Vladimir & Sienna

Nehéz volt eldönteni, hogy a fejem lüktető fájdalma vagy az előzőleg a halántékomra mért ütés miatt veszítettem-e el valamennyire a fókuszt a látásomban, de még így is tökéletes rálátásom nyílt a pillanatra, amikor Jens feje tehetetlenül hátranyaklott, mintha csak a karma szerette volna visszaadni neki az előzőeket. Megkönnyebbülés áradt szét a tagjaimban, amit aztán rögtön egyfajta értetlen meglepettség váltott fel, amikor megláttam, hogy a férfi nyaka köré kulcsolódó kar gazdája nem Kirill. Vladimir szemei villantak rám egy pillanatra, a tekintetéből sugárzó mélységes düh még a fájdalom ködén keresztül is tisztán kivehető volt.
Megpróbáltam feltápászkodni a földről, és bár a végtagjaim már hajlandóak voltak megmozdulni, a művelet mégsem volt olyan egyszerűen végrehajtható, mint szerettem volna. Kirill viszont éppen ebben a pillanatban lépett oda hozzám, a vállam alá nyúlva segített legalább a felsőtestemet függőlegesbe állítani. Bocsánatkérő szavakat mormolt, de még nem voltam képes válaszolni. A fejemnek kevésbé tetszett a függőleges, mint szerettem volna.
– Mi a franc van veletek? – jutottak el hozzám Jens szavai, bár a hangja inkább hasonlított szűköléshez. – Ez csak egy kurva!
Felpillantottam, de figyelembe véve, hogy Vladimir karja még mindig a nyaka köré kulcsolódott, be kellett volna látnia, hogy nem volt éppen abban a helyzetben, amikor bölcs döntés lenne felháborodni. A szavai nem érintettek meg, elég vulgáris és kendőzetlen kifejezése volt ez az igazságnak, de akkor is igaza volt. Azt az egyet leszámítva, hogy még én is tisztában voltam egy alapszabállyal, amit nagyon komolyan vettek: senki nem emelhet kezet ránk. Ivan kevesebbért is ölt már embert, ezt jól tudtam. Tekintetem megkereste Vladimir szemeit.
– Jól vagyok – szólaltam meg, és ezt bizonyítandó Kirill karjára támaszkodva megkíséreltem felállni, de jócskán rá kellett segítenie, ami kevésbé engem igazolt. Nem mintha menteni akartam volna a fickót, a Vladimir szemeiben tükröződő düh mondatta ezt velem.
– U neye mozhet byt' sotryaseniye mozga – szólalt meg Kirill, és bár egy szavát sem értettem, valamiért az volt az érzésem, hogy ő sem az én álláspontomat támogatja.

Vladimir & Sienna

A zenét lassan, de biztosan nyomta el a hátsó folyosót leválasztó vastag fal, ahogy az öltöző felé sétáltam. Az elmúlt időszakban rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is olyan nagy teher, amikor Maksimnak szüksége van rám, hogy fellendítse egy kicsit a helyi forgalmat. Bár a bámuló, éhes tekintetekről a mai napig ugyanúgy borsódzik a hátam, egyfajta felüdülés, amikor az ember csak látvány. Ilyenkor is vágyakat testesítünk meg, de szigorú távolságban, és amikor táncolnom kell, Ivan sem gondolkozik azon, kinek bocsáthatna a rendelkezésére. Vladimir eltiltotta a közelemből Dimitriyt, de a szabályokon nem változtatott, ezért az esték egyfajta... szabadságot adtak. Tudatot, hogy aznap senkinek a közelségét nem kell majd elviselnem, semmilyen mértékben.
Persze ez az este is lehetett volna még egyszerűbb, ha ő nincs itt. Kezdtem rájönni, hogy azokon az estéken, amikor engem visszarendel Maksim, általában Vladimir van itt, ami teljesen logikusnak tűnik, hiszen ennél könnyebben nem is juthatna a közelembe Dimitriy. Valamiért mégis megnehezíti, amikor magamon érzem Vladimir tekintetét; márpedig az ő pillantása mindig kitűnik a többi közül. Ezt az egyet már én is kiismertem benne.
– Végeztél? – nézett rám Kirill, az öltözőmhöz állított kidobó, amikor az ajtóhoz értem. Bólintottam, de kérdőn pillantottam rá, hiszen nem sok oka lett volna rákérdezni a nyilvánvalóra. Körbenézett, aztán egy kicsit közelebb hajolt. – Az asszony a hátsó kijáratnál áll és sík ideg – suttogta.
Halkan elnevettem magam és intettem neki, hogy húzzon el balfenéken. Egyébként is Dimitriy miatt szokták ideállítani, de amíg Vladimir a bárban van, ő úgysem fog megjelenni.
– Menj, már úgyis csak átöltözök – ráztam meg a fejem. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán az öltözőasztalhoz léptem, de pár percig csak az asztallapra támaszkodva bámultam a tükörképem. Néha még mindig úgy éreztem, mintha két különböző személy lennénk, ő és én. Sienna és Ana Sofia. Pedig már jócskán eltemettem magamban azt a nevet. Felsóhajtva vettem magamra a vékony köpenyt, egyfajta megszokásból, hogy addig is érezzek a testemen valamiféle ruhát, amíg előveszem a tényleges utcai gönceimet. A nadrágom felvételéig sem jutottam el viszont, amikor hallottam, hogy kinyílik az öltöző ajtaja.
– Minden rendben a... – elakadtam a kérdésben, ahogy hátrafordultam, mert sejtéseim ellenére nem Kirill tért vissza. Az öltözőbe belépő arc is ismerős volt, de nem az a fajta ismerős, aki mosolyt csalt volna az arcomra. Főleg nem azzal az üdvözült vigyorral a képén. – Menj el – közöltem vele egyszerűen. – Ma be kell érned a tánccal.
A Jens nevű fickó már régen kiesett a pikszisből, nem volt elég vastag a pénztárcája Ivan ízlésének, ezért azóta nem is láttam, hogy megtörtén a... paradigmaváltás. Biztosan tudtam, hogy nem Ivan jóváhagyásával van itt, ő viszont nem úgy tűnt, mintha értene a szép szóból, mert belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
– Rég nem láttalak már, szépségem – kezdett el felém sétálni.
– Menj el – ismételtem meg nyugodtan. Letettem a ruhát a kezemből és összefontam magam előtt a kezeimet. – Megváltoztak a szabályok, és ide egyébként sem jöhetsz be. Ez egy öltöző.
– Szabályok? – kérdezett vissza. Nem állt meg, ezért jobbnak láttam én hátrálni, de egészen addig jött felém, míg neki nem ütköztem az asztalnak. Bólintottam, a válla felett az ajtóra pillantottam és reméltem, hogy Kirill gyorsan meg tudja nyugtatni a feleségét. Jens viszont nem úgy tűnt, mint aki ezt meg akarja várni, mert belemászott az arcomba. – Most már szabályok is vannak?
– Mindig is voltak. – Egyelőre sikerült megőriznem a nyugalmat a hangomban, de tudtam, hogy szorult a helyzet. – Menj el – ismételtem meg még egyszer.
– És mégis ki vagy te, hogy megmondod nekem, mit csináljak? – sziszegte megragadva a csuklómat, de amikor felszólítottam, hogy engedjen el, a másik kezével durván belemarkolt a hajamba és hátrafeszítette a fejem. – Szarok a szabályaitokra.
– Engedj el és senki nem fogja megtudni, hogy itt voltál. – Most már tettetnem kellett a nyugodtságot, a szabad kezemmel megpróbáltam lefejteni magamról a kezét, de csak azt értem el vele, hogy meg erősebben szorított.
– Így sem fogja megtudni senki – vigyorodott el. Szólásra nyitottam a számat, de ebben a pillanatban elengedte a csuklómat, csak azért, hogy teljes erőből felpofozzon. Nem tántorodtam meg, nem tudtam, mert a másik keze még mindig a hajamat markolta, de az alsóajkamba hasító fájdalom és az arcom zsibbadása bőven eléggé tudatta velem az ütés erejét. – Te is csak egy ugyanolyan ribanc vagy, mint az összes többi. Nem vonatkozik rátok semmilyen szabály – fröcsögte az arcomba, mielőtt a hajamnál fogva a földre lökött volna. Nem estem kétségbe, ahogy elkezdte kigombolni a nadrágját, én már ki is használtam az alkalmat, hogy a földön mászva távolabb kerüljek tőle, megcélozva az ajtót. – Hová mész, szépségem? – Nem sokkal jutottam előrébb, az ujjai újra a hajamba markoltak, a következő pillanatban pedig csak a rántást éreztem, aztán valami olyan keményen és élesen ütközött a halántékomnak, hogy egy pillanatra fekete foltok takarták ki a látóterem nagy részét. Zavartalanul hagyott a földre zuhanni. A fejem lüktetett, a látásom homályos volt, valami meleg csordogált végig az arcomon és nem tudtam megmozdulni, csak néztem, ahogy folytatja a nadrágja bontogatását.
Azt viszont ő nem látta, hogy a háta mögött kinyílik az ajtó.  Én magam is csak az ajtó mozgását láttam, azt nem, hogy ki jött be, de a logikus magyarázat Kirill visszatérése volt. Egyelőre nem találtam a hangom és a mozgás sem ment, de sejtettem, hogy elég okos lesz a szituáció kibogozásához.