg is orrolt rám a pincér, de kisebb bajom is nagyobb annál, mintsem az ő bevételükkel törődjek. Nem azért vagyok itt.
Az érzékeim kiélezve figyelik a környéket. Napok óta a nyomomban vannak, tudom, nem csinálták elég jól ahhoz, hogy ne vegyem észre őket; persze megvolt a hátránya annak, ha az embernek előre ismerték minden trükkjét. Egyelőre nem tudtam kicsalogatni őket a bokorból, ezért hát ide jöttem, egy nyilvános helyre, mégnézni, mihez kezdenek a helyzettel. Legutóbb egy bárban küldtek rám amatőröket, csúfos kudarcot is vallottak vele, de ez most más volt. Valami azt súgta, a Cég megunta a tökölést és inkább a saját kezébe vette az irányítást, ami persze kockázatos volt egy idegen országban, de ez őket sosem zavarta.
Tekintetem körbevezettem az itt ülőkön, nyugodtan és lassan, mintha csak nézelődnék, és egészen addig a pillanatig nyugodt is voltam, míg azzal nem szembesültem, hogy valaki engem néz. De nem azért, amiért reméltem.
Ne. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, ahogy az elmém szinte azon nyomban beazonosítja a kék szempár tulajdonosát, de nem hagyom kiülni az érzéseket az arcomra; még csak a felismerést sem. Fordulj el. Ne gyere ide. Felejts el. Némán rimánkodok magamban, hiába marad az arcom tökéletesen sima, belül feszültség lesz úrrá rajtam. Ez nem volt a terv része. Ő nem volt a terv része.
Éppen abban a pillanatban, amikor világossá válik, hogy elkerülhetetlenül engem vett célba, meghallom két másik szék csikordulását is a földön. Tekintetem a válla felett a háta mögé villan, egy pillanatra megdermedek. Felismerem őket. Ne most, ne így. Ők viszont ugyanolyan kérlelhetetlenül indulnak el felém; hiába nyugodtak, én ismerem a szándékaikat.
Nincs más választásom, a pohár alá csúsztatok egy bankót, hátralököm a székem és futni kezdek. Ezzel ki tudom őket zökkenteni és el tudom érni, hogy az én szabályaim szerint játsszunk, az általam választott helyszínen, és talán Axel is azt hiszi majd, hogy csak rémeket látott. Vagy hogy előle futok el. Vagy bármi olyasmit, ami maradásra bírja.
Hallom a hátam mögött a gyorsuló lépteket, amiből tudom, hogy a taktikám működött, de még mindig ott a bizonytalan tényezőm. Kérlek, ne kövess.

⇜ real one ⇝