Vladimir & Sienna

Gyanakodtam. Kezdettől fogva gyanakodtam, és úgy lépkedtem felé, mintha üvegszilánkokon kellett volna egyensúlyoznom és egy kicsit talán úgy is éreztem magam. A biztonság kedvéért körülbelül egy lépésnyire tőle álltam meg, mintha csak megsúgták volna az ösztöneim, hogy jobb lesz, ha vigyázok; persze, akkor már legjobb lett volna a küszöb másik oldalán maradni.
Hosszú percekre visszakerültem abba a helyzetbe, mint nem is olyan régen az öltözőben. Szemei ráérősen mértek végig, érzésem szerint legalább a fejem búbjától a lábujjam hegyéig, tekintete súlya alatt elnehezedett a mellkasom. Nem szóltam semmit, de féltem is volna kiadni egyetlen hangot is, a torkom ugyanis kifejezetten száraznak érződött. Sokkal több ruha volt rajtam, mint legutóbb, mégis meztelenebbnek éreztem magam most, mint akkor. Még akkor is, ha ez akkor fizikai képtelenségnek tűnt volna.
Amikor a tekintete a szemeimbe mélyedt, nyelnem kellett egy nagyot. Még mindig nem szólaltam meg, akkor sem, amikor egy - az állapotához képest meglepően határozott - mozdulattal olyan közel vont magához, hogy az arca a hasamhoz ért. Egyik kezemmel a vállához értem, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, ezzel mindkettőnket a kádba borítva, de aztán elfelejtettem visszahúzni. Nem értettem, hirtelen miért érzem én is lázasnak magam; a legkevésbé sem szabadott volna megérintenie, hiszen csak nézett rám azokkal a kifürkészhetetlen szemeivel.
– Mit csinálsz? – kérdeztem suttogva, szinte alig hallhatóan, amikor egyik keze ujjai a felsőm anyaga alá siklottak. Finom borzongás futott végig a bőrömön ott, ahol hozzám ért, pedig még mindig nem értettem, miért van ilyen hatással rám. Meg akartam érinteni, de annál többre nem vetemedtem, hogy a vállán pihenő kézfejem hüvelykujja végigsimítson a bőrén a válla és a nyaka találkozásánál.

Vladimir & Sienna

Valamiért elhittem neki, amikor azt mondta, nem fogok meghalni. Persze felhívhattam volna a figyelmét arra, hogy kihagyta azt a verziót, amikor általa halok meg, de jobbnak láttam, ha nem adok neki ötleteket. Egyedül annak örültem, hogy nem látja az arcom, mert a csitító, türelmetlen hang hallatán el kellett fojtanom egy mosolyt. Abban persze nem akadályozott meg, hogy befejezzem a gondolatmenetet.
A kérdésem alig észrevehető mosolyt csalt az arcára, de egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy komolyan gondolja, amit mond.
– Legalább valaki tényleg leesne rajta – feleltem már-már könnyedén, de azért inkább kinyitottam neki a fürdőszoba ajtaját, mielőtt komolyan vette volna a tréfát és átültette volna gyakorlatba is a fenyegetést. Nem igazán lepett meg, hogy nem szorult a segítségemre, miközben az ellépdelt az ajtóig, de amikor a földre ejtette a véres felsőt, mintha az ott lett volna a lehető legjobb helyen, felnyögtem. – Ne is törődj vele – jegyeztem meg epésen, gyorsan felkapva a ruhadarabot, mielőtt még jobban összekeni a szőnyeget és egyelőre a lépcső korlátjára helyeztem. Azt még mindig egyszerűbb letakarítani.
Csak a fürdőszoba ajtajáig mentem, egyetlen lépéssel sem tovább, és néztem, hogyan szenvedi el magát a fürdőkád széléig. Felvontam a szemöldököm, amikor leült rá.
– Onnan érdekes fürdésnek ígérkezik a dolog. – Azt már nem tettem hozzá, hogy ha mégis ez a terve, az a minimum, hogy holnap ideküld valami takarítószolgálatot. Engem nézett, de nem tudtam, miért, amikor viszont olyan hangon szólalt meg, mint néhány napja az öltözőben, pláne nem tudtam, mit gondoljak. A hangja azonban elég parancsoló volt ahhoz - még így is -, hogy ne ellenkezzek. – Azt hittem, nincs szükséged segítségre – szólaltam meg gyanakodva, miközben óvatos léptekkel odasétáltam hozzá. Tényleg szerettem volna segíteni, főleg, ha már belekevertem magam ebbe a slamasztikába, de nem voltam biztos benne, hogy készen állnék szó szerint megfürdetni.

Vladimir & Sienna

Elszántam néztem a jéghidegnek tűnő kék szemekbe, de nem inogtam meg. Nem tudott eltántorítani.
– Akárcsak te engem – feleltem szenvtelenül. Lehet, hogy neki is olyan kemény volt a feje, mint a kő, de nekem sem kellett a szomszédba mennem egy kis önfejűségért, ezt tudtam magamról. Láttam rajta, hogy valamin elgondolkodik, de valamiért kételkedtem benne, hogy azt mérlegeli, elfogadja-e a segítségem, vagy ne. Nem is kellett csalódnom, amikor feltette a lábát az első lépcsőfokra. Felsóhajtottam.
– Rendben, szóval szerinted kevésbé lesz megalázó, ha a hátsó felednél fogva kell majd megtámasztanom téged... – Persze nem nyúltam semelyik feléhez, de azért a nyomába szegődtem. – Úgy nézek ki, mint aki retteg? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, nem mintha látott volna. – Egyszerűen csak méltatlan halálnak érezném, hogy valaki azért eresszen golyót a fejembe, mert egy makacs öszvér vagy. – Körülbelül két lépcsőfokkal lemaradva követtem, de amikor a lépcsőzéssel egyidőben vetkőzni is kezdett, komolyan aggasztani kezdett az elméje épsége. Örülhetett volna, hogy eddig nem szédült le magától is a lépcsőn. – Ez megnyugtató – mormoltam a kedves szavak hallatán.
Bizonytalanul figyeltem, ahogy a felsőrésszel akrobatikázik, és amikor elért odáig, hogy meg kellett volna emelnie a kezét a meglőtt oldalán is, ismét megszólaltam. – Tényleg hagynod kéne, hogy segítsek. Nem akarod, hogy én varrjam újra össze a sebed, ha most felszakítod a varratokat. – Próbáltam józansággal hatni rá, nem mintha eddig sikerült volna, de nem szoktam ilyen könnyen feladni a dolgokat. Annak azért örültem, hogy időközben sikerült anélkül felérni a lépcső tetejére, hogy visszagurultunk volna; magamban elismeréssel adóztam neki, de előbb vágtam volna ki a saját nyelvem, mint hogy ennek hangot adjak. – Mit tennél, ha most azt mondanám, a fürdőszoba odalent van? – eresztettem meg egy mosolyt az irányába, de inkább nem kockáztattam meg, hogy demonstrálja a választ. Elsétáltam mellette és kinyitottam a fürdő ajtaját, teátrális mozdulattal jelezve, hogy fáradjon beljebb. Már meg sem kérdeztem, szüksége van-e segítségre.

Vladimir & Sienna

Szerettem volna azt hinni, hogy tényleg megjött a józan esze és meghagyja Dimitriynek a kőkemény, rendíthetetlen fickó szerepét, de gyorsan bizonyította, hogy kár volt a gőzért. Levette rólam a karját, mintha nem egy órája ölték volna meg majdnem, és bár nem szólt egy szót sem, láthatóan készen állt mindent megoldani magának. Felsóhajtottam és megforgattam a szemeimet, amikor pedig láttam, hogy a táskám felé indul, nem állítottam meg. Úgy turkált benne, mintha az övé lenne, de valamilyen szinten igaza is volt, nem? Az övé volt itt minden. Még én is, ha azt nézzük, miért fizetett.
– Szolgáld ki magad – jegyeztem meg szárazon, összefonva magam előtt a kezeimet. Némán figyeltem a ténykedését, úgy vette be a pirulákat, mintha a doktor neki magyarázott volna el mindent. Azért reméltem, hogy nem adagol túl magának semmit, nehéz lett volna kimagyarázni. – Persze, hogy megoldod egyedül – emeltem a plafonra a pillantásomat. A hangom gúnyos volt, milyen más lett volna? Feleslegesen játszotta a nagyfiút.
Nem szóltam semmit, amikor elsétált mellettem, pedig feltűnt, hogy nem néz rám. A karjaimat még mindig nem engedtem le, felvont szemöldökkel néztem utána, egyelőre csak a fejem fordítva az irányába. – Sok szerencsét egyedül a lépcsőn! – szóltam utána. Feltételeztem, hogy azt sem tudja, hol van a fürdőszoba, de nem vártam meg, hogy tényleg elinduljon egyedül, annál értékesebb volt az életem. Odasétáltam mellé, és bár egyelőre nem értem hozzá, az biztos, hogy megállítottam, ha egyedül akart elindulni. – Oké, most már elég lesz ebből. – Türelmetlenül meredtem rá, de annyira nem voltam bátor, hogy magam felé fordítsam az arcát, ha nem nézett rám. – Ha megszédülsz és leesel azon a lépcsőn, senki nem fogja elhinni, hogy nem én löktelek le, szóval tegyél meg nekem egy szívességet, és hagyd, hogy segítsek. A fürdésben úgysem vennék részt. – Leengedtem a kezeimet és vállat vontam. – Pontosan tudom, hogy ha erről egy szót is szólok bárkinek, legjobb esetben is kivágatod a nyelvem, szóval nem kell amiatt aggódnod, hogy kitudódik.

Vladimir & Sienna

Az igazság az, hogy azt hittem, ellenkezni fog, vagy ha ő nem tud, akkor majd Maksim mond ellent, ha még azt hiszi, hogy Vladimir halálát akarom. Pedig ha azt akartam volna, már könnyen elérhettem volna. Tulajdonképpen azt sem tudtam, mit akarok ezzel az egésszel. Miért akarok én vigyázni rá? Itt hagyhatnám az öltözőben, és viselje gondját, aki akarja. Mégis, amit mondtam, az már kimondtam, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, Vladimir beleegyezését adta, innentől kezdve pedig Maksim sem tudott ellenkezni.
Figyelmesen hallgattam az orvost, erős akcentusa ellenére is meg tudtam érteni, amit mond. Elvettem tőle a tablettákat, amiket a kezembe nyomott - lázcsillapító, antibiotikum, ha úgy látnám, hogy gyulladt a seb. Fájdalomcsillapítót nem adott, de nem kérdeztem meg, miért, voltak sejtéseim. Adott még ezen kívült kötszert és fertőtlenítőt, illetve egy névjegyet, gyanítom a sajátját.
Mire mindent elmondott és odaadott, Vladimir már talpon volt, Maksim támogatásával, de nem mondhatnám, hogy stabilan állt a lábán. Maksim hallani sem akart gyaloglásról, még ilyen rövid távon sem, amivel a doktor is egyetértett, ezért elment az autójáért, hogy a hátsó kijárathoz álljon vele, én pedig gyorsan elszaladtam a táskámért, hogy legalább tudjam hová tenni a felszerelést. Maksim egyébként is átvette Vladimir támogatását, még valami ruhát is szerzett neki, amit úgy-ahogy a felsőtestére tudtak tenni, így feleslegessé váltam egy időre; csak követtem őket, beültem Vladimir mellé a hátsó ülésre, és figyeltem, hogy magánál van-e még.
Autóval nevetségesen rövid volt az út, de az biztos, hogy Vladimir számára könnyebb volt. Csak az autóból kellett kitámogatni, be a lakáshoz, és hiába látszott Maksimon, hogy nagyon szívesen maradna, ez nem volt része az egyezségünknek. Nem jött még el az a világrend, amiben én Maksimmal egy légtérben lennék hajlandó lenni egy éjszakát... nem mintha azt a legmerészebb álmomban is gondoltam volna, hogy Vladimir egyszer itt vendégeskedik majd.
Miután Maksim eltakarodott, átvettem Vladimir támogatását, de egyelőre nem tudtam, mit szeretne megcélozni.
– Fürdés vagy alvás? – pillantottam az arcára, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ott áll a nappalimban lázasan, véresen, félig eszméletlenül. Pedig nem is lehetett volna természetellenesebb a helyzet. – Talán előbbi jobb lenne – jegyeztem meg, ahogy tekintetem lejjebb siklott a felsőtestére. Az világos volt, hogy aznap nem én alszok az ágyban, de jobban örültem volna neki, ha nem lesz minden csupa vér.

Vladimir & Sienna

Halványan elmosolyodtam. Nem szentimentálisan Dimitriy említésére, inkább az vett rá, amilyen szenvtelen hangon kéretlenül őszinte - és tökéletesen pontos - kritikát fogalmazott meg a fiáról. Elmondhattam volna neki, hogy neki is több az önbizalma, mint az állapota indokolná, de inkább nem tettem.
Nem tudom, melyik lepett meg jobban: amit válaszolt, vagy hogy egyáltalán válaszolt. Valamiért szentül hittem, hogy nincs felesége; persze, volt egy fia és egy lánya, de ez még nem jelenti az, hogy házas is, főleg nem az ő köreikben. Szólásra nyitottam a számat, de aztán inkább becsuktam. Szerettem volna kérdezni róla, de az már nagyon sok határon túlment volna. Attól, hogy épp én próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy ne itt érjen véget az élete, még nem lettem senki.
Megkönnyebbültem, amikor megérkezett az orvos. Aggasztott Vladimir láza, főleg az állapotával összeadva, de reméltem, hogy tényleg olyan jó, mint amennyire Vladimir bízott benne. Én normális esetben azonnal a kórházat javasoltam volna neki, de azt is értettem, ez miért nem jöhet szóba. Csak azt nem, egyáltalán miért érdekel ennyire, hogy életben marad-e.
Nem volt szép látvány. Nem voltam rosszul, sosem zavart az ilyesmi, de szinte én éreztem azt a fájdalmat, amin minden bizonnyal át kellett mennie. És ameddig én elborzadtam ezen, addig ő sztoikus nyugalommal, csendben, már-már zsibbadtan tűrte az egészet. Figyeltem az orvos ténykedését, készen arra, hogy a keze alá tudjak dolgozni; elvettem az átvérzett rongyokat és tisztát adtam a kezébe, ha kellett, hagytam, hogy a tenyerembe ejtse a golyót, amit hála az égnek megtalált, és megfogtam az eszközeit, amikor sűrűn kellett váltogatnia őket, hogy azzal se kelljen húznia az időt, hogy elfordítsa a sebről a tekintetét.
Néha Vladimir arcára pillantottam, hogy lássam, jól van-e a helyzethez képest, de az egyik ilyen alkalommal szembesülnöm kellett vele, hogy engem néz. Megérintettem a karját, kérdőn, mert azt hittem, szüksége van valamire, de mintha teljesen elvesztette volna a kapcsolatot a külvilággal. Velünk. Az egyetlen biztató dolog az volt, hogy még vett levegőt.
Fellélegeztem, amikor előkerült a tű és a cérna, nem mintha ez kevésbé fájdalmas műveletnek ígérkezett volna. Vladimir megszólalt, a hangja viszont erőtlen volt és rekedt. A homlokára simítottam a tenyerem, és amikor éreztem, milyen forró a bőre, ismét aggódni kezdtem. Az orvosra pillantottam, de ő addigra már elkezdte összevarrni a sebet; ebben már nem tudtam segíteni, ezért elvettem egyet a megmaradt tiszta rongyok közül és az öltözőben elhelyezett kis mosdókagylóhoz mentem vele, hogy benedvesítsem. Visszaérve Vladimir homlokára helyeztem hideg borogatás gyanánt, az orvos pedig felpillantott és biccentett egyet.
Nem szerettem a tehetetlenség érzését. Az ajkaimat harapdálva néztem végig, ahogy az orvos összevarrja, még egyszer áttörli, majd bekötözi a sebet, aztán várakozón rámeredtem.
– És most? – kérdeztem.
A doktor előbb Maksimra nézett, aztán rám, mielőtt erős orosz akcentussal megszólalt volna.
– Egyelőre nem tehetünk többet, de valakinek figyelnie kell rá. Legalább ma éjszaka.
Maksimra pillantottam, aztán Vladimirra, aki már talán nem is igazán volt magánál.
– Én tudok figyelni rá – hallottam meg a saját hangom, mielőtt még végiggondolhattam volna, mit beszélek. – A lakás is közel van. Nem kellene messzire mennie.

Vladimir & Sienna

Csak a szememet forgattam a kérdésére és lemondón ráztam meg a fejem
– Persze, tudom, te aztán kőkemény nagyfiú vagy. – Nem mintha le akartam volna becsülni az érdemeit... vagy inkább képességeit, ha onnan nézzük, de teljesen felesleges volt eljátszania, hogy nem került a halál szélére éppen. És még csak nem is én mentettem meg, hanem az, hogy az a golyó nem egy kicsit lejjebb talált utat magának becsapódni.
A szavaival sikerült megint összezavarnia, de ahogy az alkarom hozzáért az arcához, már biztosan tudtam, miért. Lázas volt. Persze ő csak beszélt tovább, és amikor előkerült az a bizonyos név, ránéztem.
– Ki az az Ivana? – adtam most már hangot a kíváncsiságomnak. Nyilvánvalóan semmi közöm nem volt hozzá, de az előző mondata után akár erre is válaszolhatott. A kezem mindenesetre hamarosan felszabadult, viszont ezzel egyidőben olyannyira a gondolataiba - vagy az emlékeibe? - mélyedt, hogy aggódni kezdtem, él-e még egyáltalán.
Mintha csak a szükség hozta volna meg, a következő pillanatban kinyílt az öltöző ajtaja. Maksimot rögtön felismertem, és néhány pillanat elteltével rájöttem, hogy az apját is ismerem. Láttam már néhányszor, még ha engem soha nem is hozzá vittek, ha kellett. Maksim rögtön hozzám lépett, hogy kitessékeljen, és már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor meghallottam Vladimir hangját. Igazából meglepett, de örültem neki, hogy nem nekem kell vitába szállnom Maksimmal.
Vladimir mondott néhány szót az orvosnak, oroszul, amiből egy kukkot sem értettem, de csak tippelni tudtam, hogy nincs tisztában a lázával.
– Lázas – tettem hozzá az orvosra pillantva. Maksim persze nem tudott nyugton maradni, mellém lépett, hogy legalább odébb tudjon zavarni, de kirántottam a kezem az ujjai közül. – Maradok – ismételtem meg Vladimir parancsát. Persze ő talán nem arra gondolt, hogy mellette maradok, de én igen. Arra figyeltem, hogy rögtön helyet adjak az orvosnak és ne legyek a lába alatt, de átmentem Vladimir másik oldalára, készen arra, hogy legalább segítsek, ha tudok.
Ezt ő valószínűleg hamarabb feldolgozta, mint a fia, mert bár először felvont szemöldökkel pillantott rám, miután rezzenéstelenül álltam a tekintetét, ő inkább a kezembe nyomott egyet a kezében tartott két ijesztő eszköz közül. Maksim persze úgy állt mellettem, mintha én lettem volna az, aki meglőtte Vladimirt és bármelyik pillanatban elvághatnám a torkát... nem hibáztattam érte, vele talán meg is tettem volna. Vladimir viszont más tészta volt.
Mondjuk Maksim érzéseim szerint nem is türte volna hang nélkül, hogy különböző középkori kínzóeszköznek kinéző valamikkel nyúlnak a sebébe; azon viszont meglepődtem volna, ha Vladimir akár egy nyikkanást is hallat. Engem még a látvány is elborzasztott, aggódva figyeltem az arcát, de amikor a doktor egy szó nélkül kinyújtotta felém a kezét, rögtön odaadtam neki a valamit, ami úgy nézett ki, mint egy hosszú csipesz.

Vladimir & Sienna

Még engem is meglepett, de a megjegyzése előcsalt belőlem egy mosolyt. Más helyzetben, ha nem kellett volna épp azzal foglalatoskodnom, hogy megakadályozzam, hogy elvérezzen a kezem alatt, talán még nevettem is volna.
– Akkor majd még eldöntöm, rajtad marad-e – jegyeztem meg egy félmosollyal, még ha nem is az arcát néztem épp, hanem az ingével voltam elfoglalva. Talán csak túltengett bennem a feszültség és azt próbáltam oldani, nem tudom; úgyis mindegy volt, mert ő sem fogta be a száját, hiába nem kellett volna beszélnie. – Csak hogy legközelebb mindenre fel legyél készülve – fűztem hozzá. Nem mintha valaha is visszakívánkoztam volna ebbe a helyzetbe. Főleg nem vele.
A felsőtestén díszelgő tetoválásoknak sikerült elvonni a figyelmem néhány pillanatra, de hiába tolult a nyelvemre ezer és egy kérdés, egyiket sem mondtam ki hangosan. Legszívesebben egyesével vettem volna szemügyre őket és mindegyiknek megkérdeztem volna az eredetét; nem olyan típusnak tűnt, aki ok nélkül varrat ilyen-olyan mintákat a testére. Mintha az egész élete ott lett volna, furcsa, csak számára érthető mintákban manifesztálódva. Valamiért érdekelt... de tudtam, hol a helyem.
Én helyette is összeszorítottam az állkapcsomat és talán még grimaszoltam is, mikor belelöttyintettem a vodkát a sebbe. El sem tudtam képzelni, milyen fájdalmas lehet, éppen ezért amikor egyetlen nyikkanást sem hallatott, már-már aggódva kaptam fel a fejem az arcára. Bár semmi más jelét nem adta a fájdalomnak, a szája egyenes vonallá préselődött; nekem ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, legalább eszméleténél van.
– Örülök, hogy még életben vagy – jegyeztem meg, amikor megszólalt, és bár a szavai a lehető legelfuseráltabb mondatot idézték, amit valaha hallottam, valamiért úgy éreztem, neki fontosak, ezért inkább nem fejtettem ki a véleményem ezzel kapcsolatban. – Mellkason lőttek, még mindig vérzel, a golyó pedig odabent van valahol a testedben – soroltam lassan, gondosan szorítva a rongyot a sebre. – Szerintem nem a gyengeség miatt kellene aggódnod. – Nem néztem rá, azzal foglaltam el magam, hogy felemeljem kissé a rongyot a sebről, így láthattam, csillapodott-e a vérzés. Csak egy kicsit nyugtatott meg, hogy valamennyire igen, mert ezt az is okozhatta, ha már túl sokat vérzett... vagy belső vérzése van. Az lenne csak az igazi katasztrófa.
Meglepve kaptam fel a fejem, amikor ujjait erőteljesen a bal kezemre fonta. Értetlenül néztem a kezére, és amikor nem szólt és nem csinált semmit, az arcára is. Egy pillanatra megfeledkeztem a sebéről, de a szabad kezemmel visszaszorítottam rá a rongyot, még épp időben, mielőtt a szavai hatására végképp megfeledkeztem volna róla.
– Nem kell ilyeneket mondanod ahhoz, hogy ne hagyjalak meghalni – néztem őszinte zavarral a szemébe. Semmi értelme nem volt annak, hogy ezt mondta... pont itt és pont most. Vagy bármikor, bárhol. – Pont az lenne a cél, hogy még az asztalra boríthass, nem? Bárkit, úgy értem – helyesbítettem gyorsan. Aztán, ahogy elmerengtem egy pillanatra azon, hogy mégis miért beszél hülyeségeket, bevillant valami, amitől cseppet sem éreztem jobban magam. – Biztos, hogy jól vagy...? – Persze mindketten tudtuk, hogy a "jól" most elég tágan értelmezendő, de ha a sejtéseim igazak voltak, tudat alatt páratlan zöldhullámot kívántam Maksim apjának. Meg akartam nézni, hogy lázas-e, de az egyik kezemet ő szorította, a másikat pedig lekötötte a seb szorítása, így jobbára az utóbbit fordítottam úgy, hogy az alkaromat az arcához tudjam simítani, még akkor is, ha ezzel közelebb kellett helyezkednem hozzá. Ki kellett deríteni, hogy lázas-e, mert ha igen... az baj.

Vladimir & Sienna

Maksim tökölése felbosszantott egy kissé, de még ennél is jobb volt, amikor Vladimir tovább erőltette a mindenre elszánt túlélő keményfiú szerepét. A kérdésére rámeredtem és jelentőségteljesen felvontam a szemöldököm, képtelen voltam épp ésszel feldolgozni, hogy ebben a helyzetben is az legyen a legnagyobb problémája, hogy marad-e rajta ruha vagy nem.
– Nincs – közöltem vele egyszerűen, és neki is kezdtem a zakója eltávolítását előkészíteni. Az sem ígérkezett fájdalommentesnek, de még mindig egyszerűbbnek tűnt, mint az ing. – De ne aggódj, tudok uralkodni az ösztöneimen. A nadrágod a helyén marad.
Miután sikerült megszabadítanom a zakótól, az ingnek szenteltem a figyelmem. A tapasztalat itt is jól jött, gyors egymásutánban sikerült kibújtatnom a gombokat, de ha esetleg erre is megjegyzést akart tenni, készen álltam belenyomni a mutatóujjamat a lyukba a mellkasán. Ezt az anyagot is próbáltam óvatosan lecsúsztatni a vállát, de persze csak az egyik oldalon volt egyszerű, a másikon még arra is oda kellett figyelnem, hogy minél kevesebb időre engedjük fel a nyomást a seben.
– Joder – mormoltam az orrom alatt, miközben kínos precizitással próbáltam a lehető leghamarabb visszaszorítani a sebre azt a valamit, ami egykoron a pulóverem volt. A szemeim csak ekkora dolgozták fel a látványt, amit az ingtől megszabadított felsőteste nyújtott, és szorult helyzet ide vagy oda, a tekintetem egy pillanatra megakadt rajta. Dimitriy is büszkélkedhetett néhány tetoválással, de... Vladimir bőven túltett mindenen, amit valaha láttam. Egy pillanatra felnéztem rá, de végül nem szóltam semmit.
– Mindkettő – feleltem és odanyújtottam neki a nyitott üveget. – Kezdheted is, legalább addig sem beszélsz – vontam fel a szemöldököm. Teljesen felesleges volt ilyenek miatt beszéddel erőlködnie, de igazából nem érdekelt, tényleg iszik-e belőle; ha ivott, ivott, ha nem, nem. Én inkább szemügyre vettem a felsőtestét, hogy találok-e kimeneti nyílást. Nem volt rá sok esély, feltűnt volna, ha máshol is nagyon vérzik, de jobb volt biztosra menni. – Ennél nem lesz kellemesebb az estéd – mormoltam elgondolkodva, mikor valóban nem találtam kimeneti sebet. Nem lettem volna a helyében, amikor kieszkábálják belőle a golyót, de ez nem is az én bajom volt. Inkább elvettem tőle az üveget, akkor is, ha nem ivott belőle, és egy határozott mozdulattal - de azért ügyelve arra, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat - nekidöntöttem a hátát a kanapé táblájának. – Ez most fájni  fog – közöltem vele, egy pillanatra felnézve az arcára.
Nem vártam meg, készen áll-e. A kezem ügyébe készítettem egy Maksimtól kapott tiszta rongyot, aztán elhúztam az átvérzett pulóvert a sebről, eldobtam, és nem sajnáltam a vodkát, amikor a sebre locsoltam belőle. A tiszta rongyot viszont azonnal visszaszorítottam a sebre, felitatva a kibuggyanó vért és az alkohol maradékát is.

Vladimir & Sienna

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megtettük azt a néhány métert az ajtóig. Még mindig nem tudtam megválaszolni magamnak a kérdést, hogy egyáltalán miért segítek neki, de arra fogtam a dolgot, hogy ha hagynám itt elvérezni, büntetésből jó eséllyel engem is megölnének. Akkor meg már mindenkinek jobb, ha megteszem, amit tudok.
Megkönnyebbülés volt bejutni az ajtón, odabent végre nem volt dermesztő hideg, és annak az esélye is csökkent, hogy visszajön az a bizonyos autó, hogy megnézzék, mekkora a siker. Csak azt nem tudtam, ilyenkor melyik a jobb: megkongatni a vészharangokat, vagy inkább csendben maradni. Ő viszont megadja a választ, ami szerint jók voltak a sejtéseim és jól tettem, hogy nem vertem azonnal nagy dobra a történteket.
Bólintottam egyet és az öltözők felé támogattam tovább, de nem mentünk túl messzire, rögtön az első ajtón benyitottam. Nem kellett aggódnunk, a bárból már kellemes félhomály szűrődött be és a zene is megváltozott kissé, ami azt jelentette, hogy már megy a műsor.
– Ide senkit nem fognak beengedni.  – Az öltözőben levő kisebb kanapéhoz segítettem, hogy le tudjon ülni rá, tekintetem aggódva villant az átvérzett anyagra a mellkasán. Leguggoltam elé, a kezére tettem az enyémet, éreztem, hogy még nagyobb nyomást is ki lehetne fejteni rá, de érthető módon az ő teste most épp mással is küzdött. – Tartsd rajta a nyomást. Mindjárt jövök – egyenesedtem fel. Sietős léptekkel hagytam el az öltözőt, szinte futólépésben mentem végiga folyosón és a bárban is csak azért fogtam vissza magam, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést.
Maksimot a bárpultnál találtam meg, szerencsére mindenki más a színpadot figyelte - igazából ő is -, így csak fel kellett hívnom magamra a figyelmét. Megragadtam a karjáit és kicsit odébb húztam, nem érdekelt, milyen felháborodva néz rám, amiért megzavartam a nyálcsorgatásban.
– Azonnal hívd ide az apádat – néztem a szemébe határozottan. Itt nem én szoktam parancsokat osztogatni, de ez most más helyzet volt. – Vl... A pakhant meglőtték hátul. Nincs jól. – Látszott, hogy hitetlenkedve mered rám, mintha elment volna az eszem, de aztán a tekintete megakadt a kézfejemre és az alkaromra száradt vérfoltokon, szemei pedig tágra nyíltak. – Az egyes öltözőbe vittem, ne engedj oda senkit az apádon kívül. Adj egy üveg vodkát és tiszta rongyokat – nyújtottam ki felé a kezem, de még mindig bizonytalanul bámult rám. Más esetben nem hibáztattam volna, semmi okom nem lett volna életben tartani Vladimirt, de... ez most nem számított. – Igyekezz már! – sziszegtem türelmetlenül. Végre magához tért, a kezembe nyomott egy bontatlan üveg vodkát és tiszta rongyokat a pult alól, aztán már nyúlt is a telefonjáért. Nem vártam meg.
Ahogy visszaértem az öltözőbe,  egy kicsit féltem, mit találok ott, de azért volt egy olyan sejtésem, hogy ő nem engedi el olyan egyszerűen az életét. Odasiettem hozzá, ledobtam mellé a rongyokat, aztán felbontottam az üveget, és miközben átvettem a nyomást a felismerhetetlen pulóveremmel, mindenekelőtt az ő kezébe nyomtam az üveget. Szüksége lesz rá.
– Le kell vennünk a ruháidat – közöltem vele. Nem kérés volt, hanem kijelentés. Elvettem tőle az üveget, aztán segítettem neki egy kicsit előredőlni, de a ruhát még mindig én tartottam a mellkasára  nyomva, hogy szabad kezemmel le tudjam csúsztatni a zakóját a vállain. Ez volt az egyszerűbb rész. – Vedd át! – tettem a kezét a ruhára. Most ismét magán kellett segítenie, amíg én elkezdtem kigombolni az inget a mellkasán.
Azért valahol érdekes volt a gondolat, hogy néhány napja egészen más okokból jutottunk majdnem idáig.