Axel & Aviva

Türelmetlensége olyan érzést kelt, mintha csak rám akarna elegendő időt szánni, amivel persze a legkevésbé sem értek egyet, de ezt majd megtudja, amikor itt lesz az ideje. Egyébként is hazugság lenne azt állítani, hogy nem élvezek minden egyes pillanatot, amikor hozzám ér vagy épp megcsókolja a testem valamelyik pontját; a kezdeti szikrákból gyorsan valóságos tüzet csihol, a bőrömön, a bőröm alatt, mindenhol. A pillanat, ahogy végre fölém támaszkodik az ágyon és vágytól izzó tekintettel végigmér, beleivódik az emlékeimbe, az ezt követő csók tüze is jelzi az érzést: ennek már nagyon ideje volt. Amikor pedig egyik kezét a combjaim közé csúsztatja és végre megérint, boldogan veszek el a gyönyör ködében. Élvezi a reakciót, amit kivált belőlem, ködös szemei mindent elárulnak, de nem is próbálom leplezni, mennyire vágyom rá; ő is érezheti, még a fehérnemű anyagán keresztül is. És bár ezen a téren mintha más terveink lennének, nagyon téved, ha azt gondolja, én nem fogom jobban feltérképezni és megízlelni őt, ezt pedig meg is mutatom neki, amikor fordítok a helyzetünkön.
Kiélvezek minden pillanatot, a tekintete izzását, az elnyíló ajkait, a sóhajait és az ízét. A fejbőröm bizsereg, amikor a hajamba túr, és amikor a csípőjénél járva felnézek rá, a látvány ismét egy olyan pillanat, ami belém ivódik. Legalább olyan jó érzés ezt tenni vele, mint érezni, amikor ő érint meg engem. Rásegít a nadrág levételében, és amikor úja fölé mászok, ismét a sajátjához szorítja a testem, de nem állítja meg a kezem. Élvezem a sűrűsödő légzésének hangját, hát még azt az elfojtott nyögést, amikor végre én is megérintem. Ujjaim a férfiassága köré fonódnak, kézfejemmel tartom távol az érzékeny területektől az alsónadrág anyagát, miközben a csuklóm finoman megmozdul, aztán újra, de nem sok időt hagy kiélvezni a helyzetet. Izgató tűz lobban a szemében, aztán már csak azt érzem, hogy a csuklómra markolva megállítja és elhúzza a kezem, hogy után rögtön visszafordítsa a helyzetünket. A kezeimet az ágyra szorítja, izzó tekintete pedig az enyémbe mélyed, és bár értem az üzenetet, szemtelenül mosolygok rá. Ezúttal már hagyom neki, hogy megszabadítson az utolsó ruhadarabtól is, én is egyre biztosabban érzem, hogy még így is túl sok ruha maradt rajtunk, de ezt követően is az övé marad még az irányítás. Hevesen viszonzom a csókját, aztán elnehezülő lélegzettel figyelem, ahogy lejjebb csúszik a testem mentén. Felnyögve ejtem hátra a fejem, amikor megérzem az ajkait a lábaim között, és hamar kiderül, hogy ha eddig hittem azt, hogy meg fog őrjíteni, nagyot tévedtem. A szája és a nyelve játéka tovább korbácsolja a vágyat a testemben, egyre biztosabban taszítva közelebb a gyönyör hullámaihoz, de csak egyszer merem megkockáztatni hogy lenézzek, félő, hogy a látvány már túl sok lenne. A testemen izzadtságcseppek gyöngyöznek, egyik kezem ujjai a hajába túrnak, a másik a takarót markolja tehetetlenül, a gyönyör hangjai szabadon törnek fel a torkomból, és amikor megérzem magamban az ujjait is, még közelebb visz ahhoz a bizonyos határhoz. Megpróbálom felhúzni magamhoz, mielőtt még túl késő lenne, de elég egyértelműen kifejezi, hogy neki nem áll szándékában elmozdulni onnan, amit egy elhaló nyögéssel veszek tudomásul, és ellenkezés helyett inkább átadom magam az általa okozott gyönyör érzésének. Meg sem próbálom megállítani a testemen végigfutó remegéseket, és amikor végül átlendít a végső határon, ívbe feszülő testtel adom át magam az elsöprő érzésnek. Ujjaim megszorulnak a hajában, hosszan felnyögve élvezem ki a pillanatot, a testemen végigvágó gyönyört. Amikor pedig végre hajlandó visszatérni az arcomhoz, a mosolyom éppen arról a gyönyörről árulkodik, amihez az imént segített hozzá, de ahogy magamhoz húzom egy szenvedélyes csókra, az pontosan elmondja neki, hogy az iránta érzett vágyam ezzel még mindig nem csillapodott le.
– Érezni akarlak – sóhajtom a fülébe rekedt hangon.

⇜ fire ⇝

Axel & Aviva

Elég egy pillantás és az a mosoly, hogy pontosan tudjam, ugyanarra gondolunk, amikor ujjaim megérintik azt a bizonyos heget a karján. Nem vesztegetjük viszont sokáig az időt, az emlékek kellemesek, de ezek a pillanatok sokkal édesebbek. Visszakövetelem az ajkait, miközben a testemen mindenhol libabőr fut végig az érintése nyomán, és hamarosan az én felső ruházatom is a földön végzi. Az ajkai ezúttal nem a számhoz térnek vissza, hanem a fehérneműtől megszabadított testrészekhez, hogy módszeresen kergessen az őrületbe. A testem az övének feszül és ő még közelebb szorít magához, másik keze a csípőmet préseli még jobban a sajátjához az ösztönös mozdulatokra. Ajkainak és nyelvének minden egyes érintése tovább korbácsolja bennem a vágyat, pedig már eddig is éppen eléggé megrészegített. Hamarosan az eddig a csípőmet szorító keze is csatlakozik az édes kínzáshoz, ujjai szorítása újabb nyögést csalogat elő belőlem, és amikor az ujjai közé veszi a mellbimbómat, elakad a lélegzetem. Ajkaim egy pillanatra a halántékához érnek, az az egyetlen, amit igazán elérek ebben a pozícióban, de aztán a hajába markolva emelem fel a fejét, hogy újra a csókját követeljem. A hátára nyomom, és ő pontosan érti, mit akarok, lassan engedi le a felsőtestét az ágyra, de nem tudok azonnal elszakadni az ajkaitól, ki akarom élvezni az újabb csók ízét. Meztelen felsőtestünk összesimul, a többi helyen pedig ujjai érintése fokozza a forróságot a bőrömön.
Felülök, amikor már képes vagyok elengedni a száját, de alaposan kiélvezem az elém táruló látványt, mielőtt kicsit lejjebb ülnék, hogy hozzáférjek az övcsatjához. Felkönyökölve figyeli, mit csinálok, vágytól égő pillantása őrjítő hatással van rám, csak úgy mint a kép, ahogy hevesen emelkedő mellkasával, megfeszülő izmaival nézi a ténykedésemet. Egy a prédájára lecsapni készülő vadászra emlékeztet leginkább, és ettől a gondolattól vágyakozó remegés fut végig a gerincem mentén. Mégsem hagy sokáig tevékenykedni, miután eltávolította az övet, épp a nadrágja kigombolásával végzek, mikor az ő keze már az én övemnél van. A türelmetlensége mosolyt csal az arcomra, nem mintha nem érezném át teljes mértékben azt a sürgető vágyat, amit az ő tekintetében is látok. Ismét velem az ölében áll fel, de ezúttal lábra állít, ajkai forrón csapnak le az enyémekre, hogy aztán tovább haladjanak a nyakamra. Ujjaim újra megtalálják a haját, lehunyt szemekkel, elhaló nyögéssel ejtem hátra a fejem, teret adva a csókoknak, de aztán inkább ki is nyitom a szemeimet és vágytól izzó tekintettel figyelem, ahogy ajkaival lefelé haladva felfedezi a testemet. Libabőr fut végig rajtam minden egyes csókja után, a légzésem szaggatottá válik, és ahogy a hasamhoz ér, az ölemben újult erővel árad szét a forróság. A nadrágom eltűnik a combjaimról, de csak azért, hogy az ajkával járja be a fedetlen bőrfelületeket, én pedig érzem, ahogy a vágyakozás lassan elviselhetetlenné válik. Lehajolok hozzá, a hajába túrva követelek tőle egy újabb szenvedélyes csókot, ezzel próbálom a tudtára adni, mit tesz velem, mert szavakba önteni képtelen lennék az érzést. Ahogy felemelkedik, én már lépek is ki az újabb feleslegessé vált ruhadarabból, és mielőtt kettőt pisloghatnék, már fel is kap, hogy aztán én találjam magam a hátamon, az ágyon. Ahogy fölém térdel, nem kell sokat igazítania a lábaimon, automatikusan helyet adok neki köztük, és éppen akkor áll meg egy  pillanatra, amikor izzó tekintetem lassan az emlékeimbe égeti ezt a pillanatot. Ugyanúgy mér végig engem, ahogy én őt; azt hiszem, mindketten sokszor adóztunk hasonló pillanatoknak annak idején a gondolatainkban. Rajta mondjuk két fokkal több ruha van, mint szeretném, de ezen még könnyedén lehet segíteni.
Egyelőre kiélvezem a látványt, ahogy fölém hajol és egyik kezével megtámaszkodik a fejem mellett. Tenyerem az arcához ér, ugyanabban a pillanatban vonom magamhoz, amikor ő is az ajkaimért hajol. Szabad keze elindul lefelé a testemen, és bár az agyam pontosan tudja, mi következik, az érzékeim szinte felrobbannak, amikor végre megérint, még ha a fehérnemű anyagán keresztül teszi is. A nyögésem beleveszik a csókba, felsőtestem az övének feszül, a csípőm pedig a simogatással szinkronban mozdul meg ösztönösen.
– Megőrjítesz – sóhajtok az ajkaira elkínzott, ziháló lélegzettel.
Bár félő, hogy tényleg az őrületbe fog kergetni az édes kínzással, nem állítom meg, inkább átadom magam a gyönyörteljes érintéseknek. Hagyom feltörni az élvezet hangjait is, bár a bőrébe mélyedő ujjaim, a szaggatott légzésem és a megfeszülő testem is ékes bizonyítékát adják, hogy mit ébreszt fel bennem. Csak azt nem hagyom neki, hogy eltávolítsa rólam a bugyit is - még. Ahhoz aránytalanul sok ruha van rajta.
A vállainál fogva fordítok a helyzetünkön, hogy én kerüljek fölé, egyik kezemmel megtámaszkodom az ágyon, majd egy forró csókkal elbúcsúzom az ajkaitól. Másik kezem gyengéd erőszakkal billenti kicsit félre a fejét, hogy hozzáférjek a nyakához, miközben a hajamat egy mozdulattal a másik oldalra dobom, hogy ne legyen ott mindenhol. Nem kínzom sokáig, ahhoz mindketten túlságosan fel vagyunk már tüzelve, de nem sajnálom az időt, hogy az ajkaim is végigkóstolhassák a bőrét, ahogy lassan lefelé haladok a testén. A csókjaim elidőznek azon az őrjítően szexi vonalon a csípőjénél, miközben végre megszabadítom őt is a nadrágjától. Egy pillanatra felnézek, tekintetem megkeresi az arcát; látni akarom azt a pusztító vágyat a szemeiben. Ezúttal már én is ragadozóként mászok vissza fölé, és miközben ajkaim újra megkóstolják az övéit, egyik kezem lesimít a hasán és átjut az alsónadrág pereme alatt is, hogy aztán a vágya köré fonhassam az ujjaimat.

⇜ fire ⇝

Axel & Aviva

Igazából nem is tudom, miért áltattam magam azzal, hogy van esély ennek nem megtörténni. Már annak idején sem bírtunk magunkkal, és csak valami csodának volt köszönhető, hogy végül mégis megálltunk, de az igazság ezúttal Axelnél van: most nincsenek szabályok. Illetve lehetnének, de miután világossá válik, hogy valójában nem is akarok ellenállni, gyorsan kiradírozom őket. Más okok miatt nem kell aggódnunk - én ismerem az ő elveit és talán ő is kitalálta, hogy az én életem soha nem a kötöttségekről szólt, sőt, minden azok ellen volt. Persze, ő több egy kósza numeránál, de nem azért, mert magamhoz kötném, hanem azért, mert emberileg fontossá vált nekem.
Ettől viszont még tagadhatatlanul meg kell egymást szabadítanunk a köztünk feszülő szexuális frusztrációtól, és már az emlékeim alapján is biztosra vehetem, hogy ennek nagyon élvezetes módja lesz majd. Amikor pedig az ölébe húz és újra megcsókol, ezt csak a még jobb irányba kell átértékelnem. Már a csók hevén is érződik az a bizonyos befejezetlen ügyünk, de ahogy velem az ölében feláll és elindul afelé a bizonyos szoba felé, nem átallok belekóstolni a nyakába sem, még ha ezzel érezhetően meg is nehezítem a dolgát. Hallom az ajtó nyitódását, de nem nézek azonnal körül a szobában, inkább újra megcsókolom, de amikor leülne velem az ágyra és valami roppan a farzsebében, halkan belekuncogok a csókba. Elengedem egy pillanatra, hogy meg tudjon szabadulni a zseb tartalmától, ezt a pár másodpercet használom ki, hogy rajta kívül mást is lássak, de meg sem lepődök a kék színen és azokon a plakátokon, amiket van időm kiszúrni, mielőtt visszatérne hozzám. A szobába csak lágyan szűrődik be a fény, és így a szemei ismét a viharos éjszakai tengerre emlékeztetnek, én pedig hagyom, hogy magukkal ragadjanak.
Megszabadítom a pólójától, aztán hevesen viszonzom a csókját, miközben kezeim felfedezik a forró bőrt és az alatta megbúvó izmokat. Kitapintok a bőrén néhány heget is, és egy gondolattól vezérelve egyik kezem lefuttatom a vállán, hogy megtaláljam a felkarján azt a heget, aminek az eredete annak idején majdnem ugyanide vezetett. Belemosolygok a csókba és élvezem a gondolatot, hogy végül mégis be tudjuk fejezni, amit elkezdtünk.
Ő sem tétlenkedik, ujjai végigsimítják a combjaimat, aztán bejutnak a felsőm alá, hogy forróságot és apró kis szikrákat gerjesszenek mindenütt, amerre járnak. Az én bőröm sem szűkölködik hegekben, a bal vállamon viszonylag friss a múltkori báros jelenet emléke, de most, hogy ismeri az előéletem egy bizonyos részét, nem is kell magyarázkodnom; a hajón érdekesebb lett volna kimagyarázni mindezt. Az érintése ott van mindenütt, a hasamon, a hátamon, az oldalamon... vágyakozó borzongás fut végig rajtam, ahányszor csak hozzám ér.
Engedelmesen emelem fel én is a kezeimet, a pólót és a pulóvert egyszerre húzza le rólam, amin csak mosolygok. A testemnek egyébként sincs most szüksége más melegítőre. Ajkai rögtön birtokba veszik a melltartó által nem fedett bőrfelületeket, halk sóhajjal túrok bele a hajába az érzésre. Nem sokáig hagyja viszont rajtam a fehérneműt, és amikor kikapcsolja a hátamon, lecsúsztatom a kezeimen a pántokat és hagyom a földre esni. A sóhajom hamar halk nyögéssé fajul, amikor folytatja a megkezdett ostromot az ajkaival, ezúttal már bevetve a nyelvét is. A hátam ívbe feszül a karjaiban, lehunyom a szemem, a hajában felejtett ujjaim megszorulnak a tincsei körül, másik kezem ujjai a válla bőrébe vájnak. A csípőm az övének feszül, ami újabb nyögést csal elő a torkomból. A testemben érzett forróság kezd kibírhatatlan lenni, az édes kínzás az őrületbe kerget.
A haját markoló ujjaimmal emelem fel a fejét, ajkaim heves vágyakozással kapnak az övéi után. Egy határozott mozdulattal döntöm le a hátára, de az ajkait nem engedem el. A csípőm vágyakozón modul meg az övén, de aztán egy kis időre megszakítom a csókot. Felülök és engedélyezek magamnak néhány másodpercet, míg elégedett, vágyakozó mosollyal végigmérem, aztán egy kicsit lejjebb csúszok, hogy elkezdjem kibontani az övét.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Látom a szemeiben, hogy ő is fel tudja még idézni azokat a pillanatokat a kabinban. Nekem sem nehéz, igencsak maradandó és visszatérő emlék maradt, ami ugyan megnehezítette az utána következő együtt töltött napokat, de nem hiszem, hogy egyikünk is megbánta volna. Abból ítélve pedig, amit mond, neki is lehet a történtek után egy amolyan van egy befejezetlen ügyünk érzése. Bennem határozottan felrémlik a dolog, pedig az az igazság, hogy ami engem akkor távol tartott volna attól, hogy ilyesmibe bonyolódjak vele, az valamilyen szinten még most is fennáll. Persze, most már ígyis-úgyis világossá tette, hogy amennyit tud, annyit igenis segíteni fog, de nem tudom, mennyire jó ötlet összekeverni a kettőt. Mindig azon voltam, hogy elválasszam egyiket a másiktól, de... Nos, igen. Ameddig így néz rám, így mosolyog és így érint, addig nehéz lesz kitartani emellett.
– Ezt jó tudni – mosolyodom el lassan és sokatmondóan. Eszemben sincs elhúzódni tőle vagy ellökni a kezét, pedig ha tényleg, igazán ragaszkodnék ahhoz, hogy csírájában fojtsuk el a köztünk fellelhető feszültséget, akkor azt kellene tennem.
Inkább a bárban történtekkel kapcsolatos gondolataimat használom fel figyelemelterelés gyanánt, és talán működne is, ha nem lennénk egy kicsit már spiccesek és nem pattognának a levegőben a szokásos szikrák köztünk. A következtetése mindenesetre őszinte nevetést csal elő belőlem, és amikor ugyanazzal magyarázza a dolgot, amire én is gondoltam, csak egyetértőn mosolyogni vagyok képes.
– A központban, Jekylls a neve – felelem, bár gondolatban már félig elengedem a témát. Mintha jelentőségét is veszítette volna a dolog, pedig még piszkálja egy kicsit a gondolataimat, hogy mi lenne, ha Axel jelenlétére is hasonlóan reagálna. Persze, sokkal azzal sem lennénk előrébb, csak az derülne ki, hogy a zagyvaság valahogy mégis igaz lehet.
Abban mindketten egyetértünk, hogy a vodkának egyelőre jobb helye van az üvegben, de azt hiszem, akkor már egyikünk sem arra figyel igazán. Megpróbálhattam elodázni az elkerülhetetlent, de az alkohol ugyebár oldja a gátlásokat és a józan gondolkodást is... és az az igazság, hogy nem is igazán akarok azoknak engedelmeskedni. Addig legalábbis biztosan nem, amíg így néz rám; nem húzza el a karját és egyfajta elégedettség csillan meg a szemeiben. Engedelmeskedem a vágynak, hogy ismét megérintsem, pont úgy, ahogy legutóbb, de ez most mégis más, mert tudom, hogy a döntés csak a mi kezünkben van.
És amikor a fülemhez hajol, már tudom, hogy felesleges gondolkodni. A suttogása, a nyakamat simogató lélegzete és a szavaiban rejlő ígéretek önmagukban elegek lennének a testemen végigfutó vágyhoz, de amikor az ajkai a nyakamhoz érnek, a combomra simuló ujjai pedig ezzel egy időben mélyednek a bőrömbe, egy vágyakozó sóhaj is utat nyer magának. Tenyere végigfut a combom mentén, aztán átvándorol a másikra, miközben az én nyakán felejtett ujjaim beletúrnak a hajába a tarkóján. Nem kell különösebb ösztökélés ahhoz, hogy az egyik lábamat átvessem az övéi felett, ezzel tökéletesen az ölébe helyezkedve. Az eddig tétlenül maradt kezem az arcára simul, hagyom magam néhány pillanatra elveszni a szemében, de aztán eszemben sincs ellenállni a csókjának. Ezúttal meg sem próbálunk akadályt állítani a dolgok alakulásának útjába. A csókja édesebb, mint amire emlékeztem, de nem is hiszem, hogy ezt az érzést puszta emlékek képesek lennének visszaadni. Mindkét karomat a nyaka köré fonom, és amikor feláll velem az ölében, igyekszem egy kicsit rásegíteni, én is megtartani magam, nem mintha úgy tűnne, hogy szüksége van rá.
Valahol félúton szakítom el az ajkaimat az övéitől, de csak azért, hogy áttérhessek velük a nyakára és a füle alatti érzékeny területre. Az illata szinte megőrjít, és tudom, hogy valószínűleg tényleg megőrültem volna, ha most is megpróbálok megálljt parancsolni ennek. Nem tudom, mik a céljai, hogy rögtön az ágyhoz akar-e lépni vagy megelégszik azzal is, ha beérünk a célba vett szobába, de az biztos, hogy én az első adandó alkalommal, amikor a kezeim szabaddá válnak, rögtön lefoglalom őket azzal, hogy a pólója aljáért nyúljak. Nem vesztegetem az időt, rögtön elkezdem felgyűrni az anyagot és arra ösztökélem, hogy emelje fel a kezeit, aztán át is húzom a fején. Ha nem ő kezdeményezi az újabb csókot, akkor ezúttal én húzom magamhoz, miközben a kezeim felfedezőútra indulnak, újra feltérképezve a felsőtestét, ezúttal sokkal szabadabban, mint legutóbb.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

A pszichológus ügyében adott válaszára egy kicsit vissza kell szelídítenem a mosolyomat, mielőtt még komolyan veszi, amit mondok.
– Ennek a megoldására inkább nem teszek javaslatot – jegyzem meg, elvégre ez sem olyan probléma, amit ne lehetne elhárítani. Én mondjuk valószínűleg megtenném érte, de kötve hiszem, hogy ő ilyesmire kérne; sőt.
Egészen más okból evezünk veszélyes vizekre, amikor egy talán nem is olyan ártatlannak szánt megjegyzés hatására úgy dönt, megmutatja nekem az igazi udvarlási módszerét. A hatása persze nem marad el, de nem is lep meg, emlékszem még, milyen volt, amikor próbára tette az önkontrollomat... és hogy mi lett a vége. A közelsége és a kissé elsötétülő, de nem kevésbé lenyűgöző kék szemei megteszik a maguk hatását ahhoz, hogy a testemen végigfusson egy várakozó bizsergés, még ha az üzenet az is volt, hogy ez csak egyfajta bemutató. Annak azért elég hatásos, de én sem hagyom annyiban, és ahogy a fülébe suttogok, pont jól látom, milyen reakciót váltok ki belőle. Magamba szívom az illatát, aztán elégedetten mosolyogva húzódok vissza, hogy újra láthassam a szemeit, a kérdése és a lábamon érzett érintés viszont tagadhatatlan együttes hatást gyakorolnak rám, a kellemes borzongást a gerincem mentén érzem végigfutni. Meglehetősen nosztalgikus érzés, meg kell hatni, de azért kellemes érzés a tudat, hogy van, ami nem változik.
– Azt hiszem, azt is leteszteltük már egyszer, mi lesz a vége ha szembeállítjuk veled az önuralmamat – mosolyodom el, de eszemben sincs eltávolítani a simogató ujjakat a lábamról. Egyszer már alul maradtam, és nincs kétségem, hogy ez újra megtörténne, amihez egyébként még a szobájába sem kellene felmennünk.  
Mégis, egyelőre megpróbálok erős maradni, mert nem vagyok biztos benne, hogy éppen vele kellene belebonyolódnom ilyesmibe, még akkor sem, ha a testem - és a bennem dolgozó alkohol - egészen más üzeneteket közvetít felém, különösen, hogy a kezét még mindig nem húzta el és nekem sincs indíttatásom arra, hogy eltávolítsam onnan. Egy olyan témával próbálom elterelni a figyelmem, ami talán hatásos lehet... és esetleg fontos is.
Az apasággal kapcsolatos véleményemre csak mosolyog, de én sem forszírozom a témát, hiszen ez olyasmi, amit neki kell éreznie és tudnia. Egyébként is álszentség lenne, ha pont én papolnék a családalapításról, aki a lehető legtávolabb állok az ilyesmitől, minden lehetséges értelemben. Az okfejtésem mindenesetre még szerintem is elég zavarosra sikeredik - persze maga az alig létező tudásom is zavaros még ezen a téren, ezért talán nem meglepő a dolog -, de amikor levonja a maga következtetését a zabigyerekekről, kitör belőlem a nevetés.
– Ha ezt szűrted le abból, amit elmondtam, akkor kevesebb értelme volt a mondatoknak, mint az én fejemben tűnt – ingatom a fejem, de még mindig szélesen mosolygok, így biztos lehet benne, hogy egyáltalán nem vettem magamra a dolgot. – Egyébként nem mondta meg – rázom meg a fejem. – Ez volt a legfurcsább az egészben, hogy mintha nem is tudta volna igazán, ki az. Nem is a "ki", hanem a "mi" kifejezést használta, aminek mondjuk végképp nincs értelme. – Homlokráncolva ürítem ki az utolsó kortyot is a sörösüvegből, és inkább úgy döntök, talán jobb is napolni a dolgot. Ameddig én sem látok tisztán ezen a téren, felesleges ezen túráztatni magunkat.
– Az előző zagyvaság után még vodkát itatnál velem? – nevetem el magam. Követem a pillantását és meg kell állapítanom, hogy azért így is jócskán a végére jártunk az itteni készletnek. – Nem, köszönöm, szerintem ha azt a maradékot megpróbálnám meginni, én is az asztal alatt kötnék ki – válaszolom meg végül a kérdést is. Nem érzem magam különösebben részegnek, de azért ott van az a kellemes tompaság a fejemben, amit alapvetően soha nem engedek meg magamnak, de ez a helyzet már egyébként is... kivételes volt.
Kényelmesen hátradöntöm a fejem, és bár az eredeti szándékom a kanapé párnáját célozta, rájövök, hogy Axel keze még mindig ott van, így tulajdonképpen arra dőltem rá. Én mondjuk nem bánom, de ha akarja, hagyom, hogy kihúzza a karját a fejem alól, mielőtt oldalra dönteném a fejem és mosolyogva tanulmányozni kezdeném az arcát.
– Szóval, mi a terved? Most, hogy kellemesen elzsibbasztottál az alkohollal, el is tűnsz? Vagy előbb a szobádat mutatod meg és csak azután válsz kámforrá? – Végig mosolygok és a szemeimból is láthatja, hogy nem gondolom teljesen komolyan a szavaimat, legalábbis nem a taktikáit próbálom becsmérelni; talán én magam is alkalmazom az ilyesmit. A tőle távolabb eső kezem mindenesetre felfedezőútra indul, a tenyerem finoman a nyakára simul, hüvelykujjam pedig ismerős utat jár végig az álla vonalán és az ajkai mentén. Van, ami tényleg nem változik.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Csak néz rám a nagy, hálás szemeivel és mosolyával, miközben kifejtem, miért nem vagyok hajlandó őrültségként könyvelni el azt, amit mondott, és ettől nekem is mosolyognom kell, pedig komolyan beszélek. Persze, ha ennyire bizonytalanul adta elő a dolgot és ennyi kutatómunkát fektetett a felderítésébe, eddig nem sokan hihettek neki. Azt nekem is be kell látnom, hogy nem tudnék rá magyarázatot adni, de egyszerűen nagyobb képtelenségnek tűnik, hogy ilyesmit találjon ki. Előhozakodok a saját példámmal - amiről nyilván kitalálja, hogy rólam szól -, a válaszát hallva pedig halkan elnevetem magam.
– Életem első ütése volt – teszem hozzá, hogy árnyalhassam kicsit a képet. Most már persze gyerekjáték valakit puszta kézzel kiütni, hiszen tudom, mivel és hova üssek hozzá, de ott és akkor még fogalmam sem volt erről.
Felidéződnek bennem az emlékképek, amikor ugyanolyan szenvedéllyel kezd beszélni a tengerről, mint régen, és meg is osztom a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Örülök, hogy érti, amit mondani akarok a viharral kapcsolatban, a terápiás résznél viszont cinkosan rámosolygok.
– Akarod, hogy szerezzek magamnak pszichológusi papírokat valahonnan? – kacsintok rá. Persze azt is megértem, hogy mindenki az érdekeit akarja nézni, és tényleg nem én vagyok ebben a témában a szakember, de ha az Axellel kapcsolatos ismereteimből kellene kiindulni, pszichológiából szerzett diploma ide vagy oda, a tengertől való eltiltást húznám le először a listáról.
Egy ártatlan üveg sörből pedig sikerül egészen más témát csiszolnunk. Oké, aláírom, enyém volt az első megjegyzés, de ő is tagadhatatlanul gyorsan felveszi a kesztyűt velem szemben. És bár eleinte igyekszem magam lehűteni a sörrel - ami mondjuk a fejemben már nagyon is érezhetővé váló kellemes érzéssel párosítva nem feltétlenül jó lehűtési taktika -, a dicsérő szavak hallatán nem tudok megállni egy kicsit ártatlanabb megjegyzést. A nevetése hallatán először nem is sejtek rosszat, de aztán megcsillan valami a szemében, és amikor megszólal, sejteni kezdem, hogy jó kis csapdát állítottam magamnak.
Nem mintha panaszkodnék, amikor egy gyors modzulattal közvetlenül mellém varázsolja magát, úgy, hogy a lábaink is összeérjenek. Az egyik kezét átveti mögöttem,  a másikat pedig az arcomhoz emeli, egy ujjával finoman megsimítva az arcbőrömet, és közben olyan mélyen a szemembe néz, hogy most biztosan elpirulnék, ha a szende típushoz tartoznék. Fából viszont én sem vagyok, és be kell látnom, hogy nagyon jól csinálja, amit csinál.
– Veszélyes vagy – suttogom magunk közé, miközben sokatmondó mosolyra húzom a számat. Fogadni mernék, hogy ezzel a mosollyal és ezzel a nézéssel nagyon sok mindent el tudott már érni az életben. Nekem sem kell viszont a szomszédba mennem egy kis bátorságért, ezért mielőtt még megtörhetné a pillanat varázsát, a füléhez hajolok, szándékosan úgy, hogy a bőröm egy rövid pillanatra az övéhez érjen. – Tényleg az anyád kanapéján akarsz elcsábítani? – búgom a fülébe. Mintha azt mondta volna, még egyáltalán nőt sem hozott ide.
Mosolyogva ingatom a fejem, amikor megtöri a pillanatot, bár nem húzódik távolabb, amit egyáltalán nem bánok.
– Biztos vagyok benne, hogy az a nézés sok... helyre bejuttatott már – vigyorodom el leplezetlenül, szándékosan nem másítva meg a szóhasználatot. Nem mintha tagadnám, hogy engem is sikerült már egyszer megszabadítania az önuralmamtól; biztos vagyok benne, hogy most is ugyanúgy képes lenne rá.
Mégis kénytelen vagyok egy kicsit elterelni a témát, bár az első megjegyzésére muszáj felnevetnem.
– Ha mindketten apai ágon örököltük a szemünk színét, talán nem kell DNS vizsgálat – mosolyodom el szélesen. Hallgatom, amit az apjáról mond, és bár ez nem teljesen vág össze a saját tapasztalataimmal, valahol mégis... találónak érzem. Nem csodálkozom az apja iránt érzett haragján, minden joga meg is van ahhoz, hogy így érezzen azok alapján, amiket megoszt velem. Amikor viszont ebből vezeti le a magáról alkotott képet, megrázom a fejem.
– Tőle függetlenül te még lehetnél jó apa. A munkád talán tényleg nem kifejezetten családbarát, de nem ez, és főleg nem az apád határozná meg, te hogyan viszonyulnál a saját családodhoz – mosolygok rá. Egyszer még benne is megérhet a vágy egy család iránt, és akkor úgyis mindenáron más és jobb akar majd lenni, pont a tapasztalatai miatt, de ezt a kérdést már ráhagyom, hiszen neki kell majd tudnia, higy eljön-e ennek az ideje.
– Nemrég volt egy érdekes... élményem – kezdek bele a válaszba. – Akkor találtak meg először itt, de amatőröket küldtek a nyakamra. Az egyetlen előnyük a létszám lett volna, de nem lehettek valami okosak, mert egy emberekkel teli bár kellős közepén gondolták legjobbnak az időzítést. De nem is ez a lényeg, hanem aki végül kirakta őket onnan, a bár biztonsági embere. Nagyon... furcsa volt az egész. – Tartok egy kis szünetet, mert a teljes képhez át kell eveznem a személyes érintettségemre. – Azért jöttem ide, mert körülbelül egy éve találtam egy levelet az anyámtól. Nem tudom, mikor írta, és hogy valaha oda akarta-e adni, de ebben a levélben bevallotta, hogy nem az az apám, akit annak hittem. Azt mondta, jöjjek ide és keressem meg, mert – idézőjeleket rajzolok a levegőbe a szó szerinti idézethez – sok mindenre választ kaphatok. És az a biztonsági fickó a bárban, akivel soha életemben nem találkoztam, ugyanezt mondta. Nem úgy, mintha ő lenne az apám, ahhoz egyébként is túl fiatalnak nézett ki, de... mintha tudta volna. És az egészet összefüggésbe helyezte azzal, ahogy elbántam a támadóimmal. – Zavartan felnevetek a monológ után és megrázom a fejem. – Ne haragudj, ez most valami szörnyen zavaros maszlagnak tűnhetett. Az a lényeg, hogy valamiért minden az apámhoz köti ezeket a furcsa dolgaimat és eltűnődtem, ez nem lehet-e valami közös vonás, ha érted, mire gondolok. Nem mintha ettől magyarázatot nyerne bármi – vonok meg a vállam. Most tényleg olyannak tűnhetek, mint aki már túl sokat ivott.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a bizonytalansága onnan ered, hogy ő maga sem hiszi el, amit mond. Vagy legalábbis megjérdőjelezte magában a történteket  valami miatt. Már azon a látványos mozdulatot is majdnem megmosolygom, amivel az égre emeli a pillantását, de amikor hosszas, számokkal - és valószínűleg számitasokkal - alátamasztott okfejtésbe kezd arról, hogy miért őrültség, amit mond, nem tudok elfojtani egy kis mosolyt. Nem azért, mert nem hiszek neki, hanem azért, mert ilyen mélyen beleásta magát ebbe.
– Te emlékszel a történtekre? – kérdezem ezt már komolyan, megnyomva egy kicsit a "te" szót. – Valóban lehetetlenségnek hangzik, ezt alá kell írnom. De ha te azt mondod, hogy ott voltál és ez megtörtént veled, én elhiszem neked. Nem hiszem, hogy azért kutattál volna ennyit egy lehetséges magyarázat után, mert képzelődtél. – Teljes meggyőződéssel mondom, amit mondok. Ha a logika oldaláról nézem a dolgot, nem lehet igaza; ha Axel oldaláról nézem a dolgot, nincs okom kételkedni benne. Én pedig fogadtam már el olyan dolgokat, ami a legkevésbé sem logikusak, de biztosan tudom, hogy megtörténtek.
– Hogyan magyaráznád azt, ha valaki olyan erősen képes megütni a másikat puszta kézzel, hogy az szinte hátrarepül egy métert és elveszíti az eszméletét? – Nem nézek rá, amikor ezt kérdezem. Tudom, hogy nem kérdezett példát a saját tapasztalataimról, de ha nem mondok neki semmit, azt hiheti, csak meg akarom nyugtatni. – Olvastam teóriákat olyan dolgokról, mint például az adrenalinlöket, de még az sem tenne képessé ekkora erő kifejtésére egy embert. – Pláne  em egy nőt, de ezt már nem teszem hozzá. Eszembe jutnak a bárban történtek nem is olyan régről, főképpen az, amit a fickó mondott, és megfogalmazódik bennem egy gondolat, de egyelőre nem merek hangot adni neki.
Örömmel és megnyugvással tölt el, amikor érezhetően oldódni kezd a hangulat. Még a fegyveremet is visszaadja, és a bizalomnak ez a fajta gesztusa hálával tölt el, de most nem érzem szükségét, hogy a kezem ügyében tartsam, vagy hogy egyáltalán betöltsem a tárat. Inkább megmosolygom a színpadias esküt, amit Axel tesz a hallgatásáról.
Mosolyogva hallgatom, ahogy a tengerről kezd beszélni. Ismét szinte magával ragad az a szenvedély, ahogyan beszél róla, mintha az élete része lenne, mintha az ő része lenne. És bár a tengerhez való viszonyt nem tudom olyan mélységben átélni, mint ő, mégis úgy érzem, hogy értem.
– Nem a tenger volt – szólalok meg, egy kis mosollyal nézve rá. – Nem a tenger hibája volt az a nap, hanem a viharé. – Nem tudom, van-e bármi értelme annak, amit mondok, de talán érteni fogja. – Én ugyan nem vagyok pszichológus, de nem hogy nem tiltanálak el a tengertől, de terápiás céllel javasolnám – szélesedik ki a mosolyom. – Enlékszem, már annak idején is csodáltam a tengerhez fűződő kapcsolatodat, és ezt most komolyan mondom.
Talán nem igazán válogatom meg a szavaimat, amikor szóba kerül, kit fog először kiütni az alkohol, de amikor rám villantja azt a mosolyt, egészen más okokból kerülök nosztalgikus hangulatba, és hazugság lenne azt állítani, hogy ezt akár egy másodpercig is bánnám. Persze nem ezért vagyunk most itt, de tény, hogy őrzök róla jó néhány... izgalmas emléket is.
– Igen, ezt mintha egyszer már kifejtetted volna – kontrázok mosolyogva, de aztán inkább belekortyolok a sörbe, hogy gyorsan le is hűtsem magam, ha már egyszer megállapítottam, hogy nem ezért vagyunk itt.
Természetesen eljön az a pillanat is, amikor rákérdez a szemem színére, de láthatóan megelégszik a magyarázattal és elhiszi, amit mondok. Az ő szavaira viszont muszáj mosolyognom.
– Még a végen azt fogom hinni, hogy udvarolsz, Axel – sandítok rá a szemem sarkából, bár a hangsúlyom nem arról árulkodik, hogy ezt különösebben bánnám. A megmagyarázhatatlan dolgokhoz való visszatérés viszont eszembe juttatja, amit eddig nem mertem szóbahozni. Amíg kiment a sörért, mégis vettem a bátorságot, hogy rápillantsak néhány családi fényképre és feltűnt valami, ami miatt ez a kérdés ismét fontossá válik a fejemben.
– Lehet egy személyes kérdésem? Előre szólok, hogy furcsának fog hatni, de ígérem, megmagyarázom. – Ha bólint, vagy valahogy jelét adja, hogy kérdezhetek, megteszem. Még ha az ő fejében egyelőre semmi értelme nem is lesz a dolognak. – Mennyire ismered az apádat?

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Egyszerűen képtelen vagyok hová tenni azt a bizonytalanságot, amit akkor látok rajta, amikor elakad a történetben. Noszogatom a folytatásra, hiszen egyébként is érdekel, mi történt, de ezzel még inkább felcsigáz. Úgy érzem, valamit nem szívesen mond el, mintha egyenesen... szégyellné. Nem értem, de ettől csak még kíváncsibb leszek.
– Tégy próbára – mosolygok rá, amikor azt mondja, ostobaság lenne, amit mond. – Nem hiszem, hogy ostobaságokkal kötnéd össze a történteket. Ahhoz ez túl fontos – jelentem ki megingathatatlan meggyőződéssel. A fiúk és az a hajó a második családja és otthona volt, nem készültem megkérdőjelezni semmit, amit ezzel kapcsolatban mondani akar.
Örülök, hogy végül tényleg folytatja, még ha szűkszavúan is, és továbbra is azzal a bizonytalansággal a hangjában és a viselkedésében, amit nem tudok hová tenni. Homlokráncolva figyelek rá, de nem azért, mert kétségbe akarom vonni a szavait. Az a hajó egy hatalmas, súlyos vasdarab; az örvénye sem lehetett kisebb erejű, és ha az az örvény lehúzta őt... Elgondolkozom, és amikor ismét rám néz, találkozik a tekintetünk. Nem fordítom el a pillantásom, bár láthatja, hogy gondolkozom, mert nem szólalok meg rögtön.
– Nem vagyok fizikus, de a nagy számok törvénye alapján arra tippelnék, hogy a hajónak hatalmas erejű örvényt kellett keltenie, igaz? – Oldalra billentem a fejem és elgondolkozva tanulmányozom az arcát. – Ezért érzed ostobaságnak? Mert nem gondolod, hogy túlélhetted volna? – Ha bármi jelét is adja, hogy valóban ez a helyzet, arra reflektálva szólalok meg újra, de ha nem, akkor puszta hangosan gondolkodásnak fogom fel a továbbiakat. – Tényleg lehetetlennek hangzik, de ha te azt mondod, hogy így történt, elhiszem. – Próbálom egyszerre kifejezni azt, hogy értem, erre látszólag nincs logikus magyarázat, de nem akarom feltétlenül kétségbe vonni, amit mond. Mielőtt még azt hinné, hogy csak vigasztalni akarom, folytatom. – Tapasztaltam már... megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokat. Szerintem én is ezért vagyok még életben. Szóval nem, én ettől nem foglak ostobának vagy őrültnek tartani.
Amikor azt mondom neki, hogy szerettem az a bizonyos Shayana lenni velük, láthatóan érti, mire gondolok, még akkor is, ha az emlékek keserédessé váltak, az új tudás birtokában számomra is. Ez viszont nem változtat azon, ami történt. És talán nem is tudja, mennyire jól esik, amikor kifejezi, hogy a valódi énemet ugyanúgy kész elfogadni.
– Mondtam, hogy túl őszinte voltam – vonok vállat mosolyogva.
Az előzőeknél már csak az esik jobban, amikor minden szorongásom ellenére nem az ítélkezésével kell szembesülnöm, még azután sem, hogy megosztom vele a valóság lényegi részét. Az a mosoly mindennél többet jelent, amit ki is fejezek, legalábbis a hálámmal; az első gondolatomat azért nem osztom meg vele. Annyit viszont mindenképp megérdemel, hogy bocsánatot kérjek, amiért fegyvert fogtam rá, de csak elneveti magát.
– Ezzel azért ne dicsekedj másoknak – mosolyodom el, meg sem próbálva tagadni, hogy tényleg képtelen lettem volna meglőni. Figyelem, mit csinál, és amikor előhúzza a Berettát és felém nyújtja, újabb hálás mosolyra bír rá. Mintha csak a bizalmáról biztosítana ezzel, ami nekem nagyon sokat jelent. – Köszönöm – veszem el a tenyeréről a fegyvert, de csak magamtól távolabb teszem le. Lényegében aludni is ezzel szoktam, de most valahogy nem érzem szükségét. Ezt pedig kétségtelenül Axelnek köszönhetem.
Ki is fejezem, hogy az elmélete nagyon is találó lehet, még akkor is, ha nem szeretem a gondolatot, hogy egy kicsit is belefolyjon ebbe, de láthatóan érti, miről beszélek. A szavaira elnevetem magam és csak a fejemet ingatom, láthatóan elfogadva a megmásíthatatlan elszántságát. A poharak összekoccannak, a vodka pedig ismét eltűnik belőlük. Elgondolkozom, hogy vajon hány kör után és melyikünk fog előbb lecsúszni a kanapéról, de aztán inkább a tengerrel kapcsolatos mondata ragadja meg a figyelmem. Elmosolyodom, ahogy hallgatom, nem azért, mert nem sajnálom ezt a nyilvánvaló hiányérzetét, hanem mert a szavai szenvedélyessége felidézi, hogy mintha korábban is ugyanígy beszélt volna a tengerről.
– Elhiszem – bólintok és komolyan is gondolom. – Nem lenne nehéz visszamenni? – kérdezem aztán óvatosan. Nem szeretném feltépni a kicsit már megnyugodott sebeket, de tényleg kíváncsi vagyok, hogyan dolgozik benne ez a két ellentétes dolog. Persze, ha úgy nézzük, nem a tenger vette el a fiúkat, hanem az a szörnyű vihar.
Talán merészség a sör a vodka mellé, de az evésen már tényleg úgy vagyok - és valószínűleg ő is -, a beszédtémáink pedig nem mindig a legkönnyebbek, sőt... Ezért valahogy hívogató az extra lélekerősítő gondolata. A mennyiséggel kapcsolatos megjegyzésemre viszont azzal akar megnyugtatni, hogy ő előbb fog kidőlni, amin elnevetem magam.
– Majd igyekszem nem kihasználni a helyzetet – kacsintok rá mosolyogva.
Megköszönöm neki a sört, amikor visszaér vele, de ahogy felvezeti a kérdését, muszáj elvigyorodnom. Egyébként sem lep meg annyira, amire kíváncsi, igazából azon csodálkoztam volna, ha nem jegyzi meg.
– Azt hittem, tisztáztuk, hogy nem bántalak. – Nem tudom megállni a kis megjegyzést, de aztán a válaszra koncentrálok. Figyelem a sörösüveg oldalán gyöngyöző nedvességet pár pillanatig, csak aztán nézek újra rá. Végül is, már túl vagyunk a megmagyarázhatatlan dolgokon nem? – Nem kontaktlencse, ha erre gondolsz – kezdek bele. – Elég gyakran kellett hordanom, érthető okokból, de már nincs akkora jelentősége. Egyébként is erre hiszi mindenki, hogy nem valódi – vonok vállat egy halvány mosollyal. – Ilyen színű, amióta csak az eszemet tudom. Sokszor próbáltam már magyarázatot keresni rá, de soha nem találtam. A megmagyarázhatatlan tűnő, de mégis valóságos dolgok, ugye? – nézek rá sokatmondóan. Ez egy elég kézzel fogható példa volt.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Nehéz percek ezek, nem könnyű megbirkózni az érzésekkel és a teherrel, de tudom, hogy mindez semmi ahhoz képest, ami az ő vállát nyomja, ki tudja mióta. Még nekem sem könnyű felidéznem azt a sok emléket, amiket velük kapcsolatban dédelgettem, amik néha a leglehetetlenebb pillanatokban adtak nekem erőt, mégis az ő fájdalma az, ami igazán összetöri a szívem. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi történet velük; persze, bármilyen bevetés vehet rossz irányt, de hogy három kivétellel egy egész legénység a halálát lelje... Nem tudtam elképzelni, mi történhetett.
Ahogy enged a szorításán, mintha egy kicsit szégyellné, hogy ennyire szabadjára engedte az érzéseit, de őszintén remélem, hogy meg tudom nyugtatni azzal az érintéssel és a mosolyommal. Semmi oka nincs szégyenkezni, súlyos terhet cipel, amire ha valaki azt mondaná, hogy gond nélkül elbírja, az biztosan hazudna. Látom a hálát a szemeiben, ami egy kicsit megnyugtat, de aztán feltűnik, hogy egy kicsit hosszabban nézi az enyémeket, és nem kell sokat gondolkodnom az okokon. Ő csak színezett kontaktlencsével látott még... bár meglep, hogy nem teszi szóvá. Az emberek többsége általában ilyenkor szokott megvádolni a viselésével. Nem mintha meg tudnám neki magyarázni a hogyanját.
Amikor említést tesz az eltussolásról, először megijedek, és bár gyorsan tisztázom magamban, hogy lehetetlenség, ami először eszembe jutott, így is nehéz magyarázatot találnom rá. Odaveszett egy hajó és majdnem a teljes legénység, és ezt el akarják titkolni? Rá is kérdezek a részletekre, kiemelve, hogy csak akkor beszéljen róla, ha szeretne, ami miatt ismét hála csillan a szemében, de a mosolya - érthető okokból - keserű marad.
Elmosolyodom, amikor azt mondja, jól esik erről beszélnie végre. A kézfejéért nyúlok és egy pillanatra bátorítóan megszorítom, szigorúan kerülve a bütykeit, aztán a történetnek szentelem a figyelmem. Már annál a résznél is összeráncolom a szemöldököm, amikor azt mondja, olyan vihar tört rájuk, amihez hasonlót még nem látott. Még emlékszem, mennyire ismerte a tengert akkoriban, ráadásul egy csatahajót, ami naphosszat járja a tengereket és az óceánokat, pontosan arra terveznek, hogy túlélje az ottani viharokat. Hogyan tudott valami mégis ekkora pusztítást végezni? Nem kételkedem egyetlen szavában sem, egyszerűen csak nem értem. Aztán a magára vonatkozó résznél elakad, pedig az ösztöneim azt súgják, valami kulcsfontosságú dolgot készült mondani.
– Hogy...? – bátorítom a folytatásra. – Mi történt veled? – kutatom a szemeit kíváncsian.
Amikor a beszélgetés visszatér az én dolgaimra, ösztönösen visszahúzódok egy kicsit, amit biztosan észre is vesz, de nem tehetek mást. Nem bizalmatlanságról van szó, sőt, pont attól próbálom megóvni magam, ahogy egyszer már hatott rám. Tudom, hogy ha van ember a világon, akinek szívesen elmesélnék mindent, az ő. De nem tehetem. Ezért is kérem, hogy ígérje meg: nem avatkozik közbe semmilyen módon. Hosszan néz a szemembe, láthatóan vívódik egy kicsit, de végül vesz egy nagy levegőt és a szavát adja, én pedig egy kis, hálás mosollyal köszönöm meg neki. Tudom, hogy bízhatok benne, és a mosolyából ítélve azt is, hogy most már tényleg elhiszi, ezúttal nem hazudtam neki a nevemről. A feszültségemről egy kicsit megfeledkezve nevetek fel halkan, amikor kifejezi, hogy neki egyébként is Shayana maradok.
– Szerettem az a Shayana lenni – nézek rá mosolyogva, és ebben egy csepp őszintétlenség sincs. Valószínűleg ezért is emlékszem ilyen jól azokra a napokra, hiába telt el azóta több év is.
A továbbiakhoz viszont mindenképp szükségem van egy kis lélekerősítőre, mert talán éppen most készülök lerombolni benne azt a bizonyos képet. És bár egyetlen porcikám sem vágyik erre, muszáj megtennem. Őszinteséget ígértem, amennyire megtehetem. Ezért hát beszélek, és bár a szavak nem könnyűek, akkor is kimondom őket, ránézni viszont egyelőre nem merek, pedig érzek magamon a tekintetét. Csak a végén fordulok felé, félve a reakciójától, és amikor a megvető tekintete helyett a mosolyával találkozom, ha érzelgős lennék, azt mondanám, egy kicsit beleszeretek a jóságába. Észre sem veszem, mekkora súly gördül le a mellkasomról, amíg nem szembesülök ezzel és a szavaival.
– Köszönöm, hogy ezt mondod – fújom ki a levegőt, és én is megengedek magamnak egy halvány mosolyt. Így már én is vissza tudok ülni mellé a kanapéra, és amikor megszólal, felé fordulva hallgatom. A nagyfiús résznél elmosolyodom, nem azért, mert kételkednék ebben, hanem a megfogalmazás miatt.
– Azért jobban örülnék, ha senki nem tartana fegyvert a fejedhez. Még én sem. – Megrázom a fejem és egy kis mosollyal nézek rá a szemem sarkából. – Sajnálom. Valamiért tényleg azt hittem, hogy működni fog. – De aztán rá kellett jönnöm, hogy ő is legalább annyira makacs, mint én, és most itt vagyunk. Valahol mégsem bántam, hogy így történt. A szavai viszont elgondolkoztatnak. – Egyébként igazad van – adok is hangot ennek. – Nem hiszem, hogy számolnának segítséggel, ami az előnyömre válhatna. Mondjuk ettől nem keverlek bele szívesebben – sóhajtok fel, aztán az újratöltött pohárért nyúlok és koccintásra tartom. – De van egy olyan érzésem, hogy ez meg téged nem hat különösebben, szóval ezt most a makacsságodra – mosolyodom el. Nem szeretném, ha úgy érezné, azért akarom védeni, mert nem nézem ki belőle, hogy ő ne tudná megtenni magának.
Felvonom a szemöldököm, amikor a tengert említi. Kétségkívül a legjobb búvóhely lehetne, bár azon nem csodálkozom, hogy a történtek után próbálják megkímélni tőle. Felrémlik viszont, amit annak idején mesélt a tengerhez fűződő viszonyáról.
– Hiányzik, igaz? – nézek rá megértőn. Nem lehet könnyű, ha valaki számára ennyire fontos tényező a tenger, egész életében és annak minden szegletében, és még egy ilyen tragédiával is ott kell szembesülnie.
A kérdésére elmosolyodom, aztán halkan el is nevetem magam, ahogy a vodkára nézek.
– Ha a lelki egyensúlyomat nézzük, a sörre szavazok – rázom meg a fejem. – Nem olyan régen ettem, de azért ha azt látod, hogy félig önkívületi állapotba iszom magam, nyugodtan győzz meg az ellenkezőjéről – mosolygok rá. Való igaz, hogy valamiért jobban bírtam az alkoholt, mint mások, azért biztos vagyok benne, hogy egy bizonyos mennyiség után fejre tudnék állni.

⇜ lonely ⇝

Axel & Aviva

Nem akarom elhinni ezt az egészet. Bőven elég lett volna, ha ma csak egyszer fordul ki a világom a sarkaiból, de Axel szavai másodjára is megteszik ezt. Nem fordul felém, de minden mozdulatából látom, hogy próbálja összeszedni magát, próbál erős maradni egy olyan helyzetben, amiben azt hiszem, lehetetlen. A valóság még engem is teljesen letaglóz, pedig én csak öt napot töltöttem el velük azok a hajón, neki viszont... ők is egyfajta család voltak. Voltak. Borzalmasan nehéz így gondolni rájuk, múlt időben. És hiába mondja azt, hogy szolgálat közben veszítették el az életüket; emlékszem, hogy nekem is ugyanezt mondta a hajón, de tudom, hogy ez nem vigasz. Erre nem létezik vigasz.
Szinte alig vagyok képes kiejteni a számon Leon nevét. Jól emlékszem rá és a kapcsolatukra Axellel, bizalmasok voltak, legjobb barátok. Szinte még előttem van, hogyan vigyorgott vagy kacsintgatott ránk minden egyes pillanatban, amikor csak megtehette. Nem akarom, hogy kimondja, és nem is teszi meg; nem kell. Látom, hogyan szorul ökölbe a keze, és amikor lassan felém fordul, ott van a szemében minden. Az a feneketlen, végtelen fájdalom, a felfoghatatlan veszteség.
Idejét sem tudom, mikor sírtam utoljára, de érzem, hogy elhomályosul a látásom, ahogy elindulok felé. Nem találom a szavakat, némán nyúlok érte és ölelem magamhoz, valami csoda révén azt remélem, talán elszívhatok valamennyit a fájdalmából. Ahogy karjait körém fonja és a nyakamhoz szorítja az arcát, egyik kezem ujjait a tarkójára simítom és úgy tartom magamnál, mint ahogy ő tette velem a hajón, de én most már nem tudom megvédeni őt. Összeszorítom a szemem, pont úgy, ahogy a mellkasomat is szorítja a fájdalom, és csak ölelem, szorítom őt magamhoz és hagyom, hogy kiadja magából a felgyülemlett érzéseket. Forró könnyek égetik a nyakam, szaggatott légzését hallva az én arcomon is végigcsordulnak a sajátjaim. Engem is fojtogat a veszteségérzet, pedig az övéhez képest semmi az én fájdalmam.
Addig állunk így ott, addig tartom rendületlenül, ameddig csak szüksége van rá. Amikor kibontakozik az ölelésből, én is kihasználom a lehetőséget, hogy egyik kezemmel gyorsan megtöröljem az arcomat, de amit mond, az nem csillapítja a fájdalmat. A szavak elfogytak, de a tarkójánál felejtettem ujjaim finom, pillanatnyi szorítása elárulja, hogy értem. Még ha nem is érezhetem át teljes egészében az ő fájdalmát.
A következő szavai egy pillanatnyi pánikot keltenek bennem, az "eltussolás" szó ugyanis nálam rögeszmésen egyetlen következtetéshez vezet, de aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot. Erre még ők sem lennének képesek miattam.
– Mikor? – kérdezem halk, óvatos hangon. – Mi történt? – Mielőtt még válaszolhatna, megkeresem a tekintetét és hozzáteszem: – Nem muszáj elmondanod, csak ha szeretnéd. – Nem akarom arra kényszeríteni, hogy beszéljen róla, ha túl nehéz, de szeretném, ha tudná, hogy én meghallgatom, ha kell.
Amikor megköszöni, bár maga sem találja a pontos szavakat, csak megrázom a fejem. Előrébb húzom a kezem, de csak annyira, hogy a hüvelykujjammal végig tudjam simítani az arcát, letörölve a könnyei maradékát, és egy halvány, gyengéd mosollyal igyekszem a tudtára adni, hogy azt hiszem, értem. Ha ezzel akár csak egy leheletnyit is segítettem mindazon, amin keresztül kell mennie, ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte.
Megköszörüli a torkát és elenged, mintha csak vissza akarna térni a valóság talajára, ezért én is elhúzom a kezem. A következő szavaival ténylegesen is visszazökkenek a realitásba, és mintha csak fel akarnám vértezni magam ellene, teszek egy lépést hátra. Még emlékszem, milyen érzés volt a hajón beszélgetni vele. Milyen volt akarni, hogy elmondhassam az igazat. És most is legalább annyira erősnek kell maradnom, mint akkor voltam.
Megpróbálom felidézni a kérdést, amire végül nem válaszoltam. Egy pillanatra elfordítom róla a tekintetem és veszek egy nagy levegőt.
– Ha egyetlen dolgot megígérsz nekem, az az legyen, hogy meg sem próbálsz közbelépni – nézek újra a szemébe. – Mindenhol ott vannak, te is láthattad. Ha rossz fülekbe jut egy kérdés, ha akár csak a nevemet is meghallja valaki a szádból, akinek nem kellene... – Megrázom a fejem, mert bár ezzel legalább igazolom valamelyest, hogy tényleg a valódi nevemet mondtam el neki, nem biztos, hogy érzékeltetni tudom a helyzet súlyát. Valamit muszáj neki adnom ahhoz, hogy megértse, komolyan beszélek. – Egy évvel Szíria után ott hagytam őket, pedig ők nem fogadnak el felmondási papírt. Csak egyfélét. – Nem mondom ki, hogy a halotti bizonyítványomra gondolok, valószínűleg érteni fogja.
Szinte fojtogat, hogy beszélek neki erről, ezért muszáj visszamennem a poharamhoz és felhajtanom a maradék vodkát, hátha az megerősít valamennyire. Persze, amit most mondani fogok, az talán meggyőzi arról, hogy jobban jár, ha páros lábbal tesz ki ebből a házból.
– Sokáig azok közé tartoztam, akiket megvetsz – szólalok meg halkan, felidézve az egyik beszélgetésünket, amire nagyon tisztán emlékszem. Nem fordulok felé, nem akarom látni a tekintetét. – És sokáig hittem is benne – folytatom. – Nem kényszerítettek rá, én magam választottam azt az utat, mert volt egy célom, és amíg hagyták, hogy azt kövessem, nem érdekeltek a... járulékos dolgok. Aztán rá kellett jönnöm, hogy valójában soha nem állt érdekükben, hogy elérhessem azt a célt. Már ott voltam a kapujában, és ők hagyták kicsúszni a kezeik közül. Akkor fordítottam nekik hátat. – Csak nagyon nehezen tudom rávenni magam, hogy ránézzek, mert nem vagyok biztos benne, hogy fel vagyok készülve arra, amit látni fogok. Tudom, számára mennyire fontos a becsület, én pedig épp most ismertem be, hogy az én életem a lehető legtávolabb állt ettől a fogalomtól.

⇜ lonely ⇝