Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : viggo mortensen Posztok száma : 91 User neve : benibigyó Csoport : halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : frogner Foglalkozás : pakhan Előtörténet : a word is silver, silence is gold Kor : 66
Vladimir Sergey Smolensky —
Elküldésének ideje — Csüt. Dec. 02, 2021 5:51 am
Sienna & Vladimir
dead men tell no tales
A vér egyre nagyobb formát rajzolt az ingemen, már amennyit felfogtam belőle. Legutóbb, mikor lelőttek, csak a vállamat súrolta a golyó, a heget azóta is viseltem, és kijelenthetjük, hogy fele ennyire nem fájt. De ezúttal jobb volt az irány. Még most sem tökéletes, hisz ha annak szánták volna, a fejemből ömlene a vér, és nem nagyon mesélnék történeteket egy idegennek az éppen aktuális családi helyzetekről. Mint ahogy tette ezt Dimitriy. Alig fogtam fel valamit abból, amit ő mondott. Másra kellett koncentrálnom - történetesen arra, hogy én magam is megpróbáljam szorítani azt az átkozott rongyot, amit a mellkasom elé nyomkodott, ezzel csak fokozva az újabb fájdalomlöketet, de mindez már eltörpült a meglévő mellett. Valahol mélyen értékelnem kellett volna azt, hogy nem fordult sarkon, hisz neki is érdeke fűződhetne abból, ha eltűnök a színről. Dimitriy-vel ő sokkal jobban járt volna, mint vezető pakhan. Mindenki más megsínylette volna a vezetőváltást. Talán nem is sejtette, de ha tudta volna, milyen megbízhatatlan a fiam valójában, könyörögnie kellett volna azért, hogy életben maradjak. A fiam csak bajt hozott volna rá az én esetleges halálom után. Régen talán megijesztett volna nyíltan, szinte társként tekinteni a halálra. De egész életemben a vállamon pihent ez a kis szellem, azt lesve, mikor jön el a tökéletes ideje annak, hogy magával vigyen. Most lenne az a tökéletes idő? Alig fogtam fel valamit abból, hogy a hideg, sötét utcáról bekeveredtünk a némileg világosabb melegre. - Egyedül Makszimnak szólj. - Volt pár másodpercnyi hatásszünet, miután feltette a kérdését. - Ő ismeri a protokollt. Legutóbb is az apja varrt össze. - Egyszerű tény volt - nekem. De ő is mondta az előbb, mifelénk ezek a dolgok így mennek. Lövések dördülnek, sebeket varrnak, a családok pedig legrosszabb esetben gyászolnak. Mint egy örökös körforgás. Papa sem békés úton ment el; és tudtam, hogy én sem ágyban, párnák között fogok. - Amíg a Doktor ideér, nézzük meg mit tehetünk. - Pontosabban, hogy ő mit tehet. Hisz én aligha voltam képes bármire, már ha valaminek lehetett nevezni felváltva támaszkodást. - Erről egy szót sem senkinek. - Nem tudtam, mennyire ismeri az íratlan szabályokat. Valamiért van egy olyan sejtésem, hogy Dimitriy nem a maffia protokolljait mondta fel neki éjszakánként. Nem verjük nagy dobra, ha bántódásunk esik - érthető okokból. És még így, egy fájdalomhullám kellős közepén is az zavart a legjobban, hogy miután a minap megmutattam neki, ki is valójában a főnök... én szorultam az Ő segítségére.
too many bad notes playing in our symphony so let it breathe, let it fly, let it go let it fall, let it crash, burn slow
Ivana. Tényleg fogalmam sem volt, ki ő, de miután másodszor is ezen a néven szólított, már nem csak az elméje épségét kérdőjeleztem meg magamban, hanem kíváncsivá tett. Nem mintha ez lett volna a megfelelő alkalom a kérdezősködésre. Egy pillanatra az arcára néztem, amikor zsigerből rávágta a lehető legátlátszóbb választ, de amikor láttam, milyen arrogánsan fordítja el a fejét, megfordult a fejemben, hogy mégis ott hagyom elvérezni. Mégsem mentem sehová; a szememet forgattam és spanyolul káromkodtam az orrom alatt, de inkább fogtam az összegyűrt pulóvert és a sebre szorítottam. Fájdalmas nyögése egyfajta elégtétel volt az előző után, mégis aggodalommal töltött el az egész szituáció. Nem tudtam, miért segítettem neki; talán csak megrémítettek a lehetséges következményei annak, ha hagyom őt meghalni. Lekezelő szavait hallva kedvem lett volna még jobban a sebbe ékelni a pulóvert, de a nyelvemre haraptam és nem szóltam semmit, csak amikor egyre szaggatottabbá vált a légzése. – Inkább ne beszélj – szóltam rá, de persze nem egy olyan emberrel álltam szemben, akinek csak úgy meg lehet mondani, mit csináljon. Ennek megfelelően folytatta is a beszédet, és akaratlanul is felé kaptam a tekintetem, amikor azt mondta, elrabolták a lányát. Persze, Dimitriy távoltartási végzést kapott, ezért nem tudhattam róla. Szóra nyitottam a számat, meg akartam kérdezni, jól van-e lánya, mert bár még soha nem találkoztam vele, az ő köreikben nem jelenthetett sok jót az elrablás. Aztán feltette a költői kérdést, ami miatt inkább becsuktam a számat és én magam is bezárkóztam. – Az enyém eladott nektek tizenhat éves koromban – feleltem kifejezéstelen arccal. Az a szarrágó Miguel persze nem volt szó szerint az apám, de ha azt nézzük, kivel élt együtt az anyám, akkor ő állt a legközelebb ehhez a fogalomhoz. Biztosan éreztem, hogy ezzel méltón ki is veséztük a témát, ezért inkább újra arra fordítottam a figyelmemet, hogy mégis hogy a jó francban kerüljünk valami magasztosabb, de legalábbis kevésbé elcseszett helyzetbe. Szerencsére a beszéddel nem erőlködött tovább, míg arra koncentrált, hogy megpróbáljon lábra állni. Igyekeztem segíteni neki, már amennyire tudtam amellett, hogy fenntartottam a nyomást a sérülésen. A kabáttal való bánásmódja nem lepett meg különösebben, de mivel nem én vettem – mint ahogy semmit –, úgy fogtam fel, hogy igazából a saját dolgaival viselkedik így. Legyen az ő baja; bár az kérdéses volt, hogy én hogy nem fogok halálra fagyni hazafelé. De nekem legalább nem volt lyuk a mellkasomban. – Nem vagyok sebész, de láttam már csúnyábbat – feleltem, miközben megpróbáltam támaszt nyújtani neki, hogy segítsek neki elindulni az ajtó felé. Persze minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem játszotta volna a keményfiút. – Tifelétek ez így működik. – A saját szavait fordítottam ellene, de még mindig az kötött le jobban, hogy bejussunk az épületbe. Csak remélni tudtam, hogy hajlandó lesz legalább annyit leadni abból a fene nagy önérzetéből, hogy belássa: ha most nem hagyja, hogy segítsek neki, akkor itt fog elvérezni egy sikátorban, a saját bárja mögött. Miután sikerült valahogy elevickélnünk a hátsó kijárathoz, kinyitottam az ajtót, hogy betámogassam rajta, de ezen a ponton elbizonytalanodtam. Fogalmam sem volt, hogy megy ez feléjük; szóljak minél több elérhető emberének és hozzak segítséget, vagy jobb csendben maradni és csak a feltétlenül szükséges embereket riasztani? Vigyem be a bárba vagy inkább az öltöző nyugalmában nézzem meg, mennyire súlyos a helyzet? – Kinek szóljak? – néztem rá, egy pillanatra megállva a folyosón, rá bízva a választást. – Riasszak mindenkit, vagy inkább nézzük meg, milyen súlyos? – Neki kellett döntenie, mennyire akarja nagy dobra verni az egészet.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : viggo mortensen Posztok száma : 91 User neve : benibigyó Csoport : halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : frogner Foglalkozás : pakhan Előtörténet : a word is silver, silence is gold Kor : 66
Vladimir Sergey Smolensky —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 01, 2021 8:41 pm
Sienna & Vladimir
dead men tell no tales
Igyekeztem elfelejteni azt az estét. Amikor bizonyossá vált, hogy Ivana hűtlen lett a családjához; voltaképpen ehhez még annyi sem kellett, hogy szó szerint hűtlen legyen hozzám. Egyszerűen más utat választott. Más pénzét, ha jobban tetszett, mintha nem lett volna elég a családi kasszában. A csillagot is leraboltam neki az égről, mikor fiatalok voltunk. És ostobák. Már alig emlékeztem rá. A feledésé lett az ölelése. A csókja. A szerelmes szavai. Minden, ami egykoron a világot jelentette, ma már nem több ködös emlékeknél. Azon az estén én magam lőttem fejbe a saját feleségemet. - Ivana... - Suttogtam ismét, mikor közeledni kezdett felém. A barna hajzuhatag még mindig olyan dús volt, mint régen. De az illat... az valami egészen más. Ekkor tisztult ki a kép és tudatosult bennem, hogy nem ez Ivana. - Senki. - Reagáltam szinte rögtön a szavaira, majd mintha ebben a helyzetben jót tenne a makacskodás, elfordítottam a fejem. Nem akartam a segítségére szorulni. De bassza meg, nem a bár sarkában kellene a saját vérembe fulladnom, azon elmélkedve, hogy máshogyan is történhetett volna. A légzésem felgyorsult, majd egy nagyobb nyögést megfékezve alig tudtam visszafojtani a fájdalmam egyetlen hangját, mikor szorítani kezdte a sebet. Fájt. Mi tagadás. Talán nem most volt a legmegfelelőbb alkalom arra nézve, hogy adjam a rendíthetetlent. - Mifelénk ez így működik. Ha valami nem tetszik a szomszéd... portáján... nem leveleket küldözgetsz... - Szaggatottan beszéltem, azt sem értettem, mi szükségét érzem annak, hogy megosszam vele ezeket. Semmi köze nem volt hozzá. Továbbra sem. -, hanem belelősz a másikba egy egész tárat. - Folytattam, igaz, itt most csak egy golyót eresztettek belém. Talán Fredriknek ennyi is elég volt, hogy tudjam, ez volt az utolsó hadüzenete. - Elrabolta a lányom. Én pedig... - A tenyeremre néztem, amely már szinte egész területében világított a vöröslő vértől. - Kiszabadítottam. Nem ezt teszi egy apa? Nem kellett volna beszélnem. Éreztem, hogy minél többet mesélek feleslegesen, úgy veszik ki belőlem az erőm. Mindenképpen rá akartam cáfolni az esetlen gyerek jelzőre. Így minden erőmet összeszedve próbáltam két lábra állni, közben egy cseppet sem elegáns mozdulattal rugdaltam arrébb a kabátját, amit melegítő gyanánt aggatott rám. - Mert odabenn tudsz? - Valószínűleg a fájdalom beszélt belőlem. Utáltam a gyengébbik orcámat mutatni, főleg idegenek felé. Esetleg a saját gyerekeim előtt még megtettem volna zokszó nélkül. De be kellett látnom, hogy vagy ő segít bevánszorogni, vagy senki. Egyáltalán mennyire jó ötlet visszamenni? Tele a hely idegenekkel. Mindenkit haza kell küldeni.
too many bad notes playing in our symphony so let it breathe, let it fly, let it go let it fall, let it crash, burn slow
Nehéz volt eldönteni, melyik napok a nehezebbek: amikor nekem kellett játszanom a csábítót, vagy amikor másoknak kellett segítenem benne. Még mindig minden egyes alkalommal kirázott a hideg, amikor idehozták a friss árut, a fiatal, alig tizennyolc éves lányokat, akiket – Ivan szava járása szerint – „be kellett tanítani”. Amikor idegen férfiak bámulják vagy érintik a tested, akkor undorodsz magadtól és gyűlölöd őket. Amikor belenézel ezeknek a lányoknak a szemébe és úgy teszel, mintha te nem lettél volna ugyanott, akkor undorodsz magadtól és még gyűlölöd is magad. Minden egyes pillanatban, amikor levegőt veszel, amikor látszólag érdektelen maradsz, amikor azt mondod: nem olyan szörnyű, túl fogod élni. Hiába volt Maksim arcán eszelős vigyor, csak azt érte el vele, hogy kedvem támadt ismét arcon köpni. Kizárólag azért nem tettem meg, mert jól emlékeztem a legutóbbi alkalomra, és azért is, mert a tekintetem megakadt egy túlzottan is ismerős alakon. Maksim szinte haptákba vágta magát, én viszont csak elfelejtettem levegőt venni, mert fogalmam sem volt, vajon most is hozzám jött-e. Ambivalens érzelmeket keltett bennem a gondolat, de hamar kiderült, hogy feleslegesen; a tekintetünk összeakadt ugyan egy pillanatra, de hiába lépkedett az irányunkban, egyszerűen csak elsétált mellettem. Kifújtam a levegőt, amit öntudatlanul is bent tartottam, mire Maksim rám nézett egy amolyan „mi a franc” fejjel, de csak legyintettem és ott hagytam. A hátsó folyosót vettem célba, de véletlenül sem azért, mert Vladimir is valahova arrafelé tartott az előbb; az öltözőhöz akartam eljutni, hogy megnézzem, minden rendben van-e a svéd lánnyal. Valamikor félúton hallottam meg a hangot. Odabent elnyomta volna a bár zenéje, de a folyosón sétálva még ki tudtam venni: egy gyanús puffanás, aztán egy sietősen elhajtó autó kerekeinek a hangja. Nem kellett sokat gondolkoznom, mi lehetett az a bizonyos puffanás, tizenhat éves korom óta az oroszok vendégszeretetét élveztem, hallottam már nem egy és nem két lövést életem során. Tettem még egy lépést előre... Aztán eszembe jutott Vladimir. Hirtelen rossz érzés szorította össze a torkomat, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva sarkon fordultam és sietős léptekkel a hátsó kijárat felé vettem az irányt az öltözők helyett. Életemben először éreztem vágyat arra vonatkozóan, hogy megszólítsam Maksimot, de valahova eltűnt, és nem ért annyit az egész, hogy megkeressem. Az ajtóhoz léptem és kinyitottam, tekintetemet körbevezetve a sikátoron, hogy aztán megpillantsam a földön, a fal tövében ülő Vladimirt. – Mi a... – Döbbenten nyíltak nagyra szemeim, amikor megláttam az ingje elején növekvő vörös foltot. Rám nézett és valamiért Ivanának szólított, de én csak megráztam a fejem, miközben sietve elindultam felé. A hátsó ajtó becsukódott, én pedig két pillanat múlva már ott térdeltem mellette. – Nem tudom, ki az az Ivana – feleltem félvállról, mert már azzal voltam elfoglalva, hogy levegyem magamról a pulóveremet; a kabátomat egyelőre a földre dobtam magunk mellé. – Mégis mi a franc történt? – Nem kéne neki testőrökkel járkálni mindenhová, vagy ilyesmi? Fogalmam sem volt, mi motivált arra, hogy segítsek neki, de ahogy lekerült a pulóverem, gombócba gyűrtem és egy határozott mozdulattal erőteljesen a mellkasához szorítottam, oda, ahol a vörös folt epicentrumát sejtettem. Az sem érdekelt, ha ezzel még nagyobb fájdalmat okozok neki. – A francba... – A hátsó kijárat felé kaptam a fejem, mintha attól, hogy elkezdem szuggerálni, kijöhetne rajta a segítség, pedig még azt sem tudtam, miért érdekel egyáltalán Vladimir jóléte. Egy gonosz hang azt súgta a fejemben, hogy ott kéne hagynom meghalni, elvégre ha Dimitriy örökölné meg a helyét, semmissé válna a nekünk adott ultimátuma, nekem pedig valószínűleg soha többé nem kellene visszatérnem a prostitúcióhoz. Mégsem mozdultam el mellőle. – Fel tudsz állni? – néztem a világoskék szemekbe, amik néhány napja még halálra rémítettek, most viszont aggodalmat ébresztettek bennem a nehézkes fókuszálásukkal. – Itt kint nem tudok segíteni – ráztam meg a fejem, még mindig nyomást gyakorolva a sebre és a lehetőségeinket latolgatva. Egyelőre viszont csak addig jutottam, hogy az egyik kezemmel megragadtam a földre dobott kabátomat és kissé szerencsétlenül, de ráterítettem, hogy legalább ne fagyjon halálra.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : viggo mortensen Posztok száma : 91 User neve : benibigyó Csoport : halandó Pontgyűjtő : 91 Lakhely : frogner Foglalkozás : pakhan Előtörténet : a word is silver, silence is gold Kor : 66
Vladimir Sergey Smolensky —
Elküldésének ideje — Szer. Dec. 01, 2021 7:20 pm
Sienna & Vladimir
dead men tell no tales
Furcsa, felesleges háborúnak indult. Ahonnét én jövök, több banda osztozott azon a kicsinek sem nevezhető piacon, amit Fredrik Dahl sajnált tőlünk. Sokáig nem is akartam belebonyolódni ebbe a farokméregetésbe. Nem láttam értelmét. Az első ütés akkor ért bennünket, mikor kiraboltatta az embereimet. Ezek után vette kezdetét ez a borzalmasan unalmas adok-kapok játék, mintha másra nem kellett volna energiát fordítania neki is, nekem is. Történtek halálesetek... sajnos. Mindkét oldalon. De ezúttal túl messzire ment. A gyerekeim nem képezték semmilyen alku részét. Főleg nem Nadia. Az kisebbik lányom. Az egyetlen lányom. A gondolattól ripityára tudtam volna törni Dahl koponyáját puszta kézzel, nyers erővel. Amikor a tudomásomra jutott, hogy hová tűnt Nadia - és napok teltek el, az istenit! -, nem késlekedtem. A hírek szerint elég nagy vérfürdőt rendeztek a fiúk a Dahl rezidencián, de azt a tenyérbemászó gilisztát nem sikerült eltaposniuk. Csak sejtéseim voltak arra vonatkozóan, hogyan úszhatott meg eddig mindent. De addig nem nyugodtam le, míg nem tudtam biztonságban a lányomat. Dimitriy pedig mellette maradt. Legalább emiatt soha nem kellett csalódnom benne, szem előtt tartotta a saját családját. Helyette jöttem be a bárba ma este. Amikor beléptem, a tekintetem nem tudta megkerülni az ezúttal már több ruhát viselő nőszemélyt, de ezúttal csak elsétáltam mellette, a nyakkendőmet igazgatva. A hátsó kijárat felé tartottam, ki a sikátorba, ahol várt rám az egyik üzletfelem. Aztán túl gyorsan történt minden. Elszámoltam magam. És naiv gondolat volt tőlem, hogy azt hittem, Fredrik ennyivel beéri; a bosszú édesebb mindennél. Ezt leginkább a golyó jelezte, amely a vállam és a mellkasom közé fúródott, a hátam pedig a hideg falnak vágódott. Nem láttam azt, aki kihajolt az autóból. Ugyan, mi jelentősége lett volna? A fájdalom kegyetlen dolgokra képes, de még mindig a fejemben voltak apám szavai. A fájdalom gyengeség, Vladimir. Nekünk soha nem fájhat! Papa... pofon vágott volna egy ilyen amatőr húzás után. Lassan lecsúsztam a nedves talajra a fal mentén. A vér átitatta a vajszínű ingemet. Úgy éreztem, mintha bénultak lennének a lábaim. De csak az ajkamba harapva ültem, próbálva leoldani a nyakkendőmet. Aztán fény szűrődött ki a bár hátsó ajtaján - kinyílt. Ott állt egy nő. Furcsa fátyolba burkolóztak a szemeim. - Ivana...? - A hangom erőtlen volt. Fogalmam sincs, honnan jutott eszembe a feleségem neve. Ő halott. Hogy is lehetne itt? Mi van, ha meghaltam? Ha visszajött értem? És ezúttal... magával visz?
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.
Jelenleg 118 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 118 vendég :: 1 Bot és A legtöbb felhasználó (386 fő) Szer. Okt. 16, 2024 2:56 pm-kor volt itt.