Sienna & Vladimir

 Ez a távozás egészen máshogy alakult, mint legutóbb. Akkor sem tudtam ugyan túl sok érzelmet megvillogtatni, de most ráadásul még aljasul beleringattam abba a hitbe, hogy visszakerül abba a mélységbe, ahonnan jött. Az ő felfogásában talán ennél már csak az lehetett volna rosszabb, ha azt mondom, hogy visszavitetem a nevelőapjához, aki nagyjából úgy bánhatott vele, mint ez a Jens nevű férfi. De több okból sem tűnt megvalósíthatónak; egyrészt a nevelőapja a kiskorúakat szerette, másrészt ki tudja, élt-e még egyáltalán.
- Ne tedd. - Mondtam azt követően, hogy ismét elhangzott az a bizonyos szó. Köszönöm. Neki többet jelentett, mint nekem, és valahol mélyen nem is éreztem helyénvalónak. Ez az egész egy játék része volt, amely kapcsán talán nem felejti majd el, honnan jött, hol tart most, és hová kerülhet vissza. A dühömet akartam mindezzel orvosolni, de még mindig ott lángolt a gyomromban, csak már jóval enyhébben. Tennem kellett valamit. Ami kicsit elfeledteti velem ezt a lányt. Közel két évtizede annak, hogy Ivana meghalt, azóta pedig senki nem került hozzám ilyen közel. Soha nem voltam kétszer ugyanazzal a nővel. Általában a nevükre sem emlékeztem. Most bezzeg... ennek a lánynak minden létező nevét ismertem. Ana Sofia. Eden. Sienna. De vajon melyikük volt az igazi?
Hirtelen fojtogatni kezdett a kis helyiség; tudtam, hogy a testem üzen annak érdekében, hogy minél előbb eltűnjek. Mindent itt akartam hagyni, amit tőle kaptam, amit tőle viseltem. Az apró karmolásokat a vállamon, az ingembe ivódott parfümöt, az ajkaimra égett csókokat.
Miközben szinte eltéptem a tekintetem az övétől, és kisétáltam a helyiségből, már tudtam, hogy soha többé nem visszakozhatok. Nem küldtem el. Nem küldtem vissza. És ha ő marad, nekem kell távol maradnom.

Sienna & Vladimir

 Ijesztő ívet kezdett formálni kettőnk története; már csak azért is, mert egyre inkább vettem észre magamon, hogy érdekel, mi történik vele. Próbáltam abba a hitbe ringatni magam, hogy ez csak pillanatnyi gyengeség, talán elfáradtam, és az, hogy Dimitriy-vel állandóan csak a gond van, furcsa frusztrációt eredményezett. Ki kellett volna törölnöm mindent a fejemből, ami kettőnk között történt, de míg más esetekben ez olyan könnyedén megtörtént... ezúttal még nem találtam meg a módszerért a felejtésnek.
Miután Ivan kiment, még egy utolsó lesújtó pillantással adózva a lány irányába - ezt betudtam annak, hogy kettejük között cseppet sem volt rózsásnak nevezhető a viszony -, én is hasonlóképpen tettem, csak épp nem lesújtás volt a tekintetemben. Teljesen biztos voltam abban, hogy megijedt; és éppen ez volt a célom. Megijeszteni. Elijeszteni. Elhitetni vele, hogy ha tényleg úgy hozná a helyzet, csak és kizárólag rajtam múlna a sorsa. Én juttathatom előre. De én lökhetem vissza a sanyarú, szürke mocsaras életébe is, amikor már egy kezén nem fogja tudni megszámolni, hány férfi volt aznap a vendége.
A kezem még mindig a kilincsen nyugodott, mikor meghallottam a kérdését. Meglepett, hogy éppen ezt kérdezte meg, szinte biztos voltam abban, hogy nem lesz hozzá bátorsága. És főleg nem lesz ennyire nyílt ebben az ügyben. - Hogy adjon jeget a halántékodra, mert megsérültél. - Mondtam először csak ennyit, és jó ideig nem követték újabb szavak a mondanivalómat. Valószínűleg azért, mert nem akartam rögtön az orrára kötni, hogy nem kell Oslo külvárosi gettójába visszamennie. Azonban ha ő nem megy sehová, nekem kellett megteremtenem a távolságtartás feltételeit, legalább addig, míg rá nem jövök, hogy mivel ejtette rabul a férfiasságomat. Miben több, mint a többi hozzá hasonló. Miért nem tudok betelni vele... - És hogy vigyen haza. - Fűztem végül hozzá, miután már bizonyára a pokolba átkozott az egyenes válasz hiánya miatt.

Sienna & Vladimir

 Talán meggondolatlanul buktak ki azok a bizonyos szavak, amelyekre végül vissza is kérdezett. Még előtte éreztem, ahogyan megremeg a teste, mintha furcsa ijedség futott volna végig rajta. Nem kellett volna megszólalnom. Nem mondhattam volna ki egy ilyen nyilvánvaló vágyat, még akkor sem, ha kínzópadon ülnék éppen. Ráadásul mióta ismer, talán ez volt az első alkalom, mikor kimondtam, hogy milyen terveim vannak vele. Pontosabban... lennének... vagy voltak.
Végül nem válaszoltam. Nem törtem meg a csendet, ami hideg zuhanyként borult ránk, helyette lassan felemeltem magamról, és arra ösztökéltem, hogy a két lábára álljon. Jóval tisztább volt a helyzet mint legutóbb, nem dobáltunk szét ruhákat, a letolt nadrágon és a félrehúzott bugyin kívül semmi más nem szenvedte meg a kettőnk kis rögtönzött légyottját. Ez főleg akkor váltott ki belőlem nagyobb megkönnyebbülést, mikor meghallottam Ivan mély hangját a folyosón, és tudtam, hogy az ajtó felé közelít.
Ekkor már kapóra jött, hogy a lány nem ült az ölemben, én magam is felálltam, és mindent mélyen magamba szívtam. Főleg az illatát akartam elraktározni, mert tudtam, amit ő még nem; hosszabb ideig nem fogunk találkozni. És ugyan nem készültem beváltani a fenyegetéseimet, de távol kellett tartanom magam tőle.
Még egy pillanatig hátrafordultam, mintha vártam volna tőle valamit. Én. Vártam valamit. Egy nőtől. Csak egy szót. Egy mozzanatot. Bármit, amit szintén magammal vihetek. Aztán elfordítottam a kulcsot a zárban, és utat engedtem Ivan-nak, hogy beléphessen. Ilyen helyzetekben mindig elvártam, hogy ne legyenek kérdései. - Történt egy kis incidens korábban. - Adtam neki felvilágosítást, majd egy pillanatra a lányra néztem. - Otvezi devushku domoy. Postradavshiy. Dayte yemu led na lob. - Szándékosan mondtam oroszul, ezzel tetézve némileg a lány idegességét. Valószínűleg tényleg kinézte belőlem, hogy visszaküldeném a kurvák közé, hogy bármikor rendelkezésre kelljen állnia bármely betévedőnek. - Várd meg a lányt a kocsiban. - Tettem még hozzá, mintegy utasításként Ivan-nak, hogy ez a végszó és most távozzon. Nem tudtam, akarok-e még mondani valamit. Valahol bíztam abban, hogy Ő igen. Furcsa érzés volt. Várni valamire... valakire. Hogy mondjon valamit.

Sienna & Vladimir

 Nem hagyta ki a lehetőségét annak, hogy hozzám hasonlóan ő is megérintsen engem. A kezei hol a hajamnál, hol a vállamnál simítottak végig, majd megtámaszkodott a vállamon. A teste jobban megfeszült, mint eddig, és kihajolt a csókból. Talán pontosan tudta, érezte, hogy vészesen fogyott az idő, de nem is kellett elhasználnunk mindet. Valószínűleg az adrenalin is dolgozott abban, hogy ilyen gyorsan a mámor szélére kevergőztem, de nem akartam veszni hagyni egyetlen értékes másodpercet sem. Úgy mozogtam a testében, ahogy ő akarta, ő szabta meg a ritmust, és valljuk be, sokkal gyengédebb volt, még ha a mozdulatait át it itatta valamiféle dac.
A döntő pillanatban már alig fogtam fel valamit; ismét visszahajolt, hogy megossza velem az ajkait, én pedig, mint hajótörött szomjazó, szinte rögtön le is csaptam a kínálkozó lehetőségre. Közben karjaim között még feszesebb lett a teste, ez pedig elemi erővel hatott az enyémre is. Egyre gyakrabban éreztem a ránduló izmokat magam köré gyűrűzni, és mikor beköszöntött nála az élvezet semmihez sem fogható érzése, már tudtam, hogy én is elengedhetem magam. Még rámarkoltam a fenekére az utolsó másodpercekben, így szabva meg azt a tempót, ami megadta nekem is az utolsó kegyelemdöféseket; ezekben a mozdulatokban pedig minden benne volt. A robbanás, ami következett, mintha az egész helyiséget beterítette volna, nem volt elegendő oxigén, bár egy ideig nem is voltam képes újra levegőt venni. A testem meg-megrándult, kiadva magamból mindent, majd felkutattam a tekintetét, fél ujjal eltüntetve egy izzadságcseppet az arcáról. - Ha tehetném, csak ezt tenném veled. Újra és újra. - Súgtam a füléhez hajolva, majd apró csókot leheltem a nyakára. Nem voltam képes megmozdulni. Szinte letaglózott az iménti mámorhullámmal, aminek továbbra is a hatása alatt voltam. Bár tényleg ennyiből állna az életem... vele. Mindentől távol, a testében lelve örömet akkor, amikor csak gondoltam.

Sienna & Vladimir

 Megfordult a fejemben az az eshetőség, hogy a dac miatt ezúttal más döntést hoz majd, kinyitja az ajtót, majd kisétál, aztán nem is látom többé. Bár talán még éppen időben végét vette volna ennek az egésznek. Az, hogy akárhányszor csak látom, a legkülönbözőbb reakciókat váltja ki belőlem, nem volt hosszútávon járható út. Az, hogy a testét minden alkalommal magamon akartam érezni, szintén nem volt elfogadható az én pozíciómban és szerepemben. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy egy ilyen nőt vettem feleségül; megittam a levét. És majdnem otthagytam a fogamat.
Szaggatottá vált a légzésem, mikor közelebb lépkedett, majd az ölembe ült, én pedig már fel is emeltem a két kezem, hogy végigsimítsak a testén. Ott volt bennem a még mindig elfojthatatlan düh, minden mozdulatom érzékeltette, hogy még nem altatta el a duzzogó oroszlánt, azonban ezúttal egészen más vonta el a figyelmemet. Benne akartam lenni, azonban lekorlátoztam a lehetőségeimet azzal, hogy átadtam neki az irányítást.
Nem adott sem magának, sem nekem túl sok időt, szinte azonnal elérkezettnek látta az időt, hogy megossza velem a testét; úgy merültem el benne, mintha két kirakós tökéletesen összepasszoló darabjai lennénk, majd egy hang nélkül markoltam bele a fenekébe, majd mielőtt megmozdítottam volna a csípőjét, ujjaim a hajába gabalyodtak, erővel rántva le az ajkaimhoz, hogy egy birtokló csókban forrjak össze vele.
Lassan mozdultam meg, mintha elfelejtettem volna, hogy az imént még én keveselltem az időt. De az állapot, amibe kerültem miatta, meggyőzött arról, hogy öt perc bőven elég ehhez a játékhoz. Az ő játékához, amit fogalmam sincs, tudatosan játszott-e, vagy csupán így alakult.
A szájába nyögtem, még mindig szorítva egyik kezemmel a hajtincseit, míg másik kezemmel a tökéletes ritmus megtalálásában segítettem neki. Alig kezdődött el, de már ott tartottam, mint egy szűz kisfiú, aki azon nyomban elveszíti a fejét, és kontroll nélkül a testébe robbanok. Próbáltam szabályozni magam, újra és újra mozdítva a csípőjét, hogy előbb az ő mámora köszöntsön be, de az érzés már borzolta a gerincemet.

Sienna & Vladimir

 A helyzetében jelenleg kétélű fegyvernek tűnt a csábítás. Mert talán ezzel hatást tudott gyakorolni a férfiakra, akiket kénytelen volt vendégül látni, és még magát Dimitriy-t is úgy tudta az ujjai között forgatni vele, ahogyan éppen szüksége volt rá, de engem nem tudott a szó hagyományos értelmében lekenyerezni. Nem tudott elcsábítani, és több, nem tudott vele ellágyítani. Ha egyszer eldöntöttem, hogy visszalököm a kurvák sorába, akkor vissza fogom lökni, akkor is, ha a maradék tíz percben másodpercenként jutalmaz meg orgazmussal. Akkor is.
A teste még mindig úgy simult az érintésem alá, mint valami kezesbárány, és ha a düh nem dolgozott volna mindkettőnkben olyan vadul, valószínűleg teljesen olyan érzésem lett volna, mint nem is olyan régen a fürdőszobában. Kívántam, ennek pedig már jól érezhető jele is volt, és ahogy hozzásimultam, valószínűleg ő maga is kiérezhette a vágyat, ami szinte lüktetett a teste nyomán.
A szavait hallva tényleg el kellett őt engednem. Magamnak volt józanítás inkább, hogy megemlítettem Ivant, de tudtam azt is, hogy rá is hatással van a férfi jelenléte. Cseppet sem jó értelemben. Éreztem az ujjait a mellkasomon, ami nem segített a lehiggadásban, azonban a következő pillanatban mégis elléptem előle, és elsétáltam az ajtóig.
A kilincshez nyúltam, és mire már azt gondolhatta volna, hogy kimegyek, helyette kulcsra zártam az ajtót, és visszafordultam felé. Furcsa játék volt ez kettőnk között, még magam sem tudtam hová tenni azt a ragaszkodást, ami kezdett kialakulni bennem irányában; talán éppen ezért akartam minél távolabb tudni magamtól. És Ivan is meg fogja kapni tőlem a feladatot, hogy orvosolja ezt a problémát. Ki kellett vernem a fejemből mindent, ami akár egy másodpercre is pozitív emlékeket sejtetett ezzel a lánnyal kapcsolatban.
Az ajtó zárva volt, de így is tudtam, hogy hamarosan dörömbölés fogja megtörni a jelenlegi csendet. Nagyjából hat percet adtam Ivan érkezésének, ez pedig aligha kevés volt mindenhez, amit éppen tudtam volna tenni vele. És amit akartam. Minden józan eszem ellenére továbbra is csak azon járt az agyam, hogyan kaphatnám meg, a vágy már majdnem szétszorította a nadrágomat, így az övemhez nyúltam és meglazítottam azt, szinte rögtön térdig tolva a szövetnadrágomat. A jelenet valószínűleg éppen úgy zajlott mint le, mint az imént a Jens nevű férfival, azonban valószínűleg én már a legkisebb ellenkezésbe is belehaltam volna.
Meglazítottam a nyakkendőmet, majd arra a székre ültem le, ahol az első idelátogatásom során is. Ott ültem, a vágyam szinte szétrobbant a várakozás súlyától. - Öt perc, huszonhat másodperc. - Csak ennyit mondtam, mint valami időzített bomba, de nem nyújtottam ki felé a kezem, nem tettem semmit. Azt akartam, hogy döntést hozzon. Ismét.

Sienna & Vladimir

 Furcsa ridegség költözött a levegőbe, miután letettem a telefont; bár csupán demonstrálni akartam azt, hogy ki az, aki itt valójában meghozza a döntéseket, és ugyan talán úgy tűnt, hogy néha megkapja ennek a döntési jognak az illúzióját, de valójában nem volt több ennyinél; illúziónál. Ivan neve pedig amúgy is egy kellemetlen érzést idézett az emberek gyomrában, általában azért, mert ha rá szükség van, akkor már tényleg baj van.
Nem szólalt meg többé, amiért kiváltképp hálás voltam. Már csak az hiányzott volna, hogy ismét nekikezdjen, de talán rájött arra, hogy azzal csak maga alatt vágná a fát. Idén még úgysem küldtem senkit Szibériába, ne akarjon ő lenni az első, aki átlépi azt a bizonyos határt. Amikor viszont a testem egészen más módon kezdett reagálni a szituációra, arra, hogy márpedig ő egy akaratos és makacs, dacos kislányként viselkedett, inkább tartottam volna életben a dühömet, mintsem hogy ismét a testével tudjon lekenyerezni. Azzal a testtel, ami az elmúlt időszak legnagyobb mámorához segített. Mégis, nem engedhettem meg magamnak, hogy ellágyuljak. El kellett fojtanom a kibontakozó vágyat. Mi a fene történik velem?
Már készültem kihátrálni a helyiségből, megvárni odakinn, míg Ivan megérkezik, de még azelőtt, hogy elengedtem volna az arcát, egy tizedmásodperc alatt a tarkómra markolt, és a saját szájára rántotta az én számat. Furcsa egyveleget éreztem a csókjában; dühöt. Elkeseredettséget. Talán ijedtséget is, de nem bontakoztam ki a csókból. Éppen ellenkezőleg; én magam is beleálltam, átvéve fölötte az irányítást, majd az egész testét rántottam a sajátomhoz, úgy mintha az életet akarnám kiszipolyozni a testéből ezzel a csókkal. Az éhség érzése, ami ismét úrrá lett rajtam, már nem tudott odakinn maradni, ismét minden porcikájára vágytam, annak ellenére, hogy tudtam, a játszma hamar véget fog érni. - Ivan hamarosan megérkezik. - Megtörtem a csókot, de a tekintetét egy másodpercre sem eresztettem. Nem mondtam le arról, hogy megbüntetem. Még ha nem is úgy, ahogyan ő azt most még gondolta.

Sienna & Vladimir

Tekintetem a vérfoltra siklott az asztal szélén, így nem volt nehéz összeraknom a képet a fején is látható sérüléssel. Égető lehetett a fájdalom, amit akkor, abban a percben érzett, ráadásul ha előbb tudom, hogy az a senkiházi egy nála gyengébb nő fejét az asztal sarkába verte, rögtön két golyót kapott volna a koponyájába.
Általában mindig tudtam, hogy mit várjak a másiktól. A meghunyászkodás azonban soha nem maradt el - kivéve most. Fogalmam sem volt arról, hogy dacolni kezd velem, majd mikor kirántotta az arcát az ujjaim szorításából, már tudtam, hogy ostobaság volt bármilyen viszonyt is kialakítani vele; csupán felbátorodott, én pedig ha nem is vallottam be, de mélyen legbelül imádtam, ha egy nő dacolt velem. Ettől a ténytől viszont nem lettem kevésbé dühösebb.   
Életemben először nem tudtam, hogy mit kellene tennem. A szavai - az enyémekhez hasonlóan - határozottan csengtek, és itt már egyértelmű volt, hogy egyikünk sem fog visszakozni. - Proklyatyye zhenshchiny. Problema tol'ko v nikh. - Szitkozódtam magamban, mintha bármit is értett volna belőle, majd újra nagy levegőt vettem, és metsző tekintetemmel továbbra is követtem minden mozdulatát. A dacot már csírájában ki kellett volna ölni belőle, és mégis, annyi év után még mindig ott lángolt benne. És ez minden bosszankodásom ellenére még mindig tetszett. - Rendben. Kérésed parancs. - Mondtam csupán ennyit, ekkor már a zsebemben turkálva a mobilom után, amin szinte rögtön megtaláltam a keresett telefonszámot, és a fülemhez emeltem. - Idi v bar, Ivan. My vstretimsya zdes'. - Nem mondtam többet, éppen elég információ volt ez ahhoz, hogy Ivan tudja a dolgát.
Ledobtam a telefont az asztalra a háta mögött, ami egy hangos puffanással ért ott földet, majd ismét marokra fogtam az állát, ekkor már esélyt sem adva arra, hogy ki tudja rántani onnét csak úgy. Ekkor már a sérülését szemléltem a halántékán, megállapítva, hogy ennek jó pár napig nyoma lesz, először egy szép sötétkék, majd egy zöld monokli formájában. Megannyi szitokszó volt még a tarsolyomban, és csupán valami csoda folytán nem hánytorgattam fel mindent - valószínűleg durvább jelzők hagyták volna el a számat, mint a halott barátocskánkét. A tekintetében felsejlő dac azonban egészen más hatást kezdett gyakorolni rám. Éreztem, hogy a düh érzését valami egészen más váltja fel a testemben, a vér, ami eddig a számat és a kezemet mozgatta, most a testem egy bizonyos pontja felé kezdett vándorolni, emiatt a légzésem is rendezetlenebbé vált. De. Most. Nem.

Sienna & Vladimir

Nem adott különösebb örömet maga a gyilkolás ténye, de ez a munkám velejárója volt. Bármikor dönthettem volna úgy, hogy befejezem ezt a fajta büntetést, és máshogyan kezelem a hasonló szituációkat, de úgy tűnt, még a halál sem elég ijesztő következmény mindenkinek. Hát minek adnánk nekik esélyt a jobb útra, ha szemmel láthatóan képtelenek élni a kapott lehetőséggel?  
A férfi fejéből ömlő vér hamar kezdett szétterjedni a padlón. Én még mindig nem mozdultam, egy apró érzelem sem futott végig az arcomon, miközben visszaraktam a fegyvert a zakóm alá. - Ne uznay etogo. - Címeztem a mondanivalómat Kirill-nek, de ismerte már a módját ennek is; nem hagyunk nyomot magunk után. Mindent, ami által azonosítani tudnák, el kellett tüntetnie. Véres meló, már-már gyomorforgató, de mindannyian tüntettünk már el holtestet. Ez amolyan beavatási szertartás az újaknak.
Mikor ismét kettesben maradtunk, még mindig nem tudtam uralkodni a lángszerűen terjedő dühömön. Valahol rá is dühös voltam - talán jobban, mint a halott udvarlójára -, hisz elszalasztotta az alkalmát annak, hogy segítséget kérjen. Nem volt garancia arra, hogy hátrajövök számon kérni Kirillt. És az sem volt biztos, hogy Kirill visszaér időben.
Kihúztam magam, miközben megálltam vele szemben, egy mély levegővel próbálva palástolni a továbbra is tomboló haragot, de mikor a fél kezemmel hátranyúltam, hogy becsapjam az öltöző ajtaját, az pedig alig maradt a tokjában, maga a mozdulat és a mögötte rejlő indulat talán egyértelműsítette számára is a helyzetet. Dühített a mosoly is, amivel oldani próbálta a helyzetet, mert éppen az ellenkező hatást érte el. - Egyetlen dolog igényel újragondolást. - Léptem közelebb hozzá, majd magam sem tudom, honnan jött a mozdulat, de megragadtam az arcát az álla alatt, így kényszerítve, hogy rám nézzen. - Ha bejön valaki azon az ajtón, akinek nem kéne, te nem csendben tűröd, és hagyod, hogy a földre döngöljön és megdugjon. - Nem válogattam meg a szavaimat, habár ritkán fogalmaztam ennyire kendőzetlenül és vulgárisan. Kirill nem volt annyira messze, hogy ne hallja meg, ha legalább kiabált volna. Bár meg tudtam volna fogalmazni, miért voltam ennyire végletesen dühös rá. - Vagy ha a kiváltságosok életét unod, csak szólnod kell és visszamehetsz a többi közé. - Túlzás. Túlzásokba estem. Valahol mélyen tudtam, hogy az ijedtség egészen máshogy hat a reflexekre. Nem volt helyénvaló a dorgálásom. De túl csökönyös voltam ahhoz, hogy bármit is visszaszívjak.

Sienna & Vladimir

Nem kellett megismételtem a Kirill-hez intézett szavakat, elhaladt mellettem, és a lány mellé érve próbálta őt szó szerint egyenesbe hozni. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy minden mozdulatot fájlalt, és hogy valószínűleg nem egy egyszerű pofont kapott ettől a nyomorulttól. Attól nem is repedt volna fel így a szemöldöke. Talán az vérzett, de innen elég nehéz volt megállapítani a vér származásának pontos helyét.
- Ismered a mondást? Néha bölcsebb hallgatni. - Továbbra is suttogtam, bár ez inkább már csikorgás volt, a dühtől pedig összekoccantak a fogaim. Már nemcsak a gyomromat uralta az ismeretlen eredetű érzés, hanem minden porcikámat és minden mozdulatomat is. Ki akartam végezni, és az sem érdekelt, ha még egy hét múlva is a vérét és a testdarabjait takarítják majd az öltöző falairól.  
Kirill szavai eljutottak a tudatomig, így a tekintetem ismét a lányt mustrálta. Az, hogy a saját elmondása szerint jól van, jelen helyzetben baromi keveset segített rajtam. Jens helyzetén még annyit sem, bár róla már mindenki helyében lemondtam volna. - Tévedésben vagy, ha azt hiszed, következmények nélkül bánthatsz itt egy lányt. - Szándékosan fogalmaztam így, habár más helyzetben - Sienna távollétében - talán a lány helyett én is egészen más kifejezést használtam volna. Volt egy fontos szabály; a lányokra tilos kezet emelni. Ha mégis megteszik, az embereim tudták a protokollt, márpedig itt csak egyfajta forgatókönyv létezett.
Lazítottam a szorításomon, amin a kis senkiházi kapva kapott, és rögtön kiszakította magát a kezeim közül. Ő azt hihette, hogy hirtelen erősebb lett mint én, de fogalma sem volt, hogy valójában én akartam hogy ez történjen. Nagyjából volt egy elképzelésem, mi fog következni, és nem is tévedtem, mikor előrántotta azt a csukható kést a zsebéből, és összevissza hadonászni kezdett vele. Közben motyogott valamit, de nem értettem, mindenesetre Sienna felé mutogatott. - Megkönnyíted a dolgom. - Reagáltam ennyivel, miközben a zakóm alá nyúltam és kezembe akadt a Glock 34-esem hideg markolata. Ha higgadt tudtam volna maradni, valószínűleg máshogyan történik mindez.
A fegyver hamarosan már a mellkasára, majd a fehére szegeződött, ekkor már szándékosan kerülve a lány tekintetét. Bizonyára tudta, hogy történnek itt a dolgok. Hogy a vér már szinte a reggeli gyümölcslevünk mellé párosult. De testközelből kételkedtem, hogy látott volna már ilyesmit. - Az utolsó szó jogán. Kérj bocsánatot. Halljam! - Ekkor viszont már megemeltem a hangom, a ráncok pedig megfeszültek a homlokomon. Neki és a kis sarki bicskájának esélye sem volt.