Vladimir & Sienna

Ivana. Tényleg fogalmam sem volt, ki ő, de miután másodszor is ezen a néven szólított, már nem csak az elméje épségét kérdőjeleztem meg magamban, hanem kíváncsivá tett. Nem mintha ez lett volna a megfelelő alkalom a kérdezősködésre. Egy pillanatra az arcára néztem, amikor zsigerből rávágta a lehető legátlátszóbb választ, de amikor láttam, milyen arrogánsan fordítja el a fejét, megfordult a fejemben, hogy mégis ott hagyom elvérezni. Mégsem mentem sehová; a szememet forgattam és spanyolul káromkodtam az orrom alatt, de inkább fogtam az összegyűrt pulóvert és a sebre szorítottam.
Fájdalmas nyögése egyfajta elégtétel volt az előző után, mégis aggodalommal töltött el az egész szituáció. Nem tudtam, miért segítettem neki; talán csak megrémítettek a lehetséges következményei annak, ha hagyom őt meghalni. Lekezelő szavait hallva kedvem lett volna még jobban a sebbe ékelni a pulóvert, de a nyelvemre haraptam és nem szóltam semmit, csak amikor egyre szaggatottabbá vált a légzése.
– Inkább ne beszélj – szóltam rá, de persze nem egy olyan emberrel álltam szemben, akinek csak úgy meg lehet mondani, mit csináljon. Ennek megfelelően folytatta is a beszédet, és akaratlanul is felé kaptam a tekintetem, amikor azt mondta, elrabolták a lányát. Persze, Dimitriy távoltartási végzést kapott, ezért nem tudhattam róla. Szóra nyitottam a számat, meg akartam kérdezni, jól van-e lánya, mert bár még soha nem találkoztam vele, az ő köreikben nem jelenthetett sok jót az elrablás. Aztán feltette a költői kérdést, ami miatt inkább becsuktam a számat és én magam is bezárkóztam. – Az enyém eladott nektek tizenhat éves koromban – feleltem kifejezéstelen arccal. Az a szarrágó Miguel persze nem volt szó szerint az apám, de ha azt nézzük, kivel élt együtt az anyám, akkor ő állt a legközelebb ehhez a fogalomhoz.
Biztosan éreztem, hogy ezzel méltón ki is veséztük a témát, ezért inkább újra arra fordítottam a figyelmemet, hogy mégis hogy a jó francban kerüljünk valami magasztosabb, de legalábbis kevésbé elcseszett helyzetbe. Szerencsére a beszéddel nem erőlködött tovább, míg arra koncentrált, hogy megpróbáljon lábra állni. Igyekeztem segíteni neki, már amennyire tudtam amellett, hogy fenntartottam a nyomást a sérülésen. A kabáttal való bánásmódja nem lepett meg különösebben, de mivel nem én vettem – mint ahogy semmit –, úgy fogtam fel, hogy igazából a saját dolgaival viselkedik így. Legyen az ő baja; bár az kérdéses volt, hogy én hogy nem fogok halálra fagyni hazafelé. De nekem legalább nem volt lyuk a mellkasomban.
– Nem vagyok sebész, de láttam már csúnyábbat – feleltem, miközben megpróbáltam támaszt nyújtani neki, hogy segítsek neki elindulni az ajtó felé. Persze minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem játszotta volna a keményfiút. – Tifelétek ez így működik. – A saját szavait fordítottam ellene, de még mindig az kötött le jobban, hogy bejussunk az épületbe. Csak remélni tudtam, hogy hajlandó lesz legalább annyit leadni abból a fene nagy önérzetéből, hogy belássa: ha most nem hagyja, hogy segítsek neki, akkor itt fog elvérezni egy sikátorban, a saját bárja mögött.
Miután sikerült valahogy elevickélnünk a hátsó kijárathoz, kinyitottam az ajtót, hogy betámogassam rajta, de ezen a ponton elbizonytalanodtam. Fogalmam sem volt, hogy megy ez feléjük; szóljak minél több elérhető emberének és hozzak segítséget, vagy jobb csendben maradni és csak a feltétlenül szükséges embereket riasztani? Vigyem be a bárba vagy inkább az öltöző nyugalmában nézzem meg, mennyire súlyos a helyzet?
– Kinek szóljak? – néztem rá, egy pillanatra megállva a folyosón, rá bízva a választást. – Riasszak mindenkit, vagy inkább nézzük meg, milyen súlyos? – Neki kellett döntenie, mennyire akarja nagy dobra verni az egészet.

Vladimir & Sienna

Nehéz volt eldönteni, melyik napok a nehezebbek: amikor nekem kellett játszanom a csábítót, vagy amikor másoknak kellett segítenem benne. Még mindig minden egyes alkalommal kirázott a hideg, amikor idehozták a friss árut, a fiatal, alig tizennyolc éves lányokat, akiket – Ivan szava járása szerint – „be kellett tanítani”. Amikor idegen férfiak bámulják vagy érintik a tested, akkor undorodsz magadtól és gyűlölöd őket. Amikor belenézel ezeknek a lányoknak a szemébe és úgy teszel, mintha te nem lettél volna ugyanott, akkor undorodsz magadtól és még gyűlölöd is magad. Minden egyes pillanatban, amikor levegőt veszel, amikor látszólag érdektelen maradsz, amikor azt mondod: nem olyan szörnyű, túl fogod élni.
Hiába volt Maksim arcán eszelős vigyor, csak azt érte el vele, hogy kedvem támadt ismét arcon köpni. Kizárólag azért nem tettem meg, mert jól emlékeztem a legutóbbi alkalomra, és azért is, mert a tekintetem megakadt egy túlzottan is ismerős alakon. Maksim szinte haptákba vágta magát, én viszont csak elfelejtettem levegőt venni, mert fogalmam sem volt, vajon most is hozzám jött-e. Ambivalens érzelmeket keltett bennem a gondolat, de hamar kiderült, hogy feleslegesen; a tekintetünk összeakadt ugyan egy pillanatra, de hiába lépkedett az irányunkban, egyszerűen csak elsétált mellettem.
Kifújtam a levegőt, amit öntudatlanul is bent tartottam, mire Maksim rám nézett egy amolyan „mi a franc” fejjel, de csak legyintettem és ott hagytam. A hátsó folyosót vettem célba, de véletlenül sem azért, mert Vladimir is valahova arrafelé tartott az előbb; az öltözőhöz akartam eljutni, hogy megnézzem, minden rendben van-e a svéd lánnyal.
Valamikor félúton hallottam meg a hangot. Odabent elnyomta volna a bár zenéje, de a folyosón sétálva még ki tudtam venni: egy gyanús puffanás, aztán egy sietősen elhajtó autó kerekeinek a hangja. Nem kellett sokat gondolkoznom, mi lehetett az a bizonyos puffanás, tizenhat éves korom óta az oroszok vendégszeretetét élveztem, hallottam már nem egy és nem két lövést életem során. Tettem még egy lépést előre...
Aztán eszembe jutott Vladimir. Hirtelen rossz érzés szorította össze a torkomat, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva sarkon fordultam és sietős léptekkel a hátsó kijárat felé vettem az irányt az öltözők helyett. Életemben először éreztem vágyat arra vonatkozóan, hogy megszólítsam Maksimot, de valahova eltűnt, és nem ért annyit az egész, hogy megkeressem. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam, tekintetemet körbevezetve a sikátoron, hogy aztán megpillantsam a földön, a fal tövében ülő Vladimirt.
– Mi a... – Döbbenten nyíltak nagyra szemeim, amikor megláttam az ingje elején növekvő vörös foltot. Rám nézett és valamiért Ivanának szólított, de én csak megráztam a fejem, miközben sietve elindultam felé. A hátsó ajtó becsukódott, én pedig két pillanat múlva már ott térdeltem mellette. – Nem tudom, ki az az Ivana – feleltem félvállról, mert már azzal voltam elfoglalva, hogy levegyem magamról a pulóveremet; a kabátomat egyelőre a földre dobtam magunk mellé. – Mégis mi a franc történt? – Nem kéne neki testőrökkel járkálni mindenhová, vagy ilyesmi? Fogalmam sem volt, mi motivált arra, hogy segítsek neki, de ahogy lekerült a pulóverem, gombócba gyűrtem és egy határozott mozdulattal erőteljesen a mellkasához szorítottam, oda, ahol a vörös folt epicentrumát sejtettem. Az sem érdekelt, ha ezzel még nagyobb fájdalmat okozok neki. – A francba... – A hátsó kijárat felé kaptam a fejem, mintha attól, hogy elkezdem szuggerálni, kijöhetne rajta a segítség, pedig még azt sem tudtam, miért érdekel egyáltalán Vladimir jóléte. Egy gonosz hang azt súgta a fejemben, hogy ott kéne hagynom meghalni, elvégre ha Dimitriy örökölné meg a helyét, semmissé válna a nekünk adott ultimátuma, nekem pedig valószínűleg soha többé nem kellene visszatérnem a prostitúcióhoz.
Mégsem mozdultam el mellőle.
– Fel tudsz állni? – néztem a világoskék szemekbe, amik néhány napja még halálra rémítettek, most viszont aggodalmat ébresztettek bennem a nehézkes fókuszálásukkal. – Itt kint nem tudok segíteni – ráztam meg a fejem, még mindig nyomást gyakorolva a sebre és a lehetőségeinket latolgatva. Egyelőre viszont csak addig jutottam, hogy az egyik kezemmel megragadtam a földre dobott kabátomat és kissé szerencsétlenül, de ráterítettem, hogy legalább ne fagyjon halálra.